Befejezés
Judy, a mi kis angyalunk. Nem tudtunk betelni vele, csodáltuk, a nap huszonnégy órájában gyönyörködtünk benne, érintettük, beszéltünk róla. Sosem volt elég a csillogó kékesszürke szempárból, a csintalan mosolyból, az édes, rózsás arcocskából, a piciny ujjacskákból, amik ragaszkodóan szorították a miénket. A szívemet elárasztotta a büszkeség, az önzetlen, feltétlen szeretet, akárhányszor csak rágondoltam, megpillantottam vagy felcsendülni hallottam szépséges nevét. Rajongtam érte, nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy végül nem esett baja, szépen és egészségesen érkezett közénk.
Örültem, hogy Rob végül a Judy nevet választotta. A Judy és a Sally között vacilláltunk, nem tudtunk határozott döntést hozni, így én Robra bíztam, megkértem, hogy a döntő pillanatban ő mondja ki a nevet, amibe ha nem is szívesen, de belement. A fiú nevek közül a Matthew volt a legesélyesebb, de a Peter és a Daniel is szóba került.
- Majd a többi lurkó megkapja ezeket a neveket - biztosított Rob mosolyogva.
Rob egyik kezét rajtam tartotta, a másikkal a kettőnk között fekvő Judy szőke fejecskéjét simogatta. A tekintete is kettőnk között járt, az ajkai hol engem, hol a lányunkat érintették.
- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen érzés. Mindent felülmúl. Sosem voltam még ennyire boldog, Rachel - suttogta gyengéden. Pillantása puhán ért az arcomhoz. - Köszönöm! Köszönöm neked, hogy azon a szeles, hűvös, februári éjszakán betoppantál az életembe, hogy magadhoz láncoltál és szerettél egy éjen át - ujjait gyengéd szeretettel az arcomra simította. - Köszönöm, hogy megszülted és felnevelted Annie-t, hogy olyan remek emberré formáltad, amilyen most, hogy mindenben mellette álltál, támogattad és segítetted őt, hogy kísérted az útján... Hogy az anyja mellett az apja is voltál, sőt a barátnője és a nővére is egyszemélyben. Örökké hálás leszek neki is és a nővérednek is, hogy megkerestetek és idehoztatok, de neked is, hogy mindenáron teljesíteni akartad a lányod kérését, hogy küzdöttél és harcoltál értünk. - A szemeimbe gyűlő könnyeket nem tudtam sokáig visszatartani, meghatottságtól reszkető ajkakkal engedtem legördülni az arcomon. Rob halványan elmosolyodott, ujjai követték a könnyeim nyomát, letörölték őket. - Köszönöm, hogy elfogadtad azt, aki vagyok, hogy szeretsz, becsülsz és tisztelsz, hogy hálás vagy a legkisebb dolgokért is, hogy folyamatosan büszkének érzem magam miattad, hogy állandóan új dolgokra tanítasz, hogy melletted sosem unatkozom, sosem érzem magam egyedül! Tudom, hogy rád mindig számíthatok, hogy neked bármit elmondhatok, te meghallgatsz és megértesz. Te vagy az egyetlen, aki a legnagyobb baromságomat is képes vagy értékelni, ráadásul velem nevetsz, beszállsz a viccelődésbe - kacagott fel. Könnyektől maszatos arccal, boldogságtól reszkető szívvel, de én is vele együtt nevettem. - Köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet, hogy igyekeztél mindig a helyes irányba terelni! Köszönöm, hogy a családodba és a barátaid körébe fogadtál, hogy az enyémeket tiszta szívvel szereted, és hogy már nem két családról és baráti társaságról beszélhetek, hanem egyről! Boldog vagyok, hogy megismerhettem Aprilt, Samet, Josh-t, Janine-t, Lucyt, Christ és az összes többi eszméletlen, fantasztikus embert, akik hozzád kötődnek - elmosolyodtam, kezemet az övére szorítottam, belecsókoltam a tenyerébe. Tekintetem a közöttünk alvó angyalra vándorolt - micsoda vallomásból marad ki! Azt kívántam egyszer, ha felnő, neki is mondjon ilyen szépeket az a férfi, aki szereti, és akit ő is szeret. - Köszönöm neked a közöttünk pihenő felülmúlhatatlan csodát is! - nézett ő is imádattal a lányunkra. - Soha senkit nem szerettem és nem is fogok annyira szeretni, mint titeket. Köszönöm, hogy előcsalogattad belőlem ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat és szavakat, hogy megváltoztattál, átformáltál! Köszönöm, hogy megmutattad, igenis létezik földi mennyország!
