Csend a vihar után
Annie nem volt hajlandó szóba állni velem a Robos eset után. Azt hittem, ha alszik rá egyet, megbékél, de nem így történt; másnap ugyanolyan paprikás volt a hangulata. Ráadásul én is pocsékul éreztem magam a veszekedés után. Tudtam, hogy túl lőttem a célon, de mit tehettem volna? És amúgy is, Rob nagyon csúnyán viselkedett. Abban reménykedtem, hogy nem keres minket, és hogy Annie sem akar vele beszélni, hogy túlléphetünk végre ezen, és minden olyan lesz, mint régen.
Megint tévedtem. A veszekedés utáni napon Rob beállított, úgy négy óra körül.
- Annie-vel szeretnék beszélni. - Csak ennyit mondott a kaputelefonba. Felengedtem; mikor belépett a lakásba, semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, bár a tekintete kissé fagyos volt. Amíg a lányommal beszélt, bevonultam a hálószobámba. Lefeküdtem az ágyra, és próbáltam nem hallgatózni. Átadtam magam a gondolataimnak. Kérdések ezrei támadtak rám. Vajon mit akar Annie-től? Annie rá is haragszik? Minek jött ide? Mérges rám? Miért viselkedett úgy tegnap? A kérdések egyre csak jöttek, de választ nem kaptam rájuk. Belefáradtam a gondolkozásba, így inkább lehunytam a szemem és próbáltam kikapcsolni. Már majdnem elaludtam, amikor kopogtak az ajtón. Szóltam, hogy szabad. Annie dugta be a fejét. Szólt, hogy az apja - igen, így mondta! - bevinné a Plazaba, hogy vegyenek neki valamilyen születésnapi ajándékot. Micsoda logika - a születésnapjáig még nyolc nap volt! Felkeltem az ágyról és kimentem az előszobába.
- Hallom, szeretnéd elvinni a lányomat vásárolni - mondtam kimért hangon.
- A lányunkat! - Ezt olyan hideg, kemény hangon mondta, hogy szinte megrémültem.
- Hát... akkor csak tessék! Jó szórakozást! - válaszoltam kissé megszeppenve.
- Köszönjük, meglesz! - Hangneme továbbra sem enyhült.
Annie már vette is a kabátját, Rob pedig kinyitotta előtte az ajtót. Még visszaszólt egyszer:
- Mikorra hozzam haza?
Az órámra pillantottam.
- Most van négy óra húsz perc, szóval legkésőbb fél tízre.
Robert bólintott, majd kiléptek az ajtón.
A délután kész kínszenvedés volt. Egyfolytában azon járt az eszem, vajon miről beszélgetnek, mit csinálnak most. Szinte már bántam, hogy elengedtem. Persze nem volt más választásom. Rob az apja, joga van elvinni őt vásárolni. Kíváncsi voltam, hogy mit fog venni neki, vajon mennyit költ rá. Ahogy tegnap elnéztem, nem fogja sajnálni rá a pénzt. Reménykedtem, hogy Annie nem fogja kihasználni a helyzetet.
Miután elmentek, egy ideig még őrlődtem, majd leültem írni. Két cikket kellett elkészítenem. Az egyik az egyre súlyosbodó környezetkárosításról szólt és az Edmonton's Problemsbe ment, a másik pedig egy vicces gyereknevelésről szóló novella volt, a Women Todaybe.
