38.rész

( Táv )Kapcsolatok



- Szia! - leheltem a telefonba.
- Szia! El sem tudod képzelni, milyen hosszú volt ez a pár nap - sóhajtott fel Robert.
- De, sajnos el tudom.
- Hogy fogjuk ezt kibírni?
Felnevettem, majd keserű hangon szólaltam meg: - Fogalmam sincs.
- Nekem sincs. Úgy értem, még csak hat hete jöttem el, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
- Bárcsak, akkor telne ilyen lassan amikor velem vagy! - kívántam tiszta szívemből.
- Bezzeg akkor repül az idő!
Nevettünk, de amint a nevetésünk elhalt, minden megváltozott.
- Rachel, nagyon nehéz lesz. Csak April esküvője előtt fogok hazamenni.
A térdeim felmondták a szolgálatot. Reszketve ültem le a földre, eljegesedett kezeimmel az asztal szélét markolásztam.
- Igen? Most már biztos? - hebegtem.
- Igen. Az esküvő 15-én lesz, én 13-án fogok hazamenni.
- Haza? - a szó kellemes melegséggel töltött el, mint mindig, amikor Rob Edmonton-t az otthonának tekintette.
- Ott az otthonom, ahol a szívem.
- Szeretlek! - suttogtam kétségbeesetten.
- Szerinted én nem? - a hangja keserű volt. - Elegem van ebből! Mindennap azt kívánom, bárcsak vége lenne már a munkámnak!
- Hogy haladsz?
- Lassan. A fotózásokat a héten letudom, aztán jön az a rövidfilm - sorozat, amit még a baleset előtt kezdtem el.
- És mikor kezdődik az utolsó filmed forgatása?
- Milyen furcsa ezt hallani... - merengett el Rob.
- Tudom, nekem is furcsa. Mindenkinek az lesz. Rob... biztos vagy ebben?
- Hogy ez lesz az utolsó filmem?
- Igen. Hogy be akarod fejezni a munkát.
- 100%-osan biztos vagyok benne.
- Tényleg?
Miért nem hittem neki? Miért gondoltam úgy, hogy nem akarja befejezni?
- Hát persze, Rach. Csupán furcsa, hogy mindennek vége ezzel a filmmel. Tizennyolc éve futottam be, azóta mást sem csinálok, csak dolgozok, dolgozok és dolgozok. De most vége! Most más jön.
- Micsoda?
- Az igazi élet.
- De Rob... Mi lesz ha meggondolod magad?
- Sosem fogom meggondolni magam. Nekem csak te kellesz és Annie! Csak ti!
Nevettem, majd tréfálkozva megkérdeztem: - Hány nőnek mondtad ezt?
- A karrierfeladós és Annies rész kihagyásával is, csak Kristen Stewartnak.
- Örök rejtély a rajongóknak, mi? Nekem elmondod egyszer, hogy mi is volt köztetek?
- Egyszer – hárított, amivel alaposan felkeltette az érdeklődésemet.
Annie megkopogtatta a vállamat. Biccentettem, hogy egy pillanat és adom a kagylót.
- Rob, figyelj... Annie szeretne veled beszélni.
- Persze... - motyogta Rob zavartan. - Én is szeretnék vele. De...
- Nagyon fontos Rob! Adom, oké? Majd még beszélünk. És figyelj... csak nyugi.
- Tessék? Nem értek ebből semmit.
Annie kezébe nyomtam a kagylót, majd zavartan eloldalogtam. Őszintén szólva, inamba szállt a bátorságom, nem mertem felvázolni a helyzetet Robnak. Fynn kiállta a próbákat, teljességgel meggyőződtem, hogy rendes srác, így nem volt okom tartani Annievel való kapcsolatától. Mégis, Robnak nem tudtam volna elmondani. Annievel megegyeztünk, hogy amilyen hamar lehet, beszél Robbal, s ha szükség van rá, én is beszélek vele ezügyben.
- Szia, Apa! … Igen, minden rendben. ... Jaj, ne is törődj vele! … Igen, tényleg fontos. Szóval, arról van szó, hogy megismertem egy fiút... Jaj, nem! Nem. ... Nem! ... Dehogy! ... Fynnek hívják, évfolyamtársam. Nemrég költöztek ide Vancouverből, a szülei orvosok... Nem, még nem. De tervbe van véve. ... Persze. Ők már igen. ... Tetszett neki, megkedvelte... Persze. ... Jaj, Apa, persze! ... Most? Hiszen még nem … Oké. … Rendben. … Ahogy akarod. … Jól van. … Szia! Szeretlek. ...Tudom.
- Veled akar beszélni - adta vissza a telefont Annie. A fejét rázta és a szemét forgatta, de összességében elégedettnek tűnt.
- Rachel! Te tudtál erről? - Rob hangja zaklatottan csattant a telefonban.
- Csak nemrég tudtam meg. Véletlenül derült ki, Annie elszólta magát.
- És belementél ebbe?
- Engem is rettentően felkavart, de elhívtam ebédre, hogy megismerjem, és... Remek fiú. Helyes, kedves, udvarias... Sokat beszélgettünk. Mesélt a családjáról, a tanulmányairól... Megismerkedtem vele és hidd el, igazán jó gyerek!
- Neked ennyi elég? - elképzeltem amint hitetlenkedve rázza a fejét.
