45.rész

Minden újrakezdés nehéz



Kicsöngött. Csak csöngött és csöngött, és ez még a szívem őrülten heves dobogásának zaját is elnyomta. Ian ágyán ültem, a mobilt amit adott jéghideg kezekkel szorítottam a fülemhez. Alig kaptam levegőt, úgy éreztem magam, mint a lefejezés előtt álló elítélt. Ez volt az a sorsdöntő utolsó pillanat, amikor még bármi megtörténhetett. Lefejezhetnek, elvehetik az életemet, a halálba taszíthatnak. Egy kimerülten lihegő futár meghozhatja a felmentésemet, visszakaphatom az életemet. Vagy egész egyszerűen becsapódhat egy aszteroida és véget vethet mindennek.
- Halló? - Rob hangja hallatán csaknem elájultam. Egyszerre volt ez felmentés és baltacsapás.
- Itt Rachel...
- Rachel? Te vagy az? Komolyan? Rachel! Hol vagy? Mi történt veled? Jól vagy? Még mindig itt vagy, New York-ban? Hova futottál? Minden rendben? Rachel, annyira aggódtam! Hogy tehetted ezt velem? Hol vagy? Szeretlek Rachel, annyira szeretlek! Hiányzol! Majd' beleőrültem az aggodalomba, hogy tűnhettél el így? – zúdította rám mondandóját. A szememből potyogni kezdtek a könnyek, ahogy a hangját hallottam. Ő volt az, csak ő. És ennyi elég volt nekem.
- Én vagyok az – mást nem tudtam mondani. Leterített a hangja, a kétségbeesése, féltése és szeretete.
- Jól vagy?
- Igen, most már jól.
- Most már? Mégis mit jelentsen ez? - Rob eszét vesztette. Sosem bírta elviselni még a gondolatát sem, hogy bajom eshet.
- Most, hogy beszéltem veled, jól vagyok. A hangodra volt szükségem. Hallanom kellett a hangodat! – dadogtam még mindig könnyezve.
- Hol vagy? Mi történt? - nem értett semmit a habogásomból.
Nem volt erőm itt és most megbeszélni a dolgokat. Fáradt voltam, kimerült, és végtelenül elegem volt az elmúlt három napból. Csak a karjaira vágytam, arra, hogy átöleljen, magához szorítson. A csókjára, ami mindent elfelejtett velem.
- Találkozzunk! - a hiánya határozottságban öltött testet. Bármit megtettem volna, hogy újra láthassam.
- Persze, Rach, persze! Hol vagy most? Hol találkozzunk?
- Egy... barátomnál. Ömh, várj egy percet!
Összeszedtem magam, felálltam az ágyról és kimentem a tágas konyhába. Ian múltkori helyén ült, az asztalon lévő CD lejásztóból zenét hallgatott. Megálltam a küszöbön, a pillantásommal szuggeráltam. Kibámult az ablakon, az arca végtelenül nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Az ujjait lassú ütemben mozgatta az asztallapon, belemerült a zenébe és a nyüzsgő New York-i tájba. Nem tudom meddig figyeltem, csak annyi volt biztos, hogy összerezzentem amikor felém nézett. Kirántotta a fülhallgatót a füléből, felpattant és mellettem termett.
- Minden rendben? Hogy ment?
- Még vonalban van – biccentettem a mobil felé - Megengeded, hogy idehívjam? - elpirultam amikor kimondtam a szavakat. Ízléstelenség volt Robot pont ide hívni, de nem tehettem mást.
Ian arca meglepő módon továbbra is nyugodt maradt, némán bólintott, majd visszaült az asztalhoz és tovább hallgatta a zenét. Én sem értettem miért, de fájdalmat okozott ezt látnom rajta. Ezt a... beletörődést.
Vajon mikor jött rá, hogy nekem csak Rob létezik? És ha annyira szeret, hogyan tudta elfogadni, hogy sosem leszek az övé?
