44.rész

Csábító elutasítás



A napsugarak életre keltek, amint áttörtek a halvány barackszínű organza függönyön, és hegycsúcsra felkapaszkodó emberként eljutottak hozzám. Lágyan, ám perzselve érintették meztelen bőrömet, minden porcikámat átjárta a kellemes borzongás. Abban a pillanatban minden tökéletesnek tűnt, minden egy kerek egészet alkotott, helyre állt a rend a világomban. Élveztem a békességet, a csendet, a nyugalmat, a napfény táncát a szobában. Mindenre rácsodálkozó gyerekként néztem, ahogy a fény betör a szobába, s lassan mindent bársonyos ölelésébe von. Az éjjel és a nappal tökéletes egyensúlya megállásra késztetett, próbáltam megérteni ezt a kompromisszumot.
- Varázslatos, nem gondolod? - Ian hangja leverte nyugalmam asztaláról az ábrándozás vázáját, ezzel visszarántva engem a valóságba. Nem tudtam mit válaszoljak, az álomvilág fényei még bennem égtek, ezzel megnehezítve visszatérésemet.
Ian türelmesen várta a válaszomat, én pedig összeszedtem magam és felmértem a helyzetet. Félig rajta feküdtem, az arcom a lefüggönyözött ablak felé fordult, éreztem mellkasának nyugodt, határozott mozgását, a bőréből áradó hőt. Az arcára pillantottam, ami egyszerre volt kótyagos és éber, láttam szemének figyelő villanását, és a furcsa mosolyt ami a szája sarkában hegyelt.
Képzeletem kék egét sötét felhők árnyékolták be, és kitört a vihar, amikor eszembe jutottak a történtek. Én... beszélni akartam vele. Megvallottuk egymásnak sötét, nehéz érzéseinket, aztán... megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Lefeküdtem vele!
Elhúzódtam tőle, magammal rántottam az egyik ágyon lévő takarót és magam köré csavartam. Az ereimben száguldott az adrenalin, készen álltam, hogy elmeneküljek. Amikor megláttam Ian arcán a kendőzetlen fájdalmat, bűntudatom támadt, visszaültem az ágyra és a kezéért nyúltam. Ian nem fogta meg, minden figyelmét az kötötte le, hogy palástolja érzelmeit. Nekem ez nem ment. Nem tudtam többé csendben szenvedni, elfojtani minden érzelmet és szenvedélyt, nem tudtam a háttérben maradni, némán nézni az események alakulását, elfogadni mindent és beletörődni a dolgokba. Élek. Most először és most utoljára. Jogom van élni!
Ugyanakkor elképzelhetetlenül fájt, hogy megbántottam Iant. Mégis mire gondoltam, amikor menekülőre fogtam? Mikor tanulom már meg végre, hogy nem futhatok el az életem elől? Itt kell maradnom, vele. Ian mindig mellettem állt, sosem futott el. És nem azt érdemli, hogy elhagyjam, hogy cserben hagyjam.
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém.
Ian felém fordította az arcát, milliónyi érzés térképét, amin nem tudtam eligazodni. Vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, amivel enyhíthetem a bűntudatomat.
Végig sem gondoltam, a szám már ontotta a meggondolatlan szavakat: - Jobb ember akarok lenni! Szörnyen elcsépelten hangzik, de így van. Nem tudok tovább élni, ha nem változom meg! Egy szörnyeteg vagyok! Nem akartalak megbántani! Te vagy a legjobb ember akit ismerek, és... nagyon fontos vagy nekem! Nem akarlak elveszíteni. Nélküled nem élném túl!
- Rachel, hát nem érted? Szeretlek! Még akkor is szeretlek, amikor megbántasz. A szívemet nem érdekli, hogy mást szeretsz, hogy igazából bármikor képes lennél elhagyni, és valószínűleg nem lesz semmi... a kapcsolatunkból. Tudom, hogy az ital tehet az éjjel történtekről, de én hülye idióta azt hittem valami meg fog változni! De tévedtem. Őt szereted. És mindig is Őt fogod. Lehet, hogy azt hiszed kettőnkből lehet valami, de nem. Az eszem tudja, hogy soha, senkit nem tudnál úgy szeretni, mint Őt. Ő a mindened. És neki is te jelentesz mindent. Biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg. Senki nem bántana, egy olyan nőt, mint te.
- Ez, ez nem igaz! – a fojtogató könnyektől alig tudtam eldadogni a szavakat.
- Nálam jobban senki nem szerette volna, hogy működjön a kapcsolatunk. Te vagy a mindenem, bármit megtennék érted! De ez nem elég ahhoz, hogy szeress.
- Én... én... - el fogom veszíteni! El fogom veszíteni az egyetlen embert, aki teljes szívéből szeret. És nem tehetek semmit.
