50.rész

Új kilátások



Este a Szabadság-szobornál fotóznak, utána kései interjú, vacsorával egybekötve. Ne várj meg! Szeretlek.

Nem ez volt az első eset, hogy ilyen üzenet érkezett Robtól. A New Yorkban töltött majd' egy hónap alatt rájöttem, hogy Robnak sokkal keményebben kell dolgoznia, mint azt valaha képzeltem. Reggeltől estig ki sem látszott a különböző feladatokból – fotózások, interjúk, megbeszélések, üzleti ebédek és vacsorák, partik, internetes kérdezz-felelek a rajongókkal Rob hivatalos honlapján... A folyamatos forgatásról nem is beszélve. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobb fényben tűnjön föl, hogy az emberek szeressék és becsüljék, hogy megérdemelje a munkáiért kapott fizetést, de hogy ennyi mindenben kelljen egyszerre helyt állnia, még én sem gondoltam.

A Natashával és Freddel történtek sem könnyítették meg mindennapjait. Mindkettejüktől bocsánatkérő levelet kaptam, amiben megmagyarázták mit miért tettek, leírták, sejtelmük sem volt mennyire véresen komoly, ami Rob és köztem van, s csak jót akartak. Nem hitték volna, hogy ez lesz a dolgok végkimenetele, borzasztóan sajnálták, hogy így alakult és a bocsánatomat kérték. Natasha egy virágokkal díszített ajándékkosarat is küldött, borral és bonbonnal, az édesebb békülés érdekében. Azt kérte, találkozzunk, hogy személyesen is elmondhassa, belátja mekkorát hibázott. Mindkettejüknek válaszlevelet írtam, amiben elfogadtam bocsánatkérésüket, s kértem, felejtsük el a múltat. A találkozást azonban egyértelműen elutasítottam.
Rob úgy gondolkodott, mint én. Megbocsátott nekik, tisztázta a helyzetet, de nem kívánta velük a jövőben tartani a kapcsolatot. Eljátszották a bizalmát, hátbatámadták, ezen nem tudta túltenni magát. A felszínen minden olyan volt, mint régen, de Rob szívében megváltoztak az érzések irányukban.
Natashával továbbra is forgatta a filmet; beszélgettek, nevetgéltek, csókolóztak, ha kellett, de ez mind csak a kameráknak szólt. A szünetekben elmaradtak a közös étkezések, megbeszélések és viccelődések. A stábtagok látták a változást, de a háttérben álló okokról fogalmuk sem volt. Szerencsére senki nem faggatózott.
Fred visszavonult Rob ügyeinek intézéséből, barátságuk véget ért, s ezzel minden elrendeződött.

Én szinte az egész napot a szállodában töltöttem – írással és az otthoni ügyek intézésével. Amikor egy hónappal ezelőtt Rob arra kért, maradjak, nem nagyon kellett győzködnie. Oly sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát, hogy nem bírtam megbarátkozni a távozás gondolatával. Mindkettőnk bánatára, sajnos így sem tudtunk sok időt kettesben tölteni, Rob rendkívüli elfoglaltsága miatt. Majdnem mindennap este esett be mellém az ágyba, s csak néhány óránk volt rá, hogy megbeszéljük a nap eseményeit és szeressük egymást. Ez is több volt a semminél, így nem panaszkodtunk.

Otthon mit sem sejtettek a minket ért történésekről, nekünk pedig nem állt szándékunkban felvilágosítani őket. Úgy döntöttünk, titokban tartjuk, hogy azt hittem, Rob megcsalt, s emiatt Ian karjaiba menekültem. Fölösleges lett volna beavatni bárkit is. Mindketten elegendőnek tartottuk, hogy mi hárman szenvedtünk miatta.

Annie örömmel vette tudomásul, hogy az apjával töltök még néhány hetet, amiért nem lehettem elég hálás neki. Nem kérdezősködött, nem akadékoskodott, egyszerűen jó szórakozást kívánt és azt mondta, szeretettel vár haza bennünket. A hátralévő időt a nagyszüleivel tervezte tölteni.

