54.rész

Drága anyós, após



Amint beszálltunk az autóba, bekötöttük magunkat és elindultunk, letámadtam Robot.
- Mesélj el mindent!
- Igen, apa, nagyon kíváncsiak vagyunk! - kontrázott Annie. - Miről beszélgettetek majdnem egy órán keresztül?
Rob felnevetett, kissé zavartan a hajába túrt, szemét le nem vette az útról.
- Semmi különösről - somolygott.
- Semmi különösről, mi? - nem hagytam magam lerázni. - Erre a találkozásra vártunk hónapok óta, és te azt mondod, hogy nem történt semmi?
- Ezt nem vesszük be! - rázta meg a fejét Annie. Előrébb húzódott, kezeit megtámasztotta az első üléseken, fejét kidugta kettőnk között. - El kell mondanod!
- Fynnt is így ki fogod faggatni?
- Még szép! - mondta Annie határozottan.
- Jól van, megadom magam! - kuncogott Rob. - Ti kis inkvizítorok!
- Tudod, hogy mennyire fontos ez nekünk - simítottam kezem a karjára, hogy enyhítsem kissé szavaink élét.
- Hát persze, hogy tudom! Nekem is az - bólintott Rob kissé komolyabban az eddiginél. - Természetesen minden rendben ment. Igazat adok nektek, Fynn valóban rendes srác. Az elején egy kissé meg volt szeppenve, nem mert kérdezgetni tőlem, inkább ő elégítette ki az én kíváncsiságomat, de a végére belejött; jól elbeszélgettünk.
- Miket kérdeztél tőle? - Annie gyanakvón felhúzta a szemöldökét. - Ugye nem rólam volt szó?
- Ki másról lett volna, édesem? - tette fel költői kérdését Rob. - Te vagy az összekötő kapocs kettőnk között! Igaz, hogy te már mindent elmeséltél nekem - hogy hogyan ismerkedtetek meg, hogy miket szerettek együtt csinálni, a közös barátaitokat -, de szerettem volna tőle is hallani ezt. Meg hát ott voltak a szokásos kérdések; hogy mikkel foglalkozik a szabadidejében, mit tanul, hogyan képzeli el az életét a jövőben...
- És elégedett voltál a válaszokkal? Megfelel az elvárásaidnak? Vagy talán megbukott a vizsgán? - Annie hangja ellenségessé változott, számomra érthetetlen okokból. Nem tudtam megítélni, hogy melyik a jobb: ha közbeavatkozom, vagy ha nem? Rob lépett helyettem.
- Félreérted, Annie! Nem azért találkoztam és beszélgettem el vele, mert tesztelni akartam. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy ki az, akiért foggal-körömmel harcolsz, akiért képes lennél szembeszegülni velünk. Azt hiszem, ebben te sem találhatsz kifogásolnivalót!
- Nem, nem erről van szó... - Annie elpirulva nekidőlt az ülésnek. - Én csak... aggódtam. Nem tudtam, mit fogsz szólni hozzá. Ő sokat jelent nekem, nem szeretném elveszíteni.
- Nem is kell elveszítened! Semmi akadálya annak, hogy együtt legyetek.
- Tényleg? - Annie nem akart hinni a fülének. - Kedveled?
- Mi az hogy! - kacagott fel Rob. - Boldoggá tesz, hogy a lányomnak ilyen jó ízlése van, ilyen okosan válogatott a fiúk közül! Fynn - ahogy édesanyád mondta - nagyszerű srác; a koránál érettebb és felelősségteljesebb, eszes és talpraesett, határozott elképzelései vannak a jövőjéről, tudja, hogy hová tart és... igazán, őszintén szeret téged - a tükörből hátranézett Annie-re, a tekintete lágy, cseppfolyós érzelmekkel telt meg. A szívemet összefacsarta a szeretet, amit eziránt a két ember iránt éreztem.
- Köszönöm, apa! - súgta Annie. - A te helyeslésed nélkül nem lennék tökéletesen boldog vele.
