47.rész

A szerelem mindent legyőz ( 2.rész )



Milliószor rosszabb volt kimondani, mint képzeltem. A szégyen bekebelezett, az arcom égett, remegett a kezem - hiába fogta még mindig. A tudat, hogy az önző vágyaim miatt neki is át kellett élni azt a fájdalmat amit nekem, hihetetlenül kínzott.
Nem is attól éreztem magam rosszul, hogy mit fog szólni, hanem, hogy hogyan okozhattam neki ekkora fájdalmat. Miért kellett neki is megtapasztalnia a megcsalatás fájdalmát?
Eddig nem bántam, hogy lefeküdtem Iannel, de a kitárulkozást követő síri csendben minden megváltozott. Nem győztem ostorozni magam a tettemért, ha lett volna rá lehetőségem, meg nem történtté tettem volna.
Nem érdekelt, hogy szakíthat velem, hogy talán örökre egyedül maradok a tudattal, hogy a saját ostobaságom miatt veszettem el az igaz szerelmet. Csak azt akartam, hogy ne szenvedjen!
Mindenre számítottam, csak arra nem, amit tett. Megszorította a kezemet, megértően, szeretően. Nyugodt pillantását bűntudatos tekintetemhez kapcsolta.
- Gondoltam.
Dermedten ültem, csak meredtem rá. Nem tudtam elhinni, hogy mit mondott. Mégis mit jelentsen ez?
- Még soha nem láttalak ilyennek – folytatta higgadt hangon. – Sosem voltál ennyire zavarban.
- Ez nem csak zavar volt – suttogtam megsemmisülve.
- Persze, hogy nem. Bűntudat. Fájdalom. Megbánás.
- Annyira sajnálom! - szakadt ki belőlem a keserű kiáltás. - Annyira fáj, hogy megbántottalak! Nem akartam rosszat neked, hiszen szeretlek! Bárcsak meg nem történtté tehetném! Kérlek, ne haragudj rám! Bocsáss meg!
Zokogva omlottam a mellkasára. Túlságosan erősen fájt a bűntudat, hogy gondolkodni tudjak. Egyre csak sírtam, alig kaptam levegőt, a szívem újra és újra meghasadt. A Robnak okozott fájdalom hatására újraéltem azokat a szörnyű pillanatokat.
Furcsa gondolat lappangott a fejemben, olyan volt, mintha elfeledkeztem volna valamiről. Pár perc elteltével bevillant: arra vártam, hogy Rob eltaszítson magától! De nem tette meg. Kisírt szemekkel néztem fel rá.
- Jobban vagy? - kérdezte halkan.
- Nem. Nem! Miért nem vagy dühös? Miért nem haragszol rám? Miért nem undorodsz tőlem? - fakadtam ki. Felpattantam a helyemről, vad vágtába kezdtem a kanapé előtt.
- Nem vagyok dühös. Miért is lennék? Egyáltalán nem haragszom rád.
- Ianre haragszol? - találgattam még mindig szenvedélyesen járkálva.
- Nem, nem haragszom Ianre – rázta meg a fejét. - Nem ismerem őt, de bizonyára megvan a magához való esze.
- Ezt meg hogy érted?
- Adódott egy alkalom, és ő nem volt rest, kihasználta a lehetőséget.
Dühösen felhorkantam.
- Félre ne értsd, ez nem rosszindulatból mondom! Teljesen meg tudom érteni.
Ismételten nem értettem, hogy miről beszél. Láthatta rajtam az értetlenséget, mert magához húzott, és az ölébe ültetett. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, a keze békésen simogatta a karomat. Megremegtem az érintésétől.
- Alighanem Ian beléd szeretett...
- Igen – leheltem, megbabonázva a közelségétől. – Szeret engem. De én a tiéd vagyok! Ha akarsz engem – tettem hozzá elhalón.
- Ez még kérdés? - ajkát finoman végighúzta az államon, majd gyengéden az enyémhez érintette. A lélegzetem is elállt ténykedésétől.
- De miért? - kérdeztem nehézkesen. Még mindig kábult voltam. Annyira közel volt hozzám...
- Szeretlek, Rachel! Annyira szeretlek, hogy nem érdekel, hogy megcsaltál. Nem akarom, hogy érdekeljen. Megtetted és kész, nem számít! Szeretlek és veled akarok lenni! Nem akarlak elveszíteni, ilyen egyszerű az egész. Megértem, hogy mit miért tettél, és, ha nehéz is, de elfogadom. Nem haragszom rád! Nem is tudnék... Nem számít, hogy mi történt, Rach.