- Minden rendben volt vele – próbáltam meggyőzően beszélni. - A szülei orvosok, a húga balettozik. Rendes házuk van, kutyájuk, jól tanul, tervei vannak... És szereti Anniet.
Annie felém kapta a fejét, az arcán ezernyi kérdés. Hoppá, ezt talán nem kellett volna!
- Igen? - jól hallottam? Rob kezd megenyhülni?
- Igen, és Annie is szereti.
- Rachel... Nem … Nem tudom. Nem tudok mit tenni! Mégis mihez kezdjek? - hát, nem úgy néz ki, hogy beletörődött volna.
- Rob... Tudom, mit érzel. Tudom,mire gondolsz - nyugtatgattam. Hallottam a hangján, hogy a bejelentés rettenetesen felkavarta.
- Magunkra gondolok. Az jövőjét féltem.
- Akárcsak én. De ennek el kellett jönnie.Tudtuk,hogy el fog jönni.
- De most?
- Igen. És ha már eljött, akkor azt szeretném, hogy a fiú Fynn legyen.
Elfordultam Annie fürkésző tekintetétől, s halkan beszéltem a telefonba.
- Tökéletes első szerelemnek.
Robert végre - valahára felnevetett. - Nem úgy, mint a miénk.
- A miénk mindig is más volt, összetettebb, bonyolultabb - magyaráztam.
- Életre szóló.
- Reméltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – mosolyodtam el.
- Tehát az övéké...
- Szeretik egymást, jól kijönnek, és Fynn remek fiú. Rob, amikor megtudtam kiborultam. Egy hétnek kellett eltelnie, hogy lépni tudjak.
Rob felszisszent amikor azt mondtam; egy hét.
- De léptem. És tudom, hogy Fynn jó választás, engednünk kell, hogy járjanak egymással. Már 17 éves, eljött az idő, örülnünk kéne, hogy eddig nem fiúzott.
- Rachel, tudom, hogy neked úgy tűnik, ez időben jött. De én máshogy látom. Én csak most ismertem meg, nekem olyan, mintha most született volna. Az én szememben még gyerek... annyira fiatal! Tudom, hogy te jobban ismered nálam, és bízom benned, hogyha azt mondod, hogy engedhetjük.
- Annie felelőségteljes és tud magára vigyázni. Bízom benne.
- Erről beszélek.
- Csak? - éreztem, hogy valamit még mondani akar.
- Csak fiatal és tapasztalatlan. Mit tud ő a szerelemről? Nem akarom, hogy ez a fiú azt tegye vele, amit én tettem veled. Életem legszörnyűbb hibáját követtem el, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. És Fynnek sem bocsátanám meg ha bántaná a lányomat, bárhogyan teszi. Mert nem muszáj teherbe ejtenie és elhagynia ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki. Szakíthat vele, vagy megcsalhatja, és Annie annyira... naiv, az emberekről csak a jót feltételezi. Önzetlen, gyengéd és törékeny, nem akarom, hogy védtelen legyen.... Megvan a maga elképzelése a szerelemről, ebben biztos vagyok. És túl nagy a kockázat. Mi van ha ettől a kapcsolattól elmegy a kedve a szerelemtől? Vagy ha miatta rosszul fog tanulni, elhanyagolja a barátait, vagy megbánt téged? Nem bírom elviselni a gondolatát sem, hogy emiatt elhidegültök egymástól. Ő a mi lányunk, és vigyáznunk kell rá. Ő az én kicsi lányom, és nem vagyok mellette, pedig ez lenne a dolgom. Látnom kellene Fynnt, le kellene ellenőriznem, el kellene vele beszélgetnem, hogy tudjam biztonságos. Hogy elég jó Annienek. Mert ő a legjobbat érdemli, és nem akarom, hogy holmi vancouveri szépfiú elcsavarja a fejét. Nem akarom, hogy ez csak a te dolgod legyen. Ő az én lányom is, és apaként az lenne a feladatom, hogy elkergetem a szórakozni vágyó fiúkat. Mellette akarok lenni.
A meghatottság könnyei a szememet szúrták. Rob nem kis meglepetést okozott nekem, nem hittem volna, hogy ilyen erős apai érzései vannak. Pedig tudnom kellett volna! Az, ahogyan Annievel beszélt... Minden szavában, pillantásában és mozdulatában megvolt az apai szeretet, féltés és óvás, és annyiszor beszélgettünk róla, s arról, hogy a szülei vagyunk. Ő az első perctől fogva igyekezett a legjobb apa lenni, és egyre jobban ment neki. Imádták egymást Annievel, s ez egyszerre töltött el bűntudattal és felhőtlen örömmel.
- Velünk vagy. Mellette vagy, és ezt ő is tudja. Robert! Jó apa vagy! Hallod?
- Nem, nem vagyok az. Nem eléggé.
- De igen. Jó apa vagy, ezt mindenki tudja. És jó apaként bíznod kell bennem. Fynn a lehető legjobb, és Annienek rá van szüksége. Engedd, hogy szeresse!
- Az áldásomat kéred?
- A lányod kéri.
- Mondd meg neki, hogy szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen.
Ezzel az áldását adta.
- Köszönöm!

