8.rész

Sorsdöntő éjszaka



-Ezt meg hogy értsem?-kérdeztem tőle végül.
Egyszerűen felelt:Úgy ahogy mondom.Tudom mit éreztél irántam,és azt is tudom,hogy én is úgy éreztem irántad.
-Hiszen csak egyetlen egyszer találkoztunk!Az ég szerelmére Rob!Egyetlen egy estét töltöttünk együtt.És azt is,főleg az ágyban...-ez nem lehet igaz.Ez egyszerűen nem lehet igaz!-gondoltam kétségbeesve.
-Igen,és én ezt nagyon bánom.Már mikor először megláttalak,tudtam,hogy kellesz nekem.
-Akkor miért hagytál ott?Miért léptél le a reggel előtt?
-Most már iszonyatosan bánom.Nem kellett volna.De fiatal voltam,éretlen.A siker megszédített.És te is megszédítettél Rachel!-nevetett fel halványan,keserűen.
-Nem tudod,mekkorra fájdalmat okoztál.Úgy éreztem kihasználtál és becsaptál.-konokul ragaszkodtam a véleményemhez.
-Tudom,és ez teljesen jogos.De meg kell értened,ugyan Rach!Mennem kellett,aznap utaztam vissza Vancouverbe!
-Még üzenetet sem hagytál...Csoda hogy a szállodai szoba árát kifizetted!
-Ez a minimum.Nem tudtalak volna ott hagyni az egyik legelőkelőbb szállodai szoba díjával.
-Igen.Ez a minimum.És úgy látszik tőled nem is telik több.
-De igen.Azért vagyok most itt...Egyél Rachel!Utána mindent megbeszélünk.-mondta csitítóan.
-Tudod,eléggé elment az étvágyam.
-A kedvemért.-s olyan édesen nézett rám,hogy nem tudtam visszautasítani.Felvettem az evőeszközöket és enni kezdtem.Követte a példámat,s lassan csilllapodott a feszültség kettőnk közt.Ebben persze szerepe volt a jó kis mennyiségű pezsgőnek is.Eddig csak kétszer ettem kaviárt,de biztos voltam benne,hogy itt csinálják a világ legfinomabb kaviárját!Ez volt a harmadik alkalom,bár nagyon szerettem.Sajnos,nem engedhettem meg magamnak.Úgy láttam neki is ízlik az étel.Mohón,de illedelmesen evett.Többször rendelt pezsgőt,nem is tudom hányszor.De az összes üveggel megittuk,amennyit rendelt.Éreztem hogy az ital a fejembe száll,de nem törődtem vele.Minnél többet ittam annál nyugodtabb lettem.Robbal is így volt,mert ő sem vetette meg az alkoholt.Mindent megettünk,sőt desszertet is rendeltünk.Fagyikelyhet.Jól lehűtött,kicsit kitisztította a fejem.Mikor végeztünk Rob rendezte a számlát,majd távoztunk.
Rob egy késő esti sétára invitált.Elhagytuk az éttermet,s kiléptünka hűvös éjszakába.A csöndes utcákon hangtalanul lépkedtünk.Már följöttek a csillagok és a Hold is kereken ragyogott a fejünk fölött.Rendesen lehűlt a levegő,s kirázott a hideg.Rob előzékenyen levette az öltönyét és rám segítette:
-Hiszen rajtad még kabát sincs!-tiltakoztam,de ő nem engedett.
-Nem tartotozom a fázósok táborába.-elmosolyodott,s ezzel a csábos mosollyal még jobban elbizonytalanított.
-Pocsékul éreztem magam az után az éjszaka után.-mondtam gyorsan,nehogy kibillentsen biztos elhatározásomból.
-Miért,talán nem volt jó?-kérdezte szemtelen csillogással a szemében,pimasz vigyorral az arcán.
-Ez nem vicc,Robert!-pírítottam rá.
-Tudom,bocsánat.-szégyelte el magát.
-Az éjszaka fantasztikus volt,bármikor megismételném...-az alkohol már megtette a hatását,s azért mondtam ezt.Meg is bántam,s már kezdtem volna tiltakozni,de Rob lecsapott a témára.
-Ezzel én is így vagyok.Rachel,csak pár saroknyira van innen a hotel ahol megszálltam.Gyere,menjünk fel!
-Rob,hogy mondhatsz ilyet?-akkor a megdöbbenéstől eszembe sem jutott,de később elgondolkodtam azon,vajon miért ilyen messze foglalt szobát?Amikor idejött már tudta,hogy hol lakunk és nyilván számított arra,hogy el fog jönni.Nem lett volna célszerűbb a közelünkben megszállnia?Így egy csomót kell utaznia...Vajon eleve kitervelte ezt az egész vacsorázós-sétálós-felmenős dolgot?
-Te is erre vágysz nem?-kérdésével kizökkentett döbbenetemből.
-Nem!Egyszerűen csak túl sokat ittam ahhoz,hogy világosan tudjak gondolkodni.Azért beszélek ilyen baromságokat.
-Ez nem baromság,Rachel!Ez a kettőnk közti vonzalom legnyilvánvalóbb jele!Lelked mélyének vágya!
Megfogott a könyökömnél,a szemembe nézett és kimondta:-Szeretlek!
-Mi?-pislogtam zavartan.Elvörösödtem,amint a szavak jelentést nyertek.-Mi?-ezt már kiáltottam.-Azt hittem az előbb csak vicceltél.
-Nem!Soha nem felejtettelek el azután az éjszaka után.Mindig belopóztál a gondolataim közé.Miután leforgattuk az Újholdat,visszatértem Los Angelesbe,de nem találtalak sehol.Lemondtam róla,hogy valaha is újra láthatlak.Te nem kerestél,s én nem találtalak...Aztán az ügynököm egyik nap,17 évvel később,mondta,hogy egy bizonyos Alexa Mcachlen kereste telefonon,a húga miatt.Gyorsan kapcsolatba léptünk,s minden összeállt.A lehető leggyorsabban ideutaztam,s mikor ott a reptéren megláttalak,olyan boldog voltam.Nagyon boldog.Amikor elmondtad,hogy Annie,ez a nagyszerű lány,az én gyermekem először megdöbbentem,és igen...kiakadtam.De rájöttem,hogy ennél jobb nem is történhetett volna velem.Elhatároztam,hogy mindent bepótolok Annievel kapcsolatban,s,hogy te...és én...végre megismerhetjük egymást.Mert szeretlek!Azóta és most is szeretlek!
-Csak arra a hétvégére mentem Los Angelesbe.A nővérem aki akkor ott járt egyetemre meghívott magához.Én Edmontonban születtem és azóta is itt élek.Csak a nővérem él ott a férjével és az ikergyermekeivel!Én itt maradtam.-a hangom szinte hisztérikusan csengett.
-Én nem tudtam,hogy te nem los angelesi lány vagy!Nem tudtam semmit rólad!-tiltakozott hevesen.
-Szeretsz?-váltottam hirtelen témát.
-Igen.
-Oh,Rob,ez nem igaz,egyszerűen nem igaz...17 éve...17 éve kellett volna ezt mondanod!17 éve kellett volna így érezned!-csattantam fel.
-De akkor nem tudtam,nem tudtam mondani.De most ittt vagyok.Mit vársz még tőlem?
Magamhoz húztam,s vadan,szenvedélyesen megcsókoltam.Ugyanaz a szenvedély égett köztünk,mint azon a régi,elmúlt éjszakán.Már a hotel előtt álltunk,s mikor szétváltak ajkaink Rob bevezettett a szállóba.Nem néztem hol vagyunk,egyszerűen nem érdekelt.Felmentünk a lakosztályába,s ott folytattuk amit lent elkezdtünk.Csókoltuk és öleltük egymást,egy új,s mégis ismerős szenvedéllyel.Vetkőztetni kezdtük egymást,szerelmes szavak kíséretében.Rob ujjai forrón simították bőrömet,amitől megborzongtam.Egy pillanatra megfordult a fejemben,hogy ezt nem lenne szabad csinálnunk,de elnyomta bennem ezt a gondolatot Rob szerelmes tekintete.Innen már nincs visszaút...Ha nem lettem volna alkohol hatása alatt,kételkedtem volna az érzéseiben,így viszont meg sem fordult a fejemben,hogy talán nem is szeret.Nem emiatt aggódtam.
Nem voltunk már fiatalok,s mégis,én eddig azt hittem csak a fiatalok szerethetik egymást ilyen önzetlen,véget nem érő szeretettel.Mert igen,ezt éreztem magamban,és őbenne is...Nem számított semmi,csak ő és én,hogy most együtt vagyunk.Nem számított a holnap.Az ágy felé sodródtunk,immár ruha nélkül,s az ágyban csókok és meghitt érintések között,oly hosszú idő után beteljesült szerelmünk.

