30.rész

Emlékek



Miután közösen megmártóztunk a hatalmas kádban,és elfogyasztottuk a tetemes mennyiségű reggelit,elterültünk az ágyon.A bal oldalamon feküdtem,Rob pedig velem szemben helyezkedett el.Fogtuk egymás kezét,finoman fonódtak össze ujjaink.Rengeteget beszéltünk eddig:kérdeztük egymást olyan alapvető dolgoktól,mint kedvenc ruhadarab,vagy éppen olyan dolog amit sosem próbálnánk ki.Később olyan dolgok is szóba kerültek,amik már bensőségesebbek voltak,de egyre sem esett nehezemre válaszolni.Azt akartam,hogy megismerjen,és azt akartam,hogy én is ismerjen őt.Már nem volt köztünk fal,könnyedén tudtunk beszélgetni.Néha-néha felkacagtunk,olykor gúnyosan beszóltunk egymásnak.
De volt egy kérdés ami nem hagyott nyugodni.Ez a kérdés foglakoztatott,nem is tudom hány éve.Talán 17 éve?Tudni akartam rá a választ.
-Rob,mit gondoltál rólam,amikor először megláttál?
Az arcán rejtélyes mosoly jelent meg.A pillantása pedig még a szokottnál is lágyabb lett.
Végig söpört rajtam a szerelem semmihez sem hasonlítható érzése.
-Az volt az utolsó szabad hétvégém az Újhold forgatása előtt.Leutaztam Los Angelesbe,hogy néhány haverommal töltsem a megmaradt szabadidőmet.Természetesen semmi sem úgy alakult,ahogy elterveztem.Senki nem ért rá aznap,így egyedül maradtam.Ott ücsörögtem a lehangoló szállodai szobámban,vártam valamire.De nem történt semmi.Eldöntöttem,hogy nem fogok ott gubbasztani egész este.Mivel akkoriban még nem volt ennyire elviselhetetlen a népszerűség,egyszerűen bepattantam egy taxiba és megmondtam a sofőrnek,vigyen az első pubba ahol buli van.Néhány percnyi autókázás után már ott is voltam.Nem voltak sokan,a buli még nem indult be,pedig már kilenc óra volt.Vagy még csak kilenc óra volt?-elgondolkodva mosolyodott el.
Bár nem a kérdésemre válaszolt,nem volt szívem félbeszakítani.Olyan...lelkesen beszélt,ráadásul olyan elmondhatatlanul gyönyörű volt,hogy önző módon csak csodáltam őt.A hangja kezdett elsodorni.
-Rendeltem egy korsó sört és a falnak támaszkodva vártam,hogy történjen valami.Egy kezdő együttes játszott,nem volt benne semmi extra.Nem is a saját számaikat játszották.-gondolkodott el.
Néhány percnyi elmélkedés után folytatta:
-Az a néhány ember aki ott volt,táncolt.Megdöbbentő boldogsággal,nevetve,önfeledten táncoltak.Egy-két ember a pultnál iszogatott.Teljesen mindennapi volt,semmi különleges.És tudod,éppen ez volt benne a felemelő.Egy darabig azon gondolkodtam,hogy mit is keresek itt.Nekem nem itt lenne a helyem.De akkor hol a fenében a helyem?És akkor kicsapódott az ajtó,jeges szél borzolta össze a hajamat.Egy csapat lelkes fiatal robbant be a bárba.Na,ezek majd beindítják a bulit,gondoltam...
