52.rész

A felejtés ára



Ki sem kellett nyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, valami megváltozott. Éreztem a levegőben, amit belélegeztem, a takarón, ami a a bőrömet súrolta, a szívemben, ami más ritmusban dobogott, mint eddig. Történt valami, csak azt nem tudtam, hogy mi. Az utolsó emlék, ami az agyamba kúszott az, hogy Rob integetve lépked a mikrofonhoz, hogy bejelentse visszavonulását. Onnantól... képszakadás. Semmi.
A szemhéjam nehezen mozgott, csak lassan tudtam kinyitni a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy nem a napsugaras szállodai hálószobában ébredtem, ahol már egy jó hónapja köszöntött a reggel.
- Rachel? Hallasz engem? - Rob hangja reszketett, alig értettem mit mond.
- Igen, hallak – feleltem. - Itt vagyok. Hol is? - tettem hozzá, mosolyt erőltetve az arcomra. Valami nem stimmelt, ami már önmagában is zavaró, de ha az embernek fogalma sincs arról, hogy mi a gond, még inkább az.
Rob nem mosolygott. Az arca sápadt volt, gyűrött, a borosta kezdett kiütközni rajta. A szeme alatt karikák sötétlettek. Fáradtnak, meggyötörtnek, szinte kétségbeesettnek tűnt. Az ágyam melletti széken ült, meggörnyedve, a pillantásomat kerülte.
Megpróbáltam felemelkedni, hogy körülnézhessek, de Rob finoman visszatolt a párnámra.
- Kórházban vagy – mondta tömören.
- Miért? - hördültem fel. - Mi történt?
- Nem emlékszel semmire? - a szemöldöke felkúszott, más jelét azonban nem mutatta a meglepődésnek. A hangja már nem reszketett, helyette egyszerűen üres volt.
- Csak arra, hogy látlak a tévében. A bejelentésedkor. Én... nem tudom. Nem emlékszem, mi történt utána.
- Semmi baj – bólintott. - Az orvos felkészített erre. Talán jobb is, hogy az a rész kiesett.
- Melyik rész? Mi a csoda történt velem? - kérdeztem feldúltan. Nem tetszett, hogy semmit nem mond el tisztán, érthetően. El kell mondania, mielőtt inamba száll a bátorságom és nem fogok kérdezősködni, mert megijedek attól, amit megtudhatok.
- Rosszul lettél. Elájultál, Lizzy-ék hoztak be a kórházba. Hat órán keresztül nem tértél magadhoz.
Betakartak a nyári melegben, a testem mégis borsózott. Tudni akartam, most mégis visszaadtam volna ezt az információt. Hiába nem emlékeztem semmire, kellemetlen volt belegondolni a történtekbe.
- Más tud róla? - kérdeztem nyomatékosan. Tudta, hogy az edmontoniakra gondolok. Annie-re. - Beszéltél velük?
- Nem, úgy gondoltam, bőven elég, hogy mi aggódunk miattad - válaszolta közömbös hangon. - Fölösleges lett volna őket is felizgatni, ekkora távolságban úgysem tehettek volna érted semmit. Nem hiányzott a pánik. Ugye nem gond? - kérdezte végül. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz. Más foglalkoztatta. Valami, amibe eddig nem avatott be.
- Nem, jól tetted, hogy nem szóltál nekik. Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. - Végig itt voltál? - a keze után nyúltam, de nem vette észre.
- Igen, persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? Félholtra aggódtam magam. Annyira megijesztettél! Soha többet ne csinálj ilyet, Rach, soha! Hallod? - hadarta rémisztőn. - Nem élném túl, ha bajod esne. Szükségem van rád! Ahogy Annie-nek is. Kellesz nekünk.
- Rob, minden rendben! Kutya bajom, jól érzem magam – mondtam nyugtatón. - Gyere ide! - kértem.
Némán bólintott, közelebb húzódott és megfogta a kezem. Gyengéden simogatni kezdte, de a tekintetét még mindig nem emelte rám. Azt értettem, hogy megrémült és féltett engem, azt viszont nem, miért viselkedik most így. Ennyire megviselték volna a történtek, vagy van még valami? Mi állhat a háttérben?
- Rob, ugye elmondtál mindent? Nem történt más, igazam van? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdéseket óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, van még valami – motyogta az orra alatt.
- Micsoda, Rob? Mondd el! Mondd el nekem, kérlek! - masszíroztam a kezét. A pillantásom az övét kereste.
Próbáltam leplezni a türelmetlenségemet, miközben vártam. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Rob nem szólt, elgondolkodva nézett mindenfelé, kivéve rám. Megijesztett a viselkedése. Olyan idegen, távoli... Mintha csak a teste lenne itt, miközben a lelke máshol portyázik.
- Terhes vagy - a tekintetét az enyémbe fúrta, így kétség sem maradt afelől, hogy amit mond, igaz, és véresen komoly.
Belőlem mégis kicsúszott a tiltakozás. - Nem! Az nem lehet! Kizárt. Nem lehetek terhes.
- Úgy látszik, semmi sem lehetetlen. A vizsgálatok kiderítették, hogy várandós vagy. Egy hónapos a baba.
Az egy hónap egyetlen másodperc alatt pergett le a fejemben. Láttam mindent; minden csókot, minden érintést, minden élvezetet, ami egyszeriben bűnössé vált. Találgathattam volna, hogy első szeretkezéseink közül melyiken foganhatott meg a bennem növekvő gyermek élete, de nem volt szükség rá. Biztos voltam benne, hogy a békülésünket követő elsöprő éjszaka következményével szembesültünk most. Hacsak...
Az agyamon átszáguldó hurrikán leejtette azt a márciusi napot, amikor Rob elutazott. Nem vettem be a fogamzásgátló tablettát. Aztán... másnap sem. Arra gondoltam, hogy ha már így alakult, szünetet tartok, s majd csak azelőtt fogom újra szedni a gyógyszert, hogy Rob visszatérne. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hamarabb viszontlátom, sőt, lefekszem vele. Nem is egyedül vele...
Először nem jutott el a tudatomig, hogy Rob nem a baba miatt viselkedik furcsán. Azért uralta minden mozdulatát a félelem, a kétségbeesés és a zavar, mert ő már tudta, nem biztos, hogy a gyermekem az övé. Hiszen egy hónapja nem csak vele szeretkeztem, hanem Iannel is. A gyógyszer már rég nem védett, óvszert pedig nem használtunk... Ő is lehet az apja.
Elborzadva néztem Robra, aki csak bámult engem elkeseredve; nem tudott megszólalni. A levegő megfagyott körülöttünk, minket is ledermesztve. Csak meredtünk egymásra, a pánik előtti pillanatok rémisztő csendjével.
- Nem, ez nem történhet meg! - kiáltottam, kezemet a hasamra szorítva. - Nem növekedhet bennem élet! Nem lehetek terhes!
A könnyek gejzírként robbantak ki a szemeimből, nem állhatta útját semmi sem. Egyre csak azt bizonygattam, hogy nem várhatok gyermeket. Nem lehetséges! Nem történhet ez velünk! Amikor már minden olyan tökéletes lehetett volna, amikor már csak néhány lépcsőfok választott el minket a végtelen boldogságtól... nem tehet mindent tönkre egy még meg sem született ember!
Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem okolhatom a babát. Nem az ő hibája. Ő... csak rosszkor jött. Akkor, amikor nem vártuk, nem számítottunk rá. Ennek ellenére nem haragudhatok rá, ő ártatlan! Én voltam felelőtlen és meggondolatlan. Én okoztam az egész bonyodalmat. Mint mindig.
Ez hát a felejtés ára? Vagy a baba vagy a boldogságunk, Robbal? Választanom kell? Hogy is kérhetném őt, hogy vállalja a kockázatot, hogy nem az ő gyerekét hordom ki és hozom világra, hanem Ianét? Mégis hogy érintené? Mit szólnának hozzá mások? A családunk?
Nincs jogom hozzá. Nem tehetem ezt vele. Egyedül kell megbirkóznom a gyermekkel járó feladatokkal, épp mint tizenhét éve. Hát nem tanultam a hibámból, újra elkövettem! Ezek szerint nem fizettem meg eléggé az óvatlanság árát?
- Rachel - hívott elő a tépelődésből Rob. - Meg kell beszélnünk!
Tudtam, mit akar mondani. Akármennyire is szeret engem, nem tarthat ki mellettem, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy ő az apja. Nem kockáztathatja meg, hogy más gyerekét szereti meg, s neveli fel. Nem kötelessége. Annyi mindent tett már értem, ezt igazán nem várhatom el tőle.
Nem is vártam. Tudtam, hogy így helyes. Bőven elég, ha én megszenvedem a következményeket, nem kell őt is magammal rántanom. Ha szeretem, belátom, hogy ő sem engedhet mindig, nem bocsáthat meg minden egyes ballépésemkor.
Mégis ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha Rob az apa? Ha ez a csöppség azért jött, hogy minket még boldogabbá tegyen, hogy a családunk bővüljön...
- Rachel, tudom jól, hogy nem biztos, hogy az enyém - kezdett bele gyenge hangon. - Elképzelhető, hogy az Iannel töltött éjszakán fogant. Én ezzel együtt akarom őt.
Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy igaz lehet, amit hallani véltem. Fél szememmel keresni kezdtem az őrangyalom.
- Ő a miénk is lehet. A második gyerekünk... És én... akarom őt. Megadom az esélyt annak, hogy ő az én gyerekem legyen. Az apja akarok lenni. Fel akarom nevelni, gyermekemként akarom szeretni... Nem engedhetem el! Ugyanannyi esély van rá, hogy én vagyok az apja, mint hogy Ian! Sőt, azt hiszem több is, mert én egyszer már teherbe ejtettelek!
- Rob, ez nem így működik - leheltem. - Nem kérhetem ezt tőled!
- Nem kell kérned! Én magamtól mondom ezt, senki sem kényszerít. A saját döntésem. Egyszerűen... így érzem helyesnek és... erre vágyom. Szeretnék a kicsi apja lenni.
- Rob! - fulladoztam a könnyektől. - Rob, miért? Miért teszed ezt? Összetörsz a jóságoddal. Nem érdemlem meg. Egymagamban kéne újra végigcsinálnom, hiszen magamnak okoztam a bajt. Az én felelősségem.
- Ne mondj ilyeneket! - kért szenvedő hangon. Felállt a székéről, hozzám hajolt, karjaiba zárva szólt: - Hidd el, hogy így lesz a legjobb! Nem magamért teszem, s nem is érted! Magunkért! A családunkért. Így kell lennie. Most itt vagyok, melletted állok, támogatlak, amiben csak kell! Számíthatsz rám! - kezei közé vette az arcomat, szemembe nézve suttogott. - Nem követem el azt a tizenhét évvel ezelőtti hibát még egyszer! Soha többé nem hagylak magadra. Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked! Szeretlek!
Ajkait az enyémekhez nyomta, csókja egyszerre volt tolakodóan erőszakos és figyelmesen gyengéd. Bizonyítani akarta előbbi szavait. Céljának tűzte ki, hogy eléri, hogy higgyek neki, s bízzam benne. Éreztem, hogy kellek neki. Hogy semmiért nem veszítene el. Áradt belőle az irántam érzett szerelme.
- Kérlek, Rachel! - mormolta elválva az ajkaimtól. - Tudom, hogy képes lennél rá nélkülem is, de én nem akarom, hogy egyedül vállald mindezt! Azt szeretném, ha neked is szükséged lenne rám! Te nem vágysz arra, hogy együtt legyünk?
- Ó, Rob! - húzódtam el tőle. Az oldalamra fordultam, elvonatkozva az érintésétől. - Minden vágyam az, hogy végre együtt legyünk, teljes családként, de ez hirtelen lehetetlenné vált. Túl nagy áldozat ez a te részedről. Igazságtalanság lenne kérnem tőled, hogy maradj mellettem. Ennyire még én sem lehetek önző.
- Ez a legkevésbé sem önzőség. Egyszerűen csak azt kell tudnod, hogy mi a legjobb neked és a gyerekeidnek! Annie-nek és a babának.
Tényleg csak ennyi lenne? Egyetlen megfontolás? Végiggondolom, hogy mivel járnánk a legjobban és megmondom neki?
- Csak kérned kell! - szólt meglepően határozott hangon. - Én tudom, mit akarok. Benneteket.
- Gyerekestül, problémástul, zűrösen? - előtört belőlem a gúny. - Minden férfi vágyálma!
- Nem tudom, hogy más férfiak hogy vannak ezzel - nevetett halkan -, de nekem ez minden álmom. Ti vagytok az életem. Te, és a gyerekeid. A problémákkal és zűrökkel együtt. Még jó hogy! Unalmas lenne nélkülük. Tökéletes, én pedig semmit sem utálok annál jobban - a hangja tükrözte a tökéletesség iránt érzett undorát.
Nehezen szedtem a levegőt, miközben felé fordultam. A szeme itta az arcom látványát, kereste rajta mondanivalóm tartalmát.
- Megveted a tökéletest? - tettem fel a lehetetlen kérdést.
- Igen, Rachel. A tökéletesség hazugság. Nem létezik.
- Te tökéletes vagy! - vetettem ellene.
- Számtalanszor rámutattál már, hogy nem vagyok az - kuncogott kedvesen. - Ez az egyik oka - ha mondhatom ezt -, hogy szeretlek. Melletted normális embernek érzem magam, nem egy tökéletesnek beállított csodabogárnak. Ami köztünk van, annyira őszinte és mély, e földről való, hogy szemernyi kétség sincs bennem azt illetően, hogy jó úton járok-e. A szívem azt súgja, nem is súgja, ordítja, hogy ezt az életet kell élnem! Veled. Veletek.
A kezét lassan, óvatosan a hasam felé nyújtotta, úgy, hogy ha akarom, meg tudjam akadályozni a mozdulatban. Eszembe se jutott, hogy így tegyek. Ménesnyi ló dobogott a szívem helyén, vártam, hogy érezzem bőrét a bőrömön. Valami mélyen megmozdult bennem.
Finoman megérintette az alhasam. Semmi külső jele nem volt még a terhességnek, ezért Rob gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte, hátha kitapogatja az apróságot, amiből majd, nyolc hónap múlva a gyermekem lesz. A gyermekünk.
Döntöttem. Biztosan tudtam, mit akarok. Ez volt az, amire mindig is vágytam.
- Rob, biztos vagy benne?
Könnyektől homályos szemekkel nézett fel rám. Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek, ennyire elérzékenyültnek. Új oldalát mutatta meg nekem, én pedig egy szempillantás alatt beleszerettem a képbe, amint elragadtatottan a hasamat cirógatja.
- Te mit szeretnél? Maradjak? Akarsz engem?
Bólintottam, mire a könnycseppek kibuggyantak a szememből.
- Akarlak!
- Itt vagyok - hajolt hozzám egy csókra, miközben még mindig a hasamon pihent a keze. - Nem is kérdés, hogy veletek maradok. Együtt mindent átvészelünk.