- Én köszönöm, hogy számítok neked annyira, hogy megkérdezd a véleményemet! Büszke vagyok rád!
Annie előrenyújtotta a kezét, ügyetlen mozdulattal megpaskolgatta Rob vállát. Ekkor vettem csak észre, hogy az autó már nem halad. Megálltunk; megérkeztünk úticélunkhoz, az új otthonunkhoz.
Nem tudtam, mire számítsak, hogy vajon Rob milyen mértékben vett részt a ház kialakításában, berendezésében, mennyire van benne az ő ízlése, az ő lelke. Nem beszélt róla, azt akarta, hogy egészen elfogulatlanul és nyitottan pillantsuk meg először.
Így is történt. Izgatottan húztam le az ablakot és dugtam ki a fejemet rajta, hogy jobban szétnézhessek. És akkor... elém tárult a világ legcsodálatosabb házának látványa.
Brit és amerikai építészeti elemek egyaránt megtalálhatóak voltak a kivitelezésében; megmutatta, hogy honnan jött Rob és honnan jöttem én. Halványan emlékeztetett Rob szülőházára, de felfedeztem benne azt a házat is, ahol nevelkedtem, s ahol a szüleim a mai napig élnek, nem messze Edmontontól. Minden szöglete, minden hajlata az otthon biztonságát és ismerősségét sugározta felém. Az agyamból törlődött az a kósza gondolat, hogy nem akarok elköltözni, nem akarom otthagyni azt a lakást, amiben már vagy tizenöt éve éltünk Annie-vel, amit megszoktunk és szerettünk. Ide akartam jönni. Itt akartam élni. Most már ez volt az otthonom.
Hallottam a kocsiban Annie zaklatott zihálását, majd azt, hogy feltépi az ajtót. A ház elé szaladt, szemei itták az épület képét, a szája elnyílt csodálkozásában. Felém pillantott, ajkai a ,,Látod ezt?” szavakat formázták, de hang nem jött ki a torkán.
- Gyere Rach, nézzük meg közelebbről! - szólt Rob gyengéden.
Nem tudtam felelni neki; kiszálltam az autóból, megvártam amíg mellém ér, belém karol, s hagytam, hogy a házhoz vezessen. Le se vettem róla a szemeimet. Úsztam a szépségében, az újszerűségében; megmártóztam a büszkeségben és a hálában, amit a látványa kiváltott belőlem. Abban a végtelen hálában, amit azért éreztem, amiért Rob nekünk ajándékozta ezt a csodát.
- Tetszik? - hátulról az ölelésébe vont, fejét megtámasztotta a vállamon.
Körbepásztáztam a szabadon zöldellő kertet, a vöröslő rózsabokrokat, a kedves kovácsoltvas kerítést, végül a két emeletes, a napfény által barackos árnyalatban ragyogó házat a verandával és a nagy ablakokkal. Egyszerű volt, természetes, barátságos - pont olyan, amilyennek lennie kellett. Sőt, még annál is tökéletesebb! Ennél szebbet senki sem kívánhatna magának.
- Soha nem láttam még ilyen szépet - leheltem meghatottan. - Egyszerűen... tökéletes. És a miénk.
- A miénk! A családunké.


Október első hetére sikerült átköltöznünk az új házunkba. Csak a személyes tárgyainkat - a ruhákat, könyveket, újságokat, filmeket és ehhez hasonló kellékeinket - vittük magunkkal, másra nem is volt szükségünk. A berendezés, a felszerelés mind adott volt, nem szorultunk rá semmi másra, nem hiányoltunk egyetlen apróságot sem. Rob mindenre gondolt, mindenről gondoskodott. Nem tudtam eldönteni, hogy az a külön töltött tizenhét év fejlesztett ki benne valamilyen felnőtt, érett, komoly hozzáállást a családhoz, vagy egész egyszerűen ezzel a tulajdonságával, képességével született, esetleg a mögöttünk álló kemény hónapok edzették meg, mindenesetre engem lenyűgözött. Nem gondoltam volna, hogy képes erre. Összetartotta a családunkat, mindent megadott nekünk, főleg szeretet és törődést, amire a legjobban vágytunk. Egyre kevesebbszer jutott eszembe, hogy mennyi ideig kellett nélkülöznünk egymást, hogy mennyit kellett szenvednünk, hogy eljussunk idáig. A múltba veszett a kín, a szenvedés és a megpróbáltatások emléke; ezeknek nem maradt helye boldog, dolgos hétköznapjainkban.
