40.rész

Hasadás



A gyomrom ezúttal is liftezett a repülőn, de most nem az aggodalomtól, hanem az izgatott várakozástól. Mióta Fred Lacey telefonált nem lehetett bírni velem. Annyira boldog voltam! Álmodni sem mertem, hogy ilyen lehetőség kínálkozik, erre tessék! Már csak néhány óra és látom Robertet. Aztán két nap...
Persze nehéz volt megállni, hogy ne áruljam el neki a meglepetést amikor tegnap este felhívott. Össze-vissza fecsegtem April ruhapróbájáról és arról, hogy Lucyvel és Janinenal moziba megyünk a jövőhéten. Semmit sem sejtett, én pedig büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni, hogy ne szóljak neki az utazásomról. Alig vártam, hogy lássam az arcát!
Vajon mit fog szólni? Meglepődik? Nem hisz a szemének? Bosszankodik? Lehet, hogy nem is örül majd nekem? Mi van, ha azt hiszi, hogy féltékenységből utaztam hozzá? Hogy ellenőrizzem, vagy ilyesmi?
Nem. Rob tudja, hogy tökéletesen megbízom benne. Az életemet is rábíznám. Örülni fog neki. Hiszen végre láthat!!! Végre együtt lehetünk!
Az odautat álmodozással töltöttem, tervezgettem, találgattam. Lehet, hogy megmutatja New Yorkot. Még sosem jártam a Nagy Almában, de az elmondottak alapján biztos vagyok benne, hogy tetszene. A pezsgés, a nyüzsgés városa, fények, emberek mindenütt... A legendás Central Park, a Szabadság szobor... Régi vágyam, hogy meglátogassam őket. És itt az alkalom, Robbal végig járhatjuk ezeket a helyeket. Kissé bosszankodva intettem le magamat: két napunk van össz-vissz, nem pazarolhatjuk ezt az időt városnézésre. Hiszen ha vége ennek a hercehurcának visszatérhetünk. Máskor is lehet nézelődni és vásárolgatni, most annyi a dolgunk, hogy minél jobban kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.


Őrült módjára rohantam a taxi állomásra, de így is tíz percbe telt fogni egy taxit. Előzőleg megbeszéltem Freddel, hogy hova kell mennem. A G.G. -re esett a választása, Rob mit sem sejtve ott fog várni rám. Eredetileg először le kellett volna adnom a táskáimat Rob szállodájának recepciójánál, de nem bírtam rászánni magam a kerülőútra. Így sokkal hamarabb vele leszek, mit számít az a néhány táska!
Nem kellett sokat autókáznom, hogy ott legyek. Megbeszéltem a taxissal, hogy a csomagjaimmal együtt várjon meg a kávézó előtt. Hevesen dobogó szívvel, a boldogságtól pirosló arccal vágtattam be a kávézóba, pillantásommal Robot kerestem. Nem találtam az ajtóval szemben lévő pultnál, beljebb sétáltam. Az idegességtől az ajkamat harapdáltam, az ujjaimat tördeltem. Mi van ha elment? Vagy ha el sem jött? És ha nem ez a megadott hely? Hogy fogom megtalálni?
Váratlanul megpillantottam a keszekusza hajtömeget, kirajzolódtak a széles vállak. Megkönnyebbültem, majd azon nyomban meg is dermedtem. Nem volt egyedül. A világ legszebb nőjének is kikiáltott Natasha Fielddel ücsörgött, a kávézó szélén lévő pultnál. Natasha halvány mosollyal az arcán ölelte át Robot, aki vigyorogva karolta át. A hátát dörzsölgette, cuppanós puszit nyomott a homlokára. Pár pillanatig így ültek, majd Natasha lassan elhúzódott Robtól, búcsúzóul megpaskolgatta az arcát.

Idillikus pillant.
Amivel mindennek vége.

Sosem éreztem még ilyet. Megállt az idő, a levegő dermedten vett körbe, nem mozdultam, nem pislogtam, nem vettem levegőt.
A szívem milliónyi darabban hevert életem romjain.