51.rész

Elmosódnak a határok



A gyomrom egyetlen aprócska, görcsös ponttá szűkült a testemben, ami egész nap képtelen volt akár egy falatnyi ételt is magába venni. Az izgalom egyértelműen megmutatkozott rajtam; a kezem remegett, a szívem majd' kiugrott a mellkasomból, nehezen kaptam csak levegőt. Tudtam, hogy helyesen cselekszünk, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elterveztük, az idegességet mégsem tudtam kivédeni. Rob a legyőzhetetlenek mosolyával nézett rám, újra és újra megszorította a kezemet, próbált erőt csepegtetni belém; nem sok sikerrel. Az életünk gyökeres változások előtt állt, ezt pedig nem volt könnyű elfogadni. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy beleszédültem, ha visszagondoltam az eltelt időre. Az eseménytelenül tovasuhanó évek után, hirtelen minden erre az időszakra sűrűsödött. Fogalmam sem volt róla, hogy miért történtek így a dolgok, de hálás voltam. A boldogság mámorító pillanataiban nem számított többé az átélt szenvedés. Amikor ez az érzés a bensőmet csiklandozta, a jelen egyetlen folyamatos, végtelen pillanattá nyúlt, mint a ragacsos karamella; s biztosra vettem, minden a helyén.


