Befejezés
Judy, a mi kis angyalunk. Nem tudtunk betelni vele, csodáltuk, a nap huszonnégy órájában gyönyörködtünk benne, érintettük, beszéltünk róla. Sosem volt elég a csillogó kékesszürke szempárból, a csintalan mosolyból, az édes, rózsás arcocskából, a piciny ujjacskákból, amik ragaszkodóan szorították a miénket. A szívemet elárasztotta a büszkeség, az önzetlen, feltétlen szeretet, akárhányszor csak rágondoltam, megpillantottam vagy felcsendülni hallottam szépséges nevét. Rajongtam érte, nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy végül nem esett baja, szépen és egészségesen érkezett közénk.
Örültem, hogy Rob végül a Judy nevet választotta. A Judy és a Sally között vacilláltunk, nem tudtunk határozott döntést hozni, így én Robra bíztam, megkértem, hogy a döntő pillanatban ő mondja ki a nevet, amibe ha nem is szívesen, de belement. A fiú nevek közül a Matthew volt a legesélyesebb, de a Peter és a Daniel is szóba került.
- Majd a többi lurkó megkapja ezeket a neveket - biztosított Rob mosolyogva.
Rob egyik kezét rajtam tartotta, a másikkal a kettőnk között fekvő Judy szőke fejecskéjét simogatta. A tekintete is kettőnk között járt, az ajkai hol engem, hol a lányunkat érintették.
- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen érzés. Mindent felülmúl. Sosem voltam még ennyire boldog, Rachel - suttogta gyengéden. Pillantása puhán ért az arcomhoz. - Köszönöm! Köszönöm neked, hogy azon a szeles, hűvös, februári éjszakán betoppantál az életembe, hogy magadhoz láncoltál és szerettél egy éjen át - ujjait gyengéd szeretettel az arcomra simította. - Köszönöm, hogy megszülted és felnevelted Annie-t, hogy olyan remek emberré formáltad, amilyen most, hogy mindenben mellette álltál, támogattad és segítetted őt, hogy kísérted az útján... Hogy az anyja mellett az apja is voltál, sőt a barátnője és a nővére is egyszemélyben. Örökké hálás leszek neki is és a nővérednek is, hogy megkerestetek és idehoztatok, de neked is, hogy mindenáron teljesíteni akartad a lányod kérését, hogy küzdöttél és harcoltál értünk. - A szemeimbe gyűlő könnyeket nem tudtam sokáig visszatartani, meghatottságtól reszkető ajkakkal engedtem legördülni az arcomon. Rob halványan elmosolyodott, ujjai követték a könnyeim nyomát, letörölték őket. - Köszönöm, hogy elfogadtad azt, aki vagyok, hogy szeretsz, becsülsz és tisztelsz, hogy hálás vagy a legkisebb dolgokért is, hogy folyamatosan büszkének érzem magam miattad, hogy állandóan új dolgokra tanítasz, hogy melletted sosem unatkozom, sosem érzem magam egyedül! Tudom, hogy rád mindig számíthatok, hogy neked bármit elmondhatok, te meghallgatsz és megértesz. Te vagy az egyetlen, aki a legnagyobb baromságomat is képes vagy értékelni, ráadásul velem nevetsz, beszállsz a viccelődésbe - kacagott fel. Könnyektől maszatos arccal, boldogságtól reszkető szívvel, de én is vele együtt nevettem. - Köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet, hogy igyekeztél mindig a helyes irányba terelni! Köszönöm, hogy a családodba és a barátaid körébe fogadtál, hogy az enyémeket tiszta szívvel szereted, és hogy már nem két családról és baráti társaságról beszélhetek, hanem egyről! Boldog vagyok, hogy megismerhettem Aprilt, Samet, Josh-t, Janine-t, Lucyt, Christ és az összes többi eszméletlen, fantasztikus embert, akik hozzád kötődnek - elmosolyodtam, kezemet az övére szorítottam, belecsókoltam a tenyerébe. Tekintetem a közöttünk alvó angyalra vándorolt - micsoda vallomásból marad ki! Azt kívántam egyszer, ha felnő, neki is mondjon ilyen szépeket az a férfi, aki szereti, és akit ő is szeret. - Köszönöm neked a közöttünk pihenő felülmúlhatatlan csodát is! - nézett ő is imádattal a lányunkra. - Soha senkit nem szerettem és nem is fogok annyira szeretni, mint titeket. Köszönöm, hogy előcsalogattad belőlem ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat és szavakat, hogy megváltoztattál, átformáltál! Köszönöm, hogy megmutattad, igenis létezik földi mennyország!
Válaszolni képtelen lettem volna, ezért csak felé hajoltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ebből a csókból tudja majd, mit érzek iránta, hiszen benne volt minden szenvedélyem, szerelmem és hálám. Minden, amit iránta éreztem, és mégis semmi. Az érzésre, ami a szívemben viharként tombolt, nem léteztek sem szavak, sem tettek. Csupán érezni lehetett őket, és én biztosan tudtam, hogy Rob ugyanúgy érzi, mint én.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Mindent megkaptam az élettől, amit csak vártam, sőt sokkal többet is. Sosem tapasztalt hála és boldogság járta át minden porcikámat.
Judy nagyon jó baba volt - néhány hasfájós esettől eltekintve átaludta az éjszakákat, alig sírt, könnyen kezelhető, nyugodt kislány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Csodájára jártak az emberek, mi pedig ragyogó arccal büszkélkedtünk vele mindenkinek.
