31.rész

Mindenütt jó, de a legjobb otthon!



Az Edmontonba tartó utat végig aludtam. Kimerülten dőltem Robhoz, ő pedig készségesen álomba ringatott engem.

Csodálatos álmom volt. Újra 17 éves voltam, és újra abban a pubban voltam. Vele. Nosztalgiázásunk felkavarta a tudatalattimat, ezért bombázott az agyam ezekkel az emlékképekkel. De nem bántam, sőt boldogan mentem eléjük.

"-Hogy hívnak?
-Rachel.
-Én Rob vagyok."


Nem csodálkoztam, hogy Edmontonban ébredtem fel: egész éjszaka fent voltunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan jól éreztük magunkat, mint már rég. Szinte fájt visszatérni Edmontonba. Rossz volt otthagyni az együtt töltött kellemes napok színhelyét, Calgaryt, ezt a minden bizonnyal fantasztikus várost. És mégis alig vártam, hogy a jól megszokott környezetben folytassuk az együttlétet.
Ezúttal nem lepődtem meg, amikor a nagy néger felkapott és megiramodott velem. Biztonságban éreztem magam, nem féltem a hotel előtt várakozó tömegtől. És megnyugtatott a gondolat, hogy Rob is ilyen erős kezek védelmében van. Fiatal fiúk és lányok fényképezőinek vakúi villantak a szemünkbe, a tömeg lelkesen sikongatott. Még mindig furcsa volt a népszerűség ami Robot (és neki köszönhetően engem is) körülvett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a hotel bejáratát kordonokkal vették körbe. Bár tudnám, hogy ezek az emberek honnan tudták meg, hogy itt vagyunk! Ezen rágódtam amíg el nem aludtam. De nem találtam kérdésemre választ.
Amikor még mindig álmosan kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam Rob kíváncsi pillantása volt.
-Mi az?-kérdeztem kissé gyanakodva.
De ő nem válaszolt, csak felém hajolt, ajkait lágyan, de mohón az enyémekre tapasztotta. A szívem azonnal reagált: a megszokottnál jóval gyorsabban kezdett dobogni. Az izgalom és a vágy hevesen lobbant fel, minden érzékszervemet beindítva. Szenvedélyesen csókoltam vissza, de valami helyére kattant az agyamban és eltoltam magamtól.
Egy kocsiban vagyunk! A város közepén! Nem eshetünk egymásnak itt és most! Bár kétségkívül ezt szerettem volna. Hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
-Ne aggódj, senki nem lát bennünket!
-Tessék?-csodálkozva meredtem rá. Vajon honnan tudta, hogy ezen töröm a fejem?
-Ismerlek Rachel -már megint!
-Úgy látszik ragadt rád valami Edwardból -utaltam a kivételes szépségű, hősszerelmes vámpír különleges képességére.
-Elképzelhető -édes, ragyogó mosoly.
-Akkor sem kéne... -tiltakoztam.
Ő viszont nem zavartatta magát. Újra csókolni kezdett, a kezével az arcomat, a nyakamat és a kulcscsontomat simogatta. Végig döntött a kényelmes ülésen és önzetlenül kényeztetni kezdett...


