56.rész

Még egy lépés a boldogság felé



- Még mindig nem áll szándékodban elárulni, hová megyünk? - böktem meg a mellettem ülő Rob vállát.
Nemsokkal korábban szálltunk fel egy magángépre, hogy a karácsonyt követő egy-két napot kettesben töltsük - mindentől és mindenkitől távol, a szerelmünknek adózva -, csak úgy, mint tavaly.
- Legutóbb elmondtad, hogy Calgaryba megyünk - most miért titkolózol? - elégedetlenkedtem, amikor nem válaszolt. - Úgy is örülnék neki, ha elmondanád. Fölösleges ez a felhajtás!
- Azt majd én eldöntöm, hogy felesleges-e, vagy nem! - csókolt engesztelően homlokon. - Bízz bennem, Rachel! Garantálom, hogy később hálás leszel nekem, amiért nem engedtem a kérésednek és titokban tartottam.
- Kétlem - csóváltam meg a fejem.
- Így még különlegesebb lesz - húzott közelebb magához. Ujjai az arcomat simogatták, gyengéden, törődön.
- Ha te velem vagy, csak különleges lehet - megenyhülve temetettem az arcomat a kezébe, s hagytam, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. Magamban szeretettel mulattam azon, hogy ennyire rajong a meglepetésekért és hogy ilyen szinten ragaszkodik ahhoz, hogy minden részlet rejtve maradjon.
- Ugye Annie sem tudja, mit tervezel? - néztem rá felvont szemöldökkel.
Rob zavartan nevetgélt, amiből nem volt nehéz rájönnöm, hogy már megint csak én nem tudok semmiről.
- Ne haragudj! - mormolta a fülembe. - Ha ez megnyugtat, a kis lurkó sem tudja az úticélunkat.
Megcsiklandozta a hasamat, és én nem bírtam ki nevetés nélkül. Olyan bolond tudott lenni! Néha úgy viselkedett, akár egy nagy gyerek, de nem bántam. Ez ugyanúgy ő volt, és én ezt is imádtam benne.
- Szerencséd! - súgtam vissza, majd ajkaimat az övéire szorítottam, és csak faltam és faltam őket.
Miután elváltunk, percekig éreztem kábító ízét a számban.
- Szeretlek! Mindhármótokat - vallotta meg legmélyebb, legkomolyabb és legőszintébb érzelmeit, és én, mint minden egyes alkalommal, megremegtem a bensőmet átjáró boldogsághullámtól.
- Mi is szeretünk téged - válaszoltam kezembe véve az arcát. - Bármi is történjék.
Tudta, hogy nem véletlenül mondom ezt, de nem reagált. Ezúttal egyikünk sem akart Iannél vagy az elmúlt hónapok eseményeinél kikötni. Ez a mi pillanatunk volt, amit ki akartunk élvezni.
- Van valami, amit még sosem kérdeztem tőled, pedig rendkívül érdekelne - tereltem vissza beszélgetésünket a megszokott, kellemes kis medrébe.
- Jó hosszú út áll előttünk, szóval csak tessék! - mosolygott rám szívdöglesztően. - Állok rendelkezésedre!
- Kisfiút szeretnél, vagy kislányt? - vágtam bele a közepébe.
- Hm, ez egy jó kérdés! - Tenyerét a pocakomra simította, magától értetődő, ösztönös mozdulattal. Éreztem, hogy a baba megmozdul, felel Rob finom érintésére. - Egyértelműen az a legfontosabb, hogy egészséges legyen, de ha választhatnék... ha választhatnék, kislányt mondanék.
Meglepett a válasza; valahogy nem erre számítottam. Ő is látta rajtam, ezért megkérdezte, hogy miért gondoltam, hogy inkább fiút szeretne.
- Már van egy lányunk... ebből kiindulva valahogy természetesnek tűnt, hogy fiút szeretnél. Hogy legyen egy lányunk is, meg egy fiunk is. Egy kis trónörökös - kuncogtam fel kipirult arccal.
- Azt sem bánnám, ha fiunk lenne, de... nagyszerű lenne látni egy kislánynak a felcseperedését! Ha mellette lehetnék, el tudnám képzelni, hogy milyen lehetett Annie. Valamennyire az ő múltjának is a részesének érezném magam. Utána még simán jöhetne egy kis srác is... - kacsintott egyet.
- Hány gyereket is szeretnél, Rob? - fintorogtam belemenve a játékba.
- Mennyi is kell egy focicsapathoz? - töprengett eltúlozva.
- Mióta szereted te a focit? - Nem bírtam tovább visszafogni a nevetésem.
- A focit nem szeretem, de téged és a gyerekeinket igen! - válaszolta nemes egyszerűséggel, minek eredményeképpen könnyek költöztek a szemembe. Újra hálát adtam a sorsnak, amiért utamba sodorta az engem ölelő csodát.


