51.rész

Elmosódnak a határok



A gyomrom egyetlen aprócska, görcsös ponttá szűkült a testemben, ami egész nap képtelen volt akár egy falatnyi ételt is magába venni. Az izgalom egyértelműen megmutatkozott rajtam; a kezem remegett, a szívem majd' kiugrott a mellkasomból, nehezen kaptam csak levegőt. Tudtam, hogy helyesen cselekszünk, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elterveztük, az idegességet mégsem tudtam kivédeni. Rob a legyőzhetetlenek mosolyával nézett rám, újra és újra megszorította a kezemet, próbált erőt csepegtetni belém; nem sok sikerrel. Az életünk gyökeres változások előtt állt, ezt pedig nem volt könnyű elfogadni. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy beleszédültem, ha visszagondoltam az eltelt időre. Az eseménytelenül tovasuhanó évek után, hirtelen minden erre az időszakra sűrűsödött. Fogalmam sem volt róla, hogy miért történtek így a dolgok, de hálás voltam. A boldogság mámorító pillanataiban nem számított többé az átélt szenvedés. Amikor ez az érzés a bensőmet csiklandozta, a jelen egyetlen folyamatos, végtelen pillanattá nyúlt, mint a ragacsos karamella; s biztosra vettem, minden a helyén.


A sajtótájékoztató helyszínét az egyik nagy irodaház biztosította, így a Rob szeretteivel való megismerkedésem helye adott volt. Rob kényelembe helyezett az egyik nappalihoz hasonlító irodában, nekem így nem volt más dolgom, mint várni.
Az összes többi tétlen várakozáshoz hasonlóan - amiben valaha részem volt -, ez is idegörlőnek bizonyult. A bizonytalanság gúnyolódva táncolta körbe türelmetlenül fészkelődő alakomat az egyik kanapén. Nem sokáig bírtam egyhelyben; felpattantam, lesimítottam ujjatlan, fehér, zsabós ingemet, kezemmel kisimogattam a gyenge ráncokat bézs szoknyámon. Tükröt kerestem, amit meg is találtam az egyik szekrény belsejében. Nem számítottam rá, de el kellett ismernem, jól jött. Végignéztem magamon, a szandálomtól kezdve, kivasalt, gyöngycsattal hátratűzött hajamig. Egyszerű, nyári sminket viseltem, ékszernek csupán a csathoz passzintva gyöngy gyűrűt és fülbevalót tettem fel. ,,Elragadóan nézel ki!” visszhangoztak fejemben Rob szavai. Próbáltam hinni neki. Tényleg igyekeztem.
Miután egy nem létező tincset hátrasöpörtem az arcomból, visszamentem és nagyot sóhajtva megálltam a kanapé előtt.
Aztán... váratlanul lépteket hallottam a folyosóról, fojtott csevegést, majd nyílt az ajtó, s belépett Claire és Richard, kéz a kézben. Nem tudtam milyenek, s hogy mégis milyen reakcióra számíthatok tőlük, Robert nem igazán beszélt róluk. Élt köztünk egy néma megállapodás, miszerint a család tabu téma. Nem akartunk szembesülni a családjaink jelentette nehézséggel, amíg nem muszáj. Eljött a pillanat, amikor én bizony kénytelen voltam ez elé a kihívás elé állni, s döbbenten vettem tudomásul, hogy alig tudok róluk valamit. Idegenek voltak nekem, ahogy én is nekik. Egy-egy, talán így igazságosabb is, bár ez akkor egy csöppet sem érdekelt.
Claire egy röpke másodpercig kérdőn nézett rám, de a pillanat tovaszállt, s szemének mindent értő megvillanásából rájöttem, hogy összerakta fejében a képet; pontosan tudja, miért vagyok itt. Vele ellentétben Richard fura szemekkel méregetett, és láthatóan zavarban volt egy idegen jelenléte miatt.