Tévedtem. Még soha, egyetlen egyszer sem törték össze a szívemet. Nem tört össze a szívem, amikor 17 évvel ezelőtt egyedül ébredtem abban a Los Angeles-i hotelnek a hálójában. Nem tört össze, amikor Rob közölte, hogy nem tud velünk lenni a karrierje miatt. Még akkor sem tört össze, amikor Rob balesetet szenvedett. Ezek mind felületes sérülések voltak, karcolások, horzsolások csupán. Égetően fájtak, de hamar begyógyultak, nem maradt heg utánuk.
Most tört össze a szívem. Éreztem, hogy felrobban, szétesik, darabjai messze-messze szállnak.
Életem szépségből és boldogságból felépített álomvára egy pillanat alatt megsemmisült.
Nem létezett más, csak a fájdalom.

Csak álltam és álltam, bámultam a tökéletes összhangot, egyetértést. A harmóniát, ami nekem örökre elveszett.
- Rachel! - hangzott a kiáltás.
Nem tudtam felfogni, hogy ez mit jelent. A fájdalom, a csalódottság, a szomorúság, az elkeseredettség és kilátástalanság minden mást kizárt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy hazudott. Minden értelmét vesztette. Az egész eddigi életem, különösen az együtt töltött hónapok értelmüket vesztették. Semmit nem ért az égető szerelem amit iránta éreztem, az elfogadás és bizalom, az, hogy a kezébe adtam a szívemet. Rábíztam, mondtam, hogy viselje gondját, és, hogy ez csakis az övé. Az életemet adtam a kezébe. És ő egy pillanat alatt összeroppantotta lelkem lényegét, letaszított a biztonságot nyújtó sziklaperemről, le, a feneketlen mélységbe, ahonnan nincs visszaút.
- Rachel! Úristen, el sem hiszem! Itt vagy!
Rob a világ legboldogabb mosolyával az arcán megindult felém, karját ölelésre tárta.
Felébredtem. Egyetlen szó nélkül hátat fordítottam neki, kirohantam az épületből. Úgy futottam, mintha az életemért futnék. És így is volt. Még egy pillanat azon a helyen, és meghalok.
Beugrottam a taxiba, elüvöltöttem magam, hogy induljon, majd hátra néztem. Hiba volt.
Rob a forgalommal nem foglalkozva rohant utánunk, teli torokból kiáltotta a nevemet. Felfordult a gyomrom. Remegő kezekkel kaptam a táskám után, kihúztam a cipzárt, majd ráhánytam a ruháimra. Hánytam, hánytam, de már nem volt minek kijönnie belőlem. A ruháimat és a táskámat beborította az undorító, gőzölgő hányadék, amitől szédülni kezdtem. Öklendezve terültem el az ülésen, a fejem majd szét robbant, zúgott a fülem, izzadtam, egész testemben remegtem. Hallottam a taxis kiáltásait, de nem tudtam válaszolni az aggódó kérdésekre. Halványan érzékeltem, hogy az autó elkanyarodik, majd megáll.
- Hölgyem, Uramisten, jól van? Mi történt? Mi a baj?
- Semmi...
Az iszonyatos rosszullét ellenére felültem, megkapaszkodtam az ülésben, és beszélni kezdtem, hogy megnyugtassam az aggódó férfit.
- Biztos valami rosszat ettem. Minden rendben. Kérem, vigyen a repülőtérre.
- Hiszen hányt! Majdnem elájult. Nem hagyhatom, hogy elmenjen anélkül, hogy egy orvos megnézné! Hívom a mentőket!
- Nem! Kérem, ne! Semmi baj, most már jól vagyok. Egy kis gyomorrontás az egész. Vigyen a repülőtérre!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Hölgyem. Kérem, hadd hívjak segítséget!
- Vigyen a repülőtérre! Most! - mondtam ellenkezést nem tűrően. Menekülni akartam, mindegy hová, csak el innen!
- De...
- Hívom a rendőrséget, ha nem visz azonnal a repülőtérre! - fenyegetőztem erőtlenül. A hangom nem volt túl meggyőző, de a szememben olyan tűz égett, ami bárkit elrettentett volna bármitől.
