43.rész

Pusztító vágyak



- Ian?
- Rachel? Minden rendben? - aggodalmaskodott. Megrémítette a hangom, és a minden bizonnyal sápadt arcom.
- Igen, ne aggódj! Én... Csak beszélni szeretnék veled.
- Persze. Persze! Gyere, üljünk le! – felém nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el, egyszerűen az asztalt körbe vevő székekhez sétáltam és lehuppantam a legközelebbire.
Ian követett, leült velem szemben. Mély, barna szemei szokás szerint engem fürkésztek. Szőke hajam nedvesen tapadt az arcomba, nem volt kedvem hajszárítással húzni az időt. Elhatároztam, hogy őszintén beszélek vele. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte.
- Ian! Kérlek, mondd el őszintén, hogy mit akarsz tőlem! Hogy mit gondolsz rólam és... hogy mégis miért fogadtál be.
Gyanakvó pillantás érkezett válaszul. Nem mondott semmit, csak bizalmatlanul–bizonytalanul engem bámult. Néhány perc múlva mégis szólásra nyitotta a száját, én pedig kíváncsian előrébb dőltem.
- Biztos vagy ebben? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Mély levegőt vettem: - Ez a lehető legjobb ötlet. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!
Ian megadóan megrántotta a vállát. De mielőtt beszélni kezdett volna, felállt és mindkettőnknek teletöltötte a poharát vörösborral. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egy húzásra megitta a hosszú, kecses pohár tartalmát. Követtem a példáját, és én is leküldtem a ragyogó színű nedűt, ami a halvány napfényben szinte életre kelt. Ian elmosolyodott, újra felállt és magához vette a borosüveget. Ismét töltött, és mintegy feszültséglevezetőként megint ittunk. Az italfogyasztás mértéke alapján nem csak én voltam ideges.

Lassan, de biztosan éreztem, hogy a bor kezd a fejembe szállni. Nem szoktam inni, ha mégis megtettem egy-két pohárnál mindig megálltam, nem akartam elveszteni a kontrollt.
A bor hatására minden megváltozott, könnyűnek, gondtalannak éreztem magam, a mellkasomat két napja uraló fájdalom tompulni kezdett. Az előttem álló minden bizonnyal kemény beszélgetés ellenére szerencsésnek éreztem magam, hiszen végre megtaláltam a megoldást a felejtésre. Ennek örömére kértem még egy pohárral, és elégedetten néztem Ian mindinkább csillogó szemeit.
Valahol mélyen bennem egy hangocska azt hajtogatta, most már elég, ideje leállni. Az átélt fájdalmak után végre jól éreztem magam, nem akartam pont most visszaszállni a földre. Elnyomtam magamban a helytelenítő érzéseket, s helyette kinyitottuk a második palackot.

- Amikor a reptéren találkoztunk... - kezdett bele nyugodt hangon - nem ismertelek fel rögtön, de... elbűvöltél. Varázslatos voltál, annyira nem értettelek, de vonzottál. Meg akartalak ismerni, meg akartalak fejteni... Tudom, hogy rámenős voltam, de muszáj volt, máshogyan nem tudtalak volna magam mellett tartani. Olyan zaklatott és zavart voltál, még most sem értem mi ütött beléd... de tetszett! Más voltál, mint akikkel eddig dolgom volt, különlegesebb, értékesebb... Nem találkoztam még hozzád hasonlóval sem.
A szívem őrülten zakatolt, s mikor Ian megállt a mesélésben, már azt hittem meghallotta cseppet sem természetes szívritmusomat. De nem erről volt szó. Mély levegőt vett, az asztal felett felém csúsztatta a kezét. Egy pillanatnyi habozás után megfogtam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Ő azonban nem viszonozta azt. Nagyot sóhajtva folytatta az elbeszélést. Azt hiszem sokban könnyebbé tette ezt a vallomást mindkettőnknek az a tény, hogy már egyikünk sem volt teljesen józannak mondható. Iannek könnyebb volt kimondani a szavakat, nekem meg könnyebb volt meghallanom őket.
- Nem hiszem, hogy szükséges mondanom, de azért megteszem: nagyon boldog voltam amikor felhívtál, hogy találkozzunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, de így is boldog voltam. Legalább arra a néhány órára azt hittem van esélyem.
- Ian... - a bűntudat fellángolt bennem, minden vágyam a tűz csillapítása, Ian boldoggá tétele volt.
- Ne mondj semmit! - csattant a hangja. - Kérlek! – tette hozzá némileg kedvesebben.
Kényelmetlen hallgatásba merültem.