Tudtam, hogy Rob magától nem hozná szóba az apasági tesztet, ezért én kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e, ha végeztetnénk. A hasonlóság közte és Judy között egyértelmű volt, a lelkiismeretem mégis azt diktálta, hogy kérdezzem meg ezt tőle. Azt szerettem volna, ha a kétség legapróbb foszlánya is örökre elszáll, semmivé lesz. A biztosabbnál is biztosabb akartam lenni benne, hogy Rob az apja, hogy ezt ő is tudja, hogy ezt mindketten elfogadjuk és eszerint neveljük Judyt a továbbiakban. Amikor azonban előhozakodtam a témával, Rob nagyon megharagudott, láttam rajta, hogy hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne kezdjen veszekedni velem.
- Judy az enyém, biztosan tudom! Hiszen te is látod a szemeit! - köpte felém a szavakat elkínzott arccal. - Nincs szükségem nagyobb bizonyosságra, mint amit a szemeim és a szívem adhatnak! Ő az én lányom, ahogyan mindig is hittem és reméltem. Nem azé az emberé - a teste még jobban megfeszült, kezei a dühtől ökölbe szorultak. Ha nem értettem volna meg, halálra rémített volna, így viszont csak sajnálni tudtam, hogy feltettem neki ezt a kérdést. - Számomra megszűnt létezni, többet nem akarok beszélni róla. Befejeztem, Rachel.
Soha többet nem beszéltünk róla. A tesztet titokban elvégeztettem, tudtam, ha nem tennék így, nem szabadulhatnék meg az utolsó démontól, ami a múltból kísértett. A teszt minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Judy Robé és az enyém.
Egy évvel a kibékülésünk után - amit a kapcsolatunk egyik legjelentősebb, legsorsdöntőbb történésének tartottunk - Robbal egybekeltünk. Csak mi vettünk rajta részt a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal. Csak rólunk szólt, a mi napunk volt.
Nem bonyolítottuk túl, egyszerűnek akartuk, tisztának és őszintének. A korábbról már ismert és megszeretett Calgary birtokon tartottuk a szertartást, a dekorációt fehér virágeső, organza és selyem anyagok, hatalmas gyertyák és fáklyák adták. A ruhámat Sam tervezte, beteljesítve ezzel a korábban tett ígéretét, miszerint ha végre találok egy olyan pasit, aki megfelel az elvárásaimnak és ő is el tud viselni, az ő ruhakölteményében sétálhatok az oltárhoz.
Minden tökéletes volt, minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy a Nagy Könyvben megírták számunkra. Nőnek ennél szebb esküvő még nem adatott.
Mielőtt Rob az ujjamra húzta volna a gyűrűt, megmutatta a feliratot: Örökké. Nem kételkedtem benne, hogy tényleg így lesz. Örökkön-örökké és még tovább. Nem féltem, hogy a halál majd elválaszt minket, tudtam, hogy végül ott is együtt leszünk.
- Nem bontod ki a nászajándékodat, amit tőlem kaptál? - bújtam Robhoz, akár egy kiscica. Csupán a dorombolás hiányzott, de attól sem választott el sok, amilyen elégedett voltam.
Tegnap érkeztünk erre az aprócska szigetre, hogy az egyhetes nászútunkat kettesben töltsük. Ezt kaptuk ajándékba Rob nővéreitől. A fülemben csengtek Victoria szavai: ,,Hogy is engedhetnénk, hogy nászút nélkül térjetek vissza a két zajos gyerkőchöz?” Nyilván ők is pontosan tudták, hogy a gyerekeinkhez visszatérni számunkra nem átok, hanem áldás, de arra is ráéreztek, hogy szívesen pihennénk egy keveset csak kettesben. Egy kissé vonakodva, ám végül hálás szívvel, gyerekként örülve fogadtunk el egy hétnyi szabad szerelmet. Igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni, ami meglepően könnyedén sikerült. Bár hiányoztak Annie-ék, jólesett friss házasként a férjemmel lenni. A férjemmel. Az esküvő óta ez volt a kedvenc szavam. Legnagyobb örömömre Rob is előszeretettel hívott a feleségének és Mrs. Pattinsonnak. Imádtam ezeket a szájából hallani, ha pedig a szemeinek féktelenül vad csillogása és a rajongva szeretett, világhírű féloldalas mosolya is társult hozzá, a szívemet csak nehezen tudtam a mellkasomban tartani.
- Azt hittem azt már tegnap éjjel kicsomagoltam, Mrs. Pattinson - húzott az ölébe, ahol elhelyezkedve éreztem, máris kíván.
- Ó, az csak a bónusz volt - legyintettem ugyanolyan pimasz mosollyal az arcomon, amilyen az övén is díszelgett. Befészkeltem magam az ölébe, amivel sikerült néhány arcpirítóan férfias morgást kicsalnom belőle.
- Kíváncsivá tettél - csókolt a nyakamba.
- Igen? - leheltem elgyengülve. Ha így folytatja, nem tudom megmutatni neki azt, amire már olyan régóta készültem.
Nem úgy tűnt, mint aki le akar állni - szorosan ölelt magához, vágykeltő csókjait a nyakamra és a vállaimra hintette, kezeit pedig feltűnés nélkül az alhasam felé csúsztatta.