Szépen, lassan, nyugodtan berendezkedtünk, elpakolgattuk a holmijainkat, meghatároztuk mindennek a helyét. Könnyűnek bizonyult hozzászokni az új képhez, ami reggel fogadott, amikor Rob csókját élvezve felébredtem, abban az ágyban, amiben ígérte, hogy fel fogok. Az ágyunkban. Többé nem álom volt, nem is ígéret, hanem maga a valóság. Hálásan gondoltam az események alakulására, ha felötlött bennem, hogy még egy évet sem kellett várnom rá, hogy az álom, hogy egy családként boldogan élünk a saját kis birodalmunkban, valósággá vált.
Reggelente együtt ettünk a narancsos, leginkább a naplemente színeire hasonlító, tágas étkezőben, ebéd után a verandán pihentünk a hatalmas, puha, párnákkal és takarókkal bélelt fotelekben, az alkonyat a kis tónál ért bennünket a hátsó kertben, este pedig közösen tévéztünk a könyvekkel, filmekkel, emléktárgyakkal teli nappaliban.
Robbal nem tudtunk betelni egymással; beszélgettünk a rózsák között, csókolóztunk az óriási kádban fürödve, összebújva zenét hallgattunk, lefekvés előtt olvastunk. Az összes pillanat különlegessé vált, amint ő is a részesük volt. Nem létezett már a szótáramban a hétköznapi, közönséges, unalmas szó.


- Anya, a nagyi hív - nyújtotta felém Annie a telefont az egyik békés szombat délelőttön. Épp akkor értem be a kertből, ahol imádtam az időt tölteni. A levegő frissessége üdítően hatott rám, a hasamban növekvő aprócska élet úgy éreztem, rajong a napfényért.
- Hogyhogy? - néztem rá kissé csodálkozva. Meglepett a keresése. - Már vagy két hónapja nem beszéltünk.
- Pont ezért - forgatta meg Annie a szemeit. Megrázta a készüléket, jelezve, hogy vegyem át tőle.
- Oké - ragadtam kezembe kelletlenül. Előre féltem, hogy mit akarhat tőlem. Az anyám nem az a típus, aki csak úgy telefonál. Azt a lehetőséget, hogy hiányoztam neki, eleve kizártam, hiszen tudtam, hogy apámmal kettesben számára tökéletesen megfelelő életet él, amiben két hónap után még nem tátong űr a mellőzésemtől.
- Rachel, itt vagy már? - kiabálta idegesen a kagylóba. - Hallasz?
- Ha így üvöltesz, biztos lehetsz benne, hogy mindenki remekül hall - világosítottam fel.
- Az én jó, öreg Rachel lányom - vágott vissza. - Ha másból nem is, a szavaidból csöpögő vitriolból tudhatom, hogy veled beszélek.
- Szia anya! - mosolyogtam el magam végül. Megolvadt bennem a jég. - Mi újság veled? Miért hívtál?
- Ok kell ahhoz, hogy felhívjam a saját, édes lányomat? - hápogott felháborodásában.
- Nem, dehogy, nem így értettem! - mentegetőztem feleslegesen.
- Nem éppen ilyen fogadtatásra számítottam - mondta tovább elégedetlenül. - Már vagy két hónapja, hogy utoljára beszéltünk, azóta nem hallottam felőletek semmit! Az egy dolog, hogy Annie nem keresett - fiatalság, bolondság -, tudod, hogy megy ez; de te igazán üzenhettél volna! Mi történt veled, Rachel? Valami megváltozott, nincs igazam? Hm? Összeszedtél valakit?