7.rész

A Pillanat



Amint kiléptem a lépcsőházból láttam,hogy Rob a lépcsősor alján,nekem háttal áll.Telefonált.De jó-gondoltam magamban-az egész este telefonálgatással fog eltelni?Lesétáltam,s az utolsó előtti lépcsőfokon megálltam.
-Jó estét,Robert!-köszöntöttem lágy,dallamos hangon.(Alaposan meg kellett erőltetnem magam ezért a hangszínért,az egyszer biztos.De nem bántam az erőfeszítést.Érte nem.)
Erre ő gyorsan megfordult,s mikor meglátott,őszinte ámulatot fedeztem fel rajta.Kinyomta a hívást (ezt onnan tudom,hogy valaki a vonal túlsó végén még nagyban beszélt),s kikapcsolta a telefonját.Egy pillanatig nem tudott megszólalni,azután pedig csak megfogta a kezem és megcsókolta.Ennyit fűzött hozzá:
-Jó estét,Rachel!Igazán gyönyörű vagy ma este.Is.-tette hozzá.Én csak legyintettem,mire ő megrázta a fejét:
-Nem.Te tényleg nagyon szép vagy!Tökéletes!-erre aztán rendesen elpirultam,ő azonban nem foglalkozott vele.Gyengéden kézen fogott,majd a már várakozó limuzin felé vezetett,kinyitotta az ajtót és besegített.Megkerülte a kocsit és ő is beszállt.Elámultam amikor szétnéztem a kocsiban.Még sosem ültem limuzinban,és meg kell mondanom fantasztikus,felejthetetlen élmény.Olyan tágas volt,hogy kényelmesen ki lehetett nyújtózni benne.Én csak illedelmesen leültem és élveztem az ülés kényelmes,lágy ölelését.Bekötöttem magam.Rob nem zavartatta magát,lazán kinyújtotta a lábait és hátradőlt.Bekötötte magát,majd szólt a sofőrnek,hogy melyik étterembe vigyen.A név hallatán nem volt ismerős a hely,de később beugrott.Ez volt a város egyik legelegánsabb és legdrágább étterme!Én még sosem jártam ott.Ennek nem csak a magas ára volt az oka,hanem az,hogy szinte be se lehetett jutni.Nem szóltunk egy szót sem az út alatt,csak némán fürkésztük egymást.Meg kell jegyeznem,Rob nagyon kicsípte magát:fekete,fényes cipőt viselt,fényes fekete nadrágot,hozzá illő elegáns szabású öltönyt,hófehér,ropogósra vasalt inget és fényes,fekete nyakkendőt.A haját (meglepő módon) megmosta,megfésülte és gyönyörűen elkészítette.Megmerem kockáztatni,hogy ez a frizura egy fodrász keze munkáját dicséri,ugyanis minden tincs a helyén állt.Finom illat lengte körül,és meg is borotválkozott.Ebből már tudtam,hogy neki is fontos ez az este.Elég messze volt a hely,ahova mentünk,de megérte annyit utazni.Mikor Rob kisegített a kocsiból,s amíg váltott néhány szót a vezetővel,én jól megnéztem az éttermet.Igazi luxus hely volt,ez egyből látszott.Szabályos kör alakú udvarának közepén egy kivilágított szökőkút állt.Két (szerelmesnek ábrázolt) delfint locsoltak vízzel,az egész nagyon giccses volt.Szinte már ízléstelen.Szerény véleményem szerint egy csókolózó delfinpár a vízsugár közepén elveheti az oda érkezők étvágyát.Persze nem lehet az étterem szemére vetni ezt,mivel a szökőkút csak a nevüket tükrözte:Dolphins.A fekete épület előkelő vonalait reflektorok világították meg.Robbal az oldalamon besétáltunk az étterembe,a poén kedvéért vörös szőnyegen.A vörös szőnyeg a szökőkút két oldalán vezetett a boltíves bejárathoz.Kiderült,hogy Rob már foglalt asztalt,a legjobb helyre (noha én úgy tudtam,itt hónapokkal hamarabb kell asztalt foglalni,ha valaki be akar kerülni).Régi,megbecsült vendégként kezelték Robertet,s neki köszönhetően engem is.Rob igazi úriemberként viselkedett:levette rólam a kabátot és kihúzta előttem a széket.Pezsgőt rendelt,utólagosan kérdezve véleményem.Nem zavart,úgyhogy csak mosolyogva bólintottam.Az ital megérkezett (az egyik legdrágább,legjobb minőségű pezsgő),s leadtuk a rendelést.Rob kagylót rendelt,én pedig kaviárt.
-Szereted a kaviárt?-kérdezte könnyed hangnemben.
-Igen,nagyon.-próbáltam megnyugodni,ha már ilyen hétköznapi dolgokról beszélgettünk.Nem ment.A szívem hevesen dobogott,a gyomrom remegett és izzadtam.
Rob vágott egy grimaszt és kissé megrázta magát.
-Miért,te talán nem szereted?
-Ki nem állhatom!Egyszerűen undorító íze van!
Halkan elnevettem magam.Ő még mindig grimaszolt.
-Hát,ez érdekes.Azt hittem te minden nap kaviárt eszel.
-Nem éppen...Egyszer ettem és azóta soha.
-Egy életre elég volt,mi?
-Pontosan.De a kagylót szeretem.Te?
-Nem vagyok oda minden tengeri herkentyűért,de a kagyló nem rossz.
Rob elvigyorodott.-Kérsz még pezsgőt?
Elpirultam.Észre sem vettem,hogy egy pohárral már megittam.Robot nem zavarta "alkoholizmusom",pláne,hogy úgy tűnt egy cipőben járunk.Már ő is megivott egy pohárral.Elmosolyodtam és bólintottam.Töltött nekem és magának is.Kocintottunk és lassan megittunk egy újabb pohárnyit.
-Gondolkodtál már azon,hogy milyen desszertet kérsz?
-Hát...nem igazán.Lehet,hogy nem is kérek.
-Ugyan!Ez egy különleges este.
-Majd meglátom.
Pár szótlan perccel később a pincér már hozta is a vacsoránkat.Megkérdezte,hohy kérünk-e még italt.Rob rendelt még egy üveggel,abból a mesés pezsgőből,amelyikből az előbb is.Egyikünk sem látott hozzá az evéshez.Csak ültünk egymással szemben,a gyönyörűen megterített asztalnál,nem messze az ablaktól.
-Szóval-kezdtem kissé habozva.-Mit kéne tisztáznunk Annievel kapcsolatban?
-Nem csak Annievel kapcsolatban...hanem kettőnkről általában.
Elkerekedett szemmel néztem rá.Mi van?Úgy látszik lemaradtam valamiről.Igaz,hogy összevesztünk,de annak nem kéne ekkorra feneket keríteni...
-Tessék?Ne haragudj,de nem igazán értem...
-Ugyan,Rach!Hisz nem vetetted még észre?-őszinte csodálkozást fedeztem fel rajta.
-Mit is?
-Azt,hogy kettőnk dolga még nem ért véget!
-Robert,nekünk soha nem is volt dolgunk egymással!-én is meglepődtem hangom keménységén és hűvösségén.
-Igen?És akkor Anniet minek neveznéd?
-Annie más.Ne keverd őt ide!
-Nem,nincs igazad.Annie volt a kezdet...
-És a vég is egyben.
-Nem!Nem,Rach!Annie volt a kezdet a mi szerelmünkben!
Erre aztán megállt bennem az ütő!Most már végleg összezavarodtam,nem tudtam mit felelni.Az igaz,hogy én szerelmes voltam belé,de hát hány lány érzett még így iránta?És amúgy is,az már rég elmúlt.Vagy mégsem?

