A második találkozás
- Rachel!
Összerezzentem a nevem hallatára, noha a hang, ami ezt a mondta mély volt, lágy és valahogy meleg is - igazán megnyerő, férfias. Megfordultam és majdnem dobtam egy hátast. Igyekeztem felkészülni a találkozásra látványügyileg is, de erre nem számítottam. Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok és pláne, mióta Annie megszületett, nem néztem meg egy filmjét sem, nem hallgattam meg egyetlen számát sem, nem olvastam el egy cikket sem róla, nem néztem utána az Interneten. Kirekesztettem az életemből. Próbáltam úgy tenni, mintha nem is létezne. És most itt állt előttem, teljes pompájában. Hihetetlenül nézett ki, pedig már nem az a 22 éves sármos szívtipró volt, akibe hajdanán teljesen bele voltam esve. Fekete - a farmertől nem láttam, de szerintem Converse - tornacipő volt rajta, szakadt farmer, egy szürke alapon színes mintás rövid ujjú póló, fekete bőrdzseki, amihez tökéletesen passzolt a fekete márkás napszemüveg és a laza fekete sapka. Arcán egy-két napos borosta díszelgett. Kénytelen-kelletlen bevallottam magamnak, hogy boldog mosolya és vidám kisugárzása alaposan megdobogtatta a szívemet. Csak pár méterre állt tőlem, de ez a távolság is megszűnt köztünk, amikor közelebb lépett és átölelt. Erre aztán álmomban sem gondoltam! Az illata olyan bódítóan hatott rám, hogy azt hittem, elalélok a karjaiban. Szorosan ölelt magához és én - hiába próbáltam magamnak parancsolni - visszaöleltem. Nem tudom, meddig álltunk így, de éreztem, hogy túl hamar vége lett. Eleresztettük egymást, ő kissé hátrébb lépett és lekapta magáról a napszemüveget. Csillogó szemekkel a szemembe nézett és megeresztett egy édes, féloldalas mosolyt. Utána zavarba ejtően végigmért, majd elismerően elmosolyodott:
- Nem sokat változtál. Még most is csodálatosan nézel ki! Igazi bombázó vagy!
Zavartan beletúrtam a hajamba, majd bizonytalanul ezt mondtam:
- Khm, kösz... te is... jól nézel ki. - Erre hangosan felnevetett, az egész repülőtér visszhangzott a kacajától. Éreztem, hogy elpirulok, s ezen én magam is meglepődtem, hisz nagyon rég hoztak már zavarba.
- Istenem! - sóhajtotta. - Ez a pirulás! Mikor először láttalak, akkor is így néztél rám. - A hangja meglepően lágy lett. Megköszörülte a torkát és kissé keményebben folytatta: - Mikor is volt az?
- Tizenhét éve.
- Tizenhét éve! Mintha csak tegnap lett volna.
És tényleg olyan közvetlenül beszélgettünk, mintha legjobb cimborák lennénk, sőt, még rosszabb: mintha egy szerelmespár lennénk. Erre a gondolatra ismét elpirultam.
- Mi az? Mi jutott eszedbe? - Előtte nem maradt rejtve, ha zavarba jöttem.
- Semmi. Igazán semmi - motyogtam zavartan.
Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de nem firtatta a dolgot. Helyette még mindig engem bámult. Most már őszintén bántam, hogy nem csinosítottam ki magam. Világos trapéz farmert viseltem és egy fehér trikót, egyszerű bőrkabátot vettem rá, jellegtelen tornacipőm említésre sem méltó. Volt rajtam néhány nyaklánc, a kedvenc bizsu gyűrűm és pár karkötő. Egy napszemüveg is jól jött volna, ami mögé elbújhatok. Idegesen szorongattam nagy barna táskámat. A sminkem korrektorból, alapozóból, púderből, szempillaspirálból és ajakbalzsamból állt. Bezzeg ha most kellett volna felkészülnöm a találkozásra...
- Rachel McAchlen! - meglepődtem. Ennyi év után még emlékszik a nevemre? És milyen pontosan mondta ki - mások sokszor nem voltak képesek hibátlanul kiejteni! Hirtelen jött örömöm azonnal elpárolgott, mert rájöttem honnan tudta a nevem. Alexa - a nővérem -, aki az egész találkozást megszervezte, nyilván bemutatkozott és az én nevemet is említette.
- Robert Pattinson! - Mikor ezt kimondtam - úgy látszik túl hangosan - többen felkapták a fejüket és tátott szájjal, csodálkozva néztek ránk. Egy másodperc múlva már egy csapat fiatal lány és néhány idősebb hölgyemény, férjükkel az oldalukon megrohamoztak minket - azaz csak őt. Szinte már ijedtség látszott az arcán, amint felkapta a mellette heverő táskát, karon ragadott és a kijárat felé húzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése