43.rész

Pusztító vágyak



- Ian?
- Rachel? Minden rendben? - aggodalmaskodott. Megrémítette a hangom, és a minden bizonnyal sápadt arcom.
- Igen, ne aggódj! Én... Csak beszélni szeretnék veled.
- Persze. Persze! Gyere, üljünk le! – felém nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el, egyszerűen az asztalt körbe vevő székekhez sétáltam és lehuppantam a legközelebbire.
Ian követett, leült velem szemben. Mély, barna szemei szokás szerint engem fürkésztek. Szőke hajam nedvesen tapadt az arcomba, nem volt kedvem hajszárítással húzni az időt. Elhatároztam, hogy őszintén beszélek vele. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte.
- Ian! Kérlek, mondd el őszintén, hogy mit akarsz tőlem! Hogy mit gondolsz rólam és... hogy mégis miért fogadtál be.
Gyanakvó pillantás érkezett válaszul. Nem mondott semmit, csak bizalmatlanul–bizonytalanul engem bámult. Néhány perc múlva mégis szólásra nyitotta a száját, én pedig kíváncsian előrébb dőltem.
- Biztos vagy ebben? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Mély levegőt vettem: - Ez a lehető legjobb ötlet. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!
Ian megadóan megrántotta a vállát. De mielőtt beszélni kezdett volna, felállt és mindkettőnknek teletöltötte a poharát vörösborral. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egy húzásra megitta a hosszú, kecses pohár tartalmát. Követtem a példáját, és én is leküldtem a ragyogó színű nedűt, ami a halvány napfényben szinte életre kelt. Ian elmosolyodott, újra felállt és magához vette a borosüveget. Ismét töltött, és mintegy feszültséglevezetőként megint ittunk. Az italfogyasztás mértéke alapján nem csak én voltam ideges.

Lassan, de biztosan éreztem, hogy a bor kezd a fejembe szállni. Nem szoktam inni, ha mégis megtettem egy-két pohárnál mindig megálltam, nem akartam elveszteni a kontrollt.
A bor hatására minden megváltozott, könnyűnek, gondtalannak éreztem magam, a mellkasomat két napja uraló fájdalom tompulni kezdett. Az előttem álló minden bizonnyal kemény beszélgetés ellenére szerencsésnek éreztem magam, hiszen végre megtaláltam a megoldást a felejtésre. Ennek örömére kértem még egy pohárral, és elégedetten néztem Ian mindinkább csillogó szemeit.
Valahol mélyen bennem egy hangocska azt hajtogatta, most már elég, ideje leállni. Az átélt fájdalmak után végre jól éreztem magam, nem akartam pont most visszaszállni a földre. Elnyomtam magamban a helytelenítő érzéseket, s helyette kinyitottuk a második palackot.