A sajtótájékoztató helyszínét az egyik nagy irodaház biztosította, így a Rob szeretteivel való megismerkedésem helye adott volt. Rob kényelembe helyezett az egyik nappalihoz hasonlító irodában, nekem így nem volt más dolgom, mint várni.
Az összes többi tétlen várakozáshoz hasonlóan - amiben valaha részem volt -, ez is idegörlőnek bizonyult. A bizonytalanság gúnyolódva táncolta körbe türelmetlenül fészkelődő alakomat az egyik kanapén. Nem sokáig bírtam egyhelyben; felpattantam, lesimítottam ujjatlan, fehér, zsabós ingemet, kezemmel kisimogattam a gyenge ráncokat bézs szoknyámon. Tükröt kerestem, amit meg is találtam az egyik szekrény belsejében. Nem számítottam rá, de el kellett ismernem, jól jött. Végignéztem magamon, a szandálomtól kezdve, kivasalt, gyöngycsattal hátratűzött hajamig. Egyszerű, nyári sminket viseltem, ékszernek csupán a csathoz passzintva gyöngy gyűrűt és fülbevalót tettem fel. ,,Elragadóan nézel ki!” visszhangoztak fejemben Rob szavai. Próbáltam hinni neki. Tényleg igyekeztem.
Miután egy nem létező tincset hátrasöpörtem az arcomból, visszamentem és nagyot sóhajtva megálltam a kanapé előtt.
Aztán... váratlanul lépteket hallottam a folyosóról, fojtott csevegést, majd nyílt az ajtó, s belépett Claire és Richard, kéz a kézben. Nem tudtam milyenek, s hogy mégis milyen reakcióra számíthatok tőlük, Robert nem igazán beszélt róluk. Élt köztünk egy néma megállapodás, miszerint a család tabu téma. Nem akartunk szembesülni a családjaink jelentette nehézséggel, amíg nem muszáj. Eljött a pillanat, amikor én bizony kénytelen voltam ez elé a kihívás elé állni, s döbbenten vettem tudomásul, hogy alig tudok róluk valamit. Idegenek voltak nekem, ahogy én is nekik. Egy-egy, talán így igazságosabb is, bár ez akkor egy csöppet sem érdekelt.
Claire egy röpke másodpercig kérdőn nézett rám, de a pillanat tovaszállt, s szemének mindent értő megvillanásából rájöttem, hogy összerakta fejében a képet; pontosan tudja, miért vagyok itt. Vele ellentétben Richard fura szemekkel méregetett, és láthatóan zavarban volt egy idegen jelenléte miatt.
Utánuk szép sorjában megérkeztek a többiek is. Victoria és Elisabeth sugdolózva léptek beljebb, amint megláttak ragyogó mosoly terült szét az arcukon, ezzel még szebbé varázsolva őket. A megélt évek tapasztalata nyomot hagyott az arcukon, én mégis megláttam bennük a csintalan gyermeket, a fruskát, a szenvedélyes nőt. Csodálatosak voltak, érettek, gyönyörűek, ugyanakkor fiatalosan könnyedek. Furcsa érzés kerített hatalmába; olyan volt, mintha ismerném őket.
Őket követték a férjeik, majd Sam és Marcus a feleségeikkel, Bobby a menyasszonyával, végül Rob és Tom, már most a nevetéstől vöröslő fejjel.
Mindannyian kíváncsiskodva fürkésztek, az idegességem mégis enyhült. Áradt belőlük a kedvesség, a jóindulat, a pozitív energia. Egy csapásra olyan emberek közé kerültem, akik tökéletesen rendben voltak magukkal, olyan életet éltek, amilyet szerettek volna, ezért elégedettek, boldogok, megállapodottak. Levett a lábamról a tudat, hogy új család van születőben; az én új, nagy, boldog családom. Mindenkiben megláttam, amit akartam; Claire anya, akárcsak én. Victoria és Elisabeth olyanok, mint a nővérem, Alexa. Sam felesége, Kate, Marcus neje, Melissa, Bobby menyasszonya Susanna, a barátnőim is lehetnének. A fiúk pedig, akár Chris. Barátok, ismerősök, rokonlelkek, sorstársak. Olyan emberek, mint Rob és én, csak nyugalomra és szeretetre vágynak, megértésre és elfogadásra. Nem sokban különböztünk, s ebből a gondolatból kiindulva, megnyugodva konstatáltam; jóban leszünk.
Rob sugárzó arccal lépett mellém, kezem az övébe fogta, oldalunk összesimult. Összetartozunk – ismételgettem magamban, mintegy nyugtatóként.
- Annyira boldog vagyok, hogy mind eljöttetek! - kezdte nevetve Rob.
Most vettem csak észre, hogy mennyire kisimult az arca, a tekintete milyen tiszta. Még lazábbnak, könnyedebbnek tűnt. Nem volt nehéz kitalálnom, miért. Akik előttem toporogtak, Rob mondandójára figyelve, a hozzá legközelebb álló személyek. Azok az emberek, akikre akkor is számíthatott, amikor Anniere és rám még nem. Otthon érezte magát, biztonságban. Teljes szívével szerette őket, s mire észbe kaptam, én is hasonlóan éreztem. Nekem is fontosak, hiszen nemsokára egy család leszünk! Lassan ők is az enyéim lesznek, akik minden szeretetet és áldozatot megérdemelnek.
- Ahogy a meghíváskor is mondtam, fontos dolgokról szeretnék beszélni. Komoly mondanivalóm van, és megkérnék mindenkit, hogy hallgasson végig! Anya, neked talán le kéne ülnöd – tette hozzá, mire a többiek felnevettek. - Nem viccnek szántam. – Intette le őket Rob.
Claire szó nélkül engedelmeskedett, leült egy székhez, ami az ajtóhoz közeli falnál terpeszkedett. Richard követte őt.
- Köszi Anya! - mosolygott Rob, gyengéd szeretettel az anyjára nézve. - Akár kezdhetném is, nem gondoljátok? - túrt zavartan a hajába. Némi elégedettség fogott el ezt látva. Legalább nem maradtam egyedül az izgalommal.
- Jó lenne, bátyó – cukkolta Victoria Elisabethre kacsintva.
- Igen, igen – hebegte Rob. - Szóval... azért hívtalak ide mindannyiótokat, mert szeretném, ha nem a sajtótól, hanem tőlem tudnátok meg, hogy visszavonulok – a férfiak egy emberként hördültek fel. A társaság női tagjai nem látszottak meglepettnek, amin magamban jót nevettem. - Nincs több film, több zene, több fotósorozat. Végeztem a szórakoztatóiparral, ennyi volt.
- Rob, komolyan beszélsz? - kérdezte Tom elkerekedett szemekkel. - Te, a munka embere, azt mondod, hogy visszavonulsz?
- Igen, Tom, így van – bólintott Rob. Számításaim ellenére, nem volt sem a mozdulatban, sem a hangjában bocsánatkérés. - Nem friss döntés ez, higgyétek el, hosszú ideje érlelődik bennem! A mai napra teljesen, tökéletesen eltökélt lettem, ami a további életemet illeti.
- Tévednék, vagy köze van ehhez a melletted álló bombázónak is? - tette fel a következő kérdést Bobby, mire a párja meglehetősen csúnyán nézett rá. Engesztelésül egy csókot nyomott az arcára. Susanna nem tűnt meggyőzöttnek. A pillantásunk találkozott, cinkosan rámkacsintott, amitől még jobban elvörösödtem.
- Jó meglátás, Bobby – kacagott fel Rob, a többiek vele együtt nevettek. - Ő Rachel McAchlen, a párom.
Victoria és Elisabeth egyszerre sikkantott fel örömében, összepacsiztak, majd elsőként ők jöttek oda hozzám, hogy üdvözöljenek. A kis terem megtelt a nevetések, örömkönnyek, kérdések és játékos hitetlenkedések összevissza zajával. Elszakadtam Robtól, a családja – a családunk – tagjai ölelésükbe vontak, puszik csattantak az arcokon, valaki beletúrt a hajamba, mindenki egyszerre beszélt. El sem akartam hinni, mekkora öröm szabadult ki. Mindannyian szárnyaltak. A mi boldogságunk egyszeribben az övéké lett. Az, hogy Rob végre társat talált; hogy ez a személy, egy rendes, normális nő, nem pedig valami elkényeztetett sztárocska, aki ki tudja, mibe vinné Robot; mindenkit elégedettséggel töltött el. Megdöbbentett, hogy egy szó nélkül maguk közé fogadtak, érdeklődve, szeretettel néztek rám, vidáman kérdezgettek bennünket. A nehezén azonban még nem voltunk túl.
A fejem kavargott, az érzések és gondolatok szivárványszínű kavalkádja messzire repített, innentől kezdve, féltem, nem sok minden fog eljutni a tudatomig. Tompán hallottam, hogy Rob valami másik fejleményt emleget, majd felcsendült Annie nevének szimfóniája. Lányunk említése valamennyire kijózaníthatott, mert láttam már. Láttam az arcokra írt őszinte meghökkenést, az ezernyi kérdést, az elfojtott érzelmeket.
- Tessék? - nyögte Claire. - Annie? A lányotok?
- Robert, mit jelentsen ez? - Richard hangja valahonnan a szoba távoli részéből érkezett.
- Annie a lányunk – hallottam meg tulajdon hangomat. Én magam is ledermedtem, olyan idegennek tűnt. - Robé és az enyém. Tizenhét éves, az edmontoni lakásunkban él.
Pár pillanatig csak a némaság kongatta a falakat, majd az előbbi nyüzsgés újra beindult. Hogy lehetséges mindez? Miért titkoltuk eddig? Hol van most ő? Miért nem mondtuk el korábban? Honnan ismerjük mi egymást, Robbal?
Erre számítottam. Kérdésekre. Faggatózásra. Döbbenetre. Arra azonban a legkevésbé sem, hogy nem haraggal fordulnak felénk, hanem kíváncsisággal, megértéssel.
Lassacskán mind lenyugodtak, mi pedig elkezdtük megválaszolni a kérdéseiket. Elmeséltük a történetünket, beszéltünk nekik Annieről, Edmontonról, mindenről, amiről úgy éreztük, tudniuk kell. Ők pedig figyelmesen hallgattak minket. Láttam a szemükben megcsillanó könnyeket, az elfojtott mosolyokat, az esetleges értetlenkedést. Mindent láttam, az őszinteség teljes volt, a szemem itta a látványt. Minden ízében szokatlan pillanat, ami éppen ezért csodálatos. Azt hittem, taszítani fog ez a kitárulkozás, hiszen sosem szerettem; ez az egyik ok, amiért rettegtem ettől a találkozótól. Most mégis jólesett végre szabadon beszélni kettőnkről, a szerelmünkről, annak gyümölcséről.
Robnak egy idő után mennie kellett, egy utolsó csók után itt hagyott bennünket. A székeket a TV elé húztuk, elhelyezkedtünk, vártuk, hogy kezdődjön Rob műsora, közben válaszolgattam további kérdéseikre.
- Kifogyhatatlan a kérdéstár, remélem nem bánod – vigyorgott rám Lizzy. Ragaszkodott hozzá, hogy így hívjam.
- Egyáltalán nem! - tiltakoztam kedvesen. - Jár nektek. Annyi év után... - sóhajtottam fel zavartan.
- Tizenhét év... nem lehetett könnyű – tűnödött el Victoria.
- Egy szavam sem lehet – sütöttem le a tekintetem. - Az a tizenhét év ugyanúgy az én saram, mint az övé. Ugyanannyira hibás vagyok, mint Rob, ha nem jobban – elhallgattam egy pillanatra, próbáltam lehűteni feltámadó bűntudatomat. - Borzasztóan sajnálom, hogy így alakult! Remélem meg tudtok bocsátani nekem. Egyszer. Majd valamikor...
- Ugyan, Rachel, nincs miért megbocsátanunk! - nyugtatgatott Victoria. Megérintette az arcomat, a szemébe néztem, láttam, komolyan gondolja, amit mondott. - Egyikünk sem haragszik rád. Ezért nem kell aggódnod.
- Ahogy mondja, Rachel – szólalt meg Lizzy mosolyogva. - Ez egy új kapcsolat, itt mindenki tiszta lappal indul. A múltban elkövetett hibákért nem vonunk felelősségre senkit. Senki nem ítél el téged azért, amit tettél. Nem tudjuk, milyen volt akkor neked. Lehet, hogy mi is így cselekedtünk volna. Ez nehéz kérdés.
- Nem is szeretünk erről beszélni Robbal.
- Nem tudjátok, hogy kéne kezelni, igaz? - tapintott a lényegre Claire. Bólintottam, mire szeretetteljesen elmosolyodott. - Megértjük, kincsem, ez természetes. Ne érezd rosszul magad miatta!
- Nem is tudom, mit mondhatnék... - szóltam meghatottan. - Olyan kedvesek vagytok mind, nem lehetek elég hálás!
Mielőtt felelhettek volna, elkezdődött Rob sajtótájékoztatója. Mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét, velem az élen. Onnantól kezdve, hogy fellépett, barátságosan mosolygott, integetett, minden felerősödött és... eltompult. A szívem eszeveszett dobogása, a légzésem, ami egyszeriben zilálássá vált, az izzadás, ami hirtelen cseppekben csapódott ki a bőrömön, a kezem remegése megsokszorozódott, a külvilág ennek ellentmondva távolodott, halványodott, lassan eltűnőben volt. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, mégsem tudtam szólni senkinek, hogy segítsen. A szemem káprázott, szédültem, a fejem hasogató dobszóval akart az őrületbe kergetni. Egyet akartam; legyen vége a szenvedésnek! Múljon el a rosszullét, ne kívánja senki sem, hogy saját kezemmel tépjem ki magamból a fájdalmat! A gyomrom rángatózott, öklendezve előreborultam, de mivel nem ettem egész nap semmit, nem tudtam kiadni magamból azt, ami valószínűleg az egész rosszullétet okozta. El sem tudtam képzelni, mi kárhoztathat ilyen kínokra. Hallottam a hangokat; ijedt, aggódó kiáltásokat, amik, mire elértek hozzám, csupán suttogásnak hatottak. Éreztem egy hűsítő kezet végigsuhanni az arcomon, mielőtt a földre zuhantam volna, s fejemet a padlóba ütve, elvesztettem volna az utolsó kapcsot, ami a külvilághoz kötött.