- Hibáztam. Nem tudom, hogy valaha megbocsátasz-e nekem. Tényleg sajnálom, rosszul tettem, hogy... nyomultam. Nem kellett volna, most már tudom. De azt hittem, hogy te is akarod! Megbolondított a pillantásod, az illatodtól elvesztettem a fejem, és bármit megtettem volna egyetlen csókodért! És ezzel most is így vagyok - nevetett fel elvörösödve. - Rachel, amikor elmentél, összeomlottam. Úgy éreztem, hogy elvesztettelek, hogy soha többé nem látlak, ez a gondolat pedig hihetetlenül kínzott. Be kellett ismernem, hogy beléd szerettem.
Igen. Szeret engem.
Rá kellett jönnöm, hogy egy részem azt remélte, nem szeret. Minden annyival egyszerűbb lett volna! Milliónyi kérdést vetett fel ez az érzelem, s azok is, amik bennem lappangtak.
- Szeretlek Rachel! Ez a legerősebb érzelem amit valaha éreztem... Senkit nem szerettem még ennyire, és valami azt súgja nem is fogok. Te vagy a mindenem! Csak veled szeretnék lenni, ezzel pedig... összetöröm a szívemet. Nem várok tőled semmit, nem kérek viszonzást! Ne félj, nem kell semmit sem tenned! Nem vagy az adósom, nem tartozol nekem semmivel. Segíteni szeretnék neked, bár nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Nem értem mi folyik körülötted... benned. Kész rejtély vagy! De miért ne lennél az? Alig ismerlek. És ez a varázslatos az egészben! Annak ellenére szeretlek, hogy szinte semmit nem tudok rólad - újabb nevetés, ez már kicsit jobb kedvű. - Szeretnék tisztán látni, Rachel, ennyi az egész!
Ennyi elég volt ahhoz, hogy elindítson bennem valamit. Vadul megszorítottam a kezét és beszélni kezdtem.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem! Cserébe én is őszinte leszek. Te vagy a legrendesebb ember, akivel valaha találkoztam! Mérhetetlenül hálás vagyok neked... Mindenért! De... nem én vagyok a megfelelő ember a számodra. Te nálam sokkal jobbat érdemelsz! Nem voltam őszinte veled. Kihasználtalak, ne szépítsük a dolgokat! Amikor először találkoztunk... azért voltam Los Angeles-ben, mert Annie apja... akit... szeretek... kórházba került. Elütötte egy taxi, engem pedig... - nagyot sóhajtottam, nem tudva mit tegyek. Végül úgy döntöttem, most már úgyis mindegy. - A menedzsere hívott fel. Mindent magam mögött hagytam és rohantam hozzá. A kórházban hozzá mentem, amikor elfuvaroztál. Nem egyszerű barát volt, hanem a szerelmem, a társam. Lehetetlenül nagy hatással voltál rám, azalatt a pár perc alatt amíg beszélgettünk... elragadtattál. Nem akartam veled többet találkozni, mert túlságosan erős volt a vonzerőd. Egy őrülten bátor és magabiztos pillanatomban kerestelek meg, aztán már nem volt visszaút. Elmentem, és te újra megingattál. Amikor meg akartál csókolni... kényszerítenem kellett magamat, hogy ne engedjem, hogy elmeneküljek előled. Eltéptem a kártyádat, igyekeztem mindent... elfelejteni. Természetesen nem ment, de miután nem találkoztunk többet... a varázsod elhalványult. És tudtam, hogy az egyetlen, az igazi Ő. Szerettem, csak vele akartam lenni, Ő volt minden vágyam. Túl léptem rajtad, ez az igazság.
Nem mertem a szemébe nézni, a szégyen pírja elöntötte az arcomat. Mégis miért mondtam el neki mindezt? Hatalmas hibát követtem el.
- Ennyi? - Ian türelmetlenül mordult fel.
- Nem – még vörösebb lett az arcom, éreztem, hogy menthetetlenül ég.
- Akkor? Miért nem mondod tovább? - morzsolgatta az ujjaimat. Szinte el is felejtettem, hogy fogjuk egymás kezét.
- Hát jó... Minden tökéletes volt, boldog voltam... Boldogabb, mint az egész addigi életemben! Aztán vissza kellett mennie dolgozni. Úgy döntöttünk, hogy feladja a karrierjét, hogy utána Annivel és velem élhessen, békében és nyugalomban.
- Rachel... Ki az az Ő? Kiről van szó? Egy színészről? Vagy énekesről? Ki az?
- Igen, színész és énekes. Meg modell.
- De mégis kicsoda?
Beharaptam az ajkam. Képtelen voltam kimondani a nevét. Valahogy... könnyebb volt így. Milyen szánalmas! Mégis miért nem tudom kinyögni a nevét?!
