37.rész

Ámor nyila szíven szúr



- A... barátod? - dadogtam teljesen megdöbbenve.
Annie? És egy fiú? Fynn?
- Igen.
- Fynn?
- Fynn Coles. Félévkor jött az iskolába. Az szülei orvosok, miattuk költöztek ide Vancouver-ből. Évfolyamtársak vagyunk, az osztályfőnöke kért meg, hogy segítsek neki a beilleszkedésben.
- Hát... látom sikerült - szóltam közbe.
- Csak... megmutattam neki az iskolát, körbevezettem, elkísértem az óráira, együtt ebédeltünk... Ilyesmik. Összebarátkoztunk, aztán... összejöttünk.
- Mikor? - ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben.
- Márciusban már hivatalosan is jártunk.
- Márciusban? És most mondod el? - hitetlenkedtem.
Nem válaszolt. Az arca még mindig vöröslött.
- Gondolom apád sem tud róla.
- Nem.
- Nem mondtad el nekem! Sem neki! - vágtam hozzá dühös szemrehányásaimat.
- Nem. El akartam mondani! Csak...
- Csak? Mi csak? Nincs csak!
- Csak várni akartam.
- Mire?
- Hogy minden elrendeződjön. Hogy Fynn beilleszkedjen, hogy befejeződjenek a munkálatok a házukban, hogy legyenek barátai. Meg akartam várni, hogy minden lenyugodjon. Biztos akartam lenni az érzéseinkben, abban, hogy együtt akarunk lenni. Azt akartam, hogy a barátaink elfogadják.
- Nem, Annie. Te azt akartad megvárni, hogy az apád elmenjen.
- Nem! Nem! Egyszerűen így alakult.
Nem hittem neki. Egyre csak kattogott az agyam: nem mondta el! Nem tudtam semmiről. A becsapottság érzése a hatalmába kerített.
- És most már elrendeződtek a dolgok? - kérdeztem feszült hangon.
- Nagyjából - vonta meg a vállát.
- És mégis, mikor akartad ezt közölni velem? - igyekeztem uralkodni csapongó érzelmeimen. Nem sok sikerrel.
- Mostanában.
Dühösen horkantottam. Pontosan tudtam! Ha nem szólja el magát, tovább titkolta volna. Ki tudja még meddig?
Reszkettem, a döbbenet, a harag, a félelem ledöntött a lábamról. Mi folyik itt? A lányom összejön valami Fynnel, és én nem tudok róla. Ki tudja miket műveltek ?Mégis mik történhettek kettejük között?
Annyira ismerős volt, de annyira más is. Felrémlett előttem 17 éves énem... Nem eshet abba hibába, amit én elkövettem! Nem juthat arra a sorsra, amire én jutottam. Nem lehet ilyen élete! Nem teheti tönkre a jövőjét egy fiú miatt, nem mondhat le az egyetemről, a fiatalságról, az IGAZI KAPCSOLATOKRÓL!
- Anya! - Annie hangja messziről érkezett. - Anya! Hiszen te sírsz!
Csak most vettem észre, hogy az arcom könnyekben úszik, és egész testem rázkódik.
- Anya? Ez Fynn és én miattam van?
- Annie, nem csinálhatod ezt! Olyan fiatal vagy! - a hangom egyszerre volt könyörgő és parancsoló.
- Hiszen te is ennyi idős voltál, amikor megismerkedtél apával -tiltakozott értetlenkedve. Fogalma sem volt arról, mit érzek.
- Éppen ezért. Nem juthatsz erre a sorsra.
Annie nem szólt semmit, csupán az arca változott meg.
- Megbántad, hogy így alakultak a dolgok, igaz? - az ő könnyei is peregni kezdtek.
- Tudod Annie, hogy nem így gondoltam. Csak... nem engedhetem, hogy egy fiú miatt félredobj mindent!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. Nem fogom otthagyni az iskolát, nem fogok teherbe esni! Én... csak szeretni akarom. Miért kerítesz belőle ekkora ügyet? - most már harag gyúlt a szemében.
- Ismerem a férfiakat, Annie! - világítottam rá.
- Csupán moziba akarunk menni, meg fagyizni a parkba, túrázni, táncolni... Nem akarunk rögtön lefeküdni egymással. Hát nem érted, Anya?
- Nem, nem értem.


Kénytelen voltam megérteni és elfogadni. Egy heti kétségbeesett csatározás után beletörődtem. Elhívtam őket szombati ebédre, hozzánk. Fogalmam sem volt mit készítsek, így maradtam a jól bevált fűszeres csirkénél, friss salátaágyon, krokettel. Desszertként könnyű csokoládétortát készítettem. Az utóbbi időben főzőtudományom sokat fejlődött, tortát is gyakran sütöttem. Kénytelen voltam, mert Janine nagyszerűen főzött, nem egyszer látott vendégül minket, és mikor ezt viszonozni szerettem volna, nem készíthettem egyszerű sült krumplit és nem melegíthettem fel valami mirelit kaját.