6.rész

A Pillanat előtt



Először kiakadtam Rob viselkedésén,de miután végig gondoltam a dolgot,már nem tartottam akkora bunkónak.Végül is,csak megoldást keres a problémáinkra.Meg lehet érteni.Legbelül azonban féltem,hogy a véleményem Rob gyönyörű szemei láttán változott meg,vagy hogy Annie hatása.A lényegen ez nem sokat változtat.Eldöntöttem,hogy elmegyek vele vacsorázni és tisztázom a helyzetet.A lányom apja,ennyi jár neki.És nem akartam fájdalmat okozni Anninek sem.
Beszámolójából megtudtam,hogy remekül érzete magát Robbal.Az ő szavait idézem (a zárójelben az én véleményem van):"Nekem van a legfantasztikusabb apám az egész világon! (Most komolyan,hány ember mondja ezt a saját apjáról?) És nem azért mert filmsztár,énekes és zenész egyben,bár az sem mellékes (Na persze!) ,hanem mert remek humora van (Ezt sajnos el kell ismerni...) ,nagyon jó a beszélőkéje (Szó-szó.) ,és minden el lehet mondani neki (Miért nekem nem?) .Annyira hálás vagyok neked,amiért ide hoztad (Ezt el is várom.) .Nagyon szeretem! (Na ne!) " És ezt még csak egy közös program után mondta...
Lelkes beszámolója után megnéztem,hogy Rob miket vett neki.Annie mindegyik ajándékról vagy fél órát mesélt,de nem bántam.Boldognak tűnt.Plusz,Rob lekötötte és elvonta a figyelmét a veszekedésünkről.Annie nem hozta szóba többet és úgy tűnt megbocsátott.Én nem kérdeztem arról az esetről,szóval fátylat borítottunk rá.Legalább ennyi haszna volt ennek az egésznek!Tehát kapott egy nagyon szép,komoly karórát és egy ezüst fülbevalót az egyik ékszerboltból,vettek két könyvet (amikkel Annie már egy ideje nyaggatott) és egy fényképezőgépet.Eléggé lehordtam,hogy így kihasználta az apja anyagi helyzetét,de erre csak tiltakozott.Azt mondta ő csak a könyveket mondta,erre Rob bevitte az ékszerboltba és a műszaki boltba is.Elmondása szerint Rob ragaszkodott ahhoz,hogy mindet megvegye neki.Ezen később sokat gondolkodtam.Vajon mi a célja azzal,hogy ennyit költ rá?Meg akarja vásárolni?
Utána affelől kérdezgettem,hogy nem ismerte-e fel valaki?Azt mondta Rob végig napszemüvegben és sapkában volt,a Plazaban pedig kevesen voltak.E hír hallatán megkönnyebülten felsóhajtottam.Még csak az kéne,hogy valaki felismerje vagy valamilyen fotós lefényképezze...
Rob ahogy ígérte,beugrott délelőtt és elvitte Anniet az egyik legnagyobb parkba a városban.Mikor visszahozta,ugyanazt a mámoros örömöt láttam az arcukon,mint előző nap.Ebédre invitáltam,de azt mondta fontos dolga van,így nem maradt.Elgondolkodtam vajon milyen fontos dolga akadt,és,hogy vajon az este sorsa is ez lesz-e?

Az estét izgatottan vártam,bár nem tudtam az okát.Egyik felem azt kívánta bárcsak elmaradna a vacsora (és,hogy lehetőleg Rob mondja le),a másik viszont teljesen be volt zsongva.Néhány órával Rob érkezése előtt a ruhásszekrényemhez léptem,és tüzetesen vizsgálni kezdtem a tartalmát.Kiválasztottam az egyik mélyen dekoltált,testhez simuló fekete miniruhámat,de szinte rögtön vissza is tettem.Még is mit képzeltem amikor azt a ruhát vettem elő?Miután eldöntöttem magamban,hogy nem vagyok normális,kivettem a ruhásszekrényemből egy másik darabot.Ez egy térd alá érő,bő aljú,égszínkék,spagetti pántos ruha volt, húzott felsőrésszel.Nem találtam túl kihívónak,de a biztonság kedvéért kikértem a lányom véleményét.Zöld jelzést kaptam,úgyhogy jöhettek a kiegészítők és a cipő.Sötétkék színű,köves karkötőt vettem hozzá,hasonló fülbevalóval.Egy sötétkék kézi lakktáska passzolt ehhez a legjobban.A cipő egy sötétkék lakkmagassarkú lett.Már csak a haj volt hátra.Vállig érő,mézszőke hajam van,az a kezelhetetlen típus.Most besütöttem,és égszínkék vékony hajpántot tetttem föl.Annie teljesen odavolt amikor végleges állapotomban meglátott.Viszont kiakadt amikor tudattam vele,hogy ez a végleges sminkem.Ő ugyanis úgy gondolta,hogy a korrektor és az ajakbalzsam nem smink (pedig az is az,és amúgy sem csak annyi volt rajtam).Segítségemre sietett,s végül ő készítette el a sminkem.Ez fekete szempillaspirálból,égszínkék szemceruzából,púderből,halvány arcpirósítóból és mályva színű szájfényből állt.Elégedetten állapítottam meg,hogy jól sikerült,és egész elfogadható látványt nyújtok.Bár a készülődés előtt lezuhanyoztam (hajat is mostam,leborotváltam a szőrt a lábamról és a hónaljamról,és fényes körömlakkal kifestettem a körmeim),már most megizzadtam.
Eléggé izgultam a vacsora miatt,nem tudtam mire számítsak.Azt se tudtam miről fogunk beszélgetni.És egyáltalán,minek hívott meg?Jó,persze azért,hogy mindent tisztázzunk,de mégis.Azt otthon vagy egy cukrászdában is meg lehet beszélni,nem kell ahhoz étterembe menni!Vajon van valamilyen hátsó szándéka?Mégis mi lehetne?Nem jutottam semmire.És attól is tartottam,hogy olyat teszek amit később megbánok.De tisztában voltam vele,hogy most már döntenünk kell.Nem táncolhatunk tovább a kés élén.Vagy az egyik,vagy a másik oldalára,de le kell esnünk.Ez nem mehet így tovább.Nem tudtam Rob mit akar tőlem,és egyáltalán:mit akar Annietől?Sőt,azt sem tudtam,hogy én mit akarok...
Este 7-kor azonban Rob megérkezett,így nem volt több időm ezeken rágódni.Útba igazítottam Anniet,majd sötétkék kétgombsoros kabátomba bújva (és parfümfelhőbe burkolva) kiléptem az ajtón.

