32.rész

Windsor Road Nw.32 2/2



Csengettek. Megint. És megint.
-Megyek már! -kiáltottam kissé bosszankodva, miközben a bejárati ajtó felé trappoltam.
Útközben felkaptam a kulcsot, s mire oda értem már nyitottam is. Odakintről izgatott fecsegés hallatszott, halk, de annál vidámabb nevetésekkel fűszerezve.
Meglepődni sem tudtam, mert amint kinyitottam az ajtót, az egyik fiatal nő sikítani kezdett.
-Lucy! Lucy! Nyugi, elég már! -csitítgatta fülig pirulva, a mellette álló fiatal, csinos nő. Elkapta a másik hadonászó kezét, majd elkezdte szorongatni, miközben továbbra is csitította. Mindenféle eredmény nélkül.
Levegő után kapkodtam, és hátrálni kezdtem. Mi folyik itt? Kik ezek? És legfőképp: mit akarnak?
Már azon voltam, hogy egyszerűen fogom magam, bemegyek és az orrukra csapom az ajtót, amikor beugrott miért lehetnek itt.
Úristen, mi van ha ezek Rob rajongói? Ha valahogy megtudták, hogy ő itt van és eljöttek, hogy találkozzanak vele?
Végre valahára a sikítórohamot kapó nő abbahagyta az üvöltést, már nem toporgott és csapkodott a kezével a levegőben.
-Istenem, istenem! -mondogatta helyette, s már azon volt, hogy a nyakamba ugorjon, de szerencsémre a társa megfogta a kezét, és visszarántotta. Szigorú pillantást lövellt felé, majd egy újabb rohamot megelőzendő beszélni kezdett:
-Janine Gauiter vagyok. Ő pedig Lucy Caboth. Most költöztünk ide Chicagoból. A szomszédban fogunk lakni. Szerettünk volna beköszöni.
-Istenkém, édes istenkém, el sem hiszem! Maga a híres-neves Rachel McAchlen a szomszédunk! Az egyik kedvenc íróm! Hát nem hihetetlen? Istenem, de klassz!!! -tapsikolt óriási mosoly kíséretében a Lucy nevű nő.
-Tessék? -kérdeztem kissé meglepődve. -Ismernek? Olvastak?
-Persze, persze -kezdte Lucy. -Mondom, mondom, hogy maga az egyik kedvenc íróm! Imádom, ahogy ír, egyszerűen varázslatos! Annyira jó, ahogy leírja a történéseket és...
-Elég Lucy! Hagyd szóhoz jutni őt is... -suttogta Janine. A füle égett.
-Ó, semmi baj ,igazán. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ugye nem baj,ha tegeződünk?
-Nem, dehogy, istenem! Micsoda megtiszteltetés! -ujjongott Lucy, és most semmi nem állíthatta meg abban, hogy átöleljen.
-Lucy! -szóltam kissé elpirulva .Lassan kezdett megfojtani. Janine segítségével leszereltük rólam, így végre fellélegezhettem.
-Én is nagyon örülök -nyújtotta a kezét Janine. Kezet fogtunk és egymásra mosolyogtunk.
-Szóval... -túrtam a hajamba. Úgy látszik kezdek átvenni bizonyos szokásokat Robtól. Ajjaj!
Lenne kedvetek bejönni és meginni egy kávét? -ajánlottam.
-Köszönjük -mondta Janine, majd megfogta Lucy kezét, és követtek a lakásba.
Bezártam az ajtót, aztán utánuk mentem a nappaliba .Annie ott olvasgatott, szóval fel kellett állítanom, hogy bemutatkozzon. Miután ezt gyorsan (bár újabb sikításokkal megspékelve) lezavartuk, Annie elment kávét főzni, s szólni Robnak az új helyzetről. Én leültem a kanapéra újdonsült szomszédaimmal, s kérdezgetni kezdtem őket.
-Szóval Chicago.. .Hogy éreztétek ott magatokat?
-Nagyon jól -mondta Janine. -Chicago mesés város, színes, gazdag és pörgős... De pont ezért lett elegünk belőle. Néhány éve már ott éltünk, és túl sok volt a nyüzsgésből. Nyugalmat akartunk, csendet, biztonságot. És erre a legalkalmasabb hely egy kisváros. Lucynek van egy ingatlanos ismerőse, ő kezdett el megfelelő helyet keresni...