- Még mindig nem értem... - hitetlenkedtem.
Ilyen nem létezik! Nem lehet hozzám ennyire jó... Nem érdemlem meg, azok után amit tettem.
- Jobban szeretlek, minthogy csak azért elveszítselek, mert a büszkeségemet bántottad. Jobban szeretlek, mint a büszkeségemet. Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy emiatt elhagyjalak.... Nem tudnám megtenni... Nem tudok nélküled élni! Csak te vagy nekem! Mikor érted már meg?
- Megértettem. Csak nem tudtam elfogadni... elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen.
- Pedig igaz. Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet! Nem számít, hogy mi történt.
- Azt teszed, amit Edward – mutattam rá.
Féloldalas mosolya láttán gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Eddig nem értettem, hogy hogyan léphetett túl olyan könnyedén azon, hogy Bella csókolózott Jacobbal... De most már értem. Velünk nem az történt, mint velük, de az érzések hasonlók. És megértem, hogy Edward elfogadta ezt, és továbbra is szerette Bellát.
- Köszönöm! - könnyes arcomat az övéhez illesztettem.
- Én köszönöm!
- Mégis mit? - kuncogtam a hajába.
- Mindent. Azt, hogy vagy nekem.
- Inkább én tartozom neked köszönettel. Ugye tudod, hogy én nem tudtam volna megbocsátani neked? - az egyik felem torkaszakadtából üvöltött: hogy mered kockáztatni a boldogságod?! Nem érdekeltek az ellenkező érzések, azt akartam, hogy tudja.
- Tévedsz – a hangja továbbra is nyugodt volt. – Megbocsátottál volna.
Tudom, hogy így van. El kellett volna telnie egy kis időnek, de megbocsátottál volna. Azért, amiért én is. A szerelmünk legyőzi ezt az akadályt.
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen igaza volt. A szerelmünk túl fontos és értékes volt ahhoz, hogy egy botlás miatt elveszítsük. A kettőnk között lévő kötelék bármit képes lett volna legyőzni.
- Igazad van...
- Tudom – csókolt bele a nyakamba.
Tökéletes pillanat volt. Nem tettünk mást, mint ölelkeztünk, élveztük a másik testéből áradó meleget, a halk, nyugodt lélegzetvételeket, és azt, hogy a szívünk egymásért dobog.
- Valamit még el kell mondanom! - szólalt meg váratlanul. – Van egy másik ok is, amiért megbocsátok.
A szívem hatalmasat dobbant. Csak nem... ?
- Ezzel törleszteni szeretném, azt a külön töltött tizenhét évet.
- Tessék?
- Jól hallottad. Sosem tettem túl magam azon, hogy otthagytalak. Óriási hiba volt, és nagyon-nagyon bánom, hogy így alakultak a dolgok! Úgy érzem nem tudnám elégszer azt mondani, hogy sajnálom! És... remélem, hogy ezzel tudok valamit adni neked cserébe azért, hogy te megbocsátottál nekem!
- Rob... ez már régen volt! - nyöszörögtem elégedetlenül. – Nem hiszem el, hogy még mindig emészted magad miatta! Egyáltalán nem haragszom rád, és neked sem kéne marcangolnod magad! Kérlek, ne mondd ezt többé! Nem akarom, hogy emiatt tépelődj! Felejtsük el!
- Ezt akár én is mondhatnám...
A hajába túrtam, arcát az enyémhez húztam, hogy egy szenvedélyes, őrült csókkal mutassam meg neki mennyire szeretem. Éreztem, hogy remeg a vágytól, egyre nehezebben szedi a levegőt, és ez némi elégedettséggel töltött el. Jó volt tudni, hogy rá is akkora hatással van a jelenlétem, mint az övé rám.
Amikor az ajkunk nagy nehezen elvált, felsóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt minden feszültsége, izgalma és aggodalma; éreztem. S most, hogy végre letudtuk a nehezét, vidáman mosolyodott el.
- Remélem most már elhiszed, hogy mi egymásnak lettünk teremtve!
- Ha te mondod... - vigyorogtam rá.
Játékos csók érkezett válaszul.
- Hát, oldalborda... örülök, hogy vagy nekem!