47.rész

A szerelem mindent legyőz ( 2.rész )



Milliószor rosszabb volt kimondani, mint képzeltem. A szégyen bekebelezett, az arcom égett, remegett a kezem - hiába fogta még mindig. A tudat, hogy az önző vágyaim miatt neki is át kellett élni azt a fájdalmat amit nekem, hihetetlenül kínzott.
Nem is attól éreztem magam rosszul, hogy mit fog szólni, hanem, hogy hogyan okozhattam neki ekkora fájdalmat. Miért kellett neki is megtapasztalnia a megcsalatás fájdalmát?
Eddig nem bántam, hogy lefeküdtem Iannel, de a kitárulkozást követő síri csendben minden megváltozott. Nem győztem ostorozni magam a tettemért, ha lett volna rá lehetőségem, meg nem történtté tettem volna.
Nem érdekelt, hogy szakíthat velem, hogy talán örökre egyedül maradok a tudattal, hogy a saját ostobaságom miatt veszettem el az igaz szerelmet. Csak azt akartam, hogy ne szenvedjen!
Mindenre számítottam, csak arra nem, amit tett. Megszorította a kezemet, megértően, szeretően. Nyugodt pillantását bűntudatos tekintetemhez kapcsolta.
- Gondoltam.
Dermedten ültem, csak meredtem rá. Nem tudtam elhinni, hogy mit mondott. Mégis mit jelentsen ez?
- Még soha nem láttalak ilyennek – folytatta higgadt hangon. – Sosem voltál ennyire zavarban.
- Ez nem csak zavar volt – suttogtam megsemmisülve.
- Persze, hogy nem. Bűntudat. Fájdalom. Megbánás.
- Annyira sajnálom! - szakadt ki belőlem a keserű kiáltás. - Annyira fáj, hogy megbántottalak! Nem akartam rosszat neked, hiszen szeretlek! Bárcsak meg nem történtté tehetném! Kérlek, ne haragudj rám! Bocsáss meg!
Zokogva omlottam a mellkasára. Túlságosan erősen fájt a bűntudat, hogy gondolkodni tudjak. Egyre csak sírtam, alig kaptam levegőt, a szívem újra és újra meghasadt. A Robnak okozott fájdalom hatására újraéltem azokat a szörnyű pillanatokat.
Furcsa gondolat lappangott a fejemben, olyan volt, mintha elfeledkeztem volna valamiről. Pár perc elteltével bevillant: arra vártam, hogy Rob eltaszítson magától! De nem tette meg. Kisírt szemekkel néztem fel rá.
- Jobban vagy? - kérdezte halkan.
- Nem. Nem! Miért nem vagy dühös? Miért nem haragszol rám? Miért nem undorodsz tőlem? - fakadtam ki. Felpattantam a helyemről, vad vágtába kezdtem a kanapé előtt.
- Nem vagyok dühös. Miért is lennék? Egyáltalán nem haragszom rád.
- Ianre haragszol? - találgattam még mindig szenvedélyesen járkálva.
- Nem, nem haragszom Ianre – rázta meg a fejét. - Nem ismerem őt, de bizonyára megvan a magához való esze.
- Ezt meg hogy érted?
- Adódott egy alkalom, és ő nem volt rest, kihasználta a lehetőséget.
Dühösen felhorkantam.
- Félre ne értsd, ez nem rosszindulatból mondom! Teljesen meg tudom érteni.
Ismételten nem értettem, hogy miről beszél. Láthatta rajtam az értetlenséget, mert magához húzott, és az ölébe ültetett. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, a keze békésen simogatta a karomat. Megremegtem az érintésétől.
- Alighanem Ian beléd szeretett...
- Igen – leheltem, megbabonázva a közelségétől. – Szeret engem. De én a tiéd vagyok! Ha akarsz engem – tettem hozzá elhalón.
- Ez még kérdés? - ajkát finoman végighúzta az államon, majd gyengéden az enyémhez érintette. A lélegzetem is elállt ténykedésétől.
- De miért? - kérdeztem nehézkesen. Még mindig kábult voltam. Annyira közel volt hozzám...
- Szeretlek, Rachel! Annyira szeretlek, hogy nem érdekel, hogy megcsaltál. Nem akarom, hogy érdekeljen. Megtetted és kész, nem számít! Szeretlek és veled akarok lenni! Nem akarlak elveszíteni, ilyen egyszerű az egész. Megértem, hogy mit miért tettél, és, ha nehéz is, de elfogadom. Nem haragszom rád! Nem is tudnék... Nem számít, hogy mi történt, Rach.
- Még mindig nem értem... - hitetlenkedtem.
Ilyen nem létezik! Nem lehet hozzám ennyire jó... Nem érdemlem meg, azok után amit tettem.
- Jobban szeretlek, minthogy csak azért elveszítselek, mert a büszkeségemet bántottad. Jobban szeretlek, mint a büszkeségemet. Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy emiatt elhagyjalak.... Nem tudnám megtenni... Nem tudok nélküled élni! Csak te vagy nekem! Mikor érted már meg?
- Megértettem. Csak nem tudtam elfogadni... elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen.
- Pedig igaz. Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet! Nem számít, hogy mi történt.
- Azt teszed, amit Edward – mutattam rá.
Féloldalas mosolya láttán gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Eddig nem értettem, hogy hogyan léphetett túl olyan könnyedén azon, hogy Bella csókolózott Jacobbal... De most már értem. Velünk nem az történt, mint velük, de az érzések hasonlók. És megértem, hogy Edward elfogadta ezt, és továbbra is szerette Bellát.
- Köszönöm! - könnyes arcomat az övéhez illesztettem.
- Én köszönöm!
- Mégis mit? - kuncogtam a hajába.
- Mindent. Azt, hogy vagy nekem.
- Inkább én tartozom neked köszönettel. Ugye tudod, hogy én nem tudtam volna megbocsátani neked? - az egyik felem torkaszakadtából üvöltött: hogy mered kockáztatni a boldogságod?! Nem érdekeltek az ellenkező érzések, azt akartam, hogy tudja.
- Tévedsz – a hangja továbbra is nyugodt volt. – Megbocsátottál volna.
Tudom, hogy így van. El kellett volna telnie egy kis időnek, de megbocsátottál volna. Azért, amiért én is. A szerelmünk legyőzi ezt az akadályt.
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen igaza volt. A szerelmünk túl fontos és értékes volt ahhoz, hogy egy botlás miatt elveszítsük. A kettőnk között lévő kötelék bármit képes lett volna legyőzni.
- Igazad van...
- Tudom – csókolt bele a nyakamba.
Tökéletes pillanat volt. Nem tettünk mást, mint ölelkeztünk, élveztük a másik testéből áradó meleget, a halk, nyugodt lélegzetvételeket, és azt, hogy a szívünk egymásért dobog.
- Valamit még el kell mondanom! - szólalt meg váratlanul. – Van egy másik ok is, amiért megbocsátok.
A szívem hatalmasat dobbant. Csak nem... ?
- Ezzel törleszteni szeretném, azt a külön töltött tizenhét évet.
- Tessék?
- Jól hallottad. Sosem tettem túl magam azon, hogy otthagytalak. Óriási hiba volt, és nagyon-nagyon bánom, hogy így alakultak a dolgok! Úgy érzem nem tudnám elégszer azt mondani, hogy sajnálom! És... remélem, hogy ezzel tudok valamit adni neked cserébe azért, hogy te megbocsátottál nekem!
- Rob... ez már régen volt! - nyöszörögtem elégedetlenül. – Nem hiszem el, hogy még mindig emészted magad miatta! Egyáltalán nem haragszom rád, és neked sem kéne marcangolnod magad! Kérlek, ne mondd ezt többé! Nem akarom, hogy emiatt tépelődj! Felejtsük el!
- Ezt akár én is mondhatnám...
A hajába túrtam, arcát az enyémhez húztam, hogy egy szenvedélyes, őrült csókkal mutassam meg neki mennyire szeretem. Éreztem, hogy remeg a vágytól, egyre nehezebben szedi a levegőt, és ez némi elégedettséggel töltött el. Jó volt tudni, hogy rá is akkora hatással van a jelenlétem, mint az övé rám.
Amikor az ajkunk nagy nehezen elvált, felsóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt minden feszültsége, izgalma és aggodalma; éreztem. S most, hogy végre letudtuk a nehezét, vidáman mosolyodott el.
- Remélem most már elhiszed, hogy mi egymásnak lettünk teremtve!
- Ha te mondod... - vigyorogtam rá.
Játékos csók érkezett válaszul.
- Hát, oldalborda... örülök, hogy vagy nekem!

46.rész

A szerelem mindent legyőz ( 1.rész )



Az előszobai széken ültem, a lábammal a szívverésem ritmusára doboltam, az ujjaimat tördeltem, és az ajkamat harapdáltam. A várakozás szédítő örvénye már-már bekebelezett. Már csak percek választottak el attól, hogy viszontlássam Robot, ez pedig egyszerre töltött el félelemmel, izgalommal, boldogsággal és megkönnyebbüléssel. Ezernyi megválaszolatlan kérdés lógott a levegőben, a szívemben ott tombolt az őrült szerelem, és a bizonytalanság kétségbeesése.

Még mindig nem voltam biztos abban, hogy Rob nem csalt meg. Az egyik felem azt hajtogatta, hogy még kiderülhet, hogy Robnak viszonya volt Natashával, sőt, az is megtörténhet, hogy végül őt választja. Ez a felem lovalt bele, hogy Rob hűtlen volt hozzám, ez érte el, hogy elmeneküljek, emiatt tettem tönkre kis híján az életemet. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy az első akadálynál meghátráltam, és képes lettem volna megszakítani minden kapcsolatot Robbal, csupán, mert egy másik nővel láttam. Iannek igaza volt, a látszat néha csal, épp ezért nem szabad elhamarkodottan ítélkezni.

Felpattantam a helyemről, az előszobában kezdtem el járkálni. Rob hangjából és szavaiból ítélve szeret engem, és minden vágya, hogy velem lehessen. Hinnem kell magamban, bíznom kell a képességeimben és az erényeimben. El kell fogadnom, hogy valakinek jó vagyok, hogy valaki szeret és vágyik rám.
Sosem tartottam sokra magam. Életem harmincnégy éve alatt végig kételkedtem az engem övező elismerésben és dicséretben, mindig csak a rossz kritikát éreztem magaménak. Rob mutatta meg a leghitelesebben, hogy értékes személyiség vagyok, neki köszönhetően kezdtem el hinni magamban. Az ő szerelme adott magabiztosságot és önbecsülést. Azonban ez is kevésnek bizonyult, amikor úgy láttam, vesztettem. Igen, az első akadály Natasha volt, és az ő szépségéből adódott, hogy ismét semminek éreztem magam.
Egy másik férfi kellett ahhoz, hogy belássam én is jó lehetek, én is győzhetek. Iannek köszönhettem, hogy visszakaptam a hitemet, és ezért örökre hálás leszek neki.

Dolgozott bennem a félsz. Eddig nem számoltam a ténnyel, hogy lefeküdtem Iannel. Az események sodrása magával ragadott, egyszerűen átsiklottam a szeretkezésünk felett. Nem igazán volt alkalmam elgondolkodni rajta. Most azonban meg kellett tennem. Számolnom kellett azzal, hogy élveztem, és nem bántam meg. Szükség volt erre, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy alakultak. És úgy éreztem, hogy Iannek is szüksége volt rá, és hogy megérdemelte, hogy legalább egy éjszakára csak az övé legyek.
Enyhített a körülményeken, hogy abban a hitben tettem meg, hogy Rob megcsalt, és a kapcsolatunknak vége, ráadásul ittas állapotban voltunk mindketten.
De nem suhanhattunk át felette, nem tusolhattuk el. Megtettük. Megtörtént.
Nem tudtam hogyan mondjam el Robnak, és el sem tudtam képzelni, hogy mit fog hozzá szólni. Én a helyében nem bocsátanék meg, mert egyszerűen nem érdemlem meg, és a megcsalás egy kapcsolat egyik legnagyobb bűne, nem lehet elfelejteni, elnézni.

Annyit tudtam tenni, hogy vártam, hogy Rob megérkezzen, és hagytam, hogy az események maguktól alakuljanak. Nem volt biztosításom arra, hogy meg fog bocsátani. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elhiszi, hogy őt szeretem, és hogy csak vele akarok lenni. Úgy éreztem, hogy a szerelmünk elég ahhoz, hogy minden problémát megoldjunk és minden akadályt leküzdjünk.