Még mindig az ajtóban álltam, szótlanul bámultam Iant, a szívem kellemetlenül facsarodott össze. Ha Robot választom – már pedig őt fogom-, akkor Iannel köztünk mindennek vége.
Csak egy választásom van. Nem szerethetem Robot, és nem lehetek Ian barátja egyszerre. És mégis hogyan ígérhetnék bármit is Iannek? Mindketten tudjuk, hogy számomra Rob az igazi. Mindig is ő volt, és az is lesz. Olyan, mintha a sejtjeimbe lenne kódolva, hogy szeretnem kell. Mint egy törvény, amit még akkor hoztak meg, amikor nem is léteztünk. És ha nem engedelmeskedsz a felsőbb akaratnak, halálra vagy ítélve.
Számtalanszor csalódtam Robban, mérhetetlen fájdalmat okozott, de mindez nem számított, amikor magához ölelt. Elég volt pillantását az enyémbe mélyesztenie, és mindent megbocsátottam. Nem tudtam haragudni rá, nem tudtam gyűlölni. Nem tudtam nem szeretni. Képtelen voltam rá. A köztünk lévő kötelék erősebb volt annál, hogy ne vegyek róla tudomást. Nem zárhattam ki az iránta érzett vonzalmam, sem azt, hogy ő a gyermekem apja. Annie apja, aki a világot jelenti nekem. Mi is lenne velem nélküle? Az egész életemet bearanyozta, varázslatosan széppé tette. Minden fáradtságot és küzdelmet megért. Mert ő volt a legfontosabb. És tudtam, hogy Rob is így érez iránta. Ahányszor csak együtt voltak... Ahányszor csak beszéltek...
Mindvégig ott lebegett közöttünk a családi összetartás, kötődés és szeretet. Az elhivatottság, hogy megvédjük egymást, hogy boldoggá tegyük a másikat, mert a családnál és a szeretetnél nincs fontosabb dolog a világon.
Történhetett tehát bármi, mi egymáséi voltunk. Harcoltunk. Győztünk. Vesztettünk. Majd megint győztünk. Fájdalmat okoztunk. Szenvedtünk. És megbocsátottunk. Nem ez volt az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó, hogy kínokat éltünk át. A lényeg, hogy a végén még erősebben és boldogabban legyünk együtt. Mert az ember csak egy másik emberrel lehet boldog. Mindenkinek szüksége van valakire, aki megérti, megvigasztalja, jókedvre deríti, boldoggá teszi, elfelejteti vele a hibáit, és a világ tökéletlenségét. Aki a mennyekbe repíti, és társa marad az isteni világban.
Nekem Rob volt a mennyei idegenvezető. Neki pedig én voltam. Csak mi voltunk egymásnak. Csak mi ketten.
Ian és én – halálra ítélt dolog volt. Nekem már ott volt Rob, és hiába vonzódtam Ianhez is, és hiába volt ő olyan jó ember – mindez nem ért semmit. Vajmi kevés volt. Azonban hittem, hogy Iannek is megvan a maga párja. Lennie kell valakinek, aki képes viszontszeretni. Megérdemli a boldogságot, és ha nem is tőlem, de meg fogja kapni.
Felemeltem a fülemhez a telefont és halk, békés hangon megkértem Robot, hogy jöjjön el hozzánk. Nem lepődtem meg a válaszán: azt mondta fél óra múlva itt lesz.
Miután letetettem a telefont besétáltam a konyhába, leültem Iannel szemben, és percekig csak néztem. Próbáltam rájönni, hogy mi jár a fejében. Nem szólt hozzám, még csak rám sem pillantott, a zenével volt elfoglalva. Egy–két perc elteltével a lejátszóhoz nyúlt, és kikapcsolta. A fülest az asztalra dobta, tekintetét az enyémbe fúrta. Kellemetlenül bizsergett a hátam a nézésétől, annyi nehéz, bonyolult érzelem volt benne!
- Mire gondolsz? - kérdeztem kíváncsian. Közelebb hajoltam hozzá az asztal felett.