37.rész

Ámor nyila szíven szúr



- A... barátod? - dadogtam teljesen megdöbbenve.
Annie? És egy fiú? Fynn?
- Igen.
- Fynn?
- Fynn Coles. Félévkor jött az iskolába. Az szülei orvosok, miattuk költöztek ide Vancouver-ből. Évfolyamtársak vagyunk, az osztályfőnöke kért meg, hogy segítsek neki a beilleszkedésben.
- Hát... látom sikerült - szóltam közbe.
- Csak... megmutattam neki az iskolát, körbevezettem, elkísértem az óráira, együtt ebédeltünk... Ilyesmik. Összebarátkoztunk, aztán... összejöttünk.
- Mikor? - ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben.
- Márciusban már hivatalosan is jártunk.
- Márciusban? És most mondod el? - hitetlenkedtem.
Nem válaszolt. Az arca még mindig vöröslött.
- Gondolom apád sem tud róla.
- Nem.
- Nem mondtad el nekem! Sem neki! - vágtam hozzá dühös szemrehányásaimat.
- Nem. El akartam mondani! Csak...
- Csak? Mi csak? Nincs csak!
- Csak várni akartam.
- Mire?
- Hogy minden elrendeződjön. Hogy Fynn beilleszkedjen, hogy befejeződjenek a munkálatok a házukban, hogy legyenek barátai. Meg akartam várni, hogy minden lenyugodjon. Biztos akartam lenni az érzéseinkben, abban, hogy együtt akarunk lenni. Azt akartam, hogy a barátaink elfogadják.
- Nem, Annie. Te azt akartad megvárni, hogy az apád elmenjen.
- Nem! Nem! Egyszerűen így alakult.
Nem hittem neki. Egyre csak kattogott az agyam: nem mondta el! Nem tudtam semmiről. A becsapottság érzése a hatalmába kerített.
- És most már elrendeződtek a dolgok? - kérdeztem feszült hangon.
- Nagyjából - vonta meg a vállát.
- És mégis, mikor akartad ezt közölni velem? - igyekeztem uralkodni csapongó érzelmeimen. Nem sok sikerrel.
- Mostanában.
Dühösen horkantottam. Pontosan tudtam! Ha nem szólja el magát, tovább titkolta volna. Ki tudja még meddig?
Reszkettem, a döbbenet, a harag, a félelem ledöntött a lábamról. Mi folyik itt? A lányom összejön valami Fynnel, és én nem tudok róla. Ki tudja miket műveltek ?Mégis mik történhettek kettejük között?
Annyira ismerős volt, de annyira más is. Felrémlett előttem 17 éves énem... Nem eshet abba hibába, amit én elkövettem! Nem juthat arra a sorsra, amire én jutottam. Nem lehet ilyen élete! Nem teheti tönkre a jövőjét egy fiú miatt, nem mondhat le az egyetemről, a fiatalságról, az IGAZI KAPCSOLATOKRÓL!
- Anya! - Annie hangja messziről érkezett. - Anya! Hiszen te sírsz!
Csak most vettem észre, hogy az arcom könnyekben úszik, és egész testem rázkódik.
- Anya? Ez Fynn és én miattam van?
- Annie, nem csinálhatod ezt! Olyan fiatal vagy! - a hangom egyszerre volt könyörgő és parancsoló.
- Hiszen te is ennyi idős voltál, amikor megismerkedtél apával -tiltakozott értetlenkedve. Fogalma sem volt arról, mit érzek.
- Éppen ezért. Nem juthatsz erre a sorsra.
Annie nem szólt semmit, csupán az arca változott meg.
- Megbántad, hogy így alakultak a dolgok, igaz? - az ő könnyei is peregni kezdtek.
- Tudod Annie, hogy nem így gondoltam. Csak... nem engedhetem, hogy egy fiú miatt félredobj mindent!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. Nem fogom otthagyni az iskolát, nem fogok teherbe esni! Én... csak szeretni akarom. Miért kerítesz belőle ekkora ügyet? - most már harag gyúlt a szemében.
- Ismerem a férfiakat, Annie! - világítottam rá.
- Csupán moziba akarunk menni, meg fagyizni a parkba, túrázni, táncolni... Nem akarunk rögtön lefeküdni egymással. Hát nem érted, Anya?
- Nem, nem értem.


Kénytelen voltam megérteni és elfogadni. Egy heti kétségbeesett csatározás után beletörődtem. Elhívtam őket szombati ebédre, hozzánk. Fogalmam sem volt mit készítsek, így maradtam a jól bevált fűszeres csirkénél, friss salátaágyon, krokettel. Desszertként könnyű csokoládétortát készítettem. Az utóbbi időben főzőtudományom sokat fejlődött, tortát is gyakran sütöttem. Kénytelen voltam, mert Janine nagyszerűen főzött, nem egyszer látott vendégül minket, és mikor ezt viszonozni szerettem volna, nem készíthettem egyszerű sült krumplit és nem melegíthettem fel valami mirelit kaját.