- Rachel... - lehelte. Közelebb hajolt, éreztem édes, meleg lélegzetét az orromban. - Kérlek Rachel, mondd el! Mondjunk el egymásnak mindent! Kérlek! - kérlelt édesen.
Könnyes szemekkel felemeltem a fejem, elvesztem a barna lávában, ami a szemében fortyogott. Túl barna és túl gyönyörű volt, szinte már valótlanul elbűvölő. Annyira kétségbe ejtett, annyira elvarázsolt! Mi ez az őrület? Őrá vágyom, de most akár Ian karjaiban is elvesznék.
- Robert Pattinson.
Ian szeme egy pillanat alatt megváltozott, az arcán ezernyi kérdés viharzott át, megrémültem heves zihálásától. Már–már azt hittem kitör belőle a vadállat, hogy megvadul és itt elszabadul a pokol. Fogalmam sem volt mi történik és mi fog kisülni ebből.
Percek teltek el. Vagy órák? Nem tudnám megmondani. Ian szó nélkül ült, a keze élettelenül terült el a kezemben, a légzése nehéz volt, az arca lassan kifejezéstelenné dermedt. Összerezzentem amikor megszólalt.
- Robert Pattinson?
- Igen, ő – hebegtem.
- Hát vele nem vehetem fel a versenyt...
Felpattantam, villámgyorsan megkerültem az asztalt, és Ianre borultam. Ő kitolta a székét, az ölébe vett, lovaglóülésben helyezkedtem el rajta, az arcom csupán néhány centire volt az övétől. Nehezen lélegeztünk, a szívünk kalapált, a vágy ott lógott a levegőben. Mint a bárd, ami a döntés fejét készül lecsapni.
- Megcsalt. Vége.
Ian egyetlen másodpercig habozott, láttam rajta, nem tudja mi lenne a helyes. Aztán... az ajka eddig nem ismert szenvedéllyel tapadt az enyéimre.
Minden olyan könnyű volt, annyira természetes! A bor segített minden gondolatot kitörölni a fejemből. Milyen egyszerű is volt felejteni, és csak érezni, érezni az örökkévalóságig ezt a lüktető szenvedélyt, amit még így becsípve is fokozottan éreztem. Nem engedtem, hogy a józan ész közbeszóljon, csak a kellemes érzésekre koncentráltam, amik elementáris erővel söpörtek végig az egész testemen.
Az ölem önkéntelenül is az övéhez dörzsölődött, nem bírtam megfékezni az egyre erősödő vágyat, ami lassan, de biztosan a hatalmába kerített. A keze a az oldalamon járt fel–le, apró remegéseket és nehéz sóhajokat váltva ki belőlem. Engem is meglepett ez a vad, ősi ösztön, ami polip módjára karolt belém és húzott magához. Nem engedett szabadulni, sem engem, sem Iant, aki már a hátamat karcolgatta. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajkai elhagyták az enyéimet, tovább vándoroltak. Végig cirógatta az államat, az arcomat, a szemeimet, a homlokomat – mindenütt ott voltak, borzasztóan kellemes érzést csiholva. A kezeim a mellkasán jártak, az oldalára csúsztak, simogattam, karmolgattam, dörzsölgettem, amennyire csak tudtam, mert közben elvesztettem az eszem a nyögéseitől és sóhajaitól. Nem létezett más, csak a sürgető vágy, a szerelem ami belőle áradt és beborított minket. Mindennek vége volt, s valami egészen új kezdődött el. Ian a karjaiba kapott, átölelt, a lábaim a derekára kulcsolódtak, szorosan, őrjítően. A hálószobába sietett velem, majd letett az ágyra és vetkőzni kezdett. Lekapta magáról a khaki színű inget amit viselt, feltárult előttem széles válla és erős felsőteste. Kibújt a farmerjából, levette a zokniját, miközben én a köntösömhöz nyúltam, de Ian rám szólt.
- Kérlek, engedd, hogy én csináljam!
A hangja lágy volt és gyengéd, elmosódott, ez az egy mondat azonban visszahozott a valóságba. Ez volt az utolsó pillanat amikor még visszafordulhattam. Még meggondolhatom magam, még befejezhetjük! Nem muszáj megtennem, ha most megállunk, még nem lesz semmi baj. Azonban ha lefekszem vele, valami végérvényesen megváltozik. Ezek a mozdulatok még nem döntőek, még van választásom.
Egy szavamba kerül és vége. De folytathatjuk is.
Ez a dolog erősebb volt mindennél, elvesztettem a kontrollt. A vad szenvedély és a fájdalom, amit a bizonytalanság visszahozott döntött helyettem.
- Gyere! - suttogtam válaszul.
Ian látta rajtam, hogy kételyeim támadtak, kissé ijedten vizslatta az arcomat, miközben leült mellém. A keze az enyémet kereste.
