28.rész

Édes kettesben



-Jó reggelt!-csicseregtem vidáman.
-Jó reggelt.-motyogta értetlenkedő arccal Annie.
Rob átkarolta a derekamat és Anniere villantotta 1000W-os mosolyát.Annie gyanakvó pillantásokat vetett ránk.
-Mi folyik itt?Miről maradtam le?
-Semmiről.-vágtuk rá egyszerre Robbal.Túl gyorsan.
-Most komolyan.Mi van?-Annienek csöppet sem tetszett,hogy kihagytuk valamiből.De nem mondhattuk el,hogy az éjszaka nem sokat aludtunk...
-Csupán kellemes...-kezdte mesélni Rob,de még időben sikerült leállítanom.Rob fájdalmasan felnyögött miután megböktem a könyökömmel.Most nem érdekelt,hogy"hátrányos helyzetű".
-Oké.Azt hiszem jobb ha erről nem tudok.-mondta Annie lemondóan.Elmosolyodott,de ez olyan mindent értő mosoly volt.Nyilván rájött,hogy valami történt közöttünk.
-És mi a program mára?-kérdezte Rob.Még mindig magához ölelt.
-Hé,karácsony van!Milyen program kell még?
-Ma átjönnek a barátnőim.-segítette ki Annie készségesen.
-Igen,holnap meg azután pedig ő megy vendégségbe.
-Aha.Ez a szokás köztünk.
-Szóval ma ki leszünk toloncolva.-mondta Rob somolyogva.
-Igen,így is mondhatjuk.
-Akkor..romantikus kiruccanás?


Robot nem lehetett lebeszélni arról,hogy elmenjünk valahova kettesben.Egy másik városba.Egy hotelbe.Kitalálta,hogy ugorjunk át Calgaryba,vegyünk ki egy szállodai szobát és kapcsolódjunk ki.Nem tartottam túl jó ötletnek az állapotát tekintve,de végül belementem.Rob rögtön szervezni kezdte az utazást,én pedig Annievel foglalatoskodtam.Anniet feldobta a hír,több szempontból is.Egyrészt felszabadul a lakás,jó kis csajbulit dobhat össze.Másrészt végre mi is kettesben lehetünk.Nem teljesen értettem meg Anniet,nem tudtam,hogy mit is akar igazából.De valami azt súgta,azt szeretné,hogy Rob és én együtt legyünk.Hogy oly hosszú idő után egy családot alkossunk.
Kora délután keltünk útra.A los angelesi kórház alkalmazottai (azok akik a múltkor is segítettek) vitték le Robot a kocsihoz.Még a pakolásban is segédkeztek.Fogalmam sincs,hogy hogy tudta elintézni,hogy ezek az emberek ide jöjjenek.És mégis,hogy értek ide ilyen gyorsan?Lehetetlen ennyi idő alatt megjárni ekkora utat.Valami turpisságra gyanakodtam,bár a részletekig nem jutottam el.
Egy hatalmas,sötétített üvegű kocsi várt minket.A férfiak segítettek bepakolni,miután Robot elhelyezték a kocsiban.Alapos hálálkodás után én is csatlakoztam Robhoz,beszálltam majd indultunk.A sofőr szédületes tempóban vezetett.Jóval rövidebb idő alatt értünk Calgaryba,mint gondoltam volna.
Az út alatt végig Robhoz simultam.Ő gyengéden simogatta a karomat.Annyira jó volt,ilyen közel lenni hozzá!Teljesen elvarázsolt a jelenléte.Kíváncsi voltam,vajon ő hogyan érez.Nem is gondolkodtam,rögtön rákérdeztem.
-Rád hatással van a jelenlétem?-persze,ez után sikerült elpirulnom.Még hadján ha kettesben vagyunk,de rajtunk kívül más is volt az autóban.Erre a gondolatra még vörösebb lettem.
-Tessék?-kérdezte Rob csodálkozva.Nyilván nem számított ilyen bugyuta kérdésre.
-Rád hatá...-kezdtem volna,de félbeszakított.Ha már egyszer kicsúszott a számon...Úgyis mindegy.
-Hallottam.Csak éppen meglepődtem.Hogy kérdezhetsz ilyet?-még mindig olyan fura fejet vágott.
A vezetőre pillantottam.Láthatóan jót mulatott a köztünk zajló jeleneten.
-Csak...Tudod,mindig attól félek,hogy nem.Hogy csak én érzek így irántad...-már a fülem is égett rettentő zavaromban.Mégis mit művelek?
-Ó,Rachel...-sóhajtotta.
Lesütöttem a tekintetem.
-Ha tudnád,hogy mit érzek irántad...
Finoman megsimította az arcomat.Megfogta az államat.Aztán csak bámultuk egymást.Minden gondolat kiment a fejemből.Ha valaki megkérdezte volna mondjuk,hogy hol lakom nem tudtam volna válaszolni.Belém hasított a gondolat,amit igaz,már tudtam egy ideje,de sosem volt lehetőségem igazán elgondolkodni rajta.Szerelmes vagyok.Míg magamban ezt kezdtem elemezgetni,Rob kissé elhúzódott tőlem,és hátra hajtotta a fejét.Lazított a testtartásán.Nyilván nem volt túl kényelmes annyira kicsavarodni.
Ezután nem sokat beszéltünk,inkább a mellettünk elsuhanó tájat fixíroztuk.A téli táj lenyűgöző volt.Az időközben hulló hó teljesen levett a lábamról.Teljesen jogosan.A hóesés,és általában maga a hópehely szerény véleményem szerint egy csoda.A millió,és millió szemecske amint aláhull az élettelen tájra...Mindegyik más és más,annyira kiszámíthatatlanok,és mégis olyan egyszerűek.Hisz ez is eső,csak éppen jeges formában.A máskor valószínűleg sivár táj életre kelt.A hó varázslatos álomvilággá varázsolta a környéket.És én elégedetten figyeltem,amint ez a változás végbement.Abban a pillanatban úgy éreztem örökké el tudnék így lenni.Így,hogy érzem magam mellett a férfit,akit szeretek,így hogy teljesen biztonságban vagyok,és nézem a kint tomboló zord időjárást.A szél erőre kapott,csak úgy sodorta a gyenge pelyheket.Megborzongtam,amint belegondoltam milyen hideg lehet odakint.
Teljesen elbambultam.Hirtelen arra eszméltem föl,hogy egy impozáns épület előtt megállt az autó.A motor még mindig járt.
-Megérkeztünk.-szólalt meg Rob.
-Erre én magam is rájöttem.-vetettem oda gúnyosan.
Sokkal jobban érdekelt,hogy mégis melyik hotelnél vagyunk.
-Ez a Violette.-világosított fel Rob.Rám villantotta imádott félmosolyát.
-Ühüm.És?Bemegyünk vagy a limuzinban töltjük az éjszakát?
-Természetesen bemegyünk.Már jeleztük,hogy megszeretnénk szállni,csak be kell jelentkeznünk.
-És?Mire várunk?
Ekkor megcsörrent Rob telefonja.Bosszús pillantást lövelltem felé,mire bűntudatosan elmosolyodott.
-Erre.
Kikapta a zsebéből a telefonját,felvette és halkan beszélni kezdett.De azért elég hangosan,hogy én is halljam.
-Igen?...Értem...Természetes.Oké,majd hívlak.Szia.-és már le is tette,de előtte látványosan kikapcsolta a modern készüléket.Nem mertem belegondolni,hogy mennyibe kerülhetett.
-Mehetünk.
Már pont léptem volna ki,amikor Rob megragadta a karom és visszarántott.
-Hová-hová olyan sietősen?
-De azt mondtad...-megcsóválta a fejét,nem foglalkozott a mentegetőzésemmel.
-Nem vetted észre a kocsit ami követett?
-Nem.Milyen kocsi?
-Testőrök.
Értetlenkedve bámultam rá,mikor feltépték a kocsi ajtaját,és két erős kéz megragadta Robot.Megdöbbenni sem volt időm,mert az én ajtóm is kinyílt és egy sötét bőrű,kopasz izomkolosszus kirántott a járműből.
-Csak finoman.-utasította őket Rob.
A néger beszaladt velem a hotelbe,végig magához szorított és igyekezett takarni a kíváncsi tekintetektől.Most vettem csak észre,hogy a hotel előtt jónéhány ember várakozik.A fiatal nőktől az idősebb férfiakig minden korosztályból voltak emberek,akik mintha várnának valamire.De mégis mire?
A felismerés villámként hasított belém.Ránk vártak.Robra vártak.
Már bent voltunk a szálloda előterében amikor szerencsésen földet értem.Rob már a recepciónál várt rám,két mankóra támaszkodva.Teljesen össze voltam zavarodva.Hangosan szedve a levegőt fordultam hátra.Az ajtót eltakarta a két testőr akik behoztak minket.Kintről óriási hangzavar áradt befele.Robhoz siettem,aki rám mosolygott,de nem engedett két lépésnél közelebb magához.Meglepődtem ezen,nem tudtam mire vélni a dolgot.Közel hajolt a pult mögött ülő nőhöz.Halkan és gyorsan beszélt,csak annyit tudtam kivenni az egészből,hogy álnéven jelentkezett be és a legnagyobb biztonságot és titoktartást kérte.Miután végeztünk a két testőr elkísért minket a liftig.Reméltem,hogy ott végre kettesben lehetünk,de nem így történt.A két fickó beszállt,végig takarva minket.
-Mégis...-kezdtem volna mikor beszálltunk a liftbe és Rob megnyomta a legfelső emelet gombját,de nem hagyott időt a kérdezgetésre.
-Később elmondom.


