58.rész

Szülők és gyermekek



Minden tökéletes volt. Nem akartam, hogy véget érjen ez az időszak. A hátam nem bírta sokáig az óriási hasam jelentette súlyt, így többnyire ülésre és fekvésre voltam ítélve, de nem bántam; így bő idő adatott nekem többek között az írásra. Régóta ügyködtem egy ajándékon, amit Robnak szántam. Eleinte azért csináltam az egészet, hogy feldolgozzam a történteket, hogy végre kiadjam magamból a rengeteg érzelmet és gondolatot, hogy végre békére leljek. Ez a terápia aztán átfordult valami egészen más jellegű dologba: meg szerettem volna hálálni a Robtól kapott törődést és szeretetet, újra és újra be akartam bizonyítani neki, mennyire szeretem, hogy számomra ő az igazi, és semmi másra nem vágyom, mint a közös életünkre.
Amikor az utolsó pontot is kitettem és elküldtem az elkészült művet, alig akartam elhinni, hogy tényleg megcsináltam. Kész, vége, befejeztem. Alig vártam, hogy megmutathassam Robnak, a kíváncsiság kínzón furdalta az oldalamat, hogy vajon mit fog szólni hozzá.


A terhességemmel járó egyik legnagyobb boldogság egyértelműen az volt, hogy újra közel érezhettem magam a szüleimhez. Sokat tanultam tőlük; a kapcsolatunkból, abból, ahogyan Annie-hez és hozzám viszonyultak. Szerettem volna bölcsebben felnevelni a most bennem növekvő gyermeket. A szívembe véstem egy ígéretet: bárhogyan is alakuljon a jövő, mindent megteszek majd érte, teljes lelkemet adom a nevelésébe, s nem hagyom, hogy fölösleges csalódás és fájdalom érje őt. Annie-nél is hasonlót éreztem, de akkor még nem voltam ennyire erős, ennyire magabiztos. Tudtam, hogy most mindenáron betartom az ígéretemet, s ebben Rob is a segítségemre lesz. A kételyek, amik eleinte majd’ felőröltek, az utolsó hónapra nyom nélkül eltűntek. Már nem csak bíztam, hanem hittem is benne, hogy Rob a gyermekem apja. Így kell lennie, éreztem.

Alexa jobban aggódott a szülés miatt, mint én. Tudtam, hogy képes vagyok rá és végig tudom csinálni, ha eljön az idő - nem éreztem félelmet.
- Szinte fel se foghattad, mi történik - nyugtalankodott egyszer, amikor telefonon beszéltünk. - Biztos, hogy ne utazzak fel? Csak egy szavadba kerül, és megyek.
- Alexa, erre semmi szükség! - nevettem jókedvűen. - Nem kell aggódnod értem, minden rendben lesz! Rob bejön velem a szülőszobába. Mellettem lesz.
- Mikor szült Rob? Nem is tudtam róla, hogy egyszer már végigcsinálta ezt az egészet - jegyezte meg gúnnyal vegyes sértettséggel a hangjában. Láttam magam előtt, ahogy felhúzza az orrát.
- Lexi - fuldokoltam a nevetéstől. - Ne csináld ezt, kérlek! Belesajog a derekam a nevetésbe.
- Ha-ha-ha - morgott a telefonba. - Komolyan beszéltem, Rachel! Én tényleg szívesen utazom, bemegyek veled a szülőszobára, segítek neked, amiben csak tudok. Én is anya vagyok, tudom, milyen érzés.
- Tudom, Lexi - már csak mosolyogtam az elszántságán. - Hálás is vagyok, amiért megtennéd ezt értem, de most nem szorulok más támogatására, csak Robéra. Bőven elég, ha ő ott van és fogja a kezem. Nekem nem kell ennél több - hallottam a lélegzetvételeiből, hogy lassan megadja magát, ezért folytattam. - Ő is ezt szeretné. Annie-nél nem vehetett részt benne, nem tudja, milyen élmény ez. Szeretném megadni neki a lehetőséget.
- Jól van, jól van, meggyőztél! - tett le eredeti szándékáról. - Legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Végül is, a ti gyereketek, nem? - viccelődött, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- Ja, valahogy úgy - válaszoltam még mindig kuncogva. - Köszönöm, Alexa!
