41.rész

Álom és valóság



- Rachel!
- Ian!
Reszketve omlottam a karjaiba, ő pedig boldogan ölelt magához. A fejemet a mellkasának döntöttem, és aznap először kitört belőlem a zokogás. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, egész testem rázkódott a kíntól, amit még mindig égetőn éreztem mindenemben. Vigasztalón szorított magához, meleg tenyere fel-alá járt a hátamon. Meleg lehellete a hajamban kalandozott, nyugodt, halk mormolása éphogy eljutott a tudatomig. Minden tekintetben elfáradtam. Fizikailag, szellemileg, és leginkább érzelmileg. Ő is érezte, hogy alig állok a lábamon, először csak átkarolt, hogy rá tudjak nehezedni, majd a karjaiba kapott és besétált a lakásba. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő ellenkezést nem tűrve megrázta a fejét.
- Ne is próbálkozz!
Kimerülten hunytam le a szemeimet. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna itt, alig vártam volna, hogy lássam a lakást. Ian annyira kifinomult volt, a ház megválasztásából is áradt a jóízlés, így biztosra vettem, hogy a lakás is csodaszép.
És most... Nem tudtam a külsőségekkel foglalkozni, más sem érdekel, csak, hogy lehajthassam a fejem, és aludhassak egy jót.
Éreztem, hogy Ian megáll, és finoman lefektet. Puha párnák a fejem alatt. Óvatosan elrendezgetett a pihe-puha ágyon, majd lehúzta rólam a cipőt, kigombolta a farmerem, lazított az ingemen. Betakart egy takaróval, majd lépteket hallottam, és tudtam, nincs mellettem.
- Ian -a hangom halk volt, távoli, de ő meghallotta.
- Rachel?
- Ne menj el! - suttogtam halálosan kimerülve.
Nem válaszolt, egész egyszerűen mellém feküdt, éreztem, hogy a karjai biztonságot sugárzón átölelnek. Tudtam, hogy erre van szükségem. Pihenésre, egy biztonságot nyújtó, szerető embernél.
Ki hitte volna kilenc hónappal ezelőtt, hogy egyszer még találkozunk, és ez a találkozás fog megmenteni? Én biztosan nem.
Ő az én megmentőm. Akkor is segített, és most is számíthattam rá. Miért? Mert ő ilyen. Önzetlen.


Meleg szellő simogatja az arcomat, érzem a tenger, a homok, a só és a napsütés semmihez sem fogható illatát az orromban. A meleg napsugarak az arcomat cirógatják, lábujjaimmal a homokot sepregetem.
És már látom is. Pár lépésre tőlem ott, a végtelenbe nyúló azúrkék óceán, alattam arany színű homok, felettem a tiszta, kék eget egy felhő sem csúfítja el, a napsugarak éles kontúrt vonnak az érintetlen tájon.
Csend honol, mindent körbevesz a békesség és a nyugalom, csak a tenger lágy hullámzását lehet hallani. Pár lépés, és a kellemesen hűvös hullámok a lábamat nyaldossák. Hangosan felnevetek, az egész valahonnan a lelkem mélyéből fakad. Őszinte, szabad, a szél messzire viszi. Beljebb lépkedek, a víz már a combomig ér, átnedvesedik a fehér ingruha, amit viselek. Körbe-körbe forgok gyerek módjára, élvezem a szabadságot. Csak én vagyok itt, a tengerrel kettesben. Csak mi.
Elbűvöl a friss és zamatos levegő, a vízzel egybeolvadó ég, a melengető napsütés, a tenger hűvös ölelése. Mintha a legtitkosabb álmon teljesült volna. De nem, valami hiányzik. Egy társ.
Mintha a gondolat kívánság lenne, hirtelen megpillantok egy alakot a vízben. Tőlem kicsit messzebb élvezi a napsütést, a meleget és a hűsítő vizet. Akárcsak én. A fehér ing vizesen tapad felsőtestére, a könnyű nadrág amit visel csak még szexisebbé teszi. Sápadt, fehér bőrén megütközik az éles fény, valósággal ragyog. A haja vizesen meredezik mindenfelé, egy-két tincs kócosan hullik a homlokába, mások a tarkójára tapadnak.
Közeledik felém, és néhány másodperc múlva meglátom ki a vonzó fürdőző.