-És hát, ez lett belőle -fejezte be Lucy. -Mondjuk ha tudom, hogy te itt laksz, akkor egyből ide jöttünk volna!
-Oh -ennyit bírtam kinyögni.
Pár pillanatig feszült csend honolt a szobában, majd újabb kérdést tettem fel.
-És Edmonton? Mi a véleményetek róla?
-Amit eddig láttunk belőle, nagyon klassz. Pár hétig még a berendezkedéssel leszünk elfoglalva, de utána bejárjuk a várost! -mondta Janine.
-Körbevezethetnél minket! -kiáltotta Lucy. -Te mégiscsak jobban ismered a várost, és tuti, hogy jó idegenvezető lennél!
-Hát... -dadogtam. -Végülis... Oké.
Lucy felkiáltott örömében. Janine nagyon zavartnak tűnt, a fejét sután lehajtotta.
Annie behozta a kávét, s hozott tejet, tejszínt, tejszínhabot, cukrot, apró kávéhoz való süteményt és csokoládét. Segítettem neki kiönteni a csészékbe a még gőzölgő italt, majd szalvétákat és kanalakat osztottam. Amíg Lucy és Janine az ízesítéssel volt elfoglalva, Anniehez hajoltam és suttogva megkérdeztem:
-Rob?
-Aludt amikor bementem. De hagytam neki egy üzenetet, hogy semmiképp ne jöjjön ki, amíg nem szólunk.
-Oké. Kösz.
Annie leült mellém és vett egyet a kávéscsészékből. Követtem példáját, én is vettem egyet, öntöttem bele egy kis tejet és vettem a csokis sütiből.
Néhány percig némán eszegettünk és kortyolgattuk a kávét, majd újból faggatni kezdtem őket.
-És mivel foglalkoztok?
-Fordítással -szólt Janine. -Nyilván rájöttetek, hogy francia vagyok. Franciaországban születtem, ott is éltem 15 éves koromig. Utána költöztünk Amerikába. Itt meg... Több mint 10 városban laktam, három év alatt. Egyfolytában költözött a családom, az apám állása miatt... Angolul már korábban is tudtam és németül is. Amikor idejöttünk megtanultam spanyolul.
-Azta! -ájuldozott Annie. -Francia, angol, német, spanyol...
-És most tanulok japánul -tette hozzá Janine.
-Wow!
-Ennyire szereted a nyelveket? -kérdeztem.
-Igen, nagyon. És úgy gondolom ennek mindig jelentősége lesz .Mindig lesz szükség fordítókra, szóval mindig lesz állásom. Nagyon praktikus. Persze nem csak ezért... Imádom a különböző kultúrákat, és a nyelv az egésznek a gyökere... Megismerni egy más világot, nagyon felemelő érzés számomra.
-Hát igen, rengeteget foglalkozik ilyesmikkel -fűzte hozzá Lucy fintorogva.
-És te mivel foglalkozol?
-Pincérnő vagyok. Persze, most nincs állásom, de majd szerzek valamit.
-Az egyik barátnőm pincérnő, ha akarod szólok neki, hogy kérdezze meg kell-e valaki abba a bárba -ajánlottam fel.
-Megtennéd? Ez nagyon kedves tőled. Tök jó lenne! -lelkesedett Lucy.
-Természetesen.
Szikrázó mosoly érkezett válaszul.
-Olyan jó, hogy együtt laktok! -fecsegett Annie. -Legjobb barátnők vagytok és együtt laktok! Tök szuper lenne, ha a suli után összeköltöznék a barátaimmal .Mindennap csajbuli lenne.
-Igazából mi nem legjobb barátnők vagyunk... -kezdte Janine.
-Hanem? -értetlenkedett Annie. -Te Gautier vagy, ő meg Caboth. Testvérek nem lehettek. Vagy örökbefogadták valamelyikőtöket? Lucyt? -találgatott.
-Nem -jelentette ki kissé habozva Janine. Lopva Lucyre pillantott, aki aprót bólintott.
