24.rész

Bűn és Bűnhődés (1.rész)



Ott voltam.Nem tudom miért,de ott voltam.Egy elegáns étterem egyik asztalánál ültem,velem szemben Ian.Ha lehet most még vonzóbb volt,mint a múltkor.Most is elegáns öltönyt viselt,nyakkendővel és fekete cipővel.Láthatóan sokat adott a megjelenésére,de egyáltalán nem tűnt hiúnak.Most is olyan erős hatással volt rám,mint először.Volt valami mélyre ható tekintetében,ami menthetetlenül vonzott.Most is azon kaptam magam,hogy csak bámulom.És ő is csak nézett.Megint megfordult a fejemben,hogy ő is érez valamit.Vajon tetszem neki?Mint nő?Vagy csak mint ember?Vagy az írót látja bennem?Nagyon bizonytalan voltam.Nem tudom mit akar tőlem és ez nagyon nyugtalanít.De a legjobban azért aggódtam,mert hűtlennek éreztem magam.Robbal kéne lennem.Fognom kéne a kezét.Azóta a rémes roham óta öt nap telt el.Úgy tűnt nincs maradandó károsodása,és a roham csak az egyik gyógyszer mellékhatása volt.Az orvos megmentette Robot és kicserélte a gyógyszerét.Az orvosok szerint szépen fejlődik,és most már nem lesz gond.Én ebben nem voltam biztos.Annak a rohamnak sem lett volna szabad megtörténnie.És mégis megtörtént.Ha egyszer megtörtént mégegyszer megtörténhet.Még egyet nem bírnék ki.Rob rohama volt életem legszörnyűbb momentuma.Sosem fogom elfelejteni,ebben biztos vagyok.Látni ahogy életem szerelmének szeme vészesen kidülled,és csorog a nyála...A hörgés ami torkából szakadt ki...
Életem szerelme.Egészen eddig határozottan így éreztem.De biztos ez?Nem tudom.Attól félek,hogy nem biztos.Ha így lenne vele lennék,nem pedig Iannal,ezzel a lenyűgöző férfival,akit most látok életemben másodszor.Lenyűgöző?Minden bizonnyal.Van benne valami ami...Vonz?Ami tetszik nekem?Ezt sem tudom.Csak annyit tudok,hogy felhívtam és megbeszéltem vele ezt a találkozót.És most itt ülök egy flancos étteremben és várok.Várok arra,hogy kezdeményezzen.Hogy gondolkodnom kelljen!Mert amit most csinálok az csupán értelmetlen,eszeveszett bolondozás.Mióta bejöttem és köszöntöttük egymást,azóta nem szólt egy szót sem.Megőrjít a hallgatása.Csak leültünk ide ehhez az eldugott asztalhoz.Még a pincér sem jött.
-Választottak már?-erről ennyit.Egy magas,kopaszodó bajuszos férfi nézett le ránk,érdeklődő szemekkel.
Zavartan kaptam el pillantásom Ian arcáról.Lesütöttem a tekintetem és az alsó ajkamba haraptam.Ian azonban nem tétlenkedett.Kinyitotta az étlapot és (gyanúm szerint az első ételt amit meglátott) választott.
-Fűszeres lazacot kérek,pikáns körettel.
Követtem példáját.
-Én is azt kérek.
-És milyen italt hozhatok?
Ian kérdőn rám nézett.Én csak intettem a fejemmel,hogy jelezzem,rá bízom a választást.
-Pezsgőt kérünk.
-Igenis.-ejtett meg egy mosolyt a pincér,majd távozott az étlapokat a hóna alá dugva.
-Azt hittem az amerikai nők...-nem fejezte be a mondatot.
-Igen?Mit hitt?-kérdeztem vigyorogva.Ez jól kezdődik...
-Azt hogy az amerikai nők a kemény ételeket szeretik...Legalábbis mindenhonnan ez jön...-ő is teli szájjal vigyorgott.
Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.Nem nagyon foglalkoztunk azzal,hogy egy előkelő étteremben ülünk,és nem illene az asztalon fetrengeni a röhögéstől.Nem számított.Olyan jó volt vele nevetni!Ekkor jutott eszembe,hogy mióta Los Angelesbe utaztam most nevettem először.
-Hát,ez igaz.De nem kezdhetek el szalonnát falni egy ilyen helyen.-mondtam mosolyogva.
Ian is jót mosolygott ezen.Feltűnt a pincér,tálcával a kezében.Felszolgálta az italt,majd távozott.A főételre még várni kellett egy kicsit.Ian emelte a poharát,hogy koccintson velem,de én megállítottam.
-Nem bánná ha tegeződnénk?
-Ööö...nem.Természetesen nem.Sőt,megtisztelne vele.
-Hát...Akkor szia!-ejtettem meg egy könnyed mosolyt.
Ő is visszamosolygott majd koccintottunk.Nagyot kortyoltam a pezsgőből,majd hangosan kifújtam a levegőt.Ian miután letette a poharát kérdezgetni kezdett:
-És minek köszönhetem,hogy eljöttél?
