Hasadás
A gyomrom ezúttal is liftezett a repülőn, de most nem az aggodalomtól, hanem az izgatott várakozástól. Mióta Fred Lacey telefonált nem lehetett bírni velem. Annyira boldog voltam! Álmodni sem mertem, hogy ilyen lehetőség kínálkozik, erre tessék! Már csak néhány óra és látom Robertet. Aztán két nap...
Persze nehéz volt megállni, hogy ne áruljam el neki a meglepetést amikor tegnap este felhívott. Össze-vissza fecsegtem April ruhapróbájáról és arról, hogy Lucyvel és Janinenal moziba megyünk a jövőhéten. Semmit sem sejtett, én pedig büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni, hogy ne szóljak neki az utazásomról. Alig vártam, hogy lássam az arcát!
Vajon mit fog szólni? Meglepődik? Nem hisz a szemének? Bosszankodik? Lehet, hogy nem is örül majd nekem? Mi van, ha azt hiszi, hogy féltékenységből utaztam hozzá? Hogy ellenőrizzem, vagy ilyesmi?
Nem. Rob tudja, hogy tökéletesen megbízom benne. Az életemet is rábíznám. Örülni fog neki. Hiszen végre láthat!!! Végre együtt lehetünk!
Az odautat álmodozással töltöttem, tervezgettem, találgattam. Lehet, hogy megmutatja New Yorkot. Még sosem jártam a Nagy Almában, de az elmondottak alapján biztos vagyok benne, hogy tetszene. A pezsgés, a nyüzsgés városa, fények, emberek mindenütt... A legendás Central Park, a Szabadság szobor... Régi vágyam, hogy meglátogassam őket. És itt az alkalom, Robbal végig járhatjuk ezeket a helyeket. Kissé bosszankodva intettem le magamat: két napunk van össz-vissz, nem pazarolhatjuk ezt az időt városnézésre. Hiszen ha vége ennek a hercehurcának visszatérhetünk. Máskor is lehet nézelődni és vásárolgatni, most annyi a dolgunk, hogy minél jobban kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.
Őrült módjára rohantam a taxi állomásra, de így is tíz percbe telt fogni egy taxit. Előzőleg megbeszéltem Freddel, hogy hova kell mennem. A G.G. -re esett a választása, Rob mit sem sejtve ott fog várni rám. Eredetileg először le kellett volna adnom a táskáimat Rob szállodájának recepciójánál, de nem bírtam rászánni magam a kerülőútra. Így sokkal hamarabb vele leszek, mit számít az a néhány táska!
Nem kellett sokat autókáznom, hogy ott legyek. Megbeszéltem a taxissal, hogy a csomagjaimmal együtt várjon meg a kávézó előtt. Hevesen dobogó szívvel, a boldogságtól pirosló arccal vágtattam be a kávézóba, pillantásommal Robot kerestem. Nem találtam az ajtóval szemben lévő pultnál, beljebb sétáltam. Az idegességtől az ajkamat harapdáltam, az ujjaimat tördeltem. Mi van ha elment? Vagy ha el sem jött? És ha nem ez a megadott hely? Hogy fogom megtalálni?
Váratlanul megpillantottam a keszekusza hajtömeget, kirajzolódtak a széles vállak. Megkönnyebbültem, majd azon nyomban meg is dermedtem. Nem volt egyedül. A világ legszebb nőjének is kikiáltott Natasha Fielddel ücsörgött, a kávézó szélén lévő pultnál. Natasha halvány mosollyal az arcán ölelte át Robot, aki vigyorogva karolta át. A hátát dörzsölgette, cuppanós puszit nyomott a homlokára. Pár pillanatig így ültek, majd Natasha lassan elhúzódott Robtól, búcsúzóul megpaskolgatta az arcát.
Idillikus pillant.
Amivel mindennek vége.
Sosem éreztem még ilyet. Megállt az idő, a levegő dermedten vett körbe, nem mozdultam, nem pislogtam, nem vettem levegőt.
A szívem milliónyi darabban hevert életem romjain.
Tévedtem. Még soha, egyetlen egyszer sem törték össze a szívemet. Nem tört össze a szívem, amikor 17 évvel ezelőtt egyedül ébredtem abban a Los Angeles-i hotelnek a hálójában. Nem tört össze, amikor Rob közölte, hogy nem tud velünk lenni a karrierje miatt. Még akkor sem tört össze, amikor Rob balesetet szenvedett. Ezek mind felületes sérülések voltak, karcolások, horzsolások csupán. Égetően fájtak, de hamar begyógyultak, nem maradt heg utánuk.
Most tört össze a szívem. Éreztem, hogy felrobban, szétesik, darabjai messze-messze szállnak.
Életem szépségből és boldogságból felépített álomvára egy pillanat alatt megsemmisült.
Nem létezett más, csak a fájdalom.
Csak álltam és álltam, bámultam a tökéletes összhangot, egyetértést. A harmóniát, ami nekem örökre elveszett.
- Rachel! - hangzott a kiáltás.
Nem tudtam felfogni, hogy ez mit jelent. A fájdalom, a csalódottság, a szomorúság, az elkeseredettség és kilátástalanság minden mást kizárt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy hazudott. Minden értelmét vesztette. Az egész eddigi életem, különösen az együtt töltött hónapok értelmüket vesztették. Semmit nem ért az égető szerelem amit iránta éreztem, az elfogadás és bizalom, az, hogy a kezébe adtam a szívemet. Rábíztam, mondtam, hogy viselje gondját, és, hogy ez csakis az övé. Az életemet adtam a kezébe. És ő egy pillanat alatt összeroppantotta lelkem lényegét, letaszított a biztonságot nyújtó sziklaperemről, le, a feneketlen mélységbe, ahonnan nincs visszaút.