-Mi... együtt vagyunk.
Sem Annie, sem én nem értettük, hogy mire gondol. Együtt vannak? Hát persze, hiszen egy lakásban laknak!
-Egy pár vagyunk -tette hozzá Lucy, hogy világos legyen miről van szó.
Annie épp az utolsó kortynál tartott a kávéjában, amikor Lucy ezt közölte velünk. Fuldokolni kezdett, én pedig a döbbenettől megbénítva, fáziskéséssel fordultam felé, és kezdtem el ütögetni a hátát. Egy-két percig még fuldoklott, majd végre levegőhöz jutott .Az arca tűzpiros volt, és nem hiszem, hogy erről csak a köhögés tehetett.
Teljesen meg voltam döbbenve a hír hallatán. És biztosra vettem, hogy ez látszik is rajtam. Mekkora égés! Közlik velünk, hogy leszbikusok vagy tudomisén mik, erre Annie félrenyel én meg tátott szájjal bámulok rájuk. Ennél rosszabbul már nem is reagálhattunk volna a hírre.
-Öööö... -vágtam bele elvörösödve. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni! -Szóval... leszbikusok vagytok?
Puff neki. Most már úgyis mindegy.
Lucy megrázta a fejét, Janine meg bólintott. Nem tudtam mihez kezdjek.
-Lucy biszexuális, csak én vagyok leszbikus -magyarázta Janine.
-Ó! -ennyit tudtunk kinyögni Annievel.
Mégis mit mondjunk erre? Mit tegyünk? Már az is csoda, hogy nem üldöztük el őket azzal, hogy ilyen idétlenül reagáltunk arra, hogy egy párt alkotnak.
-Ez... érdekes. Még sosem...
-Volt leszbi pár a szomszédod? -viccelődött Lucy.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy így fogják fel a dolgot. Nem haragszanak vagy sértődnek meg azért, hogy így állunk hozzájuk. Gondolom, általában így fogadják az emberek a hírt, hogy két nő egy párt alkot. Hirtelen elfogott a részvét, hogy így kell élniük. Nekem semmi problémám nem volt a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal, csupán meglepődtem, hogy ők azok. Nem volt mindennapi, hogy ilyen emberekkel találkozom.
-Nem, az sem volt -mondtam kedvesen. -De én arra gondoltam, hogy senkit nem ismerek aki más lenne -nyomtam meg a más szót.
-Értjük -mondta Janine. Kedvesen rám mosolygott.
-De gratulálok!
-Mihez? -csodálkoztak mindketten.
-Ahhoz, hogy döntöttek. Hogy kiáltatok az érzéseitek mellett, hogy felvállaltátok ezt a nemmindennapi kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz. Vagy legalábbis el tudom képzelni.
-Köszönjük!- Janinet teljesen meghatották a szavaim.
-Én elfogadom ezt, és titeket is támogatlak! Csak... meglepődtem. De kérlek ne haragudjatok rám ezért!
-És rám sem! Nem akartalak megbántani titeket! -suttogta Annie szégyenkezve.
Megfogtam a kezét és halványan rámosolyogtam.
-Ugyan! -legyintett Janine. -Nem haragszunk mi. Igazad van, hogy az emberek többségében negatívan állnak a kapcsolatunkhoz. Már megszoktuk.
-Nagyon sajnálom.
-Nem kell. Ez vele jár. Benne van a szerződésben.
-Tényleg minden elismerésem.
Halkan nevetett.
Lucy, szinte csak magának mormogta:
-Az emberek már csak ilyenek. Kikezdik azt, ami nem normális a véleményük szerint. Nem tudják elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne.
Akaratlanul is Robbal való kapcsolatom jutott az eszembe. Nem fognak elfogadni minket. Nem fogják tudni elviselni, hogy engem választott. Hogy is tehetnék? Nálam csak jobbat találhatna.
Hát tényleg nincs remény?

31.rész

Mindenütt jó, de a legjobb otthon!



Az Edmontonba tartó utat végig aludtam. Kimerülten dőltem Robhoz, ő pedig készségesen álomba ringatott engem.