Annie a délelőtött Fynnel töltötte, úgy beszéltük meg egyre jönnek hozzánk. Pontban egykor meg is érkeztek. Annie félénken, de ragyogva fogta Fynn kezét. Fynn, minden bizonnyal a fiatal lányok szívének, elsőszámú elrablója lehetett. Kócos, barna haja édesen hullott az arcába, sötét szeme ragyogott. Az arca helyesen kisfiús volt. Jó fizikumú, magas fiú, igazán megnyerő. Egyszerűen ellenállhatatlan. Azonnal megértettem, hogy Annie miért szeretett bele.
És pont ez adott újabb okot az aggodalomra. Mi van, ha pont a helyes arcával csábítja el, és teszi tönkre a lányokat? Mi rejtőzhet az arca mögött?
Ám akkor sem csalódtam amikor kinyitotta a száját.
- Fynn Coles vagyok. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem.
Kezet csókolt, majd szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
- Szervusz Fynn! - válaszoltam félénken. - Rachel McAchlen vagyok. Én is örülök, hogy találkoztunk. Gyertek beljebb!
- Jaj igen, ezt Önnek hoztam.
Felém nyújtott egy csokor friss kerti virágot, olyat amilyet az egyszerű kis virágboltokban lehet kapni. Egyszerű volt, de gyönyörű, és meglepően kedves gesztus. Nem számítottam rá, így csodálkozva köszöntem meg, majd elvettem tőle és bementem, hogy betegyem egy vázába.
Újra megfogták egymás kezét, majd érezhető megkönnyebbüléssel léptek be a lakásba. Kibújtak kabátjukból, levették cipőiket, majd Annie körbevezette a lakásban Fynnt. Addig én az asztalra tettem a virágot, tökéletesítettem a terítést, majd kikészítettem az innivalókat.
- Gyönyörű lakás, Miss McAhlen! - mondta illedelmesen.
- Köszönöm Fynn. De hívj csak nyugodtan Rachelnek! - mondtam kedvesen.
- Ahogy kívánja.
- Akkor? Szia Fynn! - mosolyogtam rá, majd újra kezet nyújtottam, és barátságosan megszorítottam a kezét.
- Szia Rachel! - derült fel az arca egyértelmű megkönnyebbüléssel.
Töltöttem egy kis pezsgőt mindhármunknak, majd koccintottunk, s megpecsételtük tegeződésünket Fynnel. Asztalhoz ültünk, jó étvággyal láttunk hozzá az ebédhez. Fynn rendkívül udvarias volt, néhány falat után megdicsérte a főztömet, s nem sokkal utána a terítést is. Láthatóan jó benyomást kívánt tenni, és ez sikerült is neki.
- És Fynn... Hogy tetszik Edmonton?
- Igazán megkedveltem, ezalatt a néhány hónap alatt. Bájos kisváros, szerintem. Bár Vancouvert is szerettem, ott nőttem fel és a szívemhez nőtt, természetesen. Nehéz volt elszakadni, de olyan hamar beilleszkedtem, hogy most már nem is nagyon hiányzik.
- Ezt örömmel hallom. És... vannak barátaid?
- Igen, nagyon jófejek az osztálytársaim, és az egész évfolyam nagyon kedvesen fogadott.
- És a szüleid? Annie mondta, hogy a helyi kórházban kaptak állást, ezért is költöztetek.
- Igen. Apám sebész, anyukám pedig onkológus. Remek lehetőség volt ez, ezért belevágtunk.
- És kedvelik a várost? Milyen a munkájuk?
- Persze, ők is megszerették Edmontont, szereztek barátokat, és a kórház is nagyszerű.
- Van testvéred?
- Igen, egy 10 éves húgom van, Mia. Ó, nagyon helyes kislány, igazán közel állunk egymáshoz. Igazi mini balerina! - Fynn hangja más lett, hogy róla beszélt. Olyan... büszke.
- Tényleg? Ez nagyon helyes.
Nevettünk egyet, majd Annie elmesélte, hogyan táncolt Mia az egyik iskolai ünnepségen. Mint megtudtam, Annie már találkozott Miaval, sőt gyakran ment el Fynnel, Miaért, és jó kapcsolatot alakítottak ki.
- És... Hol laktok?
- A külvárosban. Egy kétemeletes kertes házat vettünk, igazán szép. Fel kellett újítani, de jó állapotban volt eredetileg is. Könnyen megközelíthető, a városba is hamar be lehet érni... És végre vehettünk kutyát! Nagyon szerettünk volna kutyát Miaval, de Vancouverben egy társasházban laktunk, nem tarthattunk. Most viszont igen! Egy kölyök juhászkutya keveréket fogadtunk örökbe a helyi menhelyről. Imádnivaló és nagyon jól kezelhető.
- Igen Anya, látnod kellene. Fynn mutatott róla képet, és hát... egy kissé megingatott a macska - pártiságomban.
- Húúú, akkor tényleg aranyos lehet. Mert ami Annie macskamániáját illeti...
Annie nevetve oldalba bökött, de igazat adott.
Az ebédet követően még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd Fynn távozni készült. Annie elbúcsúzott tőle, majd, mielőtt útjára bocsátottam volna, feltettem neki a legfontosabb kérdést.
- Fynn, szereted Anniet?
- Igen, nagyon szeretem.
Megpaskoltam a vállát, és ennyit mondtam: - Jó válasz.
Minden aggodalmam ellenére, többé nem kételkedtem, hogy a lányom jó kezekben van.