- Rachel! Úristen, el sem hiszem! Itt vagy!
Rob a világ legboldogabb mosolyával az arcán megindult felém, karját ölelésre tárta.
Felébredtem. Egyetlen szó nélkül hátat fordítottam neki, kirohantam az épületből. Úgy futottam, mintha az életemért futnék. És így is volt. Még egy pillanat azon a helyen, és meghalok.
Beugrottam a taxiba, elüvöltöttem magam, hogy induljon, majd hátra néztem. Hiba volt.
Rob a forgalommal nem foglalkozva rohant utánunk, teli torokból kiáltotta a nevemet. Felfordult a gyomrom. Remegő kezekkel kaptam a táskám után, kihúztam a cipzárt, majd ráhánytam a ruháimra. Hánytam, hánytam, de már nem volt minek kijönnie belőlem. A ruháimat és a táskámat beborította az undorító, gőzölgő hányadék, amitől szédülni kezdtem. Öklendezve terültem el az ülésen, a fejem majd szét robbant, zúgott a fülem, izzadtam, egész testemben remegtem. Hallottam a taxis kiáltásait, de nem tudtam válaszolni az aggódó kérdésekre. Halványan érzékeltem, hogy az autó elkanyarodik, majd megáll.
- Hölgyem, Uramisten, jól van? Mi történt? Mi a baj?
- Semmi...
Az iszonyatos rosszullét ellenére felültem, megkapaszkodtam az ülésben, és beszélni kezdtem, hogy megnyugtassam az aggódó férfit.
- Biztos valami rosszat ettem. Minden rendben. Kérem, vigyen a repülőtérre.
- Hiszen hányt! Majdnem elájult. Nem hagyhatom, hogy elmenjen anélkül, hogy egy orvos megnézné! Hívom a mentőket!
- Nem! Kérem, ne! Semmi baj, most már jól vagyok. Egy kis gyomorrontás az egész. Vigyen a repülőtérre!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Hölgyem. Kérem, hadd hívjak segítséget!
- Vigyen a repülőtérre! Most! - mondtam ellenkezést nem tűrően. Menekülni akartam, mindegy hová, csak el innen!
- De...
- Hívom a rendőrséget, ha nem visz azonnal a repülőtérre! - fenyegetőztem erőtlenül. A hangom nem volt túl meggyőző, de a szememben olyan tűz égett, ami bárkit elrettentett volna bármitől.
A sofőr hitetlenkedve bámult rám, majd szó nélkül beült az első ülésre és indított. A sebességhatárokat bőven átlépve haladt, perceken belül a repülőtéren voltunk. A pénztárcámban csak annyi pénzt hagytam, hogy haza tudjak menni, a többit az első ülésre dobtam. Felkaptam a táskáimat, kiszálltam a kocsiból, és még mindig remegő lábakkal elbotorkáltam a legközelebbi padig. Lerogytam rá, aztán csak ültem ott. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudtam, hogy kell-e egyáltalán csinálnom valamit. Mi értelme?
Mi értelme az egésznek?
Semmi. Semmi. Semmi.
Mindennek vége.
Megcsalt, átvert, megalázott, csak játszott velem. Kihasználta a hiszékenységemet, a naivságomat, azt az eltökélt szerelmet, amit iránta éreztem. Azt, amit nem viszonzott. Nem szeret. Lehet, hogy sosem szeretett.
Fölösleges ezen rágódni, hiszen láttam, amit láttam. Minden egyértelmű. Őt szereti, őt választotta, ővele van.
Ó, édes Istenem, hogy lehettem ilyen vak és ilyen ostoba? Minden egyértelmű. Négy és fél hónapon keresztül nem találkoztunk. Négy hónap alatt nem tudott hazajönni, egyszer sem. És azt sem mondta, hogy én utazzam hozzá. Telefonon keresztül könnyű hazudni, e-mailekben határok nélkül lehet kamuzni, arc nélkül mondhatja, hogy szeret.
Hiszen színész, az Isten szerelmére! Színész! Játékból él, hazugságból épül fel a világa.
És neki köszönhetően az én életem is egy hazugságból szőtt vágyálom volt. Csak én képzeltem, hogy minden olyan szép és jó? Hogy szeret, hogy velem akar élni, hogy én vagyok az, akiért született... Hogy csak én érek valamit az életében.
Hány nőnek mondhatta ezt? Hány szívet tört ripityára? És vajon még hányat fog? Natasha is így fog járni?
Natasha. Ó, hogy sohasem gyanakodtam! Hát, persze! A munkatársa, egy lehengerlően szép nő, okos és értelmes, csupa bűbáj és kedvesség, sikeres, népszerű és gazdag! Minden meg van benne, amire Rob vágyhat. És minek csupán áhítoznia rá, amikor meg is szerezheti? Két csodálatos ember, természetes, hogy megkívánják egymást. Tökéletesen összeillenek. Minden passzol.
Én vagyok a kakukktojás. Én vagyok az, aki kilóg a sorból, aki nem illik a képbe. Nem is tehet senki más róla, csak én. Miért nem vagyok szebb, okosabb, híresebb, gazdagabb? Miért nem olyan szexi a kisugárzásom, mint Natasháé? Miért nem vagyok elég jó?