Csodálatos álmom volt. Újra 17 éves voltam, és újra abban a pubban voltam. Vele. Nosztalgiázásunk felkavarta a tudatalattimat, ezért bombázott az agyam ezekkel az emlékképekkel. De nem bántam, sőt boldogan mentem eléjük.

"-Hogy hívnak?
-Rachel.
-Én Rob vagyok."


Nem csodálkoztam, hogy Edmontonban ébredtem fel: egész éjszaka fent voltunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan jól éreztük magunkat, mint már rég. Szinte fájt visszatérni Edmontonba. Rossz volt otthagyni az együtt töltött kellemes napok színhelyét, Calgaryt, ezt a minden bizonnyal fantasztikus várost. És mégis alig vártam, hogy a jól megszokott környezetben folytassuk az együttlétet.
Ezúttal nem lepődtem meg, amikor a nagy néger felkapott és megiramodott velem. Biztonságban éreztem magam, nem féltem a hotel előtt várakozó tömegtől. És megnyugtatott a gondolat, hogy Rob is ilyen erős kezek védelmében van. Fiatal fiúk és lányok fényképezőinek vakúi villantak a szemünkbe, a tömeg lelkesen sikongatott. Még mindig furcsa volt a népszerűség ami Robot (és neki köszönhetően engem is) körülvett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a hotel bejáratát kordonokkal vették körbe. Bár tudnám, hogy ezek az emberek honnan tudták meg, hogy itt vagyunk! Ezen rágódtam amíg el nem aludtam. De nem találtam kérdésemre választ.
Amikor még mindig álmosan kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam Rob kíváncsi pillantása volt.
-Mi az?-kérdeztem kissé gyanakodva.
De ő nem válaszolt, csak felém hajolt, ajkait lágyan, de mohón az enyémekre tapasztotta. A szívem azonnal reagált: a megszokottnál jóval gyorsabban kezdett dobogni. Az izgalom és a vágy hevesen lobbant fel, minden érzékszervemet beindítva. Szenvedélyesen csókoltam vissza, de valami helyére kattant az agyamban és eltoltam magamtól.
Egy kocsiban vagyunk! A város közepén! Nem eshetünk egymásnak itt és most! Bár kétségkívül ezt szerettem volna. Hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
-Ne aggódj, senki nem lát bennünket!
-Tessék?-csodálkozva meredtem rá. Vajon honnan tudta, hogy ezen töröm a fejem?
-Ismerlek Rachel -már megint!
-Úgy látszik ragadt rád valami Edwardból -utaltam a kivételes szépségű, hősszerelmes vámpír különleges képességére.
-Elképzelhető -édes, ragyogó mosoly.
-Akkor sem kéne... -tiltakoztam.
Ő viszont nem zavartatta magát. Újra csókolni kezdett, a kezével az arcomat, a nyakamat és a kulcscsontomat simogatta. Végig döntött a kényelmes ülésen és önzetlenül kényeztetni kezdett...


Úgy fél órával később ziláltan kapkodtam ki a táskáinkat a csomagtartóból. Kissé szégyenkezve mentem fel Anniehez. De hiába, Robnak nem lehet ellenállni...
Amint felértem Annie faggatni kezdett. Ha rajta múlt volna, minden egyes másodpercről tudomást szerzett volna. Rob hamar visszavonulót fújt. Elment fürdeni, majd bevetette magát az ágyba.
Én meg ott maradtam a nappaliban Annie kérdéseivel. Meséltem neki, annyit amennyit csak lehetett. Többet nem, inkább kevesebbet! Mégsem mondhatom el neki például, hogy mit csináltunk a kocsiban!? Oké, szinte végig azt csináltuk...
Aztán ő is mesélt. Elmondta, hogy hogyan telt el a karácsonyi buli a barátnőivel. Megmutatta a lenyűgöző ecsetkészletet és festékpalettát amit Amytől kapott, és az édes cicás láncot, ami Sue ajándéka volt. Annie elhatározta, hogy még a téli szünetben kipróbálja a festékeket és az ecseteket. Nevetve jegyeztem meg, hogy Rob bizonyára összebeszélt Amyvel. Ugyanis Annie Robtól egy elképesztő festőállványt kapott, pont olyat amilyet szeretett volna.
