3.rész

Apja lánya

A lépcsőházban kikerestem a kulcsomat a táskámból és kinyitottam az ajtót. Beléptem, Rob pedig követett. Miközben én a kis komódra tettem a táskám és kibújtam a kabátomból, ő szétnézett. Ha jól láttam, még a levegőből is szippantott egyet. Én is ezt tettem és elégedetten állapítottam meg, hogy attól a néhány csokor rózsától, ami a lakásban állt, kellemes, friss illat uralkodott. Az első pillantásokkor még azt hittem frusztrálni fog a vizsgálódása, de nem így történt. Épp ellenkezőleg; örömmel vettem észre, hogy Rob milyen otthonosan mozog. Szinte úgy éreztem, ide tartozik. Hát nem nevetséges? Most jár itt először, s én már most úgy érzem, közénk tartozik!

 - Szép, világos és tágas. - Nem is a szavai alapján, de tudtam, elnyerte tetszését kis lakásom. - Nagyon rád jellemző.

Erre majdnem odavetettem, hogy ,,Hisz te nem is ismersz engem!”, de szerencsére hamar leállítottam magam. Helyette kedvesen elmosolyodtam, s csak ennyit fűztem hozzá:

 - Már mások is mondták.

Még egyszer körbe nézett, majd ledobta a táskáját a padlóra és lekapta magáról a kabátot, meg a sapkát. Most már értettem, miért viselte. A haja önálló életre kelt, mindenfelé állt. Egyik tincse kókadozott, a másik égnek meredezett. Kissé zavartan beletúrt, mikor észrevette, hogy a haját nézem - már ha azt a szénakazalt ami a fején volt, lehet hajnak nevezni. Pillantásával elnézést kért a frizurája miatt, s én elnézően mosolyogtam. Nekem nagyon tetszett. Kis játékunk után a napszemüvegét a komódra dobta, majd megkérdezte azt, amitől a legjobban féltem.

 - Rachel! Ugye van valami oka annak, hogy ide hívtál? - Komolyan nézett rám, s tudtam, el kell mondanom az igazat, nem köntörfalazhatok. Egy pillanatra megfordult a fejemben a ,,Csak nosztalgiázni szeretnék veled, mert öregszem” duma, de rögtön el is vetettem. Nem akartam tovább feszíteni a húrt. Itt az idő! Mélyen a szemébe néztem, egy halvány mosoly kíséretében.

 - Annie! - kiáltottam, és még én is hallottam, mennyire reszketeg a hangom.

Fenéztem Robert arcára; eddig nem ismert bizonytalanságot, igazi félelmet, aggódást vettem észre rajta. Lépteket hallottam, s betoppant Annie. Kényelmes otthoni ruhát viselt, de így is olyan gyönyörű volt, mint más estélyiben, sminkben, konttyal a fején. Arcán enyhe smink volt, szőke haja rendezetten keresztezte bájos arcát. Büszkeség töltött el a lányom láttán, s megerősítettem magamban az elhatározásomat: bármi történjék, én mellette fogok állni. Robra néztem; egy pillanat alatt érzések ezrei viharzottak át tekintetén, szép arcán. Ugyanezt fedeztem fel a lányomon is. Nem tudott a tervemről. Amikor a születésnapjáról kérdezett, hárítottam. Most is hazudtam neki; ő úgy tudta, vásárolni mentem. Erre aztán nem számított, mégis tudtam, hogy rájött, mi a helyzet.

- Ez meg mi? - kérdezte Rob, bár szerintem tudta, miről van szó. A hangja rémes fájdalmat okozott Annie-nek és nekem is.

Nagyot nyeltem, és egy kis erőt gyűjtöttem a hangomba.

- Azért hívtalak ide, mert Annie meg akart ismerni.

- Ezzel elég sok ember van így - válaszolta gúnyosan. Az arca is ezt az érzelmet tükrözte, de tudtam, ez csak álca, amivel próbálja takarni a benne kavargó többi érzést.

- Ő nem a sztár Robert Pattinsont akarta megismerni, ahogy a többiek, hanem az apját. Az édesapját - nagyot nyeltem, miután végre kimondtam azt a mondatot, amitől titkon tizenhét éve iszonyatosan féltem. Most rettegve vártam a reakciókat.

Robert eltátotta a száját és döbbenten rám pillantott, de valami más is volt a tekintetében. Valami megfejthetetlen.

Annie megremegett, az arca kipirult, a szeme kikerekedett. Készenlétben álltam, ha esetleg összeesne. Rémülten cikáztak a gondolatok az agyamban. Istenem, mit tettem?

 - A lányom? - dadogta. Az előbbi gúny eltűnt a hangjából. - Hiszen csak egyszer...

 - Egyszer, védekezés nélkül.

 - Óh, Istenem! - Rob teljesen kikészült; rögtön láttam rajta, pedig tartotta magát. Zihálva a falnak dőlt.

 - Sajnálom! Sajnálom, hogy így kellett megtudnod! Sajnálom, hogy most kellett megtudnod! Tudom, hogy valahogy tudatnom kellett volna veled, de egyszerűen nem voltam képes rá! Tényleg szörnyen sajnálom. Ne haragudj!

A szavak csak dőltek belőlem, megállíthatatlanul. Nem volt visszaút. Úgy éreztem, ha most nem mondom el neki, több lehetőség nem lesz. De az is lehet, hogy csak váratlan szóáradatommal jött bátorságom volt mindennek az oka.

Közelebb léptem hozzá, bár féltem, hogy ellök magától, vagy hátat fordít és elmegy. Nem tette ezt. Kissé elrugaszkodott a faltól, amikor látta, hogy közeledem, és magához ölelt. Szorosan egymáshoz simultunk, arcát a hajamba fúrta. Aztán észbe kaptam, hogy szegény Annie meg ott áll, s minket bámul. Kiszabadítottam magam Rob karjaiból, és Annie felé fordultam. Szemében könnyek csillogtak, kicsire összehúzta magát; esetlenül álldogált ott. Remegtem az izgalomtól, a félelemtől, s bizonyos mértékben a megkönnyebbüléstől is. Nem tudtam, hogy Rob és Annie miként fog reagálni; sőt, a saját reakciómat is kiszámíthatatlannak minősítettem! Könnyek gyűltek a szemembe, lélegzetvisszafojtva vártam. Kíváncsi voltam, vajon Rob mit fog csinálni. Lehetetlen helyzet ez, olyan, amilyenben nem lehet tökéletesen jól cselekedni. Tudtam, hogy készenlétben kell állnom, ha ne adj Isten Rob valami meggondolatlanságot követne el. Nem így történt.

 - Gyere ide! - szólt gyengéden, s mikor lányom bizonytalanul odalépett hozzá, magához vonta és ezt suttogta. - Kislányom!