58.rész

Szülők és gyermekek



Minden tökéletes volt. Nem akartam, hogy véget érjen ez az időszak. A hátam nem bírta sokáig az óriási hasam jelentette súlyt, így többnyire ülésre és fekvésre voltam ítélve, de nem bántam; így bő idő adatott nekem többek között az írásra. Régóta ügyködtem egy ajándékon, amit Robnak szántam. Eleinte azért csináltam az egészet, hogy feldolgozzam a történteket, hogy végre kiadjam magamból a rengeteg érzelmet és gondolatot, hogy végre békére leljek. Ez a terápia aztán átfordult valami egészen más jellegű dologba: meg szerettem volna hálálni a Robtól kapott törődést és szeretetet, újra és újra be akartam bizonyítani neki, mennyire szeretem, hogy számomra ő az igazi, és semmi másra nem vágyom, mint a közös életünkre.
Amikor az utolsó pontot is kitettem és elküldtem az elkészült művet, alig akartam elhinni, hogy tényleg megcsináltam. Kész, vége, befejeztem. Alig vártam, hogy megmutathassam Robnak, a kíváncsiság kínzón furdalta az oldalamat, hogy vajon mit fog szólni hozzá.


A terhességemmel járó egyik legnagyobb boldogság egyértelműen az volt, hogy újra közel érezhettem magam a szüleimhez. Sokat tanultam tőlük; a kapcsolatunkból, abból, ahogyan Annie-hez és hozzám viszonyultak. Szerettem volna bölcsebben felnevelni a most bennem növekvő gyermeket. A szívembe véstem egy ígéretet: bárhogyan is alakuljon a jövő, mindent megteszek majd érte, teljes lelkemet adom a nevelésébe, s nem hagyom, hogy fölösleges csalódás és fájdalom érje őt. Annie-nél is hasonlót éreztem, de akkor még nem voltam ennyire erős, ennyire magabiztos. Tudtam, hogy most mindenáron betartom az ígéretemet, s ebben Rob is a segítségemre lesz. A kételyek, amik eleinte majd’ felőröltek, az utolsó hónapra nyom nélkül eltűntek. Már nem csak bíztam, hanem hittem is benne, hogy Rob a gyermekem apja. Így kell lennie, éreztem.

Alexa jobban aggódott a szülés miatt, mint én. Tudtam, hogy képes vagyok rá és végig tudom csinálni, ha eljön az idő - nem éreztem félelmet.
- Szinte fel se foghattad, mi történik - nyugtalankodott egyszer, amikor telefonon beszéltünk. - Biztos, hogy ne utazzak fel? Csak egy szavadba kerül, és megyek.
- Alexa, erre semmi szükség! - nevettem jókedvűen. - Nem kell aggódnod értem, minden rendben lesz! Rob bejön velem a szülőszobába. Mellettem lesz.
- Mikor szült Rob? Nem is tudtam róla, hogy egyszer már végigcsinálta ezt az egészet - jegyezte meg gúnnyal vegyes sértettséggel a hangjában. Láttam magam előtt, ahogy felhúzza az orrát.
- Lexi - fuldokoltam a nevetéstől. - Ne csináld ezt, kérlek! Belesajog a derekam a nevetésbe.
- Ha-ha-ha - morgott a telefonba. - Komolyan beszéltem, Rachel! Én tényleg szívesen utazom, bemegyek veled a szülőszobára, segítek neked, amiben csak tudok. Én is anya vagyok, tudom, milyen érzés.
- Tudom, Lexi - már csak mosolyogtam az elszántságán. - Hálás is vagyok, amiért megtennéd ezt értem, de most nem szorulok más támogatására, csak Robéra. Bőven elég, ha ő ott van és fogja a kezem. Nekem nem kell ennél több - hallottam a lélegzetvételeiből, hogy lassan megadja magát, ezért folytattam. - Ő is ezt szeretné. Annie-nél nem vehetett részt benne, nem tudja, milyen élmény ez. Szeretném megadni neki a lehetőséget.
- Jól van, jól van, meggyőztél! - tett le eredeti szándékáról. - Legyen úgy, ahogy ti akarjátok. Végül is, a ti gyereketek, nem? - viccelődött, mire mindketten nevetni kezdtünk.
- Ja, valahogy úgy - válaszoltam még mindig kuncogva. - Köszönöm, Alexa!
- Nem tesz semmit, Elly - szólított a gyerekkori becenevemen, ahogyan én is megneveztem az előbb. - Te is megtetted értem, és tudom, hogy még egyszer megtennéd.
- Még sokszor! - nevettem újfent. - Bár nem biztos, hogy ennek mostanában kéne megtörténnie. Tudtok még olyan különleges neveket, mint az Electra és az Isaac?
- Hé, mi bajod ezekkel? - kiáltotta tetetett felháborodással a hangjában. - Amúgy ne aggódj, hugi, van még bőven raktáron!
- Akkor jó... Nem szeretném, ha a következő csemete Joe lenne - húztam tovább, jót mulatva a lelki szemeim elé képzelt arcán.
- Tényleg, még nem is kérdeztem; mi lesz a neve a tiéteknek? - kapott észbe. - Hogy feledkezhettem meg erről? - döbbent le saját magán.
- Még mi magunk sem vagyunk biztosak benne. Vannak ötleteink, de... még nem döntöttünk - feleltem habozva. Valamiért zavarba jöttem a kérdéstől.
Alexa egy pillanatig hallgatott, valószínűleg nem tudta, mit mondhatna erre.
- Majd a pillanat úgyis hozza - mondta rá végül.
- Igen, biztosan - válaszoltam és reménykedtem benne, hogy így lesz, és nem fogunk összevissza habogni, ha eljön az idő.


- Még ezt a kettőt tedd fel, aztán elég lesz! - nyomtam Annie kezébe két sötétben foszforeszkáló, műanyag csillagot.
- Értettem, főnök! - vigyorgott rám válaszul. Kikapta a kezemből a csillagokat és két határozott mozdulattal felnyomta őket a plafonra. Olyan szenvedélyesen mozgott a létrán, hogy féltem, leesik.
Kitalálhatta mire gondolok, mert gyorsan lemászott és széles, vidám mosollyal az arcán megjegyezte: - Huh, küldetés élve teljesítve.
A szemöldökömet rosszallóan összehúztam, de a szám sarkában bujkáló mosolyt nem tudtam megfegyelmezni.
- Még szerencse, különben Robra kellett volna bíznom ezt a feladatot! - jegyeztem meg félig viccelődve, félig komolyan.
Vártam, hogy Annie csatlakozzon hozzám a nevetésben, de valamiért nem tette meg. Feltűnően a hátam mögé bámult.
- A francba! - szitkozódva hátrafordultam. Robot csupán két lépés választotta el tőlem.
- Kikérem magamnak! Igenis jól elboldogultam volna egy kis csillagragasztgatással! - Imádtam, amikor játszott. Büszkeség öntötte el a szívemet a tehetségét látva. Csak egy kis családi színjáték volt, mégis láttam, hogy előbújik belőle a színész.
- Tudom, azzal tényleg nem lett volna gond. Itt a létráról van szó - avattam be a tréfám hátterébe.
- Ó - nyögte. - Azzal valóban meggyűlhetett volna a bajom.
Nem bírtam tovább ellenállni a vágynak; hozzábújtam meleg testéhez, ajkaimat pedig egy csókra nyújtottam felé, amit unszolás nélkül megadott. Belesóhajtottam a csókunkba.
Annie megköszörülte a torkát; túl hamar. Kelletlenül engedtem el Robot magamtól. Ő is hasonlóan érezhetett, mert a karját a derekamon tartotta és befejezésül egy puszit nyomott a fejem búbjára.
- Örülök, hogy ilyen könnyedén megfeledkeztek a külvilágról, de annak még jobban örülnék, ha ezt nem a közelemben tennétek! - jelentette ki a lányunk csípőre tett kézzel.