April esküvőjéig pontosan tíz nap maradt, ami azt jelentette, Robnak kétszer olyan kitartóan kell dolgoznia, hogy minden elrendeződjön addig, és nyugodt szívvel térhessünk haza. Nem tudtam, hogy a házának eladása, autójának leszállítása, s a sajtókonferencia összehívása, melyen bejelenti, hogy visszavonul a munkából, hogyan áll, de bíztam benne, hogy Rob kezében tartja az események alakulását.
Ami a koszorúslányságomat illeti, volt egy számomra igen kínos beszélgetésem Aprillel, amikor is közöltem vele, az esküvőjéig nem térek haza Edmontonba. Ez azt jelenti, hogy nem tudok neki az előkészületekben segíteni, nem vagyok mellette, hogy támogassam, nem együtt élvezzük ki menyasszonyságának utolsó napjait. Csak nehezen tudtam legyűrni emiatt érzett lelkiismeret-furdalásomat, hiszen April annyi mindent tett értem, köteles lettem volna mellette állni. Ő azonban nem hazudtolta meg önmagát; kedvesen és türelmesen biztosított, hogy nélkülem is remekül boldogulnak, a szervezés a legjobb kezekben van, tehát teljesen fölösleges aggódnom és mentegetőznöm, amiért nem vagyok ott. April egy cseppet sem haragudott, sőt, megkért rá, hogy ne foglalkozzak az esküvővel, inkább élvezzem ki a Robbal kettesben tölthető pillanatokat. Ennél más aligha bizonyította volna jobban, mennyire fontos neki a boldogságom és mennyire szeret engem. Igyekeztem eleget tenni a kérésének, s jókislányként élveztem a nem várt ,,nyaralást”.

Ha volt is bennem ellenállás New York irányában, egy pillanat alatt tovaszállt. New Yorkot nem tudtam nem szeretni. A fények, a hangok, a nyüzsgés, a pezsgő mozgás - élővé varázsolta az egyetlen betontömbnek tűnő várost. Reggel ezzel a fantasztikus látvánnyal keltem, este pedig azzal feküdtem és boldog voltam, hogy itt lehetek. New York nyomot hagyott nem csak az életemben, az itt történt fontos jelenetek miatt, hanem hangulatával és stílusával a szívemben is. Ennek ellenére számoltam a napokat, hogy mikor térhetek végre vissza oda, ahova tartozom. Ahogy a férfiak közül Rob volt az egyetlen, igazi a szívemben, úgy a városok közül Edmonton volt az a hely, ahol igazán otthon éreztem magam. Semelyik másik helység nem ért fel vele.