Annie imádott festeni, rajzolni, firkálgatni. Ez volt az életében az egyik legfontosabb dolog. És,hogy milyeneket festett! Istenadta tehetség volt! Csak tudnám kitől örökölte... Rob nem volt nagy rajzművész, én pedig... Hát, mondjunk annyit, hogy nem a rajz volt a kedvenc tantárgyam a suliban. Sosem szerettem és nem is voltam tehetséges. Értelmetlennek tartottam pepecselgetéssel húzni az időt. De Annie tehetséges volt és rajongott érte. Imádtam a rajzait, s órákig eltudtam nézni, ahogy alkot. Volt néhány kivételes képe, de eddig még nem jutott el olyan szintre. Most azonban elhatározta, hogy festeni fog, és ha elkészül akkor elviszi a képeit egy galériába. Boldogan biztosítottam, hogy segítek neki megfelelő helyett keresni. Erre somolyogva megjegyezte, hogy már ki is nézett néhányat itt, Edmontonban.
Volt még néhány dolog amit Annie különösen szeretett, ezek közé tartozik a macska. Már régóta rágta a fülemet, hogy vegyek neki egy kiscicát, de mindig hárítottam. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne. De ha elköltözünk... Ha Robbal összeköltözünk...
Megborzongatott a gondolat. Rob és én összeköltözünk! Egy közös lakásban, együtt. Együtt,i gazán együtt, úgy mint egy igazi család. Ez volt minden vágyam, s reménykedtem, hogy ez minél hamarabb megvalósul. Lelki szemeim előtt már láttam is: egy romantikus kertesház, valahol a város szélén. A kertben rózsák burjánoznak, a kis tóban tündérrózsák kábítanak, a takaros házikó melegen hívogat. A tornácon nagy fotelek vannak elhelyezve, ahonnan rálehet látni a vadregényes kertre. Belülről,a tágas nappaliból nem hiányozhat a kandalló, a konyhában a nagy asztalnál az egész család elfér... És a hálószobánkban ott az a legendás ágy...
Elmosolyodtam a gondolatra. Az az ágy az egész életünket megváltoztatta, hiszen ott fogant Annie. Vajon a közös lakásunk ágyában is foganna egy gyermek? Nem tudtam eldönteni én szeretnék-e még gyereket. Ha igen, akkor azt csakis Robtól. De nem tudom, hogy vágyok-e újra az anyaságra. Nyilvánvalóan az egyik legcsodálatosabb dolog a Földön a terhesség, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nekem szükségem van rá.


-Mit csinálsz?
Óriásit ugrottam ijedtemben, mikor meghallottam a hátam mögött Rob hangját. A szívem eszeveszett száguldásba kezdett, és ömlött rólam a veríték.
-Jézusom,Rob! Normális vagy? -kiáltottam.
-Megijesztettelek? -mellettem termett és karjaival védelmezőn átölelt.
-Áh,ugyan,dehogy! Hisz ki ijedne meg attól, hogy a háta mögött valaki megszólal éjnek évadján?
-Sajnálom -suttogta a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a fülemet, a nyakamat, a kulcscsontomat.
Értett hozzá, hogy kiengeszteljen, ezt el kell ismerni.
-Azt hittem már alszol -mondtam kissé nehézkesen, mert az ajkai még mindig rajtam táncoltak.
-Nem tudtam elaludni.
-Miért? Az utóbbi néhány napban nem aludtál sokat.
-Tényleg nem. Sokkal jobb dolgokat csináltam...
Az ajkai most az enyémeket keresték, s mikor találkoztak mohó csókban forrtak össze. Néhány percnyi csókolózás után zihálva toltam el magamtól.
-És különben is, miért nem használod a tolókocsit? Vagy a mankót? Még Calgaryban is használtad. Ma is azzal hoztak föl!
-Az teljesen felesleges aggodalmaskodás volt. Jól vagyok. Sokkal jobban.
-Biztos? Nem akarom, hogy megterheld magad! -aggodalmaskodtam.
-Nyugi, ilyesmiről szó sincs.
-Akkor miről van szó?
