59.rész

(Újjá)Születés



- Nem lesz semmi baj! Nyugalom, nem lesz semmi baj! Minden rendben. - Rob az elmúlt tíz percben ezt hajtogatta, megállás nélkül, megszállottan.
Én csak ültem mellette az autóban, a kezeim a pocakomat őrizték, a szemeim a lábamnál heverő táskát fürkészték, amiben az előre összeállított kórházi felszerelésem volt. Fel kellett fognom, hogy mi történik.
- Tudom, hogy nincs baj - biztosítottam Robot kissé magamhoz térve. - Minden rendben, jól vagyok! Te se idegeskedj!
- Nem, dehogy! Nem vagyok ideges - tiltakozott fölöslegesen. Az ujjai görcsösen szorították a kormányt, az ajka remegett, az arcán visszafogott, de ettől még tisztán kivehető aggodalom és félelem ült. - Csak... még nem kellett volna megtörténnie. Még egy hét hátra volt.
- Nem számít - nyúltam óvatosan a kezéért. - Előfordul, hogy hamarabb beindul a szülés. Ez nem jelent semmi rosszat. Ha most akar megszületni, akkor jöjjön most! - szorítottam meg a kezét bátorítóan. - Semmi akadálya, hogy most szülessen meg. Nem lesz baj, az orvosok majd segítenek. Bízz bennük!
- Érted is aggódom - nézett rám gondterhelten. - Készen állsz?
- Nem igazán gondolkodtam ezen - elhúztam a kezemet, hátradőltem az ülésben és nagyot sóhajtottam. A levegő kissé reszketve csusszant ki belőlem, ami Rob figyelmét sem kerülte el. - Tudtam, hogy ha eljön az idő, te mellettem leszel. Ahogyan az orvosok is. Rátok bízom magam. Nekem nem kell több, mint a te támogatásod és az orvosok szakértelme. A babával... tudjuk, hogy mi a dolgunk. Menni fog, képes vagyok rá! Annie-nél is gond nélkül végigcsináltam.


A hűs zselétől megborzongtam; az izgalom végigfutott a testemen, kellemesen, bizsergetően. Mindjárt látni fogjuk a babát!
Rob keze sikamlósan csúszott az enyémbe - ideges volt, akárcsak én, persze a legpozitívabb értelemben. Már nagyon vártuk az első ultrahang felvétel elkészítésének időpontját, látni akartuk a csodát, amit mi hoztunk létre, a bennem fejlődő csöppnyi életet, aki annyi színt hozott már most az életünkbe.
- És, már látni is! - mutatott a képernyőre az orvosom, Dr. Adams. - Gyönyörű és egészséges. Szépen fejlődik. Ahogy látom, minden rendben - tovább mozgatta a vizsgálófejet, értő tekintetét a képernyőn mozgó apróságra szegezte.
Nem tudtam levenni róla a szememet. Csak néztem, gyönyörködtem benne, rajongó, büszke szeretettel. Az enyém, az én kicsikém!
Az orvos kinyomtatta a felvételt, a képernyőt kikapcsolta, szépen elpakolta a felszerelést.
- Minden a lehető legnagyobb rendben - fordult felénk mosolyogva. - Gratulálok a büszke szülőknek! Egy kicsit magukra hagyom Önöket, mindjárt hozom a további papírokat - biccentett felénk, majd a a gumikesztyűt a szemetesbe dobva kisietett az ajtón.
Tovább vizsgáltam, csodáltam a felvételt, majd finoman megráztam Rob kezét, aki eddig semmilyen reakciót nem mutatott. Felnézve rá láttam, hogy a könnyeivel küzd. Nem lepődtem meg, én is éreztem, amint a milliónyi, megfoghatatlan, leírhatatlan érzelem a hatalmába vesz, eluralkodik fölöttem. Annyira szerettem őt, olyan büszke voltam rá, hiába nem született még meg! Tudtam, hogy nagyszerű ember válik majd belőle.
- Mit szólsz hozzá? - kérdeztem mégis szipogva.
- Fantasztikus - lehelte. - Köszönöm, Rachel! - súgta, lágy csókot adva a homlokomra. Az ujjaink szorosan összefonódtak a pocakom fölött.


