42.rész

Veszedelmes viszonyok



Mégis mit tegyek? Mihez kezdjek ezzel a helyzettel?
Ő összetörte a szívem, és ezzel megfosztott minden szerető érzéstől. Hogyan is szerethetném Iant? Segített nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Mindig jól bánt velem, megbecsült és tisztelt. Még most is rám vágyott, amikor koszos voltam és büdös, amikor álmomban sikítoztam, amikor mást sem csináltam, mint bőgtem és a fájdalomban fetrengtem. Melyik másik férfi táplálna irántam ilyen tiszta érzelmeket? Ki az aki a történtek után is tudna szeretni? Senki. Csak ő.
Hogyan utasíthatnám vissza, amikor tudom, hogy ő az egyetlen aki elfogad, és olyannak szeret amilyen vagyok? Mi van akkor, ha ő az egyetlen, akivel tovább élhetek?
Az eszem azt súgta könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, szeressem, vagy legalábbis próbáljam meg. Megérdemli. És én is megérdemlek egy esélyt a túlélésre. Miért is kéne eldobnom az életemet, Ő miatta? Miért kéne hagynom, hogy Miatta elveszítsem Iant? A fájdalom miatt, amit Ő okozott nem élhetek tovább? Nem szerethetek? Nem lehetek boldog? Mégis mi lesz így az életemmel?
Elveszítem Iant, ha nem szeretem? Vajon meddig vár rám? És meddig engedhetem, hogy várjon rám? Meddig használhatom ki az érzéseit?
Ian szeret engem.
Én is kedvelem, és nem felejtettem el azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. De annyi minden megváltozott, ez alatt a kilenc hónap alatt. Minden más, minden változott. Én is megváltoztam.
Ian tudna szeretni. Mindent megadna nekem.
Kivel mással lehetnék együtt? Mire vagy kire vágyhatnék még? Ki szeretne és kit szerethetnék?
Mi lesz velem, Annievel, az életünkkel? Mindennek vége egyetlen ember tette miatt?
A szívem, vagy az, ami a helyén maradt – szívszilánkok, azt mondták... Hogy törődjek bele. Az életem már sosem lesz olyan, amilyen volt. Semmi nem hozza vissza Őt, és Nélküle semmi vagyok. Az életem nem ér semmit Nélküle, és ez ellen nem küzdhetek. Nincs mit tenni. Ian rosszkor volt rossz helyen. Ha máskor ismerkedünk meg... Lett volna jövőnk. Szerethettem volna. Így viszont... Nem. A szívem már másé, és tudom, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Őt.

Mielőtt elengedtem Iant, egy apró puszit leheltem az ajkára. Szó nélkül engedett nekem, amikor elhúzódtam tőle.
Az ágyon ültünk, közel egymáshoz, s mégis, mintha egy óceán választott volna el tőle. Nem érthette a lelkemben dúló háborút, nem enyhítette a fájdalmamat. Most már nem csak az kínzott, hogy Ő megcsalt és elhagyott engem, hanem az is, hogy az érzéseim hozzá kötöttek, s emiatt a kötelék miatt megbántottam Iant. Egy részem azt üvöltötte, hogy feleslegesen tettem ki megpróbáltatásnak, a másik, kissé büszkén jegyezte meg, hogy legalább esélyt adtam neki.
A csókunkat kísérő kellemetlen érzéseim ellenére, nem voltam biztos abban, hogy eldőlt a dolog. Igaz, úgy éreztem, hogy a vágyaim nem úgy működnek, ahogy működniük kéne, nem érzelmi vágyak, csupán a test kielégítésére való késztetés, de ettől még vonzódtam hozzá. Amikor először találkoztunk... Nem hunyhattam szemet az akkori bizonytalanságom felett, afelett, ami miatt kis híján megcsaltam Őt. Emlékszem mennyire vonzott, hogy milyen jól éreztem magam a társaságában, s hogy kényszerítenem kellett magamat, hogy hagyjam ott. Ezek a gondolatok csak azt mutatták, hogy bőven van mit megemésztenem.

Milyen abszurd szerelmi háromszög ez? Vagy inkább négyszög?
Ian engem szeret, én pedig Őrá vágyom, aki Natashát választotta, aki viszonozza gyengéd érzelmeit.
Egyértelmű ki a nyerő páros. Hát ez jutott nekem? Veszteség? Fájdalom? Ez az amit kapok és amit adok? Miért nem nyerhetek? Miért nem szerethetnek, s miért nem szerethetek viszont? Csak erre vágyom. Szeretetre. Elfogadásra. Megbecsülésre.

