46.rész

A szerelem mindent legyőz ( 1.rész )



Az előszobai széken ültem, a lábammal a szívverésem ritmusára doboltam, az ujjaimat tördeltem, és az ajkamat harapdáltam. A várakozás szédítő örvénye már-már bekebelezett. Már csak percek választottak el attól, hogy viszontlássam Robot, ez pedig egyszerre töltött el félelemmel, izgalommal, boldogsággal és megkönnyebbüléssel. Ezernyi megválaszolatlan kérdés lógott a levegőben, a szívemben ott tombolt az őrült szerelem, és a bizonytalanság kétségbeesése.

Még mindig nem voltam biztos abban, hogy Rob nem csalt meg. Az egyik felem azt hajtogatta, hogy még kiderülhet, hogy Robnak viszonya volt Natashával, sőt, az is megtörténhet, hogy végül őt választja. Ez a felem lovalt bele, hogy Rob hűtlen volt hozzám, ez érte el, hogy elmeneküljek, emiatt tettem tönkre kis híján az életemet. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy az első akadálynál meghátráltam, és képes lettem volna megszakítani minden kapcsolatot Robbal, csupán, mert egy másik nővel láttam. Iannek igaza volt, a látszat néha csal, épp ezért nem szabad elhamarkodottan ítélkezni.

Felpattantam a helyemről, az előszobában kezdtem el járkálni. Rob hangjából és szavaiból ítélve szeret engem, és minden vágya, hogy velem lehessen. Hinnem kell magamban, bíznom kell a képességeimben és az erényeimben. El kell fogadnom, hogy valakinek jó vagyok, hogy valaki szeret és vágyik rám.
Sosem tartottam sokra magam. Életem harmincnégy éve alatt végig kételkedtem az engem övező elismerésben és dicséretben, mindig csak a rossz kritikát éreztem magaménak. Rob mutatta meg a leghitelesebben, hogy értékes személyiség vagyok, neki köszönhetően kezdtem el hinni magamban. Az ő szerelme adott magabiztosságot és önbecsülést. Azonban ez is kevésnek bizonyult, amikor úgy láttam, vesztettem. Igen, az első akadály Natasha volt, és az ő szépségéből adódott, hogy ismét semminek éreztem magam.
Egy másik férfi kellett ahhoz, hogy belássam én is jó lehetek, én is győzhetek. Iannek köszönhettem, hogy visszakaptam a hitemet, és ezért örökre hálás leszek neki.

Dolgozott bennem a félsz. Eddig nem számoltam a ténnyel, hogy lefeküdtem Iannel. Az események sodrása magával ragadott, egyszerűen átsiklottam a szeretkezésünk felett. Nem igazán volt alkalmam elgondolkodni rajta. Most azonban meg kellett tennem. Számolnom kellett azzal, hogy élveztem, és nem bántam meg. Szükség volt erre, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakultak. És úgy éreztem, hogy Iannek is szüksége volt rá, és hogy megérdemelte, hogy legalább egy éjszakára csak az övé legyek.
Enyhített a körülményeken, hogy abban a hitben tettem meg, hogy Rob megcsalt, és a kapcsolatunknak vége, ráadásul ittas állapotban voltunk mindketten.
De nem suhanhattunk át felette, nem tusolhattuk el. Megtettük. Megtörtént.
Nem tudtam hogyan mondjam el Robnak, és el sem tudtam képzelni, hogy mit fog hozzá szólni. Én a helyében nem bocsátanék meg, mert egyszerűen nem érdemlem meg, és a megcsalás egy kapcsolat egyik legnagyobb bűne, nem lehet elfelejteni, elnézni.

Annyit tudtam tenni, hogy vártam, hogy Rob megérkezzen, és hagytam, hogy az események maguktól alakuljanak. Nem volt biztosításom arra, hogy meg fog bocsátani. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elhiszi, hogy őt szeretem, és hogy csak vele akarok lenni. Úgy éreztem, hogy a szerelmünk elég ahhoz, hogy minden problémát megoldjunk és minden akadályt leküzdjünk.



Úgy téptem fel az ajtót, mint egy vadmacska a zsákmánya húsát – az egész testemben tombolt valami különös energia, amit magam sem tudtam mire vélni. Kétlem, hogy bárki elhitte volna, hogy normális vagyok és nem ment el az eszem, tekintve, hogy amint megláttam az ajtó előtt Robot, ledermedtem. Csak néztem őt, a gondolataim egyszerre voltak kínzóan gyorsak és őrjítően lassúak. Valami megszállott hang a fejemben egyre csak azt hajtogatta, hogy itt van.
Itt van, itt van, itt van... Csak ez számított.
Egyetlen néma-béna perc telt el, aztán Rob egy lépéssel mellettem termett, a karjai ismerős biztonságot sugárzón öleltek át. Az ajkai elvesztek a hajamban, a csókjai beborították időközben megnőtt frizurámat. Az illata fejbe vágott, az édeskés, ugyanakkor rendkívül férfias aroma felszökött az orromba, megtelítette egyébként is kábult fejemet. Még mindig csak az járt a fejemben, hogy velem van. Igen, tényleg itt van, és velem, csakis velem.
Az arcomon valami idióta mosoly foglalt helyet, magam előtt sem tudtam letagadni, hogy sosem éreztem magam még ilyen boldognak. Nem számított semmi más, csak az, hogy végre együtt vagyunk. Minden szenvedést és várakozást megért ez az egy pillanat. Biztos voltam benne, hogyha most meghalnék, boldogan halnék meg, és nem érdekelne mi vár rám a másvilágon.
Az őrület határát súroló boldogságomból pár könnycsepp térített magamhoz. Rob egész testében remegett, úgy éreztem, csak az ölelésem tartja őt egyben. Nem tudtam mire vélni felindultságát.
- Rob? Rob! Rob, nézz rám! - könyörögtem neki.
Rob felemelte fájdalommal megtelt tekintetét, s egy darabig csak bűvölt rejtélyes nézésével. Igyekeztem megfejteni a szemében rejlő érzéseket, de nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt mi játszódik le benne, ez pedig megrémített. Mi történt velünk? Hogy hogy nem értjük meg egymást félszavakból és pillantásokból? Mi lett a régi szép időkkel?
Rob a homlokát az enyémnek döntötte, pillantását az enyémbe fúrta. Éreztem nehéz lélegzetét a bőrömön, s kezdtem azt hinni, hogy hallom szívének kalapálását is. Nem szólt egy szót sem, a pillantását nem tudtam megérteni, s ettől a kétségbeesés undorító pókhálója az arcomba csapódott. Az előbbi örömöm egy szempillantás alatt tűnt el, és most úgy éreztem, többet nem is kapom vissza. Az én szemem is ontani kezdte a könnyeket. Minden elhomályosult, csak a fájdalmas értetlenség maradt tiszta. Lehunytam a szemem, próbáltam elfelejteni mindent, és csak lebegni a pillanatban.
