54.rész

Drága anyós, após



Amint beszálltunk az autóba, bekötöttük magunkat és elindultunk, letámadtam Robot.
- Mesélj el mindent!
- Igen, apa, nagyon kíváncsiak vagyunk! - kontrázott Annie. - Miről beszélgettetek majdnem egy órán keresztül?
Rob felnevetett, kissé zavartan a hajába túrt, szemét le nem vette az útról.
- Semmi különösről - somolygott.
- Semmi különösről, mi? - nem hagytam magam lerázni. - Erre a találkozásra vártunk hónapok óta, és te azt mondod, hogy nem történt semmi?
- Ezt nem vesszük be! - rázta meg a fejét Annie. Előrébb húzódott, kezeit megtámasztotta az első üléseken, fejét kidugta kettőnk között. - El kell mondanod!
- Fynnt is így ki fogod faggatni?
- Még szép! - mondta Annie határozottan.
- Jól van, megadom magam! - kuncogott Rob. - Ti kis inkvizítorok!
- Tudod, hogy mennyire fontos ez nekünk - simítottam kezem a karjára, hogy enyhítsem kissé szavaink élét.
- Hát persze, hogy tudom! Nekem is az - bólintott Rob kissé komolyabban az eddiginél. - Természetesen minden rendben ment. Igazat adok nektek, Fynn valóban rendes srác. Az elején egy kissé meg volt szeppenve, nem mert kérdezgetni tőlem, inkább ő elégítette ki az én kíváncsiságomat, de a végére belejött; jól elbeszélgettünk.
- Miket kérdeztél tőle? - Annie gyanakvón felhúzta a szemöldökét. - Ugye nem rólam volt szó?
- Ki másról lett volna, édesem? - tette fel költői kérdését Rob. - Te vagy az összekötő kapocs kettőnk között! Igaz, hogy te már mindent elmeséltél nekem - hogy hogyan ismerkedtetek meg, hogy miket szerettek együtt csinálni, a közös barátaitokat -, de szerettem volna tőle is hallani ezt. Meg hát ott voltak a szokásos kérdések; hogy mikkel foglalkozik a szabadidejében, mit tanul, hogyan képzeli el az életét a jövőben...
- És elégedett voltál a válaszokkal? Megfelel az elvárásaidnak? Vagy talán megbukott a vizsgán? - Annie hangja ellenségessé változott, számomra érthetetlen okokból. Nem tudtam megítélni, hogy melyik a jobb: ha közbeavatkozom, vagy ha nem? Rob lépett helyettem.
- Félreérted, Annie! Nem azért találkoztam és beszélgettem el vele, mert tesztelni akartam. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ki az, akiért foggal-körömmel harcolsz, akiért képes lennél szembeszegülni velünk. Azt hiszem, ebben te sem találhatsz kifogásolnivalót!
- Nem, nem erről van szó... - Annie elpirulva nekidőlt az ülésnek. - Én csak... aggódtam. Nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Ő sokat jelent nekem, nem szeretném elveszíteni.
- Nem is kell elveszítened! Semmi akadálya annak, hogy együtt legyetek.
- Tényleg? - Annie nem akart hinni a fülének. - Kedveled?
- Mi az hogy! - kacagott fel Rob. - Boldoggá tesz, hogy a lányomnak ilyen jó ízlése van, ilyen okosan válogatott a fiúk közül! Fynn - ahogy édesanyád mondta - nagyszerű srác; a koránál érettebb és felelősségteljesebb, eszes és talpraesett, határozott elképzelései vannak a jövőjéről, tudja, hogy hová tart és... igazán, őszintén szeret téged - a tükörből hátranézett Annie-re, a tekintete lágy, cseppfolyós érzelmekkel telt meg. A szívemet összefacsarta a szeretet, amit eziránt a két ember iránt éreztem.
- Köszönöm, apa! - súgta Annie. - A te helyeslésed nélkül nem lennék tökéletesen boldog vele.
- Én köszönöm, hogy számítok neked annyira, hogy megkérdezd a véleményemet! Büszke vagyok rád!
Annie előrenyújtotta a kezét, ügyetlen mozdulattal megpaskolgatta Rob vállát. Ekkor vettem csak észre, hogy az autó már nem halad. Megálltunk; megérkeztünk úticélunkhoz, az új otthonunkhoz.
Nem tudtam, mire számítsak, hogy vajon Rob milyen mértékben vett részt a ház kialakításában, berendezésében, mennyire van benne az ő ízlése, az ő lelke. Nem beszélt róla, azt akarta, hogy egészen elfogulatlanul és nyitottan pillantsuk meg először.
Így is történt. Izgatottan húztam le az ablakot és dugtam ki a fejemet rajta, hogy jobban szétnézhessek. És akkor... elém tárult a világ legcsodálatosabb házának látványa.
Brit és amerikai építészeti elemek egyaránt megtalálhatóak voltak a kivitelezésében; megmutatta, hogy honnan jött Rob és honnan jöttem én. Halványan emlékeztetett Rob szülőházára, de felfedeztem benne azt a házat is, ahol nevelkedtem, s ahol a szüleim a mai napig élnek, nem messze Edmontontól. Minden szöglete, minden hajlata az otthon biztonságát és ismerősségét sugározta felém. Az agyamból törlődött az a kósza gondolat, hogy nem akarok elköltözni, nem akarom otthagyni azt a lakást, amiben már vagy tizenöt éve éltünk Annie-vel, amit megszoktunk és szerettünk. Ide akartam jönni. Itt akartam élni. Most már ez volt az otthonom.
Hallottam a kocsiban Annie zaklatott zihálását, majd azt, hogy feltépi az ajtót. A ház elé szaladt, szemei itták az épület képét, a szája elnyílt csodálkozásában. Felém pillantott, ajkai a ,,Látod ezt?” szavakat formázták, de hang nem jött ki a torkán.
