55.rész

Gyermekvárás



Az ősz elmélyült, a napok egyre rövidebbé és sötétebbé váltak, az időjárás hűvösebb, a levegő csípősebb lett, a fák felvették tetszhalott állapotukat, majd ez az évszak is elmúlt, és beköszöntött a tél. Az idő homokja egyedül annak köszönhetően nem folyt ki a kezemből, hogy terhes voltam; a pocakom segített észben tartani hol járunk, mennyi idő telt el az ,,új időszámításban” és meddig kell még várnom, amíg a karjaimban tarthatom a gyermekemet. Mindannyian bolondulásig szerettük, pedig még meg sem született. Vártuk, jobban mint a karácsonyt, jobban, mint az újévet - jobban, mint bármit. Annyi év után ismét a terhesség hozott közelebb a családomhoz, a szüleimhez. Rájöttünk, hogy akaratunkon kívül mennyire eltávolodtunk egymástól, hogy mennyire keveset tudtunk a másikról, milyen rég volt már, hogy csak úgy összejöttünk beszélgetni, vacsorázni, szórakozni. Kezembe vettem az irányítást - többet akartam velük lenni, meg akartam őket ismerni, igazán; nem elégedtem meg többé a felszínes tudással, az üres tartalommal. Nem telt el úgy hét, hogy a szüleim ne jöttek volna át hozzánk, vagy hogy én ne látogattam volna meg őket. Rengeteget beszélgettem velük, viccelődtünk, nevetgéltünk, filmeket néztünk, zenét hallgattunk, rövid, de üdítő sétákat tettünk a szabadban, én pedig végre megnyíltam előttük. Olyan dolgokról meséltem nekik, amikről sosem hittem volna, hogy fogok. Meglepő módon az is megfordult a fejemben, hogy Iant illetve a hozzá és hozzám kötődő minden kalamajkáról beszámolok, ezt azonban végül mégsem tettem meg. Egyetlenegy ember volt, akiben feltétel nélkül megbíztam, és akinek el tudtam volna mondani - őnem más, mint Rob, aki viszont már tudott mindenről, így ez kettőnk titka maradt.
Ő is lassan, fokozatosan megismerte a szüleimet, aminek legnagyobb örömömre egy szoros, közeli és mély kapcsolat lett az eredménye. Anyámmal az első perctől kezdve remekül kijöttek - anyámat lenyűgözte a tengernyi élmény és tapasztalat, amit Rob a magáénak mondhatott, míg Robot felüdítette az ő könnyed, fesztelen, barátságos természete. Apám már keményebb dió volt. Elhatározta, hogy félreteszi minden ellenszenvét, régi, negatív érzését és gondolatát Robbal szemben és nyit felé, de még így sem nevezhettük kapcsolatukat magától értetődően barátinak. Az ő esetükben a kölcsönös tisztelet és türelem hozott végül eredményt.


A napok villámgyorsan teltek - családi és baráti összejövetelek, találkozók, programok, ház körüli teendők és persze az írás töltötte meg őket. Élveztem minden pillanatukat, sosem unatkoztam, de ezt szeretteim nem is engedték volna. Amióta a barátaim megtudták, hogy várandós vagyok, még gyakrabban meglátogattak. Gyümölcskosarakat, gyümölcsleveket, terhességről szóló könyveket, kismamaruhákat és mindenféle ajándékokat hoztak; az, hogy igyekeztek a kedvemben járni, nem fejezte ki kellőképpen a törődésüket és gondoskodásukat.

- Rachel? Pocaklakó? - April dugta be a fejét a nappali ajtaján.
- April! Gyere be! - intettem mosolyogva a kanapéhoz.
Letettem a könyvet, amit olvastam, és fel akartam állni, de April visszanyomta a vállamat és rám parancsolt, hogy maradjak ülve.
- Terhes vagyok, nem beteg! - tiltakoztam nevetve. - Nem kell ennyire féltened!
