26.rész

Röpül az idő...



Szerencsére javult Rob állapota,ami azt jelentette,hogy nem sokára lehet szállítani.Rob és én megegyeztünk a családjával,hogy Rob nálunk fog lábadozni.Ez azt jelentette,hogy valamennyit meg kellett tudniuk rólam.És Annieről.Robbal nem álltunk készen arra,hogy bejelentsük:együtt vagyunk.És arra sem ez a pillanat volt a legalkalmasabb,hogy a családja megtudja,van egy gyereke.Így annyit mondtunk,hogy jó barátja vagyok,és a lányommal tudjuk ápolni.Elfogadták és nem faggatóztak.Nagy szerencsénkre.Közrejátszott,hogy Angliába nem tudták volna szállítani a szüleihez,a nővérei pedig nagyon elfoglaltak voltak.És mi ketten is ragaszkodtunk ehhez a megoldáshoz.Az állapotától függően egy vagy két hét múlva fogják Edmontonba hozni.

Két hetet töltöttem vele Los Angelesben.A Rose&Rose-ban szálltam meg,olcsó kávézókban ettem,internetkávézókból dolgoztam és mindennap bementem Robhoz a kórházba.Az állapotáról érdeklődtem,fogtam a kezét,s ha nem altatásban volt akkor beszéltem hozzá.Életem legnehezebb két hete volt.Ilyen állapotban látni egy szerettünket nagyon nehéz.Amíg nem tapasztalja meg az ember,el sem tudja képzelni milyen nehéz.
Minden alkalommal percekig csak a falnak dőltem,becsukott szemmel,a kórház lehangoló folyosóján,próbáltam megemberelni magam.S még így is sokszor érzékenyültem el.Rob nem vette észre,hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam.Nem akartam,hogy tudja.Rossz volt bemenni hozzá,látni a fájdalmait,de még nehezebb volt távol lenni tőle.Mikor visszautaztam Edmontonba,megint megszakadt a szívem.Képtelen voltam távol lenni tőle.Mindennap attól rettegtem,hogy telefonálnak,s megmondják,hogy Rob meghalt.
Annie is rosszul viselete a történteket.Többet nem ment el a barátaival,csupán iskolába járt.Fekete és szürke ruhákat kezdett hordani.Nem hallgatott zenét.Nem nézett tv-t.Önmaga árnyékává vált.És nekem túl nagy volt ez a teher.Fájdalmat okozott,hogy így láttam.Abban reménykedtem,hogy ha Rob itt lesz,Annie is összeszedi magát.Így csak egy árny volt,aki elkeserített.Ha ez nem lett volna elég,az iskolában is rosszul teljesített.Az átlaga romlott,gyenge jegyeket hozott.Magántanárhoz kezdett járni,noha erre soha nem volt szükség.Sokszor kaptam rajta,hogy a szobája sarkában ül és zokog.April és Sam is mesélt arról,hogy így találta Anniet.Nélkülük semmire sem mentem volna.Vigyáztak Anniere,segítettek neki a háziban ha segítségre volt szüksége.Ételt főztek neki,elintézték az iskolai dolgait,a pénzbefizetéseket.Programokat szerveztek neki,bár nem volt értelme.Nem ment el sehova.Beszélgettek vele,gyakran rátelefonáltak.Ha ők nem segítettek volna a helyzet még ennél is rosszabb lenne.Ha egyáltalán lehetne ennél rosszabb...
A pénz volt a másik dolog.Nagyon sokba került los angelesi "kiruccanásom".A szállás,az utazás,az étkezés és a távmunka mind nagyon leterheltek anyagilag.Az,hogy magántanárt kellett fizetnem szintén nem segített.Rengeteg kiadásom volt,bevételem viszont alig.Mikor hazaértem egy halom munkát vállaltam,mindenféle apró-cseprő dolgoktól kezdve a komoly projektekig.Kellett a pénz,de nagyon.Rob kezelési költségeit ő,és a családja állta,az én kiadásaimat azonban nem.Egyáltalán nem vártam el tőlük (nem volt kötelességük!),de ez mind pénz,pénz,pénz.Minden garasra szükségem volt,így Annie tudta nélkül spórolni kezdtünk.A takarékoskodás és a munka lassan hozta meg a gyümölcsét.A bevételeink azonnal kiadásba mentek át.Rob Annie szobájában lesz majd,Annie pedig átköltözik hozzám.Új matrac,párnák,különleges takaró,párologtató készülék,sólámpa,kis csengő-ezek mind Robnak mentek.És mivel eszemben sem volt,hogy bármit megvonjak attól a két embertől akit a világon a a legjobban szeretek,dolgoztam.Éjt nappallá téve gürcöltem.

És lassan eljött a várva vár pillanat...