- Gyere Rach, nézzük meg közelebbről! - szólt Rob gyengéden.
Nem tudtam felelni neki; kiszálltam az autóból, megvártam amíg mellém ér, belém karol, s hagytam, hogy a házhoz vezessen. Le se vettem róla a szemeimet. Úsztam a szépségében, az újszerűségében; megmártóztam a büszkeségben és a hálában, amit a látványa kiváltott belőlem. Abban a végtelen hálában, amit azért éreztem, amiért Rob nekünk ajándékozta ezt a csodát.
- Tetszik? - hátulról az ölelésébe vont, fejét megtámasztotta a vállamon.
Körbepásztáztam a szabadon zöldellő kertet, a vöröslő rózsabokrokat, a kedves kovácsoltvas kerítést, végül a két emeletes, a napfény által barackos árnyalatban ragyogó házat a verandával és a nagy ablakokkal. Egyszerű volt, természetes, barátságos - pont olyan, amilyennek lennie kellett. Sőt, még annál is tökéletesebb! Ennél szebbet senki sem kívánhatna magának.
- Soha nem láttam még ilyen szépet - leheltem meghatottan. - Egyszerűen... tökéletes. És a miénk.
- A miénk! A családunké.


Október első hetére sikerült átköltöznünk az új házunkba. Csak a személyes tárgyainkat - a ruhákat, könyveket, újságokat, filmeket és ehhez hasonló kellékeinket - vittük magunkkal, másra nem is volt szükségünk. A berendezés, a felszerelés mind adott volt, nem szorultunk rá semmi másra, nem hiányoltunk egyetlen apróságot sem. Rob mindenre gondolt, mindenről gondoskodott. Nem tudtam eldönteni, hogy az a külön töltött tizenhét év fejlesztett ki benne valamilyen felnőtt, érett, komoly hozzáállást a családhoz, vagy egész egyszerűen ezzel a tulajdonságával, képességével született, esetleg a mögöttünk álló kemény hónapok edzették meg, mindenesetre engem lenyűgözött. Nem gondoltam volna, hogy képes erre. Összetartotta a családunkat, mindent megadott nekünk, főleg szeretet és törődést, amire a legjobban vágytunk. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy mennyi ideig kellett nélkülöznünk egymást, hogy mennyit kellett szenvednünk, hogy eljussunk idáig. A múltba veszett a kín, a szenvedés és a megpróbáltatások emléke; ezeknek nem maradt helye boldog, dolgos hétköznapjainkban.
Szépen, lassan, nyugodtan berendezkedtünk, elpakolgattuk a holmijainkat, meghatároztuk mindennek a helyét. Könnyűnek bizonyult hozzászokni az új képhez, ami reggel fogadott, amikor Rob csókját élvezve felébredtem, abban az ágyban, amiben ígérte, hogy fel fogok. Az ágyunkban. Többé nem álom volt, nem is ígéret, hanem maga a valóság. Hálásan gondoltam az események alakulására, ha felötlött bennem, hogy még egy évet sem kellett várnom rá, hogy az álom, hogy egy családként boldogan élünk a saját kis birodalmunkban, valósággá vált.
Reggelente együtt ettünk a narancsos, leginkább a naplemente színeire hasonlító, tágas étkezőben, ebéd után a verandán pihentünk a hatalmas, puha, párnákkal és takarókkal bélelt fotelekben, az alkonyat a kis tónál ért bennünket a hátsó kertben, este pedig közösen tévéztünk a könyvekkel, filmekkel, emléktárgyakkal teli nappaliban.
Robbal nem tudtunk betelni egymással; beszélgettünk a rózsák között, csókolóztunk az óriási kádban fürödve, összebújva zenét hallgattunk, lefekvés előtt olvastunk. Az összes pillanat különlegessé vált, amint ő is a részesük volt. Nem létezett már a szótáramban a hétköznapi, közönséges, unalmas szó.


- Anya, a nagyi hív - nyújtotta felém Annie a telefont az egyik békés szombat délelőttön. Épp akkor értem be a kertből, ahol imádtam az időt tölteni. A levegő frissessége üdítően hatott rám, a hasamban növekvő aprócska élet úgy éreztem, rajong a napfényért.
- Hogyhogy? - néztem rá kissé csodálkozva. Meglepett a keresése. - Már vagy két hónapja nem beszéltünk.
- Pont ezért - forgatta meg Annie a szemeit. Megrázta a készüléket, jelezve, hogy vegyem át tőle.
- Oké - ragadtam kezembe kelletlenül. Előre féltem, hogy mit akarhat tőlem. Az anyám nem az a típus, aki csak úgy telefonál. Azt a lehetőséget, hogy hiányoztam neki, eleve kizártam, hiszen tudtam, hogy apámmal kettesben számára tökéletesen megfelelő életet él, amiben két hónap után még nem tátong űr a mellőzésemtől.
- Rachel, itt vagy már? - kiabálta idegesen a kagylóba. - Hallasz?
- Ha így üvöltesz, biztos lehetsz benne, hogy mindenki remekül hall - világosítottam fel.
- Az én jó, öreg Rachel lányom - vágott vissza. - Ha másból nem is, a szavaidból csöpögő vitriolból tudhatom, hogy veled beszélek.
- Szia anya! - mosolyogtam el magam végül. Megolvadt bennem a jég. - Mi újság veled? Miért hívtál?
- Ok kell ahhoz, hogy felhívjam a saját, édes lányomat? - hápogott felháborodásában.
- Nem, dehogy, nem így értettem! - mentegetőztem feleslegesen.