- Rob... ne most! - vettem erőt magamon. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, majd felpattantam a napágyról és beugrottam a házba, hogy magamhoz vegyem az előre kikészített csomagot. A szívem izgatottan dobogott, a tenyerem izzadt, kíváncsi voltam, mit fog hozzá szólni. Reméltem, egyikünknek sem okozok csalódást.
Mire visszaértem, Rob már felült a helyén; a homokos, napsütötte partot bámulta. Leültem mellé és félénken a kezébe nyomtam az ajándékomat.
- Tessék! Nézd meg, bontsd csak ki! - biztattam.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem tétovázott, két mozdulattal megszabadult a csomagolástól, majd érdeklődőn szemügyre vette... a könyvemet. Még nem készült el a tervezett borító, így csak fehér alapon fekete betűket láthatott rajta.
- Sorsdöntő éjszaka. Írta Rachel McAchlen - olvasta fel a címlapon szereplő feliratot. Szárnyaltam, hogy az ő hangján hallottam először a címet. Én még magamban is alig mertem kimondani, megszeppentem saját merészségemtől. - Rach, hol van innen a Pattinson? - kért félig komolyan, félig viccelődve számon. - Te nem vetted észre, hogy valami nem stimmel?
- Még ki lehet javítani - mondtam engesztelően, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Fordítsd meg és olvasd fel, kérlek!
Bólintott, de mielőtt teljesítette volna a kérésemet megsimította a fedőlapot. Ujjai elidőztek a nevemen, s valami olyat mormogott, hogy a Pattinsonnal sokkal, de sokkal szebben cseng, akkor is. Elfojtottam a mosolyom.
Rekedtes hangján olvasni kezdett, én feszülten figyeltem.
,,Vele más a hajnal, és más a napnyugta is. Vele még egy kávé elkortyolgatása a lakásom kopott ebédlőasztalánál is értelmet nyer. Nincs többé hétköznapi, unalmas cselekedet, hiszen valamiképpen jelen van, benne van a dolgokban, ha másképp nem is, a szívemben érzett szerelme fűti a testemet. Nem érzek többé félelmet, ha csak azért nem, mert Érte aggódom. Amikor az életem részese lett, mindent megkaptam, így már nem lenne mit várnom a Sorstól, én mégis reménykedem, bízom és vágyakozom, mert ő erre tanított. Szeretem Őt, szeretem magamat is, mert megtanított rá, de legfőképpen azt szeretem, hogy mi vagyunk. Létezik az, hogy mi, nincs többé céltalan lődörgés, eredménytelen kutakodás, bizonytalanság. A kirakósom darabjai a helyére kerültek, és amíg Ő velem van, ott is maradnak. Ez az idő pedig az örökké.”
Miután befejezte, egy ideig nem szólt. Láttam, hogy a kezei egy kicsit remegnek, a szempillái elnehezültek, de a könnyeit megtartotta magának, nem sírt, összeszedte magát, és én tudtam, hogy ezt értem teszi. Azt hitte, ez rólam szól.
- Ezt mondtad az esküvőnkön - mondta végül.
- Igen, a fogadalmam keretében - bólintottam és közelebb bújtam hozzá. Kezeit magamhoz öleltem, az ujjaival játszadoztam. - Sejted már, mi ez?
Bólintott. Kinyitotta a könyvet az elején, majd találomra beleolvasott:
,,A hidegtől vacogva csapódtam be a kis kocsmába, de az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly. Egyedül voltam, szabadon, az Angyalok Városában.
Időm sem jutott feltérképezni a helyet, ahová az ismeretlen társaság sodort, mert egy kékesszürke szempár rabul ejtette a pillantásomat. Mielőtt levegőt vehettem volna, a szerelem bilincsei a csuklómra kattantak...“
Judy, a mi kis angyalunk. Nem tudtunk betelni vele, csodáltuk, a nap huszonnégy órájában gyönyörködtünk benne, érintettük, beszéltünk róla. Sosem volt elég a csillogó kékesszürke szempárból, a csintalan mosolyból, az édes, rózsás arcocskából, a piciny ujjacskákból, amik ragaszkodóan szorították a miénket. A szívemet elárasztotta a büszkeség, az önzetlen, feltétlen szeretet, akárhányszor csak rágondoltam, megpillantottam vagy felcsendülni hallottam szépséges nevét. Rajongtam érte, nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy végül nem esett baja, szépen és egészségesen érkezett közénk.
Örültem, hogy Rob végül a Judy nevet választotta. A Judy és a Sally között vacilláltunk, nem tudtunk határozott döntést hozni, így én Robra bíztam, megkértem, hogy a döntő pillanatban ő mondja ki a nevet, amibe ha nem is szívesen, de belement. A fiú nevek közül a Matthew volt a legesélyesebb, de a Peter és a Daniel is szóba került.
- Majd a többi lurkó megkapja ezeket a neveket - biztosított Rob mosolyogva.
Rob egyik kezét rajtam tartotta, a másikkal a kettőnk között fekvő Judy szőke fejecskéjét simogatta. A tekintete is kettőnk között járt, az ajkai hol engem, hol a lányunkat érintették.
- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen érzés. Mindent felülmúl. Sosem voltam még ennyire boldog, Rachel - suttogta gyengéden. Pillantása puhán ért az arcomhoz. - Köszönöm! Köszönöm neked, hogy azon a szeles, hűvös, februári éjszakán betoppantál az életembe, hogy magadhoz láncoltál és szerettél egy éjen át - ujjait gyengéd szeretettel az arcomra simította. - Köszönöm, hogy megszülted és felnevelted Annie-t, hogy olyan remek emberré formáltad, amilyen most, hogy mindenben mellette álltál, támogattad és segítetted őt, hogy kísérted az útján... Hogy az anyja mellett az apja is voltál, sőt a barátnője és a nővére is egyszemélyben. Örökké hálás leszek neki is és a nővérednek is, hogy megkerestetek és idehoztatok, de neked is, hogy mindenáron teljesíteni akartad a lányod kérését, hogy küzdöttél és harcoltál értünk. - A szemeimbe gyűlő könnyeket nem tudtam sokáig visszatartani, meghatottságtól reszkető ajkakkal engedtem legördülni az arcomon. Rob halványan elmosolyodott, ujjai követték a könnyeim nyomát, letörölték őket. - Köszönöm, hogy elfogadtad azt, aki vagyok, hogy szeretsz, becsülsz és tisztelsz, hogy hálás vagy a legkisebb dolgokért is, hogy folyamatosan büszkének érzem magam miattad, hogy állandóan új dolgokra tanítasz, hogy melletted sosem unatkozom, sosem érzem magam egyedül! Tudom, hogy rád mindig számíthatok, hogy neked bármit elmondhatok, te meghallgatsz és megértesz. Te vagy az egyetlen, aki a legnagyobb baromságomat is képes vagy értékelni, ráadásul velem nevetsz, beszállsz a viccelődésbe - kacagott fel. Könnyektől maszatos arccal, boldogságtól reszkető szívvel, de én is vele együtt nevettem. - Köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet, hogy igyekeztél mindig a helyes irányba terelni! Köszönöm, hogy a családodba és a barátaid körébe fogadtál, hogy az enyémeket tiszta szívvel szereted, és hogy már nem két családról és baráti társaságról beszélhetek, hanem egyről! Boldog vagyok, hogy megismerhettem Aprilt, Samet, Josh-t, Janine-t, Lucyt, Christ és az összes többi eszméletlen, fantasztikus embert, akik hozzád kötődnek - elmosolyodtam, kezemet az övére szorítottam, belecsókoltam a tenyerébe. Tekintetem a közöttünk alvó angyalra vándorolt - micsoda vallomásból marad ki! Azt kívántam egyszer, ha felnő, neki is mondjon ilyen szépeket az a férfi, aki szereti, és akit ő is szeret. - Köszönöm neked a közöttünk pihenő felülmúlhatatlan csodát is! - nézett ő is imádattal a lányunkra. - Soha senkit nem szerettem és nem is fogok annyira szeretni, mint titeket. Köszönöm, hogy előcsalogattad belőlem ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat és szavakat, hogy megváltoztattál, átformáltál! Köszönöm, hogy megmutattad, igenis létezik földi mennyország!
Válaszolni képtelen lettem volna, ezért csak felé hajoltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ebből a csókból tudja majd, mit érzek iránta, hiszen benne volt minden szenvedélyem, szerelmem és hálám. Minden, amit iránta éreztem, és mégis semmi. Az érzésre, ami a szívemben viharként tombolt, nem léteztek sem szavak, sem tettek. Csupán érezni lehetett őket, és én biztosan tudtam, hogy Rob ugyanúgy érzi, mint én.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Mindent megkaptam az élettől, amit csak vártam, sőt sokkal többet is. Sosem tapasztalt hála és boldogság járta át minden porcikámat.
Judy nagyon jó baba volt - néhány hasfájós esettől eltekintve átaludta az éjszakákat, alig sírt, könnyen kezelhető, nyugodt kislány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Csodájára jártak az emberek, mi pedig ragyogó arccal büszkélkedtünk vele mindenkinek.
Tudtam, hogy Rob magától nem hozná szóba az apasági tesztet, ezért én kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e, ha végeztetnénk. A hasonlóság közte és Judy között egyértelmű volt, a lelkiismeretem mégis azt diktálta, hogy kérdezzem meg ezt tőle. Azt szerettem volna, ha a kétség legapróbb foszlánya is örökre elszáll, semmivé lesz. A biztosabbnál is biztosabb akartam lenni benne, hogy Rob az apja, hogy ezt ő is tudja, hogy ezt mindketten elfogadjuk és eszerint neveljük Judyt a továbbiakban. Amikor azonban előhozakodtam a témával, Rob nagyon megharagudott, láttam rajta, hogy hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne kezdjen veszekedni velem.
- Judy az enyém, biztosan tudom! Hiszen te is látod a szemeit! - köpte felém a szavakat elkínzott arccal. - Nincs szükségem nagyobb bizonyosságra, mint amit a szemeim és a szívem adhatnak! Ő az én lányom, ahogyan mindig is hittem és reméltem. Nem azé az emberé - a teste még jobban megfeszült, kezei a dühtől ökölbe szorultak. Ha nem értettem volna meg, halálra rémített volna, így viszont csak sajnálni tudtam, hogy feltettem neki ezt a kérdést. - Számomra megszűnt létezni, többet nem akarok beszélni róla. Befejeztem, Rachel.
Soha többet nem beszéltünk róla. A tesztet titokban elvégeztettem, tudtam, ha nem tennék így, nem szabadulhatnék meg az utolsó démontól, ami a múltból kísértett. A teszt minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Judy Robé és az enyém.
