39.rész

Füles



Mára már megszoktam a telefon állandó csörgését. Samről mostanában csak telefonon hallottam, a szerelem teljesen elvette az eszét. Azt mondta Jake az igazi, ő az akire mindig is vágyott. Nem kevés találkozót mondott le miatta, szinte minden idejüket együtt töltötték. April az esküvő megszervezésével van elfoglalva foglalatoskodott, ki sem látszott a teendőkből. Sammel és a húgával együtt leszünk a koszorúslányok, a tanúja pedig az egyik Joshsal közös barátjuk lesz. Az elmaradhatatlan templomi szertartás után Edmontól nem messze fognak tartani egy kerti partit. Utána egy európai körutazás jön, az állomások pedig a szerelem városai lesznek: Róma, London, Párizs...
Meg aztán Sophieval is gyakran beszélgettem telefonon, az utóbbi időben elmélyült a barátságunk, gyakran ebédeltünk együtt, vagy mentünk el vásárolgatni, és arról is beszéltünk, hogy nem csak „ alkalmi ” újságíró leszek a lapjánál.
Nem lepődtem meg amikor a telefonom játszani kezdte az ismerős dallamot, azt viszont nem értettem, hogy miért hív valaki Los Angelesből. Egyetlen ember hívására számíthattam Los Angelesből, az pedig az ott élő nővérem volt. A szám viszont nem volt ismerős.
- Halló?
- Rachel McAchlen? - nem ismertem fel a telefonáló hangját.
- Igen, én vagyok az. Kivel beszélek?
- Oh, jó napot Rachel! Fred vagyok, Rob menedzsere.
Csodálkoztam a haverkodó hangnemem, de nem ez volt az amin igazán fennakadtam. Rob menedzsere keres telefonon, az, akivel pár hónappal ezelőtt dühödten üvöltöztem, és elküldtem a jó büdös francba. Erre most csak úgy felhív, és kedveskedve beszélget velem?
- Fred Lacey? Ó! Jó napot.
- Ne érezze magát kellemetlenül, Rachel... Ugye nem baj ha tegeződünk?
- Ööö... Nem, nem probléma. Természetesen! Helló Fred!
- Helló Rachel! És kösz!
Egy pillanatig egyikünk sem szólt, a kínos hallgatás az ujjaim tördelésére késztetett.
- Beszéltem Robbal a kirohanásodról, és teljesen megértem. Semmi baj. Spongyát rá – hadarta egy szuszra.
Hal módjára tátogtam, majd egy belső hang késztetésére ennyit nyögtem ki:
- Oh, tényleg? Klassz. Kösz szépen.
- Akkor ezt megbeszéltük. Azért telefonálok, hogy szóljak, hogy ezen a hétvégén nem lesz forgatás, de erről Rob még nem tud. Arra gondoltam, hogy leugorhatnál New Yorkba egy hétvégére. Együtt tölthetnétek egy kis időt, szerintem mindkettőtökre ráférne egy kis kikapcsolódás, és amúgy is rég voltatok együtt. Hiányzol neki!
- Nekem is hiányzik - motyogtam sután.
- Ezért mondom. Lefoglalom neked a repülőjegyet. Robnak egy egész lakosztálya van a hotelben, ott megszállhatsz. Két nap kettesben, erre van szükségetek.
- Ez lehetséges? - nem akartam hinni a fülemnek. Ez a „ túl szép, hogy igaz legyen „ kategóriába tartozott.
- Persze. Én vagyok a menedzsere, el tudom intézni. Különben sem kell erről senkinek tudnia. Két nap az egész.
- Nem is tudom...
- Figyelj, velem nem kell udvariaskodnod! Elég laza pasas vagyok, Rob tudna mesélni. Csak kérdezd meg! - ez a hangjából és a beszédstílusából már rég kiderült.
- Mindenképpen megkérdezem - nyögtem zavartan..
- Szóval? Benne vagy?
- Igen – mi mást válaszolhattam volna?
- Komolyan? Ez szuper! Máris intézem. Visszahívlak, okés?
Már ki is nyomta. Levegő után kapkodtam, valahogy felkavart a hír. Két nap egy hotelben, egyes - egyedül Robbal. Igen, ez túl szép volt, hogy igaz legyen. És pont ezért már azt terveztem, hogy milyen ruhákat fogok magammal vinni a kiruccanásra. Nem tudtam gátat szabni az álmodozásnak, képzeletben máris a karjaiban voltam. Négy és fél hónapja nem voltunk igazán együtt. Igaz sokat beszéltünk telefonon, rendszeresen emaileztünk, képeket küldözgettünk egymásnak, ott volt a webkamera is, de ez nem ér fel egyetlen együtt töltött perccel sem. Látnom kell őt, nem elég a nevetését hallanom, látnom kell a fényt a szemeiben. Látnom kell az imádott féloldalas mosolyt az arcán, látnom kell amikor a homlokát ráncolja, amikor zavartan pislog, amikor a hajába túr... Éreznem kell a lélegzetét a fülemnél, amikor szerelmet vall, hallani akarom megnyugtató szuszogását magam mellett az ágyban, minden vágyam a hangjában gyönyörködni. Éreznem kell ujjainak finom simítását a kulcscsontomon, kellenek a biztonságot sugárzó erős karok.