- Amikor a reptéren találkoztunk... - kezdett bele nyugodt hangon - nem ismertelek fel rögtön, de... elbűvöltél. Varázslatos voltál, annyira nem értettelek, de vonzottál. Meg akartalak ismerni, meg akartalak fejteni... Tudom, hogy rámenős voltam, de muszáj volt, máshogyan nem tudtalak volna magam mellett tartani. Olyan zaklatott és zavart voltál, még most sem értem mi ütött beléd... de tetszett! Más voltál, mint akikkel eddig dolgom volt, különlegesebb, értékesebb... Nem találkoztam még hozzád hasonlóval sem.
A szívem őrülten zakatolt, s mikor Ian megállt a mesélésben, már azt hittem meghallotta cseppet sem természetes szívritmusomat. De nem erről volt szó. Mély levegőt vett, az asztal felett felém csúsztatta a kezét. Egy pillanatnyi habozás után megfogtam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Ő azonban nem viszonozta azt. Nagyot sóhajtva folytatta az elbeszélést. Azt hiszem sokban könnyebbé tette ezt a vallomást mindkettőnknek az a tény, hogy már egyikünk sem volt teljesen józannak mondható. Iannek könnyebb volt kimondani a szavakat, nekem meg könnyebb volt meghallanom őket.
- Nem hiszem, hogy szükséges mondanom, de azért megteszem: nagyon boldog voltam amikor felhívtál, hogy találkozzunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, de így is boldog voltam. Legalább arra a néhány órára azt hittem van esélyem.
- Ian... - a bűntudat fellángolt bennem, minden vágyam a tűz csillapítása, Ian boldoggá tétele volt.
- Ne mondj semmit! - csattant a hangja. - Kérlek! – tette hozzá némileg kedvesebben.
Kényelmetlen hallgatásba merültem.
- Hibáztam. Nem tudom, hogy valaha megbocsátasz-e nekem. Tényleg sajnálom, rosszul tettem, hogy... nyomultam. Nem kellett volna, most már tudom. De azt hittem, hogy te is akarod! Megbolondított a pillantásod, az illatodtól elvesztettem a fejem, és bármit megtettem volna egyetlen csókodért! És ezzel most is így vagyok - nevetett fel elvörösödve. - Rachel, amikor elmentél, összeomlottam. Úgy éreztem, hogy elvesztettelek, hogy soha többé nem látlak, ez a gondolat pedig hihetetlenül kínzott. Be kellett ismernem, hogy beléd szerettem.
Igen. Szeret engem.
Rá kellett jönnöm, hogy egy részem azt remélte, nem szeret. Minden annyival egyszerűbb lett volna! Milliónyi kérdést vetett fel ez az érzelem, s azok is, amik bennem lappangtak.
- Szeretlek Rachel! Ez a legerősebb érzelem amit valaha éreztem... Senkit nem szerettem még ennyire, és valami azt súgja nem is fogok. Te vagy a mindenem! Csak veled szeretnék lenni, ezzel pedig... összetöröm a szívemet. Nem várok tőled semmit, nem kérek viszonzást! Ne félj, nem kell semmit sem tenned! Nem vagy az adósom, nem tartozol nekem semmivel. Segíteni szeretnék neked, bár nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Nem értem mi folyik körülötted... benned. Kész rejtély vagy! De miért ne lennél az? Alig ismerlek. És ez a varázslatos az egészben! Annak ellenére szeretlek, hogy szinte semmit nem tudok rólad - újabb nevetés, ez már kicsit jobb kedvű. - Szeretnék tisztán látni, Rachel, ennyi az egész!
Ennyi elég volt ahhoz, hogy elindítson bennem valamit. Vadul megszorítottam a kezét és beszélni kezdtem.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem! Cserébe én is őszinte leszek. Te vagy a legrendesebb ember, akivel valaha találkoztam! Mérhetetlenül hálás vagyok neked... Mindenért! De... nem én vagyok a megfelelő ember a számodra. Te nálam sokkal jobbat érdemelsz! Nem voltam őszinte veled. Kihasználtalak, ne szépítsük a dolgokat! Amikor először találkoztunk... azért voltam Los Angeles-ben, mert Annie apja... akit... szeretek... kórházba került. Elütötte egy taxi, engem pedig... - nagyot sóhajtottam, nem tudva mit tegyek. Végül úgy döntöttem, most már úgyis mindegy. - A menedzsere hívott fel. Mindent magam mögött hagytam és rohantam hozzá. A kórházban hozzá mentem, amikor elfuvaroztál. Nem egyszerű barát volt, hanem a szerelmem, a társam. Lehetetlenül nagy hatással voltál rám, azalatt a pár perc alatt amíg beszélgettünk... elragadtattál. Nem akartam veled többet találkozni, mert túlságosan erős volt a vonzerőd. Egy őrülten bátor és magabiztos pillanatomban kerestelek meg, aztán már nem volt visszaút. Elmentem, és te újra megingattál. Amikor meg akartál csókolni... kényszerítenem kellett magamat, hogy ne engedjem, hogy elmeneküljek előled. Eltéptem a kártyádat, igyekeztem mindent... elfelejteni. Természetesen nem ment, de miután nem találkoztunk többet... a varázsod elhalványult. És tudtam, hogy az egyetlen, az igazi Ő. Szerettem, csak vele akartam lenni, Ő volt minden vágyam. Túl léptem rajtad, ez az igazság.
Nem mertem a szemébe nézni, a szégyen pírja elöntötte az arcomat. Mégis miért mondtam el neki mindezt? Hatalmas hibát követtem el.
- Ennyi? - Ian türelmetlenül mordult fel.
- Nem – még vörösebb lett az arcom, éreztem, hogy menthetetlenül ég.
- Akkor? Miért nem mondod tovább? - morzsolgatta az ujjaimat. Szinte el is felejtettem, hogy fogjuk egymás kezét.
- Hát jó... Minden tökéletes volt, boldog voltam... Boldogabb, mint az egész addigi életemben! Aztán vissza kellett mennie dolgozni. Úgy döntöttünk, hogy feladja a karrierjét, hogy utána Annivel és velem élhessen, békében és nyugalomban.
- Rachel... Ki az az Ő? Kiről van szó? Egy színészről? Vagy énekesről? Ki az?
- Igen, színész és énekes. Meg modell.
- De mégis kicsoda?
Beharaptam az ajkam. Képtelen voltam kimondani a nevét. Valahogy... könnyebb volt így. Milyen szánalmas! Mégis miért nem tudom kinyögni a nevét?!
- Rachel... - lehelte. Közelebb hajolt, éreztem édes, meleg lélegzetét az orromban. - Kérlek Rachel, mondd el! Mondjunk el egymásnak mindent! Kérlek! - kérlelt édesen.
Könnyes szemekkel felemeltem a fejem, elvesztem a barna lávában, ami a szemében fortyogott. Túl barna és túl gyönyörű volt, szinte már valótlanul elbűvölő. Annyira kétségbe ejtett, annyira elvarázsolt! Mi ez az őrület? Őrá vágyom, de most akár Ian karjaiban is elvesznék.
- Robert Pattinson.
Ian szeme egy pillanat alatt megváltozott, az arcán ezernyi kérdés viharzott át, megrémültem heves zihálásától. Már–már azt hittem kitör belőle a vadállat, hogy megvadul és itt elszabadul a pokol. Fogalmam sem volt mi történik és mi fog kisülni ebből.
Percek teltek el. Vagy órák? Nem tudnám megmondani. Ian szó nélkül ült, a keze élettelenül terült el a kezemben, a légzése nehéz volt, az arca lassan kifejezéstelenné dermedt. Összerezzentem amikor megszólalt.
- Robert Pattinson?
- Igen, ő – hebegtem.
- Hát vele nem vehetem fel a versenyt...
Felpattantam, villámgyorsan megkerültem az asztalt, és Ianre borultam. Ő kitolta a székét, az ölébe vett, lovaglóülésben helyezkedtem el rajta, az arcom csupán néhány centire volt az övétől. Nehezen lélegeztünk, a szívünk kalapált, a vágy ott lógott a levegőben. Mint a bárd, ami a döntés fejét készül lecsapni.
- Megcsalt. Vége.
Ian egyetlen másodpercig habozott, láttam rajta, nem tudja mi lenne a helyes. Aztán... az ajka eddig nem ismert szenvedéllyel tapadt az enyéimre.
Minden olyan könnyű volt, annyira természetes! A bor segített minden gondolatot kitörölni a fejemből. Milyen egyszerű is volt felejteni, és csak érezni, érezni az örökkévalóságig ezt a lüktető szenvedélyt, amit még így becsípve is fokozottan éreztem. Nem engedtem, hogy a józan ész közbeszóljon, csak a kellemes érzésekre koncentráltam, amik elementáris erővel söpörtek végig az egész testemen.
Az ölem önkéntelenül is az övéhez dörzsölődött, nem bírtam megfékezni az egyre erősödő vágyat, ami lassan, de biztosan a hatalmába kerített. A keze a az oldalamon járt fel–le, apró remegéseket és nehéz sóhajokat váltva ki belőlem. Engem is meglepett ez a vad, ősi ösztön, ami polip módjára karolt belém és húzott magához. Nem engedett szabadulni, sem engem, sem Iant, aki már a hátamat karcolgatta. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajkai elhagyták az enyéimet, tovább vándoroltak. Végig cirógatta az államat, az arcomat, a szemeimet, a homlokomat – mindenütt ott voltak, borzasztóan kellemes érzést csiholva. A kezeim a mellkasán jártak, az oldalára csúsztak, simogattam, karmolgattam, dörzsölgettem, amennyire csak tudtam, mert közben elvesztettem az eszem a nyögéseitől és sóhajaitól. Nem létezett más, csak a sürgető vágy, a szerelem ami belőle áradt és beborított minket. Mindennek vége volt, s valami egészen új kezdődött el. Ian a karjaiba kapott, átölelt, a lábaim a derekára kulcsolódtak, szorosan, őrjítően. A hálószobába sietett velem, majd letett az ágyra és vetkőzni kezdett. Lekapta magáról a khaki színű inget amit viselt, feltárult előttem széles válla és erős felsőteste. Kibújt a farmerjából, levette a zokniját, miközben én a köntösömhöz nyúltam, de Ian rám szólt.
- Kérlek, engedd, hogy én csináljam!
A hangja lágy volt és gyengéd, elmosódott, ez az egy mondat azonban visszahozott a valóságba. Ez volt az utolsó pillanat amikor még visszafordulhattam. Még meggondolhatom magam, még befejezhetjük! Nem muszáj megtennem, ha most megállunk, még nem lesz semmi baj. Azonban ha lefekszem vele, valami végérvényesen megváltozik. Ezek a mozdulatok még nem döntőek, még van választásom.
Egy szavamba kerül és vége. De folytathatjuk is.
Ez a dolog erősebb volt mindennél, elvesztettem a kontrollt. A vad szenvedély és a fájdalom, amit a bizonytalanság visszahozott döntött helyettem.
- Gyere! - suttogtam válaszul.
Ian látta rajtam, hogy kételyeim támadtak, kissé ijedten vizslatta az arcomat, miközben leült mellém. A keze az enyémet kereste.
- Biztos vagy benne? Ezt szeretnéd? Nem akarok semmit erőltetni. Nem kell megtennünk! Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Ha azt akarod, csókolj meg!
Még hogy kutyából nem lesz szalonna? Ian hatására kifordultam önmagamból, de mindez nem számított. Abban a pillanatban nem.
Ian utánam nyúlt, én pedig készségesen húzódtam közelebb hozzá. Az előbbieknél lassabb mozdulatokkal lehámozta rólam a köpenyt, mohó szemei szinte felfaltak. Normális esetben elpirultam volna éhes tekintetétől, de most nem. Most érte nyúltam, csókra nyújtottam a számat, mire a régi vadsággal csókolt meg. A nyelve a számban kalandozott, majd az ajkaimat kényeztették. Engem sem kellett biztatni, a kezeim felfedezőútra indultak, lesiklottak a mellkasán, megcsipkedték a mellbimbóit, finoman meghúzogatták a hasa alján lévő sötét, göndör szőrszálakat. Ian felmordult, amikor az ágyékához értem, az ajkamba harapott és hanyatt döntött. A kezei a lábamat ápolták, gyors, de élvezetes mozdulatokkal. Mintha egy törött szárnyú kismadarat akarna megérinteni, szétnyitotta a lábamat, és felé hajolt. A szívem gyorsvonathoz méltó sebességgel vert, s amikor az ajka legérzékenyebb pontomat érintette, azt hittem felrobban.
Valami szürreális boldogsággal töltött el a tudat: a szívem él. Vagy legalábbis a darabjai, amik megmaradtak. Igen, még mindig érzek, és még mindig tudom élvezni a szenvedélyt. És most csak erre vágyom.
Az ajka őrületes örömöt szerzett, az ölem lángra kapott, és a nevét nyögve elélveztem. Nehezen szedtem a levegőt, a szemem káprázott az előbb átélt csodától, de megmozdultam. Felhúztam magamhoz Iant, s miközben a haját túrtam egy forró csókkal ajándékoztam meg. Éreztem nedvem ízét a szájában, sőt, most már a sajátomban is. Lenyúltam, egy ügyes mozdulattal lehúztam róla az alsónadrágot, a kezeimmel a férfiasságát izgattam. Ian nyilván azt hitte viszonozni akarom azt, amit ő tett velem, de nem erről volt szó. Vágytam rá. Ian azonban nem hagyta, megint lefektetett, a kezeimet a fejem fölött összekulcsolta, majd lehajolt és a melleimet nyalogatta. Nem bírtam visszafogni magam, amikor a fogai közé vette a mellbimbómat hatalmas nyögés szaladt ki a torkomon, és szabályosan rávetettem magam. Végig csókoltam az arcát, a haját simogattam, átdörzsöltem a mellkasát, kezemmel egyre növekvő vágyát cirógattam. Büszkén néztem ahogy egyre jobban meredezik, s hogy a nevemet kiáltozza. Ian is átváltozott: a mindig udvarias és visszafogott úriemberből egy szerelemre éhes férfi lett, de nem bántam. Pontosan erre volt szükségem. Már kis híján elélvezett, amikor elszorítottam, s egy határozott mozdulattal magamba csúsztattam és ütemesen mozogni kezdtem. Ian morgott, ezzel még jobban felizgatva engem. Fel–le mozogtam rajta, élveztem, hogy kitölt, s ez a fajta teljesség megnyugtat. A hajamba túrt, újra megcsókolt, én pedig élveztem, hogy izzadt testünk összesimul. Annyira gyönyörű volt, őrjítő és vonzó, teljesen új és mégis ismerős. Nem kellett sok egyikünknek sem, én egy jól eltalált lökéstől sikítva mentem el, ő pedig az altestemet rángató izmoktól lelt boldogságra. Égetett a szenvedély, a magasba repített, én pedig őrült módjára vágytam arra, hogy ez a mennyei hullámvasút lefelé vegye az irányt, és újjászületve bukkanjak fel az élvezet tengeréből.
El sem tudtam képzelni, hogy meddig tartott az együttlétünk. Csak azt tudtam, hogy megadta nekem a boldogságot, amire olyan elkeseredetten vágytam.
Ian megsimogatta az arcom, könnyed csókot lehelt a homlokomra, majd kicsúszott belőlem. Fáradtan dőltem le az ágyra, ő pedig hozzám simult, és beterített minket egy vékony takaróval. Az ajka a fülemnél játszott, halkan dúdolt egy nekem ismeretlen dallamot.
- Ian, mi ez? - akartam kérdezni, de a kielégülés okozta fáradtság nem engedte.
Aznap nem tudtam meg a választ, mert elaludtam az engem ölelő bársonyos karokban.

