57.rész

Együtt a család



Rob karjaiban egy hintaágyban ringatóztam - meleg lehelete a homlokomat csiklandozta, ujjaink összefonódtak a pocakomon. A langy áprilisi szellő kellemes borzongást idézett elő meztelen csuklómon.
Körülöttünk a családunk - a teljes, egész, nagylétszámú família; Rob és az én szüleim, nővéreink és családjuk, barátaink feleségestül, férjestül, gyerekestül, mindenestül. Calgary legnagyobb birtokán töltöttünk egy pár napot, Rob jóvoltából. Ez volt az ő nagy ajándéka. Csodálatosabbat nem is adhatott volna, hiszen a legfontosabb és legbecsesebb számomra a családom volt, ezt mindannyian jól tudtuk. Boldoggá tett, hogy végre minden szerettemet magam mellett tudhattam, hogy nem kellett nélkülöznöm senkit sem, hogy együtt ünnepelhettünk. Bőven volt ünnepelnivalónk, a terhességemtől és a Robbal való eljegyzésemtől kezdve Aprilék babavárásán, Janine és Lucy eljegyzésén keresztül egészen addig, hogy Sam és Tom összejöttek. Hát igen, megtalálta a zsák a foltját! Eleinte aggódtam, hogy összetörik egymás szívét és az ebből kialakuló csetepaté ránk is hatással lesz, de szerencsére nem így történt. Imádták egymást, ez kétségtelen. Több, mint három hónapja nem tudtam úgy beszélni egyikükkel sem, hogy a másik szóba ne kerüljön. Folyton egymásra gondoltak, nem telt el perc, amikor együtt voltak, hogy ne érintenék, ne csókolnák meg egymást. Izzott köztük a levegő. Sam majd’ kicsattant a boldogságtól; még sosem láttam ennyire szépnek. Robbal áldottuk azt a hirtelen jött ötletet, hogy az újévet a barátainkkal töltsük, az új házunkban. Ha ez nem jut eszünkbe, ők egy jó darabig még biztosan nem ismerkednek meg és nem találnak egymásra.


- Még mindig alig hiszem el, hogy terhes vagy - nyújtotta felém a kért narancslevet a nővérem, Alexa.
Mellém hemperedett a hintaágyra és kihasználta, hogy végre kettesben lehetünk. Ahogy a meghívásomkor is említette, rengeteg megbeszélnivalója volt velem.
- Hát igen, hirtelen jött - értettem vele egyet gyengéden mosolyogva. - Nem terveztük.
- Viszont annál inkább örültetek neki, igaz? - viszonozta a mosolyom.
- Így is mondhatjuk - tértem ki az egyenes válaszadás elől zavartan. Féltem belevágni ebbe a témába; őriznem kellett a titkunkat.
- Rob jól viseli? - kérdezte Alexa. Tekintetével Robot kereste, s hamar meg is találta Marcus, Bobby és... Kristen Stewart társaságában. A régi csapat is itt volt - mindenki, aki számított.
- El sem tudod képzelni, milyen jól! - nevettem fel szeretettel. - Néha még nálam is jobban. Nagyon akarja ezt a gyereket. Bármire képes lenne érte.
- Jó ezt hallani! Amikor közölted velem, hogy teherbe estél, féltem, hogy Rob még nem áll készen. Hogy esetleg nem akarja majd őt, és megfutamodik - pillanatnyi szünetet tartott, de olyan rövidet, hogy nem volt lehetőségem közbeszólni. - Megkönnyebbültem, hogy nem így történt. Nem tudom, hogy képes lettél volna-e még egyszer végigcsinálni azt, amit Annie-vel - tekintete ontotta magából a nővéri aggódást és feltétel nélküli szeretetet. Éreztem, hogy bárhogy történt volna, vagy bármi történik, ő mindig mellettem áll majd és támogat.
Elöntöttek a régi érzések és emlékek, de ezúttal csupán a hála lüktetett belőlük színpompásan. Többé nem féltem szembenézni a múlt árnyaival, nem tartottam többé az elkövetett hibáktól és a rosszul alakult eseményektől. Ahogyan Rob is mondta, ami történt, megtörtént; a múlt, az múlt. Nem tudunk rajta változtatni, épp ezért nem érdemes túl nagy figyelmet szánni rá. Mára inkább erőt adtak, mintsem gyengítettek. Megtanultam felejteni és megbocsátani, hasznomra alakítani a fájdalmat és a félelmet.