Úgy téptem fel az ajtót, mint egy vadmacska a zsákmánya húsát – az egész testemben tombolt valami különös energia, amit magam sem tudtam mire vélni. Kétlem, hogy bárki elhitte volna, hogy normális vagyok és nem ment el az eszem, tekintve, hogy amint megláttam az ajtó előtt Robot, ledermedtem. Csak néztem őt, a gondolataim egyszerre voltak kínzóan gyorsak és őrjítően lassúak. Valami megszállott hang a fejemben egyre csak azt hajtogatta, hogy itt van.
Itt van, itt van, itt van... Csak ez számított.
Egyetlen néma-béna perc telt el, aztán Rob egy lépéssel mellettem termett, a karjai ismerős biztonságot sugárzón öleltek át. Az ajkai elvesztek a hajamban, a csókjai beborították időközben megnőtt frizurámat. Az illata fejbe vágott, az édeskés, ugyanakkor rendkívül férfias aroma felszökött az orromba, megtelítette egyébként is kábult fejemet. Még mindig csak az járt a fejemben, hogy velem van. Igen, tényleg itt van, és velem, csakis velem.
Az arcomon valami idióta mosoly foglalt helyet, magam előtt sem tudtam letagadni, hogy sosem éreztem magam még ilyen boldognak. Nem számított semmi más, csak az, hogy végre együtt vagyunk. Minden szenvedést és várakozást megért ez az egy pillanat. Biztos voltam benne, hogyha most meghalnék, boldogan halnék meg, és nem érdekelne mi vár rám a másvilágon.
Az őrület határát súroló boldogságomból pár könnycsepp térített magamhoz. Rob egész testében remegett, úgy éreztem, csak az ölelésem tartja őt egyben. Nem tudtam mire vélni felindultságát.
- Rob? Rob! Rob, nézz rám! - könyörögtem neki.
Rob felemelte fájdalommal megtelt tekintetét, s egy darabig csak bűvölt rejtélyes nézésével. Igyekeztem megfejteni a szemében rejlő érzéseket, de nem jártam sikerrel. Fogalmam sem volt mi játszódik le benne, ez pedig megrémített. Mi történt velünk? Hogy hogy nem értjük meg egymást félszavakból és pillantásokból? Mi lett a régi szép időkkel?
Rob a homlokát az enyémnek döntötte, pillantását az enyémbe fúrta. Éreztem nehéz lélegzetét a bőrömön, s kezdtem azt hinni, hogy hallom szívének kalapálását is. Nem szólt egy szót sem, a pillantását nem tudtam megérteni, s ettől a kétségbeesés undorító pókhálója az arcomba csapódott. Az előbbi örömöm egy szempillantás alatt tűnt el, és most úgy éreztem, többet nem is kapom vissza. Az én szemem is ontani kezdte a könnyeket. Minden elhomályosult, csak a fájdalmas értetlenség maradt tiszta. Lehunytam a szemem, próbáltam elfelejteni mindent, és csak lebegni a pillanatban.
Elállt a lélegzetem amikor ajkát az enyémen éreztem. Lassú csóknak indult, őszintének és tisztának, olyan volt, mint a szemerkélő eső. Feltámadt a szél, amint az ujjai az arcomat simították, és leszakadt az ég, amikor átöleltem. Amikor a nyelve az ajkamat cirógatta, kitört a vihar. A szenvedély elragadott minket, a csókunkat kísérő érintések gond nélkül keltették életre bennünk a vágyat. Mert a vágy... Ő maga volt. Ő jelentette a szenvedélyes sóvárgást ugyanúgy, mint a beteljesült kívánalmat. Elég volt a kezét becsúsztatnia a pólóm alá, és a villámok szétszaggattak és elégettek. A szívem felett éreztem az övét, a lélegzetünk összekeveredett, körbevett minket az egymás iránt érzett végtelen szerelmünk. Még soha nem voltam ennyire biztos abban, hogy összetartozunk.
Mire észbe kaptam már lekerült rólam a nagyméretű póló, amit Ian adott, és Rob a melltartóm kapcsolójával babrált. Egy határozott mozdulattal elhúzódtam tőle, és halkan suttogtam:
- Ne! Nem szabad.
Robert vágytól elhomályosult tekintete azonnal kitisztult. Zavartan túrt bele a hajába és tett néhány lépést hátra. Mindketten nehezen szedtük a levegőt, egyikünknek sem esett jól megállítani az őrült vágyakat. Néhány percig nyugtalanul fürkésztük egymást, Rob hol a hajába túrt, hol a lábán dobolt hosszú ujjaival. Minden alkalommal amikor rám esett a pillantása nyelt egyet. Sokáig nem tudatosult bennem, hogy mi zavarja ennyire. Amikor rájöttem, hogy ledérségemmel ingerlem, lehajoltam és felkaptam a pólót a földről. Amint felvettem Rob abbahagyta a mocorgást, s csak állt egy helyben, engem és a földet felváltva bámulva.
- Már azt hittem meggyújtották a kanócodat... - tört ki belőlem.
Rob elnevette magát, és amikor rájöttem, hogy mennyire kétértelmű volt a megjegyzésem, én is nevetni kezdtem. Vidám kacajunk feloldotta a feszültséget, végül ismét egymás karjaiban kötöttünk ki. Magához szorított, az arcomat a nyakába fúrtam és vártam, hogy szóljon valamit. Azonban az ölelésünk néma maradt.
- Mondj valamit, kérlek!
- Nem... Nem tudok. Csak arra tudok gondolni, hogy itt vagy – suttogta.
- Pont, mint én. Amikor megérkeztél... bediliztem – kuncogtam. - Egyre csak azt hajtogattam magamban, hogy itt vagy.
- Itt vagyok – nézett mélyen a szemembe.
- Ahogy én is - feleltem halkan.
Elvesztem szemének kékesszürke tengerében. Magába szippantott és örökre elnyelt. Nem volt választásom. Vagy én voltam gyenge, vagy az ő csábereje volt túl erős. Igazából... nem is számított, hogy mi vonz hozzá, a lényeg az volt, hogy nem tudtam nélküle élni. A szívünk mágnesként működött, ha közel került összekapcsolódott, ha pedig távolodott... mintha kiszakadt volna a testünkből.
- Elvesztettelek – még sosem hallottam ennyi kétségbeesést és félelmet egy hangban. Főleg nem az övében.
- Igen – suttogtam. Nem tudtam hazudni neki. - De visszakaptál – tettem hozzá, amikor az arca fájdalmasan megrándult.
- Beszélnünk kell!
Bólintással válaszoltam. Kézen fogtam, bevezettem a nappaliba, és leültünk a kanapéra. Nem nézett se jobbra, se balra, mindvégig rajtam tartotta a pillantását. Nem engedtük el egymás kezét.
Egy darabig csak ültünk némán, ujjainkat szorosan összefontuk, a pillantásunk egybeolvadt. Szükségünk volt erre a néhány pillanatra, erőt kellett vennünk magunkon, hogy a viszontlátás öröme után beszélni kezdjünk.
- Szóval... Fred közbenjárása miatt vagy itt – kezdett bele komoly hangon egy sóhajtás után.
- Igen. De te honnan tudsz erről? Fred elárulta? Elvileg meglepetés lett volna...
- Nem igazán úgy volt meglepetés, ahogy te azt gondolod – dühösen húzta össze a szemöldökét.
- Mégis mit jelentsen ez? - kérdeztem kissé ijedten. Szorosabban fogtam a kezét.
- Nem volt nehéz összerakni a dolgokat, az elrohanásod után. Miután eltűntél a szemem elől, visszamentem a kávézóba. Natasha mindent bevallott. Hirtelen megszólalt a lelkiismerete és elmondta, hogy ezt az egészet Fred szervezte így. Fred... úgy gondolta, hogy nem szabad otthagynom a filmezést, ezért megszervezte, hogy te együtt láss egy másik nővel.
Levegő után kapkodtam, nem jött ki hang a torkomon. Minden előre meg volt szervezve? Ez az egész csak egy csapda volt? És én bedőltem... Ha Ian nem lép közbe, Fred terve sikerrel járt volna, és mi örökre elvesztettük volna egymást.
Robhoz bújtam, a kezét egy pillanatra sem eresztettem el. Egy lépésre álltam a sírástól, az hogy majdnem elszakítottak minket egymástól, teljesen kiborított.
- Miért? Csak azért, hogy ne vess véget a karrierednek? - ez érdekelt a legjobban.
- Igen. Fred a maga furcsa észjárásával úgy vélte jót tesz nekem. Bár nem értem, hogy hihette ezt, inkább ne tette volna! Szerinte hiba lenne, ha befejezném a munkát, mert ez az életem, ez az amiben igazán boldog és sikeres lehetek, és nem szabad ezt eldobnom miattatok.
- Az aranytojást tojó tyúkocska...
Rob féloldalas mosolyra húzta az ajkát: - Igen, nyilván ez is benne volt a pakliban.
- Te nem is vagy dühös? Nem haragszol rá? - hitetlenkedve pislogtam Robra.
Én nem voltam sem dühös, sem ideges, és igazából nem is haragudtam senkire. Én féltem. Féltem attól, hogy a szerelmünk egy hajszálon múlott, hogy kis híján örökre elvesztettük egymást. Rettegésben tartott a tudat, hogy ilyen könnyen megingattak a Robba vetett hitemben, és hogy képes voltam elhinni, hogy megcsalt.
- Most már nem.
- Most már?
- Natasha vallomása után elmentem Fredhez... és elintéztem a dolgot.
Rémesebbnél rémesebb képek villantak a szemem elé: Rob először félholtra veri Fredet, majd benyomja egy autó csomagtartójába, elviszi egy lepusztult raktárba, kiszedi belőle amit tudni akar, megöli, aztán elássa a hulláját... Vagy a folyóba dobja?
Rob felnevetett, kiszabadított bal kezével megcirógatta az arcomat: - Nyugi, nem öltem meg!
- Ki mondta, hogy megölted?
- Láttam az arcodat. A lehetőségeket latolgattad, nemdebár?
Elfordítottam az arcomat, hogy ne lássa rajta a vöröslő pírt. Nem értem vele semmit, Rob ugyanis már nevetett. Hamarabb tudta, hogy el fogok vörösödni, mint, hogy az én fejemben megfordult volna.
- Látod, ezt szeretem benned!
- A hülye elméleteimet? Vagy a paradicsomfej-effektust?
- Mindkettőt.
Játékosan belebokszoltam a karjába, aminek köszönhetően maga alá tepert és vad csókcsatába kezdtünk. Mielőtt túlságosan belemelegedtünk volna, leállítottam. Ülőhelyzetbe tornáztam magunkat és ragaszkodtam hozzá, hogy folytassuk a beszélgetést.
Túl akartam lenni a keményebb részeken, hogy utána nyugodtan élvezhessük az együttlétet. Vagy hogy megtudjam, hogy nem tud nekem megbocsátani, és vége a kapcsolatunknak. Ezúttal véglegesen.
Elhessegettem a pesszimista gondolatokat, és beszélni kezdtem.
- Akkor most megverted vagy nem?
- Megvertem.
- Rob...
- Ne aggódj, nem lett komolyabb baja! Egy pár napig fájni fog néhány porcikája, de túléli. Elég hamar beszélni kezdett. Úgy, hogy nem is kérdeztem tőle semmit...
- Csak úgy verni kezdted?
- Nem... Köszöntem neki.
- Rob... - nevettem. Képtelenség volt vele komolyan beszélni. Mindent elviccelt.
- Oké, oké! Nem köszöntem neki, csak megszólítottam! - vigyorgott, mint a tejbetök.
- Te állat! - utánoztam nem túl jól a hangját.
- Ennél azért keményebb fickó vagyok... Azt mondtam: “ Te kibaszott szemétláda! Te rohadt barom! Te... “ - csókkal fojtottam belé a szót.
Ezúttal nem mentünk messzire, könnyedén leálltunk. Talán ő is úgy gondolta, hogy jobb, ha gyorsan befejezzük ezt a beszélgetést.
- Lekevertem néhány pofont, meg tudod, jobbról egyet, balról egyet, néhány rúgás, amikor már a földön volt... Amikor értelmesen – hangsúlyozta a szót – beszélni kezdett, akkor abba hagytam. Elmondott mindent, azt, hogy hogyan találta ki ezt az akciót, hogy hogyan beszélte meg a részleteket Natashával... Natasha először nem akart belemenni, de miután Fred leszerződtette három főszerepre, és megígérte, hogy minden évben kap három hónap szabadságot... beleegyezett. Innen már könnyű dolga volt. Tudta, hogy el fogod fogadni az ajánlatát és el fogsz utazni. Az meg már igazán semmiség volt, hogy beszervezett a G.G.-be...
- De hogyan... csinálhattad mindazt Natashával? - elcsuklott a hangom.
- Natasha azt hazudta, hogy kifogják rúgni, és hogy szakított vele a vőlegénye... De semmi nem volt igaz. A karrierje csúcspontján van, és a vőlegénye imádja. A téli szabadságában fogják megtartani az esküvőt.
- Megcsalta a vőlegényét? - kérdeztem döbbenten. - Filmszerepekért és szabadságért?
- Freddel megbeszéltek egy bizonyos határt. A cél egy félreérthető helyzet megteremtése volt, nem pedig egy tényleges megcsalás. A vőlegénye pedig semmit nem tudott erről. Az egész kávézót levédték, a dolog csak miattad volt. Négyünkön kívül senki sem érzett volna belőle semmit. Sosem derült volna ki.
- Szóval eljátszotta az elkeseredett kislányt, és tőled várt vigasztalást?
- Pontosan. Én pedig megvigasztaltan. Honnan tudhattam volna, hogy csak játszik? Én egy szenvedő barátot, egy szomorú kollégát láttam, aki a segítségemet kéri. Nem volt a helyzetben semmi rossz, nem hittem, hogy baj lehet belőle.
- És nem is lett volna, hogyha nem látom meg – hibáztattam magamat.
- Félreérthető helyzet volt, Rach. Nem tehetsz róla! Teljesen megértem, hogy elrohantál, a helyedben lehet, hogy én is ezt tettem volna. Nem hibáztatlak – mondta megértően. Szorosan magához ölelt, apró puszit nyomott a homlokomra.
- Csak annyi volt? Ölelés és homlokcsók? Egy kis vigyorgás és simogatás?
- Igen. Ő elsírta a bánatát, én pedig igyekeztem jobb kedvre deríteni. Akármelyik kollégám lehetett volna... Fred azért választotta Natashát, mert fiatal és sikerre éhes. Tudta, hogy könnyedén bele fog menni egy kis színjátékba, főleg, hogyha jól megfizetik...
- És azért is őt választotta, mert gyönyörű... Meg sikeres és gazdag, klassz színésznő, és nagyon csinos... - kotyogtam közbe.
Rob megrázta a fejét, közelebb húzott magához és megcsókolt. Hihetetlen csók volt, minden porcikám beleremegett, libabőrös lettem és a szívem átakarta szúrni a bordáimat. Nem tudtam semmi mást tenni, mint hogy visszacsókoltam, és belefeledkeztem az érintésébe.
Hogy percek teltek el, vagy órák, magam sem tudom, egyszer csak szétszakadtunk és levegő után kapkodtunk. Mindketten remegtünk a vágytól, és már-már ott tartottam, hogy itt és most szeretkezem vele, amikor Rob arrébb ült. Csodálkozva néztem rá, azon voltam, hogy kövessem, amikor megállított.
- Rach, nem bírok értelmesen beszélni, hogyha ilyen közel vagy hozzám! Megtennéd, hogy a beszélgetés végéig távol tartod magad tőlem?
Vágytól rekedt, ugyanakkor nagyon komoly hangjától szinte gurultam a nevetéstől. Percekig nem bírtam abbahagyni, csak nevettem és nevettem. Rob szigorúnak szánt pillantásától csak még nagyobb nevethetnékem támadt.
- Én nem nevetnék a helyedben!
- Ugyan miért nem? Azt hittem van humorérzéked.
- Majd este meglátod, hogy mennyi humorérzékem van... Amikor meg foglak büntetni.
Hát, ezt tényleg nem kellett volna mondania... Azért befejeztem a hülyéskedést, és én magam vágtam ismét a témába.
- Miután Natasha mindent bevallott, és te beszéltél Freddel – idézőjeleket rajzoltam a levegőbe a beszéltél szónál – mit csináltál?
- Téged hívtalak.
- Ööö, fogalmam sincs, hogy mi van a telefonommal...
Rob felhúzta a szemöldökét, de nyugodt hangon csak annyit mondott: - Gondoltam. Rengetegszer hívtalak, de mindig csak a hangposta jött be.
- Sajnálom – hebegtem elvörösödve.
Ha Rob a közelemben volt sokkal többször pirultam el. És sokkal jobban felvágták a nyelvemet. A titok nyitja annyi volt, hogy csak előtte nyíltam meg teljesen. Nem kellett félnem semmitől, vele önmagam lehettem. És igazából csak az ő véleménye számított.
- Egyfolytában hívtalak, visszamentem a G.G.-be, elmentem a repülőterekre, benéztem néhány kávézóba és étterembe... De semmi. Sehol sem találtalak. Elvesztettelek.
Néma csönd vett körbe minket. Lassan kínossá vált a hallgatás, de nem érdekelt. Ameddig csak tudtam, húztam a vallomást. Remegett a gyomrom az idegességtől, elképzelésem sem volt, hogy hogyan vágjak bele. Rob kérdése mindent eldöntött.
- Miután azt hitted, hogy megcsaltalak, mit tettél?
- Én elmenekültem... Nyilván erre magadtól is rájöttél – lesütöttem a tekintetem. Az ujjaim összefonódását nézegettem. - Rosszul lettem a taxiban, de ez mindegy is... A reptérre mentem, aztán... fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Egy kedves fiatalember felajánlotta, hogy telefonál valamilyen hozzátartozómnak, vagy hív egy taxit. Nem tudtam, hogy kit kéne felhívnom.
Eddig bírtam. Elhallgattam, és csak ültem egyhelyben. Rob türelmesen várt, nem sürgetett. Mély levegőt vettem, próbáltam összeszedni a maradék erőmet és bátorságomat.
- Iant hívtam fel – nem vártam meg, hogy megkérdezze, ki ő. Folytatni kezdtem. - Iant még novemberben ismertem meg. A repülőtéren találkoztunk, amikor Los Angeles-be utaztam, hogy meglátogassalak. Nagyon kedves volt velem, elvitt a kórházhoz, és jót beszélgettünk. Ő... olvasta a könyveimet, mondhatni rajongó... Megkért, hogy találkozzunk újra. És én belementem. Amikor egyedül ébredtél fel a kórházban, és megrémültél, mert nem találtál... tőle jöttem el. Együtt ebédeltünk, aztán elmentünk sétálni... Én csak beszélgetni szerettem volna vele, annyira egyedül voltam, és úgy rettegtem, hogy valami rossz történik veled... Ő viszont... többet akart – felsandítottam Robra. Az arcán semmilyen érzelem nem játszott, egyszerűen csak engem fürkészett. A szemében kíváncsiság és gyanakvás keveredett. - Meg akart csókolni, ezért elfutottam, taxiba pattantam és a kórházba mentem. Nem történt semmi közöttünk, és tudtam, hogy nem is fog. Eszem ágában sem volt, hogy megcsaljalak, tudtam, hogy többet hasonló sem fog előfordulni. Nem mondtam el neked, mert féltem, hogy felizgatna.
Rob bólintott: - Felizgatott volna. Ahogy téged felizgatott...
- Gondoltam, félreértenéd – suttogtam közbe megszégyenülve. - Rob, szeretlek! Nem akarok rajtad kívül senki mást!
- Miért mondod most mindezt? - a gyanakvása felkavarta a gyomromat.
Bevallani neki... nehezebben ment, mint gondoltam. Rob rezignált és a saját őrülten kavargó érzelmeim összezavartak. Olyan volt, mintha a hűtlenség pecsétjét a homlokomra nyomták volna, s miközben próbálom lemosni Rob rám nyitja az ajtót.
- Rob, mindent el szeretnék neked mondani. Nem akarom, hogy bármilyen titok legyen kettőnk között! Hallgass meg, kérlek!
- Rachel, én sem szeretném, hogy titkaink legyenek! Nekem bármit elmondhatsz! Nem kell félned a következményektől, őszintének kell lenned! Ahogyan én is őszinte vagyok hozzád.
- Először is, tudnod kell, hogy szeretlek! Csakis téged! Minden amit elkövettem, tekintve, hogy jó vagy rossz, hogy megbántam vagy sem, azért volt, mert téged szeretlek! És ezzel nem akarom elhárítani magamról a felelősséget, csupán azt szeretném, hogy tisztában légy ezzel, amikor döntesz! Én mindig szeretni foglak, és remélem, hogy a vallomásom után is viszonozni fogod az érzelmeimet!
- Hallottad már, hogy a szerelem mindent legyőz? - kérdezte furcsán csillogó szemekkel.
- A mesékben. Ez a valóság – intettem le.
- Ez a mi tündérmesénk! - mondta teljes meggyőződéssel. Furcsa módon eszembe sem jutott, hogy kételkedjek a szavaiban, vagy a beléjük vetett hitben.
- Akkor megígéred, hogy meghallgatsz? - tettem fel a kérdést néhány perc múlva.
Robert bólintott. A tiltás ellenére átültem hozzá, szorosan megfogtam a kezét. Éreznem kellett, hogy velem van. Csak ez adott erőt ahhoz, hogy el tudjam neki mondani.
- Egész szombatig egyetlen árva szót sem beszéltem vele. Igyekeztem elfelejteni a történteket, és ez sikerült is. Egy múló emlék volt csupán, többé nem volt akkora jelentősége. De szombaton... megkértem azt a férfit, hogy keresse meg Iant. Sikerült elérni, és beszéltem vele. Felajánlotta, hogy értem küldd egy kocsit, és elhozz hozzá. Ez Ian lakása – mutattam körbe. Rob továbbra is csak engem nézett. - Ian segített feldolgozni a történteket. Ő mutatott rá, hogy a látszat csal. Neki köszönhetjük, hogy megkerestelek és elhívtalak ide. Ian rávilágított néhány dologra, én pedig... úgy éreztem, hogy igaza van. Mi összetartozunk. Azonban... ehhez a felfedezéshez az kellett, hogy néhány pohár bor után... lefeküdjek Iannel.