42.rész

Veszedelmes viszonyok



Mégis mit tegyek? Mihez kezdjek ezzel a helyzettel?
Ő összetörte a szívem, és ezzel megfosztott minden szerető érzéstől. Hogyan is szerethetném Iant? Segített nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Mindig jól bánt velem, megbecsült és tisztelt. Még most is rám vágyott, amikor koszos voltam és büdös, amikor álmomban sikítoztam, amikor mást sem csináltam, mint bőgtem és a fájdalomban fetrengtem. Melyik másik férfi táplálna irántam ilyen tiszta érzelmeket? Ki az aki a történtek után is tudna szeretni? Senki. Csak ő.
Hogyan utasíthatnám vissza, amikor tudom, hogy ő az egyetlen aki elfogad, és olyannak szeret amilyen vagyok? Mi van akkor, ha ő az egyetlen, akivel tovább élhetek?
Az eszem azt súgta könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, szeressem, vagy legalábbis próbáljam meg. Megérdemli. És én is megérdemlek egy esélyt a túlélésre. Miért is kéne eldobnom az életemet, Ő miatta? Miért kéne hagynom, hogy Miatta elveszítsem Iant? A fájdalom miatt, amit Ő okozott nem élhetek tovább? Nem szerethetek? Nem lehetek boldog? Mégis mi lesz így az életemmel?
Elveszítem Iant, ha nem szeretem? Vajon meddig vár rám? És meddig engedhetem, hogy várjon rám? Meddig használhatom ki az érzéseit?
Ian szeret engem.
Én is kedvelem, és nem felejtettem el azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. De annyi minden megváltozott, ez alatt a kilenc hónap alatt. Minden más, minden változott. Én is megváltoztam.
Ian tudna szeretni. Mindent megadna nekem.
Kivel mással lehetnék együtt? Mire vagy kire vágyhatnék még? Ki szeretne és kit szerethetnék?
Mi lesz velem, Annievel, az életünkkel? Mindennek vége egyetlen ember tette miatt?
A szívem, vagy az, ami a helyén maradt – szívszilánkok, azt mondták... Hogy törődjek bele. Az életem már sosem lesz olyan, amilyen volt. Semmi nem hozza vissza Őt, és Nélküle semmi vagyok. Az életem nem ér semmit Nélküle, és ez ellen nem küzdhetek. Nincs mit tenni. Ian rosszkor volt rossz helyen. Ha máskor ismerkedünk meg... Lett volna jövőnk. Szerethettem volna. Így viszont... Nem. A szívem már másé, és tudom, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Őt.