-Remélem tisztában vagy vele,hogy magyarázattal tartozol.-vetettem oda,miután kitettem az ajtóra a "Ne zavarjanak!" táblát és bekulcsoltam az ajtót.Rob eközben az ablakokhoz lépett és behúzta a sötétítő függönyöket.
-Persze,hogy tudom.És teljesen igazad van.
-Akkor,gyerünk!
Rob kézen fogott és maga után húzott.Leültünk a nappaliban az egyik gyönyörű,krémszínű,selyemhuzatos kanapéra.
-Amikor kitaláltam,hogy jöjjünk ide néhány napra,akkor tudtam,hogy biztonsági embereket kell majd fogadnunk,a biztonságunk érdekében.A biztonságod érdekében.
-Az enyémben?De hát miért kéne félteni az én biztonságomat?Én nem vagyok sztár!
-Azzal,hogy velem vagy te is híres lettél.Az embereket most már te is érdekled!És ez nagy veszéllyel jár!Nem akarom,hogy bármi is történjen veled miattam!Nem élném túl.
-Ugyan!-legyintettem.-Mégis mi történhetne?
-Velem vagy,Rachel.Hozzám tartozol.Az emberek kiszámíthatatlan lények:ki tudja mit művelnének puszta kíváncsiságból vagy...féltékenységből?Ezt egyszerűen nem engedhetem.Ezért volt ez a felhajtás.
-Miattam?Te aggódtál értem?
-Mindig aggódom miattad.Nem akarom,hogy bajod essen!
-Oh,Rob!-a szemembe könnyek szöktek.
Magához húzott,lágyan simogatni kezdte a karomat és a hátamat.A mellkasára borultam,csendben sírdogáltam.
-Mikor fogod fel végre,hogy te vagy a legfontosabb az életemben?Annyira szeretlek,Rachel!
-De miért?Miért akarsz velem lenni?Miért vagyok ennyire fontos neked?
-Még senkivel nem találkoztam aki így szeretett volna.Aki Engem szeretett volna.És a nem a pénzemet,a hírnevemet,a népszerűségemet.De ez csak az egyik ok.Ott van még az,hogy senkivel nem találkoztam még aki ilyen különleges lett volna.Ilyen határozott,magabiztos és szenvedélyes,ugyanakkor félénk,kedves,gyengéd és romantikus.Mindenről tudok veled beszélni,bármit,úgy érzem bármit elmondhatok neked.Bízom benned,pedig a bizalom egy olyan dolog,amit nagyon ritkán tapasztalok meg.Tudom,hogy őszinte vagy hozzám és hűséges.És tudom,hogy én is az tudnék lenni hozzád.Sosem bántanálak meg,sosem okoznék fájdalmat neked.Szándékosan biztos nem.Aztán ott a humorod,a tehetséged,a céltudatod...örökre veled tudnék maradni.Téged sosem unnálak meg.Hogy is tehetném?Hogy unhatnám meg a szemed vidám csillanását,a szívedből jövő mosolyt ami mindig elkápráztat?Nem tudnék élni csábító csókod,őrjítő illatod és a bőröd selymessége nélkül!Veled akarok maradni örökre!
Beleszédültem hirtelen jött vallomásába.A szívem már az első mondat után vad kalapálásba kezdett,percek óta alig kaptam levegőt.Nem akartam hinni a fülemnek.Így érez irántam?Ennyire szeret?Létezik ez?
-Létezik,hogy Meseország hercege beleszeret a pór nép lányába?

27.rész

Boldog karácsonyt!



Annie és én gyorsan alkalmazkodtunk a kialakult helyzethez.Felváltva vigyáztunk Robra.Mindig volt mellette valaki,így tudtunk neki segíteni.Sokkal könnyebb volt,mint képzeltem.Ebben nagy szerepet játszott Rob.Pár nap alatt megtanulta kezelni a fennálló helyzetet,utána nem volt gond.Az orvosa hetente kétszer utazott le megvizsgálni.Azt mondta,hogy szépen fejlődik és ha így halad,akkor fel fog épülni.Új gyógyszereket is kapott,amik ha lehet még jobban csillapították a fájdalmait.Sokat aludt és pihent,és a szerető gondoskodás meghozta a hatását.Jó volt újra vele lenni.És lassan,de biztosan Annie is javult.Először csak telefonálni kezdett a barátainak,majd találkozni kezdett velük.Fokozatosan többet nézett tv-t és zenét is hallgatott.Karácsonyra a színes ruhái is előkerültek.Robnak nem meséltem Annie sötét korszakáról.Eszem ágában sincs hamis bűntudatot kelteni benne.Elég ha engem gyötör bűntudat a történtek miatt.Annie nem mutatta jelét,hogy haragudna,de nekem ez sem volt elég.Magamat hibáztattam mindenért.Valakinek vállalnia kellett a felelősséget és ebben a helyzetben nem volt kérdés,hogy kinek.Bűnös voltam,vétkeztem.Nem tudom,hogy nyerek-e valaha feloldozást.