- Erre! - terelt minket egy nővér abba a szobába, amelyikben majd előkészítenek a szülésre. - A doktor úr rögtön jön, addig üljenek csak le. Mindenük megvan?
Bólintottunk, mire egy gyors mosolyt villantott felénk, aztán már ment is a dolgára. Rob az ágyhoz vezetett, finoman leültetett, majd elrendezte körülöttem a dolgokat. Türelmetlennek tűnt, pedig nem volt oka rá, a fájások nem érkeztek túl gyakran. Még volt időnk, csak a biztonság kedvéért rohantunk ide azonnal, amint elfolyt a magzatvíz.
- Ülj le, Rob! - szóltam rá.
- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - kérdezte értetlenül. - Én szinte rosszul vagyok az izgalomtól, te pedig olyan nyugodtan ücsörögsz ott, mintha teázni készülnél!
- Egyszer már végigcsináltam és nem olyan nagy ördöngősség - próbáltam enyhíteni a feszültségén, megkönnyíteni számára a helyzetet, de a poénkodással nem értem el semmit.
- Ez nem igaz! Tudom, hogy mennyire komoly dolog a szülés - nehéz és fájdalmas, és bármelyikőtöknek baja eshet. Nem akarlak elveszíteni - hozzám lépett, leguggolt az ágy elé, kezei az enyémeket keresték. A szemeiben minden féltő, aggódó, gondoskodó érzelem megmutatkozott. Könnyű volt olvasni benne; tudtam, mi jár a fejében.
- Nem fogsz elveszíteni! - ígértem meg, s hogy a további értelmetlen aggódástól mindkettőnket megkíméljem, egy csókot nyomtam az ajkaira.


Egy csók a vállamon, egy a kulcscsontomon, egy a melleim közötti részre - egyre lejjebb, egyre forróbban és nedvesebben. A testem megremegett, amikor a hasamhoz értek kényeztető ajkai. A pocakom szelíden gömbölyödött. Ujjait rásimította, finoman becézgette velük a bentlakót.
- Szerinted nem bánná, ha most is...? - nézett fel rám, a szeme csupa kétkedés. Tudtam, hogy szerinte már nem kéne együtt lennünk, bármennyire is kívánjuk egymást.
- Biztos, hogy nem! Gyere! - unszoltam. Lábaimat simogató kezei nem hagytak teret a gondolkodásnak. Akartam őt, vágytam rá!
- Lehet, hogy már nem kellene... - tétovázott.
A hajába túrtam, magamhoz húztam a fejét, de nem csókoltam meg. Mélyen a szemeibe néztem, vártam.
- Te sem vagy képes megállni, ha nem muszáj - szembesítettem vad, fékezhetetlen vágyaival. - Most még nem muszáj, szóval mire vársz? - kérdeztem, de a válaszát meg nem várva, rávetettem magam az ajkaira. Faltam és faltam őket, kiélveztem minden másodpercét az egyesülésünk előtti rövid időnek, majd szabadjára engedtem a torkomból feltörő kéjes nyögést, amikor belém hatolt. Az ujjaim a hátába mélyedtek, a fogaim az ajkába, s a szenvedélyemmel belőle előcsalogatott hangok még önelégültebbé tettek. Sikerült meggyőznöm!


Összeszorított fogakkal feküdtem az ágyon, próbáltam nem mutatni, hogy az egyre gyakrabban megjelenő fájások bizony nem éppen lágyak és simogatóak. Rob mellettem feszengve figyelte az eseményeket, ujjai az enyéimet morzsolgatták.
- Nagyon fáj, Rach? - kérdezte szenvedve.
- Nem annyira - hazudtam. - Minden rendben, kibírom!
- Tudom, kicsim, tudom - simított végig egy kendővel már most izzadó homlokomon. - Erős vagy! Annyira büszke vagyok rád.
A kezébe markoltam, bólintottam, nem tudtam beszélni. Éreztem, hogy lassan kezdődik. Emlékeztem mindenre. Ködösebb és élénkebb képek kúsztak az elmémbe, felidézve az elmúlt kilenc hónapot, feledtetve a jelen fájdalmát. Azt hittem az Annie születése óta eltelt tizennyolc év elkoptatta, megfakította a szülés izgalmának, fájdalmának, félelmeinek és ösztöneinek emlékét, de tévedtem. Minden kitisztult, kirajzolódott, ismerőssé vált bennem. Szinte ugyanazt az ízt éreztem a számban; a vágyakozásét, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, s a kezemben tarthassam az én kis gyönyörűségemet. Látni akartam őt, érezni, végre itt kint, a nagyvilágban. Meg akartam mutatni mindenkinek, mennyire csodálatos is ő. Biztos akartam benne lenni, hogy a megérzéseim nem csaltak, s a gyermekem Robé.