50.rész

Új kilátások



Este a Szabadság-szobornál fotóznak, utána kései interjú, vacsorával egybekötve. Ne várj meg! Szeretlek.

Nem ez volt az első eset, hogy ilyen üzenet érkezett Robtól. A New Yorkban töltött majd' egy hónap alatt rájöttem, hogy Robnak sokkal keményebben kell dolgoznia, mint azt valaha képzeltem. Reggeltől estig ki sem látszott a különböző feladatokból – fotózások, interjúk, megbeszélések, üzleti ebédek és vacsorák, partik, internetes kérdezz-felelek a rajongókkal Rob hivatalos honlapján... A folyamatos forgatásról nem is beszélve. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobb fényben tűnjön föl, hogy az emberek szeressék és becsüljék, hogy megérdemelje a munkáiért kapott fizetést, de hogy ennyi mindenben kelljen egyszerre helyt állnia, még én sem gondoltam.

A Natashával és Freddel történtek sem könnyítették meg mindennapjait. Mindkettejüktől bocsánatkérő levelet kaptam, amiben megmagyarázták mit miért tettek, leírták, sejtelmük sem volt mennyire véresen komoly, ami Rob és köztem van, s csak jót akartak. Nem hitték volna, hogy ez lesz a dolgok végkimenetele, borzasztóan sajnálták, hogy így alakult és a bocsánatomat kérték. Natasha egy virágokkal díszített ajándékkosarat is küldött, borral és bonbonnal, az édesebb békülés érdekében. Azt kérte, találkozzunk, hogy személyesen is elmondhassa, belátja mekkorát hibázott. Mindkettejüknek válaszlevelet írtam, amiben elfogadtam bocsánatkérésüket, s kértem, felejtsük el a múltat. A találkozást azonban egyértelműen elutasítottam.
Rob úgy gondolkodott, mint én. Megbocsátott nekik, tisztázta a helyzetet, de nem kívánta velük a jövőben tartani a kapcsolatot. Eljátszották a bizalmát, hátbatámadták, ezen nem tudta túltenni magát. A felszínen minden olyan volt, mint régen, de Rob szívében megváltoztak az érzések irányukban.
Natashával továbbra is forgatta a filmet; beszélgettek, nevetgéltek, csókolóztak, ha kellett, de ez mind csak a kameráknak szólt. A szünetekben elmaradtak a közös étkezések, megbeszélések és viccelődések. A stábtagok látták a változást, de a háttérben álló okokról fogalmuk sem volt. Szerencsére senki nem faggatózott.
Fred visszavonult Rob ügyeinek intézéséből, barátságuk véget ért, s ezzel minden elrendeződött.

Én szinte az egész napot a szállodában töltöttem – írással és az otthoni ügyek intézésével. Amikor egy hónappal ezelőtt Rob arra kért, maradjak, nem nagyon kellett győzködnie. Oly sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát, hogy nem bírtam megbarátkozni a távozás gondolatával. Mindkettőnk bánatára, sajnos így sem tudtunk sok időt kettesben tölteni, Rob rendkívüli elfoglaltsága miatt. Majdnem mindennap este esett be mellém az ágyba, s csak néhány óránk volt rá, hogy megbeszéljük a nap eseményeit és szeressük egymást. Ez is több volt a semminél, így nem panaszkodtunk.

Otthon mit sem sejtettek a minket ért történésekről, nekünk pedig nem állt szándékunkban felvilágosítani őket. Úgy döntöttünk, titokban tartjuk, hogy azt hittem, Rob megcsalt, s emiatt Ian karjaiba menekültem. Fölösleges lett volna beavatni bárkit is. Mindketten elegendőnek tartottuk, hogy mi hárman szenvedtünk miatta.

Annie örömmel vette tudomásul, hogy az apjával töltök még néhány hetet, amiért nem lehettem elég hálás neki. Nem kérdezősködött, nem akadékoskodott, egyszerűen jó szórakozást kívánt és azt mondta, szeretettel vár haza bennünket. A hátralévő időt a nagyszüleivel tervezte tölteni.

April esküvőjéig pontosan tíz nap maradt, ami azt jelentette, Robnak kétszer olyan kitartóan kell dolgoznia, hogy minden elrendeződjön addig, és nyugodt szívvel térhessünk haza. Nem tudtam, hogy a házának eladása, autójának leszállítása, s a sajtókonferencia összehívása, melyen bejelenti, hogy visszavonul a munkából, hogyan áll, de bíztam benne, hogy Rob kezében tartja az események alakulását.
Ami a koszorúslányságomat illeti, volt egy számomra igen kínos beszélgetésem Aprillel, amikor is közöltem vele, az esküvőjéig nem térek haza Edmontonba. Ez azt jelenti, hogy nem tudok neki az előkészületekben segíteni, nem vagyok mellette, hogy támogassam, nem együtt élvezzük ki menyasszonyságának utolsó napjait. Csak nehezen tudtam legyűrni emiatt érzett lelkiismeret-furdalásomat, hiszen April annyi mindent tett értem, köteles lettem volna mellette állni. Ő azonban nem hazudtolta meg önmagát; kedvesen és türelmesen biztosított, hogy nélkülem is remekül boldogulnak, a szervezés a legjobb kezekben van, tehát teljesen fölösleges aggódnom és mentegetőznöm, amiért nem vagyok ott. April egy cseppet sem haragudott, sőt, megkért rá, hogy ne foglalkozzak az esküvővel, inkább élvezzem ki a Robbal kettesben tölthető pillanatokat. Ennél más aligha bizonyította volna jobban, mennyire fontos neki a boldogságom és mennyire szeret engem. Igyekeztem eleget tenni a kérésének, s jókislányként élveztem a nem várt ,,nyaralást”.

Ha volt is bennem ellenállás New York irányában, egy pillanat alatt tovaszállt. New Yorkot nem tudtam nem szeretni. A fények, a hangok, a nyüzsgés, a pezsgő mozgás - élővé varázsolta az egyetlen betontömbnek tűnő várost. Reggel ezzel a fantasztikus látvánnyal keltem, este pedig azzal feküdtem és boldog voltam, hogy itt lehetek. New York nyomot hagyott nem csak az életemben, az itt történt fontos jelenetek miatt, hanem hangulatával és stílusával a szívemben is. Ennek ellenére számoltam a napokat, hogy mikor térhetek végre vissza oda, ahova tartozom. Ahogy a férfiak közül Rob volt az egyetlen, igazi a szívemben, úgy a városok közül Edmonton volt az a hely, ahol igazán otthon éreztem magam. Semelyik másik helység nem ért fel vele.