Kétségek gyötörtek, nem győztem marcangolni magamat. Ez volt a sorsom.
Ha már elvesztettem mindent...
Elvesztettem a szerelmemet, az álmomat, a vágyaimat, a jövőmet, a lehetőséget, hogy olyan életem legyen, amilyenre mindig is vágytam, elvesztettem a reményemet, az önbecsülésemet. Mindent.
Mihez kezdjek most? Mi lesz velem? Az életemmel? Annievel?
Ő is elvesztette az apját, ezek után nincs remény egy boldog család létrehozására. Nincs többé apja, de anyja sem.
Valami meghalt bennem.
És ez a valami kiírtotta belőlem az életben maradás utáni késztetést is.
Nem akarok élni. Nem akarok tovább szenvedni.
Végig feküdtem a padon, érzelmektől rázkódó testem esetlenül terült el. Átöleltem magam, próbáltam megfeledkezni a mellkasomban tátongó ürességről. Lehetetlen volt. Képtelenség.
Megcsalásom képei egyre csak villogtak a szemem előtt, emlékeztetve a megaláztatásra.
Hogyan is tudnám elfelejteni? Ezek a képek életem végéig elkísérnek, sosem fogom elfelejteni őket. Érzem a sejtjeimben, az egész testemet átjárja, a kín mindent ural. És a kín egyet jelent Robbal, Natashával, elárulásommal.
És egy részem majd megfullad a vágyakozástól, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Fel akarok ébredni! Azt akarom, hogy az edmontoni lakásom hálószobájában legyek, Robbal az oldalamon. Azt akarom, hogy átöleljen és azt mondja, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, már vége van.
De tudtam, hogy ez a valóság, a kegyetlen igazság. Megtörtént, és ez ellen nem tehetek semmit.
Ó, bárcsak nem lenne igaz! Bárcsak egy tévedés lenne az egész! Nem lenne nálam boldogabb ember, ha kiderülne az egész csak egy buta félreértés, és van rá magyarázat!
De hogyan is lehetne az? Láttam, hogy mi csillogott a szemében. Szeretet. Láttam, hogy átölelte, láttam, hogy homlokon csókolta, láttam, hogy mosolyogtak.
Miért is ölelgetné? Igaz, hogy a kolléganője, de attól még nem kell ölelgetnie! Talán benne van a szerződésben, vagy mi?!
Nincs erre magyarázat!!! Megbocsáthatatlan amit tett, nem mentegethetem! Bár ezt szeretném. Azt akarom, hogy engem szeressen, hogy velem legyen, hogy én legyek a társa! Most is őrá vágyom, amikor attól a fájdalomtól reszketek, amit ő okozott.
Mindennek ő az oka. Megváltoztatta az életemet, átformált, más ember lettem neki köszönhetően. Ő adta nekem Anniet, a legszebb virágot életem élményeinek kertjében, s most ő is pusztulásra van ítélve. Mi lesz vele? Mit fog szólni a történtekhez? Ő olyan érzékeny, a lelke gyengéd, nem ismeri az emberek igazi énjét, ő egy szép, boldog világban él. Még csak 17 éves, miért kéne felébrednie ebből az álomból? És miért pont én legyek az aki felrázza? Hogyan kényszeríthet erre az apja?
Csak Annie fájdalma erősebb az enyémnél, az ő szenvedése az, ami képes megölni. Talán ez lesz a sorsom... És lehet, hogy meg is érdemlem.
Egy kezet éreztem a karomon, riadtan nyitottam ki a szememet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. Egy tiszta kék szempár bámult rám, az arc ami fürkészett napbarnított, selymes, szőkésbarna tincsek keresztezték.
- Jól érzi magát, hölgyem?
- I-Igen – a hangom reszketett, ahogy feleltem.
- Biztos, hogy minden rendben? - a kék szempár valósággal szuggerált.
- Igen.
- Segíthetek valamiben?
- Én... - gondolkozni kezdtem, mégis mitévő legyek. Itt vagyok egy repülőtér közelében, egy padon ülök, körülettem koszos, bűzölgő táskák. Az életem romokban hever. Mégis mit válaszoljak a feltett kérdésre?
- Esetleg hívjak egy taxit?
A taxikból mára elegem volt, az egyszer biztos. És amúgy is, haza kellett mennem. Haza. Anniehez.
Tudtam, hogy így nem mehetek haza, mégis mit szólna Annie? Mit mondanék neki?
A családom mit sem sejtett, nem tudnak segíteni.
Aprilt nem rángathatom ebbe az ügybe, így is annyi mindent tett már értünk. Értem.
Sam... Nem, neki ott van Jake, nem tehetem ezt vele. Nem vonszolhatom el mellőle, nem kérhetem, hogy húzzon ki a bajból, amit én okoztam.
Egyikük sem tudott semmit, ez a probléma. Ó, miért is nem mondtam el nekik? Ha tudják lehet, hogy figyelmeztettek volna, nem jó ötlet az utazás.
Janine és Lucy. Nem a végén még belerángatnák Anniet, vagy a szüleimet. És mégis, hogyan segíthetnének?
Sophie, Andrew, Christopher, ők mégiscsak a főnökeim, munkatársaim, nem tudhatnak erről. Elég magamban éreznem a szánalmat, még csak az hiányzik hogy mások is sajnálni kezdjenek!
