53.rész

Elemi kötelékek



- Már azt hittem soha nem értek haza! - ölelt magához Annie lelkesen.
- Szívem, alig egy órája mentünk el - tiltakozásom a végére nevetésbe torkollott. Átkaroltam Annie vékony, törékeny vállait, arcára puszit nyomtam.
- Többnek tűnt.
Letérdelt elém, arcát a hasamhoz szorította, suttogva szólt a babához.
- Öcsi, nem is tudod mennyire hiányoztál!
- Öcsi? Múltkor még Húgi volt! - vetette közbe Rob összehúzott szemöldökkel. Annie csak megrántotta a vállát, felállt és felvette az egyik csomagot, amit hoztunk. - Ha így folytatod, szegénynek a végén még bajai lesznek a nemi identitásával!
- Rob! - csaptam egyet a karjára. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért, te nem így gondolod? Vigyáznunk kell, mit hall meg a kiskrapek.
- Erről van szó... - kezdtem volna vitatkozni, de Rob nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, egy édes csókkal hallgattatott el.
Ujjai a hasamra kúsztak, s a jól megszokott mozdulatokkal kezdték cirógatni azt. Karjaimat a nyaka köré fontam, kezeim önálló életre kelve eltűntek a hajában. Nem tudtam megunni a közelségét. Mélyet lélegeztem férfias illatából, élveztem a bőréből áradó meleget, és azt, hogy ennyire közel van hozzám. Minden kavargó érzelem, ami a baba említése kapcsán felszabadult bennem, egyszeriben csöndessé vált, a háttérbe húzódott. Csupán az elégedettség kellemes érzése vont langyos ölelésébe.

Lassan a második hónapba léptünk, apránként felszaladt rám némi plusz súly, bár még mindig nem szúrt szemet a terhességem. Rob családján és Annie-n kívül nem tudott róla senki. Először magunkban szerettük volna elrendezni a dolgokat, tisztáznunk kellett hogyan tovább, rám pedig a gondolattal megbarátkozás feladata is várt.
Nem tudom, mihez kezdtem volna Rob nélkül. Az ő segítségével sikerült feldolgoznom, hogy teherbe estem, a kezdeti pánik többé nem jelentkezett. Az, hogy ő mellettem állt, mindenben támogatott és elfogadta a babát, lehetővé tette, hogy lélekben teljességgel felkészüljek a terhességre, a szülésre, s a későbbiekben a gyermeknevelésre. Így sem ment túl gyorsan és könnyedén, hiszen nem számítottam rá, eleinte nem is akartam őt. Lassacskán azonban - látva Rob és Annie örömét és izgatottságát - nekem is sikerült ráhangolódnom.
Egyik pillanatról a másikra történt meg az áttörés. April esküvője előtt még azon idegeskedtem, hogy nem szúrják-e ki és próbáltam a lehető legjobban elrejteni a hasamat, mi több, megfeledkezni arról, hogy valami ott megváltozott. Aztán, amikor Rob elvitt egy kis kocsikázásra az épphogy megérkezett autójával, azon kaptam magam, hogy a hasamat bámulom, a kezem megmozdul, és máris a bennem növekvő életet keresi. Az volt az első pillanatunk. Éreztem a babát. Ahhoz hasonlóan, ahogy Annie-t is, annak idején. Nem a terhesség tudata érte el nálam, hogy érezzem a kötődést, hanem maga a baba. Onnantól kezdve nem tudtam elszakadni tőle. Megszerettem és minden idegszálammal akartam őt. Nem maradt bennem kétség, félelem, gyötrődés, harag - tudtam, hogy így kell lennie. Majdnem tizennyolc évvel ezelőtt Annie is tudta, hogy jönnie kell. Azelőtt, hogy én ráébredtem volna, kell nekem, várom őt.
Hallgatni kezdtem az ösztöneimre és szabad utat engedtem a reménynek. Annak a reménynek, hogy a baba apja Rob, és nem Ian. Robbal megegyeztünk abban, hogy megvárjuk, hogy megszülessen, és az első adandó alkalommal elvégeztetjük a DNS-tesztet. Arról egyikünk sem mert beszélni, mi lesz, ha Iantől estem teherbe. Szerencsére ez még a jövő zenéje volt, ráértünk ezzel foglalkozni. Amíg nem kellett, nem akartunk idegeskedni miatta. Ehelyett mindketten az adott pillanat kihasználására voksoltunk.
Élveztük, hogy végre újra együtt a családunk, hogy nem csak rövid telefonhívásokból és e-mailekből tudjuk, mi van a másikkal. Nonstop egymáson csüngtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, közös programokat szerveztünk. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Bepótoltuk, amit csak lehetett.