- Nem tesz semmit, Elly - szólított a gyerekkori becenevemen, ahogyan én is megneveztem az előbb. - Te is megtetted értem, és tudom, hogy még egyszer megtennéd.
- Még sokszor! - nevettem újfent. - Bár nem biztos, hogy ennek mostanában kéne megtörténnie. Tudtok még olyan különleges neveket, mint az Electra és az Isaac?
- Hé, mi bajod ezekkel? - kiáltotta tetetett felháborodással a hangjában. - Amúgy ne aggódj, hugi, van még bőven raktáron!
- Akkor jó... Nem szeretném, ha a következő csemete Joe lenne - húztam tovább, jót mulatva a lelki szemeim elé képzelt arcán.
- Tényleg, még nem is kérdeztem; mi lesz a neve a tiéteknek? - kapott észbe. - Hogy feledkezhettem meg erről? - döbbent le saját magán.
- Még mi magunk sem vagyunk biztosak benne. Vannak ötleteink, de... még nem döntöttünk - feleltem habozva. Valamiért zavarba jöttem a kérdéstől.
Alexa egy pillanatig hallgatott, valószínűleg nem tudta, mit mondhatna erre.
- Majd a pillanat úgyis hozza - mondta rá végül.
- Igen, biztosan - válaszoltam és reménykedtem benne, hogy így lesz, és nem fogunk összevissza habogni, ha eljön az idő.


- Még ezt a kettőt tedd fel, aztán elég lesz! - nyomtam Annie kezébe két sötétben foszforeszkáló, műanyag csillagot.
- Értettem, főnök! - vigyorgott rám válaszul. Kikapta a kezemből a csillagokat és két határozott mozdulattal felnyomta őket a plafonra. Olyan szenvedélyesen mozgott a létrán, hogy féltem, leesik.
Kitalálhatta mire gondolok, mert gyorsan lemászott és széles, vidám mosollyal az arcán megjegyezte: - Huh, küldetés élve teljesítve.
A szemöldökömet rosszallóan összehúztam, de a szám sarkában bujkáló mosolyt nem tudtam megfegyelmezni.
- Még szerencse, különben Robra kellett volna bíznom ezt a feladatot! - jegyeztem meg félig viccelődve, félig komolyan.
Vártam, hogy Annie csatlakozzon hozzám a nevetésben, de valamiért nem tette meg. Feltűnően a hátam mögé bámult.
- A francba! - szitkozódva hátrafordultam. Robot csupán két lépés választotta el tőlem.
- Kikérem magamnak! Igenis jól elboldogultam volna egy kis csillagragasztgatással! - Imádtam, amikor játszott. Büszkeség öntötte el a szívemet a tehetségét látva. Csak egy kis családi színjáték volt, mégis láttam, hogy előbújik belőle a színész.
- Tudom, azzal tényleg nem lett volna gond. Itt a létráról van szó - avattam be a tréfám hátterébe.
- Ó - nyögte. - Azzal valóban meggyűlhetett volna a bajom.
Nem bírtam tovább ellenállni a vágynak; hozzábújtam meleg testéhez, ajkaimat pedig egy csókra nyújtottam felé, amit unszolás nélkül megadott. Belesóhajtottam a csókunkba.
Annie megköszörülte a torkát; túl hamar. Kelletlenül engedtem el Robot magamtól. Ő is hasonlóan érezhetett, mert a karját a derekamon tartotta és befejezésül egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Örülök, hogy ilyen könnyedén megfeledkeztek a külvilágról, de annak még jobban örülnék, ha ezt nem a közelemben tennétek! - jelentette ki a lányunk csípőre tett kézzel.
- Senki sem mondta, hogy itt kell ácsorognod és nézned - vágott vissza Rob. - Különben is, a fiúd lent vár - hangsúlyozta ki a fiúd szót.
- És csak most szólsz? - kiáltotta Annie, aztán már ott sem volt. Dobogó léptei felverték a ház csöndjét.
- Ezek a fiatalok... - akarta mondani Rob, de nem engedtem, hogy befejezze a mondatot. Ajkaim űzött vadként tapadtak az övéire. Éheztem az ízére, a közelségére, pedig alig néhány órára hagyott minket magunkra Annie-vel.