Egy évvel a kibékülésünk után - amit a kapcsolatunk egyik legjelentősebb, legsorsdöntőbb történésének tartottunk - Robbal egybekeltünk. Csak mi vettünk rajta részt a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal. Csak rólunk szólt, a mi napunk volt.
Nem bonyolítottuk túl, egyszerűnek akartuk, tisztának és őszintének. A korábbról már ismert és megszeretett Calgary birtokon tartottuk a szertartást, a dekorációt fehér virágeső, organza és selyem anyagok, hatalmas gyertyák és fáklyák adták. A ruhámat Sam tervezte, beteljesítve ezzel a korábban tett ígéretét, miszerint ha végre találok egy olyan pasit, aki megfelel az elvárásaimnak és ő is el tud viselni, az ő ruhakölteményében sétálhatok az oltárhoz.
Minden tökéletes volt, minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy a Nagy Könyvben megírták számunkra. Nőnek ennél szebb esküvő még nem adatott.
Mielőtt Rob az ujjamra húzta volna a gyűrűt, megmutatta a feliratot: Örökké. Nem kételkedtem benne, hogy tényleg így lesz. Örökkön-örökké és még tovább. Nem féltem, hogy a halál majd elválaszt minket, tudtam, hogy végül ott is együtt leszünk.
- Nem bontod ki a nászajándékodat, amit tőlem kaptál? - bújtam Robhoz, akár egy kiscica. Csupán a dorombolás hiányzott, de attól sem választott el sok, amilyen elégedett voltam.
Tegnap érkeztünk erre az aprócska szigetre, hogy az egyhetes nászútunkat kettesben töltsük. Ezt kaptuk ajándékba Rob nővéreitől. A fülemben csengtek Victoria szavai: ,,Hogy is engedhetnénk, hogy nászút nélkül térjetek vissza a két zajos gyerkőchöz?” Nyilván ők is pontosan tudták, hogy a gyerekeinkhez visszatérni számunkra nem átok, hanem áldás, de arra is ráéreztek, hogy szívesen pihennénk egy keveset csak kettesben. Egy kissé vonakodva, ám végül hálás szívvel, gyerekként örülve fogadtunk el egy hétnyi szabad szerelmet. Igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni, ami meglepően könnyedén sikerült. Bár hiányoztak Annie-ék, jólesett friss házasként a férjemmel lenni. A férjemmel. Az esküvő óta ez volt a kedvenc szavam. Legnagyobb örömömre Rob is előszeretettel hívott a feleségének és Mrs. Pattinsonnak. Imádtam ezeket a szájából hallani, ha pedig a szemeinek féktelenül vad csillogása és a rajongva szeretett, világhírű féloldalas mosolya is társult hozzá, a szívemet csak nehezen tudtam a mellkasomban tartani.
- Azt hittem azt már tegnap éjjel kicsomagoltam, Mrs. Pattinson - húzott az ölébe, ahol elhelyezkedve éreztem, máris kíván.
- Ó, az csak a bónusz volt - legyintettem ugyanolyan pimasz mosollyal az arcomon, amilyen az övén is díszelgett. Befészkeltem magam az ölébe, amivel sikerült néhány arcpirítóan férfias morgást kicsalnom belőle.
- Kíváncsivá tettél - csókolt a nyakamba.
- Igen? - leheltem elgyengülve. Ha így folytatja, nem tudom megmutatni neki azt, amire már olyan régóta készültem.
Nem úgy tűnt, mint aki le akar állni - szorosan ölelt magához, vágykeltő csókjait a nyakamra és a vállaimra hintette, kezeit pedig feltűnés nélkül az alhasam felé csúsztatta.
- Rob... ne most! - vettem erőt magamon. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, majd felpattantam a napágyról és beugrottam a házba, hogy magamhoz vegyem az előre kikészített csomagot. A szívem izgatottan dobogott, a tenyerem izzadt, kíváncsi voltam, mit fog hozzá szólni. Reméltem, egyikünknek sem okozok csalódást.
Mire visszaértem, Rob már felült a helyén; a homokos, napsütötte partot bámulta. Leültem mellé és félénken a kezébe nyomtam az ajándékomat.
- Tessék! Nézd meg, bontsd csak ki! - biztattam.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem tétovázott, két mozdulattal megszabadult a csomagolástól, majd érdeklődőn szemügyre vette... a könyvemet. Még nem készült el a tervezett borító, így csak fehér alapon fekete betűket láthatott rajta.
- Sorsdöntő éjszaka. Írta Rachel McAchlen - olvasta fel a címlapon szereplő feliratot. Szárnyaltam, hogy az ő hangján hallottam először a címet. Én még magamban is alig mertem kimondani, megszeppentem saját merészségemtől. - Rach, hol van innen a Pattinson? - kért félig komolyan, félig viccelődve számon. - Te nem vetted észre, hogy valami nem stimmel?
- Még ki lehet javítani - mondtam engesztelően, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Fordítsd meg és olvasd fel, kérlek!
Bólintott, de mielőtt teljesítette volna a kérésemet megsimította a fedőlapot. Ujjai elidőztek a nevemen, s valami olyat mormogott, hogy a Pattinsonnal sokkal, de sokkal szebben cseng, akkor is. Elfojtottam a mosolyom.
Rekedtes hangján olvasni kezdett, én feszülten figyeltem.