Úgy fél órával később ziláltan kapkodtam ki a táskáinkat a csomagtartóból. Kissé szégyenkezve mentem fel Anniehez. De hiába, Robnak nem lehet ellenállni...
Amint felértem Annie faggatni kezdett. Ha rajta múlt volna, minden egyes másodpercről tudomást szerzett volna. Rob hamar visszavonulót fújt. Elment fürdeni, majd bevetette magát az ágyba.
Én meg ott maradtam a nappaliban Annie kérdéseivel. Meséltem neki, annyit amennyit csak lehetett. Többet nem, inkább kevesebbet! Mégsem mondhatom el neki például, hogy mit csináltunk a kocsiban!? Oké, szinte végig azt csináltuk...
Aztán ő is mesélt. Elmondta, hogy hogyan telt el a karácsonyi buli a barátnőivel. Megmutatta a lenyűgöző ecsetkészletet és festékpalettát amit Amytől kapott, és az édes cicás láncot, ami Sue ajándéka volt. Annie elhatározta, hogy még a téli szünetben kipróbálja a festékeket és az ecseteket. Nevetve jegyeztem meg, hogy Rob bizonyára összebeszélt Amyvel. Ugyanis Annie Robtól egy elképesztő festőállványt kapott, pont olyat amilyet szeretett volna.
Annie imádott festeni, rajzolni, firkálgatni. Ez volt az életében az egyik legfontosabb dolog. És,hogy milyeneket festett! Istenadta tehetség volt! Csak tudnám kitől örökölte... Rob nem volt nagy rajzművész, én pedig... Hát, mondjunk annyit, hogy nem a rajz volt a kedvenc tantárgyam a suliban. Sosem szerettem és nem is voltam tehetséges. Értelmetlennek tartottam pepecselgetéssel húzni az időt. De Annie tehetséges volt és rajongott érte. Imádtam a rajzait, s órákig eltudtam nézni, ahogy alkot. Volt néhány kivételes képe, de eddig még nem jutott el olyan szintre. Most azonban elhatározta, hogy festeni fog, és ha elkészül akkor elviszi a képeit egy galériába. Boldogan biztosítottam, hogy segítek neki megfelelő helyett keresni. Erre somolyogva megjegyezte, hogy már ki is nézett néhányat itt, Edmontonban.
Volt még néhány dolog amit Annie különösen szeretett, ezek közé tartozik a macska. Már régóta rágta a fülemet, hogy vegyek neki egy kiscicát, de mindig hárítottam. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne. De ha elköltözünk... Ha Robbal összeköltözünk...
Megborzongatott a gondolat. Rob és én összeköltözünk! Egy közös lakásban, együtt. Együtt,i gazán együtt, úgy mint egy igazi család. Ez volt minden vágyam, s reménykedtem, hogy ez minél hamarabb megvalósul. Lelki szemeim előtt már láttam is: egy romantikus kertesház, valahol a város szélén. A kertben rózsák burjánoznak, a kis tóban tündérrózsák kábítanak, a takaros házikó melegen hívogat. A tornácon nagy fotelek vannak elhelyezve, ahonnan rálehet látni a vadregényes kertre. Belülről,a tágas nappaliból nem hiányozhat a kandalló, a konyhában a nagy asztalnál az egész család elfér... És a hálószobánkban ott az a legendás ágy...
Elmosolyodtam a gondolatra. Az az ágy az egész életünket megváltoztatta, hiszen ott fogant Annie. Vajon a közös lakásunk ágyában is foganna egy gyermek? Nem tudtam eldönteni én szeretnék-e még gyereket. Ha igen, akkor azt csakis Robtól. De nem tudom, hogy vágyok-e újra az anyaságra. Nyilvánvalóan az egyik legcsodálatosabb dolog a Földön a terhesség, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nekem szükségem van rá.