A távkapcsolat csak eleinte viselt meg, később nem okozott gondot az egyedüllét. Biztos voltam abban, hogy szeret, a saját érzéseim is megnyugtattak. Tudtam, hogy visszatér, nem kellett félnem az elszakadástól. Minden beszélgetésben elhangzott a varázsszó, és tudtam, hogy tényleg így érez. Vissza akart térni hozzám, én pedig tárt karokkal vártam.
Most mégis belém hasított az érzés, hogy hiányzik. Hosszú volt a külön töltött idő, és ez a négy hónap kezdte feszegetni a tűrőképességem határait. Pedig még két hónap állt előttünk.
Hatalmasat ugrottam amikor megcsörrent a telefon, majd remegő kézzel a fülemhez tartottam.
- Fred?
- Igen. Kész is. Szombat reggel 8-kor indul a géped. Elintézem, hogy Rob mit sem sejtve egy kávézóban, vagy hasonlóban legyen, ott meglepheted. Aztán két nap együtt. Váltottam egy jegyet, amivel bármikor hazajöhetsz. Majd meglátjuk, hogy hogy jön ki a lépés. Vasárnap este, vagy hétfő reggel.
- Ez nagyszerű! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg – a hangomból áradt a meghatottság.
- Egy jókedvű Robbal. Szerintem el sem tudod képzelni milyen mióta visszatért.
- Miért, milyen?
- Csak a forgatáson látom benne a régi tüzet. Amikor forog a kamera, és ő egy a karakterrel... Akkor igen. A szenvedélye a filmezés. De már ez sem a régi. Azt látom benne, hogy be akarja fejezni, le akarja tudni ezt az egészet, hogy visszatérhessen Edmontonba, hozzátok. Máskor csak árnyéka a régi önmagának, hiányzik belőle valami. Tudom, hogy rád van szüksége!
- Hát... Erre nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve. Az arcomat elöntötte a pír.
- Jót fog tenni nektek egy kis romantika.
- Mégis... mennyit tudsz?
- Sokat, Rachel, sokat. Rob és én nem csak kollégák vagyunk, barátok is.
- Igen, mesélt erről.
- Nekem is mesélt rólad. Még nem találkoztunk, de már kedvellek.
Felnevettem, de a szívemet egy hideg kéz szorította. Nem hittem, hogy Robot is ennyire megviseli a különlét. Amikor beszéltünk, azt hallottam a hangjában, s a szavai is azt mondták, hogy kitart az elhatározása mellett, keményen megcsinálja azt amit elvállalt. Én többször fejeztem ki elégedetlenségemet a távollétével kapcsolatban.
- Rachel? Ott vagy?
- Persze, csak egy kicsit elkalandoztam. Bocsi.
- Semmi gond. Megértem. A feleségemmel egy évig éltünk egymástól távo a munkánk miatt. Iszonyatosan kemény volt, mindkettőnket megviselte. Majdnem rá ment a kapcsolatunk. Most már öt éve vagyunk házasok, imádjuk egymást. A különélés csak erősebbé tett minket. Hidd el, nektek is menni fog!
- Úgy legyen - sóhajtottam nem túl meggyőzően.
- Fel a fejjel! Akkor szombaton!
- Igen, és nagyon köszönöm! Ez nagyon rendes tőled, főleg azután amit novemberben műveltem...
- Felejtsük el! - nevetett fel.
- Köszönöm.
- Szia Rachel!
- Szia!
Felkiáltottam amikor letettem a telefont. Robhoz utazom! Vele fogom tölteni a hétvégét! Kettesben egy szállodában... Négy és fél hónap után. A mocskos írói fantáziám máris beindult. Hiába, javíthatatlan vagyok!
- Anya?
Annie az iskola táskájával a hátán akkor toppant be a lakásba. Odasiettem és a karomba zártam.
- Minden rendben? - kérdezte gyanakodva.
Összeborzoltam a haját, majd elnevettem magam.
- Minden a legnagyobb rendben! Képzeld, Fred Lacey telefonált, hogy a hétvégén forgatási szünet lesz, és utazzam le Robhoz, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Szombaton indulok.
- Mi?! Mi?! Úristen, ez nagyszerű! - kiáltotta.
Szorosan átölelt, ringatózva bukdácsoltunk a konyhába. Annie feltépte a hűtőajtót és kikapta a csokifagyit, a tejszínhabbal együtt.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Annyira örülök, Anya! Ez szuper hír.
- Biztos nem baj? - hirtelen elbizonytalanodtam.
Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz Annivel azalatt a két nap alatt. Hova fog menni? Ki fog rá vigyázni? És mégis mit szól hozzá, hogy nélküle megyek?
- Miért lenne? - értetlenkedett.
- Hát... hogy egyedül hagylak - nyögtem fülig pirulva.
Pontosan úgy reagált, ahogy gondoltam.
- Anya, ne butáskodj! Dehogy baj! Úgyis beszéltük, hogy le kéne utaznom Nagyiékhoz, hát most megteszem. Náluk töltöm a hétvégét, biztos örülni fognak. És te nyugodtan elmehetsz Apához!
- Annyira büszke vagyok rád! - megsimogattam az arcát. A szívemet elöntötte a szeretet, amit iránta éreztem. Tudhattam volna, hogy ilyen remekül fog reagálni, mindig is önzetlen és segítőkész volt, könnyen alkalmazkodott az új helyzetekhez.
- El is várom.
Felnevettünk, boldogan és izgatottan. Mesés hétvége áll előttünk!