Mégis kitől kérjek segítséget? Egyedül nem birkózom meg ezzel a problémával, de nem tudtam, ki lenne képes segíteni nekem. Kit keverhetek bele ebbe az ügybe? Ki az aki kiállna mellettem, támogatna, segítene, vigasztalna, de nem érintené kellemetlenül a helyzet, nem élne vissza a gyengeségemmel, nem emlegetné később, nem kérne ellenszolgáltatást? Ki az aki mellett biztonságban érezném magam, aki tudna gondoskodni rólam? Akinek elég nagy a szíve, hogy megszánjon, aki kedvesen bánna velem, van rá ideje, lehetősége, és nem sajnálja rám szánni? Aki ismer, aki szeret, akiben megbízom, akinél megszállhatnék?
Másodjára is nekifutottam, végignéztem barátaim, ismerőseim, szomszédaim névsorát, kerestem a megfelelő embert, de egyszerűen nem találtam senkit.
Mégis hogy lehetséges ez? Nem volt olyan nehéz megválaszolni a kérdést: egyszerűen senkit nem akartam belekeverni.
Villámként hasított belém a felismerés. Egy ember mégis van. Ő minden tekintetben megfelel, és már csak őrá vágyom.
Ian.
- Ööö... Tudna telefonálni?
- Persze. Szám, név?
- Név. Ian Teabing.
- Egy pillanat.
Elhajolt tőlem, majd felegyenesedett, tett néhány lépést hátrafelé és előkapta a telefonját. Ujjai sebesen nyomogatták a mobil gombjait, néhány másodperc elteltével pedig beszélni kezdett. Nem hallottam mit mond, értetlenkedve bámultam rá.
Két perc elteltével felmutatott hüvelykujjával mutatta, hogy sikerült elérnie Iant. A padhoz sietett és a kezembe nyomta a telefont.
- Beszélhet vele. Sikerült elérnünk a mobilján.
- Köszönöm.
Elfogott az izgalom, hiszen ezen áll vagy bukik minden.
- Ian? - szóltam halkan a telefonba.
- Rachel? Te vagy az? Rachel McAchlen?
- Igen, én vagyok az, szia!
- El sem hiszem. Mikor... ?
- Kilenc hónapja.
- Huh, hát nem hittem volna... Nem is reméltem, hogy valaha újra beszélni fogunk. Annyira sajnálom amit tettem, kérlek ne haragudj! Eszem ágában sem volt lerohanni téged, csak... Elvetted az eszem. Nem tudom mi ütött belém, nagyon sajnálom - hadarta.
- Én... nem haragszom. Ian, én a segítségedet kérem.
- Hát persze Rachel, hisz tudod. Bármikor számíthatsz rám. Miről van szó?
- Be tudnál fogadni?
- Tessék? Ezt meg hogy érted?
- Nem vagyok túl jól, és nincs hova mennem. Nincs más akit kérhetnék - kész érzelmi zsarolás. Nem tudom, hogy tehetem ezt vele. De... egyszerűen nincs más választásom.
- Mi történt? Jól vagy? És Annie?
- Nem vagyok túl jól. De Annivel minden rendben. Ian, mondd, tudsz nekem segíteni?
- Nem is kérdés. Hol vagy?
- Hát... New Yorkban.
- Hihetetlen mekkora mázlink van, Rachel – nevetett fel halkan.
- Hogy érted ezt?
- Karácsonyra vettem magamnak egy lakást, itt New Yorkban. Mindig is vonzott a város, és karácsony előtt adódott egy szuper lehetőség, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy itt vagyok New Yorkban. Küldök érted egy kocsit.
- Biztos vagy benne? - bizonytalankodtam. Hirtelen minden kétségem kétszeresére nőtt.
- Rachel, én mindig, mindenben a rendelkezésedre állok. Segítséget kértél, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt.
- El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok neked!
- Erre semmi szükség. Hol vagy most?
- A reptéren. A JFK-n.
- Máris szólok a sofőrömnek. Csak maradj ott ahol vagy, nemsokára megérkezik a kocsi. Idehoz, hozzám, itt megszállhatsz. És természetesen addig maradsz, ameddig csak akarsz. Mindenben segítek, amiben csak akarod.
- Ian... Köszönöm.
- Rachel... Tudod, hogy érzek irántad.
Nem válaszoltam semmit. Nem álltam készen erre.
Kinyomtam a telefont, és átnyújtottam a fiatalembernek, aki a segítségemre segített.
- Köszönöm, megmentett engem. Nagyon köszönöm!
- Minden rendben?
- Igen, beszéltem egy... ismerősömmel. Értem küld egy kocsit, nála fogok megszállni. Minden rendben, köszönöm!
A táskámért nyúltam, a pénztárcámat akartam elővenni, mire a férfi nevetésben tört ki.
- Ugyan, kérem! Örülök, hogy segíthettem.
- Én örülök, hogy segített!
- Akkor... Én megyek vissza dolgozni, rendben? Most már minden rendben lesz, ugye?
- Persze, menjen nyugodtan. Megleszek.
- Ha bármilyen segítségre szüksége van, csak menjen a reptérre!
- Köszönöm.
A férfi barátságosan rám mosolygott, majd egy könnyed intéssel búcsúzva elsétált.