Annie a délelőtött Fynnel töltötte, úgy beszéltük meg egyre jönnek hozzánk. Pontban egykor meg is érkeztek. Annie félénken, de ragyogva fogta Fynn kezét. Fynn, minden bizonnyal a fiatal lányok szívének, elsőszámú elrablója lehetett. Kócos, barna haja édesen hullott az arcába, sötét szeme ragyogott. Az arca helyesen kisfiús volt. Jó fizikumú, magas fiú, igazán megnyerő. Egyszerűen ellenállhatatlan. Azonnal megértettem, hogy Annie miért szeretett bele.
És pont ez adott újabb okot az aggodalomra. Mi van, ha pont a helyes arcával csábítja el, és teszi tönkre a lányokat? Mi rejtőzhet az arca mögött?
Ám akkor sem csalódtam amikor kinyitotta a száját.
- Fynn Coles vagyok. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem.
Kezet csókolt, majd szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
- Szervusz Fynn! - válaszoltam félénken. - Rachel McAchlen vagyok. Én is örülök, hogy találkoztunk. Gyertek beljebb!
- Jaj igen, ezt Önnek hoztam.
Felém nyújtott egy csokor friss kerti virágot, olyat amilyet az egyszerű kis virágboltokban lehet kapni. Egyszerű volt, de gyönyörű, és meglepően kedves gesztus. Nem számítottam rá, így csodálkozva köszöntem meg, majd elvettem tőle és bementem, hogy betegyem egy vázába.
Újra megfogták egymás kezét, majd érezhető megkönnyebbüléssel léptek be a lakásba. Kibújtak kabátjukból, levették cipőiket, majd Annie körbevezette a lakásban Fynnt. Addig én az asztalra tettem a virágot, tökéletesítettem a terítést, majd kikészítettem az innivalókat.
- Gyönyörű lakás, Miss McAhlen! - mondta illedelmesen.
- Köszönöm Fynn. De hívj csak nyugodtan Rachelnek! - mondtam kedvesen.
- Ahogy kívánja.
- Akkor? Szia Fynn! - mosolyogtam rá, majd újra kezet nyújtottam, és barátságosan megszorítottam a kezét.
- Szia Rachel! - derült fel az arca egyértelmű megkönnyebbüléssel.
Töltöttem egy kis pezsgőt mindhármunknak, majd koccintottunk, s megpecsételtük tegeződésünket Fynnel. Asztalhoz ültünk, jó étvággyal láttunk hozzá az ebédhez. Fynn rendkívül udvarias volt, néhány falat után megdicsérte a főztömet, s nem sokkal utána a terítést is. Láthatóan jó benyomást kívánt tenni, és ez sikerült is neki.
- És Fynn... Hogy tetszik Edmonton?
- Igazán megkedveltem, ezalatt a néhány hónap alatt. Bájos kisváros, szerintem. Bár Vancouvert is szerettem, ott nőttem fel és a szívemhez nőtt, természetesen. Nehéz volt elszakadni, de olyan hamar beilleszkedtem, hogy most már nem is nagyon hiányzik.
- Ezt örömmel hallom. És... vannak barátaid?
- Igen, nagyon jófejek az osztálytársaim, és az egész évfolyam nagyon kedvesen fogadott.
- És a szüleid? Annie mondta, hogy a helyi kórházban kaptak állást, ezért is költöztetek.
- Igen. Apám sebész, anyukám pedig onkológus. Remek lehetőség volt ez, ezért belevágtunk.
- És kedvelik a várost? Milyen a munkájuk?
- Persze, ők is megszerették Edmontont, szereztek barátokat, és a kórház is nagyszerű.
- Van testvéred?
- Igen, egy 10 éves húgom van, Mia. Ó, nagyon helyes kislány, igazán közel állunk egymáshoz. Igazi mini balerina! - Fynn hangja más lett, hogy róla beszélt. Olyan... büszke.
- Tényleg? Ez nagyon helyes.
Nevettünk egyet, majd Annie elmesélte, hogyan táncolt Mia az egyik iskolai ünnepségen. Mint megtudtam, Annie már találkozott Miaval, sőt gyakran ment el Fynnel, Miaért, és jó kapcsolatot alakítottak ki.
- És... Hol laktok?
- A külvárosban. Egy kétemeletes kertes házat vettünk, igazán szép. Fel kellett újítani, de jó állapotban volt eredetileg is. Könnyen megközelíthető, a városba is hamar be lehet érni... És végre vehettünk kutyát! Nagyon szerettünk volna kutyát Miaval, de Vancouverben egy társasházban laktunk, nem tarthattunk. Most viszont igen! Egy kölyök juhászkutya keveréket fogadtunk örökbe a helyi menhelyről. Imádnivaló és nagyon jól kezelhető.
- Igen Anya, látnod kellene. Fynn mutatott róla képet, és hát... egy kissé megingatott a macska - pártiságomban.
- Húúú, akkor tényleg aranyos lehet. Mert ami Annie macskamániáját illeti...
Annie nevetve oldalba bökött, de igazat adott.
Az ebédet követően még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd Fynn távozni készült. Annie elbúcsúzott tőle, majd, mielőtt útjára bocsátottam volna, feltettem neki a legfontosabb kérdést.
- Fynn, szereted Anniet?
- Igen, nagyon szeretem.
Megpaskoltam a vállát, és ennyit mondtam: - Jó válasz.
Minden aggodalmam ellenére, többé nem kételkedtem, hogy a lányom jó kezekben van.