Elállt a lélegzetem amikor ajkát az enyémen éreztem. Lassú csóknak indult, őszintének és tisztának, olyan volt, mint a szemerkélő eső. Feltámadt a szél, amint az ujjai az arcomat simították, és leszakadt az ég, amikor átöleltem. Amikor a nyelve az ajkamat cirógatta, kitört a vihar. A szenvedély elragadott minket, a csókunkat kísérő érintések gond nélkül keltették életre bennünk a vágyat. Mert a vágy... Ő maga volt. Ő jelentette a szenvedélyes sóvárgást ugyanúgy, mint a beteljesült kívánalmat. Elég volt a kezét becsúsztatnia a pólóm alá, és a villámok szétszaggattak és elégettek. A szívem felett éreztem az övét, a lélegzetünk összekeveredett, körbevett minket az egymás iránt érzett végtelen szerelmünk. Még soha nem voltam ennyire biztos abban, hogy összetartozunk.
Mire észbe kaptam már lekerült rólam a nagyméretű póló, amit Ian adott, és Rob a melltartóm kapcsolójával babrált. Egy határozott mozdulattal elhúzódtam tőle, és halkan suttogtam:
- Ne! Nem szabad.
Robert vágytól elhomályosult tekintete azonnal kitisztult. Zavartan túrt bele a hajába és tett néhány lépést hátra. Mindketten nehezen szedtük a levegőt, egyikünknek sem esett jól megállítani az őrült vágyakat. Néhány percig nyugtalanul fürkésztük egymást, Rob hol a hajába túrt, hol a lábán dobolt hosszú ujjaival. Minden alkalommal amikor rám esett a pillantása nyelt egyet. Sokáig nem tudatosult bennem, hogy mi zavarja ennyire. Amikor rájöttem, hogy ledérségemmel ingerlem, lehajoltam és felkaptam a pólót a földről. Amint felvettem Rob abbahagyta a mocorgást, s csak állt egy helyben, engem és a földet felváltva bámulva.
- Már azt hittem meggyújtották a kanócodat... - tört ki belőlem.
Rob elnevette magát, és amikor rájöttem, hogy mennyire kétértelmű volt a megjegyzésem, én is nevetni kezdtem. Vidám kacajunk feloldotta a feszültséget, végül ismét egymás karjaiban kötöttünk ki. Magához szorított, az arcomat a nyakába fúrtam és vártam, hogy szóljon valamit. Azonban az ölelésünk néma maradt.
- Mondj valamit, kérlek!
- Nem... Nem tudok. Csak arra tudok gondolni, hogy itt vagy – suttogta.
- Pont, mint én. Amikor megérkeztél... bediliztem – kuncogtam. - Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy itt vagy.
- Itt vagyok – nézett mélyen a szemembe.
- Ahogy én is - feleltem halkan.
Elvesztem szemének kékesszürke tengerében. Magába szippantott és örökre elnyelt. Nem volt választásom. Vagy én voltam gyenge, vagy az ő csábereje volt túl erős. Igazából... nem is számított, hogy mi vonz hozzá, a lényeg az volt, hogy nem tudtam nélküle élni. A szívünk mágnesként működött, ha közel került összekapcsolódott, ha pedig távolodott... mintha kiszakadt volna a testünkből.
- Elvesztettelek – még sosem hallottam ennyi kétségbeesést és félelmet egy hangban. Főleg nem az övében.
- Igen – suttogtam. Nem tudtam hazudni neki. - De visszakaptál – tettem hozzá, amikor az arca fájdalmasan megrándult.
- Beszélnünk kell!
Bólintással válaszoltam. Kézen fogtam, bevezettem a nappaliba, és leültünk a kanapéra. Nem nézett se jobbra, se balra, mindvégig rajtam tartotta a pillantását. Nem engedtük el egymás kezét.
Egy darabig csak ültünk némán, ujjainkat szorosan összefontuk, a pillantásunk egybeolvadt. Szükségünk volt erre a néhány pillanatra, erőt kellett vennünk magunkon, hogy a viszontlátás öröme után beszélni kezdjünk.
- Szóval... Fred közbenjárása miatt vagy itt – kezdett bele komoly hangon egy sóhajtás után.
- Igen. De te honnan tudsz erről? Fred elárulta? Elvileg meglepetés lett volna...
- Nem igazán úgy volt meglepetés, ahogy te azt gondolod – dühösen húzta össze a szemöldökét.
- Mégis mit jelentsen ez? - kérdeztem kissé ijedten. Szorosabban fogtam a kezét.
- Nem volt nehéz összerakni a dolgokat, az elrohanásod után. Miután eltűntél a szemem elől, visszamentem a kávézóba. Natasha mindent bevallott. Hirtelen megszólalt a lelkiismerete és elmondta, hogy ezt az egészet Fred szervezte így. Fred... úgy gondolta, hogy nem szabad otthagynom a filmezést, ezért megszervezte, hogy te együtt láss egy másik nővel.
Levegő után kapkodtam, nem jött ki hang a torkomon. Minden előre meg volt szervezve? Ez az egész csak egy csapda volt? És én bedőltem... Ha Ian nem lép közbe, Fred terve sikerrel járt volna, és mi örökre elvesztettük volna egymást.
Robhoz bújtam, a kezét egy pillanatra sem eresztettem el. Egy lépésre álltam a sírástól, az hogy majdnem elszakítottak minket egymástól, teljesen kiborított.
- Miért? Csak azért, hogy ne vess véget a karrierednek? - ez érdekelt a legjobban.
- Igen. Fred a maga furcsa észjárásával úgy vélte jót tesz nekem. Bár nem értem, hogy hihette ezt, inkább ne tette volna! Szerinte hiba lenne, ha befejezném a munkát, mert ez az életem, ez az amiben igazán boldog és sikeres lehetek, és nem szabad ezt eldobnom miattatok.
- Az aranytojást tojó tyúkocska...
Rob féloldalas mosolyra húzta az ajkát: - Igen, nyilván ez is benne volt a pakliban.
- Te nem is vagy dühös? Nem haragszol rá? - hitetlenkedve pislogtam Robra.
Én nem voltam sem dühös, sem ideges, és igazából nem is haragudtam senkire. Én féltem. Féltem attól, hogy a szerelmünk egy hajszálon múlott, hogy kis híján örökre elvesztettük egymást. Rettegésben tartott a tudat, hogy ilyen könnyen megingattak a Robba vetett hitemben, és hogy képes voltam elhinni, hogy megcsalt.