- Hiányoztál - súgtam, miközben még mindig hozzásimultam. A pocakom jócskán megnehezítette a dolgunkat, mégis jólesett, hogy ott volt közöttünk.
- Te is nekem, szerelmem - válaszolta, majd újabb csókot nyomott az ajkamra.
Aztán finoman elhúzódott tőlem és leguggolt a hasamhoz. Ujjaival végigcirógatta, majd egy cuppanóst nyomott pontosan a köldökömre.
- Te is hiányoztál, picim!
Beletúrtam a hajába, s élveztem hasamnak csapódó lélegzetét. A gyerekszoba nyugalma, világossága és csöndje még békésebbé tett. Mesebeli kis birodalmat alakítottunk ki a kis hercegnek. Vagy hercegnőnek. Nem tudtuk a nemét, pontosabban nem akartuk tudni. Ugyanúgy meglepetés lesz, mint a neve.
- Olyan jó, hogy itt vagy! Minden tökéletes - sóhajtottam.
Rob felemelkedett; túl lassan ahhoz, hogy ne vegyem észre a szemébe úszó felhőket. Megsimogatta a karomat, és komoly hangon megkért, hogy menjek le vele az étkezőbe.
- Beszélnünk kell! - szólt, majd elindult, de én a karja után kaptam és megállítottam.
- Minden rendben? - fürkésztem az arcát.
- Persze, ne aggódj! Csak szeretnék mondani valamit - a vonásai nem árultak el semmit, ahogyan a szemei sem. Nyugodtnak tűnt.
Némán bólintottam, de nem győzött meg arról, hogy minden rendben van. Nem értettem, hogy mi folyik itt.
Követtem őt, le a lépcsőn, át a folyosón, a nappaliból az étkezőbe, ahol leültem és vártam, hogy előrukkoljon a mondanivalójával. Ehelyett azonban türelemre intett, és a konyhába ment, hogy teát főzzön nekem. Miközben a teára várt, egy tányérra süteményt pakolt.
- Clarissa küldte. Az esti vacsorára készült, ez egy kis kóstoló - szólt ki nekem a konyhából.
- Kedves tőle - válaszoltam szinte automatikusan.
Annie ma Fynn szüleivel vacsorázott, tőlük érkezett a csemege. Mindig gondoltak ránk, amikor sütöttek vagy vásároltak valamit. Nagyon jóban voltunk a szülőkkel, Clarissával és Daniellel.
Pár perc múlva megérkezett a gőzölgő tea és a gusztusos csokis sütemény. Rob elém helyezte egy tálcán, majd leült mellém, s miközben megkóstoltam az édességet, a karomat simogatta. Szinte soha nem bírta megállni, hogy ne érjen hozzám, de nem hibáztattam - én is ettől a kényszertől szenvedtem.
- Hogy ízlik?
- Hmm, finom... Mi más lenne? - mosolyogtam. - Kérsz?
Bólintott, s már nyúlt volna a villámért, amikor visszatartottam a kezét. Haraptam egyet a finomságból, majd a morzsás ajkaimat az övéihez nyomtam. Egyre nehezebben vettük a levegőt, ahogy a csókunk elmélyült. A kezem gyengéden, kissé remegve bebarangolta a testét, mire Rob felnyögött. Végigfutott a bőrömön a borzongás, amikor megéreztem kezem alatt a vágyát.
Elszakadt tőlem, szinte fuldoklott, a tekintetét elfordította.
- Annyira... kívánlak - a hangja kínlódott, mégis örömet szerzett vele. Hízelgett, hogy ilyen erős hatással vagyok rá.
- Én is téged - válaszoltam egyszerűen, majd folytattam az evést.
Hitetlenkedve nézett rám, de nem szólt semmit. Az arcán elterült az imádott féloldalas mosoly.
- Jobb is, hogy a sütit jobban kívánod, mint engem, így legalább el tudom mondani, amit akarok - cikizett.
Én csak megrántottam a vállam, mire egymásra néztük és felkuncogtunk.
- Mondd csak, ne kímélj! - most már biztos voltam benne, hogy bármit is akar mondani, az nem lehet rossz.