- Biztos vagy benne? Ezt szeretnéd? Nem akarok semmit erőltetni. Nem kell megtennünk! Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Ha azt akarod, csókolj meg!
Még hogy kutyából nem lesz szalonna? Ian hatására kifordultam önmagamból, de mindez nem számított. Abban a pillanatban nem.
Ian utánam nyúlt, én pedig készségesen húzódtam közelebb hozzá. Az előbbieknél lassabb mozdulatokkal lehámozta rólam a köpenyt, mohó szemei szinte felfaltak. Normális esetben elpirultam volna éhes tekintetétől, de most nem. Most érte nyúltam, csókra nyújtottam a számat, mire a régi vadsággal csókolt meg. A nyelve a számban kalandozott, majd az ajkaimat kényeztették. Engem sem kellett biztatni, a kezeim felfedezőútra indultak, lesiklottak a mellkasán, megcsipkedték a mellbimbóit, finoman meghúzogatták a hasa alján lévő sötét, göndör szőrszálakat. Ian felmordult, amikor az ágyékához értem, az ajkamba harapott és hanyatt döntött. A kezei a lábamat ápolták, gyors, de élvezetes mozdulatokkal. Mintha egy törött szárnyú kismadarat akarna megérinteni, szétnyitotta a lábamat, és felé hajolt. A szívem gyorsvonathoz méltó sebességgel vert, s amikor az ajka legérzékenyebb pontomat érintette, azt hittem felrobban.
Valami szürreális boldogsággal töltött el a tudat: a szívem él. Vagy legalábbis a darabjai, amik megmaradtak. Igen, még mindig érzek, és még mindig tudom élvezni a szenvedélyt. És most csak erre vágyom.
Az ajka őrületes örömöt szerzett, az ölem lángra kapott, és a nevét nyögve elélveztem. Nehezen szedtem a levegőt, a szemem káprázott az előbb átélt csodától, de megmozdultam. Felhúztam magamhoz Iant, s miközben a haját túrtam egy forró csókkal ajándékoztam meg. Éreztem nedvem ízét a szájában, sőt, most már a sajátomban is. Lenyúltam, egy ügyes mozdulattal lehúztam róla az alsónadrágot, a kezeimmel a férfiasságát izgattam. Ian nyilván azt hitte viszonozni akarom azt, amit ő tett velem, de nem erről volt szó. Vágytam rá. Ian azonban nem hagyta, megint lefektetett, a kezeimet a fejem fölött összekulcsolta, majd lehajolt és a melleimet nyalogatta. Nem bírtam visszafogni magam, amikor a fogai közé vette a mellbimbómat hatalmas nyögés szaladt ki a torkomon, és szabályosan rávetettem magam. Végig csókoltam az arcát, a haját simogattam, átdörzsöltem a mellkasát, kezemmel egyre növekvő vágyát cirógattam. Büszkén néztem ahogy egyre jobban meredezik, s hogy a nevemet kiáltozza. Ian is átváltozott: a mindig udvarias és visszafogott úriemberből egy szerelemre éhes férfi lett, de nem bántam. Pontosan erre volt szükségem. Már kis híján elélvezett, amikor elszorítottam, s egy határozott mozdulattal magamba csúsztattam és ütemesen mozogni kezdtem. Ian morgott, ezzel még jobban felizgatva engem. Fel–le mozogtam rajta, élveztem, hogy kitölt, s ez a fajta teljesség megnyugtat. A hajamba túrt, újra megcsókolt, én pedig élveztem, hogy izzadt testünk összesimul. Annyira gyönyörű volt, őrjítő és vonzó, teljesen új és mégis ismerős. Nem kellett sok egyikünknek sem, én egy jól eltalált lökéstől sikítva mentem el, ő pedig az altestemet rángató izmoktól lelt boldogságra. Égetett a szenvedély, a magasba repített, én pedig őrült módjára vágytam arra, hogy ez a mennyei hullámvasút lefelé vegye az irányt, és újjászületve bukkanjak fel az élvezet tengeréből.
El sem tudtam képzelni, hogy meddig tartott az együttlétünk. Csak azt tudtam, hogy megadta nekem a boldogságot, amire olyan elkeseredetten vágytam.
Ian megsimogatta az arcom, könnyed csókot lehelt a homlokomra, majd kicsúszott belőlem. Fáradtan dőltem le az ágyra, ő pedig hozzám simult, és beterített minket egy vékony takaróval. Az ajka a fülemnél játszott, halkan dúdolt egy nekem ismeretlen dallamot.
- Ian, mi ez? - akartam kérdezni, de a kielégülés okozta fáradtság nem engedte.
Aznap nem tudtam meg a választ, mert elaludtam az engem ölelő bársonyos karokban.