,,Vele más a hajnal, és más a napnyugta is. Vele még egy kávé elkortyolgatása a lakásom kopott ebédlőasztalánál is értelmet nyer. Nincs többé hétköznapi, unalmas cselekedet, hiszen valamiképpen jelen van, benne van a dolgokban, ha másképp nem is, a szívemben érzett szerelme fűti a testemet. Nem érzek többé félelmet, ha csak azért nem, mert Érte aggódom. Amikor az életem részese lett, mindent megkaptam, így már nem lenne mit várnom a Sorstól, én mégis reménykedem, bízom és vágyakozom, mert ő erre tanított. Szeretem Őt, szeretem magamat is, mert megtanított rá, de legfőképpen azt szeretem, hogy mi vagyunk. Létezik az, hogy mi, nincs többé céltalan lődörgés, eredménytelen kutakodás, bizonytalanság. A kirakósom darabjai a helyére kerültek, és amíg Ő velem van, ott is maradnak. Ez az idő pedig az örökké.”
Miután befejezte, egy ideig nem szólt. Láttam, hogy a kezei egy kicsit remegnek, a szempillái elnehezültek, de a könnyeit megtartotta magának, nem sírt, összeszedte magát, és én tudtam, hogy ezt értem teszi. Azt hitte, ez rólam szól.
- Ezt mondtad az esküvőnkön - mondta végül.
- Igen, a fogadalmam keretében - bólintottam és közelebb bújtam hozzá. Kezeit magamhoz öleltem, az ujjaival játszadoztam. - Sejted már, mi ez?
Bólintott. Kinyitotta a könyvet az elején, majd találomra beleolvasott:
,,A hidegtől vacogva csapódtam be a kis kocsmába, de az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly. Egyedül voltam, szabadon, az Angyalok Városában.
Időm sem jutott feltérképezni a helyet, ahová az ismeretlen társaság sodort, mert egy kékesszürke szempár rabul ejtette a pillantásomat. Mielőtt levegőt vehettem volna, a szerelem bilincsei a csuklómra kattantak...“
-----
April agusztus 30-án adott életet Josh-sal közös gyermeküknek, Williamnek.
Janine és Lucy összekötötték az életüket, majd a franciaországi nászút után pár hónappal örökbe fogadtak egy négy éves, árván maradt kislányt, aki a Meredith Caboth-Gautier nevet kapta.
Tom Edmontonba költözött, ahol közös lakást vettek Sammel. Tom Robbal együtt vezette a színitanodát, néha pedig hónapokra elrepült, hogy tovább folytassa a filmes szakmát. Sam Lucyvel közösen kávézót nyitott, másodállásban pedig divattervezőként dolgozott, miután Rob volt menedzsere, Stephenie felfigyelt Rachel esküvői ruhájára és beajánlotta az egyik ismerősénél.
Annie és Fynn különböző egyetemekre jelentkeztek, így kapcsolatuk véget ért, de továbbra is jó barátok maradtak.
Annie sikeresen elvégezte a művészeti főiskolát, ahová ösztöndíjjal nyert felvételt. Híres és elismert művész vált belőle. Első igazi kiállításának megnyitóján megismerkedett Thomasszal, későbbi férjével.
Rachel Judy születése után két évvel életet adott Rob ikreinek, Matthew-nak és Sallynek.
A Sorsdöntő éjszaka bestseller lett a nemzetközi listákon.
Vége
Szia!
VálaszTörlésEgészen a fejezet végéig reméltem, hogy valami csodánál fogva kicserélődik a cím és az utolsó sorokból kiderül, várhatunk még következő részekre. Tényleg nagyon fog hiányozni, hogy nincs tovább! Fejezetről fejezetre folyamatosan látszott, hogy fejlődsz, de itt a történet vége felé hirtelen nagyot lendültél előre és rengeteget fejlődtél! Szeretem a fogalmazásmódodat, a választékos szóhasználatodat, a jelzőkben gazdag mondataidat! Büszke lehetsz magadra, hogy egy ilyen színvonalas, eredeti, különleges történetet alkottál meg, aminek a végére minden egyenesbe jött. Rachel nagyon megérdemelte már ezt a tökéletes boldogságot annyi év szenvedés és magány után. Minden egyes szereplődet megszerettem, a jókat és „rosszakat” egyaránt.
Ez a fejezet így volt tökéletes! Illett Rachelhez és Robhoz a befejezés! Rob vallomása már sokadszorra csalt könnyeket a szemembe! Azt hittem, hogy a Sorsdöntő éjszaka cím csupán arra a bizonyos éjszakára utal, mikor Annie fogant, de most, hogy kiderült, tulajdonképpen Rach könyvének a címe, csak még jobban megszerettem! Azzal, hogy ezt megírta, szerintem még egy mélyebb értelmet adott a szerelmüknek, az egymáshoz való ragaszkodásuknak. Hogy tudatosan is érzik, nem tudnak egymás nélkül létezni, mert azon a bizonyos éjszakán eldőlt minden, összefonódott a sorsuk.
Köszönettel tartozom, hogy bevettél a munkába is – betekintést nyerhettem, hogyan alakítod a cselekmény szálait, részese lehettem a történet születésének! Köszönöm, hogy megbíztál bennem, hogy kikérted a véleményemet! Jólesett, hogy számítasz rám! Olyan érzés volt, hogy Rachel és Rob is számítanak rám.
Kívánom, hogy ezután is ugyanilyen, sőt még fantasztikusabb történeteid szülessenek! Ha bármiben segíthetek, ezek után is számíthatsz rám!
Köszönöm az élményt, amit minden alkalommal éreztem, mikor Rachel világába csöppentem!