- Nem éppen ilyen fogadtatásra számítottam - mondta tovább elégedetlenül. - Már vagy két hónapja, hogy utoljára beszéltünk, azóta nem hallottam felőletek semmit! Az egy dolog, hogy Annie nem keresett - fiatalság, bolondság -, tudod, hogy megy ez; de te igazán üzenhettél volna! Mi történt veled, Rachel? Valami megváltozott, nincs igazam? Hm? Összeszedtél valakit?
- Ha hagynál szóhoz jutni, megmagyaráznám - csattantam fel. - Elfoglalt voltam, sok dolgom akadt, de terveztem, hogy felhívlak. Csak...
- Csak?
- Csak még nem jutottam el odáig, ne haragudj! - beláttam, hogy jobban teszem, ha bocsánatot kérek tőle, mielőtt vitává fajulna a beszélgetésünk.
- Jól van, tudom én, semmi gond! - csitított engedékenyen. - Most beszélünk.
- Igen, így van - nem tudtam, mit mondhatnék. Zavartan vakargattam a homlokom.
- És?
- És semmi. Mindannyian szuperül vagyunk - ó, a csudába!
Lebuktattam saját magam.
- Mindannyian? Szóval tényleg hapsi van a dologban.
- Anya, muszáj erről beszélnünk? - a hangom könyörgővé vált, amiért utáltam magam. Nem szerettem meghunyászkodni előtte.
- Nem feltétlenül kell ebben a pillanatban, este ugyanis vacsorázni megyünk hozzátok.
- De anya! - kiáltottam a hívás megszakadását jelezve búgó telefonba.


Rob, ha nem is repesett az örömtől, hogy pár óra múlva találkozik a szüleimmel, nem mutatta ki ellenérzéseit. Nyugodtan fogadta, hogy kis túlzással már úton vannak, s hamarosan meg kell ismerkednie velük.
Annie beszélt apámmal, megmondta, hogy pontosan hova jöjjenek, és megkérte, hogy vegye rá anyámat, hogy lehetőség szerint fogja vissza magát. Egyikünk sem akarta, hogy nekiessen Robnak. Én személy szerint nem tudtam eldönteni, hogy melyiküktől tartsak jobban. Anyám szenvedélyes, heves, meggondolatlan alkat, aki könnyen elragadtatja magát, míg apám inkább komoly, csöndes és megfontolt. Kiegészítették a másikat, rájuk tökéletesen igaz volt a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Házasságuk kiállta az idő próbáját; harminckét éve töretlen és kiegyensúlyozott.
Annie segített nekem összeállítani az esti menüt, aztán Robbal kettesben elmentek bevásárolni. Én elpakolgattam néhány útban lévő dolgot, beszedtem a kerti szárítóról a mosást, levágtam néhány szál rózsát a bokrainkról, egy vázába vizet töltöttem és kitettem a nappali asztalára.
Amint hazaértek a bevásárlásból, hármasban előkészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehetett, megterítettünk, kellemes zenéjű CD-t vettem elő, aztán mind elmentünk rendbe szedni magunkat és felkészültünk a szüleim fogadására.


- Rachel, egy szóval sem említetted, hogy elköltöztetek! - sápítozott anyám a kertünkben. Csípőre tett kézzel jobbra-balra fordult, mellkasa drámain emelkedett a nagy lélegzetvételektől.
- Annie említette - máskülönben hogy találtatok volna ide? - próbáltam lerángatni a földre, hiába tudtam, hogy úgysem járok sikerrel. Élvezett minden percet, amiben egy csöppnyi színháziasságot felfedezett.
- Rachel, még csak most értünk ide, megtennéd, hogy nem gúnyolódsz rögtön?
- Meglátom, mit tehetek - rántottam meg a vállam, majd magamhoz húztam és átöleltem. - Szia anya! Hogy vagy?
- Csodásan, lányom, egyszerűen csodásan! - áradozott a hátamat simogatva. - A lányom egy kacsalábon forgó palotában lakik!
- És még nem is jártál a hátsó kertben! - nevetett Annie mellettünk. - Van egy kis tó, tündérrózsákkal! Meseszép.
- Biztosan - szólalt meg először az est folyamán az apám. Előrébb lépett, kezét felém nyújtotta. - Szervusz Rachel!
- Apa! - elengedtem anyámat, hozzá léptem, s engedtem, hogy megszorítsa a kezemet és homlokon csókoljon. - Jól nézel ki!
- Jól is érzem magam - mosolygott kedvesen. - Ez az új vérnyomáscsökkentő gyógyszer egész jó, bár tudod, milyen véleménnyel vagyok az orvosságokról.
Hogyne tudtam volna? Apám véleménye a gyógyszerekről, televízióról, számítógépről és egyéb modernkori ,,rémségekről” végigkísérte a gyerekkoromat.
- Gyertek be, nézzetek szét és ismerkedjetek meg... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert anyám Annie-be karolva máris elviharzott, apám pedig bocsánatkérő pillantást vetve rám, utánuk igyekezett.
Nagyot sóhajtva követtem őket, közben próbáltam kiverni a fejemből az aggódó, pesszimista gondolatokat, miszerint semmi sem úgy fog alakulni, mint a Rob családjával való találkozásomon. Szerettem volna, ha az én szüleim is olyan megértőek és elfogadóak, mint az övéi, és nem kreálnak veszekedést a találkozásukból.
Miután kicsomagolták magukat a kabátjaikból és levették a cipőiket, a nappaliba tereltem őket, ahol Rob már várt minket. Senkinek nem adatott ideje felkészülni a felkészülhetetlenre.
- Ó, Istenem! - sikantott fel anyám. Karjai apám felé kapálóztak.
Idegesen fürkésztem az arcukat; mindketten sápadtak voltak, lerítt róluk a döbbenet, amin kivételesen nem csodálkoztam. El tudtam képzelni, mit éreznek.