Valamilyen kétségbeesetten megkönnyebbült sóhajtással dőltem hátra. Ian! Miért is nem rá gondoltam először? Tudhattam volna, hogy segít nekem. Nincs még egy ilyen ember a Földön! Azok után amit vele tettem, képes önzetlenül segíteni nekem. És miért? Mert kedvel. Fel nem foghattam mit kedvel bennem, és miért teszi meg ezt értem. Megtehette volna, hogy elutasít, de nem tette. Sőt, még ő kért bocsánatot! Milyen nemeslelkű ember, a legtisztább lelkű, akivel valaha találkoztam.
De még az ő kedvessége sem tudott megvigasztalni. A felszínes megkönnyebbülés alatt ott tombolt a szomorúság, a fájdalom. El fog múlni ez az égető fájdalom? Vagy örökre ezt a tépő-marcangoló érzést fogom érezni a mellkasomban? Elmúlhat a fájdalom? Meggyógyulhat az összetört szív?
A bennem élő aprócska remény ellenére tudtam, hogy nem. Sosem leszek olyan, mint régen. A változás túl erős, ezek után nem térhet vissza az életem a normális kerékvágásba. Ahhoz túl sok sérelem ért, a fájdalom túlságosan szétzilált.
És lehet, hogy nem is akartam, hogy minden olyan legyen, amilyen Ő előtte volt. Mi lenne abban a jó? 17 évig vártam rá, aztán 10 hónapot szenteltem neki az életemből, mindezt azért, hogy ne legyen életem utána. Élet utána... Elképzelhetetlen. Ő a levegő, a tűz, a víz, az energia ami átjár, a láng ami a szememben ég, Ő érte dobog a szívem, ő tombol a gondolataimban, mert Ő minden.
Hogy élhetek úgy, hogy semmim nincs? Miért éljek? És mégis, értem ki él?
Lassan lement a nap, fáradtan állapítottam meg, hogy túl vagyok életem legrosszabb napján. Mert ennél rosszabb már nem lehet, nem igaz? Én legalábbis nem tudtam ennél szörnyűbb, rémesebb napot elképzelni.
Bár, erre a fordulatra sem számítottam, szóval ki tudja? Lehet, hogy a java még csak most jön.
Egy autó reflektorai villantak a szemembe, dudálást hallottam, majd lefékezett mellettem egy elegáns, fekete Mercedes, kipattant belőle az édes, kis öreg bácsi, az, aki múltkor is Ian kocsiját vezette. Felismertem, és az a felismerés egy kis nyugalmat hozott háborgó szívemnek. Igen, minden rendben lesz. Jó helyen leszek, vigyázni fognak rám. Nekem csak annyi a dolgom, hogy szenvedjek. A öregúr is felismert, az arcán valamilyen szerető mosoly terült el, a hangja csupa érzelem volt amikor köszöntött.
- Miss McAchlen!
Hálás pillantással csusszantam be a kocsiba, aminek ajtaja nyitva várt. A bácsika bepakolta a táskáimat, majd bezárta az ajtómat, és ő is beszállt. Szó nélkül indított, és némasága az egész út alatt kitartott. Nem is volt miről beszélnünk. A hátsóülésen párna és takaró várt, egy kis kosárban szendvics, nassolnivaló és ásványvíz kuksolt. Ian mindenre gondolt. És csak most fedeztem fel a kis jegyzettömböt és tollat, mellette mobiltelefont. Már csak egy nesszeszer hiányzik! Kis híján kitört belőlem a nevetés, amikor a kezembe akadt egy cipzáros, piros nesszeszer. Kinyitottam, és tátva maradt a szám. Fésű, szájvíz, fogselyem, mentolos cukorka, dezodor, mini parfüm, ajakbalzsam és kézkrém volt benne a zsebkendők mellett. Hogy ismerhet ennyire?
Az út elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbeszedjem magam, és kissé felfrissüljek. És persze ahhoz is, hogy az érzelmeim elragadjanak. Újult erővel tört rám a nyugtalanság, figyelmesség és gondoskodás ide vagy oda.
A gondolataim ide-oda csapódtak, nem bírtak egy helyen megállapodni. Rob. Ian. Annie. És legfőképpen a saját fájdalmam. Az önzőségem ellen minden porcikám tiltakozott, de mit tehettem? Nem tudtam megfeledkezni róla.
Az autó lassított, majd lefékezett. Kinéztem az ablakon, és elállt a lélegzetem. Egy körülbelül 50 emelet magas, üveggel borított épület előtt parkoltunk le, egy varázslatosan elegáns és impozáns lakóház előtt. Divattervezők ruháiba öltözött gyönyörű nők sétáltak ki-be, oldalukon jóképű férfiakkal, néhány csintalan gyereket is láttam. Fiatal hordárok rohangáltak , csomagokat cipeltek, néhányan uszkárokat, spánieleket, vizslákat sétáltattak. Hová csöppentem? Egy tipikusan magas színvonalú, New York-i élet kellős közepébe.
- Megérkeztünk.
Nem tudtam mit válaszolni. A bizonytalanság a hatalmába kerített, alig bírtam magammal, legszívesebben feltéptem volna az ajtót és elmenekültem volna. De hova? Hiszen ott voltam ahová menekülni készültem.
- Ha gondolja felkísérhetem, vagy megkérhetek valakit, hogy felkísérje. Vagy feltelefonáljunk Mr.Teabing-nek?
- Nem - válaszom bizonytalan volt, és az egészre rátett egy lapáttal, hogy nem mozdultam.
Néhány másodpercig tanácstalanul nézett rám a sofőr, majd hangos dudálást hallottunk.