5.rész

Csend a vihar után

Annie nem volt hajlandó szóba állni velem a Robos eset után. Azt hittem, ha alszik rá egyet, megbékél, de nem így történt; másnap ugyanolyan paprikás volt a hangulata. Ráadásul én is pocsékul éreztem magam a veszekedés után. Tudtam, hogy túl lőttem a célon, de mit tehettem volna? És amúgy is, Rob nagyon csúnyán viselkedett. Abban reménykedtem, hogy nem keres minket, és hogy Annie sem akar vele beszélni, hogy túlléphetünk végre ezen, és minden olyan lesz, mint régen.

Megint tévedtem. A veszekedés utáni napon Rob beállított, úgy négy óra körül.

 - Annie-vel szeretnék beszélni. - Csak ennyit mondott a kaputelefonba. Felengedtem; mikor belépett a lakásba, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, bár a tekintete kissé fagyos volt. Amíg a lányommal beszélt, bevonultam a hálószobámba. Lefeküdtem az ágyra, és próbáltam nem hallgatózni. Átadtam magam a gondolataimnak. Kérdések ezrei támadtak rám. Vajon mit akar Annie-től? Annie rá is haragszik? Minek jött ide? Mérges rám? Miért viselkedett úgy tegnap? A kérdések egyre csak jöttek, de választ nem kaptam rájuk. Belefáradtam a gondolkozásba, így inkább lehunytam a szemem és próbáltam kikapcsolni. Már majdnem elaludtam, amikor kopogtak az ajtón. Szóltam, hogy szabad. Annie dugta be a fejét. Szólt, hogy az apja - igen, így mondta! - bevinné a Plazaba, hogy vegyenek neki valamilyen születésnapi ajándékot. Micsoda logika - a születésnapjáig még nyolc nap volt! Felkeltem az ágyról és kimentem az előszobába.

 - Hallom, szeretnéd elvinni a lányomat vásárolni - mondtam kimért hangon.

  - A lányunkat! - Ezt olyan hideg, kemény hangon mondta, hogy szinte megrémültem.

  - Hát... akkor csak tessék! Jó szórakozást! - válaszoltam kissé megszeppenve.

  - Köszönjük, meglesz! - Hangneme továbbra sem enyhült.

Annie már vette is a kabátját, Rob pedig kinyitotta előtte az ajtót. Még visszaszólt egyszer:

  - Mikorra hozzam haza?

Az órámra pillantottam.

  - Most van négy óra húsz perc, szóval legkésőbb fél tízre.

Robert bólintott, majd kiléptek az ajtón.

A délután kész kínszenvedés volt. Egyfolytában azon járt az eszem, vajon miről beszélgetnek, mit csinálnak most. Szinte már bántam, hogy elengedtem. Persze nem volt más választásom. Rob az apja, joga van elvinni őt vásárolni. Kíváncsi voltam, hogy mit fog venni neki, vajon mennyit költ rá. Ahogy tegnap elnéztem, nem fogja sajnálni rá a pénzt. Reménykedtem, hogy Annie nem fogja kihasználni a helyzetet.

Miután elmentek, egy ideig még őrlődtem, majd leültem írni. Két cikket kellett elkészítenem. Az egyik az egyre súlyosbodó környezetkárosításról szólt és az Edmonton's Problemsbe ment, a másik pedig egy vicces gyereknevelésről szóló novella volt, a Women Todaybe.

A környezetkárosításról szóló nem bizonyult nehéz feladatnak. Csak egy A/4-es cikk kellett, noha a témáról könyvet tudtam volna írni. A könnyed hangulatú, két A/4-es hosszúságú gyereknevelési cikkel azonban gondjaim akadtak. A Women Today egy havonta megjelenő női magazin, igazán jó kis lap. Körülbelül negyedévente kértek ilyen cikket tőlem és máskor simán teljesítettem; soha nem okozott nehézséget, nem úgy, mint most. Hogyan írhattam volna a gyereknevelésről, amikor én sem voltam toppon a témában? Micsoda képmutatás! Nagy nehezen papírra vetettem valamit, de nem lett nagy durranás. A lapok szerkesztőinek küldtem egy-egy e-mailt, hogy készen vannak a cikkek és időpontot kértem tőlük, hogy mikor vihetem be a kész anyagot. Sophie Lauth - a Women Today alapítója és főszerkesztője - azonnal reagált. Megbeszéltük, hogy szerdán háromkor beugrom a szerkesztőségbe. A másik szerkesztő, Andrew Bergh nem válaszolt.

Véleményem szerint direkt azért, hogy bosszantsanak, pontosan fél tízre jöttek haza. Bevallom, szerettem volna kötözködni, de nem volt okom rá. Annie boldognak látszott, amint három ajándékzacskóval a kezében belépett az ajtón. Rob szintén kiegyensúlyozottan, nyugodtan és jókedvűen festett. Meglepődtem, mert eltűnt szeméből a fagyosság. Megpuszilta Annie-t és  emlékeztette, hogy egy bizonyos dolgot ne felejtsen el. Sőt még azt is mondta neki, hogy holnap délelőtt beugrik. Ezután Annie bemasírozott a szobájába, így kettesben hagyva minket. Rob törte meg a kínos csendet:

 - Vettem neki néhány dolgot és megengedtem, hogyha szeretné, megszerezheti a jogsit.

 - Micsoda? - kerekedett el a szemem. - Hogy mondhattad ezt neki? Meg kellett volna beszélned velem! Nem dönthetsz ilyen dolgokban nélkülem!

 - Ugyan, Rach! Ez csak egy jogsi!

  - Ez csak egy jogsi? Tudod te, hogy mit beszélsz? És tudod, hogy mennyi felelőtlen őrült vezet az utakon? Azt akarod, hogy baja essen?

 - Elég! - emelte fel a hangját Rob. - Jogom van dönteni, hiszen az apja vagyok!

 - Igen, de...

 - Neked is van jogsid, nem? És talán jobb lenne, ha jogosítvány nélkül, a haverjaival száguldozna részegen?

 - Annie nem az a típus!

 - A ,,nem az a típusú” emberek szoktak ilyet csinálni leggyakrabban!

 - Oh, de okos valaki!

Rob nem foglalkozott gunyoros hangommal, csak folytatta az érvelést. Mintha megtudna győzni!

 - A tanfolyamon megtanítják vezetni, elsősegélyt nyújtani és részesül balesetvédelmi oktatásban is - mindent megtanul, ami ahhoz kell, hogy biztonságosan tudjon vezetni. Szerintem egy tizenhét éves érett, felelősségteljes lány már vehet vezetési leckéket! Annie azt mondta, hogy a sulijában már mindenki tud vezetni, vagy most tanul. Különben is, egyszer mindent el kell kezdeni.