A sofőr hitetlenkedve bámult rám, majd szó nélkül beült az első ülésre és indított. A sebességhatárokat bőven átlépve haladt, perceken belül a repülőtéren voltunk. A pénztárcámban csak annyi pénzt hagytam, hogy haza tudjak menni, a többit az első ülésre dobtam. Felkaptam a táskáimat, kiszálltam a kocsiból, és még mindig remegő lábakkal elbotorkáltam a legközelebbi padig. Lerogytam rá, aztán csak ültem ott. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudtam, hogy kell-e egyáltalán csinálnom valamit. Mi értelme?
Mi értelme az egésznek?
Semmi. Semmi. Semmi.
Mindennek vége.
Megcsalt, átvert, megalázott, csak játszott velem. Kihasználta a hiszékenységemet, a naivságomat, azt az eltökélt szerelmet, amit iránta éreztem. Azt, amit nem viszonzott. Nem szeret. Lehet, hogy sosem szeretett.
Fölösleges ezen rágódni, hiszen láttam, amit láttam. Minden egyértelmű. Őt szereti, őt választotta, ővele van.
Ó, édes Istenem, hogy lehettem ilyen vak és ilyen ostoba? Minden egyértelmű. Négy és fél hónapon keresztül nem találkoztunk. Négy hónap alatt nem tudott hazajönni, egyszer sem. És azt sem mondta, hogy én utazzam hozzá. Telefonon keresztül könnyű hazudni, e-mailekben határok nélkül lehet kamuzni, arc nélkül mondhatja, hogy szeret.
Hiszen színész, az Isten szerelmére! Színész! Játékból él, hazugságból épül fel a világa.
És neki köszönhetően az én életem is egy hazugságból szőtt vágyálom volt. Csak én képzeltem, hogy minden olyan szép és jó? Hogy szeret, hogy velem akar élni, hogy én vagyok az, akiért született... Hogy csak én érek valamit az életében.
Hány nőnek mondhatta ezt? Hány szívet tört ripityára? És vajon még hányat fog? Natasha is így fog járni?
Natasha. Ó, hogy sohasem gyanakodtam! Hát, persze! A munkatársa, egy lehengerlően szép nő, okos és értelmes, csupa bűbáj és kedvesség, sikeres, népszerű és gazdag! Minden meg van benne, amire Rob vágyhat. És minek csupán áhítoznia rá, amikor meg is szerezheti? Két csodálatos ember, természetes, hogy megkívánják egymást. Tökéletesen összeillenek. Minden passzol.
Én vagyok a kakukktojás. Én vagyok az, aki kilóg a sorból, aki nem illik a képbe. Nem is tehet senki más róla, csak én. Miért nem vagyok szebb, okosabb, híresebb, gazdagabb? Miért nem olyan szexi a kisugárzásom, mint Natasháé? Miért nem vagyok elég jó?
Kétségek gyötörtek, nem győztem marcangolni magamat. Ez volt a sorsom.
Ha már elvesztettem mindent...
Elvesztettem a szerelmemet, az álmomat, a vágyaimat, a jövőmet, a lehetőséget, hogy olyan életem legyen, amilyenre mindig is vágytam, elvesztettem a reményemet, az önbecsülésemet. Mindent.
Mihez kezdjek most? Mi lesz velem? Az életemmel? Annievel?
Ő is elvesztette az apját, ezek után nincs remény egy boldog család létrehozására. Nincs többé apja, de anyja sem.
Valami meghalt bennem.
És ez a valami kiírtotta belőlem az életben maradás utáni késztetést is.
Nem akarok élni. Nem akarok tovább szenvedni.
Végig feküdtem a padon, érzelmektől rázkódó testem esetlenül terült el. Átöleltem magam, próbáltam megfeledkezni a mellkasomban tátongó ürességről. Lehetetlen volt. Képtelenség.
Megcsalásom képei egyre csak villogtak a szemem előtt, emlékeztetve a megaláztatásra.
Hogyan is tudnám elfelejteni? Ezek a képek életem végéig elkísérnek, sosem fogom elfelejteni őket. Érzem a sejtjeimben, az egész testemet átjárja, a kín mindent ural. És a kín egyet jelent Robbal, Natashával, elárulásommal.