Válaszolni képtelen lettem volna, ezért csak felé hajoltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ebből a csókból tudja majd, mit érzek iránta, hiszen benne volt minden szenvedélyem, szerelmem és hálám. Minden, amit iránta éreztem, és mégis semmi. Az érzésre, ami a szívemben viharként tombolt, nem léteztek sem szavak, sem tettek. Csupán érezni lehetett őket, és én biztosan tudtam, hogy Rob ugyanúgy érzi, mint én.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Mindent megkaptam az élettől, amit csak vártam, sőt sokkal többet is. Sosem tapasztalt hála és boldogság járta át minden porcikámat.
Judy nagyon jó baba volt - néhány hasfájós esettől eltekintve átaludta az éjszakákat, alig sírt, könnyen kezelhető, nyugodt kislány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Csodájára jártak az emberek, mi pedig ragyogó arccal büszkélkedtünk vele mindenkinek.
Tudtam, hogy Rob magától nem hozná szóba az apasági tesztet, ezért én kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e, ha végeztetnénk. A hasonlóság közte és Judy között egyértelmű volt, a lelkiismeretem mégis azt diktálta, hogy kérdezzem meg ezt tőle. Azt szerettem volna, ha a kétség legapróbb foszlánya is örökre elszáll, semmivé lesz. A biztosabbnál is biztosabb akartam lenni benne, hogy Rob az apja, hogy ezt ő is tudja, hogy ezt mindketten elfogadjuk és eszerint neveljük Judyt a továbbiakban. Amikor azonban előhozakodtam a témával, Rob nagyon megharagudott, láttam rajta, hogy hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne kezdjen veszekedni velem.
- Judy az enyém, biztosan tudom! Hiszen te is látod a szemeit! - köpte felém a szavakat elkínzott arccal. - Nincs szükségem nagyobb bizonyosságra, mint amit a szemeim és a szívem adhatnak! Ő az én lányom, ahogyan mindig is hittem és reméltem. Nem azé az emberé - a teste még jobban megfeszült, kezei a dühtől ökölbe szorultak. Ha nem értettem volna meg, halálra rémített volna, így viszont csak sajnálni tudtam, hogy feltettem neki ezt a kérdést. - Számomra megszűnt létezni, többet nem akarok beszélni róla. Befejeztem, Rachel.
Soha többet nem beszéltünk róla. A tesztet titokban elvégeztettem, tudtam, ha nem tennék így, nem szabadulhatnék meg az utolsó démontól, ami a múltból kísértett. A teszt minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Judy Robé és az enyém.
Egy évvel a kibékülésünk után - amit a kapcsolatunk egyik legjelentősebb, legsorsdöntőbb történésének tartottunk - Robbal egybekeltünk. Csak mi vettünk rajta részt a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal. Csak rólunk szólt, a mi napunk volt.
Nem bonyolítottuk túl, egyszerűnek akartuk, tisztának és őszintének. A korábbról már ismert és megszeretett Calgary birtokon tartottuk a szertartást, a dekorációt fehér virágeső, organza és selyem anyagok, hatalmas gyertyák és fáklyák adták. A ruhámat Sam tervezte, beteljesítve ezzel a korábban tett ígéretét, miszerint ha végre találok egy olyan pasit, aki megfelel az elvárásaimnak és ő is el tud viselni, az ő ruhakölteményében sétálhatok az oltárhoz.