- Hát itt vagy? - simultam Rob kitárt karjai közé.
Még csak reggel hét óra volt, amikor felébredtem. Azt hittem, Rob már el is ment a munkába, de a konyhába érve megpillantottam fáradt, álmos mosolyát, amint épp reggelit készített kettőnknek.
- Igen, itt vagyok – suttogta, rajtam pedig végigfutott a jóleső borzongás. - Éjszaka nem ébredtél fel, mikor megérkeztem...
- Ezért hagytál aludni – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Annyira édesen szuszogtál, nem volt szívem megszakítani az álmodat. Különben is, nagyon késő volt már. Elhúzódott az interjú.
- Gondoltam, amikor még éjfélkor sem jöttél. Nem bírtam tovább várni, elaludtam a könyv felett.
- Jól tetted. Addig sem kellett volna várnod – csókolt homlokon.
- Tudod, hogy rád bármeddig várnék! - motyogtam csókot lehelve a szájára. - Csak nem ittam kávét...
Mindketten felnevettünk. Rob a hajamba túrt, majd az ölébe kapott. Szorosan bújtam hozzá, miközben vadul csókoltuk egymás ajkát. A pultra ültetett, beférkőzött a lábaim közé, így tökéletesen éreztem, miként feszül rajta az alsónadrág. Belenyögött a csókunkba, mikor ujjaim a pólója alá férkőztek.
- Ejnye, Rach, hiszen még nem is reggeliztünk! - kuncogott a nyakamba.
- Igazad van, kell az energia! - csókoltam még egyszer szájon, majd kiszabadítottam magam az öleléséből és teríteni kezdtem.
Rob döbbenten nézett rám, de nem ellenkezett. Folytatta a szendvicsek gyártását, amit azelőtt kezdett el, hogy megzavartam volna. Miután rendbe tettem az asztalt és előkészítettem mindent az evéshez, kávét főztem. Hol én bámultam őt, hol ő pihentette rajtam a tekintetét, ami isteni nyugalommal töltött el. Minden idillinek tűnt – ahogy egymás mellett reggeliztünk, etettük a másikat, csókolóztunk, ahogyan a tegnapról mesélt. Nem is lehetett volna a pillanat teljesebb, tökéletesebb. Megéltem minden lélegzetvételét.
Pár perce már csendben ültünk az üres tányérok és bögrék, használt szalvéták fölött, csak fogtuk egymás kezét és élveztük a minket körbeölelő békét, nyugalmat. Azon gondolkoztam, vajon mit csinálhat most Annie. Hiányzott nekem, alig vártam, hogy újra láthassam, s karjaimba zárhassam. Tudtam, jó kezekben van, mégis aggódtam miatta.
- Rach, komoly dolgokról szeretnék beszélni veled – törte meg a csendet Rob izgatott hangja.
- Tessék? - kérdeztem kissé még lomhán. - Miféle komoly dolgokról?
Ez a reggel nem a komoly megbeszélnivalóké volt. Legalábbis én nem így éreztem. Szívesebben olvasgattam volna a karjaiban, de egy közös zuhanyzás is jólesett volna. Annak mindenesetre örültem, hogy nem sietett még el dolgozni.
- A jövőnkről – jelentette ki, mire a torkomban gombóc képződött.
Bólintottam, jelezve, hogy figyelek, hallgatom mit mond. Nem tudtam megszólalni a feszélyező idegességtől, ami a hatalmába kerített. Elképzelésem sem volt róla, mit ért a jövőnk alatt. Minden egyértelműnek tűnt. Olyannak, amiről nem kell beszélni, csak hagyni kell megtörténni.
- Sokat gondolkoztam az utóbbi napokban – kezdett bele némileg lecsillapodva. - Úgy érzem, fordulóponthoz érkezett a kapcsolatunk. Sőt, az egész életünk! Elég ideje ismerjük és szeretjük egymást ahhoz, hogy komolyabban kezeljük a dolgainkat. Biztos vagyok benne, hogy téged akarlak! Veled akarok élni a hátralévő életemben. Vissza akarok térni Edmontonba, Anniehez és a barátainkhoz – lágy mosollyal az arcomon, megszorítottam a kezét. Egyetértettem minden szavával és meghatott a belőlük áradó gyengéd törődés. - Döntöttem és még soha nem voltam ennyire biztos benne, hogy a döntésem helyes. Holnap megtartom a sajtótájékozatatót. Bejelentem, hogy visszavonulok a munkától, a szerelmemmel és a lányunkkal fogok élni, elvonulva a hírnévtől és figyelemtől.
Elakadt a lélegzetem. Nem számítottam rá, hogy minket is bejelent. Óriási döntés volt ez, ami megváltoztatja az egész életünket. Holnaptól minden más lesz. Elkerülhetetlen a változás.
- Rob, biztos vagy ebben? - kérdeztem elhalón, bár sejtettem milyen kimenetelű lesz a válasza. - Ez nagy változást jelent ránk nézve. Igazából mindenkire nézve.
- Még nem fejeztem be, Rach! - cirógatta meg az arcomat. - A java még csak most jön.
Ismét bólintottam, de az izgalom ahelyett, hogy csökkent volna, most már félelemmel párosult a szívemben. Bíztam benne, tudtam, hogy a legjobbat akarja nekünk, mégis elöntött az aggodalom. Ki tudja miket forgat még a fejében?
- Közlöm a világgal, de előtte a családommal és barátaimmal kell tudatnunk. Joguk van elsőkézből, hamarabb megtudni. Így a legtisztességesebb, senkit nem fog váratlan meglepetésként érni és legalább megismernek téged is.