Ma jön "haza" Rob.Minden készen állt a fogadására,s izgatottan vártuk.Mindent megvettünk amit kellett,a lakást is átrendeztük.A délután folyamán a St.Ann emberei elhozzák.Tudtam,hogy Annie is nagyon várja már,hogy Rob velünk legyen.Ez az egyetlen esély,hogy kilábaljon melankólikus állapotából.
Délelőtt Sammel és Aprillel lógtam.Próbálták elterelni a figyelmemet Rob délutáni érkezéséről.Mivel odakint farkasordító hideg volt,így összegyűltünk Sam szingli-lakásában és DVD-t néztünk.Kedvenc sírós-romantikus filmünket,a Szerelmünk Lapjai-t.Ez tipikusan "sohanemunlakmeg" film volt,akárhányszor néztük meg mindig bőgtünk rajta.100-as papírzsepivel,dobozos vattacukorral és csokis mazsolával vágtam neki a csajos bulinak.April a kedvenc házi sütésű meggyes muffinunkkal lepett meg minket,Sam pedig popcornnal,ropival és forró csokival várt minket.Ez a kis összejövetel jobban sikerült,mint gondoltam volna.Jó volt önfeledten beszélgetni a legjobb barátnőimmel úgy,mint régen.Nem is emlékszem mikor csináltunk ilyen közös programot.Annyi biztos,hogy nagyon rám fért már.És ezt ők is tudták.Hiába,tökéletes barátnők.

Két ápoló ruhás,jól megtermett férfi hozta fel a lépcsőkön Rob tolókocsiját.Még nem láttam ebben,így a látvány hihetetlenül sokkoló volt.Ő viszont jól viselte,amikor meglátott megeresztett egy mosolyt.Én is vissza mosolyogtam,habár egyáltalán nem voltam mosolygós kedvemben.Intettem neki.A férfiak kedvesen köszöntöttek.Megmutattam nekik,hogy merre jöjjenek,majd letették Robot.Viccelődve váltottak vele néhány szót,majd elköszöntek és távoztak.Bezártam utánuk a bejárati ajtót,majd Robhoz mentem a nappaliba.
-Szia!-köszöntöttem halkan.
-Szia!-a hangja sokkal erősebb volt,mint mikor legutoljára hallottam.
-Jól nézel ki.-mondtam és elmosolyodtam.-A helyes kis ápolónők biztos odáig voltak érted.
-Ezzel az arcomon?-utalt az arcán éktelenkedő szivárványszínű foltokra.-És mégis ki?Jackie?
Erre mindketten nevettünk.Rob nevetése azonban köhögésbe fulladt.Rögtön mellette termettem,és ijedten néztem rá.
-Semmi baj.-a fulladása alábbhagyott.
-Ne ijesztgess!-szóltam rá tetetett szigorúsággal.Leguggoltam mellé,kezem óvatosan az övére fektettem.
-Szóval...jól nézek ki?-kérdezte.A hangja most erőtlenül csengett.
Úgy tettem mintha nem vettem volna észre,hogy milyen sápadt az arca.Valami azt súgta nem örülne neki,ha megemlíteném.
-Igen.Pompásan!-mindketten mosolyogtunk.
A hangja azonban megváltozott.Határozottan,de aggódóan csengett:
-De te nem!Nagyon kimerültnek tűnsz.
-Ugyan!Rá se ránts!-tetetett mosoly terült el az arcomon.Egy jól begyakorolt műmosoly.
Ő azonban átlátott rajtam.Nem tudtam megtéveszteni.
-Miattam nem kell aggódnod.Az orvosok szerint megmaradok.És nem fogok sok vizet zavarni.
-Egyáltalán nem zavarsz!-tiltakoztam hevesen.-Nehogy azt hidd,hogy kolonc vagy számunkra!
-Tényleg,hol van Annie?
-Mindjárt szólok neki.-ezzel már ott sem voltam.A hálószobámba mentem.Annie néhány éjszakája már velem alszik.
Gyors kopogás után beléptem.Annie az ágyon feküdt és zokogott.Bezártam az ajtót és az ágyhoz mentem.Mellé hasaltam,kezem vigasztalóan rázkódó vállára tettem.
-Mi a baj,Kicsim?-kérdeztem halkan.Érdeklődő voltam,nem tolakodó.Finoman simogatni kezdtem a haját.Tudtam,hogy ettől majd megnyugszik egy kicsit.
-Rob itt van már?-nem foglalkozott a kérdésemmel.
-Igen,nemrég jött meg.Rád vár a nappaliban.
-Igen?-hirtelen még bizonytalanabbnak tűnt.
-Igen.Ha készen állsz kijöhetnél.Szeretne látni.
Bólintott és felült az ágyon.Kihúzott egy zsebkendőt a zsebéből,megtörölte kisírt szemeit,taknyos orrát.Felkeltem és a fésülködő asztalomhoz mentem.A fiókba nyúltam,és előszedtem egy tiszta zsebkendőt.Visszamentem,és Annie felé nyújtottam.Hálás pillantással elvette,és rendesen kifújta az orrát.Megtörölte a szemeit és rám nézett.
-Hogy nézek ki?
-Jaj,Kicsim...Remekül.
Megöleltem,úgy,mintha sosem akarnám elengedni.
-Úgy félek.
-Semmi baj.Nem kell félned.
Nagyot sóhajtott.
-Mehetünk?-kérdeztem az arcát fürkészve.
-Igen.-határozottabban lépett fel.Ez jó jel!-legalábbis ebben reménykedtem.
Kézen fogtam és együtt sétáltunk az ajtó felé.Kinyitottam és előre engedtem a lányomat.Magabiztosan lépett előre,de a hangja váratlanul megváltozott.
-Apa!