- Ha hagynál szóhoz jutni, megmagyaráznám - csattantam fel. - Elfoglalt voltam, sok dolgom akadt, de terveztem, hogy felhívlak. Csak...
- Csak?
- Csak még nem jutottam el odáig, ne haragudj! - beláttam, hogy jobban teszem, ha bocsánatot kérek tőle, mielőtt vitává fajulna a beszélgetésünk.
- Jól van, tudom én, semmi gond! - csitított engedékenyen. - Most beszélünk.
- Igen, így van - nem tudtam, mit mondhatnék. Zavartan vakargattam a homlokom.
- És?
- És semmi. Mindannyian szuperül vagyunk - ó, a csudába!
Lebuktattam saját magam.
- Mindannyian? Szóval tényleg hapsi van a dologban.
- Anya, muszáj erről beszélnünk? - a hangom könyörgővé vált, amiért utáltam magam. Nem szerettem meghunyászkodni előtte.
- Nem feltétlenül kell ebben a pillanatban, este ugyanis vacsorázni megyünk hozzátok.
- De anya! - kiáltottam a hívás megszakadását jelezve búgó telefonba.


Rob, ha nem is repesett az örömtől, hogy pár óra múlva találkozik a szüleimmel, nem mutatta ki ellenérzéseit. Nyugodtan fogadta, hogy kis túlzással már úton vannak, s hamarosan meg kell ismerkednie velük.
Annie beszélt apámmal, megmondta, hogy pontosan hova jöjjenek, és megkérte, hogy vegye rá anyámat, hogy lehetőség szerint fogja vissza magát. Egyikünk sem akarta, hogy nekiessen Robnak. Én személy szerint nem tudtam eldönteni, hogy melyiküktől tartsak jobban. Anyám szenvedélyes, heves, meggondolatlan alkat, aki könnyen elragadtatja magát, míg apám inkább komoly, csöndes és megfontolt. Kiegészítették a másikat, rájuk tökéletesen igaz volt a mondás, miszerint az ellentétek vonzzák egymást. Házasságuk kiállta az idő próbáját; harminckét éve töretlen és kiegyensúlyozott.
Annie segített nekem összeállítani az esti menüt, aztán Robbal kettesben elmentek bevásárolni. Én elpakolgattam néhány útban lévő dolgot, beszedtem a kerti szárítóról a mosást, levágtam néhány szál rózsát a bokrainkról, egy vázába vizet töltöttem és kitettem a nappali asztalára.
Amint hazaértek a bevásárlásból, hármasban előkészítettünk mindent, amire csak szükségünk lehetett, megterítettünk, kellemes zenéjű CD-t vettem elő, aztán mind elmentünk rendbe szedni magunkat és felkészültünk a szüleim fogadására.


- Rachel, egy szóval sem említetted, hogy elköltöztetek! - sápítozott anyám a kertünkben. Csípőre tett kézzel jobbra-balra fordult, mellkasa drámain emelkedett a nagy lélegzetvételektől.
- Annie említette - máskülönben hogy találtatok volna ide? - próbáltam lerángatni a földre, hiába tudtam, hogy úgysem járok sikerrel. Élvezett minden percet, amiben egy csöppnyi színháziasságot felfedezett.
- Rachel, még csak most értünk ide, megtennéd, hogy nem gúnyolódsz rögtön?
- Meglátom, mit tehetek - rántottam meg a vállam, majd magamhoz húztam és átöleltem. - Szia anya! Hogy vagy?
- Csodásan, lányom, egyszerűen csodásan! - áradozott a hátamat simogatva. - A lányom egy kacsalábon forgó palotában lakik!
- És még nem is jártál a hátsó kertben! - nevetett Annie mellettünk. - Van egy kis tó, tündérrózsákkal! Meseszép.
- Biztosan - szólalt meg először az est folyamán az apám. Előrébb lépett, kezét felém nyújtotta. - Szervusz Rachel!