- Senki sem mondta, hogy itt kell ácsorognod és nézned - vágott vissza Rob. - Különben is, a fiúd lent vár - hangsúlyozta ki a fiúd szót.
- És csak most szólsz? - kiáltotta Annie, aztán már ott sem volt. Dobogó léptei felverték a ház csöndjét.
- Ezek a fiatalok... - akarta mondani Rob, de nem engedtem, hogy befejezze a mondatot. Ajkaim űzött vadként tapadtak az övéire. Éheztem az ízére, a közelségére, pedig alig néhány órára hagyott minket magunkra Annie-vel.
- Hiányoztál - súgtam, miközben még mindig hozzásimultam. A pocakom jócskán megnehezítette a dolgunkat, mégis jólesett, hogy ott volt közöttünk.
- Te is nekem, szerelmem - válaszolta, majd újabb csókot nyomott az ajkamra.
Aztán finoman elhúzódott tőlem és leguggolt a hasamhoz. Ujjaival végigcirógatta, majd egy cuppanóst nyomott pontosan a köldökömre.
- Te is hiányoztál, picim!
Beletúrtam a hajába, s élveztem hasamnak csapódó lélegzetét. A gyerekszoba nyugalma, világossága és csöndje még békésebbé tett. Mesebeli kis birodalmat alakítottunk ki a kis hercegnek. Vagy hercegnőnek. Nem tudtuk a nemét, pontosabban nem akartuk tudni. Ugyanúgy meglepetés lesz, mint a neve.
- Olyan jó, hogy itt vagy! Minden tökéletes - sóhajtottam.
Rob felemelkedett; túl lassan ahhoz, hogy ne vegyem észre a szemébe úszó felhőket. Megsimogatta a karomat, és komoly hangon megkért, hogy menjek le vele az étkezőbe.
- Beszélnünk kell! - szólt, majd elindult, de én a karja után kaptam és megállítottam.
- Minden rendben? - fürkésztem az arcát.
- Persze, ne aggódj! Csak szeretnék mondani valamit - a vonásai nem árultak el semmit, ahogyan a szemei sem. Nyugodtnak tűnt.
Némán bólintottam, de nem győzött meg arról, hogy minden rendben van. Nem értettem, hogy mi folyik itt.
Követtem őt, le a lépcsőn, át a folyosón, a nappaliból az étkezőbe, ahol leültem és vártam, hogy előrukkoljon a mondanivalójával. Ehelyett azonban türelemre intett, és a konyhába ment, hogy teát főzzön nekem. Miközben a teára várt, egy tányérra süteményt pakolt.
- Clarissa küldte. Az esti vacsorára készült, ez egy kis kóstoló - szólt ki nekem a konyhából.
- Kedves tőle - válaszoltam szinte automatikusan.
Annie ma Fynn szüleivel vacsorázott, tőlük érkezett a csemege. Mindig gondoltak ránk, amikor sütöttek vagy vásároltak valamit. Nagyon jóban voltunk a szülőkkel, Clarissával és Daniellel.
Pár perc múlva megérkezett a gőzölgő tea és a gusztusos csokis sütemény. Rob elém helyezte egy tálcán, majd leült mellém, s miközben megkóstoltam az édességet, a karomat simogatta. Szinte soha nem bírta megállni, hogy ne érjen hozzám, de nem hibáztattam - én is ettől a kényszertől szenvedtem.
- Hogy ízlik?
- Hmm, finom... Mi más lenne? - mosolyogtam. - Kérsz?
Bólintott, s már nyúlt volna a villámért, amikor visszatartottam a kezét. Haraptam egyet a finomságból, majd a morzsás ajkaimat az övéihez nyomtam. Egyre nehezebben vettük a levegőt, ahogy a csókunk elmélyült. A kezem gyengéden, kissé remegve bebarangolta a testét, mire Rob felnyögött. Végigfutott a bőrömön a borzongás, amikor megéreztem kezem alatt a vágyát.
Elszakadt tőlem, szinte fuldoklott, a tekintetét elfordította.