Minden tökéletes volt, minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy a Nagy Könyvben megírták számunkra. Nőnek ennél szebb esküvő még nem adatott.
Mielőtt Rob az ujjamra húzta volna a gyűrűt, megmutatta a feliratot: Örökké. Nem kételkedtem benne, hogy tényleg így lesz. Örökkön-örökké és még tovább. Nem féltem, hogy a halál majd elválaszt minket, tudtam, hogy végül ott is együtt leszünk.
- Nem bontod ki a nászajándékodat, amit tőlem kaptál? - bújtam Robhoz, akár egy kiscica. Csupán a dorombolás hiányzott, de attól sem választott el sok, amilyen elégedett voltam.
Tegnap érkeztünk erre az aprócska szigetre, hogy az egyhetes nászútunkat kettesben töltsük. Ezt kaptuk ajándékba Rob nővéreitől. A fülemben csengtek Victoria szavai: ,,Hogy is engedhetnénk, hogy nászút nélkül térjetek vissza a két zajos gyerkőchöz?” Nyilván ők is pontosan tudták, hogy a gyerekeinkhez visszatérni számunkra nem átok, hanem áldás, de arra is ráéreztek, hogy szívesen pihennénk egy keveset csak kettesben. Egy kissé vonakodva, ám végül hálás szívvel, gyerekként örülve fogadtunk el egy hétnyi szabad szerelmet. Igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni, ami meglepően könnyedén sikerült. Bár hiányoztak Annie-ék, jólesett friss házasként a férjemmel lenni. A férjemmel. Az esküvő óta ez volt a kedvenc szavam. Legnagyobb örömömre Rob is előszeretettel hívott a feleségének és Mrs. Pattinsonnak. Imádtam ezeket a szájából hallani, ha pedig a szemeinek féktelenül vad csillogása és a rajongva szeretett, világhírű féloldalas mosolya is társult hozzá, a szívemet csak nehezen tudtam a mellkasomban tartani.
- Azt hittem azt már tegnap éjjel kicsomagoltam, Mrs. Pattinson - húzott az ölébe, ahol elhelyezkedve éreztem, máris kíván.
- Ó, az csak a bónusz volt - legyintettem ugyanolyan pimasz mosollyal az arcomon, amilyen az övén is díszelgett. Befészkeltem magam az ölébe, amivel sikerült néhány arcpirítóan férfias morgást kicsalnom belőle.
- Kíváncsivá tettél - csókolt a nyakamba.
- Igen? - leheltem elgyengülve. Ha így folytatja, nem tudom megmutatni neki azt, amire már olyan régóta készültem.
Nem úgy tűnt, mint aki le akar állni - szorosan ölelt magához, vágykeltő csókjait a nyakamra és a vállaimra hintette, kezeit pedig feltűnés nélkül az alhasam felé csúsztatta.
- Rob... ne most! - vettem erőt magamon. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, majd felpattantam a napágyról és beugrottam a házba, hogy magamhoz vegyem az előre kikészített csomagot. A szívem izgatottan dobogott, a tenyerem izzadt, kíváncsi voltam, mit fog hozzá szólni. Reméltem, egyikünknek sem okozok csalódást.
Mire visszaértem, Rob már felült a helyén; a homokos, napsütötte partot bámulta. Leültem mellé és félénken a kezébe nyomtam az ajándékomat.
- Tessék! Nézd meg, bontsd csak ki! - biztattam.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem tétovázott, két mozdulattal megszabadult a csomagolástól, majd érdeklődőn szemügyre vette... a könyvemet. Még nem készült el a tervezett borító, így csak fehér alapon fekete betűket láthatott rajta.