Mielőtt elengedtem Iant, egy apró puszit leheltem az ajkára. Szó nélkül engedett nekem, amikor elhúzódtam tőle.
Az ágyon ültünk, közel egymáshoz, s mégis, mintha egy óceán választott volna el tőle. Nem érthette a lelkemben dúló háborút, nem enyhítette a fájdalmamat. Most már nem csak az kínzott, hogy Ő megcsalt és elhagyott engem, hanem az is, hogy az érzéseim hozzá kötöttek, s emiatt a kötelék miatt megbántottam Iant. Egy részem azt üvöltötte, hogy feleslegesen tettem ki megpróbáltatásnak, a másik, kissé büszkén jegyezte meg, hogy legalább esélyt adtam neki.
A csókunkat kísérő kellemetlen érzéseim ellenére, nem voltam biztos abban, hogy eldőlt a dolog. Igaz, úgy éreztem, hogy a vágyaim nem úgy működnek, ahogy működniük kéne, nem érzelmi vágyak, csupán a test kielégítésére való késztetés, de ettől még vonzódtam hozzá. Amikor először találkoztunk... Nem hunyhattam szemet az akkori bizonytalanságom felett, afelett, ami miatt kis híján megcsaltam Őt. Emlékszem mennyire vonzott, hogy milyen jól éreztem magam a társaságában, s hogy kényszerítenem kellett magamat, hogy hagyjam ott. Ezek a gondolatok csak azt mutatták, hogy bőven van mit megemésztenem.

Milyen abszurd szerelmi háromszög ez? Vagy inkább négyszög?
Ian engem szeret, én pedig Őrá vágyom, aki Natashát választotta, aki viszonozza gyengéd érzelmeit.
Egyértelmű ki a nyerő páros. Hát ez jutott nekem? Veszteség? Fájdalom? Ez az amit kapok és amit adok? Miért nem nyerhetek? Miért nem szerethetnek, s miért nem szerethetek viszont? Csak erre vágyom. Szeretetre. Elfogadásra. Megbecsülésre.

Lassan végigdőltem az ágyon, s Ian csatlakozott hozzám. Megfogta a kezem, nekem pedig nem volt szívem megtagadni tőle a kézfogást, bár nem vágytam az érintésére. Az ujjaink összefonódtak, régi érzéseket és emlékeket vágtak az arcomba. Amikor Ő fogta a kezem... Amikor Ő feküdt mellettem az ágyban...
Valamilyen perverz módon éreztem a lehelletét a fülemben, forró nyelvét amint végig szalad a nyakamon, a kulcscsontomon... Éreztem hűvös, friss illatát, a mellkasát a mellemnek ütközni, éreztem amint a testünk egymáshoz simul, egyre növekvő vágyát az altestemhez nyomódni.
Olyan volt, minta mellettem lenne.
- Rachel?
Ian hangja pofon vágott, visszarántott a valóságba, elszakítva az édes, régi érzésektől. A boldogságtól.
- Ian? - köszörültem meg a torkom zavartan.
- Nem kellene enned valamit? Nem vagy szomjas? Vagy... Nem akarsz megfürödni? - rövid szünetet tartott. - Lazíts egy kicsit! Nem esne jól egy pohár bor, esetleg? - ajánlgatta kedvesen, még mindig a kezemet simogatva.
Az evés szóra hatalmasat kordult a gyomrom. Amíg nem mondta, nem éreztem a kínzó szomjúságot sem, fel sem tűnt, hogy a torkom egy sivataghoz hasonlít. És a fürdés... rám fért volna, maradjunk ennyiben.
- De, igen, köszönöm!
- Akkor... töltök neked egy kis vörösbort, aztán vegyél egy fürdőt! És készítek valamit enni.
- Ez... nagyon jól hangzik. Köszönöm, Ian!
Ian felemelkedett az ágyról, a kezét nyújtotta felém. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra és elfogadtam. Átsétáltunk a hálón, és átmentünk a szemben lévő helyiségbe. Vörös csempe és fehér, aranyozott berendezés fogadott. A fürdőben nem csak zuhanyfülke, hanem kád is volt, plusz még egy mosdókagyló, felette szekrényes tükör, egy szekrény, egy szemetes, egy szennyestartó, és egy kis asztal, rajta pipereholmikkal, fésűkkel, hajszárítóval, borotválkozó szettel. A lámpák erős fényében minden ragyogott.
- Mit szeretnél, fürdeni vagy zuhanyozni?
Először a kádra pillantottam, majd a zuhanyzóra. A kérdést a fáradtságom döntötte el.
- Inkább fürdeni szeretnék.
Ian bólintott, majd a kádhoz ment és megeresztette a meleg vizet. Némán figyeltem amint átsétál a szekrényhez, kivesz belőle egy ropogós, fehér törülközőt, majd előkerült egy fehér papucs és egy fehér köntös is, olyanok, mint amiket a szállodákban kapni. Elfogott a rossz érzés. Ian... kedves volt és figyelmes, mint mindig, de vendégként kezelt, nem pedig... úgy, mint akivel csókolózott. Láttam a szekrényben megbúvó színes, nyilvánvalóan használt holmikat, amik tökéletesen megfeleltek volna nekem, ő mégis ezeket a személytelen darabokat hozta, és nem segített, hanem kiszolgált, mintha egy alkalmazott lenne, nem pedig...
Letette az asztalkára az előkészített holmit, aztán az egész asztalt közelebb húzta a kádhoz. A tükör mögötti szekrénykéből tusfürdőt, sampont, hajbalzsamot vett elő, fogkrémet és fogkefét keresett nekem. Rám nem jellemző nyugodtsággal figyeltem, amint mindent előkészített nekem. Eper és vanília illata keveredett a levegőben, amikor a tusfürdőt a kád gőzölgő vizébe öntötte.
- Hidratálót és dezodort az asztalon találsz. A ruhádat nyugodtan tedd a szennyestartóba, szólok a szobaszervíznek, hogy mossák ki. Ha bármire szükséged van, csak szólj! Egy perc és hozom a bort.
Úgy döntöttem nem foglalkozom a szobaszervíz szóval. Helyette mosolyt erőltettem az arcomra.
- Köszönöm, ez csodálatos Ian!
- Szóra sem érdemes. Mit kérsz enni? - Miért lett ilyen hivatalos a hangja? Nem tetszett a benne megbúvó komolyság... Hová tűnt a bársonyos könnyedség?
- Öhm... Bármi jó, rád bízom – feleltem elvörösödve, a hajamat piszkálva.
- Ahogy akarod.
Hátat fordított és kiment, bezárta maga mögött az ajtót. Sóhajtva dőltem neki, próbáltam uralkodni az érzelmeimen, amik a lábamról ledönteni készültek. Nem kellett sokat várnom, Ian kopogva jelezte visszatértét. Rendbeszedtem a vonásaimat és kinyitottam az ajtót. Ezüst tálcán kínálta felém a vörösbort, amit egy karcsú kristálypohárba öntött. Erőltetett vigyorral vettem el az egyiket, a másikért pedig ő nyúlt. Koccintottunk, ittunk néhány kortyot, majd még egyszer megkért, hogy lazítsak, aztán kiment és én újra bezárkóztam.
Fellélegeztem a szabadságtól, amit az egyedüllét nyújtott, ugyanakkor meg is rémültem. Nem hiába. A kegyetlenkedő gondolatok azonnal megjelentek.
Amikor Ian mellettem volt... mintha tompábbak lettek volna a dolgok. A fájdalom másként működött, és ez a fajta változás mindent könnyebbé tett. Jobban éreztem magam amikor velem volt, megnyugtatott és biztonságot sugárzott.

Ian...