Éreztem. Megmozdult! Először mozdult meg egy picurka lábacska a pocakomban.
- Rob, Rob! - ráztam meg a mellettem olvasó Robot. - Megmozdult! A baba rúgott egyet.
- Micsoda? - a könyvet azonnal az éjjeliszekrényre dobta, közelebb húzódott hozzánk, tenyerét a pocakomra simította. - Hol? Mikor?
- Itt - irányítottam oda a kezét. - Az előbb, még egy fél perce sincs. Éreztem. Éreztem őt! - kiáltottam lelkesen, hevesen dobogó szívvel, magasztos mosollyal az arcomon.
Vártunk, figyeltünk, de nem történt semmi. A háttérben véget ért a romantikus dráma, amit néztem, egy krimi kezdődött.
- Kapcsold ki, légy szíves! - bökött Rob fejével az én éjjeliszekrényemen lévő távkapcsoló felé. - Zavar a koncentrálásban.
Halkan kuncogtam, a távkapcsolóért nyúltam és kikapcsoltam a tévét. Rob keze követte a mozgásomat, le nem vette volna a pocakomról, nem akarta elszalasztani a legközelebbi megmozdulását.
- Miért nem mozog megint? - kérdezte egy bő fél órányi eredménytelen várakozást követően. A hangja kissé csalódottan csengett.
- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Lehet, hogy elfáradt.
- Egyetlen rúgásban? - hitetlenkedett Rob. - Az én lányom nem fáradhatott ki ennyiben!
Felnevettem, játékosan a hajába túrtam. - Lehet, hogy a fiad kifáradt ennyiben.
- Fiú-párti - öltötte rám a nyelvét.
- Abba a pártba tartozom, amelyikbe te - feleltem komolyan, a viccet félretéve. - Azt szeretném, hogy olyan legyen, amilyennek te szeretnéd.
- Nem számít a neme - lehelt apró csókot a hasamra. - Bármilyen lesz, szeretni fogom.

- Rachel, ébredj! - Rob próbált suttogni, de nem sikerült neki. A hangja csöpögött a büszke szeretettől és a meghatottságtól. - Megmozdult, éreztem! Én is éreztem a kis lábacskáját!
Kótyagosan néztem, hogy még mindig a hasam felett őrködik, várja a baba minden egyes apró mozdulatát. Megmosolyogtam elszánt kitartását és türelmét.
- Hány óra van? - kérdeztem tőle, az ujjainkat összefonva a pocakomon. Alig észrevehetően mocorgott a manócskánk.
- Hajnali fél három múlt.
A levegő döbbenten megrekedt bennem - Rob friss arccal, gyermeki lelkesedéssel négy és fél órát várt egy rúgásra.


- Nyomjon! Gyerünk, Rachel, gyerünk! - biztatott Dr. Adams.
Kezdett elpárologni a hitem. Nem ment, valamiért nem ment. Nem voltak rendben a dolgok, éreztem. Az erőm elhagyni készült. Nem láttam értelmét erőlködni, izzadni és szenvedni. Órák óta csak vajúdtam, de a baba még mindig nem mutatkozott. Mintha meggondolta volna magát, mintha már nem akarna megszületni. Különben mire várna?
- Rach, ne hagyd el magad! - szorította meg a kezemet Rob, ágyra visszahanyatló testemet látva. - Nyomnod kell, kicsim, erősen! Gyerünk! Itt vagyok melletted, szorítsd a kezem!
- Nem megy - fordítottam el a fejemet, hogy elrejtsem a könnyeimet. - Valami baj van...
- Nincs semmi baj, Rach! - mondta Rob, de senki sem erősítette meg a kijelentését.
Az orvosom felé fordultam, vártam, hogy szóljon valamit. Neki tudnia kell, hogy mi zajlik ott bent! Tudnia kell, hogy miért nem tudom megszülni a babánkat.
Dr. Adams elmélyülten vizsgált, ami egyre biztosabbá tette megjelenő sejtelmemet, miszerint a dolgok nem úgy történnek, ahogy történniük kellene. Baj volt, nagy baj, s éreztem, hogy a páni félelem, a gyermekem életéért való rettegés beleissza magát a sejtjeimbe. Meg kell születnie, segítenünk kell neki! Nem eshet bántódása, meg kell óvnunk őt mindentől. Ő az enyém. Az én kicsikém!
Pillanatnyi bénult némaság, feszült várakozás, kutakodó tekintetek. A levegőben érezni lehetett, hogy hamarosan átszakad a gát, ami az események sodrását visszatartja.
- Adják be az érzéstelenítőt! Gyorsan! - adta az utasításokat az orvos. A hangja nyugodtan csengett, a szavai és az arckifejezése azonban aggodalomról árulkodott.
- Miért? Mi történik? - csattant fel Rob. Most már ő kapaszkodott az én kezembe, nem én az övébe. Vele ellentétben én pontosan tudtam mi történik, mit miért tesznek a körülöttünk lévő szakemberek.
- A köldökzsinór a magzat nyakára tekeredett. Császármetszést kell alkalmaznunk, különben megfullad.