Reszkető kezekkel kaptam Rob nyaka után. Ő kedvesen átkarolt és belecsókolt a hajamba. Nem kellett szólnom ahhoz, hogy tudja, mennyire megijesztett. Nem álltam készen a találkozásra. Túlságosan nagyot akart hirtelen előrelépni.
- Hidd el Rach, így lesz a legjobb! Holnap délután, a sajtótájékozató előtt találkozol a szeretteimmel. Mind itt lesznek. A szüleim, a nővéreim a családjukkal, Marcus a feleségével, Bobby a mennyasszonyával, Sam a családjával és persze a jó öreg Tom is. Bemutatlak nekik és elmondom a döntésemet. Egyedül eképp érhetjük el, hogy megértsenek és támogassanak bennünket. Sajnos Annie nem lesz itt, vele csak külön ismerkedhetnek meg – tette hozzá kissé bánatosan.
- Rob! - kiáltottam. - Mégis, hogy képzelted ezt? Ide rángatod a családod, s épphogy csak szólsz nekem róla? - A hangom remegett, így a belecsempészett hamis felháborodást nem lehetett hatásosnak nevezni.
- Tudom, hogy félsz, Rachel, de nem kell tartanod tőlük! Amikor idehívtam őket, megmondtam nekik, hogy fontos dolgokról lesz szó. Lélekben felkészülnek. Nem lesz semmi baj. Szépen bemutatlak nekik és kész. Nem olyan nagy lépés, mint amilyennek tűnik.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam. - Ez hatalmas lépés! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Ha azt gondolják, elrabollak tőlük?
- Számukra egyedül az fontos, hogy én boldog legyek. Ha látják, hogy te azzá teszel, s én csak ezt az életet akarom, támogatni fognak bennünket! Biztosra veszem, hogy tetszeni fogsz nekik. Megismernek és megszeretnek. Nem is lehet másképp. Higgy nekem, ők nagyon jó emberek!
- Efelől semmi kétségem.
- Akkor? Magadban nem bízol? - találgatott.
- Én... - hebegtem zavartan. - Nem tudom. Csak... olyan hirtelen jött.
Felkuncogott, bár én nem találtam semmi mulatságosat a helyzetben.
- Lassan egy éve várok arra, hogy hivatalos legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy mindenki tudja, téged szeretlek, csak te kellesz nekem, veled akarom leélni az életem! Büszke vagyok rád. Meg akarlak mutatni a világnak. Nem kell többet titkolóznunk, rejtőzködnünk. Végre felvállalhatjuk azt, ami köztünk van – magyarázta határozott hangon. - Ideje tovább lépnünk. Ijesztőnek tűnik, de menni fog. Bízok magunkban. Képesek vagyunk ezt meglépni.
Gyenge sóhajtás kúszott elő az ajkaimból. Fejemet Rob vállára hajtottam és megkérdeztem, hogyan tovább. Beigazolódott a sejtésem; ő már mindent előre eltervezett.
- Holnap bemutatlak nekik, elmagyarázom, hogy mi is az, ami köztünk van. Beszélünk nekik Annieről. – kis szünetet tartott, ellenőrizte, hogy viselem az elhangzottakat. Nem reagáltam, amivel elégedett lehetett, mert folytatta. - Megtartom a sajtótájékoztatót. Négy nap múlva pedig hazamegyünk, Edmontonba. A költöztetők már intézik a csomagolást, az autómat utánunk hozzák. Az ügynökeim felszámolnak utánam mindent. A Los Angeles-i lakásomat napokon belül eladják.
- Ennyi? - Hisztérikusan felnevettem, magam sem tudtam, miért.
- Van még egy meglepetésem otthonra – válaszolta finoman. A szokásosnál is jobban viselte érzékenységemet.
- Igen? És nem árulsz el belőle semmit? - kérdezősködtem.
- Természetesen nem. Titok. Edmontonban mindent megtudsz. A dolog Annie-t is érinti, így csak akkor mondom el, ha ő is velünk lesz, de ne aggódj, mindent meg tudsz időben! - villantotta fel ragyogó félmosolyát.
- Nehéz napoknak nézünk elébe – suttogtam magam elé meredve.
Megilletődtem az ellőttünk álló feladatok, megpróbáltatások miatt. Sok mindent kellett még átvészelnünk és féltem. Féltem, mert mihez kezdek ha nem fogad be a családja, a barátai? Mi lesz, ha mást akarnak Rob mellett látni? Mi lesz, ha visszavonulásáért engem hibáztatnak? És mégis mi lesz Annievel? Mit fognak hozzá szólni?
Több, mint fél évvel ezelőtt nem volt bennem kétség, azt illetően, hogy Robot befogadják-e az ismerőseim. Izgultam akkor is, hogyne izgultam volna? Mégsem éreztem azt a fenyegetést, hogy nem fogják szeretni. Őt nem lehetett nem szeretni és senki nem kívánhatott jobb embert mellém.
Vajon velem is így lesz? Vagy inkább szokjam a gondolatot, hogy nem? Mihez kezdek abban az esetben?
- Rachel! - szakított ki Rob a gondolataim közül. - Ne töprengj az előttünk állón! Élvezzük ki inkább a délelőtött – semmi programom nincs, hacsak te nem szervezel valamit. Gyere és felejtsd el amit mondtam! - felém nyújtotta a kezét és magával húzott.
- Valóban meg vagy győződve arról, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk? - kérdeztem kétkedőn, miközben kézen fogva a fürdőbe vezetett.
- Az életemet is feltenném rá – biztosított, majd megnyitotta a hatalmas kád csapjait.
A zubogó víz hangja, nyakamra hintett csókjaival együttesen minden gondolatot kivertek a fejemből. Rob tudta, hogyan koncentráljunk a jelenre.