- A bejárat előtt állunk. Nem akarom siettetni, de ki kellene szállnia. Mr.Teabing lakása a 726-os.
- Értem.
Még mindig mozdulatlanul ültem. A félelem megbénított. Mintha egy eddig ismeretlen, húsevő növény indái gabalyodtak volna a lábamra, és kötöttek volna a Mercedes bársonyos, fekete üléseihez.
Újabb dudálások.
- Kérem, hölgyem! Ki kell szállnia! Beparkolok a garázsba, utána felviszem a csomagjait. Mr.Teabing már várja önt.
Mr.Teabing.
Minden erőmet összeszedve kipattantam a kocsiból, majd befutottam az épületbe. Idegen kiáltásokat hallottam, néhány kéz utánam kapott, nem tudták mire vélni a sietségem. És én sem tudtam. Mi ütött belém? Mielőtt bezáródott volna a liftajtó beugrottam, nem törődve az emberek zsémbelődésével. Megnyomtam a 700-as gombot, mire többen méltatlankodva morgolódtak, láttam, hogy néhányan a szájukat húzzák, vagy a szemüket forgatják. Nem érdekelt. A lift nem volt elég gyors. Gyorsabban, gyorsabban! A lábammal doboltam, s amikor megálltunk kisűvítettem a liftből. Rohantam, zaklatottan kerestem a 726-os lakást. Mi ütött belém? Csak erre tudtam gondolni.
Egyszercsak megláttam egy nyitott ajtót, és az ajtóban ott állt Ian. Az arcán valamilyen érthetetlen kifejezés ült, boldogság, szomorúság, csalódás, meglepettség, hála keveréke. Az ismerős barna szempár elfelejtett melegséggel töltötte meg a bensőm.
Élek.
2010. augusztus 20., péntek
2010. augusztus 9., hétfő
Díjak
Kedves olvasók és ide látogatók!
Nem is emlékszem már, hogy mikor kaptam meg az első díjamat, csak abban vagyok biztos, hogy régen volt. Sajnos úgy álltam hozzá, hogy majd feltöltöm, majd valamikor, ha lesz rá időm, kedvem, stb. Mostanra azonban nyolcra nőtt a díjaim száma, és észbe kaptam, hogy fel kéne tennem az oldalamra a díjakat, a nyilvánosság előtt meg kéne köszönnöm és tovább kellene adnom!
Szóval, nagyon sajnálom, hogy eddig húztam a dolgokat! Ne higgyétek, hogy nekem nem fontosak ezek a kitüntetések, mert igenis azok! Boldoggá tesz, hogy értékelitek a munkámat, és nagyon hálás vagyok, hogy gondoltatok rám, és fáradoztatok miattam!
Óriási köszönet jár az alábbi személyeknek:
Lilla: http://fromthelovefanfic.blogspot.com/
és http://theonlyroadfanfic.blogspot.com/
Lana: http://vagyakszarnyan-fejezetek.blogspot.com/
Köszönöm lányok, nagyon rendesek vagytok!
Két kedvenc " írásos " blogom van:
Mimi/Tűzliliom: http://www.barsony.blogspot.com/
Bunny: http://www.theimmortalheart.blogspot.com/
Ezeknek a fantasztikus íróknak szeretném tovább adni a díjakat! Mimi, Bunny, nagyon szeretem a történeteiteket, rendszeres olvasótok és nagy rajongótok vagyok! Gratulálok a műveitekhez és további sok sikert kívánok!
( Az alkotókat értesítettem a díjakról.)
A Robert Pattinson fanfictionért járó díjat nem tudom továbbadni, ugyanis a kedvenc írásaimnak nem Robert a témája!!!
És mivel egyszerre tettem fel a díjakat, úgy gondoltam, hogy írnék néhány sort magamról, és a történetemről. Remélem, hogy így megfelel, és nem lesz belőle probléma!
Tizenöt éves, nyilas jegyben született magyar lány vagyok. A szüleimmel egy társasházban lakunk, testvérem nincs. Büszke tulajdonosa vagyok egy másfél éves aranyhörcsögnek, aki a Mimóza névre hallgat. Művészeti iskolába jártam, nyolc évig táncot tanultam. Egyértelműen nem volt jó döntés ez az iskola, ugyanis nincs érzékem a tánchoz, és nem is szeretem. Most leszek tizedikes a városunk egyik legjobb gimnáziumában, ahol biológia szakon tanulok. A későbbiekben szeretnék vagy a biológiával, vagy az írással foglalkozni.
Mindig is szerettem írni, azt hiszem hetedikes voltam amikor elkezdtem írni az első komolyabb művemet. Nyolcadikos voltam, amikor földrajz tanulás közben bevillant egy történet, ez lett a Sorsdöntő éjszaka. A dolog laza írogatásnak indult, de beleszerettem a sztoriba és a szereplőkbe, így az a döntésem született, hogy megírom az egész történetet.
2008. december huszonkettedikén láttam először az Alkonyat-ot, ami megváltoztatta az életemet. Rajongok a könyvekért, a filmekért, a zenéjéért, a szereplőiért, és általánosságban mindenért ami az Alkonyat-tal kapcsolatos. Szeretem Jacob-ot, de határozottan Team Edward vagyok, nekem Ő az igazi.
