2011. december 18., vasárnap

Befejezés

Befejezés



Judy, a mi kis angyalunk. Nem tudtunk betelni vele, csodáltuk, a nap huszonnégy órájában gyönyörködtünk benne, érintettük, beszéltünk róla. Sosem volt elég a csillogó kékesszürke szempárból, a csintalan mosolyból, az édes, rózsás arcocskából, a piciny ujjacskákból, amik ragaszkodóan szorították a miénket. A szívemet elárasztotta a büszkeség, az önzetlen, feltétlen szeretet, akárhányszor csak rágondoltam, megpillantottam vagy felcsendülni hallottam szépséges nevét. Rajongtam érte, nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy végül nem esett baja, szépen és egészségesen érkezett közénk.

Örültem, hogy Rob végül a Judy nevet választotta. A Judy és a Sally között vacilláltunk, nem tudtunk határozott döntést hozni, így én Robra bíztam, megkértem, hogy a döntő pillanatban ő mondja ki a nevet, amibe ha nem is szívesen, de belement. A fiú nevek közül a Matthew volt a legesélyesebb, de a Peter és a Daniel is szóba került.
- Majd a többi lurkó megkapja ezeket a neveket - biztosított Rob mosolyogva.


Rob egyik kezét rajtam tartotta, a másikkal a kettőnk között fekvő Judy szőke fejecskéjét simogatta. A tekintete is kettőnk között járt, az ajkai hol engem, hol a lányunkat érintették.
- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen érzés. Mindent felülmúl. Sosem voltam még ennyire boldog, Rachel - suttogta gyengéden. Pillantása puhán ért az arcomhoz. - Köszönöm! Köszönöm neked, hogy azon a szeles, hűvös, februári éjszakán betoppantál az életembe, hogy magadhoz láncoltál és szerettél egy éjen át - ujjait gyengéd szeretettel az arcomra simította. - Köszönöm, hogy megszülted és felnevelted Annie-t, hogy olyan remek emberré formáltad, amilyen most, hogy mindenben mellette álltál, támogattad és segítetted őt, hogy kísérted az útján... Hogy az anyja mellett az apja is voltál, sőt a barátnője és a nővére is egyszemélyben. Örökké hálás leszek neki is és a nővérednek is, hogy megkerestetek és idehoztatok, de neked is, hogy mindenáron teljesíteni akartad a lányod kérését, hogy küzdöttél és harcoltál értünk. - A szemeimbe gyűlő könnyeket nem tudtam sokáig visszatartani, meghatottságtól reszkető ajkakkal engedtem legördülni az arcomon. Rob halványan elmosolyodott, ujjai követték a könnyeim nyomát, letörölték őket. - Köszönöm, hogy elfogadtad azt, aki vagyok, hogy szeretsz, becsülsz és tisztelsz, hogy hálás vagy a legkisebb dolgokért is, hogy folyamatosan büszkének érzem magam miattad, hogy állandóan új dolgokra tanítasz, hogy melletted sosem unatkozom, sosem érzem magam egyedül! Tudom, hogy rád mindig számíthatok, hogy neked bármit elmondhatok, te meghallgatsz és megértesz. Te vagy az egyetlen, aki a legnagyobb baromságomat is képes vagy értékelni, ráadásul velem nevetsz, beszállsz a viccelődésbe - kacagott fel. Könnyektől maszatos arccal, boldogságtól reszkető szívvel, de én is vele együtt nevettem. - Köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet, hogy igyekeztél mindig a helyes irányba terelni! Köszönöm, hogy a családodba és a barátaid körébe fogadtál, hogy az enyémeket tiszta szívvel szereted, és hogy már nem két családról és baráti társaságról beszélhetek, hanem egyről! Boldog vagyok, hogy megismerhettem Aprilt, Samet, Josh-t, Janine-t, Lucyt, Christ és az összes többi eszméletlen, fantasztikus embert, akik hozzád kötődnek - elmosolyodtam, kezemet az övére szorítottam, belecsókoltam a tenyerébe. Tekintetem a közöttünk alvó angyalra vándorolt - micsoda vallomásból marad ki! Azt kívántam egyszer, ha felnő, neki is mondjon ilyen szépeket az a férfi, aki szereti, és akit ő is szeret. - Köszönöm neked a közöttünk pihenő felülmúlhatatlan csodát is! - nézett ő is imádattal a lányunkra. - Soha senkit nem szerettem és nem is fogok annyira szeretni, mint titeket. Köszönöm, hogy előcsalogattad belőlem ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat és szavakat, hogy megváltoztattál, átformáltál! Köszönöm, hogy megmutattad, igenis létezik földi mennyország!
Válaszolni képtelen lettem volna, ezért csak felé hajoltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ebből a csókból tudja majd, mit érzek iránta, hiszen benne volt minden szenvedélyem, szerelmem és hálám. Minden, amit iránta éreztem, és mégis semmi. Az érzésre, ami a szívemben viharként tombolt, nem léteztek sem szavak, sem tettek. Csupán érezni lehetett őket, és én biztosan tudtam, hogy Rob ugyanúgy érzi, mint én.


Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Mindent megkaptam az élettől, amit csak vártam, sőt sokkal többet is. Sosem tapasztalt hála és boldogság járta át minden porcikámat.

Judy nagyon jó baba volt - néhány hasfájós esettől eltekintve átaludta az éjszakákat, alig sírt, könnyen kezelhető, nyugodt kislány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Csodájára jártak az emberek, mi pedig ragyogó arccal büszkélkedtünk vele mindenkinek.
Tudtam, hogy Rob magától nem hozná szóba az apasági tesztet, ezért én kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e, ha végeztetnénk. A hasonlóság közte és Judy között egyértelmű volt, a lelkiismeretem mégis azt diktálta, hogy kérdezzem meg ezt tőle. Azt szerettem volna, ha a kétség legapróbb foszlánya is örökre elszáll, semmivé lesz. A biztosabbnál is biztosabb akartam lenni benne, hogy Rob az apja, hogy ezt ő is tudja, hogy ezt mindketten elfogadjuk és eszerint neveljük Judyt a továbbiakban. Amikor azonban előhozakodtam a témával, Rob nagyon megharagudott, láttam rajta, hogy hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne kezdjen veszekedni velem.
- Judy az enyém, biztosan tudom! Hiszen te is látod a szemeit! - köpte felém a szavakat elkínzott arccal. - Nincs szükségem nagyobb bizonyosságra, mint amit a szemeim és a szívem adhatnak! Ő az én lányom, ahogyan mindig is hittem és reméltem. Nem azé az emberé - a teste még jobban megfeszült, kezei a dühtől ökölbe szorultak. Ha nem értettem volna meg, halálra rémített volna, így viszont csak sajnálni tudtam, hogy feltettem neki ezt a kérdést. - Számomra megszűnt létezni, többet nem akarok beszélni róla. Befejeztem, Rachel.
Soha többet nem beszéltünk róla. A tesztet titokban elvégeztettem, tudtam, ha nem tennék így, nem szabadulhatnék meg az utolsó démontól, ami a múltból kísértett. A teszt minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Judy Robé és az enyém.

Egy évvel a kibékülésünk után - amit a kapcsolatunk egyik legjelentősebb, legsorsdöntőbb történésének tartottunk - Robbal egybekeltünk. Csak mi vettünk rajta részt a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal. Csak rólunk szólt, a mi napunk volt.
Nem bonyolítottuk túl, egyszerűnek akartuk, tisztának és őszintének. A korábbról már ismert és megszeretett Calgary birtokon tartottuk a szertartást, a dekorációt fehér virágeső, organza és selyem anyagok, hatalmas gyertyák és fáklyák adták. A ruhámat Sam tervezte, beteljesítve ezzel a korábban tett ígéretét, miszerint ha végre találok egy olyan pasit, aki megfelel az elvárásaimnak és ő is el tud viselni, az ő ruhakölteményében sétálhatok az oltárhoz.
Minden tökéletes volt, minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy a Nagy Könyvben megírták számunkra. Nőnek ennél szebb esküvő még nem adatott.
Mielőtt Rob az ujjamra húzta volna a gyűrűt, megmutatta a feliratot: Örökké. Nem kételkedtem benne, hogy tényleg így lesz. Örökkön-örökké és még tovább. Nem féltem, hogy a halál majd elválaszt minket, tudtam, hogy végül ott is együtt leszünk.