Nemsokára eljött a Karácsony.April és Josh eljött velem karácsonyfát választani és venni.Josh kocsijával hazahoztuk,majd Annievel karácsonyi zenéket hallgatva feldíszítettük.Rob a fotelből figyelte önfeledt tevékenységünket,néha szólt,hogy mit hova tegyünk és elment kicserélni a lejárt cd-t.Annievel nagyon jól szórakoztunk Rob karácsonyi viccein,nagyokat nevettünk hármasban.Igen,ez volt az első közös karácsonyunk.Megegyeztünk abban,hogy ezt évek múlva is emlegetni fogjuk!
Sammel,Aprillel és Annievel sütiket sütöttünk és kidekoráltuk a házat.Sam,mikor harmadik feldogozásban hallottuk a rádióban a White Christmas-t,nagyon kiakadt.Mi ezen csak jót nevettünk,de ő alaposan felhúzta magát.A békesség kedvéért kikapcsoltuk a rádiót,helyette mi énekeltünk.Rob kijött a hangzavarra (remekül kezelte a tolókocsit,a lakásban mindig azzal közlekedett) és így eljött az a pillanat,hogy bemutassam a barátaimnak.
-Hé,mi folyik itt?-kérdezte vidáman.A szemébe visszatért a régi csillogás,nagy örömömre.
-Hey,Rob!-integettem neki.-Itt az idő,hogy megismerd a legnagyobbakat!
-Már találkoztam az elnökkel.-nevetett fel,de azért közelebb jött.
-Annie átvennéd Samtől?-kérdeztem a csokimártás felé mutatva.
Annie készségesen bólintott és Sam mellett termett.Elvette tőle a kanalat és kevergetni kezdte a mártást.Sam felénk táncolt.Szexisen lehajolt és kezét Rob felé nyújtotta.Rob kezet rázott vele.
-Helló,Sam McCord vagyok.Rachel legjobb barátnője.
-Helló,Robert Pattinson.-ez kb.úgy hangzott,hogy ROBERT pattinson.A Robertet kihangsúlyozta,a Pattinsont meg elmotyogta.Fölösleges volt ezt csinálnia,hiszen Sam és April is tudott róla.De azért egy próbálkozást megért!Azt különösen értékeltem benne,hogy nem vágott fel milliókat érő nevével.
-Az egyik.-nevetett fel April.Máris Rob mellett volt.Ő is kezet rázott vele,majd bemutatkozott.
-Szia,April Williams vagyok.Rachel másik BFF-je.
-Tudnom kéne,hogy ez mit jelent?-vágott értetlenkedő arcot Rob.-Felvilágosítást kérek!
Erre mi,lányok fergeteges nevetésben törtünk ki.Azt hittem nem tudom abbahagyni a nevetést.Végül valahogy sikerült,bár ebben közrejátszott,hogy Rob megszólalt a tőle telhető leghangosabban.
-Hahó,én fiú vagyok!
-Észrevettük.-válaszolta Sam kihívó mosollyal,mire még jobban nevetni kezdtünk.Most azonban Rob is csatlakozott.Percek múltával abbahagytuk a hahotázást,s végre értelmesen (?) kezdtünk beszélni.
-Hát,azt hiszem,hogy nagyon le vagy maradva.-szólalt meg April.-Vagy húsz évvel.
-Ah,már a dédszüleink és BFF-eztek.-vetette oda lazán Sam.Visszament a tűzhelyhez és ott kezdett tüsténkedni.April is visszament és segített.Annie Robhoz sétált és leült mellé a földre.
-Fel fogsz fázni!-figyelmeztette Rob.
-Oké Apu!Megyek és hozok egy párnát.-forgatta a szemeit válaszul.
Erre Sam és April megint kuncogni kezdett,de én csak bólogattam.Annie egy perc múlva egy nagy ülőpárnával tért vissza.Letette,majd leült rá.Kezét Robéra tette.Elmosolyodtam ezen a kedves megnyilvánuláson...Annyira összetartoztak...
April csípős megjegyzése rántott vissza a valóságba.
-Hé,Rachel,csak álldogálsz ott vagy csinálsz is valamit?Vagy olyan sok sütit ettél,hogy nem bírod megemelni a nagy feneked?