-Mit csinálsz?
Óriásit ugrottam ijedtemben, mikor meghallottam a hátam mögött Rob hangját. A szívem eszeveszett száguldásba kezdett, és ömlött rólam a veríték.
-Jézusom,Rob! Normális vagy? -kiáltottam.
-Megijesztettelek? -mellettem termett és karjaival védelmezőn átölelt.
-Áh,ugyan,dehogy! Hisz ki ijedne meg attól, hogy a háta mögött valaki megszólal éjnek évadján?
-Sajnálom -suttogta a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a fülemet, a nyakamat, a kulcscsontomat.
Értett hozzá, hogy kiengeszteljen, ezt el kell ismerni.
-Azt hittem már alszol -mondtam kissé nehézkesen, mert az ajkai még mindig rajtam táncoltak.
-Nem tudtam elaludni.
-Miért? Az utóbbi néhány napban nem aludtál sokat.
-Tényleg nem. Sokkal jobb dolgokat csináltam...
Az ajkai most az enyémeket keresték, s mikor találkoztak mohó csókban forrtak össze. Néhány percnyi csókolózás után zihálva toltam el magamtól.
-És különben is, miért nem használod a tolókocsit? Vagy a mankót? Még Calgaryban is használtad. Ma is azzal hoztak föl!
-Az teljesen felesleges aggodalmaskodás volt. Jól vagyok. Sokkal jobban.
-Biztos? Nem akarom, hogy megterheld magad! -aggodalmaskodtam.
-Nyugi, ilyesmiről szó sincs.
-Akkor miről van szó?
-Arról, hogy valóságos életelixír vagy számomra,Rachel. Meggyógyítasz...
Elmosolyodtam. Most már tutira lázas...
-Ne mérjem meg a lázad?
-Hééé, nincs lázam. Csak a szerelem égeti a testem.
-De akkor sem stimmel veled minden! -állítottam túljátszott komolysággal.
Kezembe vettem az arcát, megsimítottam a homlokát, elgondolkodó arccal a pillantását fürkésztem.
-Meg akar vizsgálni, doktornő? -az arcán huncut mosoly villant fel.
Tudtam mire megy ki a játék. És tudtam, hogy nem fogok engedni neki.
Kegyetlen lassúsággal közelítettem az arca felé. Az arcunk között már csak néhány centi volt a távolság, mikor eltátottam a számat és forró leheletemmel megcsiklandoztam. Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy hevesebben lélegzik. Láttam rajta, hogy önuralmának minden szikrájára szüksége van, hogy ne kapjon utánam, amikor az ajkaimat szexin megnyalva elhúzódom tőle.
Néhány percig mindketten levegő után kapkodtunk, majd kaptam Robtól egy méltatlankodó pillantást. Utána nehézkes, gyenge hangon megszólalt:
-Így alighanem vissza fogok esni.
-Kétlem -mosolyodtam el, majd visszatelepedtem a kanapéra és újra a laptopomra meredtem.
-Mi újság? -kérdezte mellém huppanva.
-Reklám reklám hátán... -sóhajtottam fel.- Karácsonyi üdvözlő lapok, munka ajánlatok...
-Munka? -hördült fel.- Karácsonykor?
-Hé-hahó, író vagyok -lengettem meg az arca előtt a kezem.- Én mindig dolgozom.
-Oké, oké, de karácsonykor akkor sem kéne ilyenekkel zaklatniuk téged. És amúgy senki mást sem.
-Ne vedd a szívedre! Nálunk ez már csak így megy!
De Robnak akkor sem tetszett a dolog. Még két perccel később is csak fújtatott az elfojtott idegességtől. Magamban jót mulattam azon, hogy ennyire felhúzta magát egy ilyen apróságon.
Felsikkantottam amikor megláttam az utolsó levelem tárgyát.
-Mi az? -kapta felém a fejét Rob. A szeméből kérdések ezreit tudtam kiolvasni.
De én csak bámultam boldogan a levelet, a kezemet pedig a szám elé tartottam.
-Mi az Rachel? Mondd már!
Úgy fél percig még mindig kábulatban voltam, majd végre meg tudtam szólalni.
-April és Josh 31-én lakásavató bulit tart...
-És ezért kaptam majdnem szívrohamot?
-Nem! -kiáltottam boldogan.- Hanem azért, mert ez egy eljegyzési parti is!!!
-Oh! -mondta meglepetten.- Most már hivatalos?
-Igen! Ezért csinálnak egy ilyen összejövetelt, tudod az új lakás, az eljegyzésük... És amúgy is, az az év utolsó napja!
-Igen, ez klassz. És praktikus. Mindent megtartanak egyszerre.
-Fenomenális buli lesz és minket is meghívtak! -lelkesedtem továbbra is.
-Igen. Jó szórakozást!
-Mi???
-Gondolom nekem nem szól a meghívás. És amúgy is, egy olyan buli ahol sok kívülálló van... Nem mehetek, Rachel. Sajnálom!
-Nem! A meghívó az egész családnak szól! Nem csak nekem, hanem neked és Annienek is! Mindannyiónknak! És... -vettem nagy levegőt.- Nem sok embert hívtak meg. April direkt úgy szervezte, hogy te is el tudj jönni! Nézd csak! -ezzel az orra alá toltam a laptopot, amin még mindig ott virított a díszes levélke.
Egy percig csak nézegette az emailt, miközben az ajkát szívogatta elgondolkodva. Aztán a hajába túrt és felsóhajtott.
-Oké. Tényleg úgy van, ahogy mondtad. És azt hiszem nem lesz belőle nagy baj, ha elmegyek.
Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.- Köszönöm szépen! Ez nagyon sokat jelent nekem. És biztos vagyok benne, hogy April is örülni fog!