Lassan végigdőltem az ágyon, s Ian csatlakozott hozzám. Megfogta a kezem, nekem pedig nem volt szívem megtagadni tőle a kézfogást, bár nem vágytam az érintésére. Az ujjaink összefonódtak, régi érzéseket és emlékeket vágtak az arcomba. Amikor Ő fogta a kezem... Amikor Ő feküdt mellettem az ágyban...
Valamilyen perverz módon éreztem a lehelletét a fülemben, forró nyelvét amint végig szalad a nyakamon, a kulcscsontomon... Éreztem hűvös, friss illatát, a mellkasát a mellemnek ütközni, éreztem amint a testünk egymáshoz simul, egyre növekvő vágyát az altestemhez nyomódni.
Olyan volt, minta mellettem lenne.
- Rachel?
Ian hangja pofon vágott, visszarántott a valóságba, elszakítva az édes, régi érzésektől. A boldogságtól.
- Ian? - köszörültem meg a torkom zavartan.
- Nem kellene enned valamit? Nem vagy szomjas? Vagy... Nem akarsz megfürödni? - rövid szünetet tartott. - Lazíts egy kicsit! Nem esne jól egy pohár bor, esetleg? - ajánlgatta kedvesen, még mindig a kezemet simogatva.
Az evés szóra hatalmasat kordult a gyomrom. Amíg nem mondta, nem éreztem a kínzó szomjúságot sem, fel sem tűnt, hogy a torkom egy sivataghoz hasonlít. És a fürdés... rám fért volna, maradjunk ennyiben.
- De, igen, köszönöm!
- Akkor... töltök neked egy kis vörösbort, aztán vegyél egy fürdőt! És készítek valamit enni.
- Ez... nagyon jól hangzik. Köszönöm, Ian!
Ian felemelkedett az ágyról, a kezét nyújtotta felém. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra és elfogadtam. Átsétáltunk a hálón, és átmentünk a szemben lévő helyiségbe. Vörös csempe és fehér, aranyozott berendezés fogadott. A fürdőben nem csak zuhanyfülke, hanem kád is volt, plusz még egy mosdókagyló, felette szekrényes tükör, egy szekrény, egy szemetes, egy szennyestartó, és egy kis asztal, rajta pipereholmikkal, fésűkkel, hajszárítóval, borotválkozó szettel. A lámpák erős fényében minden ragyogott.
- Mit szeretnél, fürdeni vagy zuhanyozni?
Először a kádra pillantottam, majd a zuhanyzóra. A kérdést a fáradtságom döntötte el.
- Inkább fürdeni szeretnék.
Ian bólintott, majd a kádhoz ment és megeresztette a meleg vizet. Némán figyeltem amint átsétál a szekrényhez, kivesz belőle egy ropogós, fehér törülközőt, majd előkerült egy fehér papucs és egy fehér köntös is, olyanok, mint amiket a szállodákban kapni. Elfogott a rossz érzés. Ian... kedves volt és figyelmes, mint mindig, de vendégként kezelt, nem pedig... úgy, mint akivel csókolózott. Láttam a szekrényben megbúvó színes, nyilvánvalóan használt holmikat, amik tökéletesen megfeleltek volna nekem, ő mégis ezeket a személytelen darabokat hozta, és nem segített, hanem kiszolgált, mintha egy alkalmazott lenne, nem pedig...
Letette az asztalkára az előkészített holmit, aztán az egész asztalt közelebb húzta a kádhoz. A tükör mögötti szekrénykéből tusfürdőt, sampont, hajbalzsamot vett elő, fogkrémet és fogkefét keresett nekem. Rám nem jellemző nyugodtsággal figyeltem, amint mindent előkészített nekem. Eper és vanília illata keveredett a levegőben, amikor a tusfürdőt a kád gőzölgő vizébe öntötte.
- Hidratálót és dezodort az asztalon találsz. A ruhádat nyugodtan tedd a szennyestartóba, szólok a szobaszervíznek, hogy mossák ki. Ha bármire szükséged van, csak szólj! Egy perc és hozom a bort.
Úgy döntöttem nem foglalkozom a szobaszervíz szóval. Helyette mosolyt erőltettem az arcomra.
- Köszönöm, ez csodálatos Ian!
- Szóra sem érdemes. Mit kérsz enni? - Miért lett ilyen hivatalos a hangja? Nem tetszett a benne megbúvó komolyság... Hová tűnt a bársonyos könnyedség?
- Öhm... Bármi jó, rád bízom – feleltem elvörösödve, a hajamat piszkálva.
- Ahogy akarod.
Hátat fordított és kiment, bezárta maga mögött az ajtót. Sóhajtva dőltem neki, próbáltam uralkodni az érzelmeimen, amik a lábamról ledönteni készültek. Nem kellett sokat várnom, Ian kopogva jelezte visszatértét. Rendbeszedtem a vonásaimat és kinyitottam az ajtót. Ezüst tálcán kínálta felém a vörösbort, amit egy karcsú kristálypohárba öntött. Erőltetett vigyorral vettem el az egyiket, a másikért pedig ő nyúlt. Koccintottunk, ittunk néhány kortyot, majd még egyszer megkért, hogy lazítsak, aztán kiment és én újra bezárkóztam.
Fellélegeztem a szabadságtól, amit az egyedüllét nyújtott, ugyanakkor meg is rémültem. Nem hiába. A kegyetlenkedő gondolatok azonnal megjelentek.
Amikor Ian mellettem volt... mintha tompábbak lettek volna a dolgok. A fájdalom másként működött, és ez a fajta változás mindent könnyebbé tett. Jobban éreztem magam amikor velem volt, megnyugtatott és biztonságot sugárzott.