- Apa! - elengedtem anyámat, hozzá léptem, s engedtem, hogy megszorítsa a kezemet és homlokon csókoljon. - Jól nézel ki!
- Jól is érzem magam - mosolygott kedvesen. - Ez az új vérnyomáscsökkentő gyógyszer egész jó, bár tudod, milyen véleménnyel vagyok az orvosságokról.
Hogyne tudtam volna? Apám véleménye a gyógyszerekről, televízióról, számítógépről és egyéb modernkori ,,rémségekről” végigkísérte a gyerekkoromat.
- Gyertek be, nézzetek szét és ismerkedjetek meg... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert anyám Annie-be karolva máris elviharzott, apám pedig bocsánatkérő pillantást vetve rám, utánuk igyekezett.
Nagyot sóhajtva követtem őket, közben próbáltam kiverni a fejemből az aggódó, pesszimista gondolatokat, miszerint semmi sem úgy fog alakulni, mint a Rob családjával való találkozásomon. Szerettem volna, ha az én szüleim is olyan megértőek és elfogadóak, mint az övéi, és nem kreálnak veszekedést a találkozásukból.
Miután kicsomagolták magukat a kabátjaikból és levették a cipőiket, a nappaliba tereltem őket, ahol Rob már várt minket. Senkinek nem adatott ideje felkészülni a felkészülhetetlenre.
- Ó, Istenem! - sikantott fel anyám. Karjai apám felé kapálóztak.
Idegesen fürkésztem az arcukat; mindketten sápadtak voltak, lerítt róluk a döbbenet, amin kivételesen nem csodálkoztam. El tudtam képzelni, mit éreznek.
- Rachel! Mi folyik itt? - kérdezte apám feszült hangon. Karjaival megtámasztotta szédelgő anyámat.
- Jobb lenne, ha leülnétek - intettem a kanapé felé. - Mindent elmagyarázunk, ne aggódjatok!
- Nincs semmi baj, nagyi - mosolygott Annie biztatón. - Üljetek le!
Némán biccentettek, majd leültek egymás mellé. Anyám elfehéredő ujjakkal markolta apám kezét.
- Rachel? Annie? Jól látom, hogy ez Ő? - kérdezte anyám reszkető hangon.
- Igen - válaszoltuk mindketten.
Robra pillantottam; tanácstalanul nézett hol rám, hol a szüleimre. Megzavarodott, nem tudta mit kellene tennie.
- Anya, apa, ő itt Robert Pattinson - mutattam be nekik Robot első lépésként. - Rob, ők a szüleim, Lindsay és Jeremy McAchlen - bólintottam feléjük.
Rob előrébb lépett, szerényen mosolyogva nyújtotta kezét anyám felé, akinek hirtelen tért vissza testébe az erő; korát meghazudtolva egy pillanat alatt felpattant helyéről, kezét Robéba tette.
- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, Mrs.McAchlen! - szólt Rob tisztelettudóan és elbűvölően édesen.
Anyámat azonnal megnyerte magának; szélesen mosolygott Robra, majd rám nézett nagy boldogsággal az arcán.
- Ó, Robert, el sem hiszem, hogy maga, itt! - kiáltotta újra Rob felé fordulva. - Én mindig reménykedtem, nem, nem is csak reménykedtem, tudtam, hogy egyszer még találkozni fogunk! Ó, micsoda boldogság! És megtiszteltetés! Rachel, hogy titkolhattad el előlem? Hiszen tudod, hogy mekkora rajongója vagyok! - pillantása játékos rosszallást fejezett ki, az arca kipirult.
- Rachel nem említette, hogy rajongó - Rob tekintetében furcsa villanást láttam; egy ránc tűnt fel szemének sarkaiban. A rajongó szó túlságosan arra az életre emlékeztette, amiből épphogy elmenekült. - Örömmel hallom - mondta mégis.