45.rész

Minden újrakezdés nehéz



Kicsöngött. Csak csöngött és csöngött, és ez még a szívem őrülten heves dobogásának zaját is elnyomta. Ian ágyán ültem, a mobilt amit adott jéghideg kezekkel szorítottam a fülemhez. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam, mint a lefejezés előtt álló elítélt. Ez volt az a sorsdöntő utolsó pillanat, amikor még bármi megtörténhetett. Lefejezhetnek, elvehetik az életemet, a halálba taszíthatnak. Egy kimerülten lihegő futár meghozhatja a felmentésemet, visszakaphatom az életemet. Vagy egész egyszerűen becsapódhat egy aszteroida és véget vethet mindennek.
- Halló? - Rob hangja hallatán csaknem elájultam. Egyszerre volt ez felmentés és baltacsapás.
- Itt Rachel...
- Rachel? Te vagy az? Komolyan? Rachel! Hol vagy? Mi történt veled? Jól vagy? Még mindig itt vagy, New York-ban? Hova futottál? Minden rendben? Rachel, annyira aggódtam! Hogy tehetted ezt velem? Hol vagy? Szeretlek Rachel, annyira szeretlek! Hiányzol! Majd' beleőrültem az aggodalomba, hogy tűnhettél el így? – zúdította rám mondandóját. A szememből potyogni kezdtek a könnyek, ahogy a hangját hallottam. Ő volt az, csak ő. És ennyi elég volt nekem.
- Én vagyok az – mást nem tudtam mondani. Leterített a hangja, a kétségbeesése, féltése és szeretete.
- Jól vagy?
- Igen, most már jól.
- Most már? Mégis mit jelentsen ez? - Rob eszét vesztette. Sosem bírta elviselni még a gondolatát sem, hogy bajom eshet.
- Most, hogy beszéltem veled, jól vagyok. A hangodra volt szükségem. Hallanom kellett a hangodat! – dadogtam még mindig könnyezve.
- Hol vagy? Mi történt? - nem értett semmit a habogásomból.
Nem volt erőm itt és most megbeszélni a dolgokat. Fáradt voltam, kimerült, és végtelenül elegem volt az elmúlt három napból. Csak a karjaira vágytam, arra, hogy átöleljen, magához szorítson. A csókjára, ami mindent elfelejtett velem.
- Találkozzunk! - a hiánya határozottságban öltött testet. Bármit megtettem volna, hogy újra láthassam.
- Persze, Rach, persze! Hol vagy most? Hol találkozzunk?
- Egy... barátomnál. Ömh, várj egy percet!
Összeszedtem magam, felálltam az ágyról és kimentem a tágas konyhába. Ian múltkori helyén ült, az asztalon lévő CD lejásztóból zenét hallgatott. Megálltam a küszöbön, a pillantásommal szuggeráltam. Kibámult az ablakon, az arca végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Az ujjait lassú ütemben mozgatta az asztallapon, belemerült a zenébe és a nyüzsgő New York-i tájba. Nem tudom meddig figyeltem, csak annyi volt biztos, hogy összerezzentem amikor felém nézett. Kirántotta a fülhallgatót a füléből, felpattant és mellettem termett.
- Minden rendben? Hogy ment?
- Még vonalban van – biccentettem a mobil felé - Megengeded, hogy idehívjam? - elpirultam amikor kimondtam a szavakat. Ízléstelenség volt Robot pont ide hívni, de nem tehettem mást.
Ian arca meglepő módon továbbra is nyugodt maradt, némán bólintott, majd visszaült az asztalhoz és tovább hallgatta a zenét. Én sem értettem miért, de fájdalmat okozott ezt látnom rajta. Ezt a... beletörődést.
Vajon mikor jött rá, hogy nekem csak Rob létezik? És ha annyira szeret, hogyan tudta elfogadni, hogy sosem leszek az övé?
Még mindig az ajtóban álltam, szótlanul bámultam Iant, a szívem kellemetlenül facsarodott össze. Ha Robot választom – már pedig őt fogom-, akkor Iannel köztünk mindennek vége.
Csak egy választásom van. Nem szerethetem Robot, és nem lehetek Ian barátja egyszerre. És mégis hogyan ígérhetnék bármit is Iannek? Mindketten tudjuk, hogy számomra Rob az igazi. Mindig is ő volt, és az is lesz. Olyan, mintha a sejtjeimbe lenne kódolva, hogy szeretnem kell. Mint egy törvény, amit még akkor hoztak meg, amikor nem is léteztünk. És ha nem engedelmeskedsz a felsőbb akaratnak, halálra vagy ítélve.
Számtalanszor csalódtam Robban, mérhetetlen fájdalmat okozott, de mindez nem számított, amikor magához ölelt. Elég volt pillantását az enyémbe mélyesztenie, és mindent megbocsátottam. Nem tudtam haragudni rá, nem tudtam gyűlölni. Nem tudtam nem szeretni. Képtelen voltam rá. A köztünk lévő kötelék erősebb volt annál, hogy ne vegyek róla tudomást. Nem zárhattam ki az iránta érzett vonzalmam, sem azt, hogy ő a gyermekem apja. Annie apja, aki a világot jelenti nekem. Mi is lenne velem nélküle? Az egész életemet bearanyozta, varázslatosan széppé tette. Minden fáradtságot és küzdelmet megért. Mert ő volt a legfontosabb. És tudtam, hogy Rob is így érez iránta. Ahányszor csak együtt voltak... Ahányszor csak beszéltek...
Mindvégig ott lebegett közöttünk a családi összetartás, kötődés és szeretet. Az elhivatottság, hogy megvédjük egymást, hogy boldoggá tegyük a másikat, mert a családnál és a szeretetnél nincs fontosabb dolog a világon.
Történhetett tehát bármi, mi egymáséi voltunk. Harcoltunk. Győztünk. Vesztettünk. Majd megint győztünk. Fájdalmat okoztunk. Szenvedtünk. És megbocsátottunk. Nem ez volt az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó, hogy kínokat éltünk át. A lényeg, hogy a végén még erősebben és boldogabban legyünk együtt. Mert az ember csak egy másik emberrel lehet boldog. Mindenkinek szüksége van valakire, aki megérti, megvigasztalja, jókedvre deríti, boldoggá teszi, elfelejteti vele a hibáit, és a világ tökéletlenségét. Aki a mennyekbe repíti, és társa marad az isteni világban.
Nekem Rob volt a mennyei idegenvezető. Neki pedig én voltam. Csak mi voltunk egymásnak. Csak mi ketten.
Ian és én – halálra ítélt dolog volt. Nekem már ott volt Rob, és hiába vonzódtam Ianhez is, és hiába volt ő olyan jó ember – mindez nem ért semmit. Vajmi kevés volt. Azonban hittem, hogy Iannek is megvan a maga párja. Lennie kell valakinek, aki képes viszontszeretni. Megérdemli a boldogságot, és ha nem is tőlem, de meg fogja kapni.
Felemeltem a fülemhez a telefont és halk, békés hangon megkértem Robot, hogy jöjjön el hozzánk. Nem lepődtem meg a válaszán: azt mondta fél óra múlva itt lesz.
Miután letetettem a telefont besétáltam a konyhába, leültem Iannel szemben, és percekig csak néztem. Próbáltam rájönni, hogy mi jár a fejében. Nem szólt hozzám, még csak rám sem pillantott, a zenével volt elfoglalva. Egy–két perc elteltével a lejátszóhoz nyúlt, és kikapcsolta. A fülest az asztalra dobta, tekintetét az enyémbe fúrta. Kellemetlenül bizsergett a hátam a nézésétől, annyi nehéz, bonyolult érzelem volt benne!
- Mire gondolsz? - kérdeztem kíváncsian. Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.
- Robra. Majd' megesz a fene, hogy milyen! - halkan nevetett - Remélem, hogy tényleg olyan jóképű, mint ahogy mondják. Te egy jóképű pasast érdemelsz.
- Ian, én...
- Tudom! Sajnálod. Reméled, hogy megtalálom a páromat és boldog leszek. Hálás vagy mindenért. És szeretsz. Ha nem lenne Rob, talán viszonozni tudnád az érzelmeimet. Tudom.
Levegő után kapkodtam a meglepetéstől. Mégis honnan tudta?
- Honnan? Honnan tudtad? - hápogtam.
- Ismerlek Rachel! Jobban, mint hinnéd. Tudom, hogy nagyon sokat rágódtál a történteken, és tisztában vagy azzal, hogy a döntéseddel fájdalmat okozol nekem. Nem szépítek a dolgokon: pocsékul fogom magam érezni, hogyha elmész. Össze fogod törni a szívemet. De azt mondom, hogy menj el! Térj vissza Robhoz! Mellette van a helyed. És kérlek ne aggódj miattam, tökéletesen megleszek! Boldogulni fogok. És amikor túltettem magam a csalódáson, az elutasításon, akkor hálás leszek neked!
- Hálás? Ugyan miért lennél nekem hálás? - vágtam közbe értetlenkedve.
- “ Csupán “ azért, mert megtanítottál szeretni. Általad és veled megtapasztaltam a legmélyebb emberi szerelmet, és ezért örökké hálás leszek neked. És köszönet illet téged azokért a felejthetetlen pillanatokért, amiket veled tölthettem. Egyetlenegyet sem fogok elfelejteni, ígérem!
- Én sem fogok elfelejteni semmit, Ian! De az igazi köszönet neked jár; mindenért.
A könnyeinkkel küszködve álltunk fel az asztaltól, és ölelkeztünk össze félúton. Gyengéd, baráti ölelés volt ez, tengernyi visszafogott érzelemmel.
- Ennek így kellett lennie, Rachel!
- Annyira sajnálom! Nem akartalak megbántani! Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked! Kérlek, bocsáss meg!
- Tudom, Rachel, tudom – simogatta meg a fejemet - És nem haragszom rád. Nincs miért haragudnom.
- Miért vagy ilyen... rendes? Ennyire kedves és... önfeláldozó!
- Többféle szerelem létezik, Rachel. Az én szerelmem nem az a földi szerelem, mint a tiétek Robbal. Úgy értem, én úgy szeretlek, hogy képes vagyok lemondani rólad, a boldogságod érdekében. Elengedlek, ha el kell engednelek. Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen én csak akkor vagyok boldog, ha te is az vagy. A te örömöd a legfontosabb nekem. És ez esetben tudom, hogy csak akkor lehetsz igazán boldog, hogyha őt választod. De bármiféleképpen döntesz, én támogatni foglak. Mindig itt leszek neked! Szóval, ne félj, minden rendben lesz! Egy–kettőre helyre jönnek a dolgok, meglátod!
- Amit Rob iránt érzek.... pusztító szenvedély. Nem tudok ellenállni neki, úgy érzem muszáj vele lennem. De.... téged is... szeretlek – motyogtam. Felpillantottam az arcára, ami szomorúan gyönyörű volt - Igazad volt. Mindenben igazad volt – egy pillanatra elhallgattam - Másképpen is alakulhattak volna a dolgok... és akkor együtt lehettünk volna.
Amint szavakba öntöttem az érzelmeimet, rájöttem milyen igazak. Megkönnyebbültem, hogy végre tudom mit érzek, ugyanakkor dühített, hogy csak most jöttem rá arra, ami végig az orrom előtt lebegett. Tisztázni a dolgokat Iannel koránt sem volt egyszerű – de megtettem, mert meg kellett tennem.
Ian homlokon csókolt, én pedig belesimultam az ölelésébe, még egyszer utoljára.