Ő...

És én, a magam keserűségével és fájdalmával.

Döntenem kellett, és tudtam, ez a döntés megváltoztatja az életemet. Semmi nem lesz olyan, amilyen volt, és örülnöm kell ennek! Ki szeretne hazugságban élni? Ki vágyna viszonzatlan szerelemre?
Ő elhozta nekem a végtelen boldogságot, az izgalmat, a szenvedélyt, olyan vágyat ébresztett bennem, amit korábban el sem tudtam képzelni. Boldoggá tette Anniet, és harmóniát hozott a családunkba. De megcsalt engem. Ez pedig olyan mély, fájdalmas sebet ejtett bennem, ami nem fog begyógyulni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lesz aki enyhíti a kínjaimat. Lesz. És talán Ian lesz az. De addig szenvedni fogok, és a seb kezelése után sem leszek tökéletesen jól. Az életemben semmi sem lesz tökéletes. És a legborzasztóbb, hogy Annie csalódását is végig kell néznem, úgy, hogy tudom, nem segíthetek rajta. Meg fogja viselni, ezt biztosra vettem. Ha másért nem, azért a fájdalomért, amit nekem okozott...
De ott vannak még a hazugságai, a hiú remények, amiket Ő keltett bennünk... Hónapok az életünkből, amik egy pillanat alatt értelmüket vesztették. Mennyi fölösleges érzelem, kín, megpróbáltatás, küzdelem, remény és vágyakozás! Hónapok amik semmit sem érnek.
Nem tudnék Neki megbocsátani. Túl sok fájdalmat okozott ahhoz, hogy csak úgy tovább tudjak lépni. Vigasztalt, hogy tudtam, nem fog bocsánatot kérni. Nem vártam, hogy térden állva esedezzen a bocsánatomért, hogy virágokat és ajándékokat küldözgessen, hogy szerelmes leveleket írjon nekem, vagy hogy szerenádot adjon. Tudtam, hogy nem bánja a tetteit.
Sem Ő, sem Natasha. Natasha – rá lehetek a legkevésbé dühös. A romantikus filmek és drámák hősnőivel ellentétben nem okoltam Natashát, az Ő hűtlenségéért. Natasha egyszerűen egy vonzó nő, aki engedett a csábításnak, ezért pedig nem hibáztathattam. Ráadásul tudtam, hogy rajtam semmit nem segítene ha találnék egy bűnbakot. Nem vágytam erre.

Töprengésem közben unottan járattam körbe tekintetem a fényes fürdőszobán. Riadtan vettem észre, hogy a kádból kis híján kifolyik a víz. Oda rohantam és elzártam a csapot. Még egyet húztam a borból, aztán letettem a kád mellé.
Még mindig Natasha előnyös tulajdonságain gondolkoztam, amikor levettem a ruhámat és bedobtam az üres szennyestartóba. Összekészítettem mindent, majd bemásztam a kádba, és elmerültem a habokban. Édes eper és lágy vanília aromája vett körbe, élveztem a forró simogatást a bőrömön. Leolvadt rólam a majdnem két napos kosz és izzadság. Az izmaim elernyedtek, mélyeket lélegeztem a gőzből. Pár percig a forró vízzel, a meleggel és a párával foglalkoztam, igyekeztem megnyugodni, relaxálni.
Lassacskán lecsillapodtam, elengedtem magam, aztán amikor a víz kissé hűvösebb lett, újra gondolkozni kezdtem.

Tovább kell lépnem. Fel kell dolgoznom a veszteséget, helyre kell rázódnom, és utána a jövőmmel kell foglalkoznom.
Most mást sem szerettem volna, mint a sebeimet nyalogatni, s úgy éreztem a szenvedésen kívül semmire nem vagyok képes. Pedig lépnem kell. Munkám van, és családom, a lányom helyzetét nem nehezíthetem meg, azon kell lennem, hogy minél kevesebb fájdalommal megússza a történteket.
Dolgoznom kell, vissza kell mennem a barátaimhoz, a szüleimhez, vissza Edmontonba, ahová tartozom. Meg kell kímélnem az embereket a történtektől. A lehető leghamarabb vissza kell térnem. De csak akkor térhetek vissza, ha lerendeztem magamban a történteket, ha könnyek nélkül tudok Rá gondolni. Ha eltudom viselni a tényt, hogy nem vagyok elég jó Neki. Hogy mást választott.

Nagyot sóhajtottam, s ebben a sóhajban benne volt minden feszültségem és idegességem, úgy éreztem, mintha ezzel a sóhajjal leadtam volna mázsás terhemet.

Élek. És élni is fogok.

Boldognak kell lennem, mert megérdemlem. És az is leszek. Visszamegyek a lányomhoz, elmondom neki a történteket, és megadom neki a lehetőséget a választásra. Ő mindig az apja volt, és az is marad, továbbra is találkozhat vele, tarthatják a kapcsolatot ha ezt akarja. De ha úgy dönt, hogy hátat fordít Neki, mellette fogok állni. Azt teszi amit akar, én mindenben támogatni fogom. Megértem ha vágyik az apjára, de azt is elfogadom ha azt mondja elég volt. Én csak azt szeretném, hogy boldog legyen. A kedvéért bármire hajlandó vagyok.
Bíztam benne, hogy ezek után boldogság vár rám. A rengeteg szenvedés után jónak kell jönnie, nem? Mindkettőnkre ráférne az öröm, a boldogság, a szabadság...
Mégis mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?
Tipikus kérdés. Miért pont én?
Vajon hányan teszik fel maguknak ezt a kérdést, nap mint nap? És kapnak rá választ?

Három dolog azonban nem volt kérdéses. Ezekben biztos voltam:

1. Szeretem Őt, de azzal, hogy megcsalt véget ért a kapcsolatunk.
2. Tovább kell lépnem. Vissza kell mennem Edmontonba és folytatnom kell az életemet.
3. Ian – így vagy úgy –, mellettem lesz.


Július középénél tartottunk. April esküvőjére mindenképpen haza kellett mennem, hiszen én vagyok az egyik koszorúslány, s ő az egyik legjobb barátnőm. Maradt egy hónapom. Ennyi idő alatt kell összeszednem magam. Lehetetlen feladatnak tűnt.

- Rachel? Jól vagy? - kiáltott be Ian, ezzel megszakítva merengésemet.
- Persze, minden oké! Egy pillanat és megyek! – válaszoltam valamilyen furcsa árnyalattal a hangomban. Erő? Magabiztosság?
- Csak nyugodtan – válaszolta, de a hangjából áradt a türelmetlen feszültség.

Ian – túl nagy falatnak tűnt dönteni felőle. Kedveltem és vonzódtam hozzá, tudtam, hogy bízhatok benne és számíthatok rá, hogy szeret engem, s hogy Anniet is szeretni tudná. Nem ő az Igazi, de az adott helyzetben ő lehetne a legjobb választás, ha ezt akarnám.
És ha ő nem lenne... én sem lennék. Nélküle egy padon fetrengenék a fájdalomtól, koszosan és éhesen, minden irányból veszélyekkel körülvéve.
De hogyan mehetnék bele egy újabb kapcsolatba, amikor még a régin sem tettem túl magam? Ha Őt szeretem, nem lehetek Iannel... Egy kapcsolathoz a hála nem elég. Nem lenne tisztességes, csak fájdalmat okoznék neki is, magamnak is.
Fel nem foghattam miért ragaszkodik hozzám annyira. Elhagytam, megbántottam, most pedig kihasználom. Mégis mi értelme még mindig így rajongania és vágyódnia? Akárhogy gondolkoztam ezen, nem jutottam előrébb. Egy őszinte, tisztességes nőt érdemelne, aki megbecsüli és tiszta szívvel szereti. Nem engem. Én nem vagyok elég jó. Még önmagamnak sem.