És egy részem majd megfullad a vágyakozástól, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Fel akarok ébredni! Azt akarom, hogy az edmontoni lakásom hálószobájában legyek, Robbal az oldalamon. Azt akarom, hogy átöleljen és azt mondja, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, már vége van.
De tudtam, hogy ez a valóság, a kegyetlen igazság. Megtörtént, és ez ellen nem tehetek semmit.
Ó, bárcsak nem lenne igaz! Bárcsak egy tévedés lenne az egész! Nem lenne nálam boldogabb ember, ha kiderülne az egész csak egy buta félreértés, és van rá magyarázat!
De hogyan is lehetne az? Láttam, hogy mi csillogott a szemében. Szeretet. Láttam, hogy átölelte, láttam, hogy homlokon csókolta, láttam, hogy mosolyogtak.
Miért is ölelgetné? Igaz, hogy a kolléganője, de attól még nem kell ölelgetnie! Talán benne van a szerződésben, vagy mi?!
Nincs erre magyarázat!!! Megbocsáthatatlan amit tett, nem mentegethetem! Bár ezt szeretném. Azt akarom, hogy engem szeressen, hogy velem legyen, hogy én legyek a társa! Most is őrá vágyom, amikor attól a fájdalomtól reszketek, amit ő okozott.
Mindennek ő az oka. Megváltoztatta az életemet, átformált, más ember lettem neki köszönhetően. Ő adta nekem Anniet, a legszebb virágot életem élményeinek kertjében, s most ő is pusztulásra van ítélve. Mi lesz vele? Mit fog szólni a történtekhez? Ő olyan érzékeny, a lelke gyengéd, nem ismeri az emberek igazi énjét, ő egy szép, boldog világban él. Még csak 17 éves, miért kéne felébrednie ebből az álomból? És miért pont én legyek az aki felrázza? Hogyan kényszeríthet erre az apja?
Csak Annie fájdalma erősebb az enyémnél, az ő szenvedése az, ami képes megölni. Talán ez lesz a sorsom... És lehet, hogy meg is érdemlem.


Egy kezet éreztem a karomon, riadtan nyitottam ki a szememet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. Egy tiszta kék szempár bámult rám, az arc ami fürkészett napbarnított, selymes, szőkésbarna tincsek keresztezték.
- Jól érzi magát, hölgyem?
- I-Igen – a hangom reszketett, ahogy feleltem.
- Biztos, hogy minden rendben? - a kék szempár valósággal szuggerált.
- Igen.
- Segíthetek valamiben?
- Én... - gondolkozni kezdtem, mégis mitévő legyek. Itt vagyok egy repülőtér közelében, egy padon ülök, körülettem koszos, bűzölgő táskák. Az életem romokban hever. Mégis mit válaszoljak a feltett kérdésre?
- Esetleg hívjak egy taxit?
A taxikból mára elegem volt, az egyszer biztos. És amúgy is, haza kellett mennem. Haza. Anniehez.
Tudtam, hogy így nem mehetek haza, mégis mit szólna Annie? Mit mondanék neki?
A családom mit sem sejtett, nem tudnak segíteni.
Aprilt nem rángathatom ebbe az ügybe, így is annyi mindent tett már értünk. Értem.
Sam... Nem, neki ott van Jake, nem tehetem ezt vele. Nem vonszolhatom el mellőle, nem kérhetem, hogy húzzon ki a bajból, amit én okoztam.
Egyikük sem tudott semmit, ez a probléma. Ó, miért is nem mondtam el nekik? Ha tudják lehet, hogy figyelmeztettek volna, nem jó ötlet az utazás.
Janine és Lucy. Nem a végén még belerángatnák Anniet, vagy a szüleimet. És mégis, hogyan segíthetnének?
Sophie, Andrew, Christopher, ők mégiscsak a főnökeim, munkatársaim, nem tudhatnak erről. Elég magamban éreznem a szánalmat, még csak az hiányzik hogy mások is sajnálni kezdjenek!
