25.rész

Bűn és Bűnhődés (2.rész)



Nem sokkal később elhagytuk a Siluett névre hallgató éttermet.Ian és én sétálni kezdtünk,élveztük a késő őszi napsugarakat.Meglepően meleg volt,bár ez Los Angeles.Edmontonban ekkor már rosszabb idő van,dehát az sokkal északabban van.Mindenesetre örültem ennek az időnek.Nem volt nagy nyüzsgés,csak néhány fiatal lebzselt az utcákon.
-Jobban vagy?
-Igen,kösz.Ne haragudj,de...ez érzékenyen érint.
-Nem kell magyarázkodnod.Megértem.
-Oké.-bólintottam mosolyogva.-Ha akarsz akkor nyugodtan kérdezz!
-Rendben.Akkor...milyen volt az egyetem?Úgy érzed volt haszna?
-Persze,hogy volt.Nagyon sokat segített.Tökéletesítettem a technikámon,és kialakítottam a stílusom.És bőven volt mit tanulnom.Élveztem,és kapcsolatok szempontjából is jót tett.Akkor ismertem meg az egyik legjobb barátnőmet,aki aztán segített elhelyezkedni.
-Értem.Mennyi idő volt amíg,megírtad az első könyved?
-Húúú,nem is tudom.Már az egyetem alatt is írtam,majd az iskola végeztével fejeztem be.Összesen kb.három év volt.
-És most dolgozol valamin?
-Igen.Mindig dolgozom valamin.
-Úgy értem könyvön.
-Igen.Az egyik amolyan munka-életrajz lesz,a másik pedig...titok.
-Nem mondod el?
-Nem.Az az igazság,hogy erről senki nem tud.
-Oh,értem.Ez esetben tiszteletben tartom.
-Kösz.-halvány mosolyt küldtem felé.
-Mi ad ihletet a munkád során?
-Az életem a fő múzsám.A gyerekkorom,Annie,a barátaim...az életem minden tekintetben.Főleg onnan merítek.A zene és a festészet is segít,de igazából én nem hiszek ebben.
-Hogy írsz?Gépen vagy kézzel?
-Géppel.Szeretek kézzel írni,de géppel sokkal gyorsabb és kényelmesebb.
-A lányod,Annie...és a barátaid,ismerőseid hamarabb elolvashatják a műveidet?
-Nem,nem kivételezek senkivel.
-Ez kedves tőled.-nevetett fel.Én is csatlakoztam hozzá.
-Mindannyian elolvassák a műveimet,de csak akkor ha már megjelentek.
-Milyen újságoknak dolgozol?
-Jelenleg az Edmonton's Problem,a Women Today amik igazán keresnek.
-Egyszer a neten olvastam tőled egy cikket.Ott is dolgozol,vagy ez valami véletlen dolog volt?
-Ott is dolgozom.Igaz ritkábban,mint papíron,de dolgozom.
-És mi az amit semmiképpen nem vállalnál el?
-Elég sok minden van.Nem írnék pornó újságba,nem írnék rasszista cikket,nem írnék erőszakról,de hazugságot sem írnék.Mindig,mindenben a színtiszta igazságot írom.
-Mi a kedvenc virágod?
Úgy kérdezett ahogy eddig,de ez a kérdés sehogy sem illett az eddigiekhez.Értetlenkedve pillantottam rá,s mikor megállt még jobban meglepődtem.Akkor láttam csak meg,hogy hol vagyunk.Ian egy apró virágos bódé előtt fékezett le.Egy idős,szemüveges,ősz hajú bácsika virágokat rendezgetett pár lépésre tőlünk.
Megráztam a fejem.-Ian,én...
-Mi a kedvenc virágod?-ismételte határozottan.
Lemondóan sóhajtottam:-A rózsa.
Ian bólintott,majd a bácsihoz lépett,s halk hangon beszélni kezdett vele.Az idős úr nagyot hallhatott,mert még én is hallottam,hogy mit kérdez válaszul:
-Milyen színűt?
-Vöröset.-válaszoltam,mielőtt Ian felém fordulhatott volna.
Ian a rózsákhoz lépett és kiválasztotta a legnagyobb,legszebb és legfrissebb rózsát.Elámultam,hogy november végén,hogy lehet ilyen rózsát kapni.Hihetetlen volt.
A bácsival az oldalán egy öreg asztalkához mentek,ott pedig néhány percig,nekem hátat fordítva szöszmötöltek a virággal.
Miután végeztek Ian széles,ragyogó mosollyal az arcán felém lépett,kezében a valaha látott leggyönyörűbb rózsák egyikével.Felém nyújtotta,némán,szó nélkül.Csak a szeme árulkodott gyengéd érzelmeiről.
A rózsához egy piros kártya volt kötve.Kibontottam és elolvastam az üzenetet:
"A legjobb anyának."
Nem tudtam megszólalni.Csak néztem a kis kártyát,amire a lehető legszebb üzenet volt írva,lendületes kézírással.
-Köszönöm!-suttogtam meghatottan.
-Rachel.-suttogta válaszul.A hangja,mint a bársony.