- Rengeteg kérdésem van - nevetett rá. - De megtennéd, Robert, hogy Lindsaynek szólítasz? Csak lazán, nem vagyok én olyan öreg!
- Ahogy kívánod - kuncogott fel Rob elégedetten. Meglepetten pislogtam rájuk; még mindig egymás kezét fogták, s nagy egyetértésben diskuráltak. Anyám szemében lelkes tűz lobogott, Robnak pedig láthatóan tetszett anyám érdekes természete, jól mulatott.
Összenéztem Annie-vel. Mindkettőnk szája mosolyra húzódott.
- Rachel, beszélhetnék veled? - az apám hangjából áradó keménység visszarángatott a rideg valóságba. Az, hogy anyám viszonylag jól fogadta Robot, még korán sem volt elég.
- Igen, persze - válaszoltam mélyet lélegezve a nappali rózsaillatú levegőjéből. - Mi lenne, ha ti addig szétnéznétek a házban? - kérdeztem Rob felé fordulva. - Megmutathatnád anyának a házat, és ihatnátok valami finomat, egy pohárkával - mosolyogtam feléjük.
- Igen, ez jó ötlet - sietett a segítségemre Annie. - Már megyünk is!
Annie kézen fogta az apját és a nagymamáját, a konyha felé indultak; hallottam, ahogy a házról beszél.
- Apa? - kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Testemmel felé fordultam, lehetőleg mindenre készen vártam, mit reagál.
Az arca még mindig fakón fénylett, a kezeit szorosan az ülésre nyomta. Évekkel öregebbnek tűnt, mint amikor megérkezett.
- Rachel, el kell magyaráznod, hogy mit keres ő itt, mert nem értem! Nem találok semmilyen épeszű indokot arra, hogy vele vagytok.
- Annie tudni akarta, ki az apja - kezdtem bele apám keze felé nyúlva. Óvatosan rásimítottam enyémet az övére. - Alexa kapcsolatba lépett vele, és elintézte, hogy ide jöjjön.
- Nekünk nem is beszélt erről! - jegyezte meg összeszorított ajkakkal.
- Azért nem mondta nektek, mert nem szerettem volna, hogy ti is tudjatok róla! - magyaráztam neki a lehető legnyugodtabban, bár a szívemet jeges markába szorította a félelem. - Nem tudtam, hogy alakulnak majd a dolgok, fölöslegesen pedig nem akartalak felizgatni titeket! Nem láttam értelmét beszámolni róla.
- És úgy alakultak a dolgok, hogy összejöttetek? - köpte felém szavait megvetőn. Elrántotta a kezét tőlem, felállt a helyéről. - Ismét bedőltél neki? Hagytad, hogy megszédítsen?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó - fújtattam ingerülten. - Amikor találkoztunk, minden érzés, amit magunkban rejtegettünk éveken keresztül, váratlanul fellobbant. Egyikünk sem így tervezte, de megtörtént. Szeretjük egymást és együtt akarunk élni. Ez a közös házunk, amit Rob vett nekünk.
- Hogy adhattad el magad? - szemei kikerekedtek borzalmas gondolatától.
- Nem adtam el magam! - tiltakoztam hevesen. Felálltam, farkasszemet néztem vele. - Nem a ház miatt vagyok vele, ez nem a pénzről szól! Szeretem őt. Mindig is szerettem és eszem ágában sincs többé harcolni az érzéseim ellen! Küzdöttünk. Harcoltunk. És szenvedtünk. Olyan dolgok állnak a hátunk mögött, amikről fogalmad sem lehet! - emeltem fel a hangomat a végére.
- Ez talán az én hibám? - kérdezte ő is a kelleténél hangosabban. - Kihagytál bennünket a döntéseidből, még annyit sem tettél meg, hogy beszámolsz arról, mi történik!
- Csak azért, mert tudtam, hogy ez lenne belőle - tártam szét a karjaimat csalódottan. - Tudtam, hogy nem értenéd meg, hogy megharagudnál rám! Nem akartam veszekedést.