- Szóval... - kezdett neki, immár komolyabban. - A minap támadt egy ötletem, aminek ügyében ma bent jártam a városban. Szerettem volna tudni, hogy megvalósítható-e, hogy lenne-e rá igény.
- Mégis mire? Nem árulod el? - nyaltam le az ujjamról a rákenődött csokit.
Rob hangosan nyelt egyet, de folytatta. - Arra gondoltam, hogy Edmontonban nyithatnék egy iskolát, ami felkarolhatná a tehetséges, kezdő színészeket, forgatókönyvírókat, filmes és színházi embereket. Semmi ilyesmi nincs a városban, pedig úgy néz ki, lenne rá igény. Sokan szemeznek ezzel a karrierrel.
Elképedve hallgattam Rob ötletét. Ez volt az, amire álmomban sem gondoltam volna! Íróként ennyire ne lenne fantáziám?
- Nem tetszik? Nem jó ötlet? - kérdezte aggódva elkerekedett szemeimet látva. - Mondd meg nyugodtan! Tényleg csak elméleti szinten mozog a dolog, még nem kezdtem bele semmibe, és ha nem akarod...
- Elment az eszed? - kiáltottam rá, mire még jobban elkeseredett. Nem tudta leplezni, hogy mennyire szeretné ezt az ötletet megvalósítani. - Ez csodálatos ötlet! Jaj, Rob, ez fantasztikus! Hogy gondolhattad azt, hogy nem fog tetszeni?
- Tényleg így gondolod? - csillantak fel a szemei.
- Száz százalékosan melletted állok és támogatlak benne! - bólintottam rá őszinte, boldog mosollyal az arcomon. - Már látom is magam előtt... Rob, annyira klassz lesz! Élvezni fogod, és óriási sikereid lesznek! Újabb dolog, amivel beírod a neved a történelembe. És a srácok... imádni fogják! - lelkesedtem.
Rob felpattant, hogy magához öleljen, de a hirtelen mozdulattól az asztal szélén lévő bögre letáncolt, tartalma a lábamra ömlött, majd csörömpölve, darabokra hullva földet ért. Felszisszentem a forróságtól, kezeimet a hasamra kaptam, megijedtem, hogy esetleg oda is fröccsent a bögre tartalmából, de szerencsére érintetlen maradt. Rob elsápadva ért a pocakomhoz, és hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy semmi bajom.
- Ne haragudj, Rach! - fújtatott leizzadva a pillanat izgalmától. - Maradj így, ne mozdulj! Mindjárt feltakarítom.
Felállt, hogy a konyhába menjen, de a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezte, hogy nem esett-e bajom.
- Minden rendben, csak a lábamat érte, de az sem vészes. Nem volt olyan forró.
Rob gyorsan bólintott, aztán sietett, hogy lapátot és seprűt szerezzen a bögre darabjainak. Én addig a lábamat borító nedvességet néztem. Valami... nem stimmelt. Odanyúltam, az ujjaim kutakodóan fogták az átázott anyagot A combomtól a térdemig foltos és nedves voltam, de máshol is éreztem... a lábaim között.
- Rob! - kiáltottam. A hangom megtelt pánikkal. - Rob, gyere!
Rob megjelent az ajtóban, a kezében lévő takarítóeszközökkel esetlenül festett. Kérdőn nézett rám.
- Rob, azt hiszem... Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem.

57.rész

Együtt a család



Rob karjaiban egy hintaágyban ringatóztam - meleg lehelete a homlokomat csiklandozta, ujjaink összefonódtak a pocakomon. A langy áprilisi szellő kellemes borzongást idézett elő meztelen csuklómon.