"Szent Este.Egy olyan álomvilág,ami mindenkit magával ragad.Kivétel nélkül.Nincs olyan ember ezen a bolygón,aki nem ismerné és nem szeretné szíve legnagyobb szeretetével.Igazi ünnep.Egy csoda ünneplése,amit még száz év múlva is ismerni fognak az emberek.A házakat mesés köntösbe bujtatják a csillogó szemű,szorgos kezű emberek.A tisztára súrolt házak konyhájából étvágygerjesztő illat szállingózik.Hisz mindenki imádja azokat a karácsonyi sütiket,nem?A különleges muffinokat,a beigle-t,a mézeskalácsot,a hókiflit...Az emberek izgatottan készülnek.Ajándékot vesznek és készítenek egymásnak,őszinte szeretettel.Ilyenkor mindenkinek van egy kedves szava és mosolya a másikhoz.Már ez önmagában egy ajándék.Aztán ott vannak a fantasztikus karácsonyfa alatt azok az ajándékok,amikre már mióta vágyunk.Még jobban örülünk neki és még hálásabbak vagyunk ebben a helyzetben.A gyertyák fénye,az égők simogató fénye...Az ember másra sem vágyik!A kellemes meleg,ami szinte csak árad felénk...Más se melegítsen!A fenyőfa,a sütemények és a csillagszóró keverékének semmihez sem hasonlító illata,amit mélyen elraktározunk magunkban,hogy egy szomorú pillanatban elővegyük,s táplálkozzunk belőle.A szeretet ami itt összegyűlik,segít minket a szürke hétköznapokban.Amikor a család karácsonyi dalokat énekelve az alaposan megrakott asztal köré gyűlik....A jóízű nevetések,a jópofa tréfák...A mély beszélgetések,amikre máskor nincs idő...Könnyebb szívvel megyünk vissza a gyűlölt mókuskerékbe az ünnepek után.És a ránk szaladt kilók sem ronthatják el felhőtlen örömünket,amit a családdal töltött felejthetetlen pillanatok szereztek."
Na mit gondolsz?
-Ez...egyszerűen tökéletes Rachel!-szólt Rob meghatottan.Megbűvölve nézett rám.
-Ne változtassak rajta?-kérdeztem tétovázva.Én nem voltam túlzottan megelégedve a cikkel.
-Nem,nem kell.Úgy jó,ahogy van.
-Oké...Akkor így marad.-vontam meg a vállam.
Robra néztem aki ügyetlenül próbált testhelyzetet változtatni.Nyilván nem volt túl kényelmes a kanapé.
-Segítsek?-kérdeztem,de ő csak a fejét rázta.Kicsit mocorgott,majd ismét letette a fejét.
-Annyira sajnálom,Rob.-mondtam,miközben szívemet újult erővel vette be a bűntudat.
-Tudom,már mondtad.De nem kell,Rachel.
-De igen,kell!Ez az egész az én hibám!-kiáltottam fel.
-Nem a tiéd!Egyedül én tehetek erről.Meg egy kicsit a taxisofőr.Senki más nem hibás, Rachel!
-Ha nem ragaszkodom ahhoz,hogy ide utazz akkor nem ütött volna el az a kocsi!Nem kellett volna erőszakoskodnom.-makacskodtam.Miért nem látja be,hogy az én hibám minden?
-Rachel,ezt most fejezd be!Nem tehetsz róla!Nem vagy hibás ebben!Ne emészd magad!-Rob nem tűrt ellenkezést.-Másról viszont igenis tehetsz!
-Miről?-rémültem meg.
-Nem kaptam meg a karácsonyi ajándékom.
-De...
-Mikor csókoltál meg utoljára?-vágott a szavamba.
-Én...akkor amikor elutaztál Los Angelesbe.-sütöttem le a tekintetem.
-Az nagyon rég volt...-ujjaival csalogatott magához.
Mintha nem is az én testem lenne,felálltam és lettem az asztalra a jegyzeteimet.Odamentem a kanapéhoz,amit mostanában szinte mindig Rob foglalt el.Letérdeltem előtte.Kezembe vettem a kezet,amit mostanában annyit fogtam.Nem tudtam megunni az érintését.Rob megszorította a kezem.Kezünkről az arcára vándorolt a tekintetem.Megint eltűnődtem,hogy lehet valaki ilyen gyönyörű...És hogy lehet az,hogy neki én kellek?Hihetetlen!Hiszen annyi karcsú,baba szépségű,hosszú fényes hajú,csillogó szemű,tehetséges és gazdag,de legfőképpen híres nő van körülötte...Egyik jobb parti,mint a másik!És mégis én kellek neki...Felfoghatatlan!De egyértelműen a legjobb dolog ami valaha is történt velem.Pillantásunk összekapcsolódott,elmerültünk egymás lelkében.Soha nem tudnám megunni vagy nem szeretni ezeket a szemeket,ezt a csodálatos pillantást...Éreztem amint szerelmünk vulkánja működésbe lép,tudtam,hogy ennyinél nem fogunk megállni.Amint erre gondoltam Rob megszólalt:
-Gyere,Rach.-senki nem hívott rajta kívül így.Imádtam ahogy a nevemet súgta.Igen,elég volt azt mondania,hogy "Rach",s én máris elvesztem.
Arrébb húzódott,így közelebb férkőztem hozzá.Lassan felemelkedtem és ajkaimat az övéire szorítottam.Máris beindult az a leírhatatlan folyamat,ami mindig beindult,ha ajkunk összeért.Ajkaim önként és ösztönösen váltak el egymástól,s vették birtokba az övéit.Nyelve bekéredzkedett a számba.Engedtem neki.Olyan csók volt ez,mint amit a filmekben látni.Rob előtt nem hittem volna,hogy megtapasztalhatom.Ennyi nem volt elég egyikünknek sem.Egyik kezemmel a hajába túrtam,a másikkal az arcát simítottam.Ép kezével a hátamat kezdte simogatni.Minden érintésétől megborzongtam,annyira jólesett.Pár percig így kényeztettük egymást,de utána minden megváltozott.Csókja éhesebb lett,érintése gyorsabb és forróbb.A bőröm szikrákat kezdett hányni,ott ahol hozzá ért.Annyira tudta,hogy mit kell csinálnia!Nem bírtam tovább.Elszakadtam tőle,gyors,zaklatott mozdulatokkal szabadultam meg ruháimtól.Mire végeztem ő is levette a papucsát és a zokniját.Segítettem neki,hogy a többi ruhadarabja is lehulljon róla.Aztán ismét csókolózni kezdtünk.Vadabb,szenvedélyesebb és forróbb csók volt ez,de nem bántam.A keze ismét cirógatni kezdett.Ezúttal azonban a csípőmet és a fenekemet is célba vette.Bal kezemmel az arcát és haját simítottam,a jobbal bebarangoltam tökéletes felsőtestét,külön előnyben részesítve a hasa alján lévő selymes szőrszálakat.Egyre gyorsult a légzésünk,már hallani lehetett zihálásunkat.Lassan eljött az idő.Én az ajkába haraptam,ő a fenekemet markolta.Amikor belém hatolt,szinte csillagokat láttam a gyönyörűségtől.Egy pillanatra sem hagytuk abba a simogatást és a csókváltást.Nem is tudtuk volna...
-Szeretlek!-sóhajtotta Rob két mozdulat között.
-Én is szeretlek.-válaszoltam,s újra megcsókoltam.Kedves,játékos csók volt.
Éreztem,hogy minden porcikám megszabadul a kellemetlen feszültségtől.A terhek lehullottak rólam.Egyre lazábbnak éreztem magam.Teljesen kikapcsoltam,csak Rob és én léteztünk.Csak mi.Mert összetartozunk.A két fél egy egészet alkot...És...
-Hiányoztál.-suttogta Rob.
-Te is nekem.-akartam mondani,de a kettőnk közé robbanó orgazmus miatt,csak érthetetlen motyogás jött ki a számból.
A vulkán kitört,a láva elöntött minket.A szoba,a tárgyak,a bútorok,a levegő...minden olyan forró volt.Égetett.Végleg elvesztettem az uralmat a testem felett.Nem,nem csak testem felett...minden felett.Rob azonban még suttogott valamit:
-Boldog karácsonyt!

26.rész

Röpül az idő...



Szerencsére javult Rob állapota,ami azt jelentette,hogy nem sokára lehet szállítani.Rob és én megegyeztünk a családjával,hogy Rob nálunk fog lábadozni.Ez azt jelentette,hogy valamennyit meg kellett tudniuk rólam.És Annieről.Robbal nem álltunk készen arra,hogy bejelentsük:együtt vagyunk.És arra sem ez a pillanat volt a legalkalmasabb,hogy a családja megtudja,van egy gyereke.Így annyit mondtunk,hogy jó barátja vagyok,és a lányommal tudjuk ápolni.Elfogadták és nem faggatóztak.Nagy szerencsénkre.Közrejátszott,hogy Angliába nem tudták volna szállítani a szüleihez,a nővérei pedig nagyon elfoglaltak voltak.És mi ketten is ragaszkodtunk ehhez a megoldáshoz.Az állapotától függően egy vagy két hét múlva fogják Edmontonba hozni.