36.rész

Képről képre



- Mit gondolsz? Tetszik?
- Még kérdezed? Tökéletes! - Annie arcán világraszóló mosoly terült el.
Még egyszer végignéztem a faburkolatú falakon, a sötét fapadlón, az éles fényt adó modern lámpákon, a terem közepén elhelyezett fekete bőrkanapékon. A falakon még csak néhány festményt helyeztek el, de mindegyik remekmű volt.A képek alatt egy kis táblán elolvashattuk az alapvető információkat.
- Igen, egyetértek. Kezdetnek megfelelő.
- Abszolút! Imádom! - lelkesedett Annie.
- Menjünk, jelentkezzünk be.
Annie mosolyogva pattant mellém, lelkesen karolt belém, és vadul húzott az apró iroda felé, ami mellett elhaladtunk, amikor bejöttünk ebbe az újonnan kialakított galériába. Odakint épp a virágokat ápolták a dolgozók, ők mondták, hogy még nincs kész a recepció, szóval menjünk be, nézzünk szét, utána pedig csak kopogjunk be az irodába.
Az utasításokat követve kopogtattam az ajtón, mire egy középkorú, szakállas, szemüveges férfi nyitott ajtót mosolyogva.
- Jó napot kívánok! Richard Lambert vagyok. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Rachel McAchlen vagyok, ő pedig a lányom, Annie. Kezet rázott velem, aztán Annievel is. - Örvendek.
- Mi is. Képkiállítás ügyében jöttünk.
- Fáradjanak be.
Beljebb mentünk, majd Annie bezárta maga mögött az ajtót. Mr.Lambert invitálására helyet foglaltunk a fekete bőrszékeken, majd tapintatosan körbefürkésztem. Az iroda stílusa megegyezett a galéria stílusával - sötét, de hangulatos. Képek voltak mindenütt: a falakon, a falnak támasztva, leplekkel fedve, dobozokból kilógva - mindenütt. Mr.Lambert kedvesen pislogott ránk régimódi szemüvege mögül, jóllakott nagyapa módjára simogatva a szakállát. Azonnal megkedveltem.
- Szóval képkiállítás... Kinek a képei?
- Az enyéim - szólt Annie, meglepő magabiztossággal.
- Milyen képek?
- Tájképek, csendéletek, portrék.
- Mivel készítette? És mire?
- Szénnel, pasztellel, krétával és aquarellel aquarell papírra, és olajfestékkel vászonra.
Mr.Lambert hümmögött, a falakat fixírozta.
- Miért szeretné kiállítani a képeit?
- Szeretném, ha mások is látnák a képeimet, szeretném megosztani az emberekkel a művészetemet. Azt akarom, hogy lássák, amit én. A zöldellő fákat, amiket a szobám ablakából látok, a csorba bögrét, amit úgy szeretek...
Mr.Lambert elmosolyodott, s ez a mosoly elárulta, hogy máris a szívébe zárta Anniet és a képeit. Egyszerűen éreztem, hogy így van.
- Hány képről van szó?
-Húszról.
- Mindet beszeretné mutatni a nagyérdeműnek?
- Ön beszeretné?
Mr.Lambert nevetett, majd az asztalra csapott nagy hévvel, és felkiáltott. - Szinte biztosra veszem.
Annie felkacagott, majd én is csatlakoztam hozzá.
- Hozza el a képeit kisasszony, holnap délelőtt tízre. Megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, kiállítjuk a képeit.
- Ennyi? - kérdezte Annie hitetlenkedve, de mosolyogva.
- Galériám célja a tehetséges edmontoniak és környékbeliek felkarolása. Szeretném, ha a tehetséges művészek lehetőséget kapnának, hogy bemutassák a képeiket. Annyi különleges festő van, és olyan kevésnek sikerül befutnia. Szeretnék esélyt adni. Művészetet akarok adni az embereknek! Mindenre nyitott vagyok, érdekelnek a képei, hölgyem.
- Értem. Ez nagyszerű! Csodálatos! Köszönöm Mr.Lambert!
- Én köszönöm.
Felálltunk, kezet ráztunk Mr.Lamberttel, majd nevetve elhagytuk az épületet. A kinti napsütés lágyan cirógatta az arcomat, a szél összeborzolta a hajamat. Anniere pillantottam, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
- Kifogják állítani a rajzaimat! Mr.Lambert galériájában! Nem hihetetlen?
-Nem, Kicsim. Annyira tehetséges vagy, és ahogy Mr.Lamberttel beszéltél! Nagyon büszke vagyok rád.
Annie hevesen átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy az öröm könnyei potyognak a szeméből, amitől nekem is sírhatnékom támadt.
- Tényleg büszke vagyok rád. Sikerült!
- Igen. Tudom, hogy még sok munkára van szükség,hogy a galéria olyan legyen, amilyenben szívesen látom a műveimet, de én látom benne a lehetőséget. Fynnek igaza volt.
- Kinek? - kérdeztem kissé csodálkozva. Semmilyen Fynnt nem ismertem.
- Ööö... - Annie arca pipacspirossá vált.
- Annie?
Annie nem szólt egy szót sem. Lefékeztem és elkaptam Annie karját.
- Mi folyik itt, Annie? Ki az a Fynn? És mi köze van neki ehhez az egészhez? - rosszat sejtettem.
Annie megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni egyre kétségbeesettebb kérdéseimre. Még akkor is tartott szótlansága, amikor hazaértünk. Aztán egyszer csak már nem bírta tovább és kibökte.
- Fynn segített galériát keresni. Biztosra vette, hogy ez a hely lesz az igazi. Ő a ... barátom.