 - Jó, igazad van! - kissé már lecsillapodtam. - De ez akkor is olyan komoly döntés, amit együtt kellett volna meghoznunk!

 - Oké. Van valami kifogásod az ellen, hogy a lányunkat befizessem egy autósiskolába?

Nagyot sóhajtottam. - Nincs.

 - Akkor meg? Tudom én, hogy mi a baj; nem akarod elfogadni, hogy a lányod már majdnem felnőtt!

 - Nem, nem erről van szó.

 - Akkor? Az a baj, hogy én szeretném finanszírozni mindezt? Eleve az, hogy adok neki valamit?

 - Kérlek, Rob!

 - Szerintem ez a minimum tizenhét év után!

 - Ne most beszéljük ezt meg! Ma még meg kell írnom egy cikket - ez persze nem volt igaz. A munkámmal mára végeztem, csak azt akartam, hogy végre menjen.

 - Ahogy akarod. Holnap érted jövök és elviszlek vacsorázni egy étterembe. Ott mindent megbeszélhetünk.

Mielőtt még bármit válaszolhattam volna, fogta magát és távozott.

4.rész

Lobbanás

Eddig nem is fogtam fel, de most már tudtam, hogy milyen nyomasztó együtt élni egy titokkal, és hogy mekkora megkönnyebbülést jelent az, ha erre a féltve őrzött titokra fény derül. Jó, természetesen itt is vannak kivételek. Gondoljunk csak arra, hogyha valaki mondjuk egy rémes gyilkosságot követett el a múltban - na, jó, nem muszáj ilyen drasztikus dologra gondolni! -, és már pont új életet kezdene, minden helyre jönne, amikor lehull a lepel és az illető jobb reményű életének lőttek. Igazán kellemetlen! Szerencsére nem vagyok sem gyilkos, sem rabló vagy bármi ehhez hasonló. Az én esetemben egy, a lánya által nem ismert sztárapáról van szó - valljuk be: ez se semmi! A szívem kilókkal könnyebb lett, miután Robot bemutattam Annie-nek. Annie szinte ragyogott a boldogságtól és ez nekem is óriási örömöt szerzett. Meglepődve, de roppant elégedetten figyeltem, hogy Rob is kivirul. Az első döbbenetet valami más váltotta fel, egy különös érzés. Nem tudom, milyen reakciót vártam tőle, de ez igazán kellemes meglepetésnek bizonyult. Olyan jól esett őket nézni, ahogy ölelik egymást és igen, sírnak! A helyzet olyan varázslatos volt, hogy én rögtön elkezdtem hiú ábrándokat szövögetni hármunkról. Igen, hármunkról. Annie most, hogy tudta, ki az igazi apja, teljesen újjászületett. Ennek örültem, de bűntudatot is keltett bennem. Most jöttem rá igazán, mennyi mindent vontam meg tőle. Egy lánynak szüksége van az apjára, ezt nem lehet megtagadni senkitől - ahogy egy apát sem lehet elszakítani a lányától. Mekkorát hibáztam a múltban! Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt jóvá tegyem! Most, körülbelül fél órával a nagy bejelentés után tudtam, hogy ők összetartoznak. Kellemes érzés csiklandozta a bensőmet. Biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Ennek így kellett lennie! Bár némi aggodalom még mindig volt bennem; reméltem, jól sül el a dolog. A rossz érzést igyekeztem  elhessegetni, próbáltam csak a boldogságra koncentrálni. Egy kis hang azt súgta nekem, hogy ebből még baj lehet, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Fontosabb dolgok vártak rám. Annyi mindent kellett bepótolniuk, s tudtam, szükségük lesz a segítségemre. Mindenkinek nehéz lenne egy ilyen helyzet, ezzel nem lehet könnyen megbirkózni. Nagy a tét, de a jutalom még nagyobb; megéri érte kockáztatni. Eszembe jutott egy mondás: a tiltott gyümölcs a legédesebb. Ez a gondolat ez esetben is igaznak bizonyult - Rob számára mi jelentettük a tiltott gyümölcsöt, de nekünk is tiltott volt Rob. Jobb lesz vigyázni vele! - suttogta megint a kis hang. Próbáltam kizárni a negatív gondolatokat a fejemből. Na, meg azt a kellemetlen, szívszorító érzést. Biztos csak azért van, mert még érzékenyen érint a téma.

Kicsit később, mikor már minden könnyünket elhullajtottuk és belefáradtunk az ölelésekbe, bementünk a nappaliba. Rob és én a virágos kanapéra ültünk, Annie pedig az egyik - a kanapéhoz illő - fotelben helyezkedett el. Sok mindent kellett tisztáznunk, szóval beszélgetni kezdtünk:

 - Tehát, miért pont most kerestetek meg? - kezdte Robert komoly hangon.

 - Nálunk az a szokás, hogy az ünnepelt - jelen esetben a születésnapos Annie - ír egy levelet, amit aztán becsempész az előszobai komód titkos rejtekébe. Amikor az ünnepelt nem látja, a másik kiveszi a levelet, elolvassa és teljesíti azt, ami a lapon van. Ugyanis erre kell írni a kívánságokat.

 - Úgy érted, hogy például szeretnék egy Louis Vuitton táskát?  Vagy szeretnék elmenni egy klubba a haverjaimmal?

 - Hát, ha Louis Vuitton táskát nem is, de igen, ilyenekre kell gondolnod.

 - Aha. És?

 - A levélen az szerepelt, hogy Annie találkozni akar az apjával.

 - Ezért te megkérted a nővéredet, aki a filmiparban dolgozik, hogy hívja fel a menedzseremet.

 - Pontosan. Kapcsolatba léptek és végül Alexa eljutott hozzád. Innen már csak egy lépés választott el a céltól. Megbeszéltétek, hogy ide repülsz Los Angelesből és beszélünk.

 - Amiből az lett, hogy bemutattál az eltitkolt gyermekemnek.

 - Nem! Nem volt eltitkolt! - Hevesen tiltakoztam ez ellen, hiszen én nem titkoltam semmit.

 - Dehogynem! - Rob is hasonló tüzességgel próbálta tisztázni a helyzetet. - Én nem tudtam róla. Nem mondtad el nekem, hogy teherbe estél!

 - Ó, mintha annyira érdeklődtél volna utánam, azután az éjszaka után! - Ezzel igazán feldühített.

 - Hogy érdeklődhettem volna, ha még a teljes nevedet sem tudtam?

 - Azt bizonyára nehéz lett volna kinyomoznia egy ilyen szupersztárnak. - Most már kiabáltam vele. Iszonyatosan felbosszantott a viselkedésével. Annyira gyerekesnek és éretlennek tartottam. A végén még rám keni az egészet!

Annie próbálta csillapítani a kedélyeket:

 - Ugyan már, skacok! Minek ezen vitázni?

De én csak mondtam tovább, miközben Robbal farkasszemet néztünk:

 - Na, látod Annie! Ez az apád! Egy éjszaka alatt jól felcsinál, utána szarik a fejemre, és a végén még neki áll feljebb!

 - Na, látod Annie! Ez az anyád! - érkezett a haragos válasz Robtól. - Egy éjszaka alatt elcsábít, utána teherbe esik, nem szól róla, nem keres, és a végén még neki áll feljebb!