Két hetet töltöttem vele Los Angelesben.A Rose&Rose-ban szálltam meg,olcsó kávézókban ettem,internetkávézókból dolgoztam és mindennap bementem Robhoz a kórházba.Az állapotáról érdeklődtem,fogtam a kezét,s ha nem altatásban volt akkor beszéltem hozzá.Életem legnehezebb két hete volt.Ilyen állapotban látni egy szerettünket nagyon nehéz.Amíg nem tapasztalja meg az ember,el sem tudja képzelni milyen nehéz.
Minden alkalommal percekig csak a falnak dőltem,becsukott szemmel,a kórház lehangoló folyosóján,próbáltam megemberelni magam.S még így is sokszor érzékenyültem el.Rob nem vette észre,hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam.Nem akartam,hogy tudja.Rossz volt bemenni hozzá,látni a fájdalmait,de még nehezebb volt távol lenni tőle.Mikor visszautaztam Edmontonba,megint megszakadt a szívem.Képtelen voltam távol lenni tőle.Mindennap attól rettegtem,hogy telefonálnak,s megmondják,hogy Rob meghalt.
Annie is rosszul viselete a történteket.Többet nem ment el a barátaival,csupán iskolába járt.Fekete és szürke ruhákat kezdett hordani.Nem hallgatott zenét.Nem nézett tv-t.Önmaga árnyékává vált.És nekem túl nagy volt ez a teher.Fájdalmat okozott,hogy így láttam.Abban reménykedtem,hogy ha Rob itt lesz,Annie is összeszedi magát.Így csak egy árny volt,aki elkeserített.Ha ez nem lett volna elég,az iskolában is rosszul teljesített.Az átlaga romlott,gyenge jegyeket hozott.Magántanárhoz kezdett járni,noha erre soha nem volt szükség.Sokszor kaptam rajta,hogy a szobája sarkában ül és zokog.April és Sam is mesélt arról,hogy így találta Anniet.Nélkülük semmire sem mentem volna.Vigyáztak Anniere,segítettek neki a háziban ha segítségre volt szüksége.Ételt főztek neki,elintézték az iskolai dolgait,a pénzbefizetéseket.Programokat szerveztek neki,bár nem volt értelme.Nem ment el sehova.Beszélgettek vele,gyakran rátelefonáltak.Ha ők nem segítettek volna a helyzet még ennél is rosszabb lenne.Ha egyáltalán lehetne ennél rosszabb...
A pénz volt a másik dolog.Nagyon sokba került los angelesi "kiruccanásom".A szállás,az utazás,az étkezés és a távmunka mind nagyon leterheltek anyagilag.Az,hogy magántanárt kellett fizetnem szintén nem segített.Rengeteg kiadásom volt,bevételem viszont alig.Mikor hazaértem egy halom munkát vállaltam,mindenféle apró-cseprő dolgoktól kezdve a komoly projektekig.Kellett a pénz,de nagyon.Rob kezelési költségeit ő,és a családja állta,az én kiadásaimat azonban nem.Egyáltalán nem vártam el tőlük (nem volt kötelességük!),de ez mind pénz,pénz,pénz.Minden garasra szükségem volt,így Annie tudta nélkül spórolni kezdtünk.A takarékoskodás és a munka lassan hozta meg a gyümölcsét.A bevételeink azonnal kiadásba mentek át.Rob Annie szobájában lesz majd,Annie pedig átköltözik hozzám.Új matrac,párnák,különleges takaró,párologtató készülék,sólámpa,kis csengő-ezek mind Robnak mentek.És mivel eszemben sem volt,hogy bármit megvonjak attól a két embertől akit a világon a a legjobban szeretek,dolgoztam.Éjt nappallá téve gürcöltem.

És lassan eljött a várva vár pillanat...

Ma jön "haza" Rob.Minden készen állt a fogadására,s izgatottan vártuk.Mindent megvettünk amit kellett,a lakást is átrendeztük.A délután folyamán a St.Ann emberei elhozzák.Tudtam,hogy Annie is nagyon várja már,hogy Rob velünk legyen.Ez az egyetlen esély,hogy kilábaljon melankólikus állapotából.
Délelőtt Sammel és Aprillel lógtam.Próbálták elterelni a figyelmemet Rob délutáni érkezéséről.Mivel odakint farkasordító hideg volt,így összegyűltünk Sam szingli-lakásában és DVD-t néztünk.Kedvenc sírós-romantikus filmünket,a Szerelmünk Lapjai-t.Ez tipikusan "sohanemunlakmeg" film volt,akárhányszor néztük meg mindig bőgtünk rajta.100-as papírzsepivel,dobozos vattacukorral és csokis mazsolával vágtam neki a csajos bulinak.April a kedvenc házi sütésű meggyes muffinunkkal lepett meg minket,Sam pedig popcornnal,ropival és forró csokival várt minket.Ez a kis összejövetel jobban sikerült,mint gondoltam volna.Jó volt önfeledten beszélgetni a legjobb barátnőimmel úgy,mint régen.Nem is emlékszem mikor csináltunk ilyen közös programot.Annyi biztos,hogy nagyon rám fért már.És ezt ők is tudták.Hiába,tökéletes barátnők.

Két ápoló ruhás,jól megtermett férfi hozta fel a lépcsőkön Rob tolókocsiját.Még nem láttam ebben,így a látvány hihetetlenül sokkoló volt.Ő viszont jól viselte,amikor meglátott megeresztett egy mosolyt.Én is vissza mosolyogtam,habár egyáltalán nem voltam mosolygós kedvemben.Intettem neki.A férfiak kedvesen köszöntöttek.Megmutattam nekik,hogy merre jöjjenek,majd letették Robot.Viccelődve váltottak vele néhány szót,majd elköszöntek és távoztak.Bezártam utánuk a bejárati ajtót,majd Robhoz mentem a nappaliba.
-Szia!-köszöntöttem halkan.
-Szia!-a hangja sokkal erősebb volt,mint mikor legutoljára hallottam.
-Jól nézel ki.-mondtam és elmosolyodtam.-A helyes kis ápolónők biztos odáig voltak érted.
-Ezzel az arcomon?-utalt az arcán éktelenkedő szivárványszínű foltokra.-És mégis ki?Jackie?
Erre mindketten nevettünk.Rob nevetése azonban köhögésbe fulladt.Rögtön mellette termettem,és ijedten néztem rá.
-Semmi baj.-a fulladása alábbhagyott.
-Ne ijesztgess!-szóltam rá tetetett szigorúsággal.Leguggoltam mellé,kezem óvatosan az övére fektettem.
-Szóval...jól nézek ki?-kérdezte.A hangja most erőtlenül csengett.
Úgy tettem mintha nem vettem volna észre,hogy milyen sápadt az arca.Valami azt súgta nem örülne neki,ha megemlíteném.
-Igen.Pompásan!-mindketten mosolyogtunk.
A hangja azonban megváltozott.Határozottan,de aggódóan csengett:
-De te nem!Nagyon kimerültnek tűnsz.
-Ugyan!Rá se ránts!-tetetett mosoly terült el az arcomon.Egy jól begyakorolt műmosoly.
Ő azonban átlátott rajtam.Nem tudtam megtéveszteni.
-Miattam nem kell aggódnod.Az orvosok szerint megmaradok.És nem fogok sok vizet zavarni.
-Egyáltalán nem zavarsz!-tiltakoztam hevesen.-Nehogy azt hidd,hogy kolonc vagy számunkra!
-Tényleg,hol van Annie?
-Mindjárt szólok neki.-ezzel már ott sem voltam.A hálószobámba mentem.Annie néhány éjszakája már velem alszik.
Gyors kopogás után beléptem.Annie az ágyon feküdt és zokogott.Bezártam az ajtót és az ágyhoz mentem.Mellé hasaltam,kezem vigasztalóan rázkódó vállára tettem.
-Mi a baj,Kicsim?-kérdeztem halkan.Érdeklődő voltam,nem tolakodó.Finoman simogatni kezdtem a haját.Tudtam,hogy ettől majd megnyugszik egy kicsit.
-Rob itt van már?-nem foglalkozott a kérdésemmel.
-Igen,nemrég jött meg.Rád vár a nappaliban.
-Igen?-hirtelen még bizonytalanabbnak tűnt.
-Igen.Ha készen állsz kijöhetnél.Szeretne látni.
Bólintott és felült az ágyon.Kihúzott egy zsebkendőt a zsebéből,megtörölte kisírt szemeit,taknyos orrát.Felkeltem és a fésülködő asztalomhoz mentem.A fiókba nyúltam,és előszedtem egy tiszta zsebkendőt.Visszamentem,és Annie felé nyújtottam.Hálás pillantással elvette,és rendesen kifújta az orrát.Megtörölte a szemeit és rám nézett.
-Hogy nézek ki?
-Jaj,Kicsim...Remekül.
Megöleltem,úgy,mintha sosem akarnám elengedni.
-Úgy félek.
-Semmi baj.Nem kell félned.
Nagyot sóhajtott.
-Mehetünk?-kérdeztem az arcát fürkészve.
-Igen.-határozottabban lépett fel.Ez jó jel!-legalábbis ebben reménykedtem.
Kézen fogtam és együtt sétáltunk az ajtó felé.Kinyitottam és előre engedtem a lányomat.Magabiztosan lépett előre,de a hangja váratlanul megváltozott.
-Apa!