Utánuk szép sorjában megérkeztek a többiek is. Victoria és Elisabeth sugdolózva léptek beljebb, amint megláttak ragyogó mosoly terült szét az arcukon, ezzel még szebbé varázsolva őket. A megélt évek tapasztalata nyomot hagyott az arcukon, én mégis megláttam bennük a csintalan gyermeket, a fruskát, a szenvedélyes nőt. Csodálatosak voltak, érettek, gyönyörűek, ugyanakkor fiatalosan könnyedek. Furcsa érzés kerített hatalmába; olyan volt, mintha ismerném őket.
Őket követték a férjeik, majd Sam és Marcus a feleségeikkel, Bobby a menyasszonyával, végül Rob és Tom, már most a nevetéstől vöröslő fejjel.
Mindannyian kíváncsiskodva fürkésztek, az idegességem mégis enyhült. Áradt belőlük a kedvesség, a jóindulat, a pozitív energia. Egy csapásra olyan emberek közé kerültem, akik tökéletesen rendben voltak magukkal, olyan életet éltek, amilyet szerettek volna, ezért elégedettek, boldogok, megállapodottak. Levett a lábamról a tudat, hogy új család van születőben; az én új, nagy, boldog családom. Mindenkiben megláttam, amit akartam; Claire anya, akárcsak én. Victoria és Elisabeth olyanok, mint a nővérem, Alexa. Sam felesége, Kate, Marcus neje, Melissa, Bobby menyasszonya Susanna, a barátnőim is lehetnének. A fiúk pedig, akár Chris. Barátok, ismerősök, rokonlelkek, sorstársak. Olyan emberek, mint Rob és én, csak nyugalomra és szeretetre vágynak, megértésre és elfogadásra. Nem sokban különböztünk, s ebből a gondolatból kiindulva, megnyugodva konstatáltam; jóban leszünk.
Rob sugárzó arccal lépett mellém, kezem az övébe fogta, oldalunk összesimult. Összetartozunk – ismételgettem magamban, mintegy nyugtatóként.
- Annyira boldog vagyok, hogy mind eljöttetek! - kezdte nevetve Rob.
Most vettem csak észre, hogy mennyire kisimult az arca, a tekintete milyen tiszta. Még lazábbnak, könnyedebbnek tűnt. Nem volt nehéz kitalálnom, miért. Akik előttem toporogtak, Rob mondandójára figyelve, a hozzá legközelebb álló személyek. Azok az emberek, akikre akkor is számíthatott, amikor Anniere és rám még nem. Otthon érezte magát, biztonságban. Teljes szívével szerette őket, s mire észbe kaptam, én is hasonlóan éreztem. Nekem is fontosak, hiszen nemsokára egy család leszünk! Lassan ők is az enyéim lesznek, akik minden szeretetet és áldozatot megérdemelnek.
- Ahogy a meghíváskor is mondtam, fontos dolgokról szeretnék beszélni. Komoly mondanivalóm van, és megkérnék mindenkit, hogy hallgasson végig! Anya, neked talán le kéne ülnöd – tette hozzá, mire a többiek felnevettek. - Nem viccnek szántam. – Intette le őket Rob.
Claire szó nélkül engedelmeskedett, leült egy székhez, ami az ajtóhoz közeli falnál terpeszkedett. Richard követte őt.
- Köszi Anya! - mosolygott Rob, gyengéd szeretettel az anyjára nézve. - Akár kezdhetném is, nem gondoljátok? - túrt zavartan a hajába. Némi elégedettség fogott el ezt látva. Legalább nem maradtam egyedül az izgalommal.
- Jó lenne, bátyó – cukkolta Victoria Elisabethre kacsintva.
- Igen, igen – hebegte Rob. - Szóval... azért hívtalak ide mindannyiótokat, mert szeretném, ha nem a sajtótól, hanem tőlem tudnátok meg, hogy visszavonulok – a férfiak egy emberként hördültek fel. A társaság női tagjai nem látszottak meglepettnek, amin magamban jót nevettem. - Nincs több film, több zene, több fotósorozat. Végeztem a szórakoztatóiparral, ennyi volt.