Dóri
Szia Helena!
VálaszTörlésAzt hiszem Dóri mindent elmondott, amit én is szerettem volna a fejezettel és a történettel kapcsolatban. Igazán szép és méltó befejezés volt. Rob vallomása igazán gyönyörű volt, bár nem tudom, ez a valóságban valaha így elhangzana-e egy férfi szájából is, de ő a Te Robod, a mi Robunk. <3
Örülök, hogy végül minden rendbe jött, hogy ennyire szeretik egymást, és tökéletesen boldogok. Tetszett a nászutas rész, és a befejezés, hogy a Sorsdöntő éjszaka könyvben is megjelenik. :) Gratulálok, nagy ötlet volt!
Az egyik legrégibb sztori, amit elkezdtem még olvasni a kezdetek kezdetén, köszönöm, hogy befejezted, hogy ilyen csodás történettel ajándékoztál meg minket.
Olvastam, hogy nem akarsz új fanficbe kezdeni, de remélem, az írást nem hagyod abba, és majd egyszer megvehetem a könyvedet is. :)
Puszillak
Pixie
Na és akkor megjött az örök 3. :)
VálaszTörlésHát be kell vallanom hősiesen itt-ott elnehezült az én szempillám is, mint Robnak. Annyi különbséggel, hogy nem mindig sikerült AZT visszatartani.
Csodálatos történetet, írónőt és személyiséget ismerhettem meg olvasás közben. Áldom azt a kattintást, amikor idetaláltam az oldaladra Helena!
Rettentően nehéz jó színvonalú, mondanivalót hordozó, de mégis vidám, szórakoztató, körömrágást okozó történetre találni. Most már ezek után arra is rájöttem, hogy a minőség kortól független, te vagy rá a példa. Még mindig hihetetlen, hogy ilyen fiatalon ennyi fantázia, érzelem, szókincs, írói véna lakozik egy ilyen tündéri lányban.
Gratulálok Neked, a szüleidnek és a környezetednek, hogy ilyenné formáltak, ill. formáltad magad.
Pixienél is hasonló érzéseim vannak, mert Őt is ilyen mély érzésű fiatal lánynak ismertem meg.
Imádlak benneteket, és el sem hiszitek milyen jó úgy hazaérkezni egy mindent lezsibbasztó nehéz nap után, hogy tudom mindig kikapcsolhatok, mert írtok. Komolyan ma is fejfájással estem ide, és úgy feldobtad az estém, hogy elfelejtettem minden bajomat.
A történet egyedi volt Helena! Néha morgolódtam , hogy milyen csavarokkal "tesztelted" a szereplőidet, de Te gyermekét féltő anyaként álltál ki a történet folyásának védelmében. Tiszteletem, hogy semmi sem tántorított el attól, ahogy eredetileg meg akartad írni. Ez is sok író hibája, hogy arra kanyarodnak el, amerre a közönség szeretné vinni, de ez csapda is lehet, amibe te nem sétáltál bele.
Így volt kerek, Helenás a történet és látod szerettük mindvégig.
Tetszett a befejezésben Rob monológja, Rachel mindent elmondó csókja válaszul, a Mégiscsak megcsinált teszt a lelki béke miatt és a démonok ellen. Beavatás a barátok sorsának alakulásába és természetesen az ikrek érkezése is a régen vágyott kisfiúval, és no persze a kiadott könyv, ami kerekké tette a történetet. Hát az idézet abból is földhöz vágott.
Ja hogy ez szinte szóról-szóra a fejezet volt? Hát ez a LÉNYEG: Az utolsó betűig csodálatos volt. Teljes szívemből gratulálok Helena és további sok sikert kívánok az íráshoz!
Puszil az ismét szómenéses Gabód! :D ;)
Szia Helena :)
VálaszTörlésVége??? nagyon szerettem a történetet. volt benne minden ami kell :P boldogság, szenvedés, baba :D
Remélem olvashatunk még tőled írást :D
hiányozni fog a történet... jó volt arra hazajönni hogy van új rész és tudom olvasni :)
Sok sikert a továbbiakban :)
puszi
Mono
Sziasztok!
VálaszTörlésHúúú, el sem hiszem, hogy itt tartunk! Felkerült az utolsó fejezet, megkaptam az utolsó fejezethez tartozó hozzászólásokat... Döbbenetes, hogy ez is eljött, de így van, és ideje lenne már tudatosulnia bennem, hogy nem sokára tényleg vége, a Sorsdöntő éjszaka egy fejezet lesz a múltamból.
Ne haragudjatok, hogy így elragadtattam magam, de ez most kikívánkozott belőlem! Azt hiszem ez is a feldolgozás, a búcsú része.
Nagyon szépen köszönöm, hogy írtatok nekem! Tudom, hogy mindig megköszönöm, hogy mindig hálálkodom, lehet, hogy már kicsit unalmas egyeseknek, de úgy érzem ennyit igazán megtehetek. Hiszen mi mással hálálhatnám meg, hogy olvastok és leírjátok a véleményeteket? Szóval órási köszönet, nagy ölelés és sok-sok puszi azoknak, akik vették a fáradtságot, pipáltak és/vagy írtak nekem! Nagyon jólesik, igazán hálás vagyok mindenkinek, köszönöm!
Mivel szép hosszú és tartalmas kommenteket kaptam, úgy látom jónak, ha mindenkinek egyesével, külön válaszolok.