- Hát itt vagy? - simultam Rob kitárt karjai közé.
Még csak reggel hét óra volt, amikor felébredtem. Azt hittem, Rob már el is ment a munkába, de a konyhába érve megpillantottam fáradt, álmos mosolyát, amint épp reggelit készített kettőnknek.
- Igen, itt vagyok – suttogta, rajtam pedig végigfutott a jóleső borzongás. - Éjszaka nem ébredtél fel, mikor megérkeztem...
- Ezért hagytál aludni – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Annyira édesen szuszogtál, nem volt szívem megszakítani az álmodat. Különben is, nagyon késő volt már. Elhúzódott az interjú.
- Gondoltam, amikor még éjfélkor sem jöttél. Nem bírtam tovább várni, elaludtam a könyv felett.
- Jól tetted. Addig sem kellett volna várnod – csókolt homlokon.
- Tudod, hogy rád bármeddig várnék! - motyogtam csókot lehelve a szájára. - Csak nem ittam kávét...
Mindketten felnevettünk. Rob a hajamba túrt, majd az ölébe kapott. Szorosan bújtam hozzá, miközben vadul csókoltuk egymás ajkát. A pultra ültetett, beférkőzött a lábaim közé, így tökéletesen éreztem, miként feszül rajta az alsónadrág. Belenyögött a csókunkba, mikor ujjaim a pólója alá férkőztek.
- Ejnye, Rach, hiszen még nem is reggeliztünk! - kuncogott a nyakamba.
- Igazad van, kell az energia! - csókoltam még egyszer szájon, majd kiszabadítottam magam az öleléséből és teríteni kezdtem.
Rob döbbenten nézett rám, de nem ellenkezett. Folytatta a szendvicsek gyártását, amit azelőtt kezdett el, hogy megzavartam volna. Miután rendbe tettem az asztalt és előkészítettem mindent az evéshez, kávét főztem. Hol én bámultam őt, hol ő pihentette rajtam a tekintetét, ami isteni nyugalommal töltött el. Minden idillinek tűnt – ahogy egymás mellett reggeliztünk, etettük a másikat, csókolóztunk, ahogyan a tegnapról mesélt. Nem is lehetett volna a pillanat teljesebb, tökéletesebb. Megéltem minden lélegzetvételét.
Pár perce már csendben ültünk az üres tányérok és bögrék, használt szalvéták fölött, csak fogtuk egymás kezét és élveztük a minket körbeölelő békét, nyugalmat. Azon gondolkoztam, vajon mit csinálhat most Annie. Hiányzott nekem, alig vártam, hogy újra láthassam, s karjaimba zárhassam. Tudtam, jó kezekben van, mégis aggódtam miatta.
- Rach, komoly dolgokról szeretnék beszélni veled – törte meg a csendet Rob izgatott hangja.
- Tessék? - kérdeztem kissé még lomhán. - Miféle komoly dolgokról?
Ez a reggel nem a komoly megbeszélnivalóké volt. Legalábbis én nem így éreztem. Szívesebben olvasgattam volna a karjaiban, de egy közös zuhanyzás is jólesett volna. Annak mindenesetre örültem, hogy nem sietett még el dolgozni.
- A jövőnkről – jelentette ki, mire a torkomban gombóc képződött.
Bólintottam, jelezve, hogy figyelek, hallgatom mit mond. Nem tudtam megszólalni a feszélyező idegességtől, ami a hatalmába kerített. Elképzelésem sem volt róla, mit ért a jövőnk alatt. Minden egyértelműnek tűnt. Olyannak, amiről nem kell beszélni, csak hagyni kell megtörténni.
- Sokat gondolkoztam az utóbbi napokban – kezdett bele némileg lecsillapodva. - Úgy érzem, fordulóponthoz érkezett a kapcsolatunk. Sőt, az egész életünk! Elég ideje ismerjük és szeretjük egymást ahhoz, hogy komolyabban kezeljük a dolgainkat. Biztos vagyok benne, hogy téged akarlak! Veled akarok élni a hátralévő életemben. Vissza akarok térni Edmontonba, Anniehez és a barátainkhoz – lágy mosollyal az arcomon, megszorítottam a kezét. Egyetértettem minden szavával és meghatott a belőlük áradó gyengéd törődés. - Döntöttem és még soha nem voltam ennyire biztos benne, hogy a döntésem helyes. Holnap megtartom a sajtótájékozatatót. Bejelentem, hogy visszavonulok a munkától, a szerelmemmel és a lányunkkal fogok élni, elvonulva a hírnévtől és figyelemtől.
Elakadt a lélegzetem. Nem számítottam rá, hogy minket is bejelent. Óriási döntés volt ez, ami megváltoztatja az egész életünket. Holnaptól minden más lesz. Elkerülhetetlen a változás.
- Rob, biztos vagy ebben? - kérdeztem elhalón, bár sejtettem milyen kimenetelű lesz a válasza. - Ez nagy változást jelent ránk nézve. Igazából mindenkire nézve.
- Még nem fejeztem be, Rach! - cirógatta meg az arcomat. - A java még csak most jön.
Ismét bólintottam, de az izgalom ahelyett, hogy csökkent volna, most már félelemmel párosult a szívemben. Bíztam benne, tudtam, hogy a legjobbat akarja nekünk, mégis elöntött az aggodalom. Ki tudja miket forgat még a fejében?
- Közlöm a világgal, de előtte a családommal és barátaimmal kell tudatnunk. Joguk van elsőkézből, hamarabb megtudni. Így a legtisztességesebb, senkit nem fog váratlan meglepetésként érni és legalább megismernek téged is.
Reszkető kezekkel kaptam Rob nyaka után. Ő kedvesen átkarolt és belecsókolt a hajamba. Nem kellett szólnom ahhoz, hogy tudja, mennyire megijesztett. Nem álltam készen a találkozásra. Túlságosan nagyot akart hirtelen előrelépni.
- Hidd el Rach, így lesz a legjobb! Holnap délután, a sajtótájékozató előtt találkozol a szeretteimmel. Mind itt lesznek. A szüleim, a nővéreim a családjukkal, Marcus a feleségével, Bobby a mennyasszonyával, Sam a családjával és persze a jó öreg Tom is. Bemutatlak nekik és elmondom a döntésemet. Egyedül eképp érhetjük el, hogy megértsenek és támogassanak bennünket. Sajnos Annie nem lesz itt, vele csak külön ismerkedhetnek meg – tette hozzá kissé bánatosan.
- Rob! - kiáltottam. - Mégis, hogy képzelted ezt? Ide rángatod a családod, s épphogy csak szólsz nekem róla? - A hangom remegett, így a belecsempészett hamis felháborodást nem lehetett hatásosnak nevezni.
- Tudom, hogy félsz, Rachel, de nem kell tartanod tőlük! Amikor idehívtam őket, megmondtam nekik, hogy fontos dolgokról lesz szó. Lélekben felkészülnek. Nem lesz semmi baj. Szépen bemutatlak nekik és kész. Nem olyan nagy lépés, mint amilyennek tűnik.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam. - Ez hatalmas lépés! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Ha azt gondolják, elrabollak tőlük?
- Számukra egyedül az fontos, hogy én boldog legyek. Ha látják, hogy te azzá teszel, s én csak ezt az életet akarom, támogatni fognak bennünket! Biztosra veszem, hogy tetszeni fogsz nekik. Megismernek és megszeretnek. Nem is lehet másképp. Higgy nekem, ők nagyon jó emberek!
- Efelől semmi kétségem.
- Akkor? Magadban nem bízol? - találgatott.
- Én... - hebegtem zavartan. - Nem tudom. Csak... olyan hirtelen jött.
Felkuncogott, bár én nem találtam semmi mulatságosat a helyzetben.
- Lassan egy éve várok arra, hogy hivatalos legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy mindenki tudja, téged szeretlek, csak te kellesz nekem, veled akarom leélni az életem! Büszke vagyok rád. Meg akarlak mutatni a világnak. Nem kell többet titkolóznunk, rejtőzködnünk. Végre felvállalhatjuk azt, ami köztünk van – magyarázta határozott hangon. - Ideje tovább lépnünk. Ijesztőnek tűnik, de menni fog. Bízok magunkban. Képesek vagyunk ezt meglépni.
Gyenge sóhajtás kúszott elő az ajkaimból. Fejemet Rob vállára hajtottam és megkérdeztem, hogyan tovább. Beigazolódott a sejtésem; ő már mindent előre eltervezett.
- Holnap bemutatlak nekik, elmagyarázom, hogy mi is az, ami köztünk van. Beszélünk nekik Annieről. – kis szünetet tartott, ellenőrizte, hogy viselem az elhangzottakat. Nem reagáltam, amivel elégedett lehetett, mert folytatta. - Megtartom a sajtótájékoztatót. Négy nap múlva pedig hazamegyünk, Edmontonba. A költöztetők már intézik a csomagolást, az autómat utánunk hozzák. Az ügynökeim felszámolnak utánam mindent. A Los Angeles-i lakásomat napokon belül eladják.
- Ennyi? - Hisztérikusan felnevettem, magam sem tudtam, miért.
- Van még egy meglepetésem otthonra – válaszolta finoman. A szokásosnál is jobban viselte érzékenységemet.
- Igen? És nem árulsz el belőle semmit? - kérdezősködtem.
- Természetesen nem. Titok. Edmontonban mindent megtudsz. A dolog Annie-t is érinti, így csak akkor mondom el, ha ő is velünk lesz, de ne aggódj, mindent meg tudsz időben! - villantotta fel ragyogó félmosolyát.
- Nehéz napoknak nézünk elébe – suttogtam magam elé meredve.
Megilletődtem az ellőttünk álló feladatok, megpróbáltatások miatt. Sok mindent kellett még átvészelnünk és féltem. Féltem, mert mihez kezdek ha nem fogad be a családja, a barátai? Mi lesz, ha mást akarnak Rob mellett látni? Mi lesz, ha visszavonulásáért engem hibáztatnak? És mégis mi lesz Annievel? Mit fognak hozzá szólni?
Több, mint fél évvel ezelőtt nem volt bennem kétség, azt illetően, hogy Robot befogadják-e az ismerőseim. Izgultam akkor is, hogyne izgultam volna? Mégsem éreztem azt a fenyegetést, hogy nem fogják szeretni. Őt nem lehetett nem szeretni és senki nem kívánhatott jobb embert mellém.
Vajon velem is így lesz? Vagy inkább szokjam a gondolatot, hogy nem? Mihez kezdek abban az esetben?
- Rachel! - szakított ki Rob a gondolataim közül. - Ne töprengj az előttünk állón! Élvezzük ki inkább a délelőtött – semmi programom nincs, hacsak te nem szervezel valamit. Gyere és felejtsd el amit mondtam! - felém nyújtotta a kezét és magával húzott.
- Valóban meg vagy győződve arról, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk? - kérdeztem kétkedőn, miközben kézen fogva a fürdőbe vezetett.
- Az életemet is feltenném rá – biztosított, majd megnyitotta a hatalmas kád csapjait.
A zubogó víz hangja, nyakamra hintett csókjaival együttesen minden gondolatot kivertek a fejemből. Rob tudta, hogyan koncentráljunk a jelenre.