- Amióta csak visszatért - neked hála -, mindenben számíthatok rá. Sosem hagyna cserben. Olyan erőt adott nekem, amire mindig is vágytam. Nem félek többé, nem képzelek be dolgokat, nem bizonytalankodok - magyaráztam. - Hiszek benne, és hiszek magamban is. Együtt mindenre képesek vagyunk. Tanultunk a múlt hibáiból, többet nem fogjuk őket elkövetni. A jelennek élünk, de tudjuk, mit várunk a jövőtől. Ha ő velem van, tudom, hogy minden rendben. Az életem összes apró részlete a helyére került. Boldogok vagyunk. Rob, Annie és a pici az én családom. Szeretem őket. - Finoman Alexa kezéért nyúltam. - Alexa, nem kell féltened! Megtaláltam azt a helyet, ahova tartozom. Bármi is jön, meg fogok tudni birkózni vele.
Alexa könnyektől csillogó szemekkel nézett rám, kezeit az enyémekre helyezte.
- Ó, Rachel, rád sem ismerek! - szipogta meghatottan. - Olyan szép dolgokat mondtál... annyira igazakat! Büszke vagyok rád! Leküzdötted a démonjaidat.
Ahogy kimondta, egyszerre valósággá vált. Elengedtem mindent, ami meggátolt abban, hogy higgyek magamban és abban, hogy megérdemlem a boldogságot. Én is jó voltam. Végre elhittem.


- Rachel, van kedved meghallgatni egy mesét? - termett mellettem Kristen a semmiből. Arcán sokat sejtető mosoly jelent meg.
- Milyen mesét? - vetettem rá furcsa pillantást. Nem ugrott be, mire gondol, mire célozgat.
- Rob mondta, hogy érdekelne kettőnk közös múltja.
- Ő nem nagyon akart beavatni... Akárhányszor kérdeztem, hárított és terelt, csak ne kelljen beszélnie róla! - forgattam a szemeimet.
Kristen felnevetett, majd megfogta a karomat és magával húzott.
- Akkor majd én elmondom! Épp itt az ideje, hogy megtudd.
Útközben megálltunk az italoknál, hogy Kristen magához vehessen egy sört. Nem sokat teketóriázott, kikapta a zsebéből a sörnyitót, felpattintotta a kupakot és nagyot húzott belőle.
- Szívesen rágyújtanék, de visszafogom magam, oké? - hadarta vigyorogva, miközben megpaskolgatta a zsebét.
Pont olyan volt, amilyennek mindig is képzeltem. Vad, fékezhetetlen, élettel teli és végtelenül őszinte. Imádtam azt az energiát, ami ebből az apró nőből áradt.
Messzebb sétáltunk a többiektől, kerestünk egy kellemesen napsütötte padot, amire letelepedhettünk. Kristen lazán elnyújtózott, kezében a sörösüveget söndörgette; én egyszerűen leültem, kezemet a hasamra simítottam. Az eleinte tudatos mozdulat a nyolcadik hónapra ösztönössé és természetessé vált.
- Na, ki vele! Ne csigázz! - fordítottam felé a fejemet.
Kristen elnyomott egy mosolyt, de nem szólt semmit. A pocakomat tanulmányozta.
- Rob mindig is szeretett volna gyerekeket. Borzasztóan családcentrikus - jegyezte meg kissé cinikusan.
- Te nem szerettél volna? - vontam fel a szemöldököm. Nem igazán tudtam elképzelni olyan nőt, aki ne vágyna az anyaságra.
- Dehogynem! - tiltakozott határozottan. - Én is szerettem volna. Még mindig szeretnék... és azt hiszem, egyszer össze is fog jönni. Csak nem most. Nem a közeljövőben.
Felvetődött bennem a kérdés: akkor mégis mikor? Kristen már abban a korban járt, amikor a nők félreteszik a karrierjüket a családalapítás, a gyermekvállalás miatt. Ő vajon miért nem lépte még ezt meg?
- Rachel, nem azért hívtalak félre, hogy arról beszéljünk, nem kellene-e már szülnöm! Ez egy olyan kérdés, amire egyrészt én magam sem tudom a választ... másrészt nem tartozik senkire.
- Tudom, ne haragudj! Igazad van - védekeztem mogorva megjegyzése után.
- Semmi baj, nem azért mondtam - váltott kissé könnyedebb hangszínre. - Egyszerűen szeretem meghúzni a határokat. Tudod, ez a sztárlét egyik következménye.