- Nem bontod ki a nászajándékodat, amit tőlem kaptál? - bújtam Robhoz, akár egy kiscica. Csupán a dorombolás hiányzott, de attól sem választott el sok, amilyen elégedett voltam.
Tegnap érkeztünk erre az aprócska szigetre, hogy az egyhetes nászútunkat kettesben töltsük. Ezt kaptuk ajándékba Rob nővéreitől. A fülemben csengtek Victoria szavai: ,,Hogy is engedhetnénk, hogy nászút nélkül térjetek vissza a két zajos gyerkőchöz?” Nyilván ők is pontosan tudták, hogy a gyerekeinkhez visszatérni számunkra nem átok, hanem áldás, de arra is ráéreztek, hogy szívesen pihennénk egy keveset csak kettesben. Egy kissé vonakodva, ám végül hálás szívvel, gyerekként örülve fogadtunk el egy hétnyi szabad szerelmet. Igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni, ami meglepően könnyedén sikerült. Bár hiányoztak Annie-ék, jólesett friss házasként a férjemmel lenni. A férjemmel. Az esküvő óta ez volt a kedvenc szavam. Legnagyobb örömömre Rob is előszeretettel hívott a feleségének és Mrs. Pattinsonnak. Imádtam ezeket a szájából hallani, ha pedig a szemeinek féktelenül vad csillogása és a rajongva szeretett, világhírű féloldalas mosolya is társult hozzá, a szívemet csak nehezen tudtam a mellkasomban tartani.
- Azt hittem azt már tegnap éjjel kicsomagoltam, Mrs. Pattinson - húzott az ölébe, ahol elhelyezkedve éreztem, máris kíván.
- Ó, az csak a bónusz volt - legyintettem ugyanolyan pimasz mosollyal az arcomon, amilyen az övén is díszelgett. Befészkeltem magam az ölébe, amivel sikerült néhány arcpirítóan férfias morgást kicsalnom belőle.
- Kíváncsivá tettél - csókolt a nyakamba.
- Igen? - leheltem elgyengülve. Ha így folytatja, nem tudom megmutatni neki azt, amire már olyan régóta készültem.
Nem úgy tűnt, mint aki le akar állni - szorosan ölelt magához, vágykeltő csókjait a nyakamra és a vállaimra hintette, kezeit pedig feltűnés nélkül az alhasam felé csúsztatta.
- Rob... ne most! - vettem erőt magamon. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, majd felpattantam a napágyról és beugrottam a házba, hogy magamhoz vegyem az előre kikészített csomagot. A szívem izgatottan dobogott, a tenyerem izzadt, kíváncsi voltam, mit fog hozzá szólni. Reméltem, egyikünknek sem okozok csalódást.
Mire visszaértem, Rob már felült a helyén; a homokos, napsütötte partot bámulta. Leültem mellé és félénken a kezébe nyomtam az ajándékomat.
- Tessék! Nézd meg, bontsd csak ki! - biztattam.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem tétovázott, két mozdulattal megszabadult a csomagolástól, majd érdeklődőn szemügyre vette... a könyvemet. Még nem készült el a tervezett borító, így csak fehér alapon fekete betűket láthatott rajta.
- Sorsdöntő éjszaka. Írta Rachel McAchlen - olvasta fel a címlapon szereplő feliratot. Szárnyaltam, hogy az ő hangján hallottam először a címet. Én még magamban is alig mertem kimondani, megszeppentem saját merészségemtől. - Rach, hol van innen a Pattinson? - kért félig komolyan, félig viccelődve számon. - Te nem vetted észre, hogy valami nem stimmel?
- Még ki lehet javítani - mondtam engesztelően, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Fordítsd meg és olvasd fel, kérlek!
Bólintott, de mielőtt teljesítette volna a kérésemet megsimította a fedőlapot. Ujjai elidőztek a nevemen, s valami olyat mormogott, hogy a Pattinsonnal sokkal, de sokkal szebben cseng, akkor is. Elfojtottam a mosolyom.
Rekedtes hangján olvasni kezdett, én feszülten figyeltem.
,,Vele más a hajnal, és más a napnyugta is. Vele még egy kávé elkortyolgatása a lakásom kopott ebédlőasztalánál is értelmet nyer. Nincs többé hétköznapi, unalmas cselekedet, hiszen valamiképpen jelen van, benne van a dolgokban, ha másképp nem is, a szívemben érzett szerelme fűti a testemet. Nem érzek többé félelmet, ha csak azért nem, mert Érte aggódom. Amikor az életem részese lett, mindent megkaptam, így már nem lenne mit várnom a Sorstól, én mégis reménykedem, bízom és vágyakozom, mert ő erre tanított. Szeretem Őt, szeretem magamat is, mert megtanított rá, de legfőképpen azt szeretem, hogy mi vagyunk. Létezik az, hogy mi, nincs többé céltalan lődörgés, eredménytelen kutakodás, bizonytalanság. A kirakósom darabjai a helyére kerültek, és amíg Ő velem van, ott is maradnak. Ez az idő pedig az örökké.”
Miután befejezte, egy ideig nem szólt. Láttam, hogy a kezei egy kicsit remegnek, a szempillái elnehezültek, de a könnyeit megtartotta magának, nem sírt, összeszedte magát, és én tudtam, hogy ezt értem teszi. Azt hitte, ez rólam szól.
- Ezt mondtad az esküvőnkön - mondta végül.
- Igen, a fogadalmam keretében - bólintottam és közelebb bújtam hozzá. Kezeit magamhoz öleltem, az ujjaival játszadoztam. - Sejted már, mi ez?
Bólintott. Kinyitotta a könyvet az elején, majd találomra beleolvasott:
,,A hidegtől vacogva csapódtam be a kis kocsmába, de az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly. Egyedül voltam, szabadon, az Angyalok Városában.
Időm sem jutott feltérképezni a helyet, ahová az ismeretlen társaság sodort, mert egy kékesszürke szempár rabul ejtette a pillantásomat. Mielőtt levegőt vehettem volna, a szerelem bilincsei a csuklómra kattantak...“






-----

April agusztus 30-án adott életet Josh-sal közös gyermeküknek, Williamnek.