Úgy ahogy voltam, meztelenül, csupán egy takaróba burkolva, könnyes arccal ugrottam hozzá, az ajkaim az övéit keresték, a testem a maga egyszerű, emberi módján próbált megoldást találni. Nem volt más lehetőségem, ki kellett használnom, hogy nehezen veszi a levegőt, ha a közelében vagyok, hogy az ajkai maguktól mozognak az enyéimmel, hogy a szíve majd' kiugrik a mellkasából, ha a testünk összeér. Az ujjai az arcomat simogatták, én a karjaiba olvadtam, a fejemben csak az járt, hogy ezzel magamhoz láncolhatom. Nem engedhetem, hogy elhagyjon! Nem hiheti azt, hogy köztünk nem lehet semmi! Igenis lehet! Megpróbálhatjuk. Csak el kell érnem, hogy adjon egy esélyt! Egyetlen apró esély, és meglátja, hogy meg tudok változni! Nem mehet el! Nem adhatja fel! Azzal mindennek vége lenne, én pedig nem tudom, hogy mihez kezdek nélküle.
Az átélt éjszaka után nem gondoltam volna, hogy Ian meg tud állni. Nem számoltam a ténnyel, hogy ittas állapotban volt. Lefejtette a karjaimat, finoman eltolt magától, és nehezen felsóhajtott.
- Rachel, ez így nem működik. Nem teheted ezt magaddal!
- Te miattam aggódsz? - hihetetlennek tűnt, hogy még most is azzal foglalkozik, hogy nekem jó legyen.
- Hát persze, hogy miattad aggódom, kis buta! – finoman megcirógatta az arcomat - Figyelj, én megértem, hogy össze vagy zavarodva. Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel, és fogalmad sincs, hogy mihez kezdj. De ez sem késztethet arra, hogy belerohanj egy kapcsolatba.
- Én nem tudom mihez kezdek nélküled – vallottam színt fülig pirulva.
- Nélkülem? Én melletted fogok állni! Azt hitted, ha nem vagy a párom, elküldelek?
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Ian halkan nevetett. Aztán... hozzám hajtotta a fejét. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajka a fülemnél játszott. Finom csókot adott a fülcimpámra, belelehelt a fülkagylómba, az orrát végighúzta a fülem mögött lévő érzékeny részecskén. Zihálni kezdtem, és amikor a nyelve a fülemnél járt... megremegtem. Az új érzések felborítottak bennem mindent. Nem értettem, hogy Iannek mi a célja ezzel a kis akcióval.
A keze az arcomhoz nyúlt, gyengéden megmasszírozta az almácskáimat, a mutatóujjait végig húzta a szemöldököm, majd egy puszit nyomott az orromra és a hüvelykujjával megdörzsölte az államat. Az arcom bizsergett a kényeztetéstől, a levegő nehezen járt ki–be, nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Mit művelsz? - ziháltam.
- Magam sem tudom – a kezét a vállamon hagyta, de az arcát elhúzta az enyémtől - Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen.
- Mondd el, hogy mit érzel... Mire vágysz?
- Szeretlek. Állandóan rád vágyom, veled szeretnék lenni. De azt látom rajtad, hogy Robot szereted – az arcom fájdalmasan megrándult nevének említésekor - Vele szeretnél lenni, mert ha most csalódtál is benne, tudom, hogy szereted.
- Összetörte a szívemet. És... mást választott. Nem vehetem fel a versenyt Natasha Fielddel! Ő annyira szép és okos... olyan tökéletes! Én nem vagyok az. Nincs miért engem választania. És ha mégis újra kezdenénk... én... többé nem tudnék megbízni benne. Akárhány érzés köt hozzá, véget kell vetnem ennek! Tovább kell lépnem! – vágtam közbe hadarva.
Könnyek csípték a szememet. A mellkasom felbolydult méhkassá változott. Harmincnégy év alatt sem sikerült kiismernem magam, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ezek az új érzések megleptek, ledöntöttek a lábamról.
Két ember volt csupán, aki a lelkem mélyéig látott. Ők felfedezték ezt az előlem is rejtett világot, bebarangolták a rejtélyes tájakat, megismerték a jellegzetes nevezetességeket, megmártóztak szenvedélyem feneketlen tavában és megmászták élettapasztalatom hegyét.
Az egyik élvezte a világom nyújtotta szépségeket, majd amikor ráunt, más lelkének csodáit kereste fel.
A másik félszegen tört előre, próbált minél jobban a szívembe zárkózni, miközben meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Az egyik esélyt sem adott, hogy ellenálljak – azonnal és végérvényesen magába bolondított.
A másik elcsábított, magával ragadott, az egyik részem talán bele is szeretett, ám a másik pontosan tudta, hogy ő csak a második lehet.
- Annyira ismerlek, hogy tudom, fölösleges elkezdenem bizonygatni, hogy milyen csodálatos nő vagy, és hogy milliószor szebbnek és okosabbnak tartalak Natashánál. De azt el kell mondanom, hogy Ő is biztosan szeretett téged. Gondolod, hogy hónapokat áldozott volna rád, ha nem szeret? Szerinted feladta volna a karrierjét egy olyan nőért, akit nem tisztel és becsül?