25.rész

Bűn és Bűnhődés (2.rész)



Nem sokkal később elhagytuk a Siluett névre hallgató éttermet.Ian és én sétálni kezdtünk,élveztük a késő őszi napsugarakat.Meglepően meleg volt,bár ez Los Angeles.Edmontonban ekkor már rosszabb idő van,dehát az sokkal északabban van.Mindenesetre örültem ennek az időnek.Nem volt nagy nyüzsgés,csak néhány fiatal lebzselt az utcákon.
-Jobban vagy?
-Igen,kösz.Ne haragudj,de...ez érzékenyen érint.
-Nem kell magyarázkodnod.Megértem.
-Oké.-bólintottam mosolyogva.-Ha akarsz akkor nyugodtan kérdezz!
-Rendben.Akkor...milyen volt az egyetem?Úgy érzed volt haszna?
-Persze,hogy volt.Nagyon sokat segített.Tökéletesítettem a technikámon,és kialakítottam a stílusom.És bőven volt mit tanulnom.Élveztem,és kapcsolatok szempontjából is jót tett.Akkor ismertem meg az egyik legjobb barátnőmet,aki aztán segített elhelyezkedni.
-Értem.Mennyi idő volt amíg,megírtad az első könyved?
-Húúú,nem is tudom.Már az egyetem alatt is írtam,majd az iskola végeztével fejeztem be.Összesen kb.három év volt.
-És most dolgozol valamin?
-Igen.Mindig dolgozom valamin.
-Úgy értem könyvön.
-Igen.Az egyik amolyan munka-életrajz lesz,a másik pedig...titok.
-Nem mondod el?
-Nem.Az az igazság,hogy erről senki nem tud.
-Oh,értem.Ez esetben tiszteletben tartom.
-Kösz.-halvány mosolyt küldtem felé.
-Mi ad ihletet a munkád során?
-Az életem a fő múzsám.A gyerekkorom,Annie,a barátaim...az életem minden tekintetben.Főleg onnan merítek.A zene és a festészet is segít,de igazából én nem hiszek ebben.
-Hogy írsz?Gépen vagy kézzel?
-Géppel.Szeretek kézzel írni,de géppel sokkal gyorsabb és kényelmesebb.
-A lányod,Annie...és a barátaid,ismerőseid hamarabb elolvashatják a műveidet?
-Nem,nem kivételezek senkivel.
-Ez kedves tőled.-nevetett fel.Én is csatlakoztam hozzá.
-Mindannyian elolvassák a műveimet,de csak akkor ha már megjelentek.
-Milyen újságoknak dolgozol?
-Jelenleg az Edmonton's Problem,a Women Today amik igazán keresnek.
-Egyszer a neten olvastam tőled egy cikket.Ott is dolgozol,vagy ez valami véletlen dolog volt?
-Ott is dolgozom.Igaz ritkábban,mint papíron,de dolgozom.
-És mi az amit semmiképpen nem vállalnál el?
-Elég sok minden van.Nem írnék pornó újságba,nem írnék rasszista cikket,nem írnék erőszakról,de hazugságot sem írnék.Mindig,mindenben a színtiszta igazságot írom.
-Mi a kedvenc virágod?
Úgy kérdezett ahogy eddig,de ez a kérdés sehogy sem illett az eddigiekhez.Értetlenkedve pillantottam rá,s mikor megállt még jobban meglepődtem.Akkor láttam csak meg,hogy hol vagyunk.Ian egy apró virágos bódé előtt fékezett le.Egy idős,szemüveges,ősz hajú bácsika virágokat rendezgetett pár lépésre tőlünk.
Megráztam a fejem.-Ian,én...
-Mi a kedvenc virágod?-ismételte határozottan.
Lemondóan sóhajtottam:-A rózsa.
Ian bólintott,majd a bácsihoz lépett,s halk hangon beszélni kezdett vele.Az idős úr nagyot hallhatott,mert még én is hallottam,hogy mit kérdez válaszul:
-Milyen színűt?
-Vöröset.-válaszoltam,mielőtt Ian felém fordulhatott volna.
Ian a rózsákhoz lépett és kiválasztotta a legnagyobb,legszebb és legfrissebb rózsát.Elámultam,hogy november végén,hogy lehet ilyen rózsát kapni.Hihetetlen volt.
A bácsival az oldalán egy öreg asztalkához mentek,ott pedig néhány percig,nekem hátat fordítva szöszmötöltek a virággal.
Miután végeztek Ian széles,ragyogó mosollyal az arcán felém lépett,kezében a valaha látott leggyönyörűbb rózsák egyikével.Felém nyújtotta,némán,szó nélkül.Csak a szeme árulkodott gyengéd érzelmeiről.
A rózsához egy piros kártya volt kötve.Kibontottam és elolvastam az üzenetet:
"A legjobb anyának."
Nem tudtam megszólalni.Csak néztem a kis kártyát,amire a lehető legszebb üzenet volt írva,lendületes kézírással.
-Köszönöm!-suttogtam meghatottan.
-Rachel.-suttogta válaszul.A hangja,mint a bársony.
Körülbelül fél percig még ott álltunk,elveszve a másik pillantásában.Aztán valaki neki ütközött Iannek,ezzel megzavarva meghitt együttlétünket.Zavartan sétáltunk tovább.