Robert. Hát persze, hogy Robert az! Robert, az én Robertem, ki más lenne az?
Felemeli a bal kezét, lelkesen int felém, arcán megjelenik az imádott féloldalas mosoly, a kedvenc mosolyom. Elönt a boldogság, majd kitör belőlem a nevetés. Két kézzel integetek neki, mire hangosan kacagni kezd. Meggyorsítja a lépteit, és én is szedni kezdem a lábam, alig várom, hogy találkozzunk! Látom, hogy csillog a szeme, olyan vidáman, mint még soha. Vajon az én szememben mit lát?
Már csak két lépés...
És elfut mellettem.
Pár pillanatig nem bírok mozdulni, a döbbenet eluralkodik a lábaimon. Megfordulok arra várva, hogy Rob gúnyos mosollyal az arcán nevet fel, aztán egymást átölelve bukdácsolunk ki a partra, hogy ott élvezzük tovább az együttlétet.
De nem így történik. Még mindig fut, a hullámok sietve térnek ki az útjából, ő pedig rendületlenül szalad, ki, a partra.
- Robert! - kiáltom kétségbeeséssel és csodálkozással a hangomban.
- Robert! - hangzik szinkronban a hívás, de a hang, ami mondja kristálytiszta, magabiztos és határozott. Elnyomja az én gyenge kiáltásomat.
A napsugarak egy pillanatra elvakítanak, így nem látom, hogy ki szólította Robertet. Nem értem mi folyik itt, hiszen az előbb még nem volt itt senki rajtunk kívül!
Amint újra tisztán látok felfedezem Robertet a ragyogó parton, épp átöleli a lenge nyári ruhát viselő Natashát. Natasha hosszú, barna haja fényesen lobog a szélben. Rob a karjaiba kapja, nevetve forognak a levegőben, majd amint földet érnek tökéletes ajkuk tökéletes csókban forr össze.
Levegő után kapkodok, a szívem meghasadni készül.
- Robert! - ez már sokkal inkább sikoltás, mint kiáltás.
Rám sem hederít, Natashával van elfoglalva, aki mosolyog, nevet, csilingelő hangja mindent betölt. Rob nedves teste Natasháéhoz tapad, egymás ajkát falják, a pillanatnyi szünetekben nevetnek.
Váratlanul azonban szétrebbennek, látom, hogy ketten közelednek feléjük. Az egyik egy fiatal, gyönyörű lány, a másik egy sötét hajú Adonisz. Kézen fogva sétálnak a Rob–Natasha páros felé, árad belőlük a jókedv. A lány átöleli Natashát, puszit nyomnak egymás arcára. A fiú Robhoz lép, aki barátságosan megveregeti a vállát, majd csatlakoznak a két szépséges, fiatal nőhöz.
Mindannyian fiatalok, gyönyörűek és legfőképpen boldogok.
Felém fordulnak, felismerem a lányt és a fiút. Annie és Fynn.
Felsikoltok! A látvány elborzaszt, menekülni akarok! Megfordulok, a lábaim önként segítenek, olyan gyorsan mozognak, amennyire csak tudnak. Nehezen haladok, a hullámok egyre erősebbek és nagyobbak, minden mozdulat megtétele nehézséget okoz. Fáradok. Érzem a testemben az egyre erősödő fáradtságot, és elkeseredem, mert tudom, hogy nem haladok. Nem tudok elég gyorsan menekülni. A napsugarak egyenesen a szemembe tűznek, a szél egy adag homokot vág az arcomba, fogalmam sincs, hogy hogyan. A homok eltömíti az orromat, nem kapok levegőt! A hullámok beborítanak, elesem, a tenger felkap, jobbra-balra dobál, esetlenül küzdök ellene. Nem kapok levegőt, a víz kimossa az orromból a homokot, de ez nem segít rajtam, sőt ront a helyzeten. Kinyitom a szemem, a sós víz kegyetlenül csíp . Nem látom a felszínt, sötétség vesz körül. A tenger a tüdőmbe mar, a testem vonaglik, levegőért kiáltok.
Sötétség... Nincs levegő...
Ernyedt testem sziklába ütközik, a kemény kő szétzúz, mindenem ég a fájdalomtól, a tüdőm hasogat, a lábamat görcs húzza, a fejem szétesni készül.