A környezetkárosításról szóló nem bizonyult nehéz feladatnak. Csak egy A/4-es cikk kellett, noha a témáról könyvet tudtam volna írni. A könnyed hangulatú, két A/4-es hosszúságú gyereknevelési cikkel azonban gondjaim akadtak. A Women Today egy havonta megjelenő női magazin, igazán jó kis lap. Körülbelül negyedévente kértek ilyen cikket tőlem és máskor simán teljesítettem; soha nem okozott nehézséget, nem úgy, mint most. Hogyan írhattam volna a gyereknevelésről, amikor én sem voltam toppon a témában? Micsoda képmutatás! Nagy nehezen papírra vetettem valamit, de nem lett nagy durranás. A lapok szerkesztőinek küldtem egy-egy e-mailt, hogy készen vannak a cikkek és időpontot kértem tőlük, hogy mikor vihetem be a kész anyagot. Sophie Lauth - a Women Today alapítója és főszerkesztője - azonnal reagált. Megbeszéltük, hogy szerdán háromkor beugrom a szerkesztőségbe. A másik szerkesztő, Andrew Bergh nem válaszolt.
Véleményem szerint direkt azért, hogy bosszantsanak, pontosan fél tízre jöttek haza. Bevallom, szerettem volna kötözködni, de nem volt okom rá. Annie boldognak látszott, amint három ajándékzacskóval a kezében belépett az ajtón. Rob szintén kiegyensúlyozottan, nyugodtan és jókedvűen festett. Meglepődtem, mert eltűnt szeméből a fagyosság. Megpuszilta Annie-t és emlékeztette, hogy egy bizonyos dolgot ne felejtsen el. Sőt még azt is mondta neki, hogy holnap délelőtt beugrik. Ezután Annie bemasírozott a szobájába, így kettesben hagyva minket. Rob törte meg a kínos csendet:
- Vettem neki néhány dolgot és megengedtem, hogyha szeretné, megszerezheti a jogsit.
- Micsoda? - kerekedett el a szemem. - Hogy mondhattad ezt neki? Meg kellett volna beszélned velem! Nem dönthetsz ilyen dolgokban nélkülem!
- Ugyan, Rach! Ez csak egy jogsi!
- Ez csak egy jogsi? Tudod te, hogy mit beszélsz? És tudod, hogy mennyi felelőtlen őrült vezet az utakon? Azt akarod, hogy baja essen?
- Elég! - emelte fel a hangját Rob. - Jogom van dönteni, hiszen az apja vagyok!
- Igen, de...
- Neked is van jogsid, nem? És talán jobb lenne, ha jogosítvány nélkül, a haverjaival száguldozna részegen?
- Annie nem az a típus!
- A ,,nem az a típusú” emberek szoktak ilyet csinálni leggyakrabban!
- Oh, de okos valaki!
Rob nem foglalkozott gunyoros hangommal, csak folytatta az érvelést. Mintha megtudna győzni!
- A tanfolyamon megtanítják vezetni, elsősegélyt nyújtani és részesül balesetvédelmi oktatásban is - mindent megtanul, ami ahhoz kell, hogy biztonságosan tudjon vezetni. Szerintem egy tizenhét éves érett, felelősségteljes lány már vehet vezetési leckéket! Annie azt mondta, hogy a sulijában már mindenki tud vezetni, vagy most tanul. Különben is, egyszer mindent el kell kezdeni.
- Jó, igazad van! - kissé már lecsillapodtam. - De ez akkor is olyan komoly döntés, amit együtt kellett volna meghoznunk!
- Oké. Van valami kifogásod az ellen, hogy a lányunkat befizessem egy autósiskolába?
Nagyot sóhajtottam. - Nincs.
- Akkor meg? Tudom én, hogy mi a baj; nem akarod elfogadni, hogy a lányod már majdnem felnőtt!
- Nem, nem erről van szó.
- Akkor? Az a baj, hogy én szeretném finanszírozni mindezt? Eleve az, hogy adok neki valamit?
- Kérlek, Rob!
- Szerintem ez a minimum tizenhét év után!
- Ne most beszéljük ezt meg! Ma még meg kell írnom egy cikket - ez persze nem volt igaz. A munkámmal mára végeztem, csak azt akartam, hogy végre menjen.
- Ahogy akarod. Holnap érted jövök és elviszlek vacsorázni egy étterembe. Ott mindent megbeszélhetünk.
Mielőtt még bármit válaszolhattam volna, fogta magát és távozott.