- Én nem értelek meg? Én? - arcát elöntötték a düh hullámai. - Te nem érted meg, hogy apádként a legjobbat akarom neked! Ez nem rólam szól, hanem rólad! Nem szeretném, hogy rosszul dönts, és megint ostobaságot kövess el!
- Az volt ostobaság, hogy elengedtem - közelebb mentem hozzá, próbáltam a karjára tenni a kezemet, de elfordult tőlem. Láttam, hogy remeg ökölbe szorított keze. - Tizenhét év üresség után végre megtaláltam a helyemet a világban. Szeretem őt. Mellette kell lennem, csak így lehetek boldog! Még érted sem lennék képes hátat fordítani neki.
Felém kapta a fejét, arca fájdalmat tükrözött, szemeiben keserű könnyek csillogtak. Úgy érezte, elárultam.
- Apa, kérlek, érts meg! Annyi idő telt el... bocsáss meg nekünk! Mindketten követtünk el hibákat, ezt nem tagadom, de ennek már vége. Új életet kezdtünk, tiszta lappal indítottunk. Az életünkben nincs már helye a múlt fájdalmainak. Neked is fel kéne szabadítanod ezeket a béklyókat, amik a múlthoz kötnek! - tettem hozzá. - Mindenkinek jobb lenne.
- Rachel - egy apró könnycsepp kibuggyant a szeméből. Ujjaimmal gyengéden letöröltem. - Miért olyan bonyolult, ez? Miért nem mást választottál magad mellé? Ő annyi fájdalmat okozott már nekünk...
- Nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal. Ő is nehéz dolgokat élt át, neki sem volt könnyebb... de megbirkózott vele. Ahogy én is. Mellette, vele... élek. Sosem éreztem ennél nagyobb boldogságot. Mindent megadott nekem, amire valaha vágytam. És Annie is szereti őt. Egy család vagyunk.
- De... - próbálkozott erőtlenül.
- Nincs de, apa - érintettem meg az arcát. Mélyen a szemébe néztem, próbáltam a lelkéig hatolni, de éreztem, hogy valamennyire elzárkózik előlem. - Ez a döntés nem ma született, de nem is tegnap. Mindketten biztosak vagyunk benne, hogy ez a helyes út. Nincs más választásunk... Apa, Rob az igazi.
- Honnan tudod?
- Te honnan tudtad annak idején, hogy anya az? - kérdeztem vissza.
- Éreztem - csúszott ki a száján, mielőtt észbe kaphatott volna.
- Pontosan. Én is érzem - mosolyogtam rá haloványan. - Ha anyára és magadra gondolsz, át tudod érezni a helyzetemet, ugye?
- Igen - vallotta be kelletlenül.
- És ugye nem akarod, hogy megromoljon a kapcsolatunk amiatt, mert nem fogadod el a döntésemet? Ugye nem akarsz elválasztani attól, akit mindennél jobban szeretek, akiben megbízok és akivel le akarom élni a hátralévő életemet? Ugye nem akarod elszakítani Annie-től és a másik unokádtól az apját?
Apám szemei hatalmasra kerekedtek, dermedten pillantott le a hasamra, majd újra rám nézett.
- Gyermeket vársz?
- Igen, apa - fogtam meg a kezét, s a hasamra vezettem.
Puha, ráncos kezét bizonytalanul rásimította, a vállai rázkódtak a visszafojtott sírástól. Sosem éreztem még ennyire közel magamhoz.
- Érzem - jelentette ki egyszerűn, és én tudtam, hogy vége a csatának.
Nem vesztett egyik fél sem, ez nem erről szólt. Sokkal inkább arról, hogy végre, oly hosszú idő után megértettük egymást és elfogadtuk, hogy mások vagyunk. A szeretet és megbocsátás legyőzött minden más érzést bennünk.
- Hol van ez a Rob gyerek? - mormogta. - Szeretnék bemutatkozni neki.
- Utánam, maestro - töröltem le a könnyeit mosolyogva, mialatt a sajátjaimmal is küzdöttem.