Körülbelül fél percig még ott álltunk,elveszve a másik pillantásában.Aztán valaki neki ütközött Iannek,ezzel megzavarva meghitt együttlétünket.Zavartan sétáltunk tovább.
Megköszörültem a torkom.Valahogy muszáj volt visszaterelni a beszélgetésünket,a normális kerékvágásba.-Kérdezz bátran!
-Ööö...Nem,ezt inkább nem kérdezem meg.
-Ugyan,Ian,csak rajta!
-Na jó.Meg tudsz ebből élni?
-Ne aggódj értem Ian!Remekül megvagyok,ami az anyagiakat illeti.
-És miben nem vagy meg?
-Semmire nincs hiányom.
-És a gyermeked apja?Ő nem hiányzik?
-A gyermekem apja...Ó Ian.
-Én itt vagyok melletted Rachel.-mondta,majd megállt.Felé fordultam,de ő gyorsabb volt.Egy épület falának nyomott,egyik kezével a kezemet,másikkal a derekamat fogta.Mélyen a szemembe nézett azzal az igéző pillantásával.
-Itt vagyok,Rachel.Csak egy szavadba kerül és van melletted egy férfi.
Ajkaival közeledni kezdett felém.Minden erőmet összeszedve a kísértés ellen,ami menthetetlenül felettem lebegett,kitéptem magam az öleléséből és futni kezdtem.
-Taxi!Taxi!-kiabáltam teli torokból.
Ian utánam futott,a nevemet kiáltotta és azt,hogy sajnálja.De én csak menekülni akartam,a csábítómtól,menekülni a hűtlenségemtől.Csak a menekülés érdekelt.De mitől menekültem?Önmagamtól?Attól hogy hűtlen voltam?
Megpillantottam egy taxit,néhány méterre tőlünk.Felé rohantam,majd bevetődtem a hátsó ülésre.
-A St.Ann kórházba,gyorsan.
És a taxi teljesítette a kívánságom.Még láttam Ian zavarodott pillantását,láttam amint szóra nyitja a száját.Nem jött utánam.Nem tett semmit.De mit is tehetett volna?
Zokogni kezdtem.A bűntudat ami ellepett elviselhetetlen volt.Annyira,de annyira szégyelltem magam!Majdnem megcsókoltam,miközben a párom kórházban fekszik!Istenem,hogy tehettem ilyet?Egyáltalán minek kellett elmennem hozzá?Hiszen megfogadtam,hogy nem megyek!És mégis elmentem.Más a fél karját adná,hogy Rob mellett lehessen,én meg egy idegen férfi karjaiba menekülök!Miért nem elég nekem Rob?Miért?Hiszen annyira szeretem!És mégis elmentem és majdnem elcsábultam.Kényszerítenem kellett magam,hogy ne vessem magam a karjaiba.Hűtlenségem tudata keményem szorította a szívem.
A kezemben lévő rózsára pillantottam.Lehúztam az ablakot és kegyetlenül kivágtam az ártatlan virágot.
Előhalásztam egy zsebkendőt a táskámból és megtöröltem a szemem és az arcom.Gyorsan megigazítottam a sminkem,hiszen így nem mehetek be hozzá.Mégis mit gondolna?
Mit fogok neki mondani?Elmondjam,hogy mi történt?Igen.Tudnia kell.Őszintének kell lennem velem.De nem,mégsem.Végülis semmi nem történt.Akkor meg minek izgassam fel feleslegesen?Csak bántaná a dolog.De ez hazugság.Eltitkolom az igazságot.Hogy fogok ezek után a szemébe nézni?Mit fogok neki mondani?Magától nem jönne rá úgysem.Soha nem tudná meg.
A taxi leparkolt a kórház előtt.Gyorsan fizettem és a már jól ismert úton besiettem.A kórház fehér falai és kihalt csendje megnyugtatóan hatott rám.
Döntöttem.Rob nem tudhatja meg az igazságot.Eltitkolom.Ez lesz az én piszkos kis titkom.És soha többet nem találkozom Iannal.A telefonomból kitörlöm a számát,a névjegykártyáját széttépem.Olyan lesz mintha sosem találkoztunk volna.
Benyitottam a kórterembe.Legnagyobb rémületemre Rob ébren volt,s az ajtót fixírozta.Azt hittem lesz időm kitalálni,hogy mit mondok neki ha felébred,de ez a lehetőség elillant.Közelebb mentem hozzá,leültem az ágya melletti székre.
-Szia!Hogy vagy?-kérdeztem tőle a tőlem telhető legnyugodtabb hangon.
-Hol voltál?-kérdezte zaklatottan.-Felébredtem és nem voltál mellettem.Nagyon megijedtem.Azt hittem eltűntél,hogy itt hagytál,vagy hogy itt sem voltál és csak képzeltem az egészet...Vagy hogy meghaltam.És a pokolba kerültem.Hiszen csak a pokol lehet az a hely,ahol te nem vagy velem.
-Sajnálom,volt egy kis dolgom.De semmi baj,itt vagyok Rob!Melletted vagyok.
-Jó,de soha ne tűnj el!Soha!-mondta még mindig rémülten.
A bűntudat még erősebben lepett el.Bűnöztem,s most megkaptam méltó büntetésem.