- Rob, komolyan beszélsz? - kérdezte Tom elkerekedett szemekkel. - Te, a munka embere, azt mondod, hogy visszavonulsz?
- Igen, Tom, így van – bólintott Rob. Számításaim ellenére, nem volt sem a mozdulatban, sem a hangjában bocsánatkérés. - Nem friss döntés ez, higgyétek el, hosszú ideje érlelődik bennem! A mai napra teljesen, tökéletesen eltökélt lettem, ami a további életemet illeti.
- Tévednék, vagy köze van ehhez a melletted álló bombázónak is? - tette fel a következő kérdést Bobby, mire a párja meglehetősen csúnyán nézett rá. Engesztelésül egy csókot nyomott az arcára. Susanna nem tűnt meggyőzöttnek. A pillantásunk találkozott, cinkosan rámkacsintott, amitől még jobban elvörösödtem.
- Jó meglátás, Bobby – kacagott fel Rob, a többiek vele együtt nevettek. - Ő Rachel McAchlen, a párom.
Victoria és Elisabeth egyszerre sikkantott fel örömében, összepacsiztak, majd elsőként ők jöttek oda hozzám, hogy üdvözöljenek. A kis terem megtelt a nevetések, örömkönnyek, kérdések és játékos hitetlenkedések összevissza zajával. Elszakadtam Robtól, a családja – a családunk – tagjai ölelésükbe vontak, puszik csattantak az arcokon, valaki beletúrt a hajamba, mindenki egyszerre beszélt. El sem akartam hinni, mekkora öröm szabadult ki. Mindannyian szárnyaltak. A mi boldogságunk egyszeribben az övéké lett. Az, hogy Rob végre társat talált; hogy ez a személy, egy rendes, normális nő, nem pedig valami elkényeztetett sztárocska, aki ki tudja, mibe vinné Robot; mindenkit elégedettséggel töltött el. Megdöbbentett, hogy egy szó nélkül maguk közé fogadtak, érdeklődve, szeretettel néztek rám, vidáman kérdezgettek bennünket. A nehezén azonban még nem voltunk túl.
A fejem kavargott, az érzések és gondolatok szivárványszínű kavalkádja messzire repített, innentől kezdve, féltem, nem sok minden fog eljutni a tudatomig. Tompán hallottam, hogy Rob valami másik fejleményt emleget, majd felcsendült Annie nevének szimfóniája. Lányunk említése valamennyire kijózaníthatott, mert láttam már. Láttam az arcokra írt őszinte meghökkenést, az ezernyi kérdést, az elfojtott érzelmeket.
- Tessék? - nyögte Claire. - Annie? A lányotok?
- Robert, mit jelentsen ez? - Richard hangja valahonnan a szoba távoli részéből érkezett.
- Annie a lányunk – hallottam meg tulajdon hangomat. Én magam is ledermedtem, olyan idegennek tűnt. - Robé és az enyém. Tizenhét éves, az edmontoni lakásunkban él.
Pár pillanatig csak a némaság kongatta a falakat, majd az előbbi nyüzsgés újra beindult. Hogy lehetséges mindez? Miért titkoltuk eddig? Hol van most ő? Miért nem mondtuk el korábban? Honnan ismerjük mi egymást, Robbal?
Erre számítottam. Kérdésekre. Faggatózásra. Döbbenetre. Arra azonban a legkevésbé sem, hogy nem haraggal fordulnak felénk, hanem kíváncsisággal, megértéssel.
Lassacskán mind lenyugodtak, mi pedig elkezdtük megválaszolni a kérdéseiket. Elmeséltük a történetünket, beszéltünk nekik Annieről, Edmontonról, mindenről, amiről úgy éreztük, tudniuk kell. Ők pedig figyelmesen hallgattak minket. Láttam a szemükben megcsillanó könnyeket, az elfojtott mosolyokat, az esetleges értetlenkedést. Mindent láttam, az őszinteség teljes volt, a szemem itta a látványt. Minden ízében szokatlan pillanat, ami éppen ezért csodálatos. Azt hittem, taszítani fog ez a kitárulkozás, hiszen sosem szerettem; ez az egyik ok, amiért rettegtem ettől a találkozótól. Most mégis jólesett végre szabadon beszélni kettőnkről, a szerelmünkről, annak gyümölcséről.
