48.rész

Rob kontra Ian



Azt hittem, Ian viccelt, amikor azt mondta, szeretne találkozni Robbal. Kiderült, hogy szó sincs erről, igenis meg akarja ismerni. Mindent megtettem volna, hogy megússzam ezt a kellemetlen helyzetet, de amikor Rob közölte velem, hogy ő is szeretné látni Iant, nem volt más választásom, kénytelen voltam belemenni.
Felöltöztem, majd Rob segített nekem bepakolni. A táskáim az előszobában hevertek, Rob a nappaliban várt arra, hogy behívjam Iant, én pedig Ian ajtaja előtt toporogtam kínzó idegességgel a gyomromban. Ennél kínosabb, zavarbaejtőbb dolgot el sem tudtam képzelni. Néhány percnyi tétovázás után mégis bekopogtam. Ian azonnal ajtót nyitott, halvány mosollyal az arcán nézett rám.
- Minden rendben?
- Igen, azt hiszem – hebegtem a hajamba túrva. – Még mindig szeretnél találkozni vele?
- Természetesen! Persze csak akkor, ha ő is benne van.
- Akkor semmi akadálya a találkozásotoknak.
Ian vidáman rám mosolygott és finoman megcsipkedte sápadt arcomat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj!
- Persze – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel a hangomban. – Mi baj lehetne?
Elindultam a nappali felé, Ian szorosan mögöttem jött. Kedvem lett volna ájulást tettetni, vagy valami hasonló turpissághoz folyamodni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent. De beláttam, hogy nem tehetem meg ezt velük. Ha találkozni akarnak, akkor találkozzanak, ezt igazán nem tagadhatom meg tőlük.
Amikor a nappaliba értünk Rob felpattant a helyéről és felénk sietett. Már majdnem megfogta a kezemet, amikor rájött, hogy ezt mégsem illene megtennie Ian előtt. Helyette szorosan mellém állt, és magabiztosan nyújtotta a kezét Ian felé. Az arca nyugodt volt, békés, a szemében is hasonlóan csendes érzelmek bújtak meg. Nem tudtam eldönteni, ez mennyiben köszönhető a színészi képességeinek.
- Robert Pattinson vagyok, örülök, hogy megismerhetem!
- Ian Teabing, örvendek!
Kezet fogtak, aztán... kissé sokáig és erősen rázták egymás kezét. Mindketten nyugodtnak, de határozottnak tűntek. Úgy láttam nem fognak egymásnak esni. Egy kis erőfitogtatás még belefért.
- Ön már a második híresség ebben a nappaliban – Ian hangjából áradt a provokáció. Hiába rejtegette, könnyű volt felismerni.
Nem tudtam eldönteni, hogy mégis miért mondta ezt. A Rob arcán megjelenő negédes mosoly nem sok jót ígért.
- És mi a helyzet a hálószobával?
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mondhatta ezt? Mintha kést döfött volna a szívembe. Mindenre számítottam, az ehhez hasonló ízléstelen beszólásokat leszámítva.
A szememben megjelenő könnycseppek láttán Ian nem volt rest visszavágni, mintha a további sértegetésektől helyreállna a lelki békém.
- Azzal nem büszkélkedhetem. Biztosra veszem, hogy az Ön ágyában többen megfordultak.
Rob tekintete megtelt dühvel, s az Ian pillantásából szikrázó villámok sem nyugtattak meg. Nem értettem, miért csinálják ezt, hogy nem veszik észre, hogy ezzel fájdalmat okoznak nekem.
- Hagyjátok abba! Elég legyen! - szóltam halk, de határozott hangon.
A levegő megtelt feszültséggel. Olyan volt mint a tűzijáték: elementáris erővel robbant fel, pillanatok alatt szétterjedt. Csak egy dolog nem stimmelt; nem ért véget. Az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből. Nem tudtam, hogyan tovább.
- Nem én kezdtem – húzta össze a szemét Ian.
Nevetségesen viselkedett, akár egy gyerek. Csalódnom kellett, mert Rob sem volt különb. Nem értettem, hogy alakulhattak így az események. Minek akartak találkozni, ha nem tudnak érett, felnőtt férfiakhoz illőn viselkedni?
- Akkor mégis kicsoda? - emelte fel a hangját Rob. Előrébb lépett, féltem, tovább fajulnak a dolgok. - Ki itatta és fektette le kinek a barátnőjét?
- Rob, kérlek! - a hangom megtelt fájdalommal.
Minden szava késszúrásként hasított belém, a bűntudat és a csalódás egyesült erővel kínzott. Miért kellett ezt tennie? Jobban érezte magát ezektől a kegyetlen szavaktól? Hogy bánhatott így velem? És mégis mit gondol, hogy érinti ez Iant? Nem hittem volna, hogy Rob idáig fog süllyedni. Nem ismertem rá. Ez nem is ő volt.
- Nem látja, hogy fájdalmat okoz neki? - Ian hitetlenkedve pislogott Robra. Úgy látszott, végre lehullt szeméről a düh vörös fátyla és felmérte a helyzet komolyságát. Hirtelen magához tért, s rögtön közbeavatkozott.