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Erről az oldalról nem közelítettem meg a történteket. Mindig csak a fájdalmat éreztem, és azt hajtogattam, hogy megcsalt, átvert és kihasznált. Nem tudtam máshogy felfogni.
Ian megmutatta a másik oldalt. A logikus oldalt, amit minden kívülálló észrevehetett, ha figyelt.
Abban a pillanatban minden megváltozott. Minden értelmet nyert. Vagy legalábbis lehetőséget, hogy értelmet nyerjen.
- Azt akarod ezzel mondani...
Ian arcán halvány mosoly futott át, a szemében lévő fény egyszerre volt megkönnyebbült és elkeseredett. Abból az egy mondatból, ami elhagyta a számat, tudta, hogy megmutatott nekem egy másik lehetőséget, egy kiutat a sötétségből.
- Sok mindent akarok ezzel mondani. Elsősorban azt, hogy te egy fantasztikus nő vagy, minden hibáddal és bizonytalanságoddal együtt! Senki sem tökéletes, Rachel. Mindenki követ el hibákat és bán meg dolgokat. Emberek vagyunk. És ez az emberségnek és az életnek a velejárója. Nem istenek vagyunk. Ha azok lennénk, akkor senki nem szenvedne, csalódna és hibázna. És ha így lenne nem tanulnánk és fejlődnénk, belefagynánk egy tökéletes állapotba, ami egyet jelentene az unalommal. Az unalom rosszabb a tökéletlenségnél, nem gondolod? - finoman megfogta a kezemet, beszéd közben simogatta a kézfejemet, ujjaival a tenyeremet masszírozta - Mindenki szeretne tökéletes lenni, és mindenkinek be kell látnia, hogy nem megy. Senkinek sem megy. Éppen ezért nem szabad erre törekedned, mert csak csalódni fogsz. Elfáradsz és megkeseredsz tőle. Helyette meg kell tanulnod elfogadni önmagadat és az életedet, úgy ahogy van. Egyetlen egy élet jut mindenkinek, és ezt ki kell használni! Felejtsd el, hogy nem vagy elég jó! Nekem elhiheted, hogy az vagy! Szeretlek Rachel, és tudnod kell, hogy én mindig így fogok érezni irántad. Boldoggá tennél, ha engem választanál és velem maradnál. De nem várom el tőled, hogy mellettem dönts, és nem is reménykedem, mert ismerlek. Minden pillantásodban és szavadban ég a vágy, és tudom, hogy Őt szereted. A ti szerelmetek igaz, és egy buta félreértés nem teheti tönkre ezt! Mert hiszem, hogy csak félreértettél valamit. Ilyesmi előfordul, rengeteg párral megtörtént már, nem a világvége. Csak akkor van baj, hogyha ez elszakíthat egymástól titeket. Ennek nem szabad megtörténnie! Rachel, akármit gondolsz, akármiben reménykedsz, te nem lehetsz boldog nélküle! Vele kell lenned! És legbelül ezt te is tudod. Ő a gyermeked apja, és ez a kapocs örökké összeköt majd vele, ez ellen nem tehetsz semmit. Csak úgy lehetsz boldog, hogy elfogadod ezt. Gondolj Anniere! Szüksége van az apjára.
A könnyeim folytak, mind a fájdalomtól, amit az emlékek előhoztak, mind a beismeréstől, hogy a dolgok pontosan úgy vannak, ahogy elmondta. Beszéde a lelkemig hatolt, beismerésre ösztönzött, és helyettem is meghozta a döntést.
Ian magához ölelt, a könnyeim átáztatták a takarót, amibe burkolózott. A keze fel-le járt a hátamon, most azzal a céllal, hogy megvigasztaljon. Nem teljesen a szomorúság könnyei voltak ezek, volt benne minden: meghatottság, megkönnyebbülés, hála és szeretet. Nem kellett semmit mondanom, Ian tudta, hogy sikerült rávilágítania a nyilvánvaló tényekre, amiket a magam csiholta fájdalomtól nem láttam. Most már tisztában voltam vele, hogy hibáztam. Nem kellett volna elrohannom, és nem kellett volna elhamarkodottan ítélkeznem.
Nem létezhet az, hogy Rob megcsalt engem! Nem csalhatott meg! Mindig annyira szeretett és tisztelt, nem okozhatott nekem fájdalmat. Miért is tette volna? Hogy hihettem, hogy minden ami köztünk történt hazugság volt? Hogy hagyhattam, hogy a bizonytalanságom elhitesse velem, hogy nem vagyok elég jó? Igenis jó vagyok. Megérdemlem a boldogságot és a szerelmet. És Rob személyében mindent meg is kaptam, amire ebben a kétségekkel teli, fájdalmas és bűnös világban vágyhattam.