Robnak egy idő után mennie kellett, egy utolsó csók után itt hagyott bennünket. A székeket a TV elé húztuk, elhelyezkedtünk, vártuk, hogy kezdődjön Rob műsora, közben válaszolgattam további kérdéseikre.
- Kifogyhatatlan a kérdéstár, remélem nem bánod – vigyorgott rám Lizzy. Ragaszkodott hozzá, hogy így hívjam.
- Egyáltalán nem! - tiltakoztam kedvesen. - Jár nektek. Annyi év után... - sóhajtottam fel zavartan.
- Tizenhét év... nem lehetett könnyű – tűnödött el Victoria.
- Egy szavam sem lehet – sütöttem le a tekintetem. - Az a tizenhét év ugyanúgy az én saram, mint az övé. Ugyanannyira hibás vagyok, mint Rob, ha nem jobban – elhallgattam egy pillanatra, próbáltam lehűteni feltámadó bűntudatomat. - Borzasztóan sajnálom, hogy így alakult! Remélem meg tudtok bocsátani nekem. Egyszer. Majd valamikor...
- Ugyan, Rachel, nincs miért megbocsátanunk! - nyugtatgatott Victoria. Megérintette az arcomat, a szemébe néztem, láttam, komolyan gondolja, amit mondott. - Egyikünk sem haragszik rád. Ezért nem kell aggódnod.
- Ahogy mondja, Rachel – szólalt meg Lizzy mosolyogva. - Ez egy új kapcsolat, itt mindenki tiszta lappal indul. A múltban elkövetett hibákért nem vonunk felelősségre senkit. Senki nem ítél el téged azért, amit tettél. Nem tudjuk, milyen volt akkor neked. Lehet, hogy mi is így cselekedtünk volna. Ez nehéz kérdés.
- Nem is szeretünk erről beszélni Robbal.
- Nem tudjátok, hogy kéne kezelni, igaz? - tapintott a lényegre Claire. Bólintottam, mire szeretetteljesen elmosolyodott. - Megértjük, kincsem, ez természetes. Ne érezd rosszul magad miatta!
- Nem is tudom, mit mondhatnék... - szóltam meghatottan. - Olyan kedvesek vagytok mind, nem lehetek elég hálás!
Mielőtt felelhettek volna, elkezdődött Rob sajtótájékoztatója. Mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét, velem az élen. Onnantól kezdve, hogy fellépett, barátságosan mosolygott, integetett, minden felerősödött és... eltompult. A szívem eszeveszett dobogása, a légzésem, ami egyszeriben zilálássá vált, az izzadás, ami hirtelen cseppekben csapódott ki a bőrömön, a kezem remegése megsokszorozódott, a külvilág ennek ellentmondva távolodott, halványodott, lassan eltűnőben volt. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, mégsem tudtam szólni senkinek, hogy segítsen. A szemem káprázott, szédültem, a fejem hasogató dobszóval akart az őrületbe kergetni. Egyet akartam; legyen vége a szenvedésnek! Múljon el a rosszullét, ne kívánja senki sem, hogy saját kezemmel tépjem ki magamból a fájdalmat! A gyomrom rángatózott, öklendezve előreborultam, de mivel nem ettem egész nap semmit, nem tudtam kiadni magamból azt, ami valószínűleg az egész rosszullétet okozta. El sem tudtam képzelni, mi kárhoztathat ilyen kínokra. Hallottam a hangokat; ijedt, aggódó kiáltásokat, amik, mire elértek hozzám, csupán suttogásnak hatottak. Éreztem egy hűsítő kezet végigsuhanni az arcomon, mielőtt a földre zuhantam volna, s fejemet a padlóba ütve, elvesztettem volna az utolsó kapcsot, ami a külvilághoz kötött.