Szabadidőmben szeretek olvasni, írni, zenét hallgatni. Kedvenc könyveim az Alkonyat sorozat darabjai, de szeretem a Burkot is. Gyerekkorom nagy kedvencei közé tartozott Nógrádi Gábor, az összes könyve megvan, és mindet olvastam. A tinikorszakomban szerettem a könnyed, csajos könyveket, tetszettek például Thomas Brezina és Jacquelina Wilson könyvei. Komolyabb fejjel inkább a régi francia művel érdekelnek, mint a Parfüm - egy gyilkos története, a Szépfiú, vagy a Vörös és fekete. Mozifüggő vagyok, ha tehetném minden nap moziba mennék. Mind a filmek, mind a zenék terén mindenevő vagyok. De az abszolút favorit zenekarom a Muse!
Négy éve lovagolok, három évig Pony Club tag is voltam.
Azt hiszem ennyi elég volt belőlem, most jöjjön öt " kulisszatitok " a Sorsdöntő éjszaka-ról!
1.Beletettem olyan apróságokat, amiket én is szeretek, vagy nem szeretek. Rachel kedvenc nassolnivalója a csokis mazsola, amit én is imádok. Viszont ki nem állhatom a karemellás popcornt.
2. Sosem ültem repülőn, de még repülőtéren sem voltam meg, így nem tudtam, hogyan is kéne leírnom a repülőtéri jelenetet. Ez az oka ha valami nem stimmel.
3. Edmonton kiválasztását nagy kutatómunka előzte meg. Az utcaneveket Google Map-en kerestem meg és választottam ki.
4. Ian azért lett Ian, mert a Burok egyik főszereplőjének is ez a neve, és ez a karakter nagy hatással volt rám. A Teabing nevet a legjobb barátnőm javasolta, az egyik Dan Brown könyv alapján, ez ugyanis " nagyon brit név " .
5. Írás közben szinte mindig zenét hallgatok, mégis néha gondot okozott zenét választani bizonyos részekhez.
Remélem sikerült mindent rendben megcsinálnom.
Köszönöm még egyszer a díjakat, a segítséget és támogatást!
Köszönet illet még titeket, kedves, szeretett olvasóim! Nélkületek az egész semmit nem érne.
Mimi, Bunny, remélem, hogy örültök a díjaknak!
Köszönettel: Helena
Nem is emlékszem már, hogy mikor kaptam meg az első díjamat, csak abban vagyok biztos, hogy régen volt. Sajnos úgy álltam hozzá, hogy majd feltöltöm, majd valamikor, ha lesz rá időm, kedvem, stb. Mostanra azonban nyolcra nőtt a díjaim száma, és észbe kaptam, hogy fel kéne tennem az oldalamra a díjakat, a nyilvánosság előtt meg kéne köszönnöm és tovább kellene adnom!
Szóval, nagyon sajnálom, hogy eddig húztam a dolgokat! Ne higgyétek, hogy nekem nem fontosak ezek a kitüntetések, mert igenis azok! Boldoggá tesz, hogy értékelitek a munkámat, és nagyon hálás vagyok, hogy gondoltatok rám, és fáradoztatok miattam!
Óriási köszönet jár az alábbi személyeknek:
Lilla: http://fromthelovefanfic.blogspot.com/
és http://theonlyroadfanfic.blogspot.com/
Lana: http://vagyakszarnyan-fejezetek.blogspot.com/
Köszönöm lányok, nagyon rendesek vagytok!
Két kedvenc " írásos " blogom van:
Mimi/Tűzliliom: http://www.barsony.blogspot.com/
Bunny: http://www.theimmortalheart.blogspot.com/
Ezeknek a fantasztikus íróknak szeretném tovább adni a díjakat! Mimi, Bunny, nagyon szeretem a történeteiteket, rendszeres olvasótok és nagy rajongótok vagyok! Gratulálok a műveitekhez és további sok sikert kívánok!
( Az alkotókat értesítettem a díjakról.)
A Robert Pattinson fanfictionért járó díjat nem tudom továbbadni, ugyanis a kedvenc írásaimnak nem Robert a témája!!!
És mivel egyszerre tettem fel a díjakat, úgy gondoltam, hogy írnék néhány sort magamról, és a történetemről. Remélem, hogy így megfelel, és nem lesz belőle probléma!
Tizenöt éves, nyilas jegyben született magyar lány vagyok. A szüleimmel egy társasházban lakunk, testvérem nincs. Büszke tulajdonosa vagyok egy másfél éves aranyhörcsögnek, aki a Mimóza névre hallgat. Művészeti iskolába jártam, nyolc évig táncot tanultam. Egyértelműen nem volt jó döntés ez az iskola, ugyanis nincs érzékem a tánchoz, és nem is szeretem. Most leszek tizedikes a városunk egyik legjobb gimnáziumában, ahol biológia szakon tanulok. A későbbiekben szeretnék vagy a biológiával, vagy az írással foglalkozni.
Mindig is szerettem írni, azt hiszem hetedikes voltam amikor elkezdtem írni az első komolyabb művemet. Nyolcadikos voltam, amikor földrajz tanulás közben bevillant egy történet, ez lett a Sorsdöntő éjszaka. A dolog laza írogatásnak indult, de beleszerettem a sztoriba és a szereplőkbe, így az a döntésem született, hogy megírom az egész történetet.
2008. december huszonkettedikén láttam először az Alkonyat-ot, ami megváltoztatta az életemet. Rajongok a könyvekért, a filmekért, a zenéjéért, a szereplőiért, és általánosságban mindenért ami az Alkonyat-tal kapcsolatos. Szeretem Jacob-ot, de határozottan Team Edward vagyok, nekem Ő az igazi.