- Most már nem.
- Most már?
- Natasha vallomása után elmentem Fredhez... és elintéztem a dolgot.
Rémesebbnél rémesebb képek villantak a szemem elé: Rob először félholtra veri Fredet, majd benyomja egy autó csomagtartójába, elviszi egy lepusztult raktárba, kiszedi belőle amit tudni akar, megöli, aztán elássa a hulláját... Vagy a folyóba dobja?
Rob felnevetett, kiszabadított bal kezével megcirógatta az arcomat: - Nyugi, nem öltem meg!
- Ki mondta, hogy megölted?
- Láttam az arcodat. A lehetőségeket latolgattad, nemdebár?
Elfordítottam az arcomat, hogy ne lássa rajta a vöröslő pírt. Nem értem vele semmit, Rob ugyanis már nevetett. Hamarabb tudta, hogy el fogok vörösödni, mint, hogy az én fejemben megfordult volna.
- Látod, ezt szeretem benned!
- A hülye elméleteimet? Vagy a paradicsomfej-effektust?
- Mindkettőt.
Játékosan belebokszoltam a karjába, aminek köszönhetően maga alá tepert és vad csókcsatába kezdtünk. Mielőtt túlságosan belemelegedtünk volna, leállítottam. Ülőhelyzetbe tornáztam magunkat és ragaszkodtam hozzá, hogy folytassuk a beszélgetést.
Túl akartam lenni a keményebb részeken, hogy utána nyugodtan élvezhessük az együttlétet. Vagy hogy megtudjam, hogy nem tud nekem megbocsátani, és vége a kapcsolatunknak. Ezúttal véglegesen.
Elhessegettem a pesszimista gondolatokat, és beszélni kezdtem.
- Akkor most megverted vagy nem?
- Megvertem.
- Rob...
- Ne aggódj, nem lett komolyabb baja! Egy pár napig fájni fog néhány porcikája, de túléli. Elég hamar beszélni kezdett. Úgy, hogy nem is kérdeztem tőle semmit...
- Csak úgy verni kezdted?
- Nem... Köszöntem neki.
- Rob... - nevettem. Képtelenség volt vele komolyan beszélni. Mindent elviccelt.
- Oké, oké! Nem köszöntem neki, csak megszólítottam! - vigyorgott, mint a tejbetök.
- Te állat! - utánoztam nem túl jól a hangját.
- Ennél azért keményebb fickó vagyok... Azt mondtam: “ Te kibaszott szemétláda! Te rohadt barom! Te... “ - csókkal fojtottam belé a szót.
Ezúttal nem mentünk messzire, könnyedén leálltunk. Talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha gyorsan befejezzük ezt a beszélgetést.
- Lekevertem néhány pofont, meg tudod, jobbról egyet, balról egyet, néhány rúgás, amikor már a földön volt... Amikor értelmesen – hangsúlyozta a szót – beszélni kezdett, akkor abba hagytam. Elmondott mindent, azt, hogy hogyan találta ki ezt az akciót, hogy hogyan beszélte meg a részleteket Natashával... Natasha először nem akart belemenni, de miután Fred leszerződtette három főszerepre, és megígérte, hogy minden évben kap három hónap szabadságot... beleegyezett. Innen már könnyű dolga volt. Tudta, hogy el fogod fogadni az ajánlatát és el fogsz utazni. Az meg már igazán semmiség volt, hogy beszervezett a G.G.-be...
- De hogyan... csinálhattad mindazt Natashával? - elcsuklott a hangom.
- Natasha azt hazudta, hogy kifogják rúgni, és hogy szakított vele a vőlegénye... De semmi nem volt igaz. A karrierje csúcspontján van, és a vőlegénye imádja. A téli szabadságában fogják megtartani az esküvőt.
- Megcsalta a vőlegényét? - kérdeztem döbbenten. - Filmszerepekért és szabadságért?
- Freddel megbeszéltek egy bizonyos határt. A cél egy félreérthető helyzet megteremtése volt, nem pedig egy tényleges megcsalás. A vőlegénye pedig semmit nem tudott erről. Az egész kávézót levédték, a dolog csak miattad volt. Négyünkön kívül senki sem érzett volna belőle semmit. Sosem derült volna ki.
- Szóval eljátszotta az elkeseredett kislányt, és tőled várt vigasztalást?
- Pontosan. Én pedig megvigasztaltan. Honnan tudhattam volna, hogy csak játszik? Én egy szenvedő barátot, egy szomorú kollégát láttam, aki a segítségemet kéri. Nem volt a helyzetben semmi rossz, nem hittem, hogy baj lehet belőle.
- És nem is lett volna, hogyha nem látom meg – hibáztattam magamat.
- Félreérthető helyzet volt, Rach. Nem tehetsz róla! Teljesen megértem, hogy elrohantál, a helyedben lehet, hogy én is ezt tettem volna. Nem hibáztatlak – mondta megértően. Szorosan magához ölelt, apró puszit nyomott a homlokomra.
- Csak annyi volt? Ölelés és homlokcsók? Egy kis vigyorgás és simogatás?
- Igen. Ő elsírta a bánatát, én pedig igyekeztem jobb kedvre deríteni. Akármelyik kollégám lehetett volna... Fred azért választotta Natashát, mert fiatal és sikerre éhes. Tudta, hogy könnyedén bele fog menni egy kis színjátékba, főleg, hogyha jól megfizetik...
- És azért is őt választotta, mert gyönyörű... Meg sikeres és gazdag, klassz színésznő, és nagyon csinos... - kotyogtam közbe.
Rob megrázta a fejét, közelebb húzott magához és megcsókolt. Hihetetlen csók volt, minden porcikám beleremegett, libabőrös lettem és a szívem átakarta szúrni a bordáimat. Nem tudtam semmi mást tenni, mint hogy visszacsókoltam, és belefeledkeztem az érintésébe.
Hogy percek teltek el, vagy órák, magam sem tudom, egyszer csak szétszakadtunk és levegő után kapkodtunk. Mindketten remegtünk a vágytól, és már-már ott tartottam, hogy itt és most szeretkezem vele, amikor Rob arrébb ült. Csodálkozva néztem rá, azon voltam, hogy kövessem, amikor megállított.
- Rach, nem bírok értelmesen beszélni, hogyha ilyen közel vagy hozzám! Megtennéd, hogy a beszélgetés végéig távol tartod magad tőlem?
