52.rész

A felejtés ára



Ki sem kellett nyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, valami megváltozott. Éreztem a levegőben, amit belélegeztem, a takarón, ami a a bőrömet súrolta, a szívemben, ami más ritmusban dobogott, mint eddig. Történt valami, csak azt nem tudtam, hogy mi. Az utolsó emlék, ami az agyamba kúszott az, hogy Rob integetve lépked a mikrofonhoz, hogy bejelentse visszavonulását. Onnantól... képszakadás. Semmi.
A szemhéjam nehezen mozgott, csak lassan tudtam kinyitni a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy nem a napsugaras szállodai hálószobában ébredtem, ahol már egy jó hónapja köszöntött a reggel.
- Rachel? Hallasz engem? - Rob hangja reszketett, alig értettem mit mond.
- Igen, hallak – feleltem. - Itt vagyok. Hol is? - tettem hozzá, mosolyt erőltetve az arcomra. Valami nem stimmelt, ami már önmagában is zavaró, de ha az embernek fogalma sincs arról, hogy mi a gond, még inkább az.
Rob nem mosolygott. Az arca sápadt volt, gyűrött, a borosta kezdett kiütközni rajta. A szeme alatt karikák sötétlettek. Fáradtnak, meggyötörtnek, szinte kétségbeesettnek tűnt. Az ágyam melletti széken ült, meggörnyedve, a pillantásomat kerülte.
Megpróbáltam felemelkedni, hogy körülnézhessek, de Rob finoman visszatolt a párnámra.
- Kórházban vagy – mondta tömören.
- Miért? - hördültem fel. - Mi történt?
- Nem emlékszel semmire? - a szemöldöke felkúszott, más jelét azonban nem mutatta a meglepődésnek. A hangja már nem reszketett, helyette egyszerűen üres volt.
- Csak arra, hogy látlak a tévében. A bejelentésedkor. Én... nem tudom. Nem emlékszem, mi történt utána.
- Semmi baj – bólintott. - Az orvos felkészített erre. Talán jobb is, hogy az a rész kiesett.
- Melyik rész? Mi a csoda történt velem? - kérdeztem feldúltan. Nem tetszett, hogy semmit nem mond el tisztán, érthetően. El kell mondania, mielőtt inamba száll a bátorságom és nem fogok kérdezősködni, mert megijedek attól, amit megtudhatok.
- Rosszul lettél. Elájultál, Lizzy-ék hoztak be a kórházba. Hat órán keresztül nem tértél magadhoz.
Betakartak a nyári melegben, a testem mégis borsózott. Tudni akartam, most mégis visszaadtam volna ezt az információt. Hiába nem emlékeztem semmire, kellemetlen volt belegondolni a történtekbe.
- Más tud róla? - kérdeztem nyomatékosan. Tudta, hogy az edmontoniakra gondolok. Annie-re. - Beszéltél velük?
- Nem, úgy gondoltam, bőven elég, hogy mi aggódunk miattad - válaszolta közömbös hangon. - Fölösleges lett volna őket is felizgatni, ekkora távolságban úgysem tehettek volna érted semmit. Nem hiányzott a pánik. Ugye nem gond? - kérdezte végül. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz. Más foglalkoztatta. Valami, amibe eddig nem avatott be.
- Nem, jól tetted, hogy nem szóltál nekik. Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. - Végig itt voltál? - a keze után nyúltam, de nem vette észre.
- Igen, persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? Félholtra aggódtam magam. Annyira megijesztettél! Soha többet ne csinálj ilyet, Rach, soha! Hallod? - hadarta rémisztőn. - Nem élném túl, ha bajod esne. Szükségem van rád! Ahogy Annie-nek is. Kellesz nekünk.
- Rob, minden rendben! Kutya bajom, jól érzem magam – mondtam nyugtatón. - Gyere ide! - kértem.
Némán bólintott, közelebb húzódott és megfogta a kezem. Gyengéden simogatni kezdte, de a tekintetét még mindig nem emelte rám. Azt értettem, hogy megrémült és féltett engem, azt viszont nem, miért viselkedik most így. Ennyire megviselték volna a történtek, vagy van még valami? Mi állhat a háttérben?
- Rob, ugye elmondtál mindent? Nem történt más, igazam van? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdéseket óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, van még valami – motyogta az orra alatt.
- Micsoda, Rob? Mondd el! Mondd el nekem, kérlek! - masszíroztam a kezét. A pillantásom az övét kereste.
Próbáltam leplezni a türelmetlenségemet, miközben vártam. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Rob nem szólt, elgondolkodva nézett mindenfelé, kivéve rám. Megijesztett a viselkedése. Olyan idegen, távoli... Mintha csak a teste lenne itt, miközben a lelke máshol portyázik.
- Terhes vagy - a tekintetét az enyémbe fúrta, így kétség sem maradt afelől, hogy amit mond, igaz, és véresen komoly.
Belőlem mégis kicsúszott a tiltakozás. - Nem! Az nem lehet! Kizárt. Nem lehetek terhes.
- Úgy látszik, semmi sem lehetetlen. A vizsgálatok kiderítették, hogy várandós vagy. Egy hónapos a baba.