Még egyszer, utoljára próbálok menekülni, szembeszegülök a hullámokkal, hiába. A víz visszanyom, a halálba taszít...


Velőtrázó sikoltás rázta meg a levegőt.
Az én sikolyom.
Két erős kéz kiragadott az álomból, életem legszörnyűbb és legelkeserítőbb álmából, ami annyira valóságos volt! Ha nem halok meg, vajon felébredtem volna? Valami azt súgta, nem.
- Rachel! Rachel, jól vagy? - Ian hangja színtiszta aggódás.
- Igen – a hangom, mint egy leeső falevélé.
- Rosszat álmodtál?
- Igen.
- Akarsz róla beszélni? Nekem elmondhatod!
- Csak... A víz. A tenger volt az.
Ian furcsállóan nézett rám, de nem kérdezett. Érezte, hogy nem szívesen beszélnék róla. Helyette hozzám bújt és átölelt, az ajkai a nyakamat cirógatták, ujjai a az oldalamat és a hasamat felváltva simogatták. A hátamon éreztem a testéből áradó meleget, a hajamban pedig egyenletes lélegzetvételeit. Nem esett jól a közelsége, az övé nem. Mást szerettem volna magam mellett tudni. Arrébb csusszantam az ágyon, nem törődve Ian halk sóhajával.
Az álomtól a szívem továbbra is zakatolt, a testem verítékben úszott, kezem-lábam remegett. De tudtam, hogy álom volt. Csak egy álom. Ébren vagyok. A gondolataim azonban még mindig a tengerparton jártak. Igen, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, de akár a valóság is lehetne. Ki tudja? Ha most még nem is, néhány év múlva elképzelhetőnek tartottam, hogy bekövetkezzen. És lehet, hogy nincs is szükség évekre...
Újra rám tört a sírás, és eszem ágában sem volt visszatartani. Különben sem tudtam volna, így egyszerűen csak hagytam, hadd jöjjön ki belőlem, aminek ki kell jönnie.
Lassan telt az idő, szinte éreztem a másodpercek múlását a testemben, olyan volt, mintha minden egyes másodperccel egyre inkább elsüllyednék a fájdalomban.
Ez a fájdalom mocsara.
Most ébredtem fel igazán. A sírás kitisztította a fejemet, és újra beindította a keserű gondolatokat. Nem tudtam mit tenni ellene. Az álomból visszatértem a valóságba, újra felidéztem magamban megcsalásom képeit, újra éreztem a tőrt, ami végig hasogatott. Feltépte a bőröm... Először a létfontosságú szerveket sebezte meg, aztán a szívem helyén húzogatta. Fájdalom... Lüktet bennem a fájdalom.


- Rachel? Rachel?
Talán húszszor is elhangzott a nevem mire fel tudtam fogni, hogy mi történik. Azon az ágyon feküdtem, amire érkezésemkor Ian lefektetett, de most Ian nem állt, s nem is feküdt, hanem egy, az ággyal szemben lévő fotelben ült, felém hajolt, az ajka szavakat formált.
Mintha lepellel lett volna beborítva, nem láttam tisztán, a hangja nem jutott el hozzám. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a kép, az ujjaim a fülemnél matattak. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem a szememmel és a fülemmel van a baj, és Iant sem fedi burok. A tudatomat borítja háló. Mi... Mi történik? Mi ez a furcsa zsibbadtság? Álom ez, vagy valóság?
- Ian? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Igen. Én vagyok az, Rachel, Ian. Semmi baj, oké? Minden rendben - a hangja megnyugtató. Csak azt nem tudtam, hogy engem nyugtat, vagy saját magát.
- Mi... mi történt? - tudni akartam, hogy mi történt, bármiről is legyen szó.
- Rosszat álmodtál.
- Igen... emlékszem.
- Utána sírtál, és... csak feküdtél a karjaimban. Olyan volt, mintha... nem tudom, mintha transzba estél volna. Nem válaszoltál, nem mozogtál, csak meredtél előre. Nem tudtam mi történt, vagy hogy mit segíthetnék. Megijedtem - mindezt úgy mondta, mintha szégyellnie kellene a félelmét.
- Sajnálom. Én... Nem emlékszem. Nem tudom mi történt.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen. Azaz, nem. Én... - dadogtam.