Mégis kitől kérjek segítséget? Egyedül nem birkózom meg ezzel a problémával, de nem tudtam, ki lenne képes segíteni nekem. Kit keverhetek bele ebbe az ügybe? Ki az aki kiállna mellettem, támogatna, segítene, vigasztalna, de nem érintené kellemetlenül a helyzet, nem élne vissza a gyengeségemmel, nem emlegetné később, nem kérne ellenszolgáltatást? Ki az aki mellett biztonságban érezném magam, aki tudna gondoskodni rólam? Akinek elég nagy a szíve, hogy megszánjon, aki kedvesen bánna velem, van rá ideje, lehetősége, és nem sajnálja rám szánni? Aki ismer, aki szeret, akiben megbízom, akinél megszállhatnék?
Másodjára is nekifutottam, végignéztem barátaim, ismerőseim, szomszédaim névsorát, kerestem a megfelelő embert, de egyszerűen nem találtam senkit.
Mégis hogy lehetséges ez? Nem volt olyan nehéz megválaszolni a kérdést: egyszerűen senkit nem akartam belekeverni.
Villámként hasított belém a felismerés. Egy ember mégis van. Ő minden tekintetben megfelel, és már csak őrá vágyom.
Ian.
- Ööö... Tudna telefonálni?
- Persze. Szám, név?
- Név. Ian Teabing.
- Egy pillanat.
Elhajolt tőlem, majd felegyenesedett, tett néhány lépést hátrafelé és előkapta a telefonját. Ujjai sebesen nyomogatták a mobil gombjait, néhány másodperc elteltével pedig beszélni kezdett. Nem hallottam mit mond, értetlenkedve bámultam rá.
Két perc elteltével felmutatott hüvelykujjával mutatta, hogy sikerült elérnie Iant. A padhoz sietett és a kezembe nyomta a telefont.
- Beszélhet vele. Sikerült elérnünk a mobilján.
- Köszönöm.
Elfogott az izgalom, hiszen ezen áll vagy bukik minden.
- Ian? - szóltam halkan a telefonba.
- Rachel? Te vagy az? Rachel McAchlen?
- Igen, én vagyok az, szia!
- El sem hiszem. Mikor... ?
- Kilenc hónapja.
- Huh, hát nem hittem volna... Nem is reméltem, hogy valaha újra beszélni fogunk. Annyira sajnálom amit tettem, kérlek ne haragudj! Eszem ágában sem volt lerohanni téged, csak... Elvetted az eszem. Nem tudom mi ütött belém, nagyon sajnálom - hadarta.
- Én... nem haragszom. Ian, én a segítségedet kérem.
- Hát persze Rachel, hisz tudod. Bármikor számíthatsz rám. Miről van szó?
- Be tudnál fogadni?
- Tessék? Ezt meg hogy érted?
- Nem vagyok túl jól, és nincs hova mennem. Nincs más akit kérhetnék - kész érzelmi zsarolás. Nem tudom, hogy tehetem ezt vele. De... egyszerűen nincs más választásom.
- Mi történt? Jól vagy? És Annie?
- Nem vagyok túl jól. De Annivel minden rendben. Ian, mondd, tudsz nekem segíteni?
- Nem is kérdés. Hol vagy?
- Hát... New Yorkban.
- Hihetetlen mekkora mázlink van, Rachel – nevetett fel halkan.
- Hogy érted ezt?
- Karácsonyra vettem magamnak egy lakást, itt New Yorkban. Mindig is vonzott a város, és karácsony előtt adódott egy szuper lehetőség, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy itt vagyok New Yorkban. Küldök érted egy kocsit.
- Biztos vagy benne? - bizonytalankodtam. Hirtelen minden kétségem kétszeresére nőtt.
- Rachel, én mindig, mindenben a rendelkezésedre állok. Segítséget kértél, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt.
- El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok neked!
- Erre semmi szükség. Hol vagy most?
- A reptéren. A JFK-n.
- Máris szólok a sofőrömnek. Csak maradj ott ahol vagy, nemsokára megérkezik a kocsi. Idehoz, hozzám, itt megszállhatsz. És természetesen addig maradsz, ameddig csak akarsz. Mindenben segítek, amiben csak akarod.
- Ian... Köszönöm.
- Rachel... Tudod, hogy érzek irántad.
Nem válaszoltam semmit. Nem álltam készen erre.