Vágytól rekedt, ugyanakkor nagyon komoly hangjától szinte gurultam a nevetéstől. Percekig nem bírtam abbahagyni, csak nevettem és nevettem. Rob szigorúnak szánt pillantásától csak még nagyobb nevethetnékem támadt.
- Én nem nevetnék a helyedben!
- Ugyan miért nem? Azt hittem van humorérzéked.
- Majd este meglátod, hogy mennyi humorérzékem van... Amikor meg foglak büntetni.
Hát, ezt tényleg nem kellett volna mondania... Azért befejeztem a hülyéskedést, és én magam vágtam ismét a témába.
- Miután Natasha mindent bevallott, és te beszéltél Freddel – idézőjeleket rajzoltam a levegőbe a beszéltél szónál – mit csináltál?
- Téged hívtalak.
- Ööö, fogalmam sincs, hogy mi van a telefonommal...
Rob felhúzta a szemöldökét, de nyugodt hangon csak annyit mondott: - Gondoltam. Rengetegszer hívtalak, de mindig csak a hangposta jött be.
- Sajnálom – hebegtem elvörösödve.
Ha Rob a közelemben volt sokkal többször pirultam el. És sokkal jobban felvágták a nyelvemet. A titok nyitja annyi volt, hogy csak előtte nyíltam meg teljesen. Nem kellett félnem semmitől, vele önmagam lehettem. És igazából csak az ő véleménye számított.
- Egyfolytában hívtalak, visszamentem a G.G.-be, elmentem a repülőterekre, benéztem néhány kávézóba és étterembe... De semmi. Sehol sem találtalak. Elvesztettelek.
Néma csönd vett körbe minket. Lassan kínossá vált a hallgatás, de nem érdekelt. Ameddig csak tudtam, húztam a vallomást. Remegett a gyomrom az idegességtől, elképzelésem sem volt, hogy hogyan vágjak bele. Rob kérdése mindent eldöntött.
- Miután azt hitted, hogy megcsaltalak, mit tettél?
- Én elmenekültem... Nyilván erre magadtól is rájöttél – lesütöttem a tekintetem. Az ujjaim összefonódását nézegettem. - Rosszul lettem a taxiban, de ez mindegy is... A reptérre mentem, aztán... fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Egy kedves fiatalember felajánlotta, hogy telefonál valamilyen hozzátartozómnak, vagy hív egy taxit. Nem tudtam, hogy kit kéne felhívnom.
Eddig bírtam. Elhallgattam, és csak ültem egyhelyben. Rob türelmesen várt, nem sürgetett. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni a maradék erőmet és bátorságomat.
- Iant hívtam fel – nem vártam meg, hogy megkérdezze, ki ő. Folytatni kezdtem. - Iant még novemberben ismertem meg. A repülőtéren találkoztunk, amikor Los Angeles-be utaztam, hogy meglátogassalak. Nagyon kedves volt velem, elvitt a kórházhoz, és jót beszélgettünk. Ő... olvasta a könyveimet, mondhatni rajongó... Megkért, hogy találkozzunk újra. És én belementem. Amikor egyedül ébredtél fel a kórházban, és megrémültél, mert nem találtál... tőle jöttem el. Együtt ebédeltünk, aztán elmentünk sétálni... Én csak beszélgetni szerettem volna vele, annyira egyedül voltam, és úgy rettegtem, hogy valami rossz történik veled... Ő viszont... többet akart – felsandítottam Robra. Az arcán semmilyen érzelem nem játszott, egyszerűen csak engem fürkészett. A szemében kíváncsiság és gyanakvás keveredett. - Meg akart csókolni, ezért elfutottam, taxiba pattantam és a kórházba mentem. Nem történt semmi közöttünk, és tudtam, hogy nem is fog. Eszem ágában sem volt, hogy megcsaljalak, tudtam, hogy többet hasonló sem fog előfordulni. Nem mondtam el neked, mert féltem, hogy felizgatna.
Rob bólintott: - Felizgatott volna. Ahogy téged felizgatott...
- Gondoltam, félreértenéd – suttogtam közbe megszégyenülve. - Rob, szeretlek! Nem akarok rajtad kívül senki mást!
- Miért mondod most mindezt? - a gyanakvása felkavarta a gyomromat.
Bevallani neki... nehezebben ment, mint gondoltam. Rob rezignált és a saját őrülten kavargó érzelmeim összezavartak. Olyan volt, mintha a hűtlenség pecsétjét a homlokomra nyomták volna, s miközben próbálom lemosni Rob rám nyitja az ajtót.
- Rob, mindent el szeretnék neked mondani. Nem akarom, hogy bármilyen titok legyen kettőnk között! Hallgass meg, kérlek!
- Rachel, én sem szeretném, hogy titkaink legyenek! Nekem bármit elmondhatsz! Nem kell félned a következményektől, őszintének kell lenned! Ahogyan én is őszinte vagyok hozzád.
- Először is, tudnod kell, hogy szeretlek! Csakis téged! Minden amit elkövettem, tekintve, hogy jó vagy rossz, hogy megbántam vagy sem, azért volt, mert téged szeretlek! És ezzel nem akarom elhárítani magamról a felelősséget, csupán azt szeretném, hogy tisztában légy ezzel, amikor döntesz! Én mindig szeretni foglak, és remélem, hogy a vallomásom után is viszonozni fogod az érzelmeimet!
- Hallottad már, hogy a szerelem mindent legyőz? - kérdezte furcsán csillogó szemekkel.
- A mesékben. Ez a valóság – intettem le.
- Ez a mi tündérmesénk! - mondta teljes meggyőződéssel. Furcsa módon eszembe sem jutott, hogy kételkedjek a szavaiban, vagy a beléjük vetett hitben.
- Akkor megígéred, hogy meghallgatsz? - tettem fel a kérdést néhány perc múlva.
Robert bólintott. A tiltás ellenére átültem hozzá, szorosan megfogtam a kezét. Éreznem kellett, hogy velem van. Csak ez adott erőt ahhoz, hogy el tudjam neki mondani.
- Egész szombatig egyetlen árva szót sem beszéltem vele. Igyekeztem elfelejteni a történteket, és ez sikerült is. Egy múló emlék volt csupán, többé nem volt akkora jelentősége. De szombaton... megkértem azt a férfit, hogy keresse meg Iant. Sikerült elérni, és beszéltem vele. Felajánlotta, hogy értem küldd egy kocsit, és elhozz hozzá. Ez Ian lakása – mutattam körbe. Rob továbbra is csak engem nézett. - Ian segített feldolgozni a történteket. Ő mutatott rá, hogy a látszat csal. Neki köszönhetjük, hogy megkerestelek és elhívtalak ide. Ian rávilágított néhány dologra, én pedig... úgy éreztem, hogy igaza van. Mi összetartozunk. Azonban... ehhez a felfedezéshez az kellett, hogy néhány pohár bor után... lefeküdjek Iannel.