49.rész

Beteljesedés



Ismerős helyzet volt.
Rob ujjai szorosan fonódtak az enyéimre, oldalunk összesimult, gyorsan szedtük a lábunkat. Minél hamarabb beérünk a szobánkba, annál jobb. Mióta kiléptünk Ian lakásából, nem szóltunk egymáshoz. Nem mintha nem lett volna mit mondanunk - bőven akadt megbeszélnivalónk, még mindig. De... túl sok lett volna. Nem vágytunk szavakra. A mostani a tettek ideje volt.
Becsapódott mögöttünk az ajtó. Istenem, mennyire vártam már ezt a hangot! Úgy láttam Rob is.
Vadul egymás ajkának estünk, haraptuk, szenvedélyesen ízleltük a másik csókra éhes száját. Hány hónapja álmodoztam erről? Inkább bele sem gondoltam.
Mialatt nyelveink a megszokott, jól ismert táncukat járták, ő gyengéden simogatta a hajamat, én pedig átöleltem. Olyan jó volt végre a karjaiban lenni, ölelni és csókolni őt! És a tudat, hogy csak az enyém, a világ legboldogabb emberévé tett.
Ideje volt már, hogy szerelmünk beteljesedjen, boldogságunk elérje csúcspontját. Rengeteget szenvedtünk mindketten, borzalmak hosszú, végtelennek tűnő sorozata csapott le ránk, de küzdöttünk egymásért, a szerelmünkért, a közös jövőért. Megérdemeltük ezt a falatnyi mennyországot, ami most a lábaink előtt hevert.
Nem bírtam tovább. A pillanatnyi szünetben, amíg levegő után kapkodtunk, kibújtattam a pólóból, amit viselt. Úgy terveztem, hogy a lehető leghamarabb megszabadítom minden ruhájától, de... a szépsége közbeszólt. Az ujjaim a hasára csúsztak, cirógatni kezdték a hullámos szőrszálakat. Felfuttattam ujjaim a mellkasán, majd a nyakát átkarolva húztam ismét magamhoz egy édes csókra, amiből aztán egy minden eddiginél elsöprőbb lett.
Úgy éreztem, késlekedünk, úgy tűnt mintha órák óta csak állnánk itt, az ajtóban. Rob még mindig csak csókolt, a keze bebarangolta az arcomat, bele-beletúrt időközben hosszabbra nőtt hajamba.
- Rob, kérlek... - suttogtam elgyengülve. – Nem bírok tovább várni.
- Pedig kénytelen leszel – lehelte csukott szemmel.
Elégedetlenkedve morogtam. A szívemben tomboló szerelem szétterjedt, most már nem értem be annyival, hogy a lelkünk egy volt. Arra vágytam, hogy a testünk is eggyé váljon. Érezni akartam, hogy az enyém, hogy bennem van, hogy nincs külön ő és én, csak mi, csak mi ketten, egyesülve. El akartam szakadni a valóságtól, ki akartam szabadulni a testemből. A vágy szabadságát áhítottam.
- Azt szeretném, ha... - nyitotta ki a szemeit. - Ha minél tovább tartana. Szeretni akarlak...
- Tessék? - a fejem kába volt, nehezemre esett gondolkodni.
- Csak... engedd, hogy szeresselek!
Nem tudtam válaszolni. Bólintottam, bár nem értettem egyet vele. Most akartam őt! Ki voltam éhezve az érintésére, a csókjára. Egyszerűen akartam. Mindent, ami ő volt. Mindent, ami vele állt kapcsolatban.
Az arcomhoz nyúlt, ujjai bársony érintésétől libabőrös lettem. A hajamba túrt, ajkai lassan közelítettek az arcomhoz. Centiről centire haladt, finom csókjai sosem estek még ilyen jól. Miután végzett az arcommal, a pólómhoz nyúlt. Egy könnyed mozdulattal levette rólam, majd ugyanilyen természetességgel kikapcsolta a melltartómat. Pillantása akaratlanul is elidőzött idomaimon. Nem tudom, mi játszódhatott le benne, de meggyorsította a vetkőztetésemet. Amint kiléptem a papucsomból, kibújtatott a sortomból, és ujjai már a bugyim szélénél táncoltak. Végigsimított rajta, aztán... bent is volt.
A szívem hevesebben kezdett dobogni. A légzésemet jóindulattal sem lehetett normálisnak mondani.
Már attól, hogy a keze a bugyimban volt, majd elájultam. Lassan, higgadtan közelített nőiességem legérzékenyebb pontjához, majd elégedetten elmosolyodott, amikor az első nyögés kibuggyant belőlem. Ujjainak játéka után senki sem várhatott el tőlem több önfegyelmet, lenyúltam, letoltam magamról a bugyit, és sebesen kiléptem belőle. Miközben finoman rákulcsoltam az egyik kezemet az övére, s közelebb húztam magamhoz, ajkaimat a nyakára tapasztottam. Mindketten ziháltunk, én kezének őrjítő kényeztetésétől, ő a nyakára hintett csókjaimtól.
Egyikünk sem akarta, hogy ennek itt és most vége legyen, ezért Rob felkapott a karjaiba, és a hálóba sietett velem. Nem néztünk se jobbra, se balra, csak arra koncentráltunk, hogy az ágyba jussunk. Az ajkait falva a haját téptem, keze fel-alá járt a testemen. Egyszercsak eltolt magától, a kezeimet összefonta a fejem felett, és csókolni kezdett. A nyakamnál kezdte, s lefelé haladt. A melleimhez érve nyelvét is bevetette, kíméletlenül űzött előre a vágy ösvényén. Fájdalmasan keményre szopogatta a mellbimbóimat, első sikolyom hallatán a hasam alsó, hihetetlenül érzékeny részére tért át. Szeretkezéseink alkalmával megtanulta, hogy milyen könnyen kényeztethető ez a terület, elég volt végighúznia az ajkát, hogy remegjek. Most is így történt. Nehezen szedtem a levegőt, s mikor nyelvével az alhasamat érintette, lenyúltam hozzá, és undorító, önző módon lejjebb toltam. Hallottam ahogy halkan felnevet, s ez némileg megnyugtatta felbolydult lelkemet.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, de már vége lehetett volna! Rob még mindig őrjítően lassú volt. Apró csókokat lehelt szemérmemre, s hiába ringatózott már a csípőm a vágytól, nem tért a lényegre.
- Rob, kérlek!
Rob felpillantott rám a lábaim közül, amitől úgy éreztem magam, mintha egy mocskos pornófilmben lennék, mégsem jöttem zavarba. Miért is jöttem volna? Nem kellett szégyenkeznem amiatt, hogy vágyom rá, hogy akarom őt, sem amiatt, hogy ez az érzés kölcsönös. Természetes volt, magától értetődő, ösztönös. Minden sejtünkbe ezt kódolták, csak kellett valaki, aki kiváltja, előhozza belőlünk. Nekem ő volt ez a különleges személy.
Egyszerűen megadtam magam a szenvedély előtt, amikor megkérdezte, szeretném-e, ha továbbmenne. Csupán egy sóhajtásra futotta tőlem.
- Ezt igennek veszem – a végét már alig értettem, ugyanis egész arcát belém temette.
Nem bírtam, vagy inkább nem akartam visszafogni magam, a csípőm fel-le mozgott, szégyentelenül hangos nyögések és sóhajtások szakadtak ki belőlem. Le mertem volna fogadni, hogy minden nőből ezt váltotta volna ki. Rob saját vágyairól teljesen megfeledkezve, ujjaival, nyelvével és ajkaival összedolgozva hajtott a csúcs felé. Szorgosságának hamar meglett az eredménye, a lepedőbe markolva, fejemet hátravetve, szemeimet lehunyva hangosan sikítva élveztem el.