Már emeltem a kezem, hogy egy jó nagyot odaüssek - mégis mit képzel magáról? -, de Rob elkapta a kezem, magához húzott és megcsókolt. A meglepődéstől azt sem tudtam, mi történik, s mire felocsúdtam, már tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Ugyanis ajkaim boldog táncot jártak az övéivel. Gyorsan elhúzódtam és jó nagy pofont adtam neki - hiszen tudnia kell, hogy hol a határ, nem? Nem tántorodott meg, csak pimaszul elvigyorodott és megjegyezte:

 - Pont, mint tizenhét éve, nem gondolod, bébi?

 - Nem vagyok bébi! És ezt most fejezd be! Ha nem lenne itt Annie, kapnál még egyet.

 - Csak nyugodtan! Eddig sem voltatok tekintettel rám, most miért hagynátok abba? - Annie sértetten beszélt, arca megbántottságot tükrözött. Felpattant és kiszaladt a szobából.

 - Ez jól megcsináltad! - vágtam mérgesen Rob fejéhez.

 - Még hogy én? Te ingereltél és te ütöttél meg! Mielőtt másokat hibáztatsz, előbb nézz magadra!

 - Most már elég legyen! Takarodj a házamból! - üvöltöttem.

 - Rachel, kérlek! - Rob hangja egy pillanatra megingatott, de az ajtó felé mutattam továbbra is.

Ekkor szó nélkül felállt, felvette a kabátját, a sapkáját, a napszemüvegét zsebre vágta, majd a táskájával a hátán kiment az ajtón.

Ennyit a boldog egymásra találásról! - gondoltam keserűen.

3.rész

Apja lánya

A lépcsőházban kikerestem a kulcsomat a táskámból és kinyitottam az ajtót. Beléptem, Rob pedig követett. Miközben én a kis komódra tettem a táskám és kibújtam a kabátomból, ő szétnézett. Ha jól láttam, még a levegőből is szippantott egyet. Én is ezt tettem és elégedetten állapítottam meg, hogy attól a néhány csokor rózsától, ami a lakásban állt, kellemes, friss illat uralkodott. Az első pillantásokkor még azt hittem frusztrálni fog a vizsgálódása, de nem így történt. Épp ellenkezőleg; örömmel vettem észre, hogy Rob milyen otthonosan mozog. Szinte úgy éreztem, ide tartozik. Hát nem nevetséges? Most jár itt először, s én már most úgy érzem, közénk tartozik!

 - Szép, világos és tágas. - Nem is a szavai alapján, de tudtam, elnyerte tetszését kis lakásom. - Nagyon rád jellemző.

Erre majdnem odavetettem, hogy ,,Hisz te nem is ismersz engem!”, de szerencsére hamar leállítottam magam. Helyette kedvesen elmosolyodtam, s csak ennyit fűztem hozzá:

 - Már mások is mondták.

Még egyszer körbe nézett, majd ledobta a táskáját a padlóra és lekapta magáról a kabátot, meg a sapkát. Most már értettem, miért viselte. A haja önálló életre kelt, mindenfelé állt. Egyik tincse kókadozott, a másik égnek meredezett. Kissé zavartan beletúrt, mikor észrevette, hogy a haját nézem - már ha azt a szénakazalt ami a fején volt, lehet hajnak nevezni. Pillantásával elnézést kért a frizurája miatt, s én elnézően mosolyogtam. Nekem nagyon tetszett. Kis játékunk után a napszemüvegét a komódra dobta, majd megkérdezte azt, amitől a legjobban féltem.

 - Rachel! Ugye van valami oka annak, hogy ide hívtál? - Komolyan nézett rám, s tudtam, el kell mondanom az igazat, nem köntörfalazhatok. Egy pillanatra megfordult a fejemben a ,,Csak nosztalgiázni szeretnék veled, mert öregszem” duma, de rögtön el is vetettem. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. Itt az idő! Mélyen a szemébe néztem, egy halvány mosoly kíséretében.

 - Annie! - kiáltottam, és még én is hallottam, mennyire reszketeg a hangom.

Fenéztem Robert arcára; eddig nem ismert bizonytalanságot, igazi félelmet, aggódást vettem észre rajta. Lépteket hallottam, s betoppant Annie. Kényelmes otthoni ruhát viselt, de így is olyan gyönyörű volt, mint más estélyiben, sminkben, konttyal a fején. Arcán enyhe smink volt, szőke haja rendezetten keresztezte bájos arcát. Büszkeség töltött el a lányom láttán, s megerősítettem magamban az elhatározásomat: bármi történjék, én mellette fogok állni. Robra néztem; egy pillanat alatt érzések ezrei viharzottak át tekintetén, szép arcán. Ugyanezt fedeztem fel a lányomon is. Nem tudott a tervemről. Amikor a születésnapjáról kérdezett, hárítottam. Most is hazudtam neki; ő úgy tudta, vásárolni mentem. Erre aztán nem számított, mégis tudtam, hogy rájött, mi a helyzet.

- Ez meg mi? - kérdezte Rob, bár szerintem tudta, miről van szó. A hangja rémes fájdalmat okozott Annie-nek és nekem is.

Nagyot nyeltem, és egy kis erőt gyűjtöttem a hangomba.

- Azért hívtalak ide, mert Annie meg akart ismerni.

- Ezzel elég sok ember van így - válaszolta gúnyosan. Az arca is ezt az érzelmet tükrözte, de tudtam, ez csak álca, amivel próbálja takarni a benne kavargó többi érzést.

- Ő nem a sztár Robert Pattinsont akarta megismerni, ahogy a többiek, hanem az apját. Az édesapját - nagyot nyeltem, miután végre kimondtam azt a mondatot, amitől titkon tizenhét éve iszonyatosan féltem. Most rettegve vártam a reakciókat.

Robert eltátotta a száját és döbbenten rám pillantott, de valami más is volt a tekintetében. Valami megfejthetetlen.

Annie megremegett, az arca kipirult, a szeme kikerekedett. Készenlétben álltam, ha esetleg összeesne. Rémülten cikáztak a gondolatok az agyamban. Istenem, mit tettem?

 - A lányom? - dadogta. Az előbbi gúny eltűnt a hangjából. - Hiszen csak egyszer...

 - Egyszer, védekezés nélkül.

 - Óh, Istenem! - Rob teljesen kikészült; rögtön láttam rajta, pedig tartotta magát. Zihálva a falnak dőlt.

 - Sajnálom! Sajnálom, hogy így kellett megtudnod! Sajnálom, hogy most kellett megtudnod! Tudom, hogy valahogy tudatnom kellett volna veled, de egyszerűen nem voltam képes rá! Tényleg szörnyen sajnálom. Ne haragudj!

A szavak csak dőltek belőlem, megállíthatatlanul. Nem volt visszaút. Úgy éreztem, ha most nem mondom el neki, több lehetőség nem lesz. De az is lehet, hogy csak váratlan szóáradatommal jött bátorságom volt mindennek az oka.