45.rész

Minden újrakezdés nehéz



Kicsöngött. Csak csöngött és csöngött, és ez még a szívem őrülten heves dobogásának zaját is elnyomta. Ian ágyán ültem, a mobilt amit adott jéghideg kezekkel szorítottam a fülemhez. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam, mint a lefejezés előtt álló elítélt. Ez volt az a sorsdöntő utolsó pillanat, amikor még bármi megtörténhetett. Lefejezhetnek, elvehetik az életemet, a halálba taszíthatnak. Egy kimerülten lihegő futár meghozhatja a felmentésemet, visszakaphatom az életemet. Vagy egész egyszerűen becsapódhat egy aszteroida és véget vethet mindennek.
- Halló? - Rob hangja hallatán csaknem elájultam. Egyszerre volt ez felmentés és baltacsapás.
- Itt Rachel...
- Rachel? Te vagy az? Komolyan? Rachel! Hol vagy? Mi történt veled? Jól vagy? Még mindig itt vagy, New York-ban? Hova futottál? Minden rendben? Rachel, annyira aggódtam! Hogy tehetted ezt velem? Hol vagy? Szeretlek Rachel, annyira szeretlek! Hiányzol! Majd' beleőrültem az aggodalomba, hogy tűnhettél el így? – zúdította rám mondandóját. A szememből potyogni kezdtek a könnyek, ahogy a hangját hallottam. Ő volt az, csak ő. És ennyi elég volt nekem.
- Én vagyok az – mást nem tudtam mondani. Leterített a hangja, a kétségbeesése, féltése és szeretete.
- Jól vagy?
- Igen, most már jól.
- Most már? Mégis mit jelentsen ez? - Rob eszét vesztette. Sosem bírta elviselni még a gondolatát sem, hogy bajom eshet.
- Most, hogy beszéltem veled, jól vagyok. A hangodra volt szükségem. Hallanom kellett a hangodat! – dadogtam még mindig könnyezve.
- Hol vagy? Mi történt? - nem értett semmit a habogásomból.
Nem volt erőm itt és most megbeszélni a dolgokat. Fáradt voltam, kimerült, és végtelenül elegem volt az elmúlt három napból. Csak a karjaira vágytam, arra, hogy átöleljen, magához szorítson. A csókjára, ami mindent elfelejtett velem.
- Találkozzunk! - a hiánya határozottságban öltött testet. Bármit megtettem volna, hogy újra láthassam.
- Persze, Rach, persze! Hol vagy most? Hol találkozzunk?
- Egy... barátomnál. Ömh, várj egy percet!
Összeszedtem magam, felálltam az ágyról és kimentem a tágas konyhába. Ian múltkori helyén ült, az asztalon lévő CD lejásztóból zenét hallgatott. Megálltam a küszöbön, a pillantásommal szuggeráltam. Kibámult az ablakon, az arca végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Az ujjait lassú ütemben mozgatta az asztallapon, belemerült a zenébe és a nyüzsgő New York-i tájba. Nem tudom meddig figyeltem, csak annyi volt biztos, hogy összerezzentem amikor felém nézett. Kirántotta a fülhallgatót a füléből, felpattant és mellettem termett.
- Minden rendben? Hogy ment?
- Még vonalban van – biccentettem a mobil felé - Megengeded, hogy idehívjam? - elpirultam amikor kimondtam a szavakat. Ízléstelenség volt Robot pont ide hívni, de nem tehettem mást.
Ian arca meglepő módon továbbra is nyugodt maradt, némán bólintott, majd visszaült az asztalhoz és tovább hallgatta a zenét. Én sem értettem miért, de fájdalmat okozott ezt látnom rajta. Ezt a... beletörődést.
Vajon mikor jött rá, hogy nekem csak Rob létezik? És ha annyira szeret, hogyan tudta elfogadni, hogy sosem leszek az övé?
Még mindig az ajtóban álltam, szótlanul bámultam Iant, a szívem kellemetlenül facsarodott össze. Ha Robot választom – már pedig őt fogom-, akkor Iannel köztünk mindennek vége.
Csak egy választásom van. Nem szerethetem Robot, és nem lehetek Ian barátja egyszerre. És mégis hogyan ígérhetnék bármit is Iannek? Mindketten tudjuk, hogy számomra Rob az igazi. Mindig is ő volt, és az is lesz. Olyan, mintha a sejtjeimbe lenne kódolva, hogy szeretnem kell. Mint egy törvény, amit még akkor hoztak meg, amikor nem is léteztünk. És ha nem engedelmeskedsz a felsőbb akaratnak, halálra vagy ítélve.
Számtalanszor csalódtam Robban, mérhetetlen fájdalmat okozott, de mindez nem számított, amikor magához ölelt. Elég volt pillantását az enyémbe mélyesztenie, és mindent megbocsátottam. Nem tudtam haragudni rá, nem tudtam gyűlölni. Nem tudtam nem szeretni. Képtelen voltam rá. A köztünk lévő kötelék erősebb volt annál, hogy ne vegyek róla tudomást. Nem zárhattam ki az iránta érzett vonzalmam, sem azt, hogy ő a gyermekem apja. Annie apja, aki a világot jelenti nekem. Mi is lenne velem nélküle? Az egész életemet bearanyozta, varázslatosan széppé tette. Minden fáradtságot és küzdelmet megért. Mert ő volt a legfontosabb. És tudtam, hogy Rob is így érez iránta. Ahányszor csak együtt voltak... Ahányszor csak beszéltek...
Mindvégig ott lebegett közöttünk a családi összetartás, kötődés és szeretet. Az elhivatottság, hogy megvédjük egymást, hogy boldoggá tegyük a másikat, mert a családnál és a szeretetnél nincs fontosabb dolog a világon.
Történhetett tehát bármi, mi egymáséi voltunk. Harcoltunk. Győztünk. Vesztettünk. Majd megint győztünk. Fájdalmat okoztunk. Szenvedtünk. És megbocsátottunk. Nem ez volt az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó, hogy kínokat éltünk át. A lényeg, hogy a végén még erősebben és boldogabban legyünk együtt. Mert az ember csak egy másik emberrel lehet boldog. Mindenkinek szüksége van valakire, aki megérti, megvigasztalja, jókedvre deríti, boldoggá teszi, elfelejteti vele a hibáit, és a világ tökéletlenségét. Aki a mennyekbe repíti, és társa marad az isteni világban.