- Szeretnéd, hogy bent legyek? - kérdezte mintegy mellékesen Rob, miközben a szüleimhez tartottunk ebédelni.
A kocsiból kibámulva a tájat fixíroztam; meglepett a kérdése. Nem számítottam rá, hogy ezen gondolkodik. Bennem még nem vetődött fel az apás szülés gondolata. Magáé a szülésé sem, hiszen bőven volt még időnk. Egyelőre élveztem, hogy a baba bennem él, a pocakom nyújtotta biztonságban fejlődik.
- Te szeretnéd? - fordultam felé.
- Igen, azt hiszem - nézett rám, arcán a kedves, szerény kis mosolyával. - Igen, jó lenne. Megnézhetném, hogy mit hagytam ki Annie-nél.
- Női sikolyokat és rengeteg vért - kacsintottam rá.
Az egyik szemöldöke önkéntelenül a magasba kúszott - nem tudta eldönteni, hogy az igazat mondom-e, vagy egyszerűen csak viccelek.
Végigfuttattam magamban a lehetőségeket; bent legyen, vagy ne legyen? Melyik lenne a jobb? Ha csak rajtunk múlott volna, egyből igent mondtam volna a kérdésére, de sok mindentől függött, hogyan döntök, mert mégis hogy érintene minket, ha a baba megszületése után nyomban el lehetne dönteni, hogy ki az apja, s ez az apa nem Rob lenne? Ugyanakkor fordítva is érvényes a kérdés: mi történne, ha tényleg Rob az apa, de én megtagadtam tőle azt, hogy bent legyen a gyermeke születésénél? Mi lenne, ha értelmetlenül fosztanám meg magam a támogatásától? Végül a szívemre bíztam a döntést, mint szinte mindig.
- Remélem nem leszel rosszul - nevettem el magam, amihez Rob is csatlakozott.
- Ne aggódj, addig megemberelem magam! - az arcán elterült a jól ismert féloldalas mosoly, majd a kezét felém nyújtotta.
- Akkor - sóhajtottam egyet - apás szülés?
- Apás szülés - bólintott és megegyezésünk jeleként kezet ráztunk.