Rob azonban nem hagyta abba. Ujjai végigjárták a testemet, a combomat simogatta, miközben apró csókjai a melleimet érték. Én a kielégüléstől elpilledve hevertem, ő meg csak cirógatott, csókolgatott, leheletétől remegett minden porcikám.
Hiába tett meg mindent, nekem ez sem volt elég. Én is ízlelni szerettem volna, aztán... végre az övé akartam lenni teljesen.
Felhúztam magamhoz, minden szenvedélyemet egy csókba sűrítettem. A mellkasát karcolgattam, ő pedig vad morgásával biztatott egyre nagyobb hevességre. Letéptem róla a maradék ruhát, s a hajába túrva bújtam szorosan hozzá. Ölem az övének dörzsölődött, egyre nagyobb és nagyobb vágyat csiholva benne. Megvadított a közelsége, a légzése, férfias hangjai... Egy határozott mozdulattal hátradöntöttem, és már a csípőjén is ültem. Medencéjén körözve már nem volt sem türelmes, sem késlekedő, zihálva húzott magához egy csókra, majd hagyta, hadd tegyek úgy, ahogy szeretnék. Felsőtestére lehelt csókjaim után, lejjebb csúsztam, meredező férfiasságát vettem kezelésbe. Még csak a kezemmel dolgoztam rajta, de Rob már hörgött, karjai esetlenül hevertek remegő teste mellett. Saját szenvedéseimből kiindulva nem várattam sokáig. Gyors nyelvcsapásokkal néhány perc alatt kicsaltam testének zamatos nedveit. Kielégülése után ismét hozzábújtam, az arcát csókolgattam, amit meglepő módon simára borotvált. Ujjaimat újra meg újra belefúrtam selymes hajába.
Néhány percig pihegve feküdtünk egymás mellett, csak csókolóztunk és simogattuk a másikat. Ujjaink összefonódtak, homlokunk összekoccant, elvesztünk a másik pillantásában. Rob szeme homályos volt a vágytól, de még így is láttam a benne csillogó szerelmet. A szerelmet, ami értem égett.
Annyira szépséges volt... újra beleszerettem. Megint. Sokadszorra. Nem untam meg, ahogy a szívem beledobban a közelségébe, a látványába. Boldoggá tett, hogy még ennyi idő után is lenyűgöz minden mozdulatával, pillantásával, lélegzetvételével. Ő volt az igazi, teljesen biztos voltam benne. Senki más nem lehet annyira tökéletes a számomra, mint ő.
Pár perc elteltével ismét beindultam, az ajkába haraptam és magamra húztam. A vágy mindkettőnket uralt, űzött a beteljesedés, a mindent megsemmisítő tökéletes boldogság felé, szenvedéllyel korbácsolva testünket.
Férfiassága teljes nagyságában pompázott, mire akaratlanul is megnyaltam a számat. Kettőnk közé nyúltam, s egy kis cirógatással segítettem rá. Rob belenyögött a csókunkba, keze becsúszott a fenekem alá, és végre megtörtént aminek meg kellett történnie. Egy finoman határozott mozdulattal hatolt belém. Belőlem egy kisebb sikoly, belőle egy férfias nyögés tört elő. Alig kaptam levegőt a régi érzéstől. Újra egyek voltunk. Nagyon-nagyon hosszú idő után.
Nem bírtam magammal, a fenekébe markolva mozgásra késztettem, miközben egy tüzes csókot leheltem az ajkára. Nem kellett sokáig biztatni, mozgásba lendült, továbbra is óvatosan, kényeztetően. Hiába próbáltam engedelmes lenni, és hagyni, hogy mindent úgy csináljon ahogy akarja, nyakamra hintett nedves csókjai elvették az eszem. Nem volt elég amit belőle kaptam, többet akartam. Még mindig többet. Egy ügyes mozdulattal átgurultunk, s most már én voltam fölötte. Ujjaim a hasát simogatták, miközben fel-le, s körkörösen mozogtam. Pillanatok alatt kimelegedtünk. Illatos veríték borította a testünket, a hajunk összekócolódott. Mégis gyönyörű volt. Gyönyörű, mint mindig.
- Annyira gyönyörű vagy! - suttogta mélyen a szemembe nézve.
- Te beszélsz? - kuncogtam fel. - Olyan jó végre veled lenni! – tettem hozzá mosolyogva.
Egy percre sem hagytam abba a mozgást. Folyamatosan hullámoztunk, a testünk nedvesen simult össze, kapkodva vettük a levegőt. Szerelmeskedésünk hangjai betöltötték a szobát.
Rob egyik kezét a melleimre vezetve cirógatni kezdte azt, míg a másikkal közénk nyúlt, s összekapcsolódásunk pontját tapogatta ki. Ekkor a mennyország szakadt rám. Hangos sikítás robbant ki a mellkasomból, remegve omlottam Rob testére, miközben ő minden eddiginél mélyebben merült el bennem, s egy szinte már állatias hörgés kíséretében csatlakozott hozzám mennyei szárnyalásomban. Az agyam elborult, kilőttek a csúcs rakétájával, hogy valami távoli, ismeretlen bolygón kössek ki, ahol nem vagyok ura mozdulataimnak, gondolataimnak, sőt, még érzéseimnek sem. A szemem káprázott, elvakult a milliónyi tűzijátékszerű fénytől.
Percekig nem hallatszott más, csak megdöbbentően heves lélegzésünk és gyors szívdobogásunk.
Nem tudom, mennyi időnek kellett eltelnie, hogy valamennyire magunkhoz térjünk és felfogjuk a történteket. Biztosra vettem, hogy egyikünk sem élt még át ilyen elemi, ilyen erős, ilyen minden mást eltörlő orgazmust. Az összes sejtem remegett az átélt gyönyörtől, a fejem kusza volt a legkülönbözőbb gondolatoktól, mégis minden megnyugtatóan üressé vált. Üresen teljessé.
- Ezt akarom mindennap! – szakított ki a gondolataim közül Rob rekedtes hangja. - Mostantól minden nap érezni akarlak. Úgy, mint az előbb.
- Neked is annyira jó volt, mint nekem? - kijelentés és kérdés között valahol félúton járt a hangom.
- Viccelsz? - nevetett fel édesen. – Az nem kifejezés! Soha nem volt még részem hasonlóban. Ez... elképesztő volt!
- Igen, az – merültem el szemének kékes-szürkés tengerében - Jobb volt, mint eddig bármi, bármikor. És ha belegondolok, hogy ez milyen nagy szó, hiszen veled mindig jó volt, sőt, nem is csak jó! Tökéletes! - tettem hozzá elgondolkodva. Rob elégedett vigyora levakarhatatlan volt.
- Talán azért, mert most már végre elhiszed, hogy te vagy számomra az egyetlen, az igazi! Hogy nem kell senki más, csak te. Mert te vagy a mindenem. Rád van szükségem. Csak rád! Szeretlek!
- Nincs több kétség – súgtam vallomásától meghatottan.
- Nincs több kétség – ismételte, majd újra maga alá gyűrt és csókolni kezdett, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.