Janine és Lucy összekötötték az életüket, majd a franciaországi nászút után pár hónappal örökbe fogadtak egy négy éves, árván maradt kislányt, aki a Meredith Caboth-Gautier nevet kapta.

Tom Edmontonba költözött, ahol közös lakást vettek Sammel. Tom Robbal együtt vezette a színitanodát, néha pedig hónapokra elrepült, hogy tovább folytassa a filmes szakmát. Sam Lucyvel közösen kávézót nyitott, másodállásban pedig divattervezőként dolgozott, miután Rob volt menedzsere, Stephenie felfigyelt Rachel esküvői ruhájára és beajánlotta az egyik ismerősénél.

Annie és Fynn különböző egyetemekre jelentkeztek, így kapcsolatuk véget ért, de továbbra is jó barátok maradtak.
Annie sikeresen elvégezte a művészeti főiskolát, ahová ösztöndíjjal nyert felvételt. Híres és elismert művész vált belőle. Első igazi kiállításának megnyitóján megismerkedett Thomasszal, későbbi férjével.

Rachel Judy születése után két évvel életet adott Rob ikreinek, Matthew-nak és Sallynek.

A Sorsdöntő éjszaka bestseller lett a nemzetközi listákon.





Vége

2011. december 11., vasárnap

59.rész

(Újjá)Születés



- Nem lesz semmi baj! Nyugalom, nem lesz semmi baj! Minden rendben. - Rob az elmúlt tíz percben ezt hajtogatta, megállás nélkül, megszállottan.
Én csak ültem mellette az autóban, a kezeim a pocakomat őrizték, a szemeim a lábamnál heverő táskát fürkészték, amiben az előre összeállított kórházi felszerelésem volt. Fel kellett fognom, hogy mi történik.
- Tudom, hogy nincs baj - biztosítottam Robot kissé magamhoz térve. - Minden rendben, jól vagyok! Te se idegeskedj!
- Nem, dehogy! Nem vagyok ideges - tiltakozott fölöslegesen. Az ujjai görcsösen szorították a kormányt, az ajka remegett, az arcán visszafogott, de ettől még tisztán kivehető aggodalom és félelem ült. - Csak... még nem kellett volna megtörténnie. Még egy hét hátra volt.
- Nem számít - nyúltam óvatosan a kezéért. - Előfordul, hogy hamarabb beindul a szülés. Ez nem jelent semmi rosszat. Ha most akar megszületni, akkor jöjjön most! - szorítottam meg a kezét bátorítóan. - Semmi akadálya, hogy most szülessen meg. Nem lesz baj, az orvosok majd segítenek. Bízz bennük!
- Érted is aggódom - nézett rám gondterhelten. - Készen állsz?
- Nem igazán gondolkodtam ezen - elhúztam a kezemet, hátradőltem az ülésben és nagyot sóhajtottam. A levegő kissé reszketve csusszant ki belőlem, ami Rob figyelmét sem kerülte el. - Tudtam, hogy ha eljön az idő, te mellettem leszel. Ahogyan az orvosok is. Rátok bízom magam. Nekem nem kell több, mint a te támogatásod és az orvosok szakértelme. A babával... tudjuk, hogy mi a dolgunk. Menni fog, képes vagyok rá! Annie-nél is gond nélkül végigcsináltam.