- Sorsdöntő éjszaka. Írta Rachel McAchlen - olvasta fel a címlapon szereplő feliratot. Szárnyaltam, hogy az ő hangján hallottam először a címet. Én még magamban is alig mertem kimondani, megszeppentem saját merészségemtől. - Rach, hol van innen a Pattinson? - kért félig komolyan, félig viccelődve számon. - Te nem vetted észre, hogy valami nem stimmel?
- Még ki lehet javítani - mondtam engesztelően, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Fordítsd meg és olvasd fel, kérlek!
Bólintott, de mielőtt teljesítette volna a kérésemet megsimította a fedőlapot. Ujjai elidőztek a nevemen, s valami olyat mormogott, hogy a Pattinsonnal sokkal, de sokkal szebben cseng, akkor is. Elfojtottam a mosolyom.
Rekedtes hangján olvasni kezdett, én feszülten figyeltem.
,,Vele más a hajnal, és más a napnyugta is. Vele még egy kávé elkortyolgatása a lakásom kopott ebédlőasztalánál is értelmet nyer. Nincs többé hétköznapi, unalmas cselekedet, hiszen valamiképpen jelen van, benne van a dolgokban, ha másképp nem is, a szívemben érzett szerelme fűti a testemet. Nem érzek többé félelmet, ha csak azért nem, mert Érte aggódom. Amikor az életem részese lett, mindent megkaptam, így már nem lenne mit várnom a Sorstól, én mégis reménykedem, bízom és vágyakozom, mert ő erre tanított. Szeretem Őt, szeretem magamat is, mert megtanított rá, de legfőképpen azt szeretem, hogy mi vagyunk. Létezik az, hogy mi, nincs többé céltalan lődörgés, eredménytelen kutakodás, bizonytalanság. A kirakósom darabjai a helyére kerültek, és amíg Ő velem van, ott is maradnak. Ez az idő pedig az örökké.”
Miután befejezte, egy ideig nem szólt. Láttam, hogy a kezei egy kicsit remegnek, a szempillái elnehezültek, de a könnyeit megtartotta magának, nem sírt, összeszedte magát, és én tudtam, hogy ezt értem teszi. Azt hitte, ez rólam szól.
- Ezt mondtad az esküvőnkön - mondta végül.
- Igen, a fogadalmam keretében - bólintottam és közelebb bújtam hozzá. Kezeit magamhoz öleltem, az ujjaival játszadoztam. - Sejted már, mi ez?
Bólintott. Kinyitotta a könyvet az elején, majd találomra beleolvasott:
,,A hidegtől vacogva csapódtam be a kis kocsmába, de az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly. Egyedül voltam, szabadon, az Angyalok Városában.
Időm sem jutott feltérképezni a helyet, ahová az ismeretlen társaság sodort, mert egy kékesszürke szempár rabul ejtette a pillantásomat. Mielőtt levegőt vehettem volna, a szerelem bilincsei a csuklómra kattantak...“
Judy, a mi kis angyalunk. Nem tudtunk betelni vele, csodáltuk, a nap huszonnégy órájában gyönyörködtünk benne, érintettük, beszéltünk róla. Sosem volt elég a csillogó kékesszürke szempárból, a csintalan mosolyból, az édes, rózsás arcocskából, a piciny ujjacskákból, amik ragaszkodóan szorították a miénket. A szívemet elárasztotta a büszkeség, az önzetlen, feltétlen szeretet, akárhányszor csak rágondoltam, megpillantottam vagy felcsendülni hallottam szépséges nevét. Rajongtam érte, nem győztem hálát adni a Sorsnak, hogy végül nem esett baja, szépen és egészségesen érkezett közénk.
Örültem, hogy Rob végül a Judy nevet választotta. A Judy és a Sally között vacilláltunk, nem tudtunk határozott döntést hozni, így én Robra bíztam, megkértem, hogy a döntő pillanatban ő mondja ki a nevet, amibe ha nem is szívesen, de belement. A fiú nevek közül a Matthew volt a legesélyesebb, de a Peter és a Daniel is szóba került.