Annie-ben sem kellet csalódnunk; mikor megtudta, hogy kistestvére lesz, sikítva, örömkönnyektől maszatos arccal a nyakunkba ugrott és faggatni kezdett minket. Tudni akarta, mikor lettünk biztosak benne, mit szóltunk hozzá, fiút vagy lányt szeretnénk-e inkább. Válaszolgattunk a kérdéseire, pedig még mi magunk is csak ismerkedtünk az új helyzettel. Furcsa volt így, hogy eltitkoltuk a negatív oldalát mások elől; meglepett a hírt követő örömáradat és lelkesedés. Azonban tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetünk, ezért igyekeztem nem túl sokat foglalkozni vele.
Rob egyre biztosabb lett magában, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megszokja az új felállást, amiért csak csodálni tudtam. Az első néhány alkalommal még bizonytalanul, félve simogatta meg a hasamat, a hangja elgyengült, ha a babáról beszéltünk, egyszer-egyszer könnyek fényét láttam megcsillanni a szemében, később ennek már halvány nyoma sem maradt. A tekintete egy eddig ismeretlen gyengédséget árasztott magából, elhalmozott a figyelmességével és kedvességével. Vigyázott rám, nem engedte, hogy cipekedjek vagy megerőltessem magam. Gondoskodott arról, hogy egészséges, mama-baba barát ételeket és rengeteg folyadékot fogyasszak, és hogy kellőképpen kipihenjem magam. Nem hagyott sokáig egyedül, s csak egy szavamba került, hogy azonnal mellettem teremjen. Az én szememben mindez túlzás volt, de nem mertem neki megmondani, hiszen tisztában voltam vele, mennyit jelent neki ez a szerep. Be akarta pótolni azt, amit Annie-nél elmulasztott, ki akart próbálni és tapasztalni mindent, tanulni vágyott. Odaadása nem ismert határokat.

- Annie, ráérsz most? Beszélnünk kéne - szólt Rob, miután elengedtük egymást.
Annie a konyhában pakolászott, elrendezgette az újonnan beszerzett élelmiszereket.
- Igen, persze - kiáltott ki.
Robbal kézen fogva a nappaliba sétáltunk, majd letelepedtünk a kanapéra. Nem tudtam, milyen megbeszélnivalója akadt Annie-vel, így kíváncsian kérdezgetni kezdtem.
- Miről lesz szó? Végre eljött a meglepetésed leleplezésének ideje?
- Ügyes - súgta elismerően Rob és újra megcsókolt.
A harmónia, ha nem is mindig, azért elég gyakran felütötte nálunk a fejét mostanában. Úgy tűnt, a szerelmünk még sosem lángolt ilyen erővel, amin el-elámultam, a kórházban fényre derült információ tudatában. Nem hittem volna, hogy nem okoz törést a kapcsolatunkon, hogy még ezt is túléli. Rob szavai csengtek a fülemben: ,,Együtt mindent átvészelünk.” . Nem kellett a belé vetett vak hitre hagyatkoznom, láttam, hogy szavai a gyakorlatban is tökéletesen működnek.
- Itt is vagyok. Mi a téma? - Annie hanyagul levetette magát az egyik fotelre.
- Édesanyádnak több, mint egy hónapja egy meglepetést emlegettem, és most elérkezettnek látom az időt, hogy eláruljam mi is az.
- Jelentős meglepetés lehet, ha ilyen sokáig titokban tartottad - jegyezte meg Annie. A szemei felragyogtak a kíváncsiságtól.
- Régebb óta rejtegetem, mint gondolnád - somolygott Rob.
Felsóhajtottam. - Akkor épp itt az ideje, hogy beavass minket. Ki vele!
Rob mosolyogva bólintott, a zsebébe nyúlt és kivett két apró dobozkát. Ékszeresdobozoknak látszottak, hirtelen nem is értettem, mi a célja mindezzel. Egy ékszernek kerítene ekkora feneket? Ha igen, kezdhetek félni, hogy milyen csillagászati árakba kerülő költeménnyel lepett meg.
Annie-vel tanácstalanul egymásra néztünk, majd felpattintottuk a dobozok tetejét. A döbbenet forró hullámban öntötte el a testem, amint megláttam, mit szánt nekünk ekkora gonddal és igyekezettel.
Egy aranykulcs vigyorgott rám szemtelenül a fekete bársonybetétről.
- Rob!
- Apa!
Egyszerre nyögtünk fel Annie-vel. Nagy nehezen elszakítottam a pillantásom a kulcstól, Robra néztem, aki sugárzó arccal bámult vissza. Izgatottan leste a reakciónkat, és úgy tűnt elégedett az eredménnyel.