44.rész

Csábító elutasítás



A napsugarak életre keltek, amint áttörtek a halvány barackszínű organza függönyön, és hegycsúcsra felkapaszkodó emberként eljutottak hozzám. Lágyan, ám perzselve érintették meztelen bőrömet, minden porcikámat átjárta a kellemes borzongás. Abban a pillanatban minden tökéletesnek tűnt, minden egy kerek egészet alkotott, helyre állt a rend a világomban. Élveztem a békességet, a csendet, a nyugalmat, a napfény táncát a szobában. Mindenre rácsodálkozó gyerekként néztem, ahogy a fény betör a szobába, s lassan mindent bársonyos ölelésébe von. Az éjjel és a nappal tökéletes egyensúlya megállásra késztetett, próbáltam megérteni ezt a kompromisszumot.
- Varázslatos, nem gondolod? - Ian hangja leverte nyugalmam asztaláról az ábrándozás vázáját, ezzel visszarántva engem a valóságba. Nem tudtam mit válaszoljak, az álomvilág fényei még bennem égtek, ezzel megnehezítve visszatérésemet.
Ian türelmesen várta a válaszomat, én pedig összeszedtem magam és felmértem a helyzetet. Félig rajta feküdtem, az arcom a lefüggönyözött ablak felé fordult, éreztem mellkasának nyugodt, határozott mozgását, a bőréből áradó hőt. Az arcára pillantottam, ami egyszerre volt kótyagos és éber, láttam szemének figyelő villanását, és a furcsa mosolyt ami a szája sarkában hegyelt.
Képzeletem kék egét sötét felhők árnyékolták be, és kitört a vihar, amikor eszembe jutottak a történtek. Én... beszélni akartam vele. Megvallottuk egymásnak sötét, nehéz érzéseinket, aztán... megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Lefeküdtem vele!
Elhúzódtam tőle, magammal rántottam az egyik ágyon lévő takarót és magam köré csavartam. Az ereimben száguldott az adrenalin, készen álltam, hogy elmeneküljek. Amikor megláttam Ian arcán a kendőzetlen fájdalmat, bűntudatom támadt, visszaültem az ágyra és a kezéért nyúltam. Ian nem fogta meg, minden figyelmét az kötötte le, hogy palástolja érzelmeit. Nekem ez nem ment. Nem tudtam többé csendben szenvedni, elfojtani minden érzelmet és szenvedélyt, nem tudtam a háttérben maradni, némán nézni az események alakulását, elfogadni mindent és beletörődni a dolgokba. Élek. Most először és most utoljára. Jogom van élni!
Ugyanakkor elképzelhetetlenül fájt, hogy megbántottam Iant. Mégis mire gondoltam, amikor menekülőre fogtam? Mikor tanulom már meg végre, hogy nem futhatok el az életem elől? Itt kell maradnom, vele. Ian mindig mellettem állt, sosem futott el. És nem azt érdemli, hogy elhagyjam, hogy cserben hagyjam.
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém.
Ian felém fordította az arcát, milliónyi érzés térképét, amin nem tudtam eligazodni. Vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, amivel enyhíthetem a bűntudatomat.
Végig sem gondoltam, a szám már ontotta a meggondolatlan szavakat: - Jobb ember akarok lenni! Szörnyen elcsépelten hangzik, de így van. Nem tudok tovább élni, ha nem változom meg! Egy szörnyeteg vagyok! Nem akartalak megbántani! Te vagy a legjobb ember akit ismerek, és... nagyon fontos vagy nekem! Nem akarlak elveszíteni. Nélküled nem élném túl!
- Rachel, hát nem érted? Szeretlek! Még akkor is szeretlek, amikor megbántasz. A szívemet nem érdekli, hogy mást szeretsz, hogy igazából bármikor képes lennél elhagyni, és valószínűleg nem lesz semmi... a kapcsolatunkból. Tudom, hogy az ital tehet az éjjel történtekről, de én hülye idióta azt hittem valami meg fog változni! De tévedtem. Őt szereted. És mindig is Őt fogod. Lehet, hogy azt hiszed kettőnkből lehet valami, de nem. Az eszem tudja, hogy soha, senkit nem tudnál úgy szeretni, mint Őt. Ő a mindened. És neki is te jelentesz mindent. Biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg. Senki nem bántana, egy olyan nőt, mint te.
- Ez, ez nem igaz! – a fojtogató könnyektől alig tudtam eldadogni a szavakat.
- Nálam jobban senki nem szerette volna, hogy működjön a kapcsolatunk. Te vagy a mindenem, bármit megtennék érted! De ez nem elég ahhoz, hogy szeress.
- Én... én... - el fogom veszíteni! El fogom veszíteni az egyetlen embert, aki teljes szívéből szeret. És nem tehetek semmit.
Úgy ahogy voltam, meztelenül, csupán egy takaróba burkolva, könnyes arccal ugrottam hozzá, az ajkaim az övéit keresték, a testem a maga egyszerű, emberi módján próbált megoldást találni. Nem volt más lehetőségem, ki kellett használnom, hogy nehezen veszi a levegőt, ha a közelében vagyok, hogy az ajkai maguktól mozognak az enyéimmel, hogy a szíve majd' kiugrik a mellkasából, ha a testünk összeér. Az ujjai az arcomat simogatták, én a karjaiba olvadtam, a fejemben csak az járt, hogy ezzel magamhoz láncolhatom. Nem engedhetem, hogy elhagyjon! Nem hiheti azt, hogy köztünk nem lehet semmi! Igenis lehet! Megpróbálhatjuk. Csak el kell érnem, hogy adjon egy esélyt! Egyetlen apró esély, és meglátja, hogy meg tudok változni! Nem mehet el! Nem adhatja fel! Azzal mindennek vége lenne, én pedig nem tudom, hogy mihez kezdek nélküle.
Az átélt éjszaka után nem gondoltam volna, hogy Ian meg tud állni. Nem számoltam a ténnyel, hogy ittas állapotban volt. Lefejtette a karjaimat, finoman eltolt magától, és nehezen felsóhajtott.
- Rachel, ez így nem működik. Nem teheted ezt magaddal!
- Te miattam aggódsz? - hihetetlennek tűnt, hogy még most is azzal foglalkozik, hogy nekem jó legyen.
- Hát persze, hogy miattad aggódom, kis buta! – finoman megcirógatta az arcomat - Figyelj, én megértem, hogy össze vagy zavarodva. Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel, és fogalmad sincs, hogy mihez kezdj. De ez sem késztethet arra, hogy belerohanj egy kapcsolatba.
- Én nem tudom mihez kezdek nélküled – vallottam színt fülig pirulva.
- Nélkülem? Én melletted fogok állni! Azt hitted, ha nem vagy a párom, elküldelek?
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Ian halkan nevetett. Aztán... hozzám hajtotta a fejét. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajka a fülemnél játszott. Finom csókot adott a fülcimpámra, belelehelt a fülkagylómba, az orrát végighúzta a fülem mögött lévő érzékeny részecskén. Zihálni kezdtem, és amikor a nyelve a fülemnél járt... megremegtem. Az új érzések felborítottak bennem mindent. Nem értettem, hogy Iannek mi a célja ezzel a kis akcióval.
A keze az arcomhoz nyúlt, gyengéden megmasszírozta az almácskáimat, a mutatóujjait végig húzta a szemöldököm, majd egy puszit nyomott az orromra és a hüvelykujjával megdörzsölte az államat. Az arcom bizsergett a kényeztetéstől, a levegő nehezen járt ki–be, nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Mit művelsz? - ziháltam.
- Magam sem tudom – a kezét a vállamon hagyta, de az arcát elhúzta az enyémtől - Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen.
- Mondd el, hogy mit érzel... Mire vágysz?
- Szeretlek. Állandóan rád vágyom, veled szeretnék lenni. De azt látom rajtad, hogy Robot szereted – az arcom fájdalmasan megrándult nevének említésekor - Vele szeretnél lenni, mert ha most csalódtál is benne, tudom, hogy szereted.
- Összetörte a szívemet. És... mást választott. Nem vehetem fel a versenyt Natasha Fielddel! Ő annyira szép és okos... olyan tökéletes! Én nem vagyok az. Nincs miért engem választania. És ha mégis újra kezdenénk... én... többé nem tudnék megbízni benne. Akárhány érzés köt hozzá, véget kell vetnem ennek! Tovább kell lépnem! – vágtam közbe hadarva.
Könnyek csípték a szememet. A mellkasom felbolydult méhkassá változott. Harmincnégy év alatt sem sikerült kiismernem magam, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ezek az új érzések megleptek, ledöntöttek a lábamról.
Két ember volt csupán, aki a lelkem mélyéig látott. Ők felfedezték ezt az előlem is rejtett világot, bebarangolták a rejtélyes tájakat, megismerték a jellegzetes nevezetességeket, megmártóztak szenvedélyem feneketlen tavában és megmászták élettapasztalatom hegyét.
Az egyik élvezte a világom nyújtotta szépségeket, majd amikor ráunt, más lelkének csodáit kereste fel.
A másik félszegen tört előre, próbált minél jobban a szívembe zárkózni, miközben meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Az egyik esélyt sem adott, hogy ellenálljak – azonnal és végérvényesen magába bolondított.
A másik elcsábított, magával ragadott, az egyik részem talán bele is szeretett, ám a másik pontosan tudta, hogy ő csak a második lehet.
- Annyira ismerlek, hogy tudom, fölösleges elkezdenem bizonygatni, hogy milyen csodálatos nő vagy, és hogy milliószor szebbnek és okosabbnak tartalak Natashánál. De azt el kell mondanom, hogy Ő is biztosan szeretett téged. Gondolod, hogy hónapokat áldozott volna rád, ha nem szeret? Szerinted feladta volna a karrierjét egy olyan nőért, akit nem tisztel és becsül?
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Erről az oldalról nem közelítettem meg a történteket. Mindig csak a fájdalmat éreztem, és azt hajtogattam, hogy megcsalt, átvert és kihasznált. Nem tudtam máshogy felfogni.
Ian megmutatta a másik oldalt. A logikus oldalt, amit minden kívülálló észrevehetett, ha figyelt.
Abban a pillanatban minden megváltozott. Minden értelmet nyert. Vagy legalábbis lehetőséget, hogy értelmet nyerjen.
- Azt akarod ezzel mondani...
Ian arcán halvány mosoly futott át, a szemében lévő fény egyszerre volt megkönnyebbült és elkeseredett. Abból az egy mondatból, ami elhagyta a számat, tudta, hogy megmutatott nekem egy másik lehetőséget, egy kiutat a sötétségből.
- Sok mindent akarok ezzel mondani. Elsősorban azt, hogy te egy fantasztikus nő vagy, minden hibáddal és bizonytalanságoddal együtt! Senki sem tökéletes, Rachel. Mindenki követ el hibákat és bán meg dolgokat. Emberek vagyunk. És ez az emberségnek és az életnek a velejárója. Nem istenek vagyunk. Ha azok lennénk, akkor senki nem szenvedne, csalódna és hibázna. És ha így lenne nem tanulnánk és fejlődnénk, belefagynánk egy tökéletes állapotba, ami egyet jelentene az unalommal. Az unalom rosszabb a tökéletlenségnél, nem gondolod? - finoman megfogta a kezemet, beszéd közben simogatta a kézfejemet, ujjaival a tenyeremet masszírozta - Mindenki szeretne tökéletes lenni, és mindenkinek be kell látnia, hogy nem megy. Senkinek sem megy. Éppen ezért nem szabad erre törekedned, mert csak csalódni fogsz. Elfáradsz és megkeseredsz tőle. Helyette meg kell tanulnod elfogadni önmagadat és az életedet, úgy ahogy van. Egyetlen egy élet jut mindenkinek, és ezt ki kell használni! Felejtsd el, hogy nem vagy elég jó! Nekem elhiheted, hogy az vagy! Szeretlek Rachel, és tudnod kell, hogy én mindig így fogok érezni irántad. Boldoggá tennél, ha engem választanál és velem maradnál. De nem várom el tőled, hogy mellettem dönts, és nem is reménykedem, mert ismerlek. Minden pillantásodban és szavadban ég a vágy, és tudom, hogy Őt szereted. A ti szerelmetek igaz, és egy buta félreértés nem teheti tönkre ezt! Mert hiszem, hogy csak félreértettél valamit. Ilyesmi előfordul, rengeteg párral megtörtént már, nem a világvége. Csak akkor van baj, hogyha ez elszakíthat egymástól titeket. Ennek nem szabad megtörténnie! Rachel, akármit gondolsz, akármiben reménykedsz, te nem lehetsz boldog nélküle! Vele kell lenned! És legbelül ezt te is tudod. Ő a gyermeked apja, és ez a kapocs örökké összeköt majd vele, ez ellen nem tehetsz semmit. Csak úgy lehetsz boldog, hogy elfogadod ezt. Gondolj Anniere! Szüksége van az apjára.
A könnyeim folytak, mind a fájdalomtól, amit az emlékek előhoztak, mind a beismeréstől, hogy a dolgok pontosan úgy vannak, ahogy elmondta. Beszéde a lelkemig hatolt, beismerésre ösztönzött, és helyettem is meghozta a döntést.
Ian magához ölelt, a könnyeim átáztatták a takarót, amibe burkolózott. A keze fel-le járt a hátamon, most azzal a céllal, hogy megvigasztaljon. Nem teljesen a szomorúság könnyei voltak ezek, volt benne minden: meghatottság, megkönnyebbülés, hála és szeretet. Nem kellett semmit mondanom, Ian tudta, hogy sikerült rávilágítania a nyilvánvaló tényekre, amiket a magam csiholta fájdalomtól nem láttam. Most már tisztában voltam vele, hogy hibáztam. Nem kellett volna elrohannom, és nem kellett volna elhamarkodottan ítélkeznem.
Nem létezhet az, hogy Rob megcsalt engem! Nem csalhatott meg! Mindig annyira szeretett és tisztelt, nem okozhatott nekem fájdalmat. Miért is tette volna? Hogy hihettem, hogy minden ami köztünk történt hazugság volt? Hogy hagyhattam, hogy a bizonytalanságom elhitesse velem, hogy nem vagyok elég jó? Igenis jó vagyok. Megérdemlem a boldogságot és a szerelmet. És Rob személyében mindent meg is kaptam, amire ebben a kétségekkel teli, fájdalmas és bűnös világban vágyhattam.