35.rész

Szív küldi szívnek



- Akkor este? A hetesre?
- Persze. Együtt megyünk, vagy ott találkozunk?
- Ott találkozunk! Lucyvel már korábban bemegyünk, van egy kis elintéznivalónk.
- Oké. Akkor a mozi előtt... 3/4-kor?
- Aha, úgy jó lesz.
- Hívd Anniet is! - szólt közbe Lucy. A szeme csillogott Annie nevének említésekor.
- Nem tudom mit tervezett estére, de szólok neki.
- Jó lenne ha jönne, olyan édes lány.
- Igen, nagyon szeretjük - tette hozzá Janine, aki szintén ellágyult, ha Annieről volt szó.
Elmosolyodtam a kedvességük hallatán.
- Értem. És biztos, hogy elfogultnak tűnök, de tényleg imádnivaló csajszi. Én is odáig vagyok érte.
- Ez természetes - mosolygott Janine. - Ha olyan lányom lenne, mint Annie, akkor halálra szeretgetném és totálisan elkényeztetném.
- Tőled nem is várnánk mást - gúnyolódott Lucy. Majd felém fordulva, már sokkal kedvesebben hozzá tette: - De Rachel nem esik ebbe a hibába. Sokkal jobban neveli a gyerekét, mint ahogy te tennéd.
Hát igen, a végén újra csattant az ostor. Ezt nem hagyhatta ki.
Megcsörrent a telefonom. Naivan felgyorsult a szívverésem, a gondolataim máris máshol jártak. Ok nélkül. A kijelzőn April neve állt, a várva várt Rob helyett.
- Megbocsátotok? - kérdeztem.
- Menj csak - biccentett a fejével Janine, Lucy pedig egyetértően bólintott.
Pár lépést tettem a konyha felé, közben megnyomtam a megfelelő gombot a telefonon.
- Helló April, mizújs?
- Rachel, tudunk beszélni? - kérdezte izgatottan.
- Aha, mondd csak!
- Tudod, mondtam, hogy Joshsal ma megyünk megbeszélni az esküvő időpontját az esküvőszervezővel.
- Persze. És, sikerült?
- Igen.
- Na, mondd már! Ki vele, mikor lesz? - alig vártam, hogy megtudjam az esküvő pontos dátumát. Eddig csak annyit tudtam, hogy mindketten nyári esküvőt szeretnének.
- Hát... - borzolta az idegeimet. - Oké. Augusztus 15-én.
- Úristen, ez nagyszerű! - kiáltottam boldogan. - Gratulálok!
- Jaj, köszönöm! Úgy örülök! És olyan izgatott vagyok.
- Megértelek - mosolyogtam. April, bár az eljegyzés után várni akart az esküvővel, most mégis alig várta, hogy eljöjjön a várva várt lagzi. Hiába, ez hatalmas dolog a nők életében.
- Ezért hívtalak. Meg azért, hogy nem ebédelünk ma együtt?
- Oh, persze, hogyne. Felhívom Samet is.
- Megtennéd? Köszi. Akkor... 1-kor a Hallway-ben?
A Hallway egy klassz kis étterem volt a belvárosban.Mostanában nyílt, és nagyon megtetszett nekünk, gyakran jártunk oda.
- Nekem jó.
- Akkor 1-kor, a Hallway-ben.
- Rendben. Szia!
- Szia!
Visszafordultam a lányok felé, hogy szóljak, még egy telefont el kell intéznem. Zavartan fordultam a konyha felé, amikor megláttam, hogy Lucy nyelve éppen Janine szájában kalandozik. Tudom, hogy meg kellett volna már szoknom ezt, de egyszerűen nem ment. Még mindig zavarba jöttem, ha fogták egymás kezét, vagy elcsattant egy - egy csók.

Janinenal és Lucyvel remek barátnők lettünk az elmúlt négy hónapban. Április második hetében jártunk, Rob pontosan egy hónapja utazott New Yorkba, hogy letudja filmes - zenés - modellkedős karrierjét.
Még januárban kötöttünk barátságot, amikor szavamat megtartva, körbevezettem őket a városban. Sosem fogom elfelejteni, ahogy bal oldalamon Lucyvel, jobbomon Janinenal vihogva mentünk egyik helyről a másikra. Azalatt a délután alatt rájöttem, hogy mennyi közös van bennünk. Hamar egy hullámhosszon voltunk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Rengetegszer átjöttek hozzánk. Végignéztünk fél tucat romantikus vígjátékot. Forralt bort ittunk az erkélyen, nevetséges gyerekkori sztorikat mesélve. Csendéleteket festettünk Annievel, a 70-es évek zenéjét hallgatva. De az első napsugarak feltűnésével nagyokat sétáltunk az ébredező parkban, voltunk biliárdozni, horrorokat sikítoztunk végig a moziban, és nemegyszer torkoskodtunk a Chocolate Hearts-ben.