- Rachel! Mi folyik itt? - kérdezte apám feszült hangon. Karjaival megtámasztotta szédelgő anyámat.
- Jobb lenne, ha leülnétek - intettem a kanapé felé. - Mindent elmagyarázunk, ne aggódjatok!
- Nincs semmi baj, nagyi - mosolygott Annie biztatón. - Üljetek le!
Némán biccentettek, majd leültek egymás mellé. Anyám elfehéredő ujjakkal markolta apám kezét.
- Rachel? Annie? Jól látom, hogy ez Ő? - kérdezte anyám reszkető hangon.
- Igen - válaszoltuk mindketten.
Robra pillantottam; tanácstalanul nézett hol rám, hol a szüleimre. Megzavarodott, nem tudta mit kellene tennie.
- Anya, apa, ő itt Robert Pattinson - mutattam be nekik Robot első lépésként. - Rob, ők a szüleim, Lindsay és Jeremy McAchlen - bólintottam feléjük.
Rob előrébb lépett, szerényen mosolyogva nyújtotta kezét anyám felé, akinek hirtelen tért vissza testébe az erő; korát meghazudtolva egy pillanat alatt felpattant helyéről, kezét Robéba tette.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs.McAchlen! - szólt Rob tisztelettudóan és elbűvölően édesen.
Anyámat azonnal megnyerte magának; szélesen mosolygott Robra, majd rám nézett nagy boldogsággal az arcán.
- Ó, Robert, el sem hiszem, hogy maga, itt! - kiáltotta újra Rob felé fordulva. - Én mindig reménykedtem, nem, nem is csak reménykedtem, tudtam, hogy egyszer még találkozni fogunk! Ó, micsoda boldogság! És megtiszteltetés! Rachel, hogy titkolhattad el előlem? Hiszen tudod, hogy mekkora rajongója vagyok! - pillantása játékos rosszallást fejezett ki, az arca kipirult.
- Rachel nem említette, hogy rajongó - Rob tekintetében furcsa villanást láttam; egy ránc tűnt fel szemének sarkaiban. A rajongó szó túlságosan arra az életre emlékeztette, amiből épphogy elmenekült. - Örömmel hallom - mondta mégis.
- Rengeteg kérdésem van - nevetett rá. - De megtennéd, Robert, hogy Lindsaynek szólítasz? Csak lazán, nem vagyok én olyan öreg!
- Ahogy kívánod - kuncogott fel Rob elégedetten. Meglepetten pislogtam rájuk; még mindig egymás kezét fogták, s nagy egyetértésben diskuráltak. Anyám szemében lelkes tűz lobogott, Robnak pedig láthatóan tetszett anyám érdekes természete, jól mulatott.
Összenéztem Annie-vel. Mindkettőnk szája mosolyra húzódott.
- Rachel, beszélhetnék veled? - az apám hangjából áradó keménység visszarángatott a rideg valóságba. Az, hogy anyám viszonylag jól fogadta Robot, még korán sem volt elég.
- Igen, persze - válaszoltam mélyet lélegezve a nappali rózsaillatú levegőjéből. - Mi lenne, ha ti addig szétnéznétek a házban? - kérdeztem Rob felé fordulva. - Megmutathatnád anyának a házat, és ihatnátok valami finomat, egy pohárkával - mosolyogtam feléjük.
- Igen, ez jó ötlet - sietett a segítségemre Annie. - Már megyünk is!
Annie kézen fogta az apját és a nagymamáját, a konyha felé indultak; hallottam, ahogy a házról beszél.
- Apa? - kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Testemmel felé fordultam, lehetőleg mindenre készen vártam, mit reagál.
Az arca még mindig fakón fénylett, a kezeit szorosan az ülésre nyomta. Évekkel öregebbnek tűnt, mint amikor megérkezett.
- Rachel, el kell magyaráznod, hogy mit keres ő itt, mert nem értem! Nem találok semmilyen épeszű indokot arra, hogy vele vagytok.
- Annie tudni akarta, ki az apja - kezdtem bele apám keze felé nyúlva. Óvatosan rásimítottam enyémet az övére. - Alexa kapcsolatba lépett vele, és elintézte, hogy ide jöjjön.
- Nekünk nem is beszélt erről! - jegyezte meg összeszorított ajkakkal.
- Azért nem mondta nektek, mert nem szerettem volna, hogy ti is tudjatok róla! - magyaráztam neki a lehető legnyugodtabban, bár a szívemet jeges markába szorította a félelem. - Nem tudtam, hogy alakulnak majd a dolgok, fölöslegesen pedig nem akartalak felizgatni titeket! Nem láttam értelmét beszámolni róla.
- És úgy alakultak a dolgok, hogy összejöttetek? - köpte felém szavait megvetőn. Elrántotta a kezét tőlem, felállt a helyéről. - Ismét bedőltél neki? Hagytad, hogy megszédítsen?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó - fújtattam ingerülten. - Amikor találkoztunk, minden érzés, amit magunkban rejtegettünk éveken keresztül, váratlanul fellobbant. Egyikünk sem így tervezte, de megtörtént. Szeretjük egymást és együtt akarunk élni. Ez a közös házunk, amit Rob vett nekünk.
- Hogy adhattad el magad? - szemei kikerekedtek borzalmas gondolatától.
- Nem adtam el magam! - tiltakoztam hevesen. Felálltam, farkasszemet néztem vele. - Nem a ház miatt vagyok vele, ez nem a pénzről szól! Szeretem őt. Mindig is szerettem és eszem ágában sincs többé harcolni az érzéseim ellen! Küzdöttünk. Harcoltunk. És szenvedtünk. Olyan dolgok állnak a hátunk mögött, amikről fogalmad sem lehet! - emeltem fel a hangomat a végére.
