32.rész

Windsor Road Nw.32 2/2



Csengettek. Megint. És megint.
-Megyek már! -kiáltottam kissé bosszankodva, miközben a bejárati ajtó felé trappoltam.
Útközben felkaptam a kulcsot, s mire oda értem már nyitottam is. Odakintről izgatott fecsegés hallatszott, halk, de annál vidámabb nevetésekkel fűszerezve.
Meglepődni sem tudtam, mert amint kinyitottam az ajtót, az egyik fiatal nő sikítani kezdett.
-Lucy! Lucy! Nyugi, elég már! -csitítgatta fülig pirulva, a mellette álló fiatal, csinos nő. Elkapta a másik hadonászó kezét, majd elkezdte szorongatni, miközben továbbra is csitította. Mindenféle eredmény nélkül.
Levegő után kapkodtam, és hátrálni kezdtem. Mi folyik itt? Kik ezek? És legfőképp: mit akarnak?
Már azon voltam, hogy egyszerűen fogom magam, bemegyek és az orrukra csapom az ajtót, amikor beugrott miért lehetnek itt.
Úristen, mi van ha ezek Rob rajongói? Ha valahogy megtudták, hogy ő itt van és eljöttek, hogy találkozzanak vele?
Végre valahára a sikítórohamot kapó nő abbahagyta az üvöltést, már nem toporgott és csapkodott a kezével a levegőben.
-Istenem, istenem! -mondogatta helyette, s már azon volt, hogy a nyakamba ugorjon, de szerencsémre a társa megfogta a kezét, és visszarántotta. Szigorú pillantást lövellt felé, majd egy újabb rohamot megelőzendő beszélni kezdett:
-Janine Gauiter vagyok. Ő pedig Lucy Caboth. Most költöztünk ide Chicagoból. A szomszédban fogunk lakni. Szerettünk volna beköszöni.
-Istenkém, édes istenkém, el sem hiszem! Maga a híres-neves Rachel McAchlen a szomszédunk! Az egyik kedvenc íróm! Hát nem hihetetlen? Istenem, de klassz!!! -tapsikolt óriási mosoly kíséretében a Lucy nevű nő.
-Tessék? -kérdeztem kissé meglepődve. -Ismernek? Olvastak?
-Persze, persze -kezdte Lucy. -Mondom, mondom, hogy maga az egyik kedvenc íróm! Imádom, ahogy ír, egyszerűen varázslatos! Annyira jó, ahogy leírja a történéseket és...
-Elég Lucy! Hagyd szóhoz jutni őt is... -suttogta Janine. A füle égett.
-Ó, semmi baj ,igazán. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ugye nem baj,ha tegeződünk?
-Nem, dehogy, istenem! Micsoda megtiszteltetés! -ujjongott Lucy, és most semmi nem állíthatta meg abban, hogy átöleljen.
-Lucy! -szóltam kissé elpirulva .Lassan kezdett megfojtani. Janine segítségével leszereltük rólam, így végre fellélegezhettem.
-Én is nagyon örülök -nyújtotta a kezét Janine. Kezet fogtunk és egymásra mosolyogtunk.
-Szóval... -túrtam a hajamba. Úgy látszik kezdek átvenni bizonyos szokásokat Robtól. Ajjaj!
Lenne kedvetek bejönni és meginni egy kávét? -ajánlottam.
-Köszönjük -mondta Janine, majd megfogta Lucy kezét, és követtek a lakásba.
Bezártam az ajtót, aztán utánuk mentem a nappaliba .Annie ott olvasgatott, szóval fel kellett állítanom, hogy bemutatkozzon. Miután ezt gyorsan (bár újabb sikításokkal megspékelve) lezavartuk, Annie elment kávét főzni, s szólni Robnak az új helyzetről. Én leültem a kanapéra újdonsült szomszédaimmal, s kérdezgetni kezdtem őket.
-Szóval Chicago.. .Hogy éreztétek ott magatokat?