A levegő valahol félúton bennem elakadt, megrekedt, a döbbenet miatt szabadulni képtelenné vált. Rob nem az ismerős Calgaryba hozott, nem az emlékekkel zsúfolt New Yorkba, nem a nosztalgikus Los Angelesbe, de még nem is a giccsesen romantikus Párizsba. Mindegyik tippemet elfújta a havas szél, mert nem máshol voltunk, mint Londonban. Tekintetem kiéhezve falta a város képét, a megrohanó hangulatokat, érzéseket és színeket; szívem összes kis részlete örvendezett, hiszen Londonba jönni olyan volt, mintha a második otthonomba térnék vissza. Ez volt Rob hazája, így félig-meddig az enyém is.
- Alig hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk! Ó, Rob, ez csodálatos! - ugrottam a nyakába, amennyire a gömbölyű pocakom engedte. - Minden képzeletet felülmúl.
- Reméltem, hogy tetszeni fog - puszilt arcon mosolyogva.
- Ennél tökéletesebb helyet keresve sem találhattál volna a karácsonyi együttlétünkhöz! - biztosítottam lelkes vigyorral a képemen.
- Annie is ezt mondta. Kissé sajnálta is, hogy nem jön - aggódó tekintetemet meglátva gyorsan hozzátette: - De nem engedett belőle, hogy kettesben jöjjünk. ,,Így is túl sokat lógok a nyakatokon, nem hagyok elég időt nektek a romantikázásra!” - utánozta Rob Annie hangját lenyűgöző tehetséggel.
- Nem zavart volna minket, nyugodtan jöhetett volna ő is - mondtam kissé feszengve.
- Igen, ez így van, de ragaszkodott hozzá, és be kell vallanom, bizonyos szempontokból jól jön, hogy csak hárman vagyunk - felvillantotta édes, általam imádott féloldalas mosolyát, s nekem eszem ágában nem volt tiltakozni. Átfutott az agyamon, hogy még valamit tervez, de úgy döntöttem, hogy nem rágódom ezen. Biztosan időben értesülök róla.

Egymásba karolva, összebújva, nektárcsókokat váltva sétáltunk a lágyan hulló hóban, beszélgetve mindenről, amiről eddig még nem esett szó, a közös élményeinkről, a jövőnkről. Órák elteltével is várt még ránk több száz és száz téma, s mi eleget tettünk kérésüknek; beszéltünk. Kiélveztük, hogy boldog, normális párként járhatunk, nem zavar meg minket se paparazzi, se rajongó. A Rob bejelentését követő egy-két hónapban még nem láttuk a végét az őrületnek, a tiltakozásnak, a felháborodásnak, a kérdéseknek, de lassacskán ez is elmúlt, az emberek lecsillapodtak, mi pedig továbbléphettünk. Sosem jártam még Európában, így kizárólag Rob történeteiből tudhattam, hogy mennyivel mérsékeltebb itt az emberek rajongása - ők is odaadóak és kitartóak voltak, de egy jóval megfontoltabb és nyugodtabb módon. Most megtapasztalhattam, hogyha fel is ismerték Robot, nem jöttek oda hozzánk, nem zaklattak, nem tapadtak ránk; hagyták, hogy kettesben, békességben töltsük a téli szabadidőnket. Ez Amerikában elképzelhetetlen volt.
- Mikor megyünk a szüleidhez? Este? - kérdeztem, mikor szóba kerültek a szüleivel töltött régi, gyermekkori ünnepek.
- Szeretnél elmenni hozzájuk? - válaszolt kérdéssel a kérdésemre. Úgy vettem észre, nem számított rá, hogy felmerül bennem a szüleivel való találkozás lehetősége. Mindketten megrökönyödtünk egy kissé.
- Hát... azt hittem, hogy ezért jöttünk ide - válaszoltam bizonytalanul. - A múltkor nem adatott nekünk túl sok idő, hogy beszélgessünk és jobban megismerjük egymást, pedig jó lett volna.
- Ez igaz... - túrt hópelyhektől nedves hajába - de azt hittem, ez a pár nap csak a miénk. Csak magamnak akarlak!
Mielőtt válaszolni tudtam volna, ajkai éhes vadként csaptak le az enyémekre.