43.rész

Pusztító vágyak



- Ian?
- Rachel? Minden rendben? - aggodalmaskodott. Megrémítette a hangom, és a minden bizonnyal sápadt arcom.
- Igen, ne aggódj! Én... Csak beszélni szeretnék veled.
- Persze. Persze! Gyere, üljünk le! – felém nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el, egyszerűen az asztalt körbe vevő székekhez sétáltam és lehuppantam a legközelebbire.
Ian követett, leült velem szemben. Mély, barna szemei szokás szerint engem fürkésztek. Szőke hajam nedvesen tapadt az arcomba, nem volt kedvem hajszárítással húzni az időt. Elhatároztam, hogy őszintén beszélek vele. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte.
- Ian! Kérlek, mondd el őszintén, hogy mit akarsz tőlem! Hogy mit gondolsz rólam és... hogy mégis miért fogadtál be.
Gyanakvó pillantás érkezett válaszul. Nem mondott semmit, csak bizalmatlanul–bizonytalanul engem bámult. Néhány perc múlva mégis szólásra nyitotta a száját, én pedig kíváncsian előrébb dőltem.
- Biztos vagy ebben? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Mély levegőt vettem: - Ez a lehető legjobb ötlet. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!
Ian megadóan megrántotta a vállát. De mielőtt beszélni kezdett volna, felállt és mindkettőnknek teletöltötte a poharát vörösborral. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egy húzásra megitta a hosszú, kecses pohár tartalmát. Követtem a példáját, és én is leküldtem a ragyogó színű nedűt, ami a halvány napfényben szinte életre kelt. Ian elmosolyodott, újra felállt és magához vette a borosüveget. Ismét töltött, és mintegy feszültséglevezetőként megint ittunk. Az italfogyasztás mértéke alapján nem csak én voltam ideges.

Lassan, de biztosan éreztem, hogy a bor kezd a fejembe szállni. Nem szoktam inni, ha mégis megtettem egy-két pohárnál mindig megálltam, nem akartam elveszteni a kontrollt.
A bor hatására minden megváltozott, könnyűnek, gondtalannak éreztem magam, a mellkasomat két napja uraló fájdalom tompulni kezdett. Az előttem álló minden bizonnyal kemény beszélgetés ellenére szerencsésnek éreztem magam, hiszen végre megtaláltam a megoldást a felejtésre. Ennek örömére kértem még egy pohárral, és elégedetten néztem Ian mindinkább csillogó szemeit.
Valahol mélyen bennem egy hangocska azt hajtogatta, most már elég, ideje leállni. Az átélt fájdalmak után végre jól éreztem magam, nem akartam pont most visszaszállni a földre. Elnyomtam magamban a helytelenítő érzéseket, s helyette kinyitottuk a második palackot.

- Amikor a reptéren találkoztunk... - kezdett bele nyugodt hangon - nem ismertelek fel rögtön, de... elbűvöltél. Varázslatos voltál, annyira nem értettelek, de vonzottál. Meg akartalak ismerni, meg akartalak fejteni... Tudom, hogy rámenős voltam, de muszáj volt, máshogyan nem tudtalak volna magam mellett tartani. Olyan zaklatott és zavart voltál, még most sem értem mi ütött beléd... de tetszett! Más voltál, mint akikkel eddig dolgom volt, különlegesebb, értékesebb... Nem találkoztam még hozzád hasonlóval sem.
A szívem őrülten zakatolt, s mikor Ian megállt a mesélésben, már azt hittem meghallotta cseppet sem természetes szívritmusomat. De nem erről volt szó. Mély levegőt vett, az asztal felett felém csúsztatta a kezét. Egy pillanatnyi habozás után megfogtam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Ő azonban nem viszonozta azt. Nagyot sóhajtva folytatta az elbeszélést. Azt hiszem sokban könnyebbé tette ezt a vallomást mindkettőnknek az a tény, hogy már egyikünk sem volt teljesen józannak mondható. Iannek könnyebb volt kimondani a szavakat, nekem meg könnyebb volt meghallanom őket.
- Nem hiszem, hogy szükséges mondanom, de azért megteszem: nagyon boldog voltam amikor felhívtál, hogy találkozzunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, de így is boldog voltam. Legalább arra a néhány órára azt hittem van esélyem.
- Ian... - a bűntudat fellángolt bennem, minden vágyam a tűz csillapítása, Ian boldoggá tétele volt.
- Ne mondj semmit! - csattant a hangja. - Kérlek! – tette hozzá némileg kedvesebben.
Kényelmetlen hallgatásba merültem.
- Hibáztam. Nem tudom, hogy valaha megbocsátasz-e nekem. Tényleg sajnálom, rosszul tettem, hogy... nyomultam. Nem kellett volna, most már tudom. De azt hittem, hogy te is akarod! Megbolondított a pillantásod, az illatodtól elvesztettem a fejem, és bármit megtettem volna egyetlen csókodért! És ezzel most is így vagyok - nevetett fel elvörösödve. - Rachel, amikor elmentél, összeomlottam. Úgy éreztem, hogy elvesztettelek, hogy soha többé nem látlak, ez a gondolat pedig hihetetlenül kínzott. Be kellett ismernem, hogy beléd szerettem.
Igen. Szeret engem.
Rá kellett jönnöm, hogy egy részem azt remélte, nem szeret. Minden annyival egyszerűbb lett volna! Milliónyi kérdést vetett fel ez az érzelem, s azok is, amik bennem lappangtak.
- Szeretlek Rachel! Ez a legerősebb érzelem amit valaha éreztem... Senkit nem szerettem még ennyire, és valami azt súgja nem is fogok. Te vagy a mindenem! Csak veled szeretnék lenni, ezzel pedig... összetöröm a szívemet. Nem várok tőled semmit, nem kérek viszonzást! Ne félj, nem kell semmit sem tenned! Nem vagy az adósom, nem tartozol nekem semmivel. Segíteni szeretnék neked, bár nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Nem értem mi folyik körülötted... benned. Kész rejtély vagy! De miért ne lennél az? Alig ismerlek. És ez a varázslatos az egészben! Annak ellenére szeretlek, hogy szinte semmit nem tudok rólad - újabb nevetés, ez már kicsit jobb kedvű. - Szeretnék tisztán látni, Rachel, ennyi az egész!
Ennyi elég volt ahhoz, hogy elindítson bennem valamit. Vadul megszorítottam a kezét és beszélni kezdtem.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem! Cserébe én is őszinte leszek. Te vagy a legrendesebb ember, akivel valaha találkoztam! Mérhetetlenül hálás vagyok neked... Mindenért! De... nem én vagyok a megfelelő ember a számodra. Te nálam sokkal jobbat érdemelsz! Nem voltam őszinte veled. Kihasználtalak, ne szépítsük a dolgokat! Amikor először találkoztunk... azért voltam Los Angeles-ben, mert Annie apja... akit... szeretek... kórházba került. Elütötte egy taxi, engem pedig... - nagyot sóhajtottam, nem tudva mit tegyek. Végül úgy döntöttem, most már úgyis mindegy. - A menedzsere hívott fel. Mindent magam mögött hagytam és rohantam hozzá. A kórházban hozzá mentem, amikor elfuvaroztál. Nem egyszerű barát volt, hanem a szerelmem, a társam. Lehetetlenül nagy hatással voltál rám, azalatt a pár perc alatt amíg beszélgettünk... elragadtattál. Nem akartam veled többet találkozni, mert túlságosan erős volt a vonzerőd. Egy őrülten bátor és magabiztos pillanatomban kerestelek meg, aztán már nem volt visszaút. Elmentem, és te újra megingattál. Amikor meg akartál csókolni... kényszerítenem kellett magamat, hogy ne engedjem, hogy elmeneküljek előled. Eltéptem a kártyádat, igyekeztem mindent... elfelejteni. Természetesen nem ment, de miután nem találkoztunk többet... a varázsod elhalványult. És tudtam, hogy az egyetlen, az igazi Ő. Szerettem, csak vele akartam lenni, Ő volt minden vágyam. Túl léptem rajtad, ez az igazság.
Nem mertem a szemébe nézni, a szégyen pírja elöntötte az arcomat. Mégis miért mondtam el neki mindezt? Hatalmas hibát követtem el.
- Ennyi? - Ian türelmetlenül mordult fel.
- Nem – még vörösebb lett az arcom, éreztem, hogy menthetetlenül ég.
- Akkor? Miért nem mondod tovább? - morzsolgatta az ujjaimat. Szinte el is felejtettem, hogy fogjuk egymás kezét.
- Hát jó... Minden tökéletes volt, boldog voltam... Boldogabb, mint az egész addigi életemben! Aztán vissza kellett mennie dolgozni. Úgy döntöttünk, hogy feladja a karrierjét, hogy utána Annivel és velem élhessen, békében és nyugalomban.
- Rachel... Ki az az Ő? Kiről van szó? Egy színészről? Vagy énekesről? Ki az?
- Igen, színész és énekes. Meg modell.
- De mégis kicsoda?
Beharaptam az ajkam. Képtelen voltam kimondani a nevét. Valahogy... könnyebb volt így. Milyen szánalmas! Mégis miért nem tudom kinyögni a nevét?!
- Rachel... - lehelte. Közelebb hajolt, éreztem édes, meleg lélegzetét az orromban. - Kérlek Rachel, mondd el! Mondjunk el egymásnak mindent! Kérlek! - kérlelt édesen.
Könnyes szemekkel felemeltem a fejem, elvesztem a barna lávában, ami a szemében fortyogott. Túl barna és túl gyönyörű volt, szinte már valótlanul elbűvölő. Annyira kétségbe ejtett, annyira elvarázsolt! Mi ez az őrület? Őrá vágyom, de most akár Ian karjaiban is elvesznék.
- Robert Pattinson.
Ian szeme egy pillanat alatt megváltozott, az arcán ezernyi kérdés viharzott át, megrémültem heves zihálásától. Már–már azt hittem kitör belőle a vadállat, hogy megvadul és itt elszabadul a pokol. Fogalmam sem volt mi történik és mi fog kisülni ebből.
Percek teltek el. Vagy órák? Nem tudnám megmondani. Ian szó nélkül ült, a keze élettelenül terült el a kezemben, a légzése nehéz volt, az arca lassan kifejezéstelenné dermedt. Összerezzentem amikor megszólalt.
- Robert Pattinson?
- Igen, ő – hebegtem.
- Hát vele nem vehetem fel a versenyt...
Felpattantam, villámgyorsan megkerültem az asztalt, és Ianre borultam. Ő kitolta a székét, az ölébe vett, lovaglóülésben helyezkedtem el rajta, az arcom csupán néhány centire volt az övétől. Nehezen lélegeztünk, a szívünk kalapált, a vágy ott lógott a levegőben. Mint a bárd, ami a döntés fejét készül lecsapni.
- Megcsalt. Vége.
Ian egyetlen másodpercig habozott, láttam rajta, nem tudja mi lenne a helyes. Aztán... az ajka eddig nem ismert szenvedéllyel tapadt az enyéimre.
Minden olyan könnyű volt, annyira természetes! A bor segített minden gondolatot kitörölni a fejemből. Milyen egyszerű is volt felejteni, és csak érezni, érezni az örökkévalóságig ezt a lüktető szenvedélyt, amit még így becsípve is fokozottan éreztem. Nem engedtem, hogy a józan ész közbeszóljon, csak a kellemes érzésekre koncentráltam, amik elementáris erővel söpörtek végig az egész testemen.
Az ölem önkéntelenül is az övéhez dörzsölődött, nem bírtam megfékezni az egyre erősödő vágyat, ami lassan, de biztosan a hatalmába kerített. A keze a az oldalamon járt fel–le, apró remegéseket és nehéz sóhajokat váltva ki belőlem. Engem is meglepett ez a vad, ősi ösztön, ami polip módjára karolt belém és húzott magához. Nem engedett szabadulni, sem engem, sem Iant, aki már a hátamat karcolgatta. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajkai elhagyták az enyéimet, tovább vándoroltak. Végig cirógatta az államat, az arcomat, a szemeimet, a homlokomat – mindenütt ott voltak, borzasztóan kellemes érzést csiholva. A kezeim a mellkasán jártak, az oldalára csúsztak, simogattam, karmolgattam, dörzsölgettem, amennyire csak tudtam, mert közben elvesztettem az eszem a nyögéseitől és sóhajaitól. Nem létezett más, csak a sürgető vágy, a szerelem ami belőle áradt és beborított minket. Mindennek vége volt, s valami egészen új kezdődött el. Ian a karjaiba kapott, átölelt, a lábaim a derekára kulcsolódtak, szorosan, őrjítően. A hálószobába sietett velem, majd letett az ágyra és vetkőzni kezdett. Lekapta magáról a khaki színű inget amit viselt, feltárult előttem széles válla és erős felsőteste. Kibújt a farmerjából, levette a zokniját, miközben én a köntösömhöz nyúltam, de Ian rám szólt.
- Kérlek, engedd, hogy én csináljam!
A hangja lágy volt és gyengéd, elmosódott, ez az egy mondat azonban visszahozott a valóságba. Ez volt az utolsó pillanat amikor még visszafordulhattam. Még meggondolhatom magam, még befejezhetjük! Nem muszáj megtennem, ha most megállunk, még nem lesz semmi baj. Azonban ha lefekszem vele, valami végérvényesen megváltozik. Ezek a mozdulatok még nem döntőek, még van választásom.
Egy szavamba kerül és vége. De folytathatjuk is.
Ez a dolog erősebb volt mindennél, elvesztettem a kontrollt. A vad szenvedély és a fájdalom, amit a bizonytalanság visszahozott döntött helyettem.
- Gyere! - suttogtam válaszul.
Ian látta rajtam, hogy kételyeim támadtak, kissé ijedten vizslatta az arcomat, miközben leült mellém. A keze az enyémet kereste.
- Biztos vagy benne? Ezt szeretnéd? Nem akarok semmit erőltetni. Nem kell megtennünk! Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Ha azt akarod, csókolj meg!
Még hogy kutyából nem lesz szalonna? Ian hatására kifordultam önmagamból, de mindez nem számított. Abban a pillanatban nem.
Ian utánam nyúlt, én pedig készségesen húzódtam közelebb hozzá. Az előbbieknél lassabb mozdulatokkal lehámozta rólam a köpenyt, mohó szemei szinte felfaltak. Normális esetben elpirultam volna éhes tekintetétől, de most nem. Most érte nyúltam, csókra nyújtottam a számat, mire a régi vadsággal csókolt meg. A nyelve a számban kalandozott, majd az ajkaimat kényeztették. Engem sem kellett biztatni, a kezeim felfedezőútra indultak, lesiklottak a mellkasán, megcsipkedték a mellbimbóit, finoman meghúzogatták a hasa alján lévő sötét, göndör szőrszálakat. Ian felmordult, amikor az ágyékához értem, az ajkamba harapott és hanyatt döntött. A kezei a lábamat ápolták, gyors, de élvezetes mozdulatokkal. Mintha egy törött szárnyú kismadarat akarna megérinteni, szétnyitotta a lábamat, és felé hajolt. A szívem gyorsvonathoz méltó sebességgel vert, s amikor az ajka legérzékenyebb pontomat érintette, azt hittem felrobban.
Valami szürreális boldogsággal töltött el a tudat: a szívem él. Vagy legalábbis a darabjai, amik megmaradtak. Igen, még mindig érzek, és még mindig tudom élvezni a szenvedélyt. És most csak erre vágyom.
Az ajka őrületes örömöt szerzett, az ölem lángra kapott, és a nevét nyögve elélveztem. Nehezen szedtem a levegőt, a szemem káprázott az előbb átélt csodától, de megmozdultam. Felhúztam magamhoz Iant, s miközben a haját túrtam egy forró csókkal ajándékoztam meg. Éreztem nedvem ízét a szájában, sőt, most már a sajátomban is. Lenyúltam, egy ügyes mozdulattal lehúztam róla az alsónadrágot, a kezeimmel a férfiasságát izgattam. Ian nyilván azt hitte viszonozni akarom azt, amit ő tett velem, de nem erről volt szó. Vágytam rá. Ian azonban nem hagyta, megint lefektetett, a kezeimet a fejem fölött összekulcsolta, majd lehajolt és a melleimet nyalogatta. Nem bírtam visszafogni magam, amikor a fogai közé vette a mellbimbómat hatalmas nyögés szaladt ki a torkomon, és szabályosan rávetettem magam. Végig csókoltam az arcát, a haját simogattam, átdörzsöltem a mellkasát, kezemmel egyre növekvő vágyát cirógattam. Büszkén néztem ahogy egyre jobban meredezik, s hogy a nevemet kiáltozza. Ian is átváltozott: a mindig udvarias és visszafogott úriemberből egy szerelemre éhes férfi lett, de nem bántam. Pontosan erre volt szükségem. Már kis híján elélvezett, amikor elszorítottam, s egy határozott mozdulattal magamba csúsztattam és ütemesen mozogni kezdtem. Ian morgott, ezzel még jobban felizgatva engem. Fel–le mozogtam rajta, élveztem, hogy kitölt, s ez a fajta teljesség megnyugtat. A hajamba túrt, újra megcsókolt, én pedig élveztem, hogy izzadt testünk összesimul. Annyira gyönyörű volt, őrjítő és vonzó, teljesen új és mégis ismerős. Nem kellett sok egyikünknek sem, én egy jól eltalált lökéstől sikítva mentem el, ő pedig az altestemet rángató izmoktól lelt boldogságra. Égetett a szenvedély, a magasba repített, én pedig őrült módjára vágytam arra, hogy ez a mennyei hullámvasút lefelé vegye az irányt, és újjászületve bukkanjak fel az élvezet tengeréből.
El sem tudtam képzelni, hogy meddig tartott az együttlétünk. Csak azt tudtam, hogy megadta nekem a boldogságot, amire olyan elkeseredetten vágytam.
Ian megsimogatta az arcom, könnyed csókot lehelt a homlokomra, majd kicsúszott belőlem. Fáradtan dőltem le az ágyra, ő pedig hozzám simult, és beterített minket egy vékony takaróval. Az ajka a fülemnél játszott, halkan dúdolt egy nekem ismeretlen dallamot.
- Ian, mi ez? - akartam kérdezni, de a kielégülés okozta fáradtság nem engedte.
Aznap nem tudtam meg a választ, mert elaludtam az engem ölelő bársonyos karokban.