Ian...

Ő...

És én, a magam keserűségével és fájdalmával.

Döntenem kellett, és tudtam, ez a döntés megváltoztatja az életemet. Semmi nem lesz olyan, amilyen volt, és örülnöm kell ennek! Ki szeretne hazugságban élni? Ki vágyna viszonzatlan szerelemre?
Ő elhozta nekem a végtelen boldogságot, az izgalmat, a szenvedélyt, olyan vágyat ébresztett bennem, amit korábban el sem tudtam képzelni. Boldoggá tette Anniet, és harmóniát hozott a családunkba. De megcsalt engem. Ez pedig olyan mély, fájdalmas sebet ejtett bennem, ami nem fog begyógyulni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lesz aki enyhíti a kínjaimat. Lesz. És talán Ian lesz az. De addig szenvedni fogok, és a seb kezelése után sem leszek tökéletesen jól. Az életemben semmi sem lesz tökéletes. És a legborzasztóbb, hogy Annie csalódását is végig kell néznem, úgy, hogy tudom, nem segíthetek rajta. Meg fogja viselni, ezt biztosra vettem. Ha másért nem, azért a fájdalomért, amit nekem okozott...
De ott vannak még a hazugságai, a hiú remények, amiket Ő keltett bennünk... Hónapok az életünkből, amik egy pillanat alatt értelmüket vesztették. Mennyi fölösleges érzelem, kín, megpróbáltatás, küzdelem, remény és vágyakozás! Hónapok amik semmit sem érnek.
Nem tudnék Neki megbocsátani. Túl sok fájdalmat okozott ahhoz, hogy csak úgy tovább tudjak lépni. Vigasztalt, hogy tudtam, nem fog bocsánatot kérni. Nem vártam, hogy térden állva esedezzen a bocsánatomért, hogy virágokat és ajándékokat küldözgessen, hogy szerelmes leveleket írjon nekem, vagy hogy szerenádot adjon. Tudtam, hogy nem bánja a tetteit.
Sem Ő, sem Natasha. Natasha – rá lehetek a legkevésbé dühös. A romantikus filmek és drámák hősnőivel ellentétben nem okoltam Natashát, az Ő hűtlenségéért. Natasha egyszerűen egy vonzó nő, aki engedett a csábításnak, ezért pedig nem hibáztathattam. Ráadásul tudtam, hogy rajtam semmit nem segítene ha találnék egy bűnbakot. Nem vágytam erre.

Töprengésem közben unottan járattam körbe tekintetem a fényes fürdőszobán. Riadtan vettem észre, hogy a kádból kis híján kifolyik a víz. Oda rohantam és elzártam a csapot. Még egyet húztam a borból, aztán letettem a kád mellé.
Még mindig Natasha előnyös tulajdonságain gondolkoztam, amikor levettem a ruhámat és bedobtam az üres szennyestartóba. Összekészítettem mindent, majd bemásztam a kádba, és elmerültem a habokban. Édes eper és lágy vanília aromája vett körbe, élveztem a forró simogatást a bőrömön. Leolvadt rólam a majdnem két napos kosz és izzadság. Az izmaim elernyedtek, mélyeket lélegeztem a gőzből. Pár percig a forró vízzel, a meleggel és a párával foglalkoztam, igyekeztem megnyugodni, relaxálni.
Lassacskán lecsillapodtam, elengedtem magam, aztán amikor a víz kissé hűvösebb lett, újra gondolkozni kezdtem.