- Majd a többi lurkó megkapja ezeket a neveket - biztosított Rob mosolyogva.
Rob egyik kezét rajtam tartotta, a másikkal a kettőnk között fekvő Judy szőke fejecskéjét simogatta. A tekintete is kettőnk között járt, az ajkai hol engem, hol a lányunkat érintették.
- Sosem hittem volna, hogy ez ilyen érzés. Mindent felülmúl. Sosem voltam még ennyire boldog, Rachel - suttogta gyengéden. Pillantása puhán ért az arcomhoz. - Köszönöm! Köszönöm neked, hogy azon a szeles, hűvös, februári éjszakán betoppantál az életembe, hogy magadhoz láncoltál és szerettél egy éjen át - ujjait gyengéd szeretettel az arcomra simította. - Köszönöm, hogy megszülted és felnevelted Annie-t, hogy olyan remek emberré formáltad, amilyen most, hogy mindenben mellette álltál, támogattad és segítetted őt, hogy kísérted az útján... Hogy az anyja mellett az apja is voltál, sőt a barátnője és a nővére is egyszemélyben. Örökké hálás leszek neki is és a nővérednek is, hogy megkerestetek és idehoztatok, de neked is, hogy mindenáron teljesíteni akartad a lányod kérését, hogy küzdöttél és harcoltál értünk. - A szemeimbe gyűlő könnyeket nem tudtam sokáig visszatartani, meghatottságtól reszkető ajkakkal engedtem legördülni az arcomon. Rob halványan elmosolyodott, ujjai követték a könnyeim nyomát, letörölték őket. - Köszönöm, hogy elfogadtad azt, aki vagyok, hogy szeretsz, becsülsz és tisztelsz, hogy hálás vagy a legkisebb dolgokért is, hogy folyamatosan büszkének érzem magam miattad, hogy állandóan új dolgokra tanítasz, hogy melletted sosem unatkozom, sosem érzem magam egyedül! Tudom, hogy rád mindig számíthatok, hogy neked bármit elmondhatok, te meghallgatsz és megértesz. Te vagy az egyetlen, aki a legnagyobb baromságomat is képes vagy értékelni, ráadásul velem nevetsz, beszállsz a viccelődésbe - kacagott fel. Könnyektől maszatos arccal, boldogságtól reszkető szívvel, de én is vele együtt nevettem. - Köszönöm, hogy elfogadtad a döntéseimet, hogy igyekeztél mindig a helyes irányba terelni! Köszönöm, hogy a családodba és a barátaid körébe fogadtál, hogy az enyémeket tiszta szívvel szereted, és hogy már nem két családról és baráti társaságról beszélhetek, hanem egyről! Boldog vagyok, hogy megismerhettem Aprilt, Samet, Josh-t, Janine-t, Lucyt, Christ és az összes többi eszméletlen, fantasztikus embert, akik hozzád kötődnek - elmosolyodtam, kezemet az övére szorítottam, belecsókoltam a tenyerébe. Tekintetem a közöttünk alvó angyalra vándorolt - micsoda vallomásból marad ki! Azt kívántam egyszer, ha felnő, neki is mondjon ilyen szépeket az a férfi, aki szereti, és akit ő is szeret. - Köszönöm neked a közöttünk pihenő felülmúlhatatlan csodát is! - nézett ő is imádattal a lányunkra. - Soha senkit nem szerettem és nem is fogok annyira szeretni, mint titeket. Köszönöm, hogy előcsalogattad belőlem ezeket az érzéseket, ezeket a gondolatokat és szavakat, hogy megváltoztattál, átformáltál! Köszönöm, hogy megmutattad, igenis létezik földi mennyország!