-Volt egy kis időm,és rögtön te jutottál az eszembe.És valahogy meg kellett hálálnom a segítségedet.
-Ne már Rachel!Ugye nem csak azért?Nem tartozol nekem semmivel.És nem akarom,hogy úgy érezd az adósod vagyok.
-Nem,nem csak ezért!Én szerettem volna.
Ian kérdőn felvonta a szemöldökét,de nem szólt semmit.Felesleges lett volna,úgysem tudtam volna válaszolni.
Megjelent a pincér étvágygerjesztő ételeinket hozva.Kiváló pincér volt,ezt már megfigyeltem.Most is profin viselkedett.Amint elment enni kezdtünk.A kaja egyszerűen isteni volt,örültem,hogy ezt választottam.Ezt Iannak is megmondtam aki szintén így gondolta.
-Akkor...nem zavar ha felteszek néhány kérdést?
-Istenem!Mivel gyanúsítanak?Nem tettem semmit.-mondtam tetetett ijedtséggel.Ian láthatóan értékelte a humoromat,ami jelentősen megkönnyítette a beszélgetést.
-Nyugi,semmivel.
-Akkor jó.
-Szóval...mikor döntöttél úgy,hogy író leszel?
-Mindig is szerettem a történeteket.Még az elemi előtt megtanultam olvasni és írni.Aztán a nyelvtan és az irodalom lett a kedvenc tantárgyam.Faltam a könyveket,és gyakran fantáziáltam.Történeteket találtam ki saját magam szórakoztatására.Aztán olyan 15 éves koromra már egy füzetnyi novellám volt.Emelt óraszámban kezdtem tanulni a nyelvtant és az irodalmat,aztán ilyen egyetemre jelentkeztem.Az egyik legjobb barátnőmnek köszönhetően azonnal állást kaptam egy női magazinnál.Ott írogattam,miközben dolgoztam az első könyvemen.
-A Miért pont én?-en.-nem kérdezte,kijelentette.
-Igen.
-Hány éves voltál akkor?
-25 körül.
-És mi történt veled,hogy ilyen könyvet írtál?
-Hogyhogy?-úgy tettem mintha nem érteném a célzást.Pontosan értettem.A Miért pont én? egy kemény,szókimondó könyv,ami ironikusan ír az életről.A kritikák szerint ez egy koravén lány lázadása.Nem így volt.Az életem ihlette a könyvet,ami nem mindennapi fordulatot vett.Nem voltam koravén,de még lázadó sem.Egyszerűen nem hallgattam el az igazságot.
-Egy 25 éves lány nem ír ilyen könyvet...Mégis mi történt veled Rachel?-a hangja csöppet sem volt kutakodó.Nem erőszakoskodott,csak érdeklődött.Szemei lágyan-keményen fürkésztek.Teljesen elmerült bennem.
-Hát...ilyet nem szoktam elmondani az olvasóknak.-Ian erre visszavonulót fújt.
-De te más vagy.-tettem hozzá.-Neked elmondom.
-Nem erőszak a disznótor,Rachel.
-Én...Szeretném.
Bólintott,én pedig lesütött szemmel mesélni kezdtem.Közben pedig biztos voltam abban,hogy nem vagyok normális.
-17 évesen egy pubban megismerkedtem egy férfivel...És lefeküdtem vele.Teherbe estem,aztán kilenc hónappal később megszületett a lányom.
Felpillantottam.
Leírhatatlan volt ahogy Ian nézett rám.Nem az volt a szemében amit vártam.Nem volt megvetés,szánalom,sajnálat,undor.Nem döbbent meg és nem haragudott.Egyszerűen csak megértést láttam a szemében.Csak azt.
-És mi lett azzal a férfival?
-Ian,én...
-Oké,semmi baj.Megértem ha nem szeretnél erről beszélni.
-Köszönöm.-vetettem felé egy hálás pillantást,egy mosollyal fűszerezve.
-Mesélnél a lányodról?
Nagyot húztam az italomból,majd beszélni kezdtem:
-Annienek hívják.Mindig is védtem a publicitástól,ezért nem csodálom,hogy nem hallottál róla.17 éves.Nagyon hasonlít rám,de az apjára is.És tudom,hogy minden szülő ezt mondja,de Annie tényleg rendkívüli lány.És bár nem könnyű vele (melyik tizenévessel az?),akkor is nagyon szeretem.Nagyon fontos nekem és közel állunk egymáshoz.
-Tehát nem bántad meg,hogy nem vetetted el.
-Nem!-feleltem a leghatározottabban.-Szóba sem jött az abortusz,de ha fel is merült volna,soha,de soha nem tettem volna meg!Ő az én vérem,az én gyermekem!Szeretem,és ha ezzel tönkre is tettem az életemet,nem bántam meg!Ő a legjobb dolog ami az életemben történt.-két nehéz könnycsepp gördült le az arcomon.
-Rachel!-suttogta.Kezét felém nyújtotta és mikor kezébe adtam az enyémet,bátorítóan megszorította.Kedvesen rám mosolygott,majd csak ennyit mondott:
-Jobb lenne ha most mennénk,igaz?