Felnevettünk, ezzel végre oldva a kialakult feszültséget. Kedveltem őt, és ahogy kivettem, ő is szimpatizált velem, de ebből korántsem következett az, hogy könnyen kijöttünk. Mindkettőnknek furcsa volt még a helyzet, kellett egy kis idő, hogy megismerjük egymást és összeszokjunk. Reméltem, hogy megkapjuk azt az időt, amire szükségünk van. Szerettem volna, ha barátnőkké válunk.
- Szóval Rob és én... - kezdett bele sóhajtva. - Amikor összejöttünk, szörnyen fiatalok voltunk! Fűtött minket a szenvedély, és a csillapíthatatlan vágy...
- A legendás kémia - szúrtam közbe mosolyogva.
- Kémia - fújtatott megvetően. - Ezt a kémia dolgot sosem tartottam túl sokra. Közhely - húzott egyet az italából. - Na mindegy, tényleg valami ilyesmiről szólt a kapcsolatunk. Fiatalok voltunk, magányosak, különcök, akik örültek, hogy végre találtak maguknak valakit, aki majd megért és elfogad minket. Elméletben ez működött is. Gyakorlatban viszont már nem mentek olyan simán a dolgaink. Vagy túl sokat akartunk a másiktól, vagy túl keveset, folyton összekülönböztünk, aztán ott volt a távolság... Hogy is gondolhattuk, hogy működni fog? - rázta meg a fejét elgondolkodva. - Ha szeretsz valakit, vele akarsz lenni. Nem pár havonta egy hétre... az senkinek nem elég. Nem fog működni. A távkapcsolatok halálra vannak ítélve.
Az ujjaim megfeszültek a pocakomon. Kristen nem mondaná ezt, ha nem lenne igaz. Ez pedig azt jelenti, hogy valóban nem létezett más út Rob előtt. Fel kellett hagynia a munkájával, ha velünk akart lenni. Mi történt volna, ha nem teszi ezt meg?
- Lefogadom, arra gondolsz, hogy ti is erre a sorsra juthattatok volna - előkotort a zsebéből egy cigit. Kínlódva forgatta az ujjai között, míg engem fürkészett.
- Igen - vallottam be.
- Rob nem hagyta volna, hogy ez történjen - biztosított róla, bár nem nagyon hittem, hogy a nyugalmam miatt mondja. - Akart téged. Az első pillanattól fogva.
- Honnan tudod ezt?
- Amikor találkoztatok, mi nem voltunk együtt. Pár héttel előtte szakítottunk. Nem egyszer fordult elő, hogy úgy döntöttünk, inkább külön folytatjuk. ,,Se veled, se nélküled” kapcsolatunk akkor a ,,nélküled” fázisban tartott. Mikor elkezdtük az Újhold forgatását, valahogy ismét fellángoltak az érzéseim, akartam őt, de Rob nem kért belőlem. Megváltozott - jelentőségteljesen rámnézett. - Akkor persze még nem tudtam, hogy te vagy az oka. Csak később derült ki.
Alig akartam elhinni, amit mond. Már akkor is érezhető volt, hogy nyomott hagyott benne a találkozásunk? Már akkor is én kellettem neki, nem más? Ismételten lenyűgözött az irántam érzett szerelmének ereje.
- Szerettük egymást, jól elvoltunk, de a közös élményeken, a fiatalságon és a vágyon kívül nem sok minden kötött össze minket. Nem passzoltunk össze. Nem akartuk egymást annyira, hogy igazán próbálkozzunk és küzdjünk egy kapcsolatért. Szép napokat töltöttünk együtt, és Rob barátnak mindig is fantasztikus volt. Rengeteget köszönhetek neki.
Miután befejezte, szerényen felém fordult és elmosolyodott, azzal a kedves Kristen mosolyával.
- Ennyi lenne.
- Köszönöm, hogy elmesélted! - húzódtam közelebb hozzá a padon. - Megengeded? - kérdeztem félénken, s kitártam a karom.
- Ha muszáj... - húzta a száját, ám végül ő maga szorított a testéhez. - Örülök, hogy megtaláltátok egymást! Mindketten ragyogtok a boldogságtól, amit nagyon jó látni. Klassz kis páros vagytok!
- Köszönöm, Kristen! - küldtem felé vakító mosolyt. - És hidd el, neked is...
- Ki ne merd mondani! - fenyegetett meg az ujjával, mire mindkettőnkből kiszakadt a nevetés.
Egyre inkább úgy éreztem, hogy Kristen Stewart személyében új barátnőre leltem...