Nekem Rob volt a mennyei idegenvezető. Neki pedig én voltam. Csak mi voltunk egymásnak. Csak mi ketten.
Ian és én – halálra ítélt dolog volt. Nekem már ott volt Rob, és hiába vonzódtam Ianhez is, és hiába volt ő olyan jó ember – mindez nem ért semmit. Vajmi kevés volt. Azonban hittem, hogy Iannek is megvan a maga párja. Lennie kell valakinek, aki képes viszontszeretni. Megérdemli a boldogságot, és ha nem is tőlem, de meg fogja kapni.
Felemeltem a fülemhez a telefont és halk, békés hangon megkértem Robot, hogy jöjjön el hozzánk. Nem lepődtem meg a válaszán: azt mondta fél óra múlva itt lesz.
Miután letetettem a telefont besétáltam a konyhába, leültem Iannel szemben, és percekig csak néztem. Próbáltam rájönni, hogy mi jár a fejében. Nem szólt hozzám, még csak rám sem pillantott, a zenével volt elfoglalva. Egy–két perc elteltével a lejátszóhoz nyúlt, és kikapcsolta. A fülest az asztalra dobta, tekintetét az enyémbe fúrta. Kellemetlenül bizsergett a hátam a nézésétől, annyi nehéz, bonyolult érzelem volt benne!
- Mire gondolsz? - kérdeztem kíváncsian. Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.
- Robra. Majd' megesz a fene, hogy milyen! - halkan nevetett - Remélem, hogy tényleg olyan jóképű, mint ahogy mondják. Te egy jóképű pasast érdemelsz.
- Ian, én...
- Tudom! Sajnálod. Reméled, hogy megtalálom a páromat és boldog leszek. Hálás vagy mindenért. És szeretsz. Ha nem lenne Rob, talán viszonozni tudnád az érzelmeimet. Tudom.
Levegő után kapkodtam a meglepetéstől. Mégis honnan tudta?
- Honnan? Honnan tudtad? - hápogtam.
- Ismerlek Rachel! Jobban, mint hinnéd. Tudom, hogy nagyon sokat rágódtál a történteken, és tisztában vagy azzal, hogy a döntéseddel fájdalmat okozol nekem. Nem szépítek a dolgokon: pocsékul fogom magam érezni, hogyha elmész. Össze fogod törni a szívemet. De azt mondom, hogy menj el! Térj vissza Robhoz! Mellette van a helyed. És kérlek ne aggódj miattam, tökéletesen megleszek! Boldogulni fogok. És amikor túltettem magam a csalódáson, az elutasításon, akkor hálás leszek neked!
- Hálás? Ugyan miért lennél nekem hálás? - vágtam közbe értetlenkedve.
- “ Csupán “ azért, mert megtanítottál szeretni. Általad és veled megtapasztaltam a legmélyebb emberi szerelmet, és ezért örökké hálás leszek neked. És köszönet illet téged azokért a felejthetetlen pillanatokért, amiket veled tölthettem. Egyetlenegyet sem fogok elfelejteni, ígérem!
- Én sem fogok elfelejteni semmit, Ian! De az igazi köszönet neked jár; mindenért.
A könnyeinkkel küszködve álltunk fel az asztaltól, és ölelkeztünk össze félúton. Gyengéd, baráti ölelés volt ez, tengernyi visszafogott érzelemmel.
- Ennek így kellett lennie, Rachel!
- Annyira sajnálom! Nem akartalak megbántani! Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked! Kérlek, bocsáss meg!
- Tudom, Rachel, tudom – simogatta meg a fejemet - És nem haragszom rád. Nincs miért haragudnom.
- Miért vagy ilyen... rendes? Ennyire kedves és... önfeláldozó!
- Többféle szerelem létezik, Rachel. Az én szerelmem nem az a földi szerelem, mint a tiétek Robbal. Úgy értem, én úgy szeretlek, hogy képes vagyok lemondani rólad, a boldogságod érdekében. Elengedlek, ha el kell engednelek. Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen én csak akkor vagyok boldog, ha te is az vagy. A te örömöd a legfontosabb nekem. És ez esetben tudom, hogy csak akkor lehetsz igazán boldog, hogyha őt választod. De bármiféleképpen döntesz, én támogatni foglak. Mindig itt leszek neked! Szóval, ne félj, minden rendben lesz! Egy–kettőre helyre jönnek a dolgok, meglátod!
- Amit Rob iránt érzek.... pusztító szenvedély. Nem tudok ellenállni neki, úgy érzem muszáj vele lennem. De.... téged is... szeretlek – motyogtam. Felpillantottam az arcára, ami szomorúan gyönyörű volt - Igazad volt. Mindenben igazad volt – egy pillanatra elhallgattam - Másképpen is alakulhattak volna a dolgok... és akkor együtt lehettünk volna.
Amint szavakba öntöttem az érzelmeimet, rájöttem milyen igazak. Megkönnyebbültem, hogy végre tudom mit érzek, ugyanakkor dühített, hogy csak most jöttem rá arra, ami végig az orrom előtt lebegett. Tisztázni a dolgokat Iannel koránt sem volt egyszerű – de megtettem, mert meg kellett tennem.
Ian homlokon csókolt, én pedig belesimultam az ölelésébe, még egyszer utoljára.

44.rész

Csábító elutasítás



A napsugarak életre keltek, amint áttörtek a halvány barackszínű organza függönyön, és hegycsúcsra felkapaszkodó emberként eljutottak hozzám. Lágyan, ám perzselve érintették meztelen bőrömet, minden porcikámat átjárta a kellemes borzongás. Abban a pillanatban minden tökéletesnek tűnt, minden egy kerek egészet alkotott, helyre állt a rend a világomban. Élveztem a békességet, a csendet, a nyugalmat, a napfény táncát a szobában. Mindenre rácsodálkozó gyerekként néztem, ahogy a fény betör a szobába, s lassan mindent bársonyos ölelésébe von. Az éjjel és a nappal tökéletes egyensúlya megállásra késztetett, próbáltam megérteni ezt a kompromisszumot.
- Varázslatos, nem gondolod? - Ian hangja leverte nyugalmam asztaláról az ábrándozás vázáját, ezzel visszarántva engem a valóságba. Nem tudtam mit válaszoljak, az álomvilág fényei még bennem égtek, ezzel megnehezítve visszatérésemet.
Ian türelmesen várta a válaszomat, én pedig összeszedtem magam és felmértem a helyzetet. Félig rajta feküdtem, az arcom a lefüggönyözött ablak felé fordult, éreztem mellkasának nyugodt, határozott mozgását, a bőréből áradó hőt. Az arcára pillantottam, ami egyszerre volt kótyagos és éber, láttam szemének figyelő villanását, és a furcsa mosolyt ami a szája sarkában hegyelt.