- Úgy látom, nem erre számítottatok. Sikerült a meglepetés? - kérdezte teljes mértékben fölöslegesen. Sütött rólunk az elképedés.
- Apa, ezt nem hiszem el! Hogy jutott eszedbe? - Annie Robra vetette magát, kacagva nyomott egy cuppanóst az arcára. - A baba, mi? Mindent a lurkónak köszönhetünk, nem igaz?
Rob kuncogott, beletúrt Annie hajába, majd magyarázni kezdte:
- Nem éppen, ő csak megerősített benne, hogy jól döntöttem. Év elején kezdtem el házakat keresni Edmontonban és a környéken. Azt hiszem akkor mentem először, amikor te, Rachel - nézett rám -, körbevezetted Janine-t és Lucyt a városban. Nem kellett sokáig nézelődnöm; egy-két héttel később megtaláltam az igazit és megvettem.
- Nem is tudtál rendesen járni! Hogy intézkedhettél ennyit? - bukott ki belőlem.
- Kapcsolatok - mondta egyszerűen, egy kacsintás kíséretében. - Meglepetésnek szántam, ajándéknak. Nem szerettem volna, ha tudtok róla.
- És miért csak most mondod?
- Annie! - szóltam rá rosszallón, de Rob nem vette zokon, csak nevetett.
- Szükség volt némi időre, hogy felújítsák és berendezzék. Mindent felügyeltem. Nem kizárólag a munka tehet róla, hogy annyira elfoglalt voltam New Yorkban - vallotta be. - Az átalakítás, a festés, a bútorok, a kert... Rengeteg időt és energiát felemésztett, de megérte. Alig várom, hogy lássátok!
- Gondolom nem csak időt és energiát igényelt - szúrtam közbe -, hanem pénzt is. Remélem nem vitted túlzásba a költekezést!
- Én meg azt remélem, hogy tetszeni fog nektek! - tért ki az egyenes válaszadás útjából Rob.
Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog válaszolni. Bele sem mertem gondolni, mennyit költhetett. Ha valami minket érintett, nem maradt egykönnyen a normális keretek között, hajlamos volt túlzásokba esni.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekünk - simítottam kezem a karjára. Eszem ágában nem volt vitatkozni vele. Mindent úgy csinált, ahogy a legjobbnak látta és én bíztam benne. - Ha olyan kitűnő ízlésed van a házakkal kapcsolatban, mint a nőkkel, nem fogunk csalódni.
Falrengető nevetésünket Annie mobiljának csörgése szakította meg.
- Bocsi, egy pillanat - ugrott a táskájához, majd annak szinte a teljes tartalmát szerteszéjjel dobálva végre megtalálta és felvette a vadul zenélő és rezgő készüléket.
- Szia, ki vagy? - a hangjából áradt az előbbieknek köszönhető izgalom.
Azt már nem tudtuk meg, ki tartózkodik a vonal másik végén, mert Annie bevonult a szobájába és halkan betette maga után az ajtót.
- Szerinted ki az? Fynn? - Rob felállt a kanapéról, tétován Annie szobája felé lépett.
- Valószínűleg - válaszoltam és követtem a példáját. Hozzábújtam, arcomat a nyakába fúrtam. - Zavar?
- Így, hogy még nem ismerem, eléggé - húzott közelebb magához. - Ideje lenne vele is találkoznom. Majdnem egy hónapja itthon vagyunk...
- Beszéld meg Annie-vel! Biztosan örülne neki, hogy nyitsz felé.
- Ki felé? - hallottuk meg hirtelen Annie hangját. Visszatért a telefonálásból, az ajtóban állva méregetett minket. - Mit szervezkedtek?
Rob kibontakozott az ölelésemből, Annie-hez lépett, miközben a haját igazgatta. Látszott rajta, hogy vonakodik. Egyrészt nyilván szerette volna megismerni a lánya barátját, másrészt ódzkodott a találkozástól. Nemcsak Fynn reakciójától félt, hanem a sajátjától is. Nem tudta, hogy sülne el.
- Annie, ugye Fynnel beszéltél az előbb? - kérdezte kínban égve.
- Igen, vele. Talán baj? - meglepődve láttam, hogy Annie mintha rögtön támadásba lendült volna.
- Nem, dehogy! - rázta meg a fejét Rob, hozzám hasonlóan csodálkozva. - Sőt, kifejezetten jókor jött a hívása! Beszélgettünk anyukáddal, és mindketten azt a véleményt osztjuk, hogy meg kéne már ismerkednem vele. Rosszul érzem magam, hogy nem ismerem azt az embert, aki annyira fontos a számodra. Az ő szemében még nem vált kínossá, hogy nem tudja, ki vagyok? Lehet, hogy azt hiszi, nincs is apád!