- Ez talán az én hibám? - kérdezte ő is a kelleténél hangosabban. - Kihagytál bennünket a döntéseidből, még annyit sem tettél meg, hogy beszámolsz arról, mi történik!
- Csak azért, mert tudtam, hogy ez lenne belőle - tártam szét a karjaimat csalódottan. - Tudtam, hogy nem értenéd meg, hogy megharagudnál rám! Nem akartam veszekedést.
- Én nem értelek meg? Én? - arcát elöntötték a düh hullámai. - Te nem érted meg, hogy apádként a legjobbat akarom neked! Ez nem rólam szól, hanem rólad! Nem szeretném, hogy rosszul dönts, és megint ostobaságot kövess el!
- Az volt ostobaság, hogy elengedtem - közelebb mentem hozzá, próbáltam a karjára tenni a kezemet, de elfordult tőlem. Láttam, hogy remeg ökölbe szorított keze. - Tizenhét év üresség után végre megtaláltam a helyemet a világban. Szeretem őt. Mellette kell lennem, csak így lehetek boldog! Még érted sem lennék képes hátat fordítani neki.
Felém kapta a fejét, arca fájdalmat tükrözött, szemeiben keserű könnyek csillogtak. Úgy érezte, elárultam.
- Apa, kérlek, érts meg! Annyi idő telt el... bocsáss meg nekünk! Mindketten követtünk el hibákat, ezt nem tagadom, de ennek már vége. Új életet kezdtünk, tiszta lappal indítottunk. Az életünkben nincs már helye a múlt fájdalmainak. Neked is fel kéne szabadítanod ezeket a béklyókat, amik a múlthoz kötnek! - tettem hozzá. - Mindenkinek jobb lenne.
- Rachel - egy apró könnycsepp kibuggyant a szeméből. Ujjaimmal gyengéden letöröltem. - Miért olyan bonyolult, ez? Miért nem mást választottál magad mellé? Ő annyi fájdalmat okozott már nekünk...
- Nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal. Ő is nehéz dolgokat élt át, neki sem volt könnyebb... de megbirkózott vele. Ahogy én is. Mellette, vele... élek. Sosem éreztem ennél nagyobb boldogságot. Mindent megadott nekem, amire valaha vágytam. És Annie is szereti őt. Egy család vagyunk.
- De... - próbálkozott erőtlenül.
- Nincs de, apa - érintettem meg az arcát. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam a lelkéig hatolni, de éreztem, hogy valamennyire elzárkózik előlem. - Ez a döntés nem ma született, de nem is tegnap. Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyes út. Nincs más választásunk... Apa, Rob az igazi.
- Honnan tudod?
- Te honnan tudtad annak idején, hogy anya az? - kérdeztem vissza.
- Éreztem - csúszott ki a száján, mielőtt észbe kaphatott volna.
- Pontosan. Én is érzem - mosolyogtam rá haloványan. - Ha anyára és magadra gondolsz, át tudod érezni a helyzetemet, ugye?
- Igen - vallotta be kelletlenül.
- És ugye nem akarod, hogy megromoljon a kapcsolatunk amiatt, mert nem fogadod el a döntésemet? Ugye nem akarsz elválasztani attól, akit mindennél jobban szeretek, akiben megbízok és akivel le akarom élni a hátralévő életemet? Ugye nem akarod elszakítani Annie-től és a másik unokádtól az apját?
Apám szemei hatalmasra kerekedtek, dermedten pillantott le a hasamra, majd újra rám nézett.
- Gyermeket vársz?
- Igen, apa - fogtam meg a kezét, s a hasamra vezettem.
Puha, ráncos kezét bizonytalanul rásimította, a vállai rázkódtak a visszafojtott sírástól. Sosem éreztem még ennyire közel magamhoz.
- Érzem - jelentette ki egyszerűn, és én tudtam, hogy vége a csatának.
Nem vesztett egyik fél sem, ez nem erről szólt. Sokkal inkább arról, hogy végre, oly hosszú idő után megértettük egymást és elfogadtuk, hogy mások vagyunk. A szeretet és megbocsátás legyőzött minden más érzést bennünk.
- Hol van ez a Rob gyerek? - mormogta. - Szeretnék bemutatkozni neki.
- Utánam, maestro - töröltem le a könnyeit mosolyogva, mialatt a sajátjaimmal is küzdöttem.

53.rész

Elemi kötelékek



- Már azt hittem soha nem értek haza! - ölelt magához Annie lelkesen.
- Szívem, alig egy órája mentünk el - tiltakozásom a végére nevetésbe torkollott. Átkaroltam Annie vékony, törékeny vállait, arcára puszit nyomtam.
- Többnek tűnt.
Letérdelt elém, arcát a hasamhoz szorította, suttogva szólt a babához.
- Öcsi, nem is tudod mennyire hiányoztál!
- Öcsi? Múltkor még Húgi volt! - vetette közbe Rob összehúzott szemöldökkel. Annie csak megrántotta a vállát, felállt és felvette az egyik csomagot, amit hoztunk. - Ha így folytatod, szegénynek a végén még bajai lesznek a nemi identitásával!
- Rob! - csaptam egyet a karjára. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért, te nem így gondolod? Vigyáznunk kell, mit hall meg a kiskrapek.
- Erről van szó... - kezdtem volna vitatkozni, de Rob nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, egy édes csókkal hallgattatott el.
Ujjai a hasamra kúsztak, s a jól megszokott mozdulatokkal kezdték cirógatni azt. Karjaimat a nyaka köré fontam, kezeim önálló életre kelve eltűntek a hajában. Nem tudtam megunni a közelségét. Mélyet lélegeztem férfias illatából, élveztem a bőréből áradó meleget, és azt, hogy ennyire közel van hozzám. Minden kavargó érzelem, ami a baba említése kapcsán felszabadult bennem, egyszeriben csöndessé vált, a háttérbe húzódott. Csupán az elégedettség kellemes érzése vont langyos ölelésébe.