41.rész

Álom és valóság



- Rachel!
- Ian!
Reszketve omlottam a karjaiba, ő pedig boldogan ölelt magához. A fejemet a mellkasának döntöttem, és aznap először kitört belőlem a zokogás. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, egész testem rázkódott a kíntól, amit még mindig égetőn éreztem mindenemben. Vigasztalón szorított magához, meleg tenyere fel-alá járt a hátamon. Meleg lehellete a hajamban kalandozott, nyugodt, halk mormolása éphogy eljutott a tudatomig. Minden tekintetben elfáradtam. Fizikailag, szellemileg, és leginkább érzelmileg. Ő is érezte, hogy alig állok a lábamon, először csak átkarolt, hogy rá tudjak nehezedni, majd a karjaiba kapott és besétált a lakásba. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő ellenkezést nem tűrve megrázta a fejét.
- Ne is próbálkozz!
Kimerülten hunytam le a szemeimet. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna itt, alig vártam volna, hogy lássam a lakást. Ian annyira kifinomult volt, a ház megválasztásából is áradt a jóízlés, így biztosra vettem, hogy a lakás is csodaszép.
És most... Nem tudtam a külsőségekkel foglalkozni, más sem érdekel, csak, hogy lehajthassam a fejem, és aludhassak egy jót.
Éreztem, hogy Ian megáll, és finoman lefektet. Puha párnák a fejem alatt. Óvatosan elrendezgetett a pihe-puha ágyon, majd lehúzta rólam a cipőt, kigombolta a farmerem, lazított az ingemen. Betakart egy takaróval, majd lépteket hallottam, és tudtam, nincs mellettem.
- Ian -a hangom halk volt, távoli, de ő meghallotta.
- Rachel?
- Ne menj el! - suttogtam halálosan kimerülve.
Nem válaszolt, egész egyszerűen mellém feküdt, éreztem, hogy a karjai biztonságot sugárzón átölelnek. Tudtam, hogy erre van szükségem. Pihenésre, egy biztonságot nyújtó, szerető embernél.
Ki hitte volna kilenc hónappal ezelőtt, hogy egyszer még találkozunk, és ez a találkozás fog megmenteni? Én biztosan nem.
Ő az én megmentőm. Akkor is segített, és most is számíthattam rá. Miért? Mert ő ilyen. Önzetlen.


Meleg szellő simogatja az arcomat, érzem a tenger, a homok, a só és a napsütés semmihez sem fogható illatát az orromban. A meleg napsugarak az arcomat cirógatják, lábujjaimmal a homokot sepregetem.
És már látom is. Pár lépésre tőlem ott, a végtelenbe nyúló azúrkék óceán, alattam arany színű homok, felettem a tiszta, kék eget egy felhő sem csúfítja el, a napsugarak éles kontúrt vonnak az érintetlen tájon.
Csend honol, mindent körbevesz a békesség és a nyugalom, csak a tenger lágy hullámzását lehet hallani. Pár lépés, és a kellemesen hűvös hullámok a lábamat nyaldossák. Hangosan felnevetek, az egész valahonnan a lelkem mélyéből fakad. Őszinte, szabad, a szél messzire viszi. Beljebb lépkedek, a víz már a combomig ér, átnedvesedik a fehér ingruha, amit viselek. Körbe-körbe forgok gyerek módjára, élvezem a szabadságot. Csak én vagyok itt, a tengerrel kettesben. Csak mi.
Elbűvöl a friss és zamatos levegő, a vízzel egybeolvadó ég, a melengető napsütés, a tenger hűvös ölelése. Mintha a legtitkosabb álmon teljesült volna. De nem, valami hiányzik. Egy társ.
Mintha a gondolat kívánság lenne, hirtelen megpillantok egy alakot a vízben. Tőlem kicsit messzebb élvezi a napsütést, a meleget és a hűsítő vizet. Akárcsak én. A fehér ing vizesen tapad felsőtestére, a könnyű nadrág amit visel csak még szexisebbé teszi. Sápadt, fehér bőrén megütközik az éles fény, valósággal ragyog. A haja vizesen meredezik mindenfelé, egy-két tincs kócosan hullik a homlokába, mások a tarkójára tapadnak.
Közeledik felém, és néhány másodperc múlva meglátom ki a vonzó fürdőző.
Robert. Hát persze, hogy Robert az! Robert, az én Robertem, ki más lenne az?
Felemeli a bal kezét, lelkesen int felém, arcán megjelenik az imádott féloldalas mosoly, a kedvenc mosolyom. Elönt a boldogság, majd kitör belőlem a nevetés. Két kézzel integetek neki, mire hangosan kacagni kezd. Meggyorsítja a lépteit, és én is szedni kezdem a lábam, alig várom, hogy találkozzunk! Látom, hogy csillog a szeme, olyan vidáman, mint még soha. Vajon az én szememben mit lát?
Már csak két lépés...
És elfut mellettem.
Pár pillanatig nem bírok mozdulni, a döbbenet eluralkodik a lábaimon. Megfordulok arra várva, hogy Rob gúnyos mosollyal az arcán nevet fel, aztán egymást átölelve bukdácsolunk ki a partra, hogy ott élvezzük tovább az együttlétet.
De nem így történik. Még mindig fut, a hullámok sietve térnek ki az útjából, ő pedig rendületlenül szalad, ki, a partra.
- Robert! - kiáltom kétségbeeséssel és csodálkozással a hangomban.
- Robert! - hangzik szinkronban a hívás, de a hang, ami mondja kristálytiszta, magabiztos és határozott. Elnyomja az én gyenge kiáltásomat.
A napsugarak egy pillanatra elvakítanak, így nem látom, hogy ki szólította Robertet. Nem értem mi folyik itt, hiszen az előbb még nem volt itt senki rajtunk kívül!
Amint újra tisztán látok felfedezem Robertet a ragyogó parton, épp átöleli a lenge nyári ruhát viselő Natashát. Natasha hosszú, barna haja fényesen lobog a szélben. Rob a karjaiba kapja, nevetve forognak a levegőben, majd amint földet érnek tökéletes ajkuk tökéletes csókban forr össze.
Levegő után kapkodok, a szívem meghasadni készül.
- Robert! - ez már sokkal inkább sikoltás, mint kiáltás.
Rám sem hederít, Natashával van elfoglalva, aki mosolyog, nevet, csilingelő hangja mindent betölt. Rob nedves teste Natasháéhoz tapad, egymás ajkát falják, a pillanatnyi szünetekben nevetnek.
Váratlanul azonban szétrebbennek, látom, hogy ketten közelednek feléjük. Az egyik egy fiatal, gyönyörű lány, a másik egy sötét hajú Adonisz. Kézen fogva sétálnak a Rob–Natasha páros felé, árad belőlük a jókedv. A lány átöleli Natashát, puszit nyomnak egymás arcára. A fiú Robhoz lép, aki barátságosan megveregeti a vállát, majd csatlakoznak a két szépséges, fiatal nőhöz.
Mindannyian fiatalok, gyönyörűek és legfőképpen boldogok.
Felém fordulnak, felismerem a lányt és a fiút. Annie és Fynn.
Felsikoltok! A látvány elborzaszt, menekülni akarok! Megfordulok, a lábaim önként segítenek, olyan gyorsan mozognak, amennyire csak tudnak. Nehezen haladok, a hullámok egyre erősebbek és nagyobbak, minden mozdulat megtétele nehézséget okoz. Fáradok. Érzem a testemben az egyre erősödő fáradtságot, és elkeseredem, mert tudom, hogy nem haladok. Nem tudok elég gyorsan menekülni. A napsugarak egyenesen a szemembe tűznek, a szél egy adag homokot vág az arcomba, fogalmam sincs, hogy hogyan. A homok eltömíti az orromat, nem kapok levegőt! A hullámok beborítanak, elesem, a tenger felkap, jobbra-balra dobál, esetlenül küzdök ellene. Nem kapok levegőt, a víz kimossa az orromból a homokot, de ez nem segít rajtam, sőt ront a helyzeten. Kinyitom a szemem, a sós víz kegyetlenül csíp . Nem látom a felszínt, sötétség vesz körül. A tenger a tüdőmbe mar, a testem vonaglik, levegőért kiáltok.
Sötétség... Nincs levegő...
Ernyedt testem sziklába ütközik, a kemény kő szétzúz, mindenem ég a fájdalomtól, a tüdőm hasogat, a lábamat görcs húzza, a fejem szétesni készül.
Még egyszer, utoljára próbálok menekülni, szembeszegülök a hullámokkal, hiába. A víz visszanyom, a halálba taszít...


