36.rész

Képről képre



- Mit gondolsz? Tetszik?
- Még kérdezed? Tökéletes! - Annie arcán világraszóló mosoly terült el.
Még egyszer végignéztem a faburkolatú falakon, a sötét fapadlón, az éles fényt adó modern lámpákon, a terem közepén elhelyezett fekete bőrkanapékon. A falakon még csak néhány festményt helyeztek el, de mindegyik remekmű volt.A képek alatt egy kis táblán elolvashattuk az alapvető információkat.
- Igen, egyetértek. Kezdetnek megfelelő.
- Abszolút! Imádom! - lelkesedett Annie.
- Menjünk, jelentkezzünk be.
Annie mosolyogva pattant mellém, lelkesen karolt belém, és vadul húzott az apró iroda felé, ami mellett elhaladtunk, amikor bejöttünk ebbe az újonnan kialakított galériába. Odakint épp a virágokat ápolták a dolgozók, ők mondták, hogy még nincs kész a recepció, szóval menjünk be, nézzünk szét, utána pedig csak kopogjunk be az irodába.
Az utasításokat követve kopogtattam az ajtón, mire egy középkorú, szakállas, szemüveges férfi nyitott ajtót mosolyogva.
- Jó napot kívánok! Richard Lambert vagyok. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Rachel McAchlen vagyok, ő pedig a lányom, Annie. Kezet rázott velem, aztán Annievel is. - Örvendek.
- Mi is. Képkiállítás ügyében jöttünk.
- Fáradjanak be.
Beljebb mentünk, majd Annie bezárta maga mögött az ajtót. Mr.Lambert invitálására helyet foglaltunk a fekete bőrszékeken, majd tapintatosan körbefürkésztem. Az iroda stílusa megegyezett a galéria stílusával - sötét, de hangulatos. Képek voltak mindenütt: a falakon, a falnak támasztva, leplekkel fedve, dobozokból kilógva - mindenütt. Mr.Lambert kedvesen pislogott ránk régimódi szemüvege mögül, jóllakott nagyapa módjára simogatva a szakállát. Azonnal megkedveltem.
- Szóval képkiállítás... Kinek a képei?
- Az enyéim - szólt Annie, meglepő magabiztossággal.
- Milyen képek?
- Tájképek, csendéletek, portrék.
- Mivel készítette? És mire?
- Szénnel, pasztellel, krétával és aquarellel aquarell papírra, és olajfestékkel vászonra.
Mr.Lambert hümmögött, a falakat fixírozta.
- Miért szeretné kiállítani a képeit?
- Szeretném, ha mások is látnák a képeimet, szeretném megosztani az emberekkel a művészetemet. Azt akarom, hogy lássák, amit én. A zöldellő fákat, amiket a szobám ablakából látok, a csorba bögrét, amit úgy szeretek...
Mr.Lambert elmosolyodott, s ez a mosoly elárulta, hogy máris a szívébe zárta Anniet és a képeit. Egyszerűen éreztem, hogy így van.
- Hány képről van szó?
-Húszról.
- Mindet beszeretné mutatni a nagyérdeműnek?
- Ön beszeretné?
Mr.Lambert nevetett, majd az asztalra csapott nagy hévvel, és felkiáltott. - Szinte biztosra veszem.
Annie felkacagott, majd én is csatlakoztam hozzá.
- Hozza el a képeit kisasszony, holnap délelőtt tízre. Megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, kiállítjuk a képeit.
- Ennyi? - kérdezte Annie hitetlenkedve, de mosolyogva.
- Galériám célja a tehetséges edmontoniak és környékbeliek felkarolása. Szeretném, ha a tehetséges művészek lehetőséget kapnának, hogy bemutassák a képeiket. Annyi különleges festő van, és olyan kevésnek sikerül befutnia. Szeretnék esélyt adni. Művészetet akarok adni az embereknek! Mindenre nyitott vagyok, érdekelnek a képei, hölgyem.
- Értem. Ez nagyszerű! Csodálatos! Köszönöm Mr.Lambert!
- Én köszönöm.
Felálltunk, kezet ráztunk Mr.Lamberttel, majd nevetve elhagytuk az épületet. A kinti napsütés lágyan cirógatta az arcomat, a szél összeborzolta a hajamat. Anniere pillantottam, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
- Kifogják állítani a rajzaimat! Mr.Lambert galériájában! Nem hihetetlen?
-Nem, Kicsim. Annyira tehetséges vagy, és ahogy Mr.Lamberttel beszéltél! Nagyon büszke vagyok rád.
Annie hevesen átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy az öröm könnyei potyognak a szeméből, amitől nekem is sírhatnékom támadt.
- Tényleg büszke vagyok rád. Sikerült!
- Igen. Tudom, hogy még sok munkára van szükség,hogy a galéria olyan legyen, amilyenben szívesen látom a műveimet, de én látom benne a lehetőséget. Fynnek igaza volt.
- Kinek? - kérdeztem kissé csodálkozva. Semmilyen Fynnt nem ismertem.
- Ööö... - Annie arca pipacspirossá vált.
- Annie?
Annie nem szólt egy szót sem. Lefékeztem és elkaptam Annie karját.
- Mi folyik itt, Annie? Ki az a Fynn? És mi köze van neki ehhez az egészhez? - rosszat sejtettem.
Annie megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni egyre kétségbeesettebb kérdéseimre. Még akkor is tartott szótlansága, amikor hazaértünk. Aztán egyszer csak már nem bírta tovább és kibökte.
- Fynn segített galériát keresni. Biztosra vette, hogy ez a hely lesz az igazi. Ő a ... barátom.