Körülöttünk a családunk - a teljes, egész, nagylétszámú família; Rob és az én szüleim, nővéreink és családjuk, barátaink feleségestül, férjestül, gyerekestül, mindenestül. Calgary legnagyobb birtokán töltöttünk egy pár napot, Rob jóvoltából. Ez volt az ő nagy ajándéka. Csodálatosabbat nem is adhatott volna, hiszen a legfontosabb és legbecsesebb számomra a családom volt, ezt mindannyian jól tudtuk. Boldoggá tett, hogy végre minden szerettemet magam mellett tudhattam, hogy nem kellett nélkülöznöm senkit sem, hogy együtt ünnepelhettünk. Bőven volt ünnepelnivalónk, a terhességemtől és a Robbal való eljegyzésemtől kezdve Aprilék babavárásán, Janine és Lucy eljegyzésén keresztül egészen addig, hogy Sam és Tom összejöttek. Hát igen, megtalálta a zsák a foltját! Eleinte aggódtam, hogy összetörik egymás szívét és az ebből kialakuló csetepaté ránk is hatással lesz, de szerencsére nem így történt. Imádták egymást, ez kétségtelen. Több, mint három hónapja nem tudtam úgy beszélni egyikükkel sem, hogy a másik szóba ne kerüljön. Folyton egymásra gondoltak, nem telt el perc, amikor együtt voltak, hogy ne érintenék, ne csókolnák meg egymást. Izzott köztük a levegő. Sam majd’ kicsattant a boldogságtól; még sosem láttam ennyire szépnek. Robbal áldottuk azt a hirtelen jött ötletet, hogy az újévet a barátainkkal töltsük, az új házunkban. Ha ez nem jut eszünkbe, ők egy jó darabig még biztosan nem ismerkednek meg és nem találnak egymásra.


- Még mindig alig hiszem el, hogy terhes vagy - nyújtotta felém a kért narancslevet a nővérem, Alexa.
Mellém hemperedett a hintaágyra és kihasználta, hogy végre kettesben lehetünk. Ahogy a meghívásomkor is említette, rengeteg megbeszélnivalója volt velem.
- Hát igen, hirtelen jött - értettem vele egyet gyengéden mosolyogva. - Nem terveztük.
- Viszont annál inkább örültetek neki, igaz? - viszonozta a mosolyom.
- Így is mondhatjuk - tértem ki az egyenes válaszadás elől zavartan. Féltem belevágni ebbe a témába; őriznem kellett a titkunkat.
- Rob jól viseli? - kérdezte Alexa. Tekintetével Robot kereste, s hamar meg is találta Marcus, Bobby és... Kristen Stewart társaságában. A régi csapat is itt volt - mindenki, aki számított.
- El sem tudod képzelni, milyen jól! - nevettem fel szeretettel. - Néha még nálam is jobban. Nagyon akarja ezt a gyereket. Bármire képes lenne érte.
- Jó ezt hallani! Amikor közölted velem, hogy teherbe estél, féltem, hogy Rob még nem áll készen. Hogy esetleg nem akarja majd őt, és megfutamodik - pillanatnyi szünetet tartott, de olyan rövidet, hogy nem volt lehetőségem közbeszólni. - Megkönnyebbültem, hogy nem így történt. Nem tudom, hogy képes lettél volna-e még egyszer végigcsinálni azt, amit Annie-vel - tekintete ontotta magából a nővéri aggódást és feltétel nélküli szeretetet. Éreztem, hogy bárhogy történt volna, vagy bármi történik, ő mindig mellettem áll majd és támogat.
Elöntöttek a régi érzések és emlékek, de ezúttal csupán a hála lüktetett belőlük színpompásan. Többé nem féltem szembenézni a múlt árnyaival, nem tartottam többé az elkövetett hibáktól és a rosszul alakult eseményektől. Ahogyan Rob is mondta, ami történt, megtörtént; a múlt, az múlt. Nem tudunk rajta változtatni, épp ezért nem érdemes túl nagy figyelmet szánni rá. Mára inkább erőt adtak, mintsem gyengítettek. Megtanultam felejteni és megbocsátani, hasznomra alakítani a fájdalmat és a félelmet.
- Amióta csak visszatért - neked hála -, mindenben számíthatok rá. Sosem hagyna cserben. Olyan erőt adott nekem, amire mindig is vágytam. Nem félek többé, nem képzelek be dolgokat, nem bizonytalankodok - magyaráztam. - Hiszek benne, és hiszek magamban is. Együtt mindenre képesek vagyunk. Tanultunk a múlt hibáiból, többet nem fogjuk őket elkövetni. A jelennek élünk, de tudjuk, mit várunk a jövőtől. Ha ő velem van, tudom, hogy minden rendben. Az életem összes apró részlete a helyére került. Boldogok vagyunk. Rob, Annie és a pici az én családom. Szeretem őket. - Finoman Alexa kezéért nyúltam. - Alexa, nem kell féltened! Megtaláltam azt a helyet, ahova tartozom. Bármi is jön, meg fogok tudni birkózni vele.