Fogalmam sem volt, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Valamennyire magamhoz tértem, de még nem voltam teljesen tiszta. A fejem hasogatott, halkan csengett a fülem. Nem találtam magyarázatot a zsibbadásra, ami még mindig körülvett.
- Rachel... Mi történt? Mi a baj? Ha nem mondod el nem tudok segíteni - Ian meglepően kétségbeesettnek tűnt. Mintha szél fújta volna el a nyugodtságát.
- Ezen sehogy sem tudsz segíteni - válaszoltam halkan, miközben az ujjaimat szorosan béklyóba fontam.
- Miért nem?
- Mit tudsz kezdeni egy összetört szívvel?
Ian tanácstalanul pislogott rám. Hátradőlt, a karját összefonta a mellkasán, a pillantását az enyémbe fúrta. Zavartan kaptam el a tekintetem.
- Ian...
- Rachel?
Hallgatás. Nem tudtam mit mondhatnék. Mégis mit vár tőlem? Mit akar tudni?
- Ian... - kezdtem bele habozva. - Nem tudom mit mondhatnék. Hálás vagyok, hogy megmentettél.
- Megmentettelek? - szakított félbe csodálkozva. - Azzal, hogy befogadtalak?
- Azzal, hogy számíthattam rád. Hogy nem utasítottál el, hogy kocsit küldtél értem, hogy oda készítetted azt a csomagot, hogy a gondomat viselted... Megtetted azt, amire sokan nem lettek volna képesek. Egy szavamba került. És tetted mindezt úgy, hogy hónapok óta nem beszéltünk, nem találkoztunk. Azok után, hogy megbántottalak. Miért? És mégis hogyan fogom ezt viszonozni? Mert ennyi kedvességet nem hagyhatok viszonzás nélkül...
- Rachel! Én mindig itt leszek neked. Bármikor, bárhol, bármiben segítek. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak a repülőtéren... Eldőlt. És nem kell viszonzáson törnöd a fejed, mert már azzal viszonzod, hogy velem vagy. Nekem nem kell semmi más, csak te. A te boldogságod, az én boldogságom. Nekem csak erre van szükségem.
Lassan, óvatosan felállt és az ágyhoz lépett. Leült mellém, kezét az enyémre téve kezdett megbabonázni a pillantásával. Barna szemei ismét elvarázsoltak. Felidéztem magamban az első találkozásunkat, azt, hogy miként hatott rám.... Az emlék és az élmény együttes hatására megborzongtam, s kapkodni kezdtem a levegőt.
- Rachel, amit akkor mondtam... - utalt kilenc hónappal ezelőtti találkozásunkra. - Még mindig áll. Én itt vagyok neked!
Elhallgatott, én pedig az elhangzottakat emésztettem.

Nem tudom meddig ültünk ott szótlanul. Nem beszéltünk, csak ültünk, néztünk magunk elé, mindkettőnket lefoglaltak a a gondolataink. Próbáltam rájönni mi áll Ian jótettének hátterében. Azt mondta nem vár viszonzást, de mi van ha mégis? És tényleg, mi mással kárpótolhatnám, mint magammal? Tudtam, hogy ezt szeretné. A szemében láttam a vágy csillanását, amikor rám nézett, hiába palástolta kedveséggel vonzalmát. Az elejtett megjegyzéseknél többet mutatott az, ahogyan rám nézett, ahogyan átölelt. Mást jelentettek neki ezek a pillanatok, mint nekem. Én csak egy kis törődésre vágytam, arra, hogy valaki figyeljen rám, szeressen. És a szeretet alatt nem a szerelmet értettem.

- Rachel? Mi a baj?
Felpillantottam Ianre, aki már fel is pattant a helyéről, ujjai az arcomat simították, ijedten mutatta a nedvességet.
- Már megint – halkan, kissé keserűen felnevettem. - Ez már valami szokás nálam. Sírok, úgy , hogy észre sem veszem.
- Miért sírsz, Rachel?
Nem tudtam válaszolni. Inkább megfogtam az arcomon pihenő kezét. Beszívtam az ismerős illatot, élveztem a keze nyújtotta meleget, próbáltam kiüríteni a fejemet, hogy legalább egy pillanatig élvezhessem a nyugalmat.