Megköszörültem a torkom.Valahogy muszáj volt visszaterelni a beszélgetésünket,a normális kerékvágásba.-Kérdezz bátran!
-Ööö...Nem,ezt inkább nem kérdezem meg.
-Ugyan,Ian,csak rajta!
-Na jó.Meg tudsz ebből élni?
-Ne aggódj értem Ian!Remekül megvagyok,ami az anyagiakat illeti.
-És miben nem vagy meg?
-Semmire nincs hiányom.
-És a gyermeked apja?Ő nem hiányzik?
-A gyermekem apja...Ó Ian.
-Én itt vagyok melletted Rachel.-mondta,majd megállt.Felé fordultam,de ő gyorsabb volt.Egy épület falának nyomott,egyik kezével a kezemet,másikkal a derekamat fogta.Mélyen a szemembe nézett azzal az igéző pillantásával.
-Itt vagyok,Rachel.Csak egy szavadba kerül és van melletted egy férfi.
Ajkaival közeledni kezdett felém.Minden erőmet összeszedve a kísértés ellen,ami menthetetlenül felettem lebegett,kitéptem magam az öleléséből és futni kezdtem.
-Taxi!Taxi!-kiabáltam teli torokból.
Ian utánam futott,a nevemet kiáltotta és azt,hogy sajnálja.De én csak menekülni akartam,a csábítómtól,menekülni a hűtlenségemtől.Csak a menekülés érdekelt.De mitől menekültem?Önmagamtól?Attól hogy hűtlen voltam?
Megpillantottam egy taxit,néhány méterre tőlünk.Felé rohantam,majd bevetődtem a hátsó ülésre.
-A St.Ann kórházba,gyorsan.
És a taxi teljesítette a kívánságom.Még láttam Ian zavarodott pillantását,láttam amint szóra nyitja a száját.Nem jött utánam.Nem tett semmit.De mit is tehetett volna?
Zokogni kezdtem.A bűntudat ami ellepett elviselhetetlen volt.Annyira,de annyira szégyelltem magam!Majdnem megcsókoltam,miközben a párom kórházban fekszik!Istenem,hogy tehettem ilyet?Egyáltalán minek kellett elmennem hozzá?Hiszen megfogadtam,hogy nem megyek!És mégis elmentem.Más a fél karját adná,hogy Rob mellett lehessen,én meg egy idegen férfi karjaiba menekülök!Miért nem elég nekem Rob?Miért?Hiszen annyira szeretem!És mégis elmentem és majdnem elcsábultam.Kényszerítenem kellett magam,hogy ne vessem magam a karjaiba.Hűtlenségem tudata keményem szorította a szívem.
A kezemben lévő rózsára pillantottam.Lehúztam az ablakot és kegyetlenül kivágtam az ártatlan virágot.
Előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból és megtöröltem a szemem és az arcom.Gyorsan megigazítottam a sminkem,hiszen így nem mehetek be hozzá.Mégis mit gondolna?
Mit fogok neki mondani?Elmondjam,hogy mi történt?Igen.Tudnia kell.Őszintének kell lennem velem.De nem,mégsem.Végülis semmi nem történt.Akkor meg minek izgassam fel feleslegesen?Csak bántaná a dolog.De ez hazugság.Eltitkolom az igazságot.Hogy fogok ezek után a szemébe nézni?Mit fogok neki mondani?Magától nem jönne rá úgysem.Soha nem tudná meg.
A taxi leparkolt a kórház előtt.Gyorsan fizettem és a már jól ismert úton besiettem.A kórház fehér falai és kihalt csendje megnyugtatóan hatott rám.
Döntöttem.Rob nem tudhatja meg az igazságot.Eltitkolom.Ez lesz az én piszkos kis titkom.És soha többet nem találkozom Iannal.A telefonomból kitörlöm a számát,a névjegykártyáját széttépem.Olyan lesz mintha sosem találkoztunk volna.
Benyitottam a kórterembe.Legnagyobb rémületemre Rob ébren volt,s az ajtót fixírozta.Azt hittem lesz időm kitalálni,hogy mit mondok neki ha felébred,de ez a lehetőség elillant.Közelebb mentem hozzá,leültem az ágya melletti székre.
-Szia!Hogy vagy?-kérdeztem tőle a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.
-Hol voltál?-kérdezte zaklatottan.-Felébredtem és nem voltál mellettem.Nagyon megijedtem.Azt hittem eltűntél,hogy itt hagytál,vagy hogy itt sem voltál és csak képzeltem az egészet...Vagy hogy meghaltam.És a pokolba kerültem.Hiszen csak a pokol lehet az a hely,ahol te nem vagy velem.
-Sajnálom,volt egy kis dolgom.De semmi baj,itt vagyok Rob!Melletted vagyok.
-Jó,de soha ne tűnj el!Soha!-mondta még mindig rémülten.
A bűntudat még erősebben lepett el.Bűnöztem,s most megkaptam méltó büntetésem.