Alexa könnyektől csillogó szemekkel nézett rám, kezeit az enyémekre helyezte.
- Ó, Rachel, rád sem ismerek! - szipogta meghatottan. - Olyan szép dolgokat mondtál... annyira igazakat! Büszke vagyok rád! Leküzdötted a démonjaidat.
Ahogy kimondta, egyszerre valósággá vált. Elengedtem mindent, ami meggátolt abban, hogy higgyek magamban és abban, hogy megérdemlem a boldogságot. Én is jó voltam. Végre elhittem.


- Rachel, van kedved meghallgatni egy mesét? - termett mellettem Kristen a semmiből. Arcán sokat sejtető mosoly jelent meg.
- Milyen mesét? - vetettem rá furcsa pillantást. Nem ugrott be, mire gondol, mire célozgat.
- Rob mondta, hogy érdekelne kettőnk közös múltja.
- Ő nem nagyon akart beavatni... Akárhányszor kérdeztem, hárított és terelt, csak ne kelljen beszélnie róla! - forgattam a szemeimet.
Kristen felnevetett, majd megfogta a karomat és magával húzott.
- Akkor majd én elmondom! Épp itt az ideje, hogy megtudd.
Útközben megálltunk az italoknál, hogy Kristen magához vehessen egy sört. Nem sokat teketóriázott, kikapta a zsebéből a sörnyitót, felpattintotta a kupakot és nagyot húzott belőle.
- Szívesen rágyújtanék, de visszafogom magam, oké? - hadarta vigyorogva, miközben megpaskolgatta a zsebét.
Pont olyan volt, amilyennek mindig is képzeltem. Vad, fékezhetetlen, élettel teli és végtelenül őszinte. Imádtam azt az energiát, ami ebből az apró nőből áradt.
Messzebb sétáltunk a többiektől, kerestünk egy kellemesen napsütötte padot, amire letelepedhettünk. Kristen lazán elnyújtózott, kezében a sörösüveget söndörgette; én egyszerűen leültem, kezemet a hasamra simítottam. Az eleinte tudatos mozdulat a nyolcadik hónapra ösztönössé és természetessé vált.
- Na, ki vele! Ne csigázz! - fordítottam felé a fejemet.
Kristen elnyomott egy mosolyt, de nem szólt semmit. A pocakomat tanulmányozta.
- Rob mindig is szeretett volna gyerekeket. Borzasztóan családcentrikus - jegyezte meg kissé cinikusan.
- Te nem szerettél volna? - vontam fel a szemöldököm. Nem igazán tudtam elképzelni olyan nőt, aki ne vágyna az anyaságra.
- Dehogynem! - tiltakozott határozottan. - Én is szerettem volna. Még mindig szeretnék... és azt hiszem, egyszer össze is fog jönni. Csak nem most. Nem a közeljövőben.
Felvetődött bennem a kérdés: akkor mégis mikor? Kristen már abban a korban járt, amikor a nők félreteszik a karrierjüket a családalapítás, a gyermekvállalás miatt. Ő vajon miért nem lépte még ezt meg?
- Rachel, nem azért hívtalak félre, hogy arról beszéljünk, nem kellene-e már szülnöm! Ez egy olyan kérdés, amire egyrészt én magam sem tudom a választ... másrészt nem tartozik senkire.
- Tudom, ne haragudj! Igazad van - védekeztem mogorva megjegyzése után.
- Semmi baj, nem azért mondtam - váltott kissé könnyedebb hangszínre. - Egyszerűen szeretem meghúzni a határokat. Tudod, ez a sztárlét egyik következménye.
Felnevettünk, ezzel végre oldva a kialakult feszültséget. Kedveltem őt, és ahogy kivettem, ő is szimpatizált velem, de ebből korántsem következett az, hogy könnyen kijöttünk. Mindkettőnknek furcsa volt még a helyzet, kellett egy kis idő, hogy megismerjük egymást és összeszokjunk. Reméltem, hogy megkapjuk azt az időt, amire szükségünk van. Szerettem volna, ha barátnőkké válunk.