-Arról, hogy valóságos életelixír vagy számomra,Rachel. Meggyógyítasz...
Elmosolyodtam. Most már tutira lázas...
-Ne mérjem meg a lázad?
-Hééé, nincs lázam. Csak a szerelem égeti a testem.
-De akkor sem stimmel veled minden! -állítottam túljátszott komolysággal.
Kezembe vettem az arcát, megsimítottam a homlokát, elgondolkodó arccal a pillantását fürkésztem.
-Meg akar vizsgálni, doktornő? -az arcán huncut mosoly villant fel.
Tudtam mire megy ki a játék. És tudtam, hogy nem fogok engedni neki.
Kegyetlen lassúsággal közelítettem az arca felé. Az arcunk között már csak néhány centi volt a távolság, mikor eltátottam a számat és forró leheletemmel megcsiklandoztam. Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy hevesebben lélegzik. Láttam rajta, hogy önuralmának minden szikrájára szüksége van, hogy ne kapjon utánam, amikor az ajkaimat szexin megnyalva elhúzódom tőle.
Néhány percig mindketten levegő után kapkodtunk, majd kaptam Robtól egy méltatlankodó pillantást. Utána nehézkes, gyenge hangon megszólalt:
-Így alighanem vissza fogok esni.
-Kétlem -mosolyodtam el, majd visszatelepedtem a kanapéra és újra a laptopomra meredtem.
-Mi újság? -kérdezte mellém huppanva.
-Reklám reklám hátán... -sóhajtottam fel.- Karácsonyi üdvözlő lapok, munka ajánlatok...
-Munka? -hördült fel.- Karácsonykor?
-Hé-hahó, író vagyok -lengettem meg az arca előtt a kezem.- Én mindig dolgozom.
-Oké, oké, de karácsonykor akkor sem kéne ilyenekkel zaklatniuk téged. És amúgy senki mást sem.
-Ne vedd a szívedre! Nálunk ez már csak így megy!
De Robnak akkor sem tetszett a dolog. Még két perccel később is csak fújtatott az elfojtott idegességtől. Magamban jót mulattam azon, hogy ennyire felhúzta magát egy ilyen apróságon.
Felsikkantottam amikor megláttam az utolsó levelem tárgyát.
-Mi az? -kapta felém a fejét Rob. A szeméből kérdések ezreit tudtam kiolvasni.
De én csak bámultam boldogan a levelet, a kezemet pedig a szám elé tartottam.
-Mi az Rachel? Mondd már!
Úgy fél percig még mindig kábulatban voltam, majd végre meg tudtam szólalni.
-April és Josh 31-én lakásavató bulit tart...
-És ezért kaptam majdnem szívrohamot?
-Nem! -kiáltottam boldogan.- Hanem azért, mert ez egy eljegyzési parti is!!!
-Oh! -mondta meglepetten.- Most már hivatalos?
-Igen! Ezért csinálnak egy ilyen összejövetelt, tudod az új lakás, az eljegyzésük... És amúgy is, az az év utolsó napja!
-Igen, ez klassz. És praktikus. Mindent megtartanak egyszerre.
-Fenomenális buli lesz és minket is meghívtak! -lelkesedtem továbbra is.
-Igen. Jó szórakozást!
-Mi???
-Gondolom nekem nem szól a meghívás. És amúgy is, egy olyan buli ahol sok kívülálló van... Nem mehetek, Rachel. Sajnálom!
-Nem! A meghívó az egész családnak szól! Nem csak nekem, hanem neked és Annienek is! Mindannyiónknak! És... -vettem nagy levegőt.- Nem sok embert hívtak meg. April direkt úgy szervezte, hogy te is el tudj jönni! Nézd csak! -ezzel az orra alá toltam a laptopot, amin még mindig ott virított a díszes levélke.
Egy percig csak nézegette az emailt, miközben az ajkát szívogatta elgondolkodva. Aztán a hajába túrt és felsóhajtott.
-Oké. Tényleg úgy van, ahogy mondtad. És azt hiszem nem lesz belőle nagy baj, ha elmegyek.
Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.- Köszönöm szépen! Ez nagyon sokat jelent nekem. És biztos vagyok benne, hogy April is örülni fog!