- Talán Rob nem ezt csinálja? - kérdezett vissza jókedvűen. - Láttam, amit láttam! - célozgatott Rob valamelyik féltő megmozdulására a sok közül.
- Ezt nem tagadhatom - emeltem fel a kezeimet megadón. - Néha kicsit túlzásba is viszi.
- Nem lehet eléggé vigyázni - védte őt. - Le merem fogadni, hogy Josh is hasonlóan fog viselkedni... nyolc hónap múlva.
- Hm, igen, biztos - értettem vele egyet, gondolatban máshol járva.
April nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen az arcomat fixírozta. Zavartan pislogtam rá, nem tudtam, hogy mi történt. Lemaradtam volna valamiről?
- Öhm... azt mondtad, hogy... nyolc hónap múlva? - motyogtam elgondolkodva.
April bólintott, majd amikor feleszmélve elsikoltottam magam, az arcán örömittas mosoly terült szét és a nyakamba vetette magát.
- Ó, April, ez csodálatos! Gratulálok! - pusziltam meg az arcát. - Mikor tudtad meg?
- Már egy hete meg kellett volna jönnie - kezdett a mesélésbe. - Nem akartam beleélni magam, hiszen még csak mostanában kezdtünk el próbálkozni - nézett félre elpirulva. - Reménykedni sem mertem benne, hogy máris sikerült, de igen! Az orvos tegnap megerősítette. Te vagy az első, akinek elmondom!
- Micsodát? - huppant le mellénk Sam.
Aprilre néztem, aki megrántotta a vállát - egyikünk sem hallotta, hogy Sam mikor érkezett meg.
- Na, engem nem avattok be? Mire fel ez a nagy öröm? - kérdezgetett minket, miközben mindkettőnket puszival üdvözölt.
- Épp most mondtam el Rachelnek, hogy terhes vagyok - közölte April büszkén és boldogan, mégis egy csöppet félve Sam reakciójától.
Sam szája tátva maradt a döbbenettől, egy pillanatig lefagyva nézett minket, el sem akarta hinni, hogy igaz a hír, majd ő is elkiáltotta magát és letámadta Aprilt.
- Ó, April, el se hiszem! Először azt hittem, csak szivattok, de nem, komolyan bekaptad a legyet!
- Sam! - pirítottam rá. - Nem gondolod, hogy ez nem ideillő kifejezés?
- Ez nem egy könyv, Rachel - intett le. - Különben is, ez a XXI. század, nem cenzúrázhatsz! - nevetett fel, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy April is vele nevet. Így már nem féltem csatlakozni hozzájuk
- A részben komoly viccet félretéve, gratulálok April! Örülök, hogy összejött - mondta őszintén, de a szemében egy halvány fény szomorúságot üzent.
- Köszönöm szépen, mindkettőtöknek! - April magához ölelt minket és puszit nyomott a fejünkre. A mellkasa meg-megrázkódott a visszafojtott zokogástól. - Ugye minden rendben? - kérdezte, amikor elengedett. Ő is észrevehette a bánatot Sam szemeiben.
- Tőlem kérdezed? - rázta meg magát Sam. - Persze! Minden okés. Miért?
- Csak... mintha az előbb... - April segítségkérően tekintett felém.
- Úgy láttuk, mintha egy picit elszontyolodtál volna - fejeztem be barátnőm mondatát.
Mindketten Sam arcát fürkésztük, ami nem árult el semmit. A távolba révedt, gondolkozott. Talán azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekünk, ami a szívét nyomja.
- Sam! - simogattam meg a karját. - Tudod, hogy nekünk mindent elmondhatsz!
- Bizony, bizony - bólogatott April lelkesen. - Öntsd ki bátran a szívedet! Hallgatunk.
- Minden rendben, tényleg - sóhajtott Sam. - Csak egy picit... egy picikét... rosszul érzem magam amiatt, hogy nekem még semmi nem jött össze abból, ami nektek igen. Se pasi, se gyerek... semmi, ami a koromban már elvárható lenne - nagyot nyelve próbálta visszaszorítani a könnyeit.