A hűs zselétől megborzongtam; az izgalom végigfutott a testemen, kellemesen, bizsergetően. Mindjárt látni fogjuk a babát!
Rob keze sikamlósan csúszott az enyémbe - ideges volt, akárcsak én, persze a legpozitívabb értelemben. Már nagyon vártuk az első ultrahang felvétel elkészítésének időpontját, látni akartuk a csodát, amit mi hoztunk létre, a bennem fejlődő csöppnyi életet, aki annyi színt hozott már most az életünkbe.
- És, már látni is! - mutatott a képernyőre az orvosom, Dr. Adams. - Gyönyörű és egészséges. Szépen fejlődik. Ahogy látom, minden rendben - tovább mozgatta a vizsgálófejet, értő tekintetét a képernyőn mozgó apróságra szegezte.
Nem tudtam levenni róla a szememet. Csak néztem, gyönyörködtem benne, rajongó, büszke szeretettel. Az enyém, az én kicsikém!
Az orvos kinyomtatta a felvételt, a képernyőt kikapcsolta, szépen elpakolta a felszerelést.
- Minden a lehető legnagyobb rendben - fordult felénk mosolyogva. - Gratulálok a büszke szülőknek! Egy kicsit magukra hagyom Önöket, mindjárt hozom a további papírokat - biccentett felénk, majd a a gumikesztyűt a szemetesbe dobva kisietett az ajtón.
Tovább vizsgáltam, csodáltam a felvételt, majd finoman megráztam Rob kezét, aki eddig semmilyen reakciót nem mutatott. Felnézve rá láttam, hogy a könnyeivel küzd. Nem lepődtem meg, én is éreztem, amint a milliónyi, megfoghatatlan, leírhatatlan érzelem a hatalmába vesz, eluralkodik fölöttem. Annyira szerettem őt, olyan büszke voltam rá, hiába nem született még meg! Tudtam, hogy nagyszerű ember válik majd belőle.
- Mit szólsz hozzá? - kérdeztem mégis szipogva.
- Fantasztikus - lehelte. - Köszönöm, Rachel! - súgta, lágy csókot adva a homlokomra. Az ujjaink szorosan összefonódtak a pocakom fölött.



- Erre! - terelt minket egy nővér abba a szobába, amelyikben majd előkészítenek a szülésre. - A doktor úr rögtön jön, addig üljenek csak le. Mindenük megvan?
Bólintottunk, mire egy gyors mosolyt villantott felénk, aztán már ment is a dolgára. Rob az ágyhoz vezetett, finoman leültetett, majd elrendezte körülöttem a dolgokat. Türelmetlennek tűnt, pedig nem volt oka rá, a fájások nem érkeztek túl gyakran. Még volt időnk, csak a biztonság kedvéért rohantunk ide azonnal, amint elfolyt a magzatvíz.
- Ülj le, Rob! - szóltam rá.
- Hogy lehetsz ilyen nyugodt? - kérdezte értetlenül. - Én szinte rosszul vagyok az izgalomtól, te pedig olyan nyugodtan ücsörögsz ott, mintha teázni készülnél!
- Egyszer már végigcsináltam és nem olyan nagy ördöngősség - próbáltam enyhíteni a feszültségén, megkönnyíteni számára a helyzetet, de a poénkodással nem értem el semmit.
- Ez nem igaz! Tudom, hogy mennyire komoly dolog a szülés - nehéz és fájdalmas, és bármelyikőtöknek baja eshet. Nem akarlak elveszíteni - hozzám lépett, leguggolt az ágy elé, kezei az enyémeket keresték. A szemeiben minden féltő, aggódó, gondoskodó érzelem megmutatkozott. Könnyű volt olvasni benne; tudtam, mi jár a fejében.
- Nem fogsz elveszíteni! - ígértem meg, s hogy a további értelmetlen aggódástól mindkettőnket megkíméljem, egy csókot nyomtam az ajkaira.


Egy csók a vállamon, egy a kulcscsontomon, egy a melleim közötti részre - egyre lejjebb, egyre forróbban és nedvesebben. A testem megremegett, amikor a hasamhoz értek kényeztető ajkai. A pocakom szelíden gömbölyödött. Ujjait rásimította, finoman becézgette velük a bentlakót.
- Szerinted nem bánná, ha most is...? - nézett fel rám, a szeme csupa kétkedés. Tudtam, hogy szerinte már nem kéne együtt lennünk, bármennyire is kívánjuk egymást.
- Biztos, hogy nem! Gyere! - unszoltam. Lábaimat simogató kezei nem hagytak teret a gondolkodásnak. Akartam őt, vágytam rá!
- Lehet, hogy már nem kellene... - tétovázott.
A hajába túrtam, magamhoz húztam a fejét, de nem csókoltam meg. Mélyen a szemeibe néztem, vártam.
- Te sem vagy képes megállni, ha nem muszáj - szembesítettem vad, fékezhetetlen vágyaival. - Most még nem muszáj, szóval mire vársz? - kérdeztem, de a válaszát meg nem várva, rávetettem magam az ajkaira. Faltam és faltam őket, kiélveztem minden másodpercét az egyesülésünk előtti rövid időnek, majd szabadjára engedtem a torkomból feltörő kéjes nyögést, amikor belém hatolt. Az ujjaim a hátába mélyedtek, a fogaim az ajkába, s a szenvedélyemmel belőle előcsalogatott hangok még önelégültebbé tettek. Sikerült meggyőznöm!