Lassan a második hónapba léptünk, apránként felszaladt rám némi plusz súly, bár még mindig nem szúrt szemet a terhességem. Rob családján és Annie-n kívül nem tudott róla senki. Először magunkban szerettük volna elrendezni a dolgokat, tisztáznunk kellett hogyan tovább, rám pedig a gondolattal megbarátkozás feladata is várt.
Nem tudom, mihez kezdtem volna Rob nélkül. Az ő segítségével sikerült feldolgoznom, hogy teherbe estem, a kezdeti pánik többé nem jelentkezett. Az, hogy ő mellettem állt, mindenben támogatott és elfogadta a babát, lehetővé tette, hogy lélekben teljességgel felkészüljek a terhességre, a szülésre, s a későbbiekben a gyermeknevelésre. Így sem ment túl gyorsan és könnyedén, hiszen nem számítottam rá, eleinte nem is akartam őt. Lassacskán azonban - látva Rob és Annie örömét és izgatottságát - nekem is sikerült ráhangolódnom.
Egyik pillanatról a másikra történt meg az áttörés. April esküvője előtt még azon idegeskedtem, hogy nem szúrják-e ki és próbáltam a lehető legjobban elrejteni a hasamat, mi több, megfeledkezni arról, hogy valami ott megváltozott. Aztán, amikor Rob elvitt egy kis kocsikázásra az épphogy megérkezett autójával, azon kaptam magam, hogy a hasamat bámulom, a kezem megmozdul, és máris a bennem növekvő életet keresi. Az volt az első pillanatunk. Éreztem a babát. Ahhoz hasonlóan, ahogy Annie-t is, annak idején. Nem a terhesség tudata érte el nálam, hogy érezzem a kötődést, hanem maga a baba. Onnantól kezdve nem tudtam elszakadni tőle. Megszerettem és minden idegszálammal akartam őt. Nem maradt bennem kétség, félelem, gyötrődés, harag - tudtam, hogy így kell lennie. Majdnem tizennyolc évvel ezelőtt Annie is tudta, hogy jönnie kell. Azelőtt, hogy én ráébredtem volna, kell nekem, várom őt.
Hallgatni kezdtem az ösztöneimre és szabad utat engedtem a reménynek. Annak a reménynek, hogy a baba apja Rob, és nem Ian. Robbal megegyeztünk abban, hogy megvárjuk, hogy megszülessen, és az első adandó alkalommal elvégeztetjük a DNS-tesztet. Arról egyikünk sem mert beszélni, mi lesz, ha Iantől estem teherbe. Szerencsére ez még a jövő zenéje volt, ráértünk ezzel foglalkozni. Amíg nem kellett, nem akartunk idegeskedni miatta. Ehelyett mindketten az adott pillanat kihasználására voksoltunk.
Élveztük, hogy végre újra együtt a családunk, hogy nem csak rövid telefonhívásokból és e-mailekből tudjuk, mi van a másikkal. Nonstop egymáson csüngtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, közös programokat szerveztünk. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Bepótoltuk, amit csak lehetett.
Annie-ben sem kellet csalódnunk; mikor megtudta, hogy kistestvére lesz, sikítva, örömkönnyektől maszatos arccal a nyakunkba ugrott és faggatni kezdett minket. Tudni akarta, mikor lettünk biztosak benne, mit szóltunk hozzá, fiút vagy lányt szeretnénk-e inkább. Válaszolgattunk a kérdéseire, pedig még mi magunk is csak ismerkedtünk az új helyzettel. Furcsa volt így, hogy eltitkoltuk a negatív oldalát mások elől; meglepett a hírt követő örömáradat és lelkesedés. Azonban tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetünk, ezért igyekeztem nem túl sokat foglalkozni vele.
Rob egyre biztosabb lett magában, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megszokja az új felállást, amiért csak csodálni tudtam. Az első néhány alkalommal még bizonytalanul, félve simogatta meg a hasamat, a hangja elgyengült, ha a babáról beszéltünk, egyszer-egyszer könnyek fényét láttam megcsillanni a szemében, később ennek már halvány nyoma sem maradt. A tekintete egy eddig ismeretlen gyengédséget árasztott magából, elhalmozott a figyelmességével és kedvességével. Vigyázott rám, nem engedte, hogy cipekedjek vagy megerőltessem magam. Gondoskodott arról, hogy egészséges, mama-baba barát ételeket és rengeteg folyadékot fogyasszak, és hogy kellőképpen kipihenjem magam. Nem hagyott sokáig egyedül, s csak egy szavamba került, hogy azonnal mellettem teremjen. Az én szememben mindez túlzás volt, de nem mertem neki megmondani, hiszen tisztában voltam vele, mennyit jelent neki ez a szerep. Be akarta pótolni azt, amit Annie-nél elmulasztott, ki akart próbálni és tapasztalni mindent, tanulni vágyott. Odaadása nem ismert határokat.

- Annie, ráérsz most? Beszélnünk kéne - szólt Rob, miután elengedtük egymást.
Annie a konyhában pakolászott, elrendezgette az újonnan beszerzett élelmiszereket.
- Igen, persze - kiáltott ki.
Robbal kézen fogva a nappaliba sétáltunk, majd letelepedtünk a kanapéra. Nem tudtam, milyen megbeszélnivalója akadt Annie-vel, így kíváncsian kérdezgetni kezdtem.
- Miről lesz szó? Végre eljött a meglepetésed leleplezésének ideje?
- Ügyes - súgta elismerően Rob és újra megcsókolt.