És akkor megláttalak.Ott álltál abban a zajos társaságban,tökéletesen átlagosan és mindennapian,mégis elképzelhetetlenül feltűnően és fantasztikusan.Beleolvadtál a tömegbe,mégis szinte ordított,hogy te nem abba világba tartozol.Tudtam,hogy neked nem ott a helyed.És akkor rám néztél.Abban a pillanatban megváltozott az életem...Rachel,az volt a mi pillanatunk.Rám emelted csodálatosan őszinte és tiszta tekinteted,és magadhoz láncoltál.Mintha nem is az én testem lenne, elindultam feléd.Nem is akartam semmi mást,csak közel lenni hozzád.Olyan közel amilyen közel csak lehet.Vagy még közelebb...A sörömet az első szembejövő kezébe nyomtam,többé nem érdekelt.Nem érdekelt semmi,csak te.Tudod,lehet hogy nem is voltam magamnál.És a szívem majd' kiugrott a helyéről,amikor te is elindultál felém.Kételkedtem benne,hogy helyesen cselekszem.Mégis ki vagyok én,hogy csak úgy neked rontok?Nem akartalak letámadni,de biztos voltam benne,hogy ha hagyom,hogy kicsússz a kezeim közül,akkor azt életem végéig bánni fogom.Nem halaszthattam el a lehetőséget!-miközben mesélt a szeme lelkesen csillogott,a hangja is tanúskodott izgalmáról.
-Nem tudtam miért indultál el felém,bár kétségkívül nagyon örültem neki.Felcsillant a remény,hogy végre találok valakit.És bármit megtettem volna,hogy az a valaki te legyél,Rachel.
-Elindultam feléd,és a világ megszűnt létezni,amikor összetalálkoztunk.Úgy emlékszem rá,mintha csak tegnap történt volna.-nevettem fel.-A mellkasodnak ütköztem,te pedig átkaroltál,hogy orra ne bukjak.És végig a szemembe néztél.Tudod,akkor jöttem rá,hogy mennyire különleges vagy...Oké,sejtettem én azt már akkor is,mikor először megláttalak,de hogy te végig a szemembe néztél...Nem úgy volt,ahogy lenni szokott.Nem vigyorogtál kajánul,nem bámultad meg a mellemet...Már akkor tudtam,hogy te más vagy,mint a többiek.És...
Nem fejeztem be.Egyszerűen nem tudtam kimondani.Mégis mit gondolna rólam,hogyha beállítanék ezzel a szöveggel?Mint egy előre betanult szerep,vagy mint egy részlet amit kiragadtam a könyvemből.Annyira irracionális és nevetséges!És mégis igaz.
-És?-kérdezte gyengéden.
Felnéztem rá,a pillantásunk összefonódott úgy,mint 17 éve.Kiböktem az igazságot:
-Első látásra beléd szerettem.-a hangom elcsuklott,éreztem amint a pír elönti az arcom.De ő csak mosolygott,édes,isteni mosollyal,és olyan szerelmesen nézett rám,hogy pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban.
-Én is első látásra beléd szerettem.
Elállt a lélegzetem.Szólni akartam,de beszélni kezdett mielőtt észbe kaptam volna.
-Amikor hozzám értél,minden addigi érintés megváltozott.Az addig kedves,gyengéd érintés most durva,kegyetlen karmolásnak tűnt.Mindent feldöntöttél és megváltoztattál.Alapjaiban rengetted meg a világomat.Sosem hittem volna,hogy ilyen létezik,és nem csak a filmekben és könyvekben.Hanem a valóságban is.Pedig létezik.És én olyan fiatalon,tapasztalatlanon megkaptam az igaz szerelmet.Ezért már akkor is hálás voltam és hálás leszek mindörökre!
Elmosolyodtam.Amit mondott...olyan elképzelhetetlen és hihetetlen volt.De minden sejtemben éreztem és tudtam,hogy igaz.Soha semmiben nem voltam ennyire biztos,mint most ebben.Tudtam,hogy szeret és én is szeretem őt.És ez mindennél többet ér.
-És csak álltunk ott,a karjaimban tartottalak és elvesztem a pillantásodban.Velem sosem volt senki ennyire őszinte,gyengéd és kedves.Isteni ajándék volt,hogy találkoztunk.Biztos vagyok benne,hogy a Sors,a Végzet vagy tudomisén mi akarta,de ennek így kellett lennie.Így volt megírva.