Összeszorított fogakkal feküdtem az ágyon, próbáltam nem mutatni, hogy az egyre gyakrabban megjelenő fájások bizony nem éppen lágyak és simogatóak. Rob mellettem feszengve figyelte az eseményeket, ujjai az enyéimet morzsolgatták.
- Nagyon fáj, Rach? - kérdezte szenvedve.
- Nem annyira - hazudtam. - Minden rendben, kibírom!
- Tudom, kicsim, tudom - simított végig egy kendővel már most izzadó homlokomon. - Erős vagy! Annyira büszke vagyok rád.
A kezébe markoltam, bólintottam, nem tudtam beszélni. Éreztem, hogy lassan kezdődik. Emlékeztem mindenre. Ködösebb és élénkebb képek kúsztak az elmémbe, felidézve az elmúlt kilenc hónapot, feledtetve a jelen fájdalmát. Azt hittem az Annie születése óta eltelt tizennyolc év elkoptatta, megfakította a szülés izgalmának, fájdalmának, félelmeinek és ösztöneinek emlékét, de tévedtem. Minden kitisztult, kirajzolódott, ismerőssé vált bennem. Szinte ugyanazt az ízt éreztem a számban; a vágyakozásét, hogy minél hamarabb túl legyek rajta, s a kezemben tarthassam az én kis gyönyörűségemet. Látni akartam őt, érezni, végre itt kint, a nagyvilágban. Meg akartam mutatni mindenkinek, mennyire csodálatos is ő. Biztos akartam benne lenni, hogy a megérzéseim nem csaltak, s a gyermekem Robé.


Éreztem. Megmozdult! Először mozdult meg egy picurka lábacska a pocakomban.
- Rob, Rob! - ráztam meg a mellettem olvasó Robot. - Megmozdult! A baba rúgott egyet.
- Micsoda? - a könyvet azonnal az éjjeliszekrényre dobta, közelebb húzódott hozzánk, tenyerét a pocakomra simította. - Hol? Mikor?
- Itt - irányítottam oda a kezét. - Az előbb, még egy fél perce sincs. Éreztem. Éreztem őt! - kiáltottam lelkesen, hevesen dobogó szívvel, magasztos mosollyal az arcomon.
Vártunk, figyeltünk, de nem történt semmi. A háttérben véget ért a romantikus dráma, amit néztem, egy krimi kezdődött.
- Kapcsold ki, légy szíves! - bökött Rob fejével az én éjjeliszekrényemen lévő távkapcsoló felé. - Zavar a koncentrálásban.
Halkan kuncogtam, a távkapcsolóért nyúltam és kikapcsoltam a tévét. Rob keze követte a mozgásomat, le nem vette volna a pocakomról, nem akarta elszalasztani a legközelebbi megmozdulását.
- Miért nem mozog megint? - kérdezte egy bő fél órányi eredménytelen várakozást követően. A hangja kissé csalódottan csengett.
- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Lehet, hogy elfáradt.
- Egyetlen rúgásban? - hitetlenkedett Rob. - Az én lányom nem fáradhatott ki ennyiben!
Felnevettem, játékosan a hajába túrtam. - Lehet, hogy a fiad kifáradt ennyiben.
- Fiú-párti - öltötte rám a nyelvét.
- Abba a pártba tartozom, amelyikbe te - feleltem komolyan, a viccet félretéve. - Azt szeretném, hogy olyan legyen, amilyennek te szeretnéd.
- Nem számít a neme - lehelt apró csókot a hasamra. - Bármilyen lesz, szeretni fogom.

- Rachel, ébredj! - Rob próbált suttogni, de nem sikerült neki. A hangja csöpögött a büszke szeretettől és a meghatottságtól. - Megmozdult, éreztem! Én is éreztem a kis lábacskáját!
Kótyagosan néztem, hogy még mindig a hasam felett őrködik, várja a baba minden egyes apró mozdulatát. Megmosolyogtam elszánt kitartását és türelmét.
- Hány óra van? - kérdeztem tőle, az ujjainkat összefonva a pocakomon. Alig észrevehetően mocorgott a manócskánk.
- Hajnali fél három múlt.
A levegő döbbenten megrekedt bennem - Rob friss arccal, gyermeki lelkesedéssel négy és fél órát várt egy rúgásra.