Nem tudom, hogy kerültük a kis, barátságos, meleg faházikóba, amit Rob bérelt ki kettőnknek, valahol a város szélén, de ott voltunk. Szomjúhozva, elveszve öleltük egymást, úgy, mintha évek teltek volna el legutóbbi csókjaink óta. Nem létezett válasz a kérdésre, hogy honnan ered a vágy, ami perzselve áramlik végig az ereimben, mert valótlanul gyönyörű volt. Akár egy tündérmese. Egy felnőtteknek szóló tündérmese.
Kifáradva omlottam Rob meztelen testére, a szám kiszáradt, testünk verejtéktől csillogott. Magához ölelt, féltőn és óvón, amitől eddig nem tapasztalt biztonság uralkodott el rajtam. Annyira tudtam, hogy ott kell lennem, vele, hogy szinte belefájdult a mellkasom a bizonyosságba! Minden a helyén volt, kirakósom darabjai hazataláltak. Beleszédültem a tökéletességbe.
- Szeretlek, Rob - mondtam egyszerűen.
- Én is szeretlek téged, Rachel - válaszolt ragyogó arccal. - Szeretlek, amióta csak megláttalak.
Tudtam, hogy komolyabb vallomás jön, ezért felültem, s őt is magammal húztam. Egy medvebőrön feküdtünk a kandalló előtt, magunkra még egy szőrmét terítettünk, hogy az amúgy is forró, égető levegőt még inkább felhevítsük.
- Akkor nem tudtam, hogy mi ez, köztünk. Hogy mi lehetne - kezdett beszélni mélyen a szemembe nézve. - Egyedül azt éreztem, hogy képtelen lennék téged elengedni. Kellettél nekem, vágytam rád! Nem volt értelme az egésznek, hiszen alig tudtam rólad valamit. Még tizennégy hónappal ezelőtt sem mondhattam el magamról, hogy ismerlek. Csak a vágy létezett, a késztetés, a megérzés, az ösztön, ami arra biztatott, hogy ne engedjek, harcoljak érted, küzdjek, próbálkozzak és bocsássak meg - egy pillanatra elcsuklott a hangja, de hamar összeszedte magát és tovább mesélt. - Most már értek mindent, tudom, mi hogy történt, és hálás vagyok a makacsságomért és kitartásomért, mert végül megkaptam azt, amire mindig is áhítoztam. Rád - ujjai végigsiklottak az arcomon. - Volt szép barátnőm, volt okos és humoros is, sőt még olyannal is összehozott az élet, akiben ezek közül a tulajdonságok közül mindegyik jelen volt. Én mégsem értem be ennyivel, valami hiányzott. Valami, amit talán még most sem tudok kellően jól megfogalmazni... de azt tudom és érzem, hogy benned megvan! És ez nem csak arról szól, hogy te mennyire csodálatos vagy, hiszen mit érnék mindezzel, ha nem szeretnél? - nevetett fel, de én nem csatlakoztam hozzá. Megbabonáztak a szavai. - Viszont szeretsz, és megteszel mindent a boldogságomért. Azt akarod, hogy együtt legyünk, kiegészítve és támogatva a másikat. Hozzád tartozom - a szívem beleremegett ennek a szókapcsolatnak minden gyönyörűségébe, s felelni akartam rá, de Rob nem hagyta; még volt mondanivalója. - Szeretem a szemedben parázsló szerelmet, a kipirult arcodat, a hajadon megcsillanó napfényt, a lélegzeted ami a bőrömnek csapódik! Szeretem, hogy olyan könnyen zavarba tudlak hozni. Szeretem a csípős beszólásaidat, az óriási igazságérzetedet, a hatalmas szívedet, az írás iránti alázatodat, a gyermekeid irányában való elkötelezettségedet és rajongásodat! Bolondulok azért, hogy szeretsz. Melletted tökéletes egésznek érzem magam, tudom, hogy mi célom ezen a világon, és hogy van értelme annak, hogy létezem. És többé nem elégszem meg azzal, hogy azt mondhatom, te vagy a párom, az élettársam! Azt akarom mondani, hogy te... a mennyasszonyom vagy. A feleségem. - Fulladva kaptam az éltető oxigén után, mikor ráeszméltem, elfelejtettem levegőt venni. - Rachel McAchlen, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül?
Ahogyan a szemeibe néztem, egészen a lelkéig láttam. Ez már nem csak az ő lelke, hanem az enyém is. Egyek voltunk.
Őszintén feszült benne a vágy; feszengve, mégis türelmesen várta, hogy magamhoz térjek és válaszoljak neki. Kételkedtem benne, hogy képes vagyok rá.
Már többször szó esett erről, amikor a lányokkal beszélgettünk, én mégsem hittem, hogy eljön ez a pillanat - hogy ilyen hamar eljön. Nem éreztem úgy, hogy ez feltétlenül szükséges a boldogságunkhoz, nem hiányoltam a kapcsolatunkból, most mégis rádöbbentem, hogy Rob megint jobban tudta, mire vágyom a szívem legmélyén, a tudatalattim legrejtettebb zugaiban.
Örömkönnyektől fátyolos szemmel bólintottam, majd szavakkal is válaszoltam neki.
- Igen!
Az arcán a nap fényét felülmúló szikra lobbant, felragyogott, majd magához húzott, s minden eddiginél boldogabb és mámorítóbb csókkal ajándékozott meg, amiről nem is gondoltam volna, hogy lehetséges. Megtettünk egy újabb lépést a legtökéletesebb boldogság felé.