A levegő egy pillanatra megrekedt hármónk között. Zavar feszítette a lelkünket. Annie tért leghamarabb magához, gyorsan ellenkezni kezdett.
- Ó, dehogy, Fynn pontosan tudja, hogy ki vagy te! Rengeteget meséltem neki rólad, és bár alig várja, hogy megismerjen, soha nem szólna ezért egy szót sem! Tudja, hogy elfoglalt ember vagy, eszébe nem jutna sürgetni. Úgy van vele, hogy majd találkoztok, amikor találkoztok. Türelmesen vár - hangjából a végére eltűnt a zavar, arcának pirossága is csillapodott.
- Nem kell többet várnia, igaz Robert? - fordultam felé csípőre tett kézzel, hogy meggyorsítsam egy kicsit a beszélgetést.
- Igaz - ujjai ismételten a hajában táncoltak. - Ha nektek is megfelel, Annie, akkor most bemutathatnád nekem. Utána meg elmehetnénk az új házunkhoz.
- Rendben, Fynn úgyis azért telefonált, mert a környéken akadt dolga és szeretett volna találkozni velem. Felhívom és megmondom neki, hogy jöjjön ide.
- Tökéletes - kommentáltam mosolyogva.
Annie és Rob bólintottak, majd Annie már ment is telefonálni, Rob pedig nagyot sóhajtva lerogyott a kanapéra.
- Még mindig alig hiszem el, hogy létezik az, akivel találkozni készülök.
- Kedvelni fogod - biztosítottam mellé ülve. - Rendes, aranyos srác, és olyan jól megvannak Annie-vel! Gondolj erre, ha elbizonytalanodnál!
- Tudom, hogy igazad van Rachel, nem is ettől tartok.
- Hanem? Mi a gond? - megérintve az arcát magam felé fordítottam.
- Az, hogy ő vajon elfogad-e. Mi lesz, ha nem bír majd? - kérdésének nem hittem, ám a tekintete őszinte kétséget tükrözött.
- Ugyan, Rob, nem gondolhatod ezt komolyan! - nevetgéltem. - Fynn egy csodás apát fog látni, aki odáig van a lányáért és kíváncsi mindenkire, akinek köze van hozzá. Nyitott leszel vele, kedves, barátságos és minden remekül fog menni, ne félj! - bátorításom végén egy csókot leheltem az arcára. - Bízom benned.
- Tudom - csókolt szájon. Megszédültem az ízétől. - Én is benned. És hiszek neked. Úgy alakul majd minden, ahogy megjósoltad.
A kaputelefon berregése rántott vissza minket a valóságba. Annie kirohant a szobájából, felkapta a kagylót, belekiáltott egy ,,Gyere fel!” -t, végül a nappaliban termett.
- Most jön föl.
- Oké - válaszolta Rob higgadtan, mire újult erővel kezdtem rajongani a színészi képességeiért.
Mindketten felálltunk, eligazgattuk a hajunkat és a ruhánkat, és vártuk, hogy Fynn felérjen. Egy pillanattal azután, hogy elkészültünk, kopogtak az ajtón. Annie az ujjait tördelve ment kinyitni, de az idegességnek már semmi jelét nem mutatta, amikor Fynn kezét fogva a nappaliba sétált. A szívem boldogan dübörgött a mellkasomban édes párosuk láttán. Átjárt a büszkeség.
- Apa, szeretném neked bemutatni Fynn Colest, a barátomat - kezdte Annie, mihelyt közelebb értek. - Fynn, ő itt az édesapám.
Fynn kissé zavarban lévő arcáról Robra pillantottam, aki csodálatosan kezelte az érzelmeit; érdeklődőnek és közvetlennek tűnt. Fynn-nek nem lehetett oka a félelemre, hisz Rob egyáltalán nem szigorkodott vagy keménykedett vele. Egyszerűen kezet nyújtott neki és bemutatkozott.
- Szia Fynn, Robert Pattinson vagyok! Örülök, hogy végre megismerhetlek, Annie már sokat mesélt rólad.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr.Pattinson.
- Szólíts csak Robertnek! - nevetett rá, majd finoman hátba veregette. - Lenne kedved sétálni egyet velem?
- Hát persze, Robert! - Fynn arca szinte elolvadt megkönnyebbülésében, ahogy egy felém küldött köszönés és mosoly után követte Robot az előszobába.
- Istenem, most miről fognak beszélni? - nyögdécselt Annie. Az ő oldalát is legalább annyira furdalta a kíváncsiság, mint az enyémet. A különbség az volt kettőnk között, hogy én próbáltam nem mutatni.
- Férfi dolgok, amikről lehet, hogy jobb is, ha nem tudunk - rántottam meg a vállam, mire mindketten felnevettünk.