Kinyomtam a telefont, és átnyújtottam a fiatalembernek, aki a segítségemre segített.
- Köszönöm, megmentett engem. Nagyon köszönöm!
- Minden rendben?
- Igen, beszéltem egy... ismerősömmel. Értem küld egy kocsit, nála fogok megszállni. Minden rendben, köszönöm!
A táskámért nyúltam, a pénztárcámat akartam elővenni, mire a férfi nevetésben tört ki.
- Ugyan, kérem! Örülök, hogy segíthettem.
- Én örülök, hogy segített!
- Akkor... Én megyek vissza dolgozni, rendben? Most már minden rendben lesz, ugye?
- Persze, menjen nyugodtan. Megleszek.
- Ha bármilyen segítségre szüksége van, csak menjen a reptérre!
- Köszönöm.
A férfi barátságosan rám mosolygott, majd egy könnyed intéssel búcsúzva elsétált.
Valamilyen kétségbeesetten megkönnyebbült sóhajtással dőltem hátra. Ian! Miért is nem rá gondoltam először? Tudhattam volna, hogy segít nekem. Nincs még egy ilyen ember a Földön! Azok után amit vele tettem, képes önzetlenül segíteni nekem. És miért? Mert kedvel. Fel nem foghattam mit kedvel bennem, és miért teszi meg ezt értem. Megtehette volna, hogy elutasít, de nem tette. Sőt, még ő kért bocsánatot! Milyen nemeslelkű ember, a legtisztább lelkű, akivel valaha találkoztam.
De még az ő kedvessége sem tudott megvigasztalni. A felszínes megkönnyebbülés alatt ott tombolt a szomorúság, a fájdalom. El fog múlni ez az égető fájdalom? Vagy örökre ezt a tépő-marcangoló érzést fogom érezni a mellkasomban? Elmúlhat a fájdalom? Meggyógyulhat az összetört szív?
A bennem élő aprócska remény ellenére tudtam, hogy nem. Sosem leszek olyan, mint régen. A változás túl erős, ezek után nem térhet vissza az életem a normális kerékvágásba. Ahhoz túl sok sérelem ért, a fájdalom túlságosan szétzilált.
És lehet, hogy nem is akartam, hogy minden olyan legyen, amilyen Ő előtte volt. Mi lenne abban a jó? 17 évig vártam rá, aztán 10 hónapot szenteltem neki az életemből, mindezt azért, hogy ne legyen életem utána. Élet utána... Elképzelhetetlen. Ő a levegő, a tűz, a víz, az energia ami átjár, a láng ami a szememben ég, Ő érte dobog a szívem, ő tombol a gondolataimban, mert Ő minden.
Hogy élhetek úgy, hogy semmim nincs? Miért éljek? És mégis, értem ki él?


Lassan lement a nap, fáradtan állapítottam meg, hogy túl vagyok életem legrosszabb napján. Mert ennél rosszabb már nem lehet, nem igaz? Én legalábbis nem tudtam ennél szörnyűbb, rémesebb napot elképzelni.
Bár, erre a fordulatra sem számítottam, szóval ki tudja? Lehet, hogy a java még csak most jön.
Egy autó reflektorai villantak a szemembe, dudálást hallottam, majd lefékezett mellettem egy elegáns, fekete Mercedes, kipattant belőle az édes, kis öreg bácsi, az, aki múltkor is Ian kocsiját vezette. Felismertem, és az a felismerés egy kis nyugalmat hozott háborgó szívemnek. Igen, minden rendben lesz. Jó helyen leszek, vigyázni fognak rám. Nekem csak annyi a dolgom, hogy szenvedjek. A öregúr is felismert, az arcán valamilyen szerető mosoly terült el, a hangja csupa érzelem volt amikor köszöntött.
- Miss McAchlen!