42.rész

Veszedelmes viszonyok



Mégis mit tegyek? Mihez kezdjek ezzel a helyzettel?
Ő összetörte a szívem, és ezzel megfosztott minden szerető érzéstől. Hogyan is szerethetném Iant? Segített nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Mindig jól bánt velem, megbecsült és tisztelt. Még most is rám vágyott, amikor koszos voltam és büdös, amikor álmomban sikítoztam, amikor mást sem csináltam, mint bőgtem és a fájdalomban fetrengtem. Melyik másik férfi táplálna irántam ilyen tiszta érzelmeket? Ki az aki a történtek után is tudna szeretni? Senki. Csak ő.
Hogyan utasíthatnám vissza, amikor tudom, hogy ő az egyetlen aki elfogad, és olyannak szeret amilyen vagyok? Mi van akkor, ha ő az egyetlen, akivel tovább élhetek?
Az eszem azt súgta könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, szeressem, vagy legalábbis próbáljam meg. Megérdemli. És én is megérdemlek egy esélyt a túlélésre. Miért is kéne eldobnom az életemet, Ő miatta? Miért kéne hagynom, hogy Miatta elveszítsem Iant? A fájdalom miatt, amit Ő okozott nem élhetek tovább? Nem szerethetek? Nem lehetek boldog? Mégis mi lesz így az életemmel?
Elveszítem Iant, ha nem szeretem? Vajon meddig vár rám? És meddig engedhetem, hogy várjon rám? Meddig használhatom ki az érzéseit?
Ian szeret engem.
Én is kedvelem, és nem felejtettem el azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. De annyi minden megváltozott, ez alatt a kilenc hónap alatt. Minden más, minden változott. Én is megváltoztam.
Ian tudna szeretni. Mindent megadna nekem.
Kivel mással lehetnék együtt? Mire vagy kire vágyhatnék még? Ki szeretne és kit szerethetnék?
Mi lesz velem, Annievel, az életünkkel? Mindennek vége egyetlen ember tette miatt?
A szívem, vagy az, ami a helyén maradt – szívszilánkok, azt mondták... Hogy törődjek bele. Az életem már sosem lesz olyan, amilyen volt. Semmi nem hozza vissza Őt, és Nélküle semmi vagyok. Az életem nem ér semmit Nélküle, és ez ellen nem küzdhetek. Nincs mit tenni. Ian rosszkor volt rossz helyen. Ha máskor ismerkedünk meg... Lett volna jövőnk. Szerethettem volna. Így viszont... Nem. A szívem már másé, és tudom, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Őt.

Mielőtt elengedtem Iant, egy apró puszit leheltem az ajkára. Szó nélkül engedett nekem, amikor elhúzódtam tőle.
Az ágyon ültünk, közel egymáshoz, s mégis, mintha egy óceán választott volna el tőle. Nem érthette a lelkemben dúló háborút, nem enyhítette a fájdalmamat. Most már nem csak az kínzott, hogy Ő megcsalt és elhagyott engem, hanem az is, hogy az érzéseim hozzá kötöttek, s emiatt a kötelék miatt megbántottam Iant. Egy részem azt üvöltötte, hogy feleslegesen tettem ki megpróbáltatásnak, a másik, kissé büszkén jegyezte meg, hogy legalább esélyt adtam neki.
A csókunkat kísérő kellemetlen érzéseim ellenére, nem voltam biztos abban, hogy eldőlt a dolog. Igaz, úgy éreztem, hogy a vágyaim nem úgy működnek, ahogy működniük kéne, nem érzelmi vágyak, csupán a test kielégítésére való késztetés, de ettől még vonzódtam hozzá. Amikor először találkoztunk... Nem hunyhattam szemet az akkori bizonytalanságom felett, afelett, ami miatt kis híján megcsaltam Őt. Emlékszem mennyire vonzott, hogy milyen jól éreztem magam a társaságában, s hogy kényszerítenem kellett magamat, hogy hagyjam ott. Ezek a gondolatok csak azt mutatták, hogy bőven van mit megemésztenem.

Milyen abszurd szerelmi háromszög ez? Vagy inkább négyszög?
Ian engem szeret, én pedig Őrá vágyom, aki Natashát választotta, aki viszonozza gyengéd érzelmeit.
Egyértelmű ki a nyerő páros. Hát ez jutott nekem? Veszteség? Fájdalom? Ez az amit kapok és amit adok? Miért nem nyerhetek? Miért nem szerethetnek, s miért nem szerethetek viszont? Csak erre vágyom. Szeretetre. Elfogadásra. Megbecsülésre.

Lassan végigdőltem az ágyon, s Ian csatlakozott hozzám. Megfogta a kezem, nekem pedig nem volt szívem megtagadni tőle a kézfogást, bár nem vágytam az érintésére. Az ujjaink összefonódtak, régi érzéseket és emlékeket vágtak az arcomba. Amikor Ő fogta a kezem... Amikor Ő feküdt mellettem az ágyban...
Valamilyen perverz módon éreztem a lehelletét a fülemben, forró nyelvét amint végig szalad a nyakamon, a kulcscsontomon... Éreztem hűvös, friss illatát, a mellkasát a mellemnek ütközni, éreztem amint a testünk egymáshoz simul, egyre növekvő vágyát az altestemhez nyomódni.
Olyan volt, minta mellettem lenne.
- Rachel?
Ian hangja pofon vágott, visszarántott a valóságba, elszakítva az édes, régi érzésektől. A boldogságtól.
- Ian? - köszörültem meg a torkom zavartan.
- Nem kellene enned valamit? Nem vagy szomjas? Vagy... Nem akarsz megfürödni? - rövid szünetet tartott. - Lazíts egy kicsit! Nem esne jól egy pohár bor, esetleg? - ajánlgatta kedvesen, még mindig a kezemet simogatva.
Az evés szóra hatalmasat kordult a gyomrom. Amíg nem mondta, nem éreztem a kínzó szomjúságot sem, fel sem tűnt, hogy a torkom egy sivataghoz hasonlít. És a fürdés... rám fért volna, maradjunk ennyiben.
- De, igen, köszönöm!
- Akkor... töltök neked egy kis vörösbort, aztán vegyél egy fürdőt! És készítek valamit enni.
- Ez... nagyon jól hangzik. Köszönöm, Ian!
Ian felemelkedett az ágyról, a kezét nyújtotta felém. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra és elfogadtam. Átsétáltunk a hálón, és átmentünk a szemben lévő helyiségbe. Vörös csempe és fehér, aranyozott berendezés fogadott. A fürdőben nem csak zuhanyfülke, hanem kád is volt, plusz még egy mosdókagyló, felette szekrényes tükör, egy szekrény, egy szemetes, egy szennyestartó, és egy kis asztal, rajta pipereholmikkal, fésűkkel, hajszárítóval, borotválkozó szettel. A lámpák erős fényében minden ragyogott.
- Mit szeretnél, fürdeni vagy zuhanyozni?
Először a kádra pillantottam, majd a zuhanyzóra. A kérdést a fáradtságom döntötte el.
- Inkább fürdeni szeretnék.
Ian bólintott, majd a kádhoz ment és megeresztette a meleg vizet. Némán figyeltem amint átsétál a szekrényhez, kivesz belőle egy ropogós, fehér törülközőt, majd előkerült egy fehér papucs és egy fehér köntös is, olyanok, mint amiket a szállodákban kapni. Elfogott a rossz érzés. Ian... kedves volt és figyelmes, mint mindig, de vendégként kezelt, nem pedig... úgy, mint akivel csókolózott. Láttam a szekrényben megbúvó színes, nyilvánvalóan használt holmikat, amik tökéletesen megfeleltek volna nekem, ő mégis ezeket a személytelen darabokat hozta, és nem segített, hanem kiszolgált, mintha egy alkalmazott lenne, nem pedig...
Letette az asztalkára az előkészített holmit, aztán az egész asztalt közelebb húzta a kádhoz. A tükör mögötti szekrénykéből tusfürdőt, sampont, hajbalzsamot vett elő, fogkrémet és fogkefét keresett nekem. Rám nem jellemző nyugodtsággal figyeltem, amint mindent előkészített nekem. Eper és vanília illata keveredett a levegőben, amikor a tusfürdőt a kád gőzölgő vizébe öntötte.
- Hidratálót és dezodort az asztalon találsz. A ruhádat nyugodtan tedd a szennyestartóba, szólok a szobaszervíznek, hogy mossák ki. Ha bármire szükséged van, csak szólj! Egy perc és hozom a bort.
Úgy döntöttem nem foglalkozom a szobaszervíz szóval. Helyette mosolyt erőltettem az arcomra.
- Köszönöm, ez csodálatos Ian!
- Szóra sem érdemes. Mit kérsz enni? - Miért lett ilyen hivatalos a hangja? Nem tetszett a benne megbúvó komolyság... Hová tűnt a bársonyos könnyedség?
- Öhm... Bármi jó, rád bízom – feleltem elvörösödve, a hajamat piszkálva.
- Ahogy akarod.
Hátat fordított és kiment, bezárta maga mögött az ajtót. Sóhajtva dőltem neki, próbáltam uralkodni az érzelmeimen, amik a lábamról ledönteni készültek. Nem kellett sokat várnom, Ian kopogva jelezte visszatértét. Rendbeszedtem a vonásaimat és kinyitottam az ajtót. Ezüst tálcán kínálta felém a vörösbort, amit egy karcsú kristálypohárba öntött. Erőltetett vigyorral vettem el az egyiket, a másikért pedig ő nyúlt. Koccintottunk, ittunk néhány kortyot, majd még egyszer megkért, hogy lazítsak, aztán kiment és én újra bezárkóztam.
Fellélegeztem a szabadságtól, amit az egyedüllét nyújtott, ugyanakkor meg is rémültem. Nem hiába. A kegyetlenkedő gondolatok azonnal megjelentek.
Amikor Ian mellettem volt... mintha tompábbak lettek volna a dolgok. A fájdalom másként működött, és ez a fajta változás mindent könnyebbé tett. Jobban éreztem magam amikor velem volt, megnyugtatott és biztonságot sugárzott.