Képzeletem kék egét sötét felhők árnyékolták be, és kitört a vihar, amikor eszembe jutottak a történtek. Én... beszélni akartam vele. Megvallottuk egymásnak sötét, nehéz érzéseinket, aztán... megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Lefeküdtem vele!
Elhúzódtam tőle, magammal rántottam az egyik ágyon lévő takarót és magam köré csavartam. Az ereimben száguldott az adrenalin, készen álltam, hogy elmeneküljek. Amikor megláttam Ian arcán a kendőzetlen fájdalmat, bűntudatom támadt, visszaültem az ágyra és a kezéért nyúltam. Ian nem fogta meg, minden figyelmét az kötötte le, hogy palástolja érzelmeit. Nekem ez nem ment. Nem tudtam többé csendben szenvedni, elfojtani minden érzelmet és szenvedélyt, nem tudtam a háttérben maradni, némán nézni az események alakulását, elfogadni mindent és beletörődni a dolgokba. Élek. Most először és most utoljára. Jogom van élni!
Ugyanakkor elképzelhetetlenül fájt, hogy megbántottam Iant. Mégis mire gondoltam, amikor menekülőre fogtam? Mikor tanulom már meg végre, hogy nem futhatok el az életem elől? Itt kell maradnom, vele. Ian mindig mellettem állt, sosem futott el. És nem azt érdemli, hogy elhagyjam, hogy cserben hagyjam.
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém.
Ian felém fordította az arcát, milliónyi érzés térképét, amin nem tudtam eligazodni. Vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, amivel enyhíthetem a bűntudatomat.
Végig sem gondoltam, a szám már ontotta a meggondolatlan szavakat: - Jobb ember akarok lenni! Szörnyen elcsépelten hangzik, de így van. Nem tudok tovább élni, ha nem változom meg! Egy szörnyeteg vagyok! Nem akartalak megbántani! Te vagy a legjobb ember akit ismerek, és... nagyon fontos vagy nekem! Nem akarlak elveszíteni. Nélküled nem élném túl!
- Rachel, hát nem érted? Szeretlek! Még akkor is szeretlek, amikor megbántasz. A szívemet nem érdekli, hogy mást szeretsz, hogy igazából bármikor képes lennél elhagyni, és valószínűleg nem lesz semmi... a kapcsolatunkból. Tudom, hogy az ital tehet az éjjel történtekről, de én hülye idióta azt hittem valami meg fog változni! De tévedtem. Őt szereted. És mindig is Őt fogod. Lehet, hogy azt hiszed kettőnkből lehet valami, de nem. Az eszem tudja, hogy soha, senkit nem tudnál úgy szeretni, mint Őt. Ő a mindened. És neki is te jelentesz mindent. Biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg. Senki nem bántana, egy olyan nőt, mint te.
- Ez, ez nem igaz! – a fojtogató könnyektől alig tudtam eldadogni a szavakat.
- Nálam jobban senki nem szerette volna, hogy működjön a kapcsolatunk. Te vagy a mindenem, bármit megtennék érted! De ez nem elég ahhoz, hogy szeress.
- Én... én... - el fogom veszíteni! El fogom veszíteni az egyetlen embert, aki teljes szívéből szeret. És nem tehetek semmit.
Úgy ahogy voltam, meztelenül, csupán egy takaróba burkolva, könnyes arccal ugrottam hozzá, az ajkaim az övéit keresték, a testem a maga egyszerű, emberi módján próbált megoldást találni. Nem volt más lehetőségem, ki kellett használnom, hogy nehezen veszi a levegőt, ha a közelében vagyok, hogy az ajkai maguktól mozognak az enyéimmel, hogy a szíve majd' kiugrik a mellkasából, ha a testünk összeér. Az ujjai az arcomat simogatták, én a karjaiba olvadtam, a fejemben csak az járt, hogy ezzel magamhoz láncolhatom. Nem engedhetem, hogy elhagyjon! Nem hiheti azt, hogy köztünk nem lehet semmi! Igenis lehet! Megpróbálhatjuk. Csak el kell érnem, hogy adjon egy esélyt! Egyetlen apró esély, és meglátja, hogy meg tudok változni! Nem mehet el! Nem adhatja fel! Azzal mindennek vége lenne, én pedig nem tudom, hogy mihez kezdek nélküle.
Az átélt éjszaka után nem gondoltam volna, hogy Ian meg tud állni. Nem számoltam a ténnyel, hogy ittas állapotban volt. Lefejtette a karjaimat, finoman eltolt magától, és nehezen felsóhajtott.
- Rachel, ez így nem működik. Nem teheted ezt magaddal!
- Te miattam aggódsz? - hihetetlennek tűnt, hogy még most is azzal foglalkozik, hogy nekem jó legyen.
- Hát persze, hogy miattad aggódom, kis buta! – finoman megcirógatta az arcomat - Figyelj, én megértem, hogy össze vagy zavarodva. Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel, és fogalmad sincs, hogy mihez kezdj. De ez sem késztethet arra, hogy belerohanj egy kapcsolatba.
- Én nem tudom mihez kezdek nélküled – vallottam színt fülig pirulva.
- Nélkülem? Én melletted fogok állni! Azt hitted, ha nem vagy a párom, elküldelek?
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Ian halkan nevetett. Aztán... hozzám hajtotta a fejét. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajka a fülemnél játszott. Finom csókot adott a fülcimpámra, belelehelt a fülkagylómba, az orrát végighúzta a fülem mögött lévő érzékeny részecskén. Zihálni kezdtem, és amikor a nyelve a fülemnél járt... megremegtem. Az új érzések felborítottak bennem mindent. Nem értettem, hogy Iannek mi a célja ezzel a kis akcióval.
A keze az arcomhoz nyúlt, gyengéden megmasszírozta az almácskáimat, a mutatóujjait végig húzta a szemöldököm, majd egy puszit nyomott az orromra és a hüvelykujjával megdörzsölte az államat. Az arcom bizsergett a kényeztetéstől, a levegő nehezen járt ki–be, nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Mit művelsz? - ziháltam.
- Magam sem tudom – a kezét a vállamon hagyta, de az arcát elhúzta az enyémtől - Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen.
- Mondd el, hogy mit érzel... Mire vágysz?
- Szeretlek. Állandóan rád vágyom, veled szeretnék lenni. De azt látom rajtad, hogy Robot szereted – az arcom fájdalmasan megrándult nevének említésekor - Vele szeretnél lenni, mert ha most csalódtál is benne, tudom, hogy szereted.