Válaszolni képtelen lettem volna, ezért csak felé hajoltam és megcsókoltam. Tudtam, hogy ebből a csókból tudja majd, mit érzek iránta, hiszen benne volt minden szenvedélyem, szerelmem és hálám. Minden, amit iránta éreztem, és mégis semmi. Az érzésre, ami a szívemben viharként tombolt, nem léteztek sem szavak, sem tettek. Csupán érezni lehetett őket, és én biztosan tudtam, hogy Rob ugyanúgy érzi, mint én.
Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Mindent megkaptam az élettől, amit csak vártam, sőt sokkal többet is. Sosem tapasztalt hála és boldogság járta át minden porcikámat.
Judy nagyon jó baba volt - néhány hasfájós esettől eltekintve átaludta az éjszakákat, alig sírt, könnyen kezelhető, nyugodt kislány volt, akit nem lehetett nem szeretni. Csodájára jártak az emberek, mi pedig ragyogó arccal büszkélkedtünk vele mindenkinek.
Tudtam, hogy Rob magától nem hozná szóba az apasági tesztet, ezért én kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e, ha végeztetnénk. A hasonlóság közte és Judy között egyértelmű volt, a lelkiismeretem mégis azt diktálta, hogy kérdezzem meg ezt tőle. Azt szerettem volna, ha a kétség legapróbb foszlánya is örökre elszáll, semmivé lesz. A biztosabbnál is biztosabb akartam lenni benne, hogy Rob az apja, hogy ezt ő is tudja, hogy ezt mindketten elfogadjuk és eszerint neveljük Judyt a továbbiakban. Amikor azonban előhozakodtam a témával, Rob nagyon megharagudott, láttam rajta, hogy hatalmas erőfeszítéseket kell tennie, hogy ne kezdjen veszekedni velem.
- Judy az enyém, biztosan tudom! Hiszen te is látod a szemeit! - köpte felém a szavakat elkínzott arccal. - Nincs szükségem nagyobb bizonyosságra, mint amit a szemeim és a szívem adhatnak! Ő az én lányom, ahogyan mindig is hittem és reméltem. Nem azé az emberé - a teste még jobban megfeszült, kezei a dühtől ökölbe szorultak. Ha nem értettem volna meg, halálra rémített volna, így viszont csak sajnálni tudtam, hogy feltettem neki ezt a kérdést. - Számomra megszűnt létezni, többet nem akarok beszélni róla. Befejeztem, Rachel.
Soha többet nem beszéltünk róla. A tesztet titokban elvégeztettem, tudtam, ha nem tennék így, nem szabadulhatnék meg az utolsó démontól, ami a múltból kísértett. A teszt minden kétséget kizáróan megállapította, hogy Judy Robé és az enyém.
Egy évvel a kibékülésünk után - amit a kapcsolatunk egyik legjelentősebb, legsorsdöntőbb történésének tartottunk - Robbal egybekeltünk. Csak mi vettünk rajta részt a családunkkal és a legközelebbi barátainkkal. Csak rólunk szólt, a mi napunk volt.
Nem bonyolítottuk túl, egyszerűnek akartuk, tisztának és őszintének. A korábbról már ismert és megszeretett Calgary birtokon tartottuk a szertartást, a dekorációt fehér virágeső, organza és selyem anyagok, hatalmas gyertyák és fáklyák adták. A ruhámat Sam tervezte, beteljesítve ezzel a korábban tett ígéretét, miszerint ha végre találok egy olyan pasit, aki megfelel az elvárásaimnak és ő is el tud viselni, az ő ruhakölteményében sétálhatok az oltárhoz.
Minden tökéletes volt, minden egyes pillanatot úgy éltünk meg, ahogy a Nagy Könyvben megírták számunkra. Nőnek ennél szebb esküvő még nem adatott.
Mielőtt Rob az ujjamra húzta volna a gyűrűt, megmutatta a feliratot: Örökké. Nem kételkedtem benne, hogy tényleg így lesz. Örökkön-örökké és még tovább. Nem féltem, hogy a halál majd elválaszt minket, tudtam, hogy végül ott is együtt leszünk.