Nem foglalkoztam a tengernyi kérdéssel ami megválaszolásra várt, nem érdekeltek a kínzó gondolatok, egyszerűen... A testünkkel foglalkoztam. A testemmel, ami gyengédségre vágyott, kárpótlásra, amiért Ő nem kényeztette.
Csak egy pillanatot kértem, mielőtt gondolkodnom kell, s a gondolataim mindent megváltoztatnak! Egy pillanatot a döntés előtt.
Becsuktam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. Éreztem, hogy a bőre az enyémhez simul, hallgattam egyenletes lélegzését, s hallottam saját zihálásomat is. Nyugtalan, nehéz lélegzetvételek, fel–le emelkedő mellkasom egyenetlen mozgása.
Egyre közelebbről éreztem Ian levegővételeit, míg a homloka az enyémhez ért. Valami visított bennem, éreztem, hogy kis híján leesek az ágyról, hirtelen jött izgalmamban. Elég, elég! - a kiáltások egyre hangosabbak lettek. Az, hogy Ian ennyire közel volt hozzám tiltakozást váltott ki belőlem, hiszen én az Övé voltam, senki másé. Hűségesnek kellett lennem. Muszáj volt.
Kis híján kitört belőlem a hisztérikus nevetés amikor rájöttem, hogy Neki nem kellek többé, a kapcsolatunknak végérvényesen vége, többé nincs hűség és bizalom, a vágy, ami Hozzá vonz... Más. Kín csupán.
Nem engedtem az ellenkező érzéseknek. Kényszerítettem magam, hogy megpróbáljam. Meg akartam tudni, hogy a testem hogyan reagál Ian érintésére, kíváncsi voltam az érzéseimre, és Ian reakciójára is. Valahogy... Elő akartam hívni a régi vonzalmat, azt, ami csaknem hűtlenségre késztetett. Azt, amit már rég elfeledettnek hittem.
Az ujjaim Ian arcára tévedtek, végig simítottak a széles arccsonton, felfutottak a homlokon, végül barna hajában kötöttek ki. A bőre selymes volt, meleg, a haja valósággal elolvadt az ujjaim közt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a helytelenítő érzéseket. Hiszen mit számít, hogy mit teszek? Nekem már úgyis mindegy, s legalább Ian egy kicsit jobban érzi magát a tettemtől. Legalábbis ebben reménykedtem.
Az orrom következett. Hozzá érintettem az övéhez, aztán az ajkaihoz nyomtam, majd megbökdöstem az állát. Végig mélyeket lélegeztem a bőréből áradó illatból. Friss, mentolos illat, minden bizonnyal az arcszeszének aromáját éreztem. De... Ott volt még egy másik esszencia, valami mélyebb és tartalmasabb, az ő illata, a bőrének természetes illata.
Iannel együtt tisztában voltunk mi jön. Egy darabig mégis vártunk, az ujjaim a haját túrták, az arcom közel az övéhez, az ő kezei pedig lassan átkaroltak. A testünk összesimult, tökéletes egységet alkotva. Vagy majdnem tökéletest.
Várni akartam, de cselekedni is. Tétlenkedtem, nem tudtam eldönteni mi a helyes. Van egyáltalán jó választás?
Elfogyott a türelmem, az ajkaim követelőzve tapadtak az övéihez. Lassan nyílt el az ajka, utat engedve erőszakos nyelvemnek. Kíméletlenül törtem előre, ajkaim falták az övéit, az ujjaim végigfutottak a hátán, elvesztettem az eszem. Az érzéseim megbéklyóztak, s most, hogy egyszerűen lesepertem őket az asztalról, szabad voltam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, csak a testem követelőző vágya. Az érintése, ami egyszerre volt lágy és szenvedélyes, a csókja, ami édes volt, s meleg. Hallgattam heves lélegzetvételeinket, azt, ahogy az ajkaink összeértek, hogy körmeimmel a hátát karcolgattam.
Sírtam. A könnyek keserűen folytak végig az arcomon, s be kellett ismernem, ez nem az én műfajom. Akármennyire is akartam, hogy szeressem Iant, nekem ez nem ment. Nem szerethetem, mert a szívem egyszerre csak egy emberé lehet. És ez az ember Ő. És mindig is Ő lesz az.