Amint beadták az érzéstelenítőt, a derekamtól lefelé mintha megszűntem volna létezni. A világ távolodni, a történések gyengülni kezdtek, pedig magamnál voltam, egy pillanatra sem vesztettem el a kapcsolatot a valósággal.
Egy gondolat járt a fejemben: a gyerekem élete veszélyben forog. Tisztában voltam vele, hogy a nyakra tekeredett köldökzsinór viszonylag gyakori probléma a szüléseknél és az orvosok máris cselekedtek, igyekeztek minél gyorsabban segíteni, mégsem nyugodtam meg. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Miért alakult így? Nem kaphattam magyarázatot a kérdésemre, és ebbe nem tudtam belenyugodni.
- Rach! - nyüszítette Rob.
Hallottam, hogy a bőröm recsegve elszakad, láttam a véres szikét, a kesztyűket, az orvosok sürgölődését, a nővérek mozgását, de valahogy mégsem... éltem át a helyzetet. Nem éreztem fájdalmat, legalábbis nem a testemben. A lelkem vonyított, üvöltött, harcolt, hogy a babámnak nem eshet bántódása. Nem lehet baja, nem halhat meg! Az nem történhet meg.
Nehezen kipislogtam a könnyeket a szememből, Robra néztem és reszkető, halovány hangon megkérdeztem tőle: - Ugye nem lesz baja?
- Rachel... - Rob áttörölte az arcomat, egy csókot nyomott a homlokomra. - Nem lesz baj... nem lehet baj.
Az ujjai izzadtságtól nedvesen, remegve járták be az arcomat, nyugtató szavakat mormolt, mindkettőnk figyelmét megpróbálta elvonni a pocakom körüli történésekről. Rob lehetetlen küldetésre vállalkozott, és ezt ő is pontosan tudta.
Elkábultam, szédültem, a félelem fémes íze a számban undort keltett bennem, a könnyeim egyre csak peregtek. Rövid időre az öntudatlan pánik átvette felettem az uralmat, de Rob hamar észhez térített. Hinnem kellett, hogy nem lesz baj! Reménykednem kellett, küzdenem, imádkoznom! Mindent meg kellett tennem, úgyis, hogy tehetetlen voltam, és már semmi sem rajtam múlott.
- Rachel! - Rob felemelkedett mellettem, de a kezemet nem engedte el. - A baba...
Nem fejezhette be a mondatot, mert a kórterem csendjét fülsüketítő sírás hangja rázta meg. Megszületett. Megszületett a kisbabánk.
A kétségbeesett borzalom könnyeit az öröm és a megkönnyebbülés könnyei váltották fel az arcomon. Egész testemben reszkettem a hálától, amit az orvosok iránt éreztem. Megmentették a gyermekem életét.
Nem hallottam és nem láttam mást, csak őket. Az eleinte mellettem tébláboló, esetlen Robot, aki a biztatásomra lassan közelebb lépett hozzájuk, és az orvos által az egyik nővérnek nyújtott nedves, véres, sírós kis csomagot. A nővér megtörölgette és bebugyolálta egy takaróba, majd viccelődve Robhoz szólt.
- Hé, apuka, nem akarja átvenni tőlem? - vigyorgott teli szájjal a kerekded asszonyság. - Ne féljen, nem harap!
- Szabad? - kérdezte Rob bizonytalanul, könnyektől megilletődve.
- Hát persze, vessenek rá egy pillantást! - vette át a szót az orvosom. Ő is fellélegzett; mosollyal az arcán nézett ránk. - Gyönyörű, egészséges kislány! Gratulálok!
- Nézzék csak meg, aztán elviszem a kis hölgyet néhány mérésre és vizsgálatra, és szépen meg is mosakszunk, ugye szépségem? - gügyögött szeretetteljesen a nő. Látszott, hogy a lányunk egy pillanat alatt levette a lábáról.
A lányunk. Hát kislány lett! Újabb és újabb könnyek cseppentek ki a szememből, lemosva az arcomról a gyötrődés minden mocskát és izzadtságát. Megkönnyebbültem, újjászületve kaptam levegő után, próbáltam visszafogni a testem felszabadult remegését.
Rob óvatosan a kezébe fogta a csöpp kislányt, a tekintete a babáét elemezte, nem tudott elszakadni tőle, az arcának többi részletét meg sem figyelte.
- Mi lesz a neve a kicsinek? - tette fel az első kérdést egy másik nővér. Sötét szemei Rob és énköztem ugrándoztak.
- Judy. Judy Pattinson - felelte Rob és hosszú, kecses mutatóujjával végigsimított a kicsi rózsás arcocskáján.
Levegő után kaptam, látni akartam! Jól hallottam? Pattinson?
Rob rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét, majd az ágyamhoz lépett és körültekintően a kezembe adta a kislányt. A szépséges, varázslatos kis Judyt. Félve vettem a karomba, magamhoz öleltem, s Rob segítségével megtartottam. Egy pillanatig megfékezve a kíváncsiságomat Robra néztem, szememben kérdések ezreivel.
- Nézd meg! - mosolygott Rob hálával és végtelen szeretettel a tekintetében. - Sosem láttam még nála szebbet. Köszönöm Rachel!
Nem bírtam tovább, a babára néztem... Kékesszürke szempár tekintett vissza rám a parányi angyalarcból.