- Nyomjon! Gyerünk, Rachel, gyerünk! - biztatott Dr. Adams.
Kezdett elpárologni a hitem. Nem ment, valamiért nem ment. Nem voltak rendben a dolgok, éreztem. Az erőm elhagyni készült. Nem láttam értelmét erőlködni, izzadni és szenvedni. Órák óta csak vajúdtam, de a baba még mindig nem mutatkozott. Mintha meggondolta volna magát, mintha már nem akarna megszületni. Különben mire várna?
- Rach, ne hagyd el magad! - szorította meg a kezemet Rob, ágyra visszahanyatló testemet látva. - Nyomnod kell, kicsim, erősen! Gyerünk! Itt vagyok melletted, szorítsd a kezem!
- Nem megy - fordítottam el a fejemet, hogy elrejtsem a könnyeimet. - Valami baj van...
- Nincs semmi baj, Rach! - mondta Rob, de senki sem erősítette meg a kijelentését.
Az orvosom felé fordultam, vártam, hogy szóljon valamit. Neki tudnia kell, hogy mi zajlik ott bent! Tudnia kell, hogy miért nem tudom megszülni a babánkat.
Dr. Adams elmélyülten vizsgált, ami egyre biztosabbá tette megjelenő sejtelmemet, miszerint a dolgok nem úgy történnek, ahogy történniük kellene. Baj volt, nagy baj, s éreztem, hogy a páni félelem, a gyermekem életéért való rettegés beleissza magát a sejtjeimbe. Meg kell születnie, segítenünk kell neki! Nem eshet bántódása, meg kell óvnunk őt mindentől. Ő az enyém. Az én kicsikém!
Pillanatnyi bénult némaság, feszült várakozás, kutakodó tekintetek. A levegőben érezni lehetett, hogy hamarosan átszakad a gát, ami az események sodrását visszatartja.
- Adják be az érzéstelenítőt! Gyorsan! - adta az utasításokat az orvos. A hangja nyugodtan csengett, a szavai és az arckifejezése azonban aggodalomról árulkodott.
- Miért? Mi történik? - csattant fel Rob. Most már ő kapaszkodott az én kezembe, nem én az övébe. Vele ellentétben én pontosan tudtam mi történik, mit miért tesznek a körülöttünk lévő szakemberek.
- A köldökzsinór a magzat nyakára tekeredett. Császármetszést kell alkalmaznunk, különben megfullad.


- Szeretnéd, hogy bent legyek? - kérdezte mintegy mellékesen Rob, miközben a szüleimhez tartottunk ebédelni.
A kocsiból kibámulva a tájat fixíroztam; meglepett a kérdése. Nem számítottam rá, hogy ezen gondolkodik. Bennem még nem vetődött fel az apás szülés gondolata. Magáé a szülésé sem, hiszen bőven volt még időnk. Egyelőre élveztem, hogy a baba bennem él, a pocakom nyújtotta biztonságban fejlődik.
- Te szeretnéd? - fordultam felé.
- Igen, azt hiszem - nézett rám, arcán a kedves, szerény kis mosolyával. - Igen, jó lenne. Megnézhetném, hogy mit hagytam ki Annie-nél.
- Női sikolyokat és rengeteg vért - kacsintottam rá.
Az egyik szemöldöke önkéntelenül a magasba kúszott - nem tudta eldönteni, hogy az igazat mondom-e, vagy egyszerűen csak viccelek.
Végigfuttattam magamban a lehetőségeket; bent legyen, vagy ne legyen? Melyik lenne a jobb? Ha csak rajtunk múlott volna, egyből igent mondtam volna a kérdésére, de sok mindentől függött, hogyan döntök, mert mégis hogy érintene minket, ha a baba megszületése után nyomban el lehetne dönteni, hogy ki az apja, s ez az apa nem Rob lenne? Ugyanakkor fordítva is érvényes a kérdés: mi történne, ha tényleg Rob az apa, de én megtagadtam tőle azt, hogy bent legyen a gyermeke születésénél? Mi lenne, ha értelmetlenül fosztanám meg magam a támogatásától? Végül a szívemre bíztam a döntést, mint szinte mindig.
- Remélem nem leszel rosszul - nevettem el magam, amihez Rob is csatlakozott.
- Ne aggódj, addig megemberelem magam! - az arcán elterült a jól ismert féloldalas mosoly, majd a kezét felém nyújtotta.
- Akkor - sóhajtottam egyet - apás szülés?
- Apás szülés - bólintott és megegyezésünk jeleként kezet ráztunk.