Ian...

Ő...

És én, a magam keserűségével és fájdalmával.

Döntenem kellett, és tudtam, ez a döntés megváltoztatja az életemet. Semmi nem lesz olyan, amilyen volt, és örülnöm kell ennek! Ki szeretne hazugságban élni? Ki vágyna viszonzatlan szerelemre?
Ő elhozta nekem a végtelen boldogságot, az izgalmat, a szenvedélyt, olyan vágyat ébresztett bennem, amit korábban el sem tudtam képzelni. Boldoggá tette Anniet, és harmóniát hozott a családunkba. De megcsalt engem. Ez pedig olyan mély, fájdalmas sebet ejtett bennem, ami nem fog begyógyulni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lesz aki enyhíti a kínjaimat. Lesz. És talán Ian lesz az. De addig szenvedni fogok, és a seb kezelése után sem leszek tökéletesen jól. Az életemben semmi sem lesz tökéletes. És a legborzasztóbb, hogy Annie csalódását is végig kell néznem, úgy, hogy tudom, nem segíthetek rajta. Meg fogja viselni, ezt biztosra vettem. Ha másért nem, azért a fájdalomért, amit nekem okozott...
De ott vannak még a hazugságai, a hiú remények, amiket Ő keltett bennünk... Hónapok az életünkből, amik egy pillanat alatt értelmüket vesztették. Mennyi fölösleges érzelem, kín, megpróbáltatás, küzdelem, remény és vágyakozás! Hónapok amik semmit sem érnek.
Nem tudnék Neki megbocsátani. Túl sok fájdalmat okozott ahhoz, hogy csak úgy tovább tudjak lépni. Vigasztalt, hogy tudtam, nem fog bocsánatot kérni. Nem vártam, hogy térden állva esedezzen a bocsánatomért, hogy virágokat és ajándékokat küldözgessen, hogy szerelmes leveleket írjon nekem, vagy hogy szerenádot adjon. Tudtam, hogy nem bánja a tetteit.
Sem Ő, sem Natasha. Natasha – rá lehetek a legkevésbé dühös. A romantikus filmek és drámák hősnőivel ellentétben nem okoltam Natashát, az Ő hűtlenségéért. Natasha egyszerűen egy vonzó nő, aki engedett a csábításnak, ezért pedig nem hibáztathattam. Ráadásul tudtam, hogy rajtam semmit nem segítene ha találnék egy bűnbakot. Nem vágytam erre.

Töprengésem közben unottan járattam körbe tekintetem a fényes fürdőszobán. Riadtan vettem észre, hogy a kádból kis híján kifolyik a víz. Oda rohantam és elzártam a csapot. Még egyet húztam a borból, aztán letettem a kád mellé.
Még mindig Natasha előnyös tulajdonságain gondolkoztam, amikor levettem a ruhámat és bedobtam az üres szennyestartóba. Összekészítettem mindent, majd bemásztam a kádba, és elmerültem a habokban. Édes eper és lágy vanília aromája vett körbe, élveztem a forró simogatást a bőrömön. Leolvadt rólam a majdnem két napos kosz és izzadság. Az izmaim elernyedtek, mélyeket lélegeztem a gőzből. Pár percig a forró vízzel, a meleggel és a párával foglalkoztam, igyekeztem megnyugodni, relaxálni.
Lassacskán lecsillapodtam, elengedtem magam, aztán amikor a víz kissé hűvösebb lett, újra gondolkozni kezdtem.

Tovább kell lépnem. Fel kell dolgoznom a veszteséget, helyre kell rázódnom, és utána a jövőmmel kell foglalkoznom.
Most mást sem szerettem volna, mint a sebeimet nyalogatni, s úgy éreztem a szenvedésen kívül semmire nem vagyok képes. Pedig lépnem kell. Munkám van, és családom, a lányom helyzetét nem nehezíthetem meg, azon kell lennem, hogy minél kevesebb fájdalommal megússza a történteket.
Dolgoznom kell, vissza kell mennem a barátaimhoz, a szüleimhez, vissza Edmontonba, ahová tartozom. Meg kell kímélnem az embereket a történtektől. A lehető leghamarabb vissza kell térnem. De csak akkor térhetek vissza, ha lerendeztem magamban a történteket, ha könnyek nélkül tudok Rá gondolni. Ha eltudom viselni a tényt, hogy nem vagyok elég jó Neki. Hogy mást választott.

Nagyot sóhajtottam, s ebben a sóhajban benne volt minden feszültségem és idegességem, úgy éreztem, mintha ezzel a sóhajjal leadtam volna mázsás terhemet.

Élek. És élni is fogok.

Boldognak kell lennem, mert megérdemlem. És az is leszek. Visszamegyek a lányomhoz, elmondom neki a történteket, és megadom neki a lehetőséget a választásra. Ő mindig az apja volt, és az is marad, továbbra is találkozhat vele, tarthatják a kapcsolatot ha ezt akarja. De ha úgy dönt, hogy hátat fordít Neki, mellette fogok állni. Azt teszi amit akar, én mindenben támogatni fogom. Megértem ha vágyik az apjára, de azt is elfogadom ha azt mondja elég volt. Én csak azt szeretném, hogy boldog legyen. A kedvéért bármire hajlandó vagyok.
Bíztam benne, hogy ezek után boldogság vár rám. A rengeteg szenvedés után jónak kell jönnie, nem? Mindkettőnkre ráférne az öröm, a boldogság, a szabadság...
Mégis mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?
Tipikus kérdés. Miért pont én?
Vajon hányan teszik fel maguknak ezt a kérdést, nap mint nap? És kapnak rá választ?

Három dolog azonban nem volt kérdéses. Ezekben biztos voltam:

1. Szeretem Őt, de azzal, hogy megcsalt véget ért a kapcsolatunk.
2. Tovább kell lépnem. Vissza kell mennem Edmontonba és folytatnom kell az életemet.
3. Ian – így vagy úgy –, mellettem lesz.


Július középénél tartottunk. April esküvőjére mindenképpen haza kellett mennem, hiszen én vagyok az egyik koszorúslány, s ő az egyik legjobb barátnőm. Maradt egy hónapom. Ennyi idő alatt kell összeszednem magam. Lehetetlen feladatnak tűnt.

- Rachel? Jól vagy? - kiáltott be Ian, ezzel megszakítva merengésemet.
- Persze, minden oké! Egy pillanat és megyek! – válaszoltam valamilyen furcsa árnyalattal a hangomban. Erő? Magabiztosság?
- Csak nyugodtan – válaszolta, de a hangjából áradt a türelmetlen feszültség.

Ian – túl nagy falatnak tűnt dönteni felőle. Kedveltem és vonzódtam hozzá, tudtam, hogy bízhatok benne és számíthatok rá, hogy szeret engem, s hogy Anniet is szeretni tudná. Nem ő az Igazi, de az adott helyzetben ő lehetne a legjobb választás, ha ezt akarnám.
És ha ő nem lenne... én sem lennék. Nélküle egy padon fetrengenék a fájdalomtól, koszosan és éhesen, minden irányból veszélyekkel körülvéve.
De hogyan mehetnék bele egy újabb kapcsolatba, amikor még a régin sem tettem túl magam? Ha Őt szeretem, nem lehetek Iannel... Egy kapcsolathoz a hála nem elég. Nem lenne tisztességes, csak fájdalmat okoznék neki is, magamnak is.
Fel nem foghattam miért ragaszkodik hozzám annyira. Elhagytam, megbántottam, most pedig kihasználom. Mégis mi értelme még mindig így rajongania és vágyódnia? Akárhogy gondolkoztam ezen, nem jutottam előrébb. Egy őszinte, tisztességes nőt érdemelne, aki megbecsüli és tiszta szívvel szereti. Nem engem. Én nem vagyok elég jó. Még önmagamnak sem.

41.rész

Álom és valóság



- Rachel!
- Ian!
Reszketve omlottam a karjaiba, ő pedig boldogan ölelt magához. A fejemet a mellkasának döntöttem, és aznap először kitört belőlem a zokogás. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, egész testem rázkódott a kíntól, amit még mindig égetőn éreztem mindenemben. Vigasztalón szorított magához, meleg tenyere fel-alá járt a hátamon. Meleg lehellete a hajamban kalandozott, nyugodt, halk mormolása éphogy eljutott a tudatomig. Minden tekintetben elfáradtam. Fizikailag, szellemileg, és leginkább érzelmileg. Ő is érezte, hogy alig állok a lábamon, először csak átkarolt, hogy rá tudjak nehezedni, majd a karjaiba kapott és besétált a lakásba. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő ellenkezést nem tűrve megrázta a fejét.
- Ne is próbálkozz!
Kimerülten hunytam le a szemeimet. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna itt, alig vártam volna, hogy lássam a lakást. Ian annyira kifinomult volt, a ház megválasztásából is áradt a jóízlés, így biztosra vettem, hogy a lakás is csodaszép.
És most... Nem tudtam a külsőségekkel foglalkozni, más sem érdekel, csak, hogy lehajthassam a fejem, és aludhassak egy jót.
Éreztem, hogy Ian megáll, és finoman lefektet. Puha párnák a fejem alatt. Óvatosan elrendezgetett a pihe-puha ágyon, majd lehúzta rólam a cipőt, kigombolta a farmerem, lazított az ingemen. Betakart egy takaróval, majd lépteket hallottam, és tudtam, nincs mellettem.
- Ian -a hangom halk volt, távoli, de ő meghallotta.
- Rachel?
- Ne menj el! - suttogtam halálosan kimerülve.
Nem válaszolt, egész egyszerűen mellém feküdt, éreztem, hogy a karjai biztonságot sugárzón átölelnek. Tudtam, hogy erre van szükségem. Pihenésre, egy biztonságot nyújtó, szerető embernél.
Ki hitte volna kilenc hónappal ezelőtt, hogy egyszer még találkozunk, és ez a találkozás fog megmenteni? Én biztosan nem.
Ő az én megmentőm. Akkor is segített, és most is számíthattam rá. Miért? Mert ő ilyen. Önzetlen.


Meleg szellő simogatja az arcomat, érzem a tenger, a homok, a só és a napsütés semmihez sem fogható illatát az orromban. A meleg napsugarak az arcomat cirógatják, lábujjaimmal a homokot sepregetem.
És már látom is. Pár lépésre tőlem ott, a végtelenbe nyúló azúrkék óceán, alattam arany színű homok, felettem a tiszta, kék eget egy felhő sem csúfítja el, a napsugarak éles kontúrt vonnak az érintetlen tájon.
Csend honol, mindent körbevesz a békesség és a nyugalom, csak a tenger lágy hullámzását lehet hallani. Pár lépés, és a kellemesen hűvös hullámok a lábamat nyaldossák. Hangosan felnevetek, az egész valahonnan a lelkem mélyéből fakad. Őszinte, szabad, a szél messzire viszi. Beljebb lépkedek, a víz már a combomig ér, átnedvesedik a fehér ingruha, amit viselek. Körbe-körbe forgok gyerek módjára, élvezem a szabadságot. Csak én vagyok itt, a tengerrel kettesben. Csak mi.
Elbűvöl a friss és zamatos levegő, a vízzel egybeolvadó ég, a melengető napsütés, a tenger hűvös ölelése. Mintha a legtitkosabb álmon teljesült volna. De nem, valami hiányzik. Egy társ.
Mintha a gondolat kívánság lenne, hirtelen megpillantok egy alakot a vízben. Tőlem kicsit messzebb élvezi a napsütést, a meleget és a hűsítő vizet. Akárcsak én. A fehér ing vizesen tapad felsőtestére, a könnyű nadrág amit visel csak még szexisebbé teszi. Sápadt, fehér bőrén megütközik az éles fény, valósággal ragyog. A haja vizesen meredezik mindenfelé, egy-két tincs kócosan hullik a homlokába, mások a tarkójára tapadnak.
Közeledik felém, és néhány másodperc múlva meglátom ki a vonzó fürdőző.
Robert. Hát persze, hogy Robert az! Robert, az én Robertem, ki más lenne az?
Felemeli a bal kezét, lelkesen int felém, arcán megjelenik az imádott féloldalas mosoly, a kedvenc mosolyom. Elönt a boldogság, majd kitör belőlem a nevetés. Két kézzel integetek neki, mire hangosan kacagni kezd. Meggyorsítja a lépteit, és én is szedni kezdem a lábam, alig várom, hogy találkozzunk! Látom, hogy csillog a szeme, olyan vidáman, mint még soha. Vajon az én szememben mit lát?
Már csak két lépés...
És elfut mellettem.
Pár pillanatig nem bírok mozdulni, a döbbenet eluralkodik a lábaimon. Megfordulok arra várva, hogy Rob gúnyos mosollyal az arcán nevet fel, aztán egymást átölelve bukdácsolunk ki a partra, hogy ott élvezzük tovább az együttlétet.
De nem így történik. Még mindig fut, a hullámok sietve térnek ki az útjából, ő pedig rendületlenül szalad, ki, a partra.
- Robert! - kiáltom kétségbeeséssel és csodálkozással a hangomban.
- Robert! - hangzik szinkronban a hívás, de a hang, ami mondja kristálytiszta, magabiztos és határozott. Elnyomja az én gyenge kiáltásomat.
A napsugarak egy pillanatra elvakítanak, így nem látom, hogy ki szólította Robertet. Nem értem mi folyik itt, hiszen az előbb még nem volt itt senki rajtunk kívül!
Amint újra tisztán látok felfedezem Robertet a ragyogó parton, épp átöleli a lenge nyári ruhát viselő Natashát. Natasha hosszú, barna haja fényesen lobog a szélben. Rob a karjaiba kapja, nevetve forognak a levegőben, majd amint földet érnek tökéletes ajkuk tökéletes csókban forr össze.
Levegő után kapkodok, a szívem meghasadni készül.
- Robert! - ez már sokkal inkább sikoltás, mint kiáltás.
Rám sem hederít, Natashával van elfoglalva, aki mosolyog, nevet, csilingelő hangja mindent betölt. Rob nedves teste Natasháéhoz tapad, egymás ajkát falják, a pillanatnyi szünetekben nevetnek.
Váratlanul azonban szétrebbennek, látom, hogy ketten közelednek feléjük. Az egyik egy fiatal, gyönyörű lány, a másik egy sötét hajú Adonisz. Kézen fogva sétálnak a Rob–Natasha páros felé, árad belőlük a jókedv. A lány átöleli Natashát, puszit nyomnak egymás arcára. A fiú Robhoz lép, aki barátságosan megveregeti a vállát, majd csatlakoznak a két szépséges, fiatal nőhöz.
Mindannyian fiatalok, gyönyörűek és legfőképpen boldogok.
Felém fordulnak, felismerem a lányt és a fiút. Annie és Fynn.
Felsikoltok! A látvány elborzaszt, menekülni akarok! Megfordulok, a lábaim önként segítenek, olyan gyorsan mozognak, amennyire csak tudnak. Nehezen haladok, a hullámok egyre erősebbek és nagyobbak, minden mozdulat megtétele nehézséget okoz. Fáradok. Érzem a testemben az egyre erősödő fáradtságot, és elkeseredem, mert tudom, hogy nem haladok. Nem tudok elég gyorsan menekülni. A napsugarak egyenesen a szemembe tűznek, a szél egy adag homokot vág az arcomba, fogalmam sincs, hogy hogyan. A homok eltömíti az orromat, nem kapok levegőt! A hullámok beborítanak, elesem, a tenger felkap, jobbra-balra dobál, esetlenül küzdök ellene. Nem kapok levegőt, a víz kimossa az orromból a homokot, de ez nem segít rajtam, sőt ront a helyzeten. Kinyitom a szemem, a sós víz kegyetlenül csíp . Nem látom a felszínt, sötétség vesz körül. A tenger a tüdőmbe mar, a testem vonaglik, levegőért kiáltok.
Sötétség... Nincs levegő...
Ernyedt testem sziklába ütközik, a kemény kő szétzúz, mindenem ég a fájdalomtól, a tüdőm hasogat, a lábamat görcs húzza, a fejem szétesni készül.
Még egyszer, utoljára próbálok menekülni, szembeszegülök a hullámokkal, hiába. A víz visszanyom, a halálba taszít...