- Samie! - kiáltottunk fel egyszerre Aprillel. Egymásra néztünk, bólintottunk, majd Sam két oldalára ültünk és vigasztalón átkaroltuk.
- Semmit nem várnak el tőled! - kezdtem bele. - És különben is, kit érdekelnek az elvárások?
- Téged biztosan nem! - helyeselt April. - Fiatal vagy még, előtted az élet, ráérsz még a családalapítással, nem kell semmit elkapkodnod!
- Igen, igazatok van! - szipogott elgyengülve. - Csakhogy én már szeretnék családot! Ahogyan láttam az elmúlt hónapokban, hogy milyen boldogok vagytok, és mennyire jó nektek így... én is kedvet kaptam. Tudom, hogy ez döbbenetes pont az én számból, de ez az igazság!
- Egyáltalán nem az! - állítottam elszántan. - Ez egyszerűen fantasztikus! Nem is tudod, milyen jó ezt hallani, Sam! Óriási lépés ez az életedben. Csak nem kezdesz megkomolyodni? - vicceltem el.
Mindhárman felnevettünk, halkan, de jólesően. Sam szeméből kibuggyant egy-két csepp könny, amit Aprillel összedolgozva letöröltünk.
- De, nagyon úgy néz ki... - forgatta meg a szemeit teátrálisan. - Ki hitte volna, hogy pont én fogom egy nap ezt mondani? Erre tessék!
- Ez így van jól... - nyugtatta meg April együttérzőn. - Nincs mit ezen szégyellni!
- Nincs hát! - bokszolt az oldalunkba Sam összeszedve magát. - Már csak egy pasi kell.
- Már csak egy pasi kell - helyeseltünk Aprillel, és tudtuk, hogy Samnek nem egy pasi, hanem a megfelelő pasi megszerzése lesz nehéz feladat.


A plafont bámultam, de a lelki szemeim teljesen mást láttak maguk előtt. A babánkat. Annie elvitte megmutatni az ultrahangos felvételt a szüleimnek, így nem tudtam újra meg újra a kezembe venni, félve megsimogatni, minden eddiginél jobban az eszembe vésni, pedig ezt szerettem volna. Képtelenségnek tűnt elszakadni tőle, bármi mással törődni. Az életem új értelmet nyert a létezésével.
Tompán érzékeltem, ahogy Rob ledőlt mellém az ágyra, közelebb húzódott, s ujjai felém araszoltak. Nem érte be egy-két simítással a pocakomon, ezért kénytelen voltam rászólni.
- Rob, az előbb mondta az orvos, hogy nem szabad! - vettem el kuncogva a kezét magamról. - Azért feküdtem le az ágyra, hogy pihenjek.
- És ki akadályoz meg abban, hogy pihenj? - nézett rám huncut mosollyal az arcán. - Te csak engedd el magad, lazulj és... élvezkedj!
A gerincem mentén végigfutó borzongást nem egyedül a szavainak köszönhettem. Rob mohó mozdulatokkal elkezdte kigombolni a rozsdabarna, kötött ruhát, amit viseltem; ujjai le-fel szánkáztak az oldalamon, finom harapásai a vállamat érték. Egy szempillantás alatt meghatároztam magamban, hogy meddig mehetünk, majd éhesen az ajkaira tapadtam.
- Benne vagyok! - mormoltam a szájába. - Tégy velem, amit csak akarsz!
Nem kellett ennél jobban biztatnom; szorosan ölelt magához, arcát a nyakamba fúrta, rá hintett csókjai a testemben parázsló vágyat hamar emésztő lángokká növelték. Próbáltam annyira közel simulni hozzá, amennyire csak a pocakom engedte. Egyik pillanatról a másikra kívántam meg őt; úgy, mint mostanában szinte mindig. Csak akartam és akartam, az étvágyamat nem volt egyszerű csillapítani, de Rob nem panaszkodott.