- Szóval Rob és én... - kezdett bele sóhajtva. - Amikor összejöttünk, szörnyen fiatalok voltunk! Fűtött minket a szenvedély, és a csillapíthatatlan vágy...
- A legendás kémia - szúrtam közbe mosolyogva.
- Kémia - fújtatott megvetően. - Ezt a kémia dolgot sosem tartottam túl sokra. Közhely - húzott egyet az italából. - Na mindegy, tényleg valami ilyesmiről szólt a kapcsolatunk. Fiatalok voltunk, magányosak, különcök, akik örültek, hogy végre találtak maguknak valakit, aki majd megért és elfogad minket. Elméletben ez működött is. Gyakorlatban viszont már nem mentek olyan simán a dolgaink. Vagy túl sokat akartunk a másiktól, vagy túl keveset, folyton összekülönböztünk, aztán ott volt a távolság... Hogy is gondolhattuk, hogy működni fog? - rázta meg a fejét elgondolkodva. - Ha szeretsz valakit, vele akarsz lenni. Nem pár havonta egy hétre... az senkinek nem elég. Nem fog működni. A távkapcsolatok halálra vannak ítélve.
Az ujjaim megfeszültek a pocakomon. Kristen nem mondaná ezt, ha nem lenne igaz. Ez pedig azt jelenti, hogy valóban nem létezett más út Rob előtt. Fel kellett hagynia a munkájával, ha velünk akart lenni. Mi történt volna, ha nem teszi ezt meg?
- Lefogadom, arra gondolsz, hogy ti is erre a sorsra juthattatok volna - előkotort a zsebéből egy cigit. Kínlódva forgatta az ujjai között, míg engem fürkészett.
- Igen - vallottam be.
- Rob nem hagyta volna, hogy ez történjen - biztosított róla, bár nem nagyon hittem, hogy a nyugalmam miatt mondja. - Akart téged. Az első pillanattól fogva.
- Honnan tudod ezt?
- Amikor találkoztatok, mi nem voltunk együtt. Pár héttel előtte szakítottunk. Nem egyszer fordult elő, hogy úgy döntöttünk, inkább külön folytatjuk. ,,Se veled, se nélküled” kapcsolatunk akkor a ,,nélküled” fázisban tartott. Mikor elkezdtük az Újhold forgatását, valahogy ismét fellángoltak az érzéseim, akartam őt, de Rob nem kért belőlem. Megváltozott - jelentőségteljesen rámnézett. - Akkor persze még nem tudtam, hogy te vagy az oka. Csak később derült ki.
Alig akartam elhinni, amit mond. Már akkor is érezhető volt, hogy nyomott hagyott benne a találkozásunk? Már akkor is én kellettem neki, nem más? Ismételten lenyűgözött az irántam érzett szerelmének ereje.
- Szerettük egymást, jól elvoltunk, de a közös élményeken, a fiatalságon és a vágyon kívül nem sok minden kötött össze minket. Nem passzoltunk össze. Nem akartuk egymást annyira, hogy igazán próbálkozzunk és küzdjünk egy kapcsolatért. Szép napokat töltöttünk együtt, és Rob barátnak mindig is fantasztikus volt. Rengeteget köszönhetek neki.
Miután befejezte, szerényen felém fordult és elmosolyodott, azzal a kedves Kristen mosolyával.
- Ennyi lenne.
- Köszönöm, hogy elmesélted! - húzódtam közelebb hozzá a padon. - Megengeded? - kérdeztem félénken, s kitártam a karom.
- Ha muszáj... - húzta a száját, ám végül ő maga szorított a testéhez. - Örülök, hogy megtaláltátok egymást! Mindketten ragyogtok a boldogságtól, amit nagyon jó látni. Klassz kis páros vagytok!
- Köszönöm, Kristen! - küldtem felé vakító mosolyt. - És hidd el, neked is...
- Ki ne merd mondani! - fenyegetett meg az ujjával, mire mindkettőnkből kiszakadt a nevetés.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy Kristen Stewart személyében új barátnőre leltem...