24.rész

Bűn és Bűnhődés (1.rész)



Ott voltam.Nem tudom miért,de ott voltam.Egy elegáns étterem egyik asztalánál ültem,velem szemben Ian.Ha lehet most még vonzóbb volt,mint a múltkor.Most is elegáns öltönyt viselt,nyakkendővel és fekete cipővel.Láthatóan sokat adott a megjelenésére,de egyáltalán nem tűnt hiúnak.Most is olyan erős hatással volt rám,mint először.Volt valami mélyre ható tekintetében,ami menthetetlenül vonzott.Most is azon kaptam magam,hogy csak bámulom.És ő is csak nézett.Megint megfordult a fejemben,hogy ő is érez valamit.Vajon tetszem neki?Mint nő?Vagy csak mint ember?Vagy az írót látja bennem?Nagyon bizonytalan voltam.Nem tudom mit akar tőlem és ez nagyon nyugtalanít.De a legjobban azért aggódtam,mert hűtlennek éreztem magam.Robbal kéne lennem.Fognom kéne a kezét.Azóta a rémes roham óta öt nap telt el.Úgy tűnt nincs maradandó károsodása,és a roham csak az egyik gyógyszer mellékhatása volt.Az orvos megmentette Robot és kicserélte a gyógyszerét.Az orvosok szerint szépen fejlődik,és most már nem lesz gond.Én ebben nem voltam biztos.Annak a rohamnak sem lett volna szabad megtörténnie.És mégis megtörtént.Ha egyszer megtörtént mégegyszer megtörténhet.Még egyet nem bírnék ki.Rob rohama volt életem legszörnyűbb momentuma.Sosem fogom elfelejteni,ebben biztos vagyok.Látni ahogy életem szerelmének szeme vészesen kidülled,és csorog a nyála...A hörgés ami torkából szakadt ki...
Életem szerelme.Egészen eddig határozottan így éreztem.De biztos ez?Nem tudom.Attól félek,hogy nem biztos.Ha így lenne vele lennék,nem pedig Iannal,ezzel a lenyűgöző férfival,akit most látok életemben másodszor.Lenyűgöző?Minden bizonnyal.Van benne valami ami...Vonz?Ami tetszik nekem?Ezt sem tudom.Csak annyit tudok,hogy felhívtam és megbeszéltem vele ezt a találkozót.És most itt ülök egy flancos étteremben és várok.Várok arra,hogy kezdeményezzen.Hogy gondolkodnom kelljen!Mert amit most csinálok az csupán értelmetlen,eszeveszett bolondozás.Mióta bejöttem és köszöntöttük egymást,azóta nem szólt egy szót sem.Megőrjít a hallgatása.Csak leültünk ide ehhez az eldugott asztalhoz.Még a pincér sem jött.
-Választottak már?-erről ennyit.Egy magas,kopaszodó bajuszos férfi nézett le ránk,érdeklődő szemekkel.
Zavartan kaptam el pillantásom Ian arcáról.Lesütöttem a tekintetem és az alsó ajkamba haraptam.Ian azonban nem tétlenkedett.Kinyitotta az étlapot és (gyanúm szerint az első ételt amit meglátott) választott.
-Fűszeres lazacot kérek,pikáns körettel.
Követtem példáját.
-Én is azt kérek.
-És milyen italt hozhatok?
Ian kérdőn rám nézett.Én csak intettem a fejemmel,hogy jelezzem,rá bízom a választást.
-Pezsgőt kérünk.
-Igenis.-ejtett meg egy mosolyt a pincér,majd távozott az étlapokat a hóna alá dugva.
-Azt hittem az amerikai nők...-nem fejezte be a mondatot.
-Igen?Mit hitt?-kérdeztem vigyorogva.Ez jól kezdődik...
-Azt hogy az amerikai nők a kemény ételeket szeretik...Legalábbis mindenhonnan ez jön...-ő is teli szájjal vigyorgott.
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.Nem nagyon foglalkoztunk azzal,hogy egy előkelő étteremben ülünk,és nem illene az asztalon fetrengeni a röhögéstől.Nem számított.Olyan jó volt vele nevetni!Ekkor jutott eszembe,hogy mióta Los Angelesbe utaztam most nevettem először.
-Hát,ez igaz.De nem kezdhetek el szalonnát falni egy ilyen helyen.-mondtam mosolyogva.
Ian is jót mosolygott ezen.Feltűnt a pincér,tálcával a kezében.Felszolgálta az italt,majd távozott.A főételre még várni kellett egy kicsit.Ian emelte a poharát,hogy koccintson velem,de én megállítottam.
-Nem bánná ha tegeződnénk?
-Ööö...nem.Természetesen nem.Sőt,megtisztelne vele.
-Hát...Akkor szia!-ejtettem meg egy könnyed mosolyt.
Ő is visszamosolygott majd koccintottunk.Nagyot kortyoltam a pezsgőből,majd hangosan kifújtam a levegőt.Ian miután letette a poharát kérdezgetni kezdett:
-És minek köszönhetem,hogy eljöttél?
-Volt egy kis időm,és rögtön te jutottál az eszembe.És valahogy meg kellett hálálnom a segítségedet.
-Ne már Rachel!Ugye nem csak azért?Nem tartozol nekem semmivel.És nem akarom,hogy úgy érezd az adósod vagyok.
-Nem,nem csak ezért!Én szerettem volna.
Ian kérdőn felvonta a szemöldökét,de nem szólt semmit.Felesleges lett volna,úgysem tudtam volna válaszolni.
Megjelent a pincér étvágygerjesztő ételeinket hozva.Kiváló pincér volt,ezt már megfigyeltem.Most is profin viselkedett.Amint elment enni kezdtünk.A kaja egyszerűen isteni volt,örültem,hogy ezt választottam.Ezt Iannak is megmondtam aki szintén így gondolta.
-Akkor...nem zavar ha felteszek néhány kérdést?
-Istenem!Mivel gyanúsítanak?Nem tettem semmit.-mondtam tetetett ijedtséggel.Ian láthatóan értékelte a humoromat,ami jelentősen megkönnyítette a beszélgetést.
-Nyugi,semmivel.
-Akkor jó.
-Szóval...mikor döntöttél úgy,hogy író leszel?
-Mindig is szerettem a történeteket.Még az elemi előtt megtanultam olvasni és írni.Aztán a nyelvtan és az irodalom lett a kedvenc tantárgyam.Faltam a könyveket,és gyakran fantáziáltam.Történeteket találtam ki saját magam szórakoztatására.Aztán olyan 15 éves koromra már egy füzetnyi novellám volt.Emelt óraszámban kezdtem tanulni a nyelvtant és az irodalmat,aztán ilyen egyetemre jelentkeztem.Az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetően azonnal állást kaptam egy női magazinnál.Ott írogattam,miközben dolgoztam az első könyvemen.
-A Miért pont én?-en.-nem kérdezte,kijelentette.
-Igen.
-Hány éves voltál akkor?
-25 körül.
-És mi történt veled,hogy ilyen könyvet írtál?
-Hogyhogy?-úgy tettem mintha nem érteném a célzást.Pontosan értettem.A Miért pont én? egy kemény,szókimondó könyv,ami ironikusan ír az életről.A kritikák szerint ez egy koravén lány lázadása.Nem így volt.Az életem ihlette a könyvet,ami nem mindennapi fordulatot vett.Nem voltam koravén,de még lázadó sem.Egyszerűen nem hallgattam el az igazságot.
-Egy 25 éves lány nem ír ilyen könyvet...Mégis mi történt veled Rachel?-a hangja csöppet sem volt kutakodó.Nem erőszakoskodott,csak érdeklődött.Szemei lágyan-keményen fürkésztek.Teljesen elmerült bennem.
-Hát...ilyet nem szoktam elmondani az olvasóknak.-Ian erre visszavonulót fújt.
-De te más vagy.-tettem hozzá.-Neked elmondom.
-Nem erőszak a disznótor,Rachel.
-Én...Szeretném.
Bólintott,én pedig lesütött szemmel mesélni kezdtem.Közben pedig biztos voltam abban,hogy nem vagyok normális.
-17 évesen egy pubban megismerkedtem egy férfivel...És lefeküdtem vele.Teherbe estem,aztán kilenc hónappal később megszületett a lányom.
Felpillantottam.
Leírhatatlan volt ahogy Ian nézett rám.Nem az volt a szemében amit vártam.Nem volt megvetés,szánalom,sajnálat,undor.Nem döbbent meg és nem haragudott.Egyszerűen csak megértést láttam a szemében.Csak azt.
-És mi lett azzal a férfival?
-Ian,én...
-Oké,semmi baj.Megértem ha nem szeretnél erről beszélni.
-Köszönöm.-vetettem felé egy hálás pillantást,egy mosollyal fűszerezve.
-Mesélnél a lányodról?
Nagyot húztam az italomból,majd beszélni kezdtem:
-Annienek hívják.Mindig is védtem a publicitástól,ezért nem csodálom,hogy nem hallottál róla.17 éves.Nagyon hasonlít rám,de az apjára is.És tudom,hogy minden szülő ezt mondja,de Annie tényleg rendkívüli lány.És bár nem könnyű vele (melyik tizenévessel az?),akkor is nagyon szeretem.Nagyon fontos nekem és közel állunk egymáshoz.
-Tehát nem bántad meg,hogy nem vetetted el.
-Nem!-feleltem a leghatározottabban.-Szóba sem jött az abortusz,de ha fel is merült volna,soha,de soha nem tettem volna meg!Ő az én vérem,az én gyermekem!Szeretem,és ha ezzel tönkre is tettem az életemet,nem bántam meg!Ő a legjobb dolog ami az életemben történt.-két nehéz könnycsepp gördült le az arcomon.
-Rachel!-suttogta.Kezét felém nyújtotta és mikor kezébe adtam az enyémet,bátorítóan megszorította.Kedvesen rám mosolygott,majd csak ennyit mondott:
-Jobb lenne ha most mennénk,igaz?