Szavai szíven ütötték Robot, őszinte megbánással a szemében fordult hozzám, kezét békítőn nyújtotta felém. Nem kértem belőle. A sértettség és a megbántottság uralta az érzéseimet, semmi kedvem nem volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A történtek ellenére sem. Én nem Rob voltam.
- Ugyan, Rach! - súgta gyengéden. - Kérlek, ne haragudj!
- Nem erről van szó! Ez nem ilyen egyszerű – tiltakoztam. – Én... nem értem, hogy miért teszitek ezt!? Minek kellett egyáltalán találkoznotok? Elegem van ebből az egészből! - fakadtam ki.
Rob előre láthatta, hogy menekülni fogok, ugyanis a kezem után kapott, s szorosan az ölelésébe vont, nem foglalkozott sem a morgolódásommal, sem Ian döbbent arcával.
Rob tudta, mit kell tennie. Miután ajkát végighúzta a homlokomon, s kezével megsimogatta a karom, eszem ágában sem volt menekülni. Istenem, mennyire ismert! Talán jobban, mint én magamat.
Belesimultam az ölelésébe, elvesztem a szerelme nyújtotta békességben. Olyan érzés volt, mint a hazatérés egy hosszú, távoli nyaralás után. Minden a helyére került, egy pillanat alatt.
Biztos voltam benne, hogy jobban ismer, mint én magamat. Tudta, mire van szükségem, mire vágyom, mi kell nekem. És mindent megtett, hogy ezeket meg is adja.
Lágy, kellemes csókot lehelt az ajkamra, s a világ megszűnt körülöttem. Csak ő létezett, csak én, csak mi. Kettőnk végtelenül forró szerelme, ami mindent felülmúlt, mindent megadott, mindenért kárpótolt. Ez éltetett mindkettőnket.
Amikor nagy nehezen elváltunk egymástól, Ian arca csak megkönnyebbülést tükrözött. Rob, s a karjaiban én, nem értettük, hogy mire fel ez a nagy boldogság. Nem győztünk csodálkozni, egyikünk sem ilyen reakcióra számított. Leolvasta arcunkról a kérdést.
- Csak... újra bebizonyosodott előttem, hogy mennyire összetartoztok. Tudjátok, mikor mire van szüksége a másiknak, mikor hogyan kell reagálni. És ezek nem előre kiszámított reakciók, hanem őszinte, természetes válaszok. Egyszerűen érzitek a másik lelkét.
- Köszönjük! - válaszoltuk egyszerre Robbal, arcunkat elöntötte a szerelmesek zavart pírja.
Nem számítottam rá, hogy végül Rob iránt érzett szerelmem fogja lecsillapítani a kedélyeket, az rázza helyre a férfiakat, akik értem viaskodtak. Furcsán éreztem magam, amikor belegondoltam, hogy mennyire felbolygattam az érzelmeket. Régebben el sem tudtam volna képzelni ehhez fogható szituációt. Ha valaki felfestette volna előttem a jövőt, hangosan nevetve bolondnak neveztem volna. Hiszen senki nem hitte volna ezt elképzelhetőnek a helyemben...
- Köszönöm, hogy segített Rachelnek! Mindketten hálával tartozunk – merengésemből Rob tisztán csengő, már-már baráti hangja rázott fel.
Ian meglepetten nézett Robra. A hajába túrt, próbálta elrejteni vöröslő arcát. Nem erre számított, és ami azt illeti én sem. Rob szavaiból őszinte, meleg hála áradt, és ezzel akaratlanul is levett a lábamról.
- Igazán nincs mit – válaszolt Ian érzelmektől rekedt hangon. – Bárki megtette volna.
- Ezt erősen kétlem – mosolyodott el végre Rob.
- Egyetértek – szóltam közbe.
Mindketten rám néztek, pillantásukból áradt a néma, ugyanakkor forró szenvedély. Kényelmetlenül éreztem magam, ismét, hiszen mindkettejüknek oda adtam magam, mégis csak az egyiküké voltam.
Nem csak én éreztem ennek a szerelmi háromszögnek a negatív hatásait. Rob ajkát a hajamhoz érintette, éreztem friss lehelletét. Ian sóhajtva húzódott arrébb, értette a célzást. Hiába vettek erőt magukon, fogták vissza tomboló érzelmeiket, s helyezték előtérbe értem tett cselekedeteik miatt érzet hálájukat, az ellentétek falként magasodtak közöttük. Egyértelműen soha nem válthatnak barátokká, nem mintha valaha is erre számítottam vagy vágytam volna. Még ehhez hasonlót is felesleges lett volna kívánnom.
- Tényleg hálásak vagyunk, Ian! Köszönöm a segítséget! Örülök, hogy megismertelek! - próbáltam menteni a menthetőt.