Velőtrázó sikoltás rázta meg a levegőt.
Az én sikolyom.
Két erős kéz kiragadott az álomból, életem legszörnyűbb és legelkeserítőbb álmából, ami annyira valóságos volt! Ha nem halok meg, vajon felébredtem volna? Valami azt súgta, nem.
- Rachel! Rachel, jól vagy? - Ian hangja színtiszta aggódás.
- Igen – a hangom, mint egy leeső falevélé.
- Rosszat álmodtál?
- Igen.
- Akarsz róla beszélni? Nekem elmondhatod!
- Csak... A víz. A tenger volt az.
Ian furcsállóan nézett rám, de nem kérdezett. Érezte, hogy nem szívesen beszélnék róla. Helyette hozzám bújt és átölelt, az ajkai a nyakamat cirógatták, ujjai a az oldalamat és a hasamat felváltva simogatták. A hátamon éreztem a testéből áradó meleget, a hajamban pedig egyenletes lélegzetvételeit. Nem esett jól a közelsége, az övé nem. Mást szerettem volna magam mellett tudni. Arrébb csusszantam az ágyon, nem törődve Ian halk sóhajával.
Az álomtól a szívem továbbra is zakatolt, a testem verítékben úszott, kezem-lábam remegett. De tudtam, hogy álom volt. Csak egy álom. Ébren vagyok. A gondolataim azonban még mindig a tengerparton jártak. Igen, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, de akár a valóság is lehetne. Ki tudja? Ha most még nem is, néhány év múlva elképzelhetőnek tartottam, hogy bekövetkezzen. És lehet, hogy nincs is szükség évekre...
Újra rám tört a sírás, és eszem ágában sem volt visszatartani. Különben sem tudtam volna, így egyszerűen csak hagytam, hadd jöjjön ki belőlem, aminek ki kell jönnie.
Lassan telt az idő, szinte éreztem a másodpercek múlását a testemben, olyan volt, mintha minden egyes másodperccel egyre inkább elsüllyednék a fájdalomban.
Ez a fájdalom mocsara.
Most ébredtem fel igazán. A sírás kitisztította a fejemet, és újra beindította a keserű gondolatokat. Nem tudtam mit tenni ellene. Az álomból visszatértem a valóságba, újra felidéztem magamban megcsalásom képeit, újra éreztem a tőrt, ami végig hasogatott. Feltépte a bőröm... Először a létfontosságú szerveket sebezte meg, aztán a szívem helyén húzogatta. Fájdalom... Lüktet bennem a fájdalom.


- Rachel? Rachel?
Talán húszszor is elhangzott a nevem mire fel tudtam fogni, hogy mi történik. Azon az ágyon feküdtem, amire érkezésemkor Ian lefektetett, de most Ian nem állt, s nem is feküdt, hanem egy, az ággyal szemben lévő fotelben ült, felém hajolt, az ajka szavakat formált.
Mintha lepellel lett volna beborítva, nem láttam tisztán, a hangja nem jutott el hozzám. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a kép, az ujjaim a fülemnél matattak. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem a szememmel és a fülemmel van a baj, és Iant sem fedi burok. A tudatomat borítja háló. Mi... Mi történik? Mi ez a furcsa zsibbadtság? Álom ez, vagy valóság?
- Ian? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Igen. Én vagyok az, Rachel, Ian. Semmi baj, oké? Minden rendben - a hangja megnyugtató. Csak azt nem tudtam, hogy engem nyugtat, vagy saját magát.
- Mi... mi történt? - tudni akartam, hogy mi történt, bármiről is legyen szó.
- Rosszat álmodtál.
- Igen... emlékszem.
- Utána sírtál, és... csak feküdtél a karjaimban. Olyan volt, mintha... nem tudom, mintha transzba estél volna. Nem válaszoltál, nem mozogtál, csak meredtél előre. Nem tudtam mi történt, vagy hogy mit segíthetnék. Megijedtem - mindezt úgy mondta, mintha szégyellnie kellene a félelmét.
- Sajnálom. Én... Nem emlékszem. Nem tudom mi történt.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen. Azaz, nem. Én... - dadogtam.
Fogalmam sem volt, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Valamennyire magamhoz tértem, de még nem voltam teljesen tiszta. A fejem hasogatott, halkan csengett a fülem. Nem találtam magyarázatot a zsibbadásra, ami még mindig körülvett.
- Rachel... Mi történt? Mi a baj? Ha nem mondod el nem tudok segíteni - Ian meglepően kétségbeesettnek tűnt. Mintha szél fújta volna el a nyugodtságát.
- Ezen sehogy sem tudsz segíteni - válaszoltam halkan, miközben az ujjaimat szorosan béklyóba fontam.
- Miért nem?
- Mit tudsz kezdeni egy összetört szívvel?
Ian tanácstalanul pislogott rám. Hátradőlt, a karját összefonta a mellkasán, a pillantását az enyémbe fúrta. Zavartan kaptam el a tekintetem.
- Ian...
- Rachel?
Hallgatás. Nem tudtam mit mondhatnék. Mégis mit vár tőlem? Mit akar tudni?
- Ian... - kezdtem bele habozva. - Nem tudom mit mondhatnék. Hálás vagyok, hogy megmentettél.
- Megmentettelek? - szakított félbe csodálkozva. - Azzal, hogy befogadtalak?
- Azzal, hogy számíthattam rád. Hogy nem utasítottál el, hogy kocsit küldtél értem, hogy oda készítetted azt a csomagot, hogy a gondomat viselted... Megtetted azt, amire sokan nem lettek volna képesek. Egy szavamba került. És tetted mindezt úgy, hogy hónapok óta nem beszéltünk, nem találkoztunk. Azok után, hogy megbántottalak. Miért? És mégis hogyan fogom ezt viszonozni? Mert ennyi kedvességet nem hagyhatok viszonzás nélkül...
- Rachel! Én mindig itt leszek neked. Bármikor, bárhol, bármiben segítek. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak a repülőtéren... Eldőlt. És nem kell viszonzáson törnöd a fejed, mert már azzal viszonzod, hogy velem vagy. Nekem nem kell semmi más, csak te. A te boldogságod, az én boldogságom. Nekem csak erre van szükségem.
Lassan, óvatosan felállt és az ágyhoz lépett. Leült mellém, kezét az enyémre téve kezdett megbabonázni a pillantásával. Barna szemei ismét elvarázsoltak. Felidéztem magamban az első találkozásunkat, azt, hogy miként hatott rám.... Az emlék és az élmény együttes hatására megborzongtam, s kapkodni kezdtem a levegőt.
- Rachel, amit akkor mondtam... - utalt kilenc hónappal ezelőtti találkozásunkra. - Még mindig áll. Én itt vagyok neked!
Elhallgatott, én pedig az elhangzottakat emésztettem.