- Nem bontod ki a nászajándékodat, amit tőlem kaptál? - bújtam Robhoz, akár egy kiscica. Csupán a dorombolás hiányzott, de attól sem választott el sok, amilyen elégedett voltam.
Tegnap érkeztünk erre az aprócska szigetre, hogy az egyhetes nászútunkat kettesben töltsük. Ezt kaptuk ajándékba Rob nővéreitől. A fülemben csengtek Victoria szavai: ,,Hogy is engedhetnénk, hogy nászút nélkül térjetek vissza a két zajos gyerkőchöz?” Nyilván ők is pontosan tudták, hogy a gyerekeinkhez visszatérni számunkra nem átok, hanem áldás, de arra is ráéreztek, hogy szívesen pihennénk egy keveset csak kettesben. Egy kissé vonakodva, ám végül hálás szívvel, gyerekként örülve fogadtunk el egy hétnyi szabad szerelmet. Igyekeztünk minden pillanatot kiélvezni, ami meglepően könnyedén sikerült. Bár hiányoztak Annie-ék, jólesett friss házasként a férjemmel lenni. A férjemmel. Az esküvő óta ez volt a kedvenc szavam. Legnagyobb örömömre Rob is előszeretettel hívott a feleségének és Mrs. Pattinsonnak. Imádtam ezeket a szájából hallani, ha pedig a szemeinek féktelenül vad csillogása és a rajongva szeretett, világhírű féloldalas mosolya is társult hozzá, a szívemet csak nehezen tudtam a mellkasomban tartani.
- Azt hittem azt már tegnap éjjel kicsomagoltam, Mrs. Pattinson - húzott az ölébe, ahol elhelyezkedve éreztem, máris kíván.
- Ó, az csak a bónusz volt - legyintettem ugyanolyan pimasz mosollyal az arcomon, amilyen az övén is díszelgett. Befészkeltem magam az ölébe, amivel sikerült néhány arcpirítóan férfias morgást kicsalnom belőle.
- Kíváncsivá tettél - csókolt a nyakamba.
- Igen? - leheltem elgyengülve. Ha így folytatja, nem tudom megmutatni neki azt, amire már olyan régóta készültem.
Nem úgy tűnt, mint aki le akar állni - szorosan ölelt magához, vágykeltő csókjait a nyakamra és a vállaimra hintette, kezeit pedig feltűnés nélkül az alhasam felé csúsztatta.
- Rob... ne most! - vettem erőt magamon. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, majd felpattantam a napágyról és beugrottam a házba, hogy magamhoz vegyem az előre kikészített csomagot. A szívem izgatottan dobogott, a tenyerem izzadt, kíváncsi voltam, mit fog hozzá szólni. Reméltem, egyikünknek sem okozok csalódást.
Mire visszaértem, Rob már felült a helyén; a homokos, napsütötte partot bámulta. Leültem mellé és félénken a kezébe nyomtam az ajándékomat.
- Tessék! Nézd meg, bontsd csak ki! - biztattam.
Kérdőn felhúzta a szemöldökét, de nem tétovázott, két mozdulattal megszabadult a csomagolástól, majd érdeklődőn szemügyre vette... a könyvemet. Még nem készült el a tervezett borító, így csak fehér alapon fekete betűket láthatott rajta.
- Sorsdöntő éjszaka. Írta Rachel McAchlen - olvasta fel a címlapon szereplő feliratot. Szárnyaltam, hogy az ő hangján hallottam először a címet. Én még magamban is alig mertem kimondani, megszeppentem saját merészségemtől. - Rach, hol van innen a Pattinson? - kért félig komolyan, félig viccelődve számon. - Te nem vetted észre, hogy valami nem stimmel?