-És mi nem is szólhattunk bele?-kérdeztem az ujjaival játszadozva.
-Nem hinném...De tudod,ha lett is volna lehetőségem beleszólni,én biztos nem tettem volna.Minden úgy jó,ahogy van.
-Igazad van.Én sem változtattam volna a sorsunkon.Vagy...vagy mégis.Ha újraírhatnám a történetünket,akkor nem hagynám,hogy elmenj!Úgy alakítanám a dolgokat,hogy velem maradj és Annievel.
Néhány másodpercig hallgatott.
-Igen,Rachel,igazad van.Ha a dolgok úgy alakultak volna,akkor most is minden jobb lenne.
Hallottam a hangján,hogy elkomorodott.Az érzelmek sötét felhője elborította a szemét,az ajkát szigorúan beszívta.
Felemeltem a kezem,és megsimítottam az arcát.Amikor rám nézett,kedvesen rámosolyogtam.
-Nem így értettem.
-Tudom.
Lehajolt és finoman megcsókolt.A csókja mindent elárult.
-Tudod mit,ha lehetett volna akkor sem alakítottam volna át a történetünket.Tényleg úgy jó,ahogy van.
-Ennyi izgalommal,kalanddal,érzelemmel?
-Pontosan.Én semmit sem hagynék ki vagy tennék bele.
Néhány percig némán feküdtünk egymás mellett.Az ujjaink összefonódtak.
-Hát...legyen.
Láttam,hogy beszélgetésünk ezen fordulata elszomorította.De én ezt nem hagyhattam!Nem lehet szomorú miattam.Semmi miatt nem,de főleg nem az én hülyeségeim miatt nem lehet!
Úgy intéztem a beszélgetésünket,hogy inkább a kellemes (mi az hogy!) emlékek kerüljenek előtérbe.
-Sosem voltam odáig olyan boldog.Az,hogy a karodban tartottál...-kezdtem lágy hangon.
-Te tudod,hogy mennyi ideig álltunk ott némán,egymást bámulva?-sikerült.Eltereltem a figyelmét az önmarcangolásról.
-Fogalmam sincs.Akkor sem tudtam,és most sem tudom.
-Én sem.Csak álltunk,álltunk és álltunk.
Felnevettem,őszintén,szívből jövően.
-Igen.Utána pedig valahogy a táncparkettre sodort minket a tömeg.Táncolni kezdtünk,táncoltunk,de biztosra veszem,hogy nem a zenére,nem úgy mint a többi ember.
-Az tuti.Csak lassúztunk.
Együtt nevettünk a különösen szeretetteljes emléken.Rob lehajolt az ajka súrolta a homlokomat.Beleborzongtam leheletfinom érintésébe.
-Aztán egyszer csak megkérdeztem:"Hogy hívnak?"
-"Rachel."
-"Én Robert vagyok."
Hallgatás.Mély,tiszta,elgondolkodó.Egyáltalán nem kínos,vagy zavaró,inkább az a fajta megnyugtató teljesség.
-Nyilván tisztában voltál vele,hogy kivagyok.Teljesen felesleges volt megmondanom,igaz?-felvillantotta imádott félmosolyát.
-Ha hiszed,ha nem,nem ismertelek fel.-csúszott ki a számon az igazság.
-Nem tudtad kivagyok?-hördült fel.
-Nem.Csak akkor jöttem rá amikor a szállodában voltunk.És ott is csak azért,mert hallottam,hogy így neveznek.
Elgondolkodott.
El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében.
Kezdett megrémíteni a hallgatása,nem tudtam mire vélni.Csak nem haragudott meg?
-Baj van?-kérdeztem aggódva.
-Nem,semmi.-simította meg az arcomat.-Csak azt hittem,hogy tudod,hogy Robert Pattinson vagyok.