Tovább kell lépnem. Fel kell dolgoznom a veszteséget, helyre kell rázódnom, és utána a jövőmmel kell foglalkoznom.
Most mást sem szerettem volna, mint a sebeimet nyalogatni, s úgy éreztem a szenvedésen kívül semmire nem vagyok képes. Pedig lépnem kell. Munkám van, és családom, a lányom helyzetét nem nehezíthetem meg, azon kell lennem, hogy minél kevesebb fájdalommal megússza a történteket.
Dolgoznom kell, vissza kell mennem a barátaimhoz, a szüleimhez, vissza Edmontonba, ahová tartozom. Meg kell kímélnem az embereket a történtektől. A lehető leghamarabb vissza kell térnem. De csak akkor térhetek vissza, ha lerendeztem magamban a történteket, ha könnyek nélkül tudok Rá gondolni. Ha eltudom viselni a tényt, hogy nem vagyok elég jó Neki. Hogy mást választott.

Nagyot sóhajtottam, s ebben a sóhajban benne volt minden feszültségem és idegességem, úgy éreztem, mintha ezzel a sóhajjal leadtam volna mázsás terhemet.

Élek. És élni is fogok.

Boldognak kell lennem, mert megérdemlem. És az is leszek. Visszamegyek a lányomhoz, elmondom neki a történteket, és megadom neki a lehetőséget a választásra. Ő mindig az apja volt, és az is marad, továbbra is találkozhat vele, tarthatják a kapcsolatot ha ezt akarja. De ha úgy dönt, hogy hátat fordít Neki, mellette fogok állni. Azt teszi amit akar, én mindenben támogatni fogom. Megértem ha vágyik az apjára, de azt is elfogadom ha azt mondja elég volt. Én csak azt szeretném, hogy boldog legyen. A kedvéért bármire hajlandó vagyok.
Bíztam benne, hogy ezek után boldogság vár rám. A rengeteg szenvedés után jónak kell jönnie, nem? Mindkettőnkre ráférne az öröm, a boldogság, a szabadság...
Mégis mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?
Tipikus kérdés. Miért pont én?
Vajon hányan teszik fel maguknak ezt a kérdést, nap mint nap? És kapnak rá választ?

Három dolog azonban nem volt kérdéses. Ezekben biztos voltam:

1. Szeretem Őt, de azzal, hogy megcsalt véget ért a kapcsolatunk.
2. Tovább kell lépnem. Vissza kell mennem Edmontonba és folytatnom kell az életemet.
3. Ian – így vagy úgy –, mellettem lesz.


Július középénél tartottunk. April esküvőjére mindenképpen haza kellett mennem, hiszen én vagyok az egyik koszorúslány, s ő az egyik legjobb barátnőm. Maradt egy hónapom. Ennyi idő alatt kell összeszednem magam. Lehetetlen feladatnak tűnt.

- Rachel? Jól vagy? - kiáltott be Ian, ezzel megszakítva merengésemet.
- Persze, minden oké! Egy pillanat és megyek! – válaszoltam valamilyen furcsa árnyalattal a hangomban. Erő? Magabiztosság?
- Csak nyugodtan – válaszolta, de a hangjából áradt a türelmetlen feszültség.

Ian – túl nagy falatnak tűnt dönteni felőle. Kedveltem és vonzódtam hozzá, tudtam, hogy bízhatok benne és számíthatok rá, hogy szeret engem, s hogy Anniet is szeretni tudná. Nem ő az Igazi, de az adott helyzetben ő lehetne a legjobb választás, ha ezt akarnám.
És ha ő nem lenne... én sem lennék. Nélküle egy padon fetrengenék a fájdalomtól, koszosan és éhesen, minden irányból veszélyekkel körülvéve.
De hogyan mehetnék bele egy újabb kapcsolatba, amikor még a régin sem tettem túl magam? Ha Őt szeretem, nem lehetek Iannel... Egy kapcsolathoz a hála nem elég. Nem lenne tisztességes, csak fájdalmat okoznék neki is, magamnak is.
Fel nem foghattam miért ragaszkodik hozzám annyira. Elhagytam, megbántottam, most pedig kihasználom. Mégis mi értelme még mindig így rajongania és vágyódnia? Akárhogy gondolkoztam ezen, nem jutottam előrébb. Egy őszinte, tisztességes nőt érdemelne, aki megbecsüli és tiszta szívvel szereti. Nem engem. Én nem vagyok elég jó. Még önmagamnak sem.