Hálás pillantással csusszantam be a kocsiba, aminek ajtaja nyitva várt. A bácsika bepakolta a táskáimat, majd bezárta az ajtómat, és ő is beszállt. Szó nélkül indított, és némasága az egész út alatt kitartott. Nem is volt miről beszélnünk. A hátsóülésen párna és takaró várt, egy kis kosárban szendvics, nassolnivaló és ásványvíz kuksolt. Ian mindenre gondolt. És csak most fedeztem fel a kis jegyzettömböt és tollat, mellette mobiltelefont. Már csak egy nesszeszer hiányzik! Kis híján kitört belőlem a nevetés, amikor a kezembe akadt egy cipzáros, piros nesszeszer. Kinyitottam, és tátva maradt a szám. Fésű, szájvíz, fogselyem, mentolos cukorka, dezodor, mini parfüm, ajakbalzsam és kézkrém volt benne a zsebkendők mellett. Hogy ismerhet ennyire?
Az út elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbeszedjem magam, és kissé felfrissüljek. És persze ahhoz is, hogy az érzelmeim elragadjanak. Újult erővel tört rám a nyugtalanság, figyelmesség és gondoskodás ide vagy oda.
A gondolataim ide-oda csapódtak, nem bírtak egy helyen megállapodni. Rob. Ian. Annie. És legfőképpen a saját fájdalmam. Az önzőségem ellen minden porcikám tiltakozott, de mit tehettem? Nem tudtam megfeledkezni róla.
Az autó lassított, majd lefékezett. Kinéztem az ablakon, és elállt a lélegzetem. Egy körülbelül 50 emelet magas, üveggel borított épület előtt parkoltunk le, egy varázslatosan elegáns és impozáns lakóház előtt. Divattervezők ruháiba öltözött gyönyörű nők sétáltak ki-be, oldalukon jóképű férfiakkal, néhány csintalan gyereket is láttam. Fiatal hordárok rohangáltak , csomagokat cipeltek, néhányan uszkárokat, spánieleket, vizslákat sétáltattak. Hová csöppentem? Egy tipikusan magas színvonalú, New York-i élet kellős közepébe.
- Megérkeztünk.
Nem tudtam mit válaszolni. A bizonytalanság a hatalmába kerített, alig bírtam magammal, legszívesebben feltéptem volna az ajtót és elmenekültem volna. De hova? Hiszen ott voltam ahová menekülni készültem.
- Ha gondolja felkísérhetem, vagy megkérhetek valakit, hogy felkísérje. Vagy feltelefonáljunk Mr.Teabing-nek?
- Nem - válaszom bizonytalan volt, és az egészre rátett egy lapáttal, hogy nem mozdultam.
Néhány másodpercig tanácstalanul nézett rám a sofőr, majd hangos dudálást hallottunk.
- A bejárat előtt állunk. Nem akarom siettetni, de ki kellene szállnia. Mr.Teabing lakása a 726-os.
- Értem.
Még mindig mozdulatlanul ültem. A félelem megbénított. Mintha egy eddig ismeretlen, húsevő növény indái gabalyodtak volna a lábamra, és kötöttek volna a Mercedes bársonyos, fekete üléseihez.
Újabb dudálások.
- Kérem, hölgyem! Ki kell szállnia! Beparkolok a garázsba, utána felviszem a csomagjait. Mr.Teabing már várja önt.
Mr.Teabing.
Minden erőmet összeszedve kipattantam a kocsiból, majd befutottam az épületbe. Idegen kiáltásokat hallottam, néhány kéz utánam kapott, nem tudták mire vélni a sietségem. És én sem tudtam. Mi ütött belém? Mielőtt bezáródott volna a liftajtó beugrottam, nem törődve az emberek zsémbelődésével. Megnyomtam a 700-as gombot, mire többen méltatlankodva morgolódtak, láttam, hogy néhányan a szájukat húzzák, vagy a szemüket forgatják. Nem érdekelt. A lift nem volt elég gyors. Gyorsabban, gyorsabban! A lábammal doboltam, s amikor megálltunk kisűvítettem a liftből. Rohantam, zaklatottan kerestem a 726-os lakást. Mi ütött belém? Csak erre tudtam gondolni.
Egyszercsak megláttam egy nyitott ajtót, és az ajtóban ott állt Ian. Az arcán valamilyen érthetetlen kifejezés ült, boldogság, szomorúság, csalódás, meglepettség, hála keveréke. Az ismerős barna szempár elfelejtett melegséggel töltötte meg a bensőm.

Élek.