Ian gyengéden pillantott rám, aztán úgy döntött, nem érdekli, hogy Rob a szobában van, kinyújtotta felém a karjait, én pedig eleget tettem néma kívánságának és belesimultam az ölelésébe. Még láttam, hogy Rob elkapja a pillantását, és szó nélkül kisétál a szobából.
- Jobb így? - kérdeztem tőle az ölelésünk után. – Jobb, hogy tudod ki Ő?
- Határozottan.
- Mindketten ragaszkodtatok ehhez a találkozáshoz, csak azt nem értem miért – sóhajtottam fel.
- Én... csak tudni akartam, hogy ki iránt ég a szemedben a tűz... És hogy mégis ki fog rád vigyázni.
- Miért teszed ezt magaddal? - szakadt ki belőlem a kérdés. – Nem hiszem el, hogy most jobban érzed magad!
- Akkor ne hidd el, Rachel - vonta meg a vállát higgadtan.
- Csak fáj, hogy azt látom, kínzod magad! Nem kéne ezt tenned! Minél gyorsabban túl kellene lenned rajtam!
- Te is tudod, hogy ez nem fog egyhamar megtörténni! - mutatott rá még mindig hidegvérrel.
- Sajnálom.
Lehajtott fejjel álltam előtte. Nem hiányzott nekem ez az ,,szembesítés”, a bűntudatom csak még erősebben lángolt tőle. Úgy éreztem, bekebelez és felemészt, hogy utána csak por maradjon belőlem, semmi több.
Nem is hallottam, hogy felém lépett, csak az ujjai simítását éreztem az államon. Felemelte, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Nem tehetett róla, hogy az irántam érzett szerelme a szemében égett, mégis őt okoltam a felesleges fájdalomért.
Miért kínoz? Mintha nem szenvednék így is eléggé a tudattól, hogy nemsokára kilépek az ajtón, soha többé nem látom, hagyom, hogy szenvedjen, hogy azt higgye nem elég jó nekem, hogy nem szeretem. Igenis szerettem. Nem is tehettem másképp.
De Robot nem csak szerettem, érte éltem. Ő volt minden ami ért valamit, a lobogó szenvedély, a perzselő vágy, a megnyugtató vigasz, a békés hömpölygés az élet folyamában. Nélküle nem lehettem az, aki vagyok, teljes, tökéletes egész. Ez csak vele valósulhatott meg. Ő kellett ahhoz, hogy megismerjem és megszeressem magam, és ezzel a teljes énnel élhessek egy olyan életet, amire vágyom. Csak akkor lehetek boldog, ha mellette ébredek fel és vele fekszem le, ha vele lélegzem, ha az ő fülébe suttogok, és ha az ő nevetését hallom visszahangozni a mi birodalmunkban.
- Már mondtam, hogy nem kell sajnálnod, Rachel! Miért is kéne sajnálnod, hogy megtaláltad a boldogságodat?
- Nem azt sajnálom, hogy megtaláltam a boldogságomat, hanem azt, hogy az én boldogságom egyet jelent a te boldogtalanságoddal!
Ian mosolya olyan volt, mint a tavaszi napsütés; simogató, lágy és végtelenül őszinte.
- Ezért szeretlek Rachel, ugye tudod? Mindig is nagyra értékeltem az önzetlenségedet és megértésedet!
Kis híján kibukott belőlem a nevetés. Én, önzetlen? Ez biztosan valami rossz vicc.
- Ne nevess! - Ian előtt nem maradt rejtve a mosolyom. - Tudom, hogy mire gondolsz, és nincs igazad! Komolyan gondoltam, amit mondtam.
- Köszönöm Ian! - sóhajtottam fel ismét. - Mindent köszönök!
- Én köszönöm Rachel!
Még egyszer a karjába zárt, homlokon csókolt, majd kikísért az előszobába.
- Indulhatunk? - kérdezte Rob kedvesen.
Az Ian iránti érzelmei egyszeriben kihűltek. Talán azért, mert tudta, hogy vele tartok, nem pedig Iannel. Ha úgy vesszük, ő győzött. És elég nagy volt a tét.
- Igen – mosolyogtam rá.
Alig vártam, hogy elhagyjuk ezt a lakást, s vele együtt az elmúlt napok minden emésztő érzelmét. Ha kilépek az ajtón, megszabadulok a fájdalomtól. Véglegesen. Lezárom életem egyik meghatározó szakaszát, hogy egy újba kezdjek. Egy új életbe – Robbal.
Rob készen állt, kezében a táskáinkkal várta a parancsot; indulás! Még egyszer, utoljára Ianre pillantottam, tekintetemmel végtelen hálámat és örök szeretetemet üzentem.
Rob és Ian biccentettek egymásnak, szó nélkül egyeztek meg abban, hogy megtartják a két lépés távolságot. Megkönnyebbülés és boldogság öntötte el a szívemet, hogy mégsem akarnak egymásnak esni. Vége köztük a toporgó feszültségnek, a hevesebb érzelmekről nem is beszélve.
- Ég veled! - suttogtam Iannek búcsúzóul, majd Robbal szorosan egymás kezét fogva, kiléptünk az ajtón.