Amint beadták az érzéstelenítőt, a derekamtól lefelé mintha megszűntem volna létezni. A világ távolodni, a történések gyengülni kezdtek, pedig magamnál voltam, egy pillanatra sem vesztettem el a kapcsolatot a valósággal.
Egy gondolat járt a fejemben: a gyerekem élete veszélyben forog. Tisztában voltam vele, hogy a nyakra tekeredett köldökzsinór viszonylag gyakori probléma a szüléseknél és az orvosok máris cselekedtek, igyekeztek minél gyorsabban segíteni, mégsem nyugodtam meg. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Miért alakult így? Nem kaphattam magyarázatot a kérdésemre, és ebbe nem tudtam belenyugodni.
- Rach! - nyüszítette Rob.
Hallottam, hogy a bőröm recsegve elszakad, láttam a véres szikét, a kesztyűket, az orvosok sürgölődését, a nővérek mozgását, de valahogy mégsem... éltem át a helyzetet. Nem éreztem fájdalmat, legalábbis nem a testemben. A lelkem vonyított, üvöltött, harcolt, hogy a babámnak nem eshet bántódása. Nem lehet baja, nem halhat meg! Az nem történhet meg.
Nehezen kipislogtam a könnyeket a szememből, Robra néztem és reszkető, halovány hangon megkérdeztem tőle: - Ugye nem lesz baja?
- Rachel... - Rob áttörölte az arcomat, egy csókot nyomott a homlokomra. - Nem lesz baj... nem lehet baj.
Az ujjai izzadtságtól nedvesen, remegve járták be az arcomat, nyugtató szavakat mormolt, mindkettőnk figyelmét megpróbálta elvonni a pocakom körüli történésekről. Rob lehetetlen küldetésre vállalkozott, és ezt ő is pontosan tudta.
Elkábultam, szédültem, a félelem fémes íze a számban undort keltett bennem, a könnyeim egyre csak peregtek. Rövid időre az öntudatlan pánik átvette felettem az uralmat, de Rob hamar észhez térített. Hinnem kellett, hogy nem lesz baj! Reménykednem kellett, küzdenem, imádkoznom! Mindent meg kellett tennem, úgyis, hogy tehetetlen voltam, és már semmi sem rajtam múlott.
- Rachel! - Rob felemelkedett mellettem, de a kezemet nem engedte el. - A baba...
Nem fejezhette be a mondatot, mert a kórterem csendjét fülsüketítő sírás hangja rázta meg. Megszületett. Megszületett a kisbabánk.
A kétségbeesett borzalom könnyeit az öröm és a megkönnyebbülés könnyei váltották fel az arcomon. Egész testemben reszkettem a hálától, amit az orvosok iránt éreztem. Megmentették a gyermekem életét.
Nem hallottam és nem láttam mást, csak őket. Az eleinte mellettem tébláboló, esetlen Robot, aki a biztatásomra lassan közelebb lépett hozzájuk, és az orvos által az egyik nővérnek nyújtott nedves, véres, sírós kis csomagot. A nővér megtörölgette és bebugyolálta egy takaróba, majd viccelődve Robhoz szólt.
- Hé, apuka, nem akarja átvenni tőlem? - vigyorgott teli szájjal a kerekded asszonyság. - Ne féljen, nem harap!
- Szabad? - kérdezte Rob bizonytalanul, könnyektől megilletődve.
- Hát persze, vessenek rá egy pillantást! - vette át a szót az orvosom. Ő is fellélegzett; mosollyal az arcán nézett ránk. - Gyönyörű, egészséges kislány! Gratulálok!
- Nézzék csak meg, aztán elviszem a kis hölgyet néhány mérésre és vizsgálatra, és szépen meg is mosakszunk, ugye szépségem? - gügyögött szeretetteljesen a nő. Látszott, hogy a lányunk egy pillanat alatt levette a lábáról.
A lányunk. Hát kislány lett! Újabb és újabb könnyek cseppentek ki a szememből, lemosva az arcomról a gyötrődés minden mocskát és izzadtságát. Megkönnyebbültem, újjászületve kaptam levegő után, próbáltam visszafogni a testem felszabadult remegését.
Rob óvatosan a kezébe fogta a csöpp kislányt, a tekintete a babáét elemezte, nem tudott elszakadni tőle, az arcának többi részletét meg sem figyelte.
- Mi lesz a neve a kicsinek? - tette fel az első kérdést egy másik nővér. Sötét szemei Rob és énköztem ugrándoztak.
- Judy. Judy Pattinson - felelte Rob és hosszú, kecses mutatóujjával végigsimított a kicsi rózsás arcocskáján.
Levegő után kaptam, látni akartam! Jól hallottam? Pattinson?
Rob rám emelte könnyektől fátyolos tekintetét, majd az ágyamhoz lépett és körültekintően a kezembe adta a kislányt. A szépséges, varázslatos kis Judyt. Félve vettem a karomba, magamhoz öleltem, s Rob segítségével megtartottam. Egy pillanatig megfékezve a kíváncsiságomat Robra néztem, szememben kérdések ezreivel.
- Nézd meg! - mosolygott Rob hálával és végtelen szeretettel a tekintetében. - Sosem láttam még nála szebbet. Köszönöm Rachel!
Nem bírtam tovább, a babára néztem... Kékesszürke szempár tekintett vissza rám a parányi angyalarcból.