Az egy hónap egyetlen másodperc alatt pergett le a fejemben. Láttam mindent; minden csókot, minden érintést, minden élvezetet, ami egyszeriben bűnössé vált. Találgathattam volna, hogy első szeretkezéseink közül melyiken foganhatott meg a bennem növekvő gyermek élete, de nem volt szükség rá. Biztos voltam benne, hogy a békülésünket követő elsöprő éjszaka következményével szembesültünk most. Hacsak...
Az agyamon átszáguldó hurrikán leejtette azt a márciusi napot, amikor Rob elutazott. Nem vettem be a fogamzásgátló tablettát. Aztán... másnap sem. Arra gondoltam, hogy ha már így alakult, szünetet tartok, s majd csak azelőtt fogom újra szedni a gyógyszert, hogy Rob visszatérne. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hamarabb viszontlátom, sőt, lefekszem vele. Nem is egyedül vele...
Először nem jutott el a tudatomig, hogy Rob nem a baba miatt viselkedik furcsán. Azért uralta minden mozdulatát a félelem, a kétségbeesés és a zavar, mert ő már tudta, nem biztos, hogy a gyermekem az övé. Hiszen egy hónapja nem csak vele szeretkeztem, hanem Iannel is. A gyógyszer már rég nem védett, óvszert pedig nem használtunk... Ő is lehet az apja.
Elborzadva néztem Robra, aki csak bámult engem elkeseredve; nem tudott megszólalni. A levegő megfagyott körülöttünk, minket is ledermesztve. Csak meredtünk egymásra, a pánik előtti pillanatok rémisztő csendjével.
- Nem, ez nem történhet meg! - kiáltottam, kezemet a hasamra szorítva. - Nem növekedhet bennem élet! Nem lehetek terhes!
A könnyek gejzírként robbantak ki a szemeimből, nem állhatta útját semmi sem. Egyre csak azt bizonygattam, hogy nem várhatok gyermeket. Nem lehetséges! Nem történhet ez velünk! Amikor már minden olyan tökéletes lehetett volna, amikor már csak néhány lépcsőfok választott el minket a végtelen boldogságtól... nem tehet mindent tönkre egy még meg sem született ember!
Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem okolhatom a babát. Nem az ő hibája. Ő... csak rosszkor jött. Akkor, amikor nem vártuk, nem számítottunk rá. Ennek ellenére nem haragudhatok rá, ő ártatlan! Én voltam felelőtlen és meggondolatlan. Én okoztam az egész bonyodalmat. Mint mindig.
Ez hát a felejtés ára? Vagy a baba vagy a boldogságunk, Robbal? Választanom kell? Hogy is kérhetném őt, hogy vállalja a kockázatot, hogy nem az ő gyerekét hordom ki és hozom világra, hanem Ianét? Mégis hogy érintené? Mit szólnának hozzá mások? A családunk?
Nincs jogom hozzá. Nem tehetem ezt vele. Egyedül kell megbirkóznom a gyermekkel járó feladatokkal, épp mint tizenhét éve. Hát nem tanultam a hibámból, újra elkövettem! Ezek szerint nem fizettem meg eléggé az óvatlanság árát?
- Rachel - hívott elő a tépelődésből Rob. - Meg kell beszélnünk!
Tudtam, mit akar mondani. Akármennyire is szeret engem, nem tarthat ki mellettem, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy ő az apja. Nem kockáztathatja meg, hogy más gyerekét szereti meg, s neveli fel. Nem kötelessége. Annyi mindent tett már értem, ezt igazán nem várhatom el tőle.
Nem is vártam. Tudtam, hogy így helyes. Bőven elég, ha én megszenvedem a következményeket, nem kell őt is magammal rántanom. Ha szeretem, belátom, hogy ő sem engedhet mindig, nem bocsáthat meg minden egyes ballépésemkor.
Mégis ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha Rob az apa? Ha ez a csöppség azért jött, hogy minket még boldogabbá tegyen, hogy a családunk bővüljön...
- Rachel, tudom jól, hogy nem biztos, hogy az enyém - kezdett bele gyenge hangon. - Elképzelhető, hogy az Iannel töltött éjszakán fogant. Én ezzel együtt akarom őt.
Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy igaz lehet, amit hallani véltem. Fél szememmel keresni kezdtem az őrangyalom.
- Ő a miénk is lehet. A második gyerekünk... És én... akarom őt. Megadom az esélyt annak, hogy ő az én gyerekem legyen. Az apja akarok lenni. Fel akarom nevelni, gyermekemként akarom szeretni... Nem engedhetem el! Ugyanannyi esély van rá, hogy én vagyok az apja, mint hogy Ian! Sőt, azt hiszem több is, mert én egyszer már teherbe ejtettelek!
- Rob, ez nem így működik - leheltem. - Nem kérhetem ezt tőled!
- Nem kell kérned! Én magamtól mondom ezt, senki sem kényszerít. A saját döntésem. Egyszerűen... így érzem helyesnek és... erre vágyom. Szeretnék a kicsi apja lenni.