A harmónia, ha nem is mindig, azért elég gyakran felütötte nálunk a fejét mostanában. Úgy tűnt, a szerelmünk még sosem lángolt ilyen erővel, amin el-elámultam, a kórházban fényre derült információ tudatában. Nem hittem volna, hogy nem okoz törést a kapcsolatunkon, hogy még ezt is túléli. Rob szavai csengtek a fülemben: ,,Együtt mindent átvészelünk.” . Nem kellett a belé vetett vak hitre hagyatkoznom, láttam, hogy szavai a gyakorlatban is tökéletesen működnek.
- Itt is vagyok. Mi a téma? - Annie hanyagul levetette magát az egyik fotelre.
- Édesanyádnak több, mint egy hónapja egy meglepetést emlegettem, és most elérkezettnek látom az időt, hogy eláruljam mi is az.
- Jelentős meglepetés lehet, ha ilyen sokáig titokban tartottad - jegyezte meg Annie. A szemei felragyogtak a kíváncsiságtól.
- Régebb óta rejtegetem, mint gondolnád - somolygott Rob.
Felsóhajtottam. - Akkor épp itt az ideje, hogy beavass minket. Ki vele!
Rob mosolyogva bólintott, a zsebébe nyúlt és kivett két apró dobozkát. Ékszeresdobozoknak látszottak, hirtelen nem is értettem, mi a célja mindezzel. Egy ékszernek kerítene ekkora feneket? Ha igen, kezdhetek félni, hogy milyen csillagászati árakba kerülő költeménnyel lepett meg.
Annie-vel tanácstalanul egymásra néztünk, majd felpattintottuk a dobozok tetejét. A döbbenet forró hullámban öntötte el a testem, amint megláttam, mit szánt nekünk ekkora gonddal és igyekezettel.
Egy aranykulcs vigyorgott rám szemtelenül a fekete bársonybetétről.
- Rob!
- Apa!
Egyszerre nyögtünk fel Annie-vel. Nagy nehezen elszakítottam a pillantásom a kulcstól, Robra néztem, aki sugárzó arccal bámult vissza. Izgatottan leste a reakciónkat, és úgy tűnt elégedett az eredménnyel.
- Úgy látom, nem erre számítottatok. Sikerült a meglepetés? - kérdezte teljes mértékben fölöslegesen. Sütött rólunk az elképedés.
- Apa, ezt nem hiszem el! Hogy jutott eszedbe? - Annie Robra vetette magát, kacagva nyomott egy cuppanóst az arcára. - A baba, mi? Mindent a lurkónak köszönhetünk, nem igaz?
Rob kuncogott, beletúrt Annie hajába, majd magyarázni kezdte:
- Nem éppen, ő csak megerősített benne, hogy jól döntöttem. Év elején kezdtem el házakat keresni Edmontonban és a környéken. Azt hiszem akkor mentem először, amikor te, Rachel - nézett rám -, körbevezetted Janine-t és Lucyt a városban. Nem kellett sokáig nézelődnöm; egy-két héttel később megtaláltam az igazit és megvettem.
- Nem is tudtál rendesen járni! Hogy intézkedhettél ennyit? - bukott ki belőlem.
- Kapcsolatok - mondta egyszerűen, egy kacsintás kíséretében. - Meglepetésnek szántam, ajándéknak. Nem szerettem volna, ha tudtok róla.
- És miért csak most mondod?
- Annie! - szóltam rá rosszallón, de Rob nem vette zokon, csak nevetett.
- Szükség volt némi időre, hogy felújítsák és berendezzék. Mindent felügyeltem. Nem kizárólag a munka tehet róla, hogy annyira elfoglalt voltam New Yorkban - vallotta be. - Az átalakítás, a festés, a bútorok, a kert... Rengeteg időt és energiát felemésztett, de megérte. Alig várom, hogy lássátok!
- Gondolom nem csak időt és energiát igényelt - szúrtam közbe -, hanem pénzt is. Remélem nem vitted túlzásba a költekezést!
- Én meg azt remélem, hogy tetszeni fog nektek! - tért ki az egyenes válaszadás útjából Rob.
Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog válaszolni. Bele sem mertem gondolni, mennyit költhetett. Ha valami minket érintett, nem maradt egykönnyen a normális keretek között, hajlamos volt túlzásokba esni.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekünk - simítottam kezem a karjára. Eszem ágában nem volt vitatkozni vele. Mindent úgy csinált, ahogy a legjobbnak látta és én bíztam benne. - Ha olyan kitűnő ízlésed van a házakkal kapcsolatban, mint a nőkkel, nem fogunk csalódni.
Falrengető nevetésünket Annie mobiljának csörgése szakította meg.
- Bocsi, egy pillanat - ugrott a táskájához, majd annak szinte a teljes tartalmát szerteszéjjel dobálva végre megtalálta és felvette a vadul zenélő és rezgő készüléket.
- Szia, ki vagy? - a hangjából áradt az előbbieknek köszönhető izgalom.
Azt már nem tudtuk meg, ki tartózkodik a vonal másik végén, mert Annie bevonult a szobájába és halkan betette maga után az ajtót.
- Szerinted ki az? Fynn? - Rob felállt a kanapéról, tétován Annie szobája felé lépett.
- Valószínűleg - válaszoltam és követtem a példáját. Hozzábújtam, arcomat a nyakába fúrtam. - Zavar?
- Így, hogy még nem ismerem, eléggé - húzott közelebb magához. - Ideje lenne vele is találkoznom. Majdnem egy hónapja itthon vagyunk...
- Beszéld meg Annie-vel! Biztosan örülne neki, hogy nyitsz felé.
- Ki felé? - hallottuk meg hirtelen Annie hangját. Visszatért a telefonálásból, az ajtóban állva méregetett minket. - Mit szervezkedtek?