-Nagyon jól -mondta Janine. -Chicago mesés város, színes, gazdag és pörgős... De pont ezért lett elegünk belőle. Néhány éve már ott éltünk, és túl sok volt a nyüzsgésből. Nyugalmat akartunk, csendet, biztonságot. És erre a legalkalmasabb hely egy kisváros. Lucynek van egy ingatlanos ismerőse, ő kezdett el megfelelő helyet keresni...
-És hát, ez lett belőle -fejezte be Lucy. -Mondjuk ha tudom, hogy te itt laksz, akkor egyből ide jöttünk volna!
-Oh -ennyit bírtam kinyögni.
Pár pillanatig feszült csend honolt a szobában, majd újabb kérdést tettem fel.
-És Edmonton? Mi a véleményetek róla?
-Amit eddig láttunk belőle, nagyon klassz. Pár hétig még a berendezkedéssel leszünk elfoglalva, de utána bejárjuk a várost! -mondta Janine.
-Körbevezethetnél minket! -kiáltotta Lucy. -Te mégiscsak jobban ismered a várost, és tuti, hogy jó idegenvezető lennél!
-Hát... -dadogtam. -Végülis... Oké.
Lucy felkiáltott örömében. Janine nagyon zavartnak tűnt, a fejét sután lehajtotta.
Annie behozta a kávét, s hozott tejet, tejszínt, tejszínhabot, cukrot, apró kávéhoz való süteményt és csokoládét. Segítettem neki kiönteni a csészékbe a még gőzölgő italt, majd szalvétákat és kanalakat osztottam. Amíg Lucy és Janine az ízesítéssel volt elfoglalva, Anniehez hajoltam és suttogva megkérdeztem:
-Rob?
-Aludt amikor bementem. De hagytam neki egy üzenetet, hogy semmiképp ne jöjjön ki, amíg nem szólunk.
-Oké. Kösz.
Annie leült mellém és vett egyet a kávéscsészékből. Követtem példáját, én is vettem egyet, öntöttem bele egy kis tejet és vettem a csokis sütiből.
Néhány percig némán eszegettünk és kortyolgattuk a kávét, majd újból faggatni kezdtem őket.
-És mivel foglalkoztok?
-Fordítással -szólt Janine. -Nyilván rájöttetek, hogy francia vagyok. Franciaországban születtem, ott is éltem 15 éves koromig. Utána költöztünk Amerikába. Itt meg... Több mint 10 városban laktam, három év alatt. Egyfolytában költözött a családom, az apám állása miatt... Angolul már korábban is tudtam és németül is. Amikor idejöttünk megtanultam spanyolul.
-Azta! -ájuldozott Annie. -Francia, angol, német, spanyol...
-És most tanulok japánul -tette hozzá Janine.
-Wow!
-Ennyire szereted a nyelveket? -kérdeztem.
-Igen, nagyon. És úgy gondolom ennek mindig jelentősége lesz .Mindig lesz szükség fordítókra, szóval mindig lesz állásom. Nagyon praktikus. Persze nem csak ezért... Imádom a különböző kultúrákat, és a nyelv az egésznek a gyökere... Megismerni egy más világot, nagyon felemelő érzés számomra.
-Hát igen, rengeteget foglalkozik ilyesmikkel -fűzte hozzá Lucy fintorogva.
-És te mivel foglalkozol?
-Pincérnő vagyok. Persze, most nincs állásom, de majd szerzek valamit.
-Az egyik barátnőm pincérnő, ha akarod szólok neki, hogy kérdezze meg kell-e valaki abba a bárba -ajánlottam fel.
-Megtennéd? Ez nagyon kedves tőled. Tök jó lenne! -lelkesedett Lucy.
-Természetesen.
Szikrázó mosoly érkezett válaszul.
-Olyan jó, hogy együtt laktok! -fecsegett Annie. -Legjobb barátnők vagytok és együtt laktok! Tök szuper lenne, ha a suli után összeköltöznék a barátaimmal .Mindennap csajbuli lenne.
-Igazából mi nem legjobb barátnők vagyunk... -kezdte Janine.
-Hanem? -értetlenkedett Annie. -Te Gautier vagy, ő meg Caboth. Testvérek nem lehettek. Vagy örökbefogadták valamelyikőtöket? Lucyt? -találgatott.