Nem tudom meddig ültünk ott szótlanul. Nem beszéltünk, csak ültünk, néztünk magunk elé, mindkettőnket lefoglaltak a a gondolataink. Próbáltam rájönni mi áll Ian jótettének hátterében. Azt mondta nem vár viszonzást, de mi van ha mégis? És tényleg, mi mással kárpótolhatnám, mint magammal? Tudtam, hogy ezt szeretné. A szemében láttam a vágy csillanását, amikor rám nézett, hiába palástolta kedveséggel vonzalmát. Az elejtett megjegyzéseknél többet mutatott az, ahogyan rám nézett, ahogyan átölelt. Mást jelentettek neki ezek a pillanatok, mint nekem. Én csak egy kis törődésre vágytam, arra, hogy valaki figyeljen rám, szeressen. És a szeretet alatt nem a szerelmet értettem.

- Rachel? Mi a baj?
Felpillantottam Ianre, aki már fel is pattant a helyéről, ujjai az arcomat simították, ijedten mutatta a nedvességet.
- Már megint – halkan, kissé keserűen felnevettem. - Ez már valami szokás nálam. Sírok, úgy , hogy észre sem veszem.
- Miért sírsz, Rachel?
Nem tudtam válaszolni. Inkább megfogtam az arcomon pihenő kezét. Beszívtam az ismerős illatot, élveztem a keze nyújtotta meleget, próbáltam kiüríteni a fejemet, hogy legalább egy pillanatig élvezhessem a nyugalmat.
Nem foglalkoztam a tengernyi kérdéssel ami megválaszolásra várt, nem érdekeltek a kínzó gondolatok, egyszerűen... A testünkkel foglalkoztam. A testemmel, ami gyengédségre vágyott, kárpótlásra, amiért Ő nem kényeztette.
Csak egy pillanatot kértem, mielőtt gondolkodnom kell, s a gondolataim mindent megváltoztatnak! Egy pillanatot a döntés előtt.
Becsuktam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. Éreztem, hogy a bőre az enyémhez simul, hallgattam egyenletes lélegzését, s hallottam saját zihálásomat is. Nyugtalan, nehéz lélegzetvételek, fel–le emelkedő mellkasom egyenetlen mozgása.
Egyre közelebbről éreztem Ian levegővételeit, míg a homloka az enyémhez ért. Valami visított bennem, éreztem, hogy kis híján leesek az ágyról, hirtelen jött izgalmamban. Elég, elég! - a kiáltások egyre hangosabbak lettek. Az, hogy Ian ennyire közel volt hozzám tiltakozást váltott ki belőlem, hiszen én az Övé voltam, senki másé. Hűségesnek kellett lennem. Muszáj volt.
Kis híján kitört belőlem a hisztérikus nevetés amikor rájöttem, hogy Neki nem kellek többé, a kapcsolatunknak végérvényesen vége, többé nincs hűség és bizalom, a vágy, ami Hozzá vonz... Más. Kín csupán.
Nem engedtem az ellenkező érzéseknek. Kényszerítettem magam, hogy megpróbáljam. Meg akartam tudni, hogy a testem hogyan reagál Ian érintésére, kíváncsi voltam az érzéseimre, és Ian reakciójára is. Valahogy... Elő akartam hívni a régi vonzalmat, azt, ami csaknem hűtlenségre késztetett. Azt, amit már rég elfeledettnek hittem.
Az ujjaim Ian arcára tévedtek, végig simítottak a széles arccsonton, felfutottak a homlokon, végül barna hajában kötöttek ki. A bőre selymes volt, meleg, a haja valósággal elolvadt az ujjaim közt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a helytelenítő érzéseket. Hiszen mit számít, hogy mit teszek? Nekem már úgyis mindegy, s legalább Ian egy kicsit jobban érzi magát a tettemtől. Legalábbis ebben reménykedtem.
Az orrom következett. Hozzá érintettem az övéhez, aztán az ajkaihoz nyomtam, majd megbökdöstem az állát. Végig mélyeket lélegeztem a bőréből áradó illatból. Friss, mentolos illat, minden bizonnyal az arcszeszének aromáját éreztem. De... Ott volt még egy másik esszencia, valami mélyebb és tartalmasabb, az ő illata, a bőrének természetes illata.
Iannel együtt tisztában voltunk mi jön. Egy darabig mégis vártunk, az ujjaim a haját túrták, az arcom közel az övéhez, az ő kezei pedig lassan átkaroltak. A testünk összesimult, tökéletes egységet alkotva. Vagy majdnem tökéletest.
Várni akartam, de cselekedni is. Tétlenkedtem, nem tudtam eldönteni mi a helyes. Van egyáltalán jó választás?
Elfogyott a türelmem, az ajkaim követelőzve tapadtak az övéihez. Lassan nyílt el az ajka, utat engedve erőszakos nyelvemnek. Kíméletlenül törtem előre, ajkaim falták az övéit, az ujjaim végigfutottak a hátán, elvesztettem az eszem. Az érzéseim megbéklyóztak, s most, hogy egyszerűen lesepertem őket az asztalról, szabad voltam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, csak a testem követelőző vágya. Az érintése, ami egyszerre volt lágy és szenvedélyes, a csókja, ami édes volt, s meleg. Hallgattam heves lélegzetvételeinket, azt, ahogy az ajkaink összeértek, hogy körmeimmel a hátát karcolgattam.
Sírtam. A könnyek keserűen folytak végig az arcomon, s be kellett ismernem, ez nem az én műfajom. Akármennyire is akartam, hogy szeressem Iant, nekem ez nem ment. Nem szerethetem, mert a szívem egyszerre csak egy emberé lehet. És ez az ember Ő. És mindig is Ő lesz az.