-Nem tudtam...De...ez zavar téged?
-Nem.Azt hiszem,ettől csak még jobban szeretlek.-végre elmosolyodott,és a jól ismert mosoly láttán elöntött a megkönnyebbülés.
-Egész este ennyit beszéltünk.-folytatta a visszaemlékezést.A szívem hálásan tért vissza normális tempójához.-De nem is kellett.Aztán nem tudom,hogy de egyszer csak elindultunk a szállodába.Emlékszem,hogy végig szorosan mellettem jöttél és egy pillanatra sem engedted el a kezem.De nem is akartam!Belehaltam volna,ha csak egy centivel is messzebb kerülök tőled!És minden pillanatban attól rettegtem,hogy otthagysz.Hogy hirtelen gúnyosan elmosolyodsz,és azt mondod:"Álmodj csak,hapsikám!" és már ott sem vagy.
-Erre aztán várhattál volna.-dünnyögtem.
-Túl szép volt,hogy igaz legyen,érted?Nem akartam elhinni,hogy ilyen szerencsém van.
-Én is így éreztem.
-De most már nem?-jól halottam,hogy aggodalom csendült a hangjában?
-Egyre inkább nem.-reméltem ez a válasz megfelel neki.
Egy mosollyal konstantálta a dolgot,majd újra beszélni kezdett.
-Hál' Istennek nem volt messze a szálloda,és nem sokan voltak az utcán,gond nélkül eljutottunk odáig.Aztán gyorsan elintéztük a formaságokat,és már fent is voltunk.
-Beléptünk,és akkor finoman magadhoz vontál.
-Nagyon hezitáltam,nem voltam benne biztos,hogy megtehetem.-vallotta be.
-De megtehetted.És én örülök,hogy megtetted.
-A csókkal is így vagy?
-Természetesen.
-És azzal ami utána történt?
Felnyúltam a hajához és összeborzoltam.Felé villantottam egy csibészes mosolyt.
-Attól a csóktól kezdve nem volt megállás.-folytattam.-Minden érintés,csók és sóhaj tökéletes volt.
-Ennek örülök.-édes,vidám mosoly villant az arcán.
-Hát,azt az ágyat bármikor szívesen látnám a hálószobámban.Hatalmas mahagóni franciaágy,selyem baldachinnal és hatalmas szatén párnákkal...-sóhajtottam.
-Kész nászutas-lakosztály,nem?-nevetett fel.
-Pont ez az!Ha ott akkora ágy volt,akkor mekkora van a nászutas-lakosztályban?Az volt a legnagyobb ágy,amit valaha láttam.
-Nyugi,nekem is.-simogatta meg a hajamat.-Megígérem,hogy ha összeköltözünk,veszek neked egy olyan ágyat!
-Pont ugyanolyat?-tereltem a témát.
Az ágy most már csöppet sem érdekelt,csak az,hogy az összeköltözést kezdte emlegetni.A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra.
-Pontosan.-nyugtatgatott mosolyogva.
-Talán azért az tetszett a legjobban,mert az egész lakosztályból csak azt láttam.
-Az előszobát és a fürdőszobát is láttad!-kopintotta meg az orromat.
Felnevettem,aznap már sokadszor.
-Igazad van.De a legtöbb időt az ágyban töltöttem.Veled.
-Még jó hogy!Nem is engedtem volna,hogy másképp történjen!
-Az volt a legjobb éjszaka,egész életemben.
-Nekem is.Bár a múltkori "elsőéjszakánk" is átlagon felüli volt.
-És a többi is.Mondd,miért olyan jó veled a szex?
Felkacagott,olyan boldogan,hogy a szívem repesett a boldogságtól.
-Arra nem gondoltál,hogy miattad jó?
-Nem.De van benne valami.A szexhez két ember kell.
-Így van.Lefogadom,hogy ötös voltál biológiából.
-Gyakorlatból,természetesen.