-Nem -jelentette ki kissé habozva Janine. Lopva Lucyre pillantott, aki aprót bólintott.
-Mi... együtt vagyunk.
Sem Annie, sem én nem értettük, hogy mire gondol. Együtt vannak? Hát persze, hiszen egy lakásban laknak!
-Egy pár vagyunk -tette hozzá Lucy, hogy világos legyen miről van szó.
Annie épp az utolsó kortynál tartott a kávéjában, amikor Lucy ezt közölte velünk. Fuldokolni kezdett, én pedig a döbbenettől megbénítva, fáziskéséssel fordultam felé, és kezdtem el ütögetni a hátát. Egy-két percig még fuldoklott, majd végre levegőhöz jutott .Az arca tűzpiros volt, és nem hiszem, hogy erről csak a köhögés tehetett.
Teljesen meg voltam döbbenve a hír hallatán. És biztosra vettem, hogy ez látszik is rajtam. Mekkora égés! Közlik velünk, hogy leszbikusok vagy tudomisén mik, erre Annie félrenyel én meg tátott szájjal bámulok rájuk. Ennél rosszabbul már nem is reagálhattunk volna a hírre.
-Öööö... -vágtam bele elvörösödve. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni! -Szóval... leszbikusok vagytok?
Puff neki. Most már úgyis mindegy.
Lucy megrázta a fejét, Janine meg bólintott. Nem tudtam mihez kezdjek.
-Lucy biszexuális, csak én vagyok leszbikus -magyarázta Janine.
-Ó! -ennyit tudtunk kinyögni Annievel.
Mégis mit mondjunk erre? Mit tegyünk? Már az is csoda, hogy nem üldöztük el őket azzal, hogy ilyen idétlenül reagáltunk arra, hogy egy párt alkotnak.
-Ez... érdekes. Még sosem...
-Volt leszbi pár a szomszédod? -viccelődött Lucy.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy így fogják fel a dolgot. Nem haragszanak vagy sértődnek meg azért, hogy így állunk hozzájuk. Gondolom, általában így fogadják az emberek a hírt, hogy két nő egy párt alkot. Hirtelen elfogott a részvét, hogy így kell élniük. Nekem semmi problémám nem volt a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal, csupán meglepődtem, hogy ők azok. Nem volt mindennapi, hogy ilyen emberekkel találkozom.
-Nem, az sem volt -mondtam kedvesen. -De én arra gondoltam, hogy senkit nem ismerek aki más lenne -nyomtam meg a más szót.
-Értjük -mondta Janine. Kedvesen rám mosolygott.
-De gratulálok!
-Mihez? -csodálkoztak mindketten.
-Ahhoz, hogy döntöttek. Hogy kiáltatok az érzéseitek mellett, hogy felvállaltátok ezt a nemmindennapi kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz. Vagy legalábbis el tudom képzelni.
-Köszönjük!- Janinet teljesen meghatották a szavaim.
-Én elfogadom ezt, és titeket is támogatlak! Csak... meglepődtem. De kérlek ne haragudjatok rám ezért!
-És rám sem! Nem akartalak megbántani titeket! -suttogta Annie szégyenkezve.
Megfogtam a kezét és halványan rámosolyogtam.
-Ugyan! -legyintett Janine. -Nem haragszunk mi. Igazad van, hogy az emberek többségében negatívan állnak a kapcsolatunkhoz. Már megszoktuk.
-Nagyon sajnálom.
-Nem kell. Ez vele jár. Benne van a szerződésben.
-Tényleg minden elismerésem.
Halkan nevetett.
Lucy, szinte csak magának mormogta:
-Az emberek már csak ilyenek. Kikezdik azt, ami nem normális a véleményük szerint. Nem tudják elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne.
Akaratlanul is Robbal való kapcsolatom jutott az eszembe. Nem fognak elfogadni minket. Nem fogják tudni elviselni, hogy engem választott. Hogy is tehetnék? Nálam csak jobbat találhatna.
Hát tényleg nincs remény?