- Annyira... kívánlak - a hangja kínlódott, mégis örömet szerzett vele. Hízelgett, hogy ilyen erős hatással vagyok rá.
- Én is téged - válaszoltam egyszerűen, majd folytattam az evést.
Hitetlenkedve nézett rám, de nem szólt semmit. Az arcán elterült az imádott féloldalas mosoly.
- Jobb is, hogy a sütit jobban kívánod, mint engem, így legalább el tudom mondani, amit akarok - cikizett.
Én csak megrántottam a vállam, mire egymásra néztük és felkuncogtunk.
- Mondd csak, ne kímélj! - most már biztos voltam benne, hogy bármit is akar mondani, az nem lehet rossz.
- Szóval... - kezdett neki, immár komolyabban. - A minap támadt egy ötletem, aminek ügyében ma bent jártam a városban. Szerettem volna tudni, hogy megvalósítható-e, hogy lenne-e rá igény.
- Mégis mire? Nem árulod el? - nyaltam le az ujjamról a rákenődött csokit.
Rob hangosan nyelt egyet, de folytatta. - Arra gondoltam, hogy Edmontonban nyithatnék egy iskolát, ami felkarolhatná a tehetséges, kezdő színészeket, forgatókönyvírókat, filmes és színházi embereket. Semmi ilyesmi nincs a városban, pedig úgy néz ki, lenne rá igény. Sokan szemeznek ezzel a karrierrel.
Elképedve hallgattam Rob ötletét. Ez volt az, amire álmomban sem gondoltam volna! Íróként ennyire ne lenne fantáziám?
- Nem tetszik? Nem jó ötlet? - kérdezte aggódva elkerekedett szemeimet látva. - Mondd meg nyugodtan! Tényleg csak elméleti szinten mozog a dolog, még nem kezdtem bele semmibe, és ha nem akarod...
- Elment az eszed? - kiáltottam rá, mire még jobban elkeseredett. Nem tudta leplezni, hogy mennyire szeretné ezt az ötletet megvalósítani. - Ez csodálatos ötlet! Jaj, Rob, ez fantasztikus! Hogy gondolhattad azt, hogy nem fog tetszeni?
- Tényleg így gondolod? - csillantak fel a szemei.
- Száz százalékosan melletted állok és támogatlak benne! - bólintottam rá őszinte, boldog mosollyal az arcomon. - Már látom is magam előtt... Rob, annyira klassz lesz! Élvezni fogod, és óriási sikereid lesznek! Újabb dolog, amivel beírod a neved a történelembe. És a srácok... imádni fogják! - lelkesedtem.
Rob felpattant, hogy magához öleljen, de a hirtelen mozdulattól az asztal szélén lévő bögre letáncolt, tartalma a lábamra ömlött, majd csörömpölve, darabokra hullva földet ért. Felszisszentem a forróságtól, kezeimet a hasamra kaptam, megijedtem, hogy esetleg oda is fröccsent a bögre tartalmából, de szerencsére érintetlen maradt. Rob elsápadva ért a pocakomhoz, és hatalmasat sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy semmi bajom.
- Ne haragudj, Rach! - fújtatott leizzadva a pillanat izgalmától. - Maradj így, ne mozdulj! Mindjárt feltakarítom.
Felállt, hogy a konyhába menjen, de a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezte, hogy nem esett-e bajom.
- Minden rendben, csak a lábamat érte, de az sem vészes. Nem volt olyan forró.
Rob gyorsan bólintott, aztán sietett, hogy lapátot és seprűt szerezzen a bögre darabjainak. Én addig a lábamat borító nedvességet néztem. Valami... nem stimmelt. Odanyúltam, az ujjaim kutakodóan fogták az átázott anyagot A combomtól a térdemig foltos és nedves voltam, de máshol is éreztem... a lábaim között.
- Rob! - kiáltottam. A hangom megtelt pánikkal. - Rob, gyere!
Rob megjelent az ajtóban, a kezében lévő takarítóeszközökkel esetlenül festett. Kérdőn nézett rám.
- Rob, azt hiszem... Azt hiszem, elfolyt a magzatvizem.