- Még ki lehet javítani - mondtam engesztelően, majd egy puszit nyomtam az arcára. - Fordítsd meg és olvasd fel, kérlek!
Bólintott, de mielőtt teljesítette volna a kérésemet megsimította a fedőlapot. Ujjai elidőztek a nevemen, s valami olyat mormogott, hogy a Pattinsonnal sokkal, de sokkal szebben cseng, akkor is. Elfojtottam a mosolyom.
Rekedtes hangján olvasni kezdett, én feszülten figyeltem.
,,Vele más a hajnal, és más a napnyugta is. Vele még egy kávé elkortyolgatása a lakásom kopott ebédlőasztalánál is értelmet nyer. Nincs többé hétköznapi, unalmas cselekedet, hiszen valamiképpen jelen van, benne van a dolgokban, ha másképp nem is, a szívemben érzett szerelme fűti a testemet. Nem érzek többé félelmet, ha csak azért nem, mert Érte aggódom. Amikor az életem részese lett, mindent megkaptam, így már nem lenne mit várnom a Sorstól, én mégis reménykedem, bízom és vágyakozom, mert ő erre tanított. Szeretem Őt, szeretem magamat is, mert megtanított rá, de legfőképpen azt szeretem, hogy mi vagyunk. Létezik az, hogy mi, nincs többé céltalan lődörgés, eredménytelen kutakodás, bizonytalanság. A kirakósom darabjai a helyére kerültek, és amíg Ő velem van, ott is maradnak. Ez az idő pedig az örökké.”
Miután befejezte, egy ideig nem szólt. Láttam, hogy a kezei egy kicsit remegnek, a szempillái elnehezültek, de a könnyeit megtartotta magának, nem sírt, összeszedte magát, és én tudtam, hogy ezt értem teszi. Azt hitte, ez rólam szól.
- Ezt mondtad az esküvőnkön - mondta végül.
- Igen, a fogadalmam keretében - bólintottam és közelebb bújtam hozzá. Kezeit magamhoz öleltem, az ujjaival játszadoztam. - Sejted már, mi ez?
Bólintott. Kinyitotta a könyvet az elején, majd találomra beleolvasott:
,,A hidegtől vacogva csapódtam be a kis kocsmába, de az arcomról letörölhetetlen volt a mosoly. Egyedül voltam, szabadon, az Angyalok Városában.
Időm sem jutott feltérképezni a helyet, ahová az ismeretlen társaság sodort, mert egy kékesszürke szempár rabul ejtette a pillantásomat. Mielőtt levegőt vehettem volna, a szerelem bilincsei a csuklómra kattantak...“
-----
April agusztus 30-án adott életet Josh-sal közös gyermeküknek, Williamnek.
Janine és Lucy összekötötték az életüket, majd a franciaországi nászút után pár hónappal örökbe fogadtak egy négy éves, árván maradt kislányt, aki a Meredith Caboth-Gautier nevet kapta.
Tom Edmontonba költözött, ahol közös lakást vettek Sammel. Tom Robbal együtt vezette a színitanodát, néha pedig hónapokra elrepült, hogy tovább folytassa a filmes szakmát. Sam Lucyvel közösen kávézót nyitott, másodállásban pedig divattervezőként dolgozott, miután Rob volt menedzsere, Stephenie felfigyelt Rachel esküvői ruhájára és beajánlotta az egyik ismerősénél.
Annie és Fynn különböző egyetemekre jelentkeztek, így kapcsolatuk véget ért, de továbbra is jó barátok maradtak.
Annie sikeresen elvégezte a művészeti főiskolát, ahová ösztöndíjjal nyert felvételt. Híres és elismert művész vált belőle. Első igazi kiállításának megnyitóján megismerkedett Thomasszal, későbbi férjével.
Rachel Judy születése után két évvel életet adott Rob ikreinek, Matthew-nak és Sallynek.
A Sorsdöntő éjszaka bestseller lett a nemzetközi listákon.
Vége