- Összetörte a szívemet. És... mást választott. Nem vehetem fel a versenyt Natasha Fielddel! Ő annyira szép és okos... olyan tökéletes! Én nem vagyok az. Nincs miért engem választania. És ha mégis újra kezdenénk... én... többé nem tudnék megbízni benne. Akárhány érzés köt hozzá, véget kell vetnem ennek! Tovább kell lépnem! – vágtam közbe hadarva.
Könnyek csípték a szememet. A mellkasom felbolydult méhkassá változott. Harmincnégy év alatt sem sikerült kiismernem magam, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ezek az új érzések megleptek, ledöntöttek a lábamról.
Két ember volt csupán, aki a lelkem mélyéig látott. Ők felfedezték ezt az előlem is rejtett világot, bebarangolták a rejtélyes tájakat, megismerték a jellegzetes nevezetességeket, megmártóztak szenvedélyem feneketlen tavában és megmászták élettapasztalatom hegyét.
Az egyik élvezte a világom nyújtotta szépségeket, majd amikor ráunt, más lelkének csodáit kereste fel.
A másik félszegen tört előre, próbált minél jobban a szívembe zárkózni, miközben meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Az egyik esélyt sem adott, hogy ellenálljak – azonnal és végérvényesen magába bolondított.
A másik elcsábított, magával ragadott, az egyik részem talán bele is szeretett, ám a másik pontosan tudta, hogy ő csak a második lehet.
- Annyira ismerlek, hogy tudom, fölösleges elkezdenem bizonygatni, hogy milyen csodálatos nő vagy, és hogy milliószor szebbnek és okosabbnak tartalak Natashánál. De azt el kell mondanom, hogy Ő is biztosan szeretett téged. Gondolod, hogy hónapokat áldozott volna rád, ha nem szeret? Szerinted feladta volna a karrierjét egy olyan nőért, akit nem tisztel és becsül?
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Erről az oldalról nem közelítettem meg a történteket. Mindig csak a fájdalmat éreztem, és azt hajtogattam, hogy megcsalt, átvert és kihasznált. Nem tudtam máshogy felfogni.
Ian megmutatta a másik oldalt. A logikus oldalt, amit minden kívülálló észrevehetett, ha figyelt.
Abban a pillanatban minden megváltozott. Minden értelmet nyert. Vagy legalábbis lehetőséget, hogy értelmet nyerjen.
- Azt akarod ezzel mondani...
Ian arcán halvány mosoly futott át, a szemében lévő fény egyszerre volt megkönnyebbült és elkeseredett. Abból az egy mondatból, ami elhagyta a számat, tudta, hogy megmutatott nekem egy másik lehetőséget, egy kiutat a sötétségből.
- Sok mindent akarok ezzel mondani. Elsősorban azt, hogy te egy fantasztikus nő vagy, minden hibáddal és bizonytalanságoddal együtt! Senki sem tökéletes, Rachel. Mindenki követ el hibákat és bán meg dolgokat. Emberek vagyunk. És ez az emberségnek és az életnek a velejárója. Nem istenek vagyunk. Ha azok lennénk, akkor senki nem szenvedne, csalódna és hibázna. És ha így lenne nem tanulnánk és fejlődnénk, belefagynánk egy tökéletes állapotba, ami egyet jelentene az unalommal. Az unalom rosszabb a tökéletlenségnél, nem gondolod? - finoman megfogta a kezemet, beszéd közben simogatta a kézfejemet, ujjaival a tenyeremet masszírozta - Mindenki szeretne tökéletes lenni, és mindenkinek be kell látnia, hogy nem megy. Senkinek sem megy. Éppen ezért nem szabad erre törekedned, mert csak csalódni fogsz. Elfáradsz és megkeseredsz tőle. Helyette meg kell tanulnod elfogadni önmagadat és az életedet, úgy ahogy van. Egyetlen egy élet jut mindenkinek, és ezt ki kell használni! Felejtsd el, hogy nem vagy elég jó! Nekem elhiheted, hogy az vagy! Szeretlek Rachel, és tudnod kell, hogy én mindig így fogok érezni irántad. Boldoggá tennél, ha engem választanál és velem maradnál. De nem várom el tőled, hogy mellettem dönts, és nem is reménykedem, mert ismerlek. Minden pillantásodban és szavadban ég a vágy, és tudom, hogy Őt szereted. A ti szerelmetek igaz, és egy buta félreértés nem teheti tönkre ezt! Mert hiszem, hogy csak félreértettél valamit. Ilyesmi előfordul, rengeteg párral megtörtént már, nem a világvége. Csak akkor van baj, hogyha ez elszakíthat egymástól titeket. Ennek nem szabad megtörténnie! Rachel, akármit gondolsz, akármiben reménykedsz, te nem lehetsz boldog nélküle! Vele kell lenned! És legbelül ezt te is tudod. Ő a gyermeked apja, és ez a kapocs örökké összeköt majd vele, ez ellen nem tehetsz semmit. Csak úgy lehetsz boldog, hogy elfogadod ezt. Gondolj Anniere! Szüksége van az apjára.
A könnyeim folytak, mind a fájdalomtól, amit az emlékek előhoztak, mind a beismeréstől, hogy a dolgok pontosan úgy vannak, ahogy elmondta. Beszéde a lelkemig hatolt, beismerésre ösztönzött, és helyettem is meghozta a döntést.
Ian magához ölelt, a könnyeim átáztatták a takarót, amibe burkolózott. A keze fel-le járt a hátamon, most azzal a céllal, hogy megvigasztaljon. Nem teljesen a szomorúság könnyei voltak ezek, volt benne minden: meghatottság, megkönnyebbülés, hála és szeretet. Nem kellett semmit mondanom, Ian tudta, hogy sikerült rávilágítania a nyilvánvaló tényekre, amiket a magam csiholta fájdalomtól nem láttam. Most már tisztában voltam vele, hogy hibáztam. Nem kellett volna elrohannom, és nem kellett volna elhamarkodottan ítélkeznem.
Nem létezhet az, hogy Rob megcsalt engem! Nem csalhatott meg! Mindig annyira szeretett és tisztelt, nem okozhatott nekem fájdalmat. Miért is tette volna? Hogy hihettem, hogy minden ami köztünk történt hazugság volt? Hogy hagyhattam, hogy a bizonytalanságom elhitesse velem, hogy nem vagyok elég jó? Igenis jó vagyok. Megérdemlem a boldogságot és a szerelmet. És Rob személyében mindent meg is kaptam, amire ebben a kétségekkel teli, fájdalmas és bűnös világban vágyhattam.