Miután a ruháinkat szanaszét dobálva már csak mi voltunk, hagytam, hogy Rob végigcirógassa és csókolgassa a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét - nem tudtam betelni a boldogsággal, amit képes volt adni nekem.
A levegő felforrósodott közöttünk, kapkodó lélegzetvételeink dallá változtak, melyek a szerelmet és a vágyat hirdették.
A bőröm érzékenyen húzódott kezeinek értő simogatása alatt; megborzongtam, reszkettem. A testem önálló életre kelt, amint Rob ajkai egyre lejjebb és lejjebb kalandoztak. Ajkainak helyét egy idő után nyelve vette át; s nem kellett sokat dolgoznia annak érdekében, hogy elérje célját. Kifulladva élveztem minden pillanatot, ami a kényeztetésből járt, majd a levegőt kipréselve magamból, elengedtem érzékelésemet és szárnyra kaptam.
- Köszönöm! - suttogtam, amikor mellém heveredett. - Elképesztő, hogy mennyire kívánós vagyok... és hogy milyen könnyű megadni nekem azt, amire vágyok!
Rob jóízűen felnevetett, majd az arcomat cirógatva így szólt:
- Az biztos, hogy mostanában különösen könnyű dolgom van... de ez az egyik legjobb dolog, amivel a terhességed jár! Nem tudom megunni, hogy megízlelhetlek... - csókolt szájon -, hogy érezhetem az illatod... - újabb csók, ezúttal a nyakamnál -, hogy hallhatom a hangod - gyengéd érintés a fülemnél -, hogy egyszerűen veled lehetek.
Pillantását az enyémbe fúrta, s mire észbe kaptam, újra csókolt, szenvedéllyel, szerelemmel, pont úgy, ahogyan én is őt. Ujjaim a haját tépték, ölünk a másikénak feszült, és tudtam, most rajtam a sor. Lélegzetemmel végigcsiklandoztam a bőrét, apró, leheletfinom csókjaimmal ingereltem egyre csak lefelé haladva. Rob gyenge ujjakkal a hajamat érintette, szemeit rajtam tartotta, én pedig rohanva dobogó szívvel vártam, hogy ő is megtapasztalja a földi mennyországot.
Bár nem lehettünk teljesen egymáséi az orvosi tiltás miatt, tudtuk, hogyan tehetjük boldoggá így is a másikat. A ,,diéta” pedig remek vágyfokozónak bizonyult - néha már az is nehezünkre esett, hogy megvárjuk, amíg bezáródik mögöttünk az ajtó. Csak szerettük és szerettük egymást, végtelen önzetlenséggel és határtalan lelkesedéssel.
- Olyan boldog vagyok! - lehelte Rob a fülembe, amikor kifáradva a mellkasára dőltem és összebújtunk. - Mindent megkaptam az élettől, amire valaha vágytam. Már csak a kis lurkónak kell megszületnie - tenyerével meglapogatta a hasamat.
Kissé elkomorulva fürkésztem az arcát; folyton a bizonytalanságnak, a kétségnek, a félelemnek a nyomait kerestem rajta, de mint eddig mindig, most sem jártam sikerrel. Egy kellemetlenül szurkáló hangocska azzal próbálta ellehetetleníteni a helyzetemet, hogy azt hajtogatta, Rob hamarosan rá fog döbbenni, hogy nem éppen olyan tökéletes minden, amilyennek gondolja. Nem lehettünk biztosak abban, hogy ő a bennem növekvő, fejlődő gyermeknek az apja, ami meglehetősen sokat változtatott a dolgokon. Egyedül a belém vetett bizalma, az irántam érzett szerelme és a vak remény alakíthatta így a döntéseit és ezáltal az életünket is.
- Rob - fogtam kezembe az arcát habozva. - Nem feledkezhetünk meg arról, milyen helyzetben vagyunk! Nem élhetjük bele magunkat még ennél is jobban, hogy a baba kettőnké! Tudom, hogy nehéz ezt kezelni, hogy borzasztó ezzel a tudattal együtt élni, de nem tehetünk mást.