Rob kibontakozott az ölelésemből, Annie-hez lépett, miközben a haját igazgatta. Látszott rajta, hogy vonakodik. Egyrészt nyilván szerette volna megismerni a lánya barátját, másrészt ódzkodott a találkozástól. Nemcsak Fynn reakciójától félt, hanem a sajátjától is. Nem tudta, hogy sülne el.
- Annie, ugye Fynnel beszéltél az előbb? - kérdezte kínban égve.
- Igen, vele. Talán baj? - meglepődve láttam, hogy Annie mintha rögtön támadásba lendült volna.
- Nem, dehogy! - rázta meg a fejét Rob, hozzám hasonlóan csodálkozva. - Sőt, kifejezetten jókor jött a hívása! Beszélgettünk anyukáddal, és mindketten azt a véleményt osztjuk, hogy meg kéne már ismerkednem vele. Rosszul érzem magam, hogy nem ismerem azt az embert, aki annyira fontos a számodra. Az ő szemében még nem vált kínossá, hogy nem tudja, ki vagyok? Lehet, hogy azt hiszi, nincs is apád!
A levegő egy pillanatra megrekedt hármónk között. Zavar feszítette a lelkünket. Annie tért leghamarabb magához, gyorsan ellenkezni kezdett.
- Ó, dehogy, Fynn pontosan tudja, hogy ki vagy te! Rengeteget meséltem neki rólad, és bár alig várja, hogy megismerjen, soha nem szólna ezért egy szót sem! Tudja, hogy elfoglalt ember vagy, eszébe nem jutna sürgetni. Úgy van vele, hogy majd találkoztok, amikor találkoztok. Türelmesen vár - hangjából a végére eltűnt a zavar, arcának pirossága is csillapodott.
- Nem kell többet várnia, igaz Robert? - fordultam felé csípőre tett kézzel, hogy meggyorsítsam egy kicsit a beszélgetést.
- Igaz - ujjai ismételten a hajában táncoltak. - Ha nektek is megfelel, Annie, akkor most bemutathatnád nekem. Utána meg elmehetnénk az új házunkhoz.
- Rendben, Fynn úgyis azért telefonált, mert a környéken akadt dolga és szeretett volna találkozni velem. Felhívom és megmondom neki, hogy jöjjön ide.
- Tökéletes - kommentáltam mosolyogva.
Annie és Rob bólintottak, majd Annie már ment is telefonálni, Rob pedig nagyot sóhajtva lerogyott a kanapéra.
- Még mindig alig hiszem el, hogy létezik az, akivel találkozni készülök.
- Kedvelni fogod - biztosítottam mellé ülve. - Rendes, aranyos srác, és olyan jól megvannak Annie-vel! Gondolj erre, ha elbizonytalanodnál!
- Tudom, hogy igazad van Rachel, nem is ettől tartok.
- Hanem? Mi a gond? - megérintve az arcát magam felé fordítottam.
- Az, hogy ő vajon elfogad-e. Mi lesz, ha nem bír majd? - kérdésének nem hittem, ám a tekintete őszinte kétséget tükrözött.
- Ugyan, Rob, nem gondolhatod ezt komolyan! - nevetgéltem. - Fynn egy csodás apát fog látni, aki odáig van a lányáért és kíváncsi mindenkire, akinek köze van hozzá. Nyitott leszel vele, kedves, barátságos és minden remekül fog menni, ne félj! - bátorításom végén egy csókot leheltem az arcára. - Bízom benned.
- Tudom - csókolt szájon. Megszédültem az ízétől. - Én is benned. És hiszek neked. Úgy alakul majd minden, ahogy megjósoltad.
A kaputelefon berregése rántott vissza minket a valóságba. Annie kirohant a szobájából, felkapta a kagylót, belekiáltott egy ,,Gyere fel!” -t, végül a nappaliban termett.
- Most jön föl.
- Oké - válaszolta Rob higgadtan, mire újult erővel kezdtem rajongani a színészi képességeiért.
Mindketten felálltunk, eligazgattuk a hajunkat és a ruhánkat, és vártuk, hogy Fynn felérjen. Egy pillanattal azután, hogy elkészültünk, kopogtak az ajtón. Annie az ujjait tördelve ment kinyitni, de az idegességnek már semmi jelét nem mutatta, amikor Fynn kezét fogva a nappaliba sétált. A szívem boldogan dübörgött a mellkasomban édes párosuk láttán. Átjárt a büszkeség.
- Apa, szeretném neked bemutatni Fynn Colest, a barátomat - kezdte Annie, mihelyt közelebb értek. - Fynn, ő itt az édesapám.
Fynn kissé zavarban lévő arcáról Robra pillantottam, aki csodálatosan kezelte az érzelmeit; érdeklődőnek és közvetlennek tűnt. Fynn-nek nem lehetett oka a félelemre, hisz Rob egyáltalán nem szigorkodott vagy keménykedett vele. Egyszerűen kezet nyújtott neki és bemutatkozott.
- Szia Fynn, Robert Pattinson vagyok! Örülök, hogy végre megismerhetlek, Annie már sokat mesélt rólad.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr.Pattinson.
- Szólíts csak Robertnek! - nevetett rá, majd finoman hátba veregette. - Lenne kedved sétálni egyet velem?
- Hát persze, Robert! - Fynn arca szinte elolvadt megkönnyebbülésében, ahogy egy felém küldött köszönés és mosoly után követte Robot az előszobába.
- Istenem, most miről fognak beszélni? - nyögdécselt Annie. Az ő oldalát is legalább annyira furdalta a kíváncsiság, mint az enyémet. A különbség az volt kettőnk között, hogy én próbáltam nem mutatni.
- Férfi dolgok, amikről lehet, hogy jobb is, ha nem tudunk - rántottam meg a vállam, mire mindketten felnevettünk.