Samet tárcsáztam, majd a konyhába sétáltam, és neki dőltem a pultnak. A 10.csengés után már kiakartam nyomni, amikor felvette. Zihálva szólt a kagylóba.
- Rachel?
- Igen, én vagyok. Szia Sam!
- Mi van? - ennél szebb stílusban, ha akart volna, sem tudott volna üdvözölni.
- Én is szeretlek! - válaszoltam gúnyosan.
- Oké... Szia Rachel McAchlen, hogy ityeg a fityeg?
- Remekül, kösz a kérdést! Mi van veled?
- Huh... Semmi - még mindig kapkodta a levegőt.
- És a semmi miatt fogsz mindjárt megfulladni? Ez érdekes...
- Csak... mással voltam elfoglalva.
Lépéseket hallottam, majd ajtócsapódást. Nem volt nehéz rájönni, mi folyik Samnél.
- Ki az?
- Honnan veszed, hogy pasi van a dologban?
Nem válaszoltam. Körülbelül három másodperc múlva csattanást hallottam, és Sam felkiáltott.
- Oh, a francba! Jaj, de hülye vagyok!
- Igen. Ez van. Most már elárulod ki az?
- Na jó - sóhajtott beletörődve. - Jake Dancy. Eszméletlen a pasi!!! A bárban ismertem meg, valósággal felszedett! Nem mintha annyira ellenkeztem volna... A cigiszünetben...
Félbeszakítottam lelkes áradozását.
- Sam, te nem is cigizel.
- De jár nekem az az öt perc. Ne szakíts félbe! Szóval a szünetben a sikátorban csókolóztunk, aztán a műszak végén feljött... Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz! Rég volt dolgom ilyen szenvedélyes férfival. Akkorra...
- Sam, állj! Nem kérek részleteket.
- Oké. De akkor is fantasztikus volt! Egész nap együtt voltunk, aztán éjszaka is... ühm, nálam volt. És most is itt van. Átjöttem a fürdőbe beszélni.
- Értem. Akkor nem is érsz rá egy csajos ebédre, ugye?
- Hát... Nem szívesen hagynám itt.
- Rendben. De valamit ígérj meg: vigyázz magadra!
- Persze, persze, ne aggódj! Nem lesz semmi baj.
- Samie! Ismerem én a te szexisten pasijaidat, és igenis van okom aggódni. Nem tetszik ez nekem.
- Nem is neked kell, hogy tetszen! Bár lefogadom, ha látnád Jaket, totál begerjednél.
- Tuti. Azért csak légy óvatos, oké? Majd beszélünk. Szia!
- Oké. Szia!
Csöppet sem nyugodtam meg a telefonbeszélgetésünket követően, sőt. Tényleg ismertem ezeket a férfiakat. Sam eddigi pasijai leginkább szexmániások, alkoholisták, megrögzött munkakerülők voltak, és egyéb megbízhatatlan alakok. Nem tudott kifogni egy kedves, tisztességes férfit. Imádta a rosszfiúkat amivel nem volt gond addig, amíg nem loptak tőle, nem próbáltak meg erőszakoskodni, és nem csattant el egy pofon. Nemegyszer durvultak el a dolgok Samnél, és féltem, hogy ez az új " fogás " is hasonló fazon lesz.
Visszamentem a nappaliba, majd nagyot sóhajtva lehuppantam az egyik fotelbe.
- Minden rendben? - kérdezte Lucy kissé aggódva.
- Sam bepasizott.
- Ajjaj - szólt egyszerre Lucy és Janine. Ismerték Samet is, és tudták, hogy ez mit jelent.
- Ez az. Valami szexi pasi a bárból...
Csöngettek. Lemondóan sóhajtottam, hogy ma már nem tudok nyugodtan beszélni a lányokkal. Elnézést kérve álltam fel újra, és a bejárathoz siettem.
- Jó napot kívánok, Miss McAhlen! Daniel Scruth vagyok a Szerelmes Szívektől. Legyen mindennap Valantin-nap!
- Helló Danny! Jó újra látni!
- Csomagot hoztam Mr.Pattinsontól.
- Ki gondolta volna? - tréfáltam, bár nem találtam túl humorosnak, hogy egy hónap után is ilyen buzgómócsing.
Rob ízlésével nem volt semmi problémám, eddig. Nem fért a fejembe, hogy volt képes felbérelni ezt a céget ( a Szerelmes Szívek-et ) arra, hogy ajándékokat kézbesítsenek tőle, nekem. Rob ugyanis azt találta ki, hogy minden héten küld valamilyen apró ajándékot, egy levéllel. Eddig négy ajándékot küldött, mindegyikben egy rövid üzenettel. Utána mindig felhívtam, és hosszan beszélgettünk. Először az elutazása napján kaptam egy csokor virágot. Egy héttel később egy képeslap érkezett New York-ról. Harmadjára egy CD csomagot küldött. A " Brit falka " CD-it, azaz Rob, Bobby Long és Marcus Foster szóló CD-it és egy közös lemezt. A levél még az ajándéknál is emlékezetesebb volt.
" Egy szupermarketben vásároltam ( kedvenc testőreimmel ) , amikor a pénztár mellett ezt találtam, a leárazott termékek között. Az egész csomag 5 dollárba került. Istenem, csak Bobby és Marcus meg ne tudja! El ne mondd senkinek, hogy honnan van és mennyibe került!!! "
Múltkor egy " New York - Nagy Alma " csomagot küldött. Almás csoki, almás cukorka, almás rágó, almás aprósüti és almalé New York-os külsőben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz a csomagban.
- Tessék, Miss McAhlen - nyújtotta felém a megszokott csomagot. Rózsaszín selyempapír, fényes piros szívekkel és rózsákkal. Piros szalaggal volt hozzákötve az egyszerű, fehér boríték, New York-i címzéssel.