Velőtrázó sikoltás rázta meg a levegőt.
Az én sikolyom.
Két erős kéz kiragadott az álomból, életem legszörnyűbb és legelkeserítőbb álmából, ami annyira valóságos volt! Ha nem halok meg, vajon felébredtem volna? Valami azt súgta, nem.
- Rachel! Rachel, jól vagy? - Ian hangja színtiszta aggódás.
- Igen – a hangom, mint egy leeső falevélé.
- Rosszat álmodtál?
- Igen.
- Akarsz róla beszélni? Nekem elmondhatod!
- Csak... A víz. A tenger volt az.
Ian furcsállóan nézett rám, de nem kérdezett. Érezte, hogy nem szívesen beszélnék róla. Helyette hozzám bújt és átölelt, az ajkai a nyakamat cirógatták, ujjai a az oldalamat és a hasamat felváltva simogatták. A hátamon éreztem a testéből áradó meleget, a hajamban pedig egyenletes lélegzetvételeit. Nem esett jól a közelsége, az övé nem. Mást szerettem volna magam mellett tudni. Arrébb csusszantam az ágyon, nem törődve Ian halk sóhajával.
Az álomtól a szívem továbbra is zakatolt, a testem verítékben úszott, kezem-lábam remegett. De tudtam, hogy álom volt. Csak egy álom. Ébren vagyok. A gondolataim azonban még mindig a tengerparton jártak. Igen, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, de akár a valóság is lehetne. Ki tudja? Ha most még nem is, néhány év múlva elképzelhetőnek tartottam, hogy bekövetkezzen. És lehet, hogy nincs is szükség évekre...
Újra rám tört a sírás, és eszem ágában sem volt visszatartani. Különben sem tudtam volna, így egyszerűen csak hagytam, hadd jöjjön ki belőlem, aminek ki kell jönnie.
Lassan telt az idő, szinte éreztem a másodpercek múlását a testemben, olyan volt, mintha minden egyes másodperccel egyre inkább elsüllyednék a fájdalomban.
Ez a fájdalom mocsara.
Most ébredtem fel igazán. A sírás kitisztította a fejemet, és újra beindította a keserű gondolatokat. Nem tudtam mit tenni ellene. Az álomból visszatértem a valóságba, újra felidéztem magamban megcsalásom képeit, újra éreztem a tőrt, ami végig hasogatott. Feltépte a bőröm... Először a létfontosságú szerveket sebezte meg, aztán a szívem helyén húzogatta. Fájdalom... Lüktet bennem a fájdalom.


- Rachel? Rachel?
Talán húszszor is elhangzott a nevem mire fel tudtam fogni, hogy mi történik. Azon az ágyon feküdtem, amire érkezésemkor Ian lefektetett, de most Ian nem állt, s nem is feküdt, hanem egy, az ággyal szemben lévő fotelben ült, felém hajolt, az ajka szavakat formált.
Mintha lepellel lett volna beborítva, nem láttam tisztán, a hangja nem jutott el hozzám. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a kép, az ujjaim a fülemnél matattak. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem a szememmel és a fülemmel van a baj, és Iant sem fedi burok. A tudatomat borítja háló. Mi... Mi történik? Mi ez a furcsa zsibbadtság? Álom ez, vagy valóság?
- Ian? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Igen. Én vagyok az, Rachel, Ian. Semmi baj, oké? Minden rendben - a hangja megnyugtató. Csak azt nem tudtam, hogy engem nyugtat, vagy saját magát.
- Mi... mi történt? - tudni akartam, hogy mi történt, bármiről is legyen szó.
- Rosszat álmodtál.
- Igen... emlékszem.
- Utána sírtál, és... csak feküdtél a karjaimban. Olyan volt, mintha... nem tudom, mintha transzba estél volna. Nem válaszoltál, nem mozogtál, csak meredtél előre. Nem tudtam mi történt, vagy hogy mit segíthetnék. Megijedtem - mindezt úgy mondta, mintha szégyellnie kellene a félelmét.
- Sajnálom. Én... Nem emlékszem. Nem tudom mi történt.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen. Azaz, nem. Én... - dadogtam.
Fogalmam sem volt, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Valamennyire magamhoz tértem, de még nem voltam teljesen tiszta. A fejem hasogatott, halkan csengett a fülem. Nem találtam magyarázatot a zsibbadásra, ami még mindig körülvett.
- Rachel... Mi történt? Mi a baj? Ha nem mondod el nem tudok segíteni - Ian meglepően kétségbeesettnek tűnt. Mintha szél fújta volna el a nyugodtságát.
- Ezen sehogy sem tudsz segíteni - válaszoltam halkan, miközben az ujjaimat szorosan béklyóba fontam.
- Miért nem?
- Mit tudsz kezdeni egy összetört szívvel?
Ian tanácstalanul pislogott rám. Hátradőlt, a karját összefonta a mellkasán, a pillantását az enyémbe fúrta. Zavartan kaptam el a tekintetem.
- Ian...
- Rachel?
Hallgatás. Nem tudtam mit mondhatnék. Mégis mit vár tőlem? Mit akar tudni?
- Ian... - kezdtem bele habozva. - Nem tudom mit mondhatnék. Hálás vagyok, hogy megmentettél.
- Megmentettelek? - szakított félbe csodálkozva. - Azzal, hogy befogadtalak?
- Azzal, hogy számíthattam rád. Hogy nem utasítottál el, hogy kocsit küldtél értem, hogy oda készítetted azt a csomagot, hogy a gondomat viselted... Megtetted azt, amire sokan nem lettek volna képesek. Egy szavamba került. És tetted mindezt úgy, hogy hónapok óta nem beszéltünk, nem találkoztunk. Azok után, hogy megbántottalak. Miért? És mégis hogyan fogom ezt viszonozni? Mert ennyi kedvességet nem hagyhatok viszonzás nélkül...
- Rachel! Én mindig itt leszek neked. Bármikor, bárhol, bármiben segítek. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak a repülőtéren... Eldőlt. És nem kell viszonzáson törnöd a fejed, mert már azzal viszonzod, hogy velem vagy. Nekem nem kell semmi más, csak te. A te boldogságod, az én boldogságom. Nekem csak erre van szükségem.
Lassan, óvatosan felállt és az ágyhoz lépett. Leült mellém, kezét az enyémre téve kezdett megbabonázni a pillantásával. Barna szemei ismét elvarázsoltak. Felidéztem magamban az első találkozásunkat, azt, hogy miként hatott rám.... Az emlék és az élmény együttes hatására megborzongtam, s kapkodni kezdtem a levegőt.
- Rachel, amit akkor mondtam... - utalt kilenc hónappal ezelőtti találkozásunkra. - Még mindig áll. Én itt vagyok neked!
Elhallgatott, én pedig az elhangzottakat emésztettem.

Nem tudom meddig ültünk ott szótlanul. Nem beszéltünk, csak ültünk, néztünk magunk elé, mindkettőnket lefoglaltak a a gondolataink. Próbáltam rájönni mi áll Ian jótettének hátterében. Azt mondta nem vár viszonzást, de mi van ha mégis? És tényleg, mi mással kárpótolhatnám, mint magammal? Tudtam, hogy ezt szeretné. A szemében láttam a vágy csillanását, amikor rám nézett, hiába palástolta kedveséggel vonzalmát. Az elejtett megjegyzéseknél többet mutatott az, ahogyan rám nézett, ahogyan átölelt. Mást jelentettek neki ezek a pillanatok, mint nekem. Én csak egy kis törődésre vágytam, arra, hogy valaki figyeljen rám, szeressen. És a szeretet alatt nem a szerelmet értettem.

- Rachel? Mi a baj?
Felpillantottam Ianre, aki már fel is pattant a helyéről, ujjai az arcomat simították, ijedten mutatta a nedvességet.
- Már megint – halkan, kissé keserűen felnevettem. - Ez már valami szokás nálam. Sírok, úgy , hogy észre sem veszem.
- Miért sírsz, Rachel?
Nem tudtam válaszolni. Inkább megfogtam az arcomon pihenő kezét. Beszívtam az ismerős illatot, élveztem a keze nyújtotta meleget, próbáltam kiüríteni a fejemet, hogy legalább egy pillanatig élvezhessem a nyugalmat.
Nem foglalkoztam a tengernyi kérdéssel ami megválaszolásra várt, nem érdekeltek a kínzó gondolatok, egyszerűen... A testünkkel foglalkoztam. A testemmel, ami gyengédségre vágyott, kárpótlásra, amiért Ő nem kényeztette.
Csak egy pillanatot kértem, mielőtt gondolkodnom kell, s a gondolataim mindent megváltoztatnak! Egy pillanatot a döntés előtt.
Becsuktam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. Éreztem, hogy a bőre az enyémhez simul, hallgattam egyenletes lélegzését, s hallottam saját zihálásomat is. Nyugtalan, nehéz lélegzetvételek, fel–le emelkedő mellkasom egyenetlen mozgása.
Egyre közelebbről éreztem Ian levegővételeit, míg a homloka az enyémhez ért. Valami visított bennem, éreztem, hogy kis híján leesek az ágyról, hirtelen jött izgalmamban. Elég, elég! - a kiáltások egyre hangosabbak lettek. Az, hogy Ian ennyire közel volt hozzám tiltakozást váltott ki belőlem, hiszen én az Övé voltam, senki másé. Hűségesnek kellett lennem. Muszáj volt.
Kis híján kitört belőlem a hisztérikus nevetés amikor rájöttem, hogy Neki nem kellek többé, a kapcsolatunknak végérvényesen vége, többé nincs hűség és bizalom, a vágy, ami Hozzá vonz... Más. Kín csupán.
Nem engedtem az ellenkező érzéseknek. Kényszerítettem magam, hogy megpróbáljam. Meg akartam tudni, hogy a testem hogyan reagál Ian érintésére, kíváncsi voltam az érzéseimre, és Ian reakciójára is. Valahogy... Elő akartam hívni a régi vonzalmat, azt, ami csaknem hűtlenségre késztetett. Azt, amit már rég elfeledettnek hittem.
Az ujjaim Ian arcára tévedtek, végig simítottak a széles arccsonton, felfutottak a homlokon, végül barna hajában kötöttek ki. A bőre selymes volt, meleg, a haja valósággal elolvadt az ujjaim közt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a helytelenítő érzéseket. Hiszen mit számít, hogy mit teszek? Nekem már úgyis mindegy, s legalább Ian egy kicsit jobban érzi magát a tettemtől. Legalábbis ebben reménykedtem.
Az orrom következett. Hozzá érintettem az övéhez, aztán az ajkaihoz nyomtam, majd megbökdöstem az állát. Végig mélyeket lélegeztem a bőréből áradó illatból. Friss, mentolos illat, minden bizonnyal az arcszeszének aromáját éreztem. De... Ott volt még egy másik esszencia, valami mélyebb és tartalmasabb, az ő illata, a bőrének természetes illata.
Iannel együtt tisztában voltunk mi jön. Egy darabig mégis vártunk, az ujjaim a haját túrták, az arcom közel az övéhez, az ő kezei pedig lassan átkaroltak. A testünk összesimult, tökéletes egységet alkotva. Vagy majdnem tökéletest.
Várni akartam, de cselekedni is. Tétlenkedtem, nem tudtam eldönteni mi a helyes. Van egyáltalán jó választás?
Elfogyott a türelmem, az ajkaim követelőzve tapadtak az övéihez. Lassan nyílt el az ajka, utat engedve erőszakos nyelvemnek. Kíméletlenül törtem előre, ajkaim falták az övéit, az ujjaim végigfutottak a hátán, elvesztettem az eszem. Az érzéseim megbéklyóztak, s most, hogy egyszerűen lesepertem őket az asztalról, szabad voltam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, csak a testem követelőző vágya. Az érintése, ami egyszerre volt lágy és szenvedélyes, a csókja, ami édes volt, s meleg. Hallgattam heves lélegzetvételeinket, azt, ahogy az ajkaink összeértek, hogy körmeimmel a hátát karcolgattam.
Sírtam. A könnyek keserűen folytak végig az arcomon, s be kellett ismernem, ez nem az én műfajom. Akármennyire is akartam, hogy szeressem Iant, nekem ez nem ment. Nem szerethetem, mert a szívem egyszerre csak egy emberé lehet. És ez az ember Ő. És mindig is Ő lesz az.