Közelebb léptem hozzá, bár féltem, hogy ellök magától, vagy hátat fordít és elmegy. Nem tette ezt. Kissé elrugaszkodott a faltól, amikor látta, hogy közeledem, és magához ölelt. Szorosan egymáshoz simultunk, arcát a hajamba fúrta. Aztán észbe kaptam, hogy szegény Annie meg ott áll, s minket bámul. Kiszabadítottam magam Rob karjaiból, és Annie felé fordultam. Szemében könnyek csillogtak, kicsire összehúzta magát; esetlenül álldogált ott. Remegtem az izgalomtól, a félelemtől, s bizonyos mértékben a megkönnyebbüléstől is. Nem tudtam, hogy Rob és Annie miként fog reagálni; sőt, a saját reakciómat is kiszámíthatatlannak minősítettem! Könnyek gyűltek a szemembe, lélegzetvisszafojtva vártam. Kíváncsi voltam, vajon Rob mit fog csinálni. Lehetetlen helyzet ez, olyan, amilyenben nem lehet tökéletesen jól cselekedni. Tudtam, hogy készenlétben kell állnom, ha ne adj Isten Rob valami meggondolatlanságot követne el. Nem így történt.

 - Gyere ide! - szólt gyengéden, s mikor lányom bizonytalanul odalépett hozzá, magához vonta és ezt suttogta. - Kislányom!

2.rész

Autóút a sztárral

Robert taxiért kiáltott, - majd amikor a taxi szinte még meg sem állt -, kinyitotta előttem az ajtót és sietősen besegített. Futva megkerülte a kocsit és beugrott a másik oldalon.

 - Induljon! - kiáltotta, és a rámenős rajongók felé nézett.

 - Hova? - kérdezte a sofőr bambán, mire Rob szinte ráüvöltött. - Mindegy, csak induljon már!

 - Jól van, na - dörmögte a taxis az orra alatt, a gázpedálra taposva. Az autó elindult, s láttam, hogy néhány elszánt fan utánunk szalad. Rob megkönnyebbülten felsóhajtott, miután látta, hogy lemaradtak, és ennyit mondott: - Ne haragudj, de kissé kezd elegem lenni az ilyen erőszakos rajongókból!

  - Ugyan! - legyintettem és elmosolyodtam. - Megértem.

 - Tényleg? - Furcsán nézett rám; a pillantásától libabőrös lettem. Szerencsére ő ezt nem vette észre.

Épp mondani akartam neki valamit, mikor a sofőr megkérdezte: - Eldöntötte már, hogy hova akar menni?

Rob rám nézett, s én kénytelen voltam válaszolni: - A Windsor Road Nw. 32-re.

A férfi a visszapillantóból Robra nézett, aki némán bólintott.

 - Itt laksz? - kérdezte érdeklődve.

 - Igen. - Nem akartam hozzá tenni, hogy itt lakunk.

 - Ismerem ezt a helyet. Az egyik barátom egy időben itt lakott - jegyezte meg elmélázva. - Kellemes környék.

 - Valóban. Én is nagyon szeretem. Nem túl zsúfolt, biztonságos és jó kis parkok vannak a közelben.

 - Szereted a természetet? Vagy ott szoktál futni, meg ilyenek?

 - Hát... ami azt illeti, nem vagyok az a nagy sportember. Inkább csak sétálni szoktam... meg néha leülök és csak nézelődöm. Szeretek a parkban lenni, jó nézni az embereket. Mindig elgondolkozom, vajon ők mire gondolnak. Hogy milyen az életük, hogy miért vannak most itt, és mit terveznek a jövőre. Vagy csak álmodozom. Kellemesen ki lehet kapcsolódni a természetben. Itt az ihlet is gyakrabban jön.

 - Ühüm. - Kissé zavartnak láttam, de nem tudtam, mi okozta ezt. Eddig nagyon is barátságos volt. Reméltem nem untatom a hülyeségeimmel. Csak vele olyan jól lehet beszélgetni! Könnyen megnyílik előtte az ember. Nem értem, hogy miért, de így van. - Mivel is foglalkozol mostanában? - kérdezte végül.

 - Író vagyok.

 - Ó, valóban? Ez nagyszerű! És miket írsz?

 - Már megjelent néhány könyvem... A helyi újságokban szoktak szerepelni az írásaim, cikkeim és kritikákat meg kommentárokat írok az Interneten és különböző magazinokban.

 - Sajnálom... én nem igazán hallottam róla. - Úgy láttam, ezt tényleg sajnálja.

 - Hát igen... - ezzel alaposan zavarba hozott, el is vörösödtem - nem lettem túl híres.

 - Áhh - legyintett Rob. - Az, hogy én még nem olvastam tőled semmit, nem jelenti azt, hogy nem lennél híres. Nagy sajnálatomra nincs sok időm olvasni.

 - Pedig szeretsz? - Ezt inkább állítottam, mint kérdeztem. Bólintott és a következőt mondta,

 - A sok forgatás, az interjúk, a fotózások, a lemezeim... Régen többet olvastam. Manapság akkor szoktam, ha utazom, vagy ha pihenőn vagyok... Meg a WC-n.

Hangosan felnevettem, és ő is velem nevetett, sőt, még a sofőr arcán is mosoly bujkált. Biztosra vettem, hogy hallgatózott - nem mintha Rob olyan halkan beszélt volna -, de nem zavart. Robertre néztem, de azonmód meg is bántam, ő ugyanis engem fürkészett. Mikor már biztosra vettem, hogy nem figyel, rápillantottam, de ő is cseles volt és visszanézett. Halványan elpirultam. Összemosolyogtunk és be kellett vallanom magamnak, hogy Rob bizony még mindig iszonyú jóképű! Mosolya rendesen megbolygatta amúgy is túlpörgetett szívemet.

 - Megérkeztünk - hallottam a taxis hangját, ami úgy tűnt, egy másik világból jön. Kissé elkalandozhattam, ugyanis arra eszméltem föl, hogy Rob gyengéden megérinti a vállam és rám mosolyog. Kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Ő ahelyett, hogy a másik ajtón mászott volna ki, követett engem, maga után húzva a táskáját. Az enyémbe nyúltam a pénztárcámért, de Rob megelőzött.

 - Majd én! - Már nyújtotta is a bankjegyeket a negyvenes évei elején járó férfinak. Udvariasan megköszönte a gyorsaságát, s a fickó kérésére aláírt egy gyűrött papírfecnit.

  - A lányomnak lesz. - A lányom szót büszkén megnyomta. - Nagy rajongója magának.

Érdekes, úgy tűnt, csak most ismerte fel Robot. Vagy útközben? Inkább az utóbbira tippeltem, ugyanis mialatt vezetett, néha ránk pillantott. Engem is érdeklődve fürkészett - nyilván nem értette, hogy egy ilyen szupersztár mit keres egy magamfajtával.

  - Akkor mondja meg, hogy üdvözlöm. És hogy az édesapja igazán jó taxis!

A férfi elmosolyodott, hálásan Robra nézett, és további szép délutánt kívánt.

Szép délutánt...

1.rész

A második találkozás

 - Rachel!