- Köszönöm - vettem át. - Most sem? - kérdeztem rá a fizetségre.
- Nem, nem. Minden el van intézve.
- Értem. Viszlát!
- Legyen mindennap Valentin-nap!
Nem válaszoltam a szörnyen elcsépelt nyálcsorgatásra. Bezártam az ajtót, és visszamentem a nappaliba. Janine elmosolyodott amikor meglátta a csomagot, én pedig elpirultam, mert tudtam, mit jelent a csomag. Lucy kézen fogta Janinet, majd felálltak, és felém vették az irányt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Mindent megbeszéltünk, amit akartunk. Este találkozunk a moziban.
- Persze. Sziasztok!
Mosolyogva kisétáltak a szobából, én pedig a kanapéra vetettem magam, és feltéptem a csomagot. Kitört belőlem a nevetés, amikor megláttam az " I love New York! " kitűzőt.
Felbontottam a levelet, mohó szemeim valósággal magukba szippantották az ismerős betűket.
" Rachel! Tudom,hogy nem vagy oda New York-ért, de azt is tudom, miért nem. Nem szeretném, ha miattam nem szeretnéd a várost, ami pedig az egyik legcsodálatosabb a világon. Persze, Edmonton után. Szeresd New York-ot! Én szeretem.
Robert
UI.: Megígérem, hogy egyszer elhozlak ide! "
Megint nevettem, hiszen annyira bolond volt! A szívem máris szárnyalt.
Őrült módjára kaptam a telefonom után, majd megnyomtam az 1-es gombot, és vártam, hogy Rob felvegye. A második csörgésre az imádott hang a fülemben csengett.
- Mi tartott ilyen sokáig?
Felnevettem, ő pedig velem kuncogott.
- Annyira jó hallani a hangod!
- Nem is tudod mennyire boldog vagyok, Rach!
- Én is az vagyok.
- Jól vagy? Minden rendben? Mi újság otthon?
Az otthon szóra a szívemet kellemes melegség öntötte el.
- Persze, minden oké. Annie suliban van, épp most mentek el Janineék. Este moziba megyünk, valami horrort fogunk megnézni.
- Ti meg a horror! - nevetett kedvesen.
- Hát, van benne valami. De tudod, ezért van a popcornos doboz! - utaltam arra, hogy azzal szoktuk eltakarni a szemünket.
- Tényleg? Na, ma is tanultam valamit.
- Holtáig tanul az ember.
- Úristen, akkor nagyon sok minden vár még rám. Hogy fogok ennyi mindent észben tartani?
Megint nevettem.
- Valami miatt azonban aggódom. Samnek új pasija van.
- És? - a hangja teljesen nyugodt volt. Láttam magam előtt, ahogy kérdőn felvonja a szemöldökét.
- És? Sam. Egy új pasival. Ennyi nem elég?
- Fölöslegesen aggodalmaskodsz, Rachel! Sam tud magára vigyázni. Felnőtt nő, megoldja.
- Látszik, hogy nem ismered túl régóta! Sam egymagában is elég probléma, nem még egy hímnemű egyeddel!
Rob nevetett, amitől a szívem még magasabbra repült. Olyan volt számomra a nevetése, mintha angyalok hangját hallanám.
- Nem lesz semmi baj.
- Talán - nem voltam túlságosan meggyőzve.
- És April? Megvan már az esküvő időpontja?
- Igen, nemrég beszéltünk. Augusztus 15.
- Ez nagyszerű! Mondd meg neki, hogy gratulálok!
- Átadom. De... részt veszel az esküvőn?
- Ki nem hagynám!
- Meddig kell várnom rád? - még én is észrevettem milyen panaszos a hangom.
- Sajnálom, Rachel -mondta bűntudatosan.
- Nem úgy értettem. Csak nagyon hiányzol!
- Te is nekem. Minden pillanatban érzem a hiányod. Folyamatos nyomás van a szívemben, mintha a hiányérzet testet öltött volna, és most ott tanyázna.
- Legszívesebben itt hagynám ezt az egészet, és rohannék hozzád - kontráztam.
- Hát tedd meg! Várok rád!
Nevettem, noha nem tetszett a megjegyzése. Micsoda ötlet! És a legrosszabb az volt, hogy pontosan ezt szerettem volna tenni. De tudtam, hogy nem lehet. Az egy dolog, hogy nekem itt van Annie, és a munkám, ami jelenleg egy hétvégéig sem tud nélkülözni, de Rob tényleg folyamatosan dolgozik. Fotózások, forgatások, interjúk, üzleti ebédek... Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak ezt a kimenőt. A célunk az volt, hogy Rob minél hamarabb befejezze a munkát, hogy új életet kezdhessünk. Ez pedig csak úgy ment, hogy a lehető legtöbb időt a munkájával töltötte.
- Te is tudod... - kezdtem el, de félbeszakított.
- Igen. Tudom. Csupán pillanatnyi elmezavar volt.
- Sajnálom. Neked biztos sokkal nehezebb.
- Igen, neked ott van Annie.
- Igen, Annie... Az egész vasárnapot festéssel töltötte. Most már van úgy 15 - 20 képe, amit ki lehetne állítani. A hétvégén elmegyünk néhány galériába.
- Ez csodálatos hír! Mondd meg neki, hogy gratulálok és majd felhívom!
- Oké. Mikor beszélünk újra?
Éreztem a búcsú szelét. A torkomat láthatatlan kéz szorította.
- Amilyen hamar csak tudok, telefonálok.
- Rendben... Légy jó!
- Az leszek. Vigyázz magadra!
- Szeretlek!
- Szeretlek! - ezzel véget ért a beszélgetésünk.
A könnyeim folyni kezdtek, amint nem hallottam a hangját.