- Rob! - fulladoztam a könnyektől. - Rob, miért? Miért teszed ezt? Összetörsz a jóságoddal. Nem érdemlem meg. Egymagamban kéne újra végigcsinálnom, hiszen magamnak okoztam a bajt. Az én felelősségem.
- Ne mondj ilyeneket! - kért szenvedő hangon. Felállt a székéről, hozzám hajolt, karjaiba zárva szólt: - Hidd el, hogy így lesz a legjobb! Nem magamért teszem, s nem is érted! Magunkért! A családunkért. Így kell lennie. Most itt vagyok, melletted állok, támogatlak, amiben csak kell! Számíthatsz rám! - kezei közé vette az arcomat, szemembe nézve suttogott. - Nem követem el azt a tizenhét évvel ezelőtti hibát még egyszer! Soha többé nem hagylak magadra. Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked! Szeretlek!
Ajkait az enyémekhez nyomta, csókja egyszerre volt tolakodóan erőszakos és figyelmesen gyengéd. Bizonyítani akarta előbbi szavait. Céljának tűzte ki, hogy eléri, hogy higgyek neki, s bízzam benne. Éreztem, hogy kellek neki. Hogy semmiért nem veszítene el. Áradt belőle az irántam érzett szerelme.
- Kérlek, Rachel! - mormolta elválva az ajkaimtól. - Tudom, hogy képes lennél rá nélkülem is, de én nem akarom, hogy egyedül vállald mindezt! Azt szeretném, ha neked is szükséged lenne rám! Te nem vágysz arra, hogy együtt legyünk?
- Ó, Rob! - húzódtam el tőle. Az oldalamra fordultam, elvonatkozva az érintésétől. - Minden vágyam az, hogy végre együtt legyünk, teljes családként, de ez hirtelen lehetetlenné vált. Túl nagy áldozat ez a te részedről. Igazságtalanság lenne kérnem tőled, hogy maradj mellettem. Ennyire még én sem lehetek önző.
- Ez a legkevésbé sem önzőség. Egyszerűen csak azt kell tudnod, hogy mi a legjobb neked és a gyerekeidnek! Annie-nek és a babának.
Tényleg csak ennyi lenne? Egyetlen megfontolás? Végiggondolom, hogy mivel járnánk a legjobban és megmondom neki?
- Csak kérned kell! - szólt meglepően határozott hangon. - Én tudom, mit akarok. Benneteket.
- Gyerekestül, problémástul, zűrösen? - előtört belőlem a gúny. - Minden férfi vágyálma!
- Nem tudom, hogy más férfiak hogy vannak ezzel - nevetett halkan -, de nekem ez minden álmom. Ti vagytok az életem. Te, és a gyerekeid. A problémákkal és zűrökkel együtt. Még jó hogy! Unalmas lenne nélkülük. Tökéletes, én pedig semmit sem utálok annál jobban - a hangja tükrözte a tökéletesség iránt érzett undorát.
Nehezen szedtem a levegőt, miközben felé fordultam. A szeme itta az arcom látványát, kereste rajta mondanivalóm tartalmát.
- Megveted a tökéletest? - tettem fel a lehetetlen kérdést.
- Igen, Rachel. A tökéletesség hazugság. Nem létezik.
- Te tökéletes vagy! - vetettem ellene.
- Számtalanszor rámutattál már, hogy nem vagyok az - kuncogott kedvesen. - Ez az egyik oka - ha mondhatom ezt -, hogy szeretlek. Melletted normális embernek érzem magam, nem egy tökéletesnek beállított csodabogárnak. Ami köztünk van, annyira őszinte és mély, e földről való, hogy szemernyi kétség sincs bennem azt illetően, hogy jó úton járok-e. A szívem azt súgja, nem is súgja, ordítja, hogy ezt az életet kell élnem! Veled. Veletek.
A kezét lassan, óvatosan a hasam felé nyújtotta, úgy, hogy ha akarom, meg tudjam akadályozni a mozdulatban. Eszembe se jutott, hogy így tegyek. Ménesnyi ló dobogott a szívem helyén, vártam, hogy érezzem bőrét a bőrömön. Valami mélyen megmozdult bennem.
Finoman megérintette az alhasam. Semmi külső jele nem volt még a terhességnek, ezért Rob gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte, hátha kitapogatja az apróságot, amiből majd, nyolc hónap múlva a gyermekem lesz. A gyermekünk.
Döntöttem. Biztosan tudtam, mit akarok. Ez volt az, amire mindig is vágytam.
- Rob, biztos vagy benne?
Könnyektől homályos szemekkel nézett fel rám. Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek, ennyire elérzékenyültnek. Új oldalát mutatta meg nekem, én pedig egy szempillantás alatt beleszerettem a képbe, amint elragadtatottan a hasamat cirógatja.
- Te mit szeretnél? Maradjak? Akarsz engem?
Bólintottam, mire a könnycseppek kibuggyantak a szememből.
- Akarlak!
- Itt vagyok - hajolt hozzám egy csókra, miközben még mindig a hasamon pihent a keze. - Nem is kérdés, hogy veletek maradok. Együtt mindent átvészelünk.