Összerezzentem a nevem hallatára, noha a hang, ami ezt a mondta mély volt, lágy és valahogy meleg is - igazán megnyerő, férfias. Megfordultam és majdnem dobtam egy hátast. Igyekeztem felkészülni a találkozásra látványügyileg is, de erre nem számítottam. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok és pláne, mióta Annie megszületett, nem néztem meg egy filmjét sem, nem hallgattam meg egyetlen számát sem, nem olvastam el egy cikket sem róla, nem néztem utána az Interneten. Kirekesztettem az életemből. Próbáltam úgy tenni, mintha nem is létezne. És most itt állt előttem, teljes pompájában. Hihetetlenül nézett ki, pedig már nem az a 22 éves sármos szívtipró volt, akibe hajdanán teljesen bele voltam esve. Fekete - a farmertől nem láttam, de szerintem Converse - tornacipő volt rajta, szakadt farmer, egy szürke alapon színes mintás rövid ujjú póló, fekete bőrdzseki, amihez tökéletesen passzolt a fekete márkás napszemüveg és a laza fekete sapka. Arcán egy-két napos borosta díszelgett. Kénytelen-kelletlen bevallottam magamnak, hogy boldog mosolya és vidám kisugárzása alaposan megdobogtatta a szívemet. Csak pár méterre állt tőlem, de ez a távolság is megszűnt köztünk, amikor közelebb lépett és átölelt. Erre aztán álmomban sem gondoltam! Az illata olyan bódítóan hatott rám, hogy azt hittem, elalélok a karjaiban. Szorosan ölelt magához és én - hiába próbáltam magamnak parancsolni - visszaöleltem. Nem tudom, meddig álltunk így, de éreztem, hogy túl hamar vége lett. Eleresztettük egymást, ő kissé hátrébb lépett és lekapta magáról a napszemüveget. Csillogó szemekkel a szemembe nézett és megeresztett egy édes, féloldalas mosolyt. Utána zavarba ejtően végigmért, majd elismerően elmosolyodott:

  - Nem sokat változtál. Még most is csodálatosan nézel ki! Igazi bombázó vagy!

Zavartan beletúrtam a hajamba, majd bizonytalanul ezt mondtam:

  - Khm, kösz... te is... jól nézel ki. - Erre hangosan felnevetett, az egész repülőtér visszhangzott a kacajától. Éreztem, hogy elpirulok, s ezen én magam is meglepődtem, hisz nagyon rég hoztak már zavarba.

  - Istenem! - sóhajtotta. - Ez a pirulás! Mikor először láttalak, akkor is így néztél rám. - A hangja meglepően lágy lett. Megköszörülte a torkát és kissé keményebben folytatta: - Mikor is volt az?

  - Tizenhét éve.

  - Tizenhét éve! Mintha csak tegnap lett volna.

És tényleg olyan közvetlenül beszélgettünk, mintha legjobb cimborák lennénk, sőt, még rosszabb: mintha egy szerelmespár lennénk. Erre a gondolatra ismét elpirultam.

 - Mi az? Mi jutott eszedbe? - Előtte nem maradt rejtve, ha zavarba jöttem.

 - Semmi. Igazán semmi - motyogtam zavartan.

Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de nem firtatta a dolgot. Helyette még mindig engem bámult. Most már őszintén bántam, hogy nem csinosítottam ki magam. Világos trapéz farmert viseltem és egy fehér trikót, egyszerű bőrkabátot vettem rá, jellegtelen tornacipőm említésre sem méltó. Volt rajtam néhány nyaklánc, a kedvenc bizsu gyűrűm és pár karkötő. Egy napszemüveg is jól jött volna, ami mögé elbújhatok. Idegesen szorongattam nagy barna táskámat. A sminkem korrektorból, alapozóból, púderből, szempillaspirálból és ajakbalzsamból állt. Bezzeg ha most kellett volna felkészülnöm a találkozásra...

 - Rachel McAchlen! - meglepődtem. Ennyi év után még emlékszik a nevemre? És milyen pontosan mondta ki - mások sokszor nem voltak képesek hibátlanul kiejteni! Hirtelen jött örömöm azonnal elpárolgott, mert rájöttem honnan tudta a nevem. Alexa - a nővérem -, aki az egész találkozást megszervezte, nyilván bemutatkozott és az én nevemet is említette.

 - Robert Pattinson! - Mikor ezt kimondtam - úgy látszik túl hangosan - többen felkapták a fejüket és tátott szájjal, csodálkozva néztek ránk. Egy másodperc múlva már egy csapat fiatal lány és néhány idősebb hölgyemény, férjükkel az oldalukon megrohamoztak minket - azaz csak őt. Szinte már ijedtség látszott az arcán, amint felkapta a mellette heverő táskát, karon ragadott és a kijárat felé húzott.

Bevezető

Bevezető

Idegesen túrtam bele a zacskóba. Az alján akadt még néhány szem csokis mazsola - a kedvenc édességem -, de már fogyóban volt. Ha nem jön meg öt percen belül, veszek még egy csomaggal, ami valószínűleg nem tenne jót az alakomnak. Miközben a mazsolát rágcsáltam, újrajátszottam magamban mindent. Még most is éreztem azt a döbbenetet és félelmet, amit akkor, amikor megláttam Annie szülinapi levelét. Csak néhány sor állt rajta: ,,Idén nem kell sem buli, sem haverok, sem drága ajándékok. Egy dolgot akarok: megismerni az igazi édesapámat!"

Hirtelen arra gondoltam, ez csak egy rossz vicc, bár semmi nem utalt erre. A levelezőlap, az írás, a szavak, még az illat is stimmelt. Tudtam, hogy a lányom írta, és azt is tudtam, hogy nem írta volna ezt, ha tényleg nem erre vágyna. És sajnos tisztában voltam vele, hogy ez elől nem tudok kitérni, teljesítenem kell a kívánságát. Mielőtt tizenhét évvel ezelőtt megszületett, úgy terveztem el ezt az egészet, hogy majd összeszedek valami elfogadható pasast és úgy állítom be a dolgot, mintha ő lenne az apa. De nem találtam ilyet, akármennyire is próbálkoztam vele. Egyszer voltam csak szerelmes; tizenhét évvel ezelőtt, a gyermekem apjába. Igaz, hogy csak egyetlen éjszakát töltöttünk el együtt, az az éjszaka mégis felejthetetlen és kitörölhetetlen maradt. Ugyanis azon az éjszakán fogant meg Annie, aki az életemben a legfontosabb volt, és most is az. Én tényleg próbáltam összejönni valakivel. Tizenhét év alatt négy férfival is ,,jártam”, de végül mindig elmenekültem. Az igaz szerelem, a nagybetűs SZERELEM híve voltam, nem tudtam egyik pillanatról a másikba szerelembe esni, és nem tudtam akármilyen férfival együtt élni. Noha vágytam egy társra - akivel minden titkomat megoszthatom, akit mindenbe beavathatok, aki képes önzetlenül segíteni nekem, aki megnevetett, aki boldoggá tesz, és nem mellesleg Annie-t is saját gyermekeként szereti -, de nem akartam szerelem nélküli kapcsolatba hajszolni magam. Így hát, jobbára férfi nélkül tengettem unalmas életem. Az egyetlen dolog, ami bevirágozta napjaimat, Annie volt. Miatta csináltam ezt az egészet, hiába nem fűlött hozzá a fogam. Nagyon izgultam, hiszen lányom igazi apját, az után az éjszaka után soha nem láttam. Most is elméláztam ezen; vajon mit fog hozzám szólni? És ahhoz, hogy hazaviszem és bemutatom a lányának? Egyáltalán eljön velem? Meg fog ismerni? Örülni fog? Mérges lesz? Ledöbben? Azt hiszi, hogy a bolondját járatom vele? Vagy elkezd üvöltözni és a fejemhez vágja, hogy micsoda egy szánalmas ribanc vagyok és megkérdezi, hogy mennyit fizessen? Lehet. Végülis, ezt senki nem vetheti a szemére. Gondolataimból egy leszálló gép zaja riasztott fel. Most már nincs mit tenni, nem futamodhatok meg - gondoltam és nagyot sóhajtottam.