Dóri, egy egész levelet szántam a hálálkodásnak, szóval itt és most csak annyit írnék, hogy köszönöm szépen! Köszönöm azt a rengeteg szépet és jót, amit értem és a történetért tettél! Meg fogom tudni ezt valaha is hálálni?
VálaszTörlésSokat írhattam volna még Rachelről és Robról, voltak még történetek, ötletek a fejemben, de ennek itt vége kellett lennie. Ennyi volt az ő történetük, azt, amit leginkább üzenni akartam, azt hiszem sikerült ennyiben átadnom Nektek. Az örökkévalóságig nem írhattam róluk, nem lett volna értelme tovább húzni, hiszen a lényeg ebben a hatvanegy részben benne volt. És ahogy Te is jól tudod, várnak még rám mások, hogy elmeséljem a történetüket... Most ők következnek.
A Sorsdöntő éjszaka sok mindenre utal, sok mindenre lehet érteni. Ez az a bizonyos éjszaka, amikor Annie fogant; a második éjszakájukra is vonatkozik, hiszen az is nagyban befolyásolta az eseményeket, aztán ez volt az egyik fejezetnek a címe, de gondolhattok Judy fogantatásának éjszakájára is, ami több szempontból is különleges volt, és természetesen ott van Rachel könyve is.
Nagyon szépen megfogalmaztad Rachel és Rob szerelmének sorsszerűségét, megragadtad a lényeget, nem is lehetett volna ennél szebben elmondani.
Még jó, hogy olyan érzés volt, mintha Rachel és Rob is számítana Rád, mert számítottak! Kellettél nekik, Dóri.
Még egyszer köszönet mindenért, a jövőben is számítok Rád, és ,,gyártom" a lehetőleg jobbnál jobb történeteket!
Puszi: Helena
Pixie, igen, elképzelhető, hogy a valóságban Rob nem mondana ilyet, vagy hogy eleve nincs olyan pasi, aki megajándékozna egy nőt egy ilyen vallomással... De ahogy Te is mondtad, ő az én Robom. Ez nem jelenti azt, hogy én feltétlenül így képzelem el őt, csupán annyit, hogy megalkottam az ő karakterét, aztán szépen életre kelt és valósággal átvette a hatalmat, beszélt, cselekedett, én pedig nem tehettem mást, minthogy teret adtam neki és hagytam, hogy olyan legyen, amilyen, hogy úgy szeresse Rachelt, ahogy ő akarja. Ilyen lett, én így láttam jónak és így szerettem őt, nem akartam mássá formálni. Ő egy ilyen Rob.
VálaszTörlésNagyon köszönöm a sok szép dicséretet, sokat jelent, hogy olyan embertől olvasom ezt, akinek az írásait én magam is olvasom és szeretem, magát az írót pedig végtelenül tisztelem. Köszönöm, hogy időt és energiát szántál rám, hogy megtiszteltél a figyelmeddel!
Az írást semmiképp nem hagyom abba, ezért nem kell aggódni! Nem tudnék meglenni nélküle, teljesen a rabja vagyok, a legszenvedélyesebb szeretője.
Én lennék a legboldogabb, ha egyszer könyvet adhatnék ki... szóval reméljük a legjobbakat, végülis még megtörténhet, én nagyon vágyom rá! Azt megígérhetem, hogyha tényleg eljutok odáig, akkor dedikálom a példányodat!
Puszi: Helena
Gabó, őszintén szólva nem tudom, mit mondhatnék. Mivel köszönhetném meg, hogy ezt a sok szépet és jót írtad? Mivel tehetnélek olyan boldoggá, amilyenné Te tettél a hozzászólásoddal? Elég lesz az, hogy KÖSZÖNÖM? Nem tudom, de a köszönetem és a hálám a szívem mélyéről jön.
VálaszTörlésNagyon jólestek a kedves szavaid, bár kissé hitetlenkedve fogadtam őket. Mintha kicsit megborult volna a dicséret-bödön itt az utolsó fejezet meghatottságában... Nehéz elhinni, hogy ennyit adtam, hogy ilyen örömet szereztem Neked, pedig úgy néz ki, így van, nincs mese, el kell hinnem!
Nagyon szépen köszönöm, megmelengetted a szívemet, egy kis önbizalmat öntöttél belém. Most még inkább látom, hogy miért is volt érdemes ezt az egészet végigcsinálni. És tudod miért? Az olyan emberekért, mint Te. Akik ennyire hálásak, lelkesek, akik ennyire megszerették Rachelt és Robot, akik nyomon követték az eseményeket, akik izgultak értük és a legjobbakat kívánták nekik. Hihetetlen élmény látni, hogy mások is elmerültek ebben a világban, aggódtak, idegeskedtek, vártak, örültek, megkönnyebbültek a karakterekkel és velem együtt.
Köszönök mindent, attól kezdve, hogy esélyt adtál a történetnek, odáig, hogy végig követted a történetük alakulását és megörvendeztettél a véleményeddel!
Öröm volt megismerni Téged. Egyszerűen csodálatos, hogy mekkora szeretet van Benned és hogy hogyan fogod fel a dolgokat.
Puszi: Helena
Mono, nagyon kedves vagy, hogy írtál, köszönöm szépen!
VálaszTörlésIgen, ennek sajnos most vége, de tudod, egyszer minden véget ér.
Boldog vagyok, hogy Te is velünk tartottál az úton. Remélem sikerült valamit adnom, valamit tanítanom.
Puszi: Helena