- Robra. Majd' megesz a fene, hogy milyen! - halkan nevetett - Remélem, hogy tényleg olyan jóképű, mint ahogy mondják. Te egy jóképű pasast érdemelsz.
- Ian, én...
- Tudom! Sajnálod. Reméled, hogy megtalálom a páromat és boldog leszek. Hálás vagy mindenért. És szeretsz. Ha nem lenne Rob, talán viszonozni tudnád az érzelmeimet. Tudom.
Levegő után kapkodtam a meglepetéstől. Mégis honnan tudta?
- Honnan? Honnan tudtad? - hápogtam.
- Ismerlek Rachel! Jobban, mint hinnéd. Tudom, hogy nagyon sokat rágódtál a történteken, és tisztában vagy azzal, hogy a döntéseddel fájdalmat okozol nekem. Nem szépítek a dolgokon: pocsékul fogom magam érezni, hogyha elmész. Össze fogod törni a szívemet. De azt mondom, hogy menj el! Térj vissza Robhoz! Mellette van a helyed. És kérlek ne aggódj miattam, tökéletesen megleszek! Boldogulni fogok. És amikor túltettem magam a csalódáson, az elutasításon, akkor hálás leszek neked!
- Hálás? Ugyan miért lennél nekem hálás? - vágtam közbe értetlenkedve.
- “ Csupán “ azért, mert megtanítottál szeretni. Általad és veled megtapasztaltam a legmélyebb emberi szerelmet, és ezért örökké hálás leszek neked. És köszönet illet téged azokért a felejthetetlen pillanatokért, amiket veled tölthettem. Egyetlenegyet sem fogok elfelejteni, ígérem!
- Én sem fogok elfelejteni semmit, Ian! De az igazi köszönet neked jár; mindenért.
A könnyeinkkel küszködve álltunk fel az asztaltól, és ölelkeztünk össze félúton. Gyengéd, baráti ölelés volt ez, tengernyi visszafogott érzelemmel.
- Ennek így kellett lennie, Rachel!
- Annyira sajnálom! Nem akartalak megbántani! Eszem ágában sem volt fájdalmat okozni neked! Kérlek, bocsáss meg!
- Tudom, Rachel, tudom – simogatta meg a fejemet - És nem haragszom rád. Nincs miért haragudnom.
- Miért vagy ilyen... rendes? Ennyire kedves és... önfeláldozó!
- Többféle szerelem létezik, Rachel. Az én szerelmem nem az a földi szerelem, mint a tiétek Robbal. Úgy értem, én úgy szeretlek, hogy képes vagyok lemondani rólad, a boldogságod érdekében. Elengedlek, ha el kell engednelek. Sosem kényszerítenélek semmire, hiszen én csak akkor vagyok boldog, ha te is az vagy. A te örömöd a legfontosabb nekem. És ez esetben tudom, hogy csak akkor lehetsz igazán boldog, hogyha őt választod. De bármiféleképpen döntesz, én támogatni foglak. Mindig itt leszek neked! Szóval, ne félj, minden rendben lesz! Egy–kettőre helyre jönnek a dolgok, meglátod!
- Amit Rob iránt érzek.... pusztító szenvedély. Nem tudok ellenállni neki, úgy érzem muszáj vele lennem. De.... téged is... szeretlek – motyogtam. Felpillantottam az arcára, ami szomorúan gyönyörű volt - Igazad volt. Mindenben igazad volt – egy pillanatra elhallgattam - Másképpen is alakulhattak volna a dolgok... és akkor együtt lehettünk volna.
Amint szavakba öntöttem az érzelmeimet, rájöttem milyen igazak. Megkönnyebbültem, hogy végre tudom mit érzek, ugyanakkor dühített, hogy csak most jöttem rá arra, ami végig az orrom előtt lebegett. Tisztázni a dolgokat Iannel koránt sem volt egyszerű – de megtettem, mert meg kellett tennem.
Ian homlokon csókolt, én pedig belesimultam az ölelésébe, még egyszer utoljára.