- Miért mondod most ezt? - kérdezte értetlenkedve. - Aggódsz értem? Figyelmeztetsz?
- Valami olyasmi - pirultam el hirtelen. - Csak nem akarom, hogy csalódj, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk! Számolnunk kell ennek az eshetőségével is.
- Rachel! - szemei hitetlenkedve elkerekedtek. Még szorosabban magához húzott, míg végül már szinte levegőt is alig kaptam. - Tudom, mire vállalkoztam! Nem kell félned attól, hogy csalódni fogok, vagy megharagszom, netán elhagylak, ha ő nem az enyém! - intett fejével a hasam irányába. - Tisztában vagyok a helyzetünkkel, az állapotoddal, a múlttal és a lehetséges jövővel, de nem félek! Érzem, hogy ő az enyém! Minden rendben lesz, Rachel, higgy nekem! Nem kell örökösen attól tartanod, hogy mi vár még ránk, nem szabad hibáztatnod magad amiatt, amit a múltban tettél! A múlt elmúlt, a jövő meg még messze van! A jelen a mi időnk - ezzel kell foglalkoznunk!
- Annyira szeretnék hinni neked - arcomat a mellkasára hajtottam, próbáltam elrejteni előle a könnyeimet. - Ha minden úgy lenne, ahogyan mondod, soha többé nem mondanék egyetlen rossz szót sem! Örökké hálás lennék, amiért megkaptam a világ minden boldogságát. De... miért történne így? Olyan jó lettem volna másokkal, hogy megérdemlem? Olyan fontos vagyok én, hogy jár nekem? - tört ki belőlem keserűen.
- Mindenki megérdemli a boldogságot, Rachel! - emelte fel az arcomat Rob. Kékesszürke szemei valósággal szuggeráltak. - Te is, és én is! Egyszerűen hinnünk kell benne, hogy meg is kapjuk! Ereszd el végre a bizonytalanságot, és légy szabad! Higgy bennünk, ahogyan én is hiszek! Adj egy esélyt a remények! Ha én nem ezt tettem volna, most nem lennék itt veled. Nem gondoltál még arra, hogy a dolgok okkal történnek? - tette hozzá elszomorodva. - Hogy nekünk így kell együtt lennünk, ezzel a próbatétellel? Képes lennél megfutamodni?
- Igazad van, Rob, nem lennék képes! - sóhajtottam. - Nem tudnálak elengedni.
- Akkor miről beszélünk? - elmaszatolta arcomon a könnyeket.
- Tudod, milyen vagyok - húzódott az ajkam fanyar mosolyra. - Nehezen hiszem el, hogy az életem olyan hosszú idő után jóra fordul, és minden boldogság megadatik számunkra.
- Tudom, tudom - nevetett fel. - Már egy éve azon vagyok, hogy kiverjem a fejedből ezt a butaságot!
- Bonyolult és összetett feladatra vállalkoztál, gondolom észrevetted - csipkelődtem vele, immár sokkal jobbkedvűen.
- Így igaz, még Popeye-nek is extra adag spenótra lenne szüksége ahhoz, hogy egyáltalán neki tudjon látni!
Felnevettem, ő pedig elégedetten mosolyogva csókolta meg a homlokomat.
- Kérlek ne sírj többet emiatt! - simított ki egy kósza tincset az arcomból. - Nem akarom, hogy szomorú legyél!
- Én sem akarok az lenni! - bizonygattam könnyes szemekkel, de mosollyal az arcomon.
- Megígéred, hogy megteszel minden tőled telhetőt ennek érdekében? - nézett komolyan a szemembe.
- Igen, megígérem - bólintottam. - Szeretlek!
- Én is szeretlek! - válaszolta, majd felém hajolt, hogy ígéretemet és vallomásunkat egy csókkal pecsételje meg.