Szabadidőmben szeretek olvasni, írni, zenét hallgatni. Kedvenc könyveim az Alkonyat sorozat darabjai, de szeretem a Burkot is. Gyerekkorom nagy kedvencei közé tartozott Nógrádi Gábor, az összes könyve megvan, és mindet olvastam. A tinikorszakomban szerettem a könnyed, csajos könyveket, tetszettek például Thomas Brezina és Jacquelina Wilson könyvei. Komolyabb fejjel inkább a régi francia művel érdekelnek, mint a Parfüm - egy gyilkos története, a Szépfiú, vagy a Vörös és fekete. Mozifüggő vagyok, ha tehetném minden nap moziba mennék. Mind a filmek, mind a zenék terén mindenevő vagyok. De az abszolút favorit zenekarom a Muse!
Négy éve lovagolok, három évig Pony Club tag is voltam.
Azt hiszem ennyi elég volt belőlem, most jöjjön öt " kulisszatitok " a Sorsdöntő éjszaka-ról!
1.Beletettem olyan apróságokat, amiket én is szeretek, vagy nem szeretek. Rachel kedvenc nassolnivalója a csokis mazsola, amit én is imádok. Viszont ki nem állhatom a karemellás popcornt.
2. Sosem ültem repülőn, de még repülőtéren sem voltam meg, így nem tudtam, hogyan is kéne leírnom a repülőtéri jelenetet. Ez az oka ha valami nem stimmel.
3. Edmonton kiválasztását nagy kutatómunka előzte meg. Az utcaneveket Google Map-en kerestem meg és választottam ki.
4. Ian azért lett Ian, mert a Burok egyik főszereplőjének is ez a neve, és ez a karakter nagy hatással volt rám. A Teabing nevet a legjobb barátnőm javasolta, az egyik Dan Brown könyv alapján, ez ugyanis " nagyon brit név " .
5. Írás közben szinte mindig zenét hallgatok, mégis néha gondot okozott zenét választani bizonyos részekhez.
Remélem sikerült mindent rendben megcsinálnom.
Köszönöm még egyszer a díjakat, a segítséget és támogatást!
Köszönet illet még titeket, kedves, szeretett olvasóim! Nélkületek az egész semmit nem érne.
Mimi, Bunny, remélem, hogy örültök a díjaknak!
Köszönettel: Helena
39.rész
Füles
Mára már megszoktam a telefon állandó csörgését. Samről mostanában csak telefonon hallottam, a szerelem teljesen elvette az eszét. Azt mondta Jake az igazi, ő az akire mindig is vágyott. Nem kevés találkozót mondott le miatta, szinte minden idejüket együtt töltötték. April az esküvő megszervezésével van elfoglalva foglalatoskodott, ki sem látszott a teendőkből. Sammel és a húgával együtt leszünk a koszorúslányok, a tanúja pedig az egyik Joshsal közös barátjuk lesz. Az elmaradhatatlan templomi szertartás után Edmontól nem messze fognak tartani egy kerti partit. Utána egy európai körutazás jön, az állomások pedig a szerelem városai lesznek: Róma, London, Párizs...
Meg aztán Sophieval is gyakran beszélgettem telefonon, az utóbbi időben elmélyült a barátságunk, gyakran ebédeltünk együtt, vagy mentünk el vásárolgatni, és arról is beszéltünk, hogy nem csak „ alkalmi ” újságíró leszek a lapjánál.
Nem lepődtem meg amikor a telefonom játszani kezdte az ismerős dallamot, azt viszont nem értettem, hogy miért hív valaki Los Angelesből. Egyetlen ember hívására számíthattam Los Angelesből, az pedig az ott élő nővérem volt. A szám viszont nem volt ismerős.
- Halló?
- Rachel McAchlen? - nem ismertem fel a telefonáló hangját.
- Igen, én vagyok az. Kivel beszélek?
- Oh, jó napot Rachel! Fred vagyok, Rob menedzsere.
Csodálkoztam a haverkodó hangnemem, de nem ez volt az amin igazán fennakadtam. Rob menedzsere keres telefonon, az, akivel pár hónappal ezelőtt dühödten üvöltöztem, és elküldtem a jó büdös francba. Erre most csak úgy felhív, és kedveskedve beszélget velem?
- Fred Lacey? Ó! Jó napot.
- Ne érezze magát kellemetlenül, Rachel... Ugye nem baj ha tegeződünk?
- Ööö... Nem, nem probléma. Természetesen! Helló Fred!
- Helló Rachel! És kösz!
Egy pillanatig egyikünk sem szólt, a kínos hallgatás az ujjaim tördelésére késztetett.
- Beszéltem Robbal a kirohanásodról, és teljesen megértem. Semmi baj. Spongyát rá – hadarta egy szuszra.
Hal módjára tátogtam, majd egy belső hang késztetésére ennyit nyögtem ki:
- Oh, tényleg? Klassz. Kösz szépen.
- Akkor ezt megbeszéltük. Azért telefonálok, hogy szóljak, hogy ezen a hétvégén nem lesz forgatás, de erről Rob még nem tud. Arra gondoltam, hogy leugorhatnál New Yorkba egy hétvégére. Együtt tölthetnétek egy kis időt, szerintem mindkettőtökre ráférne egy kis kikapcsolódás, és amúgy is rég voltatok együtt. Hiányzol neki!
- Nekem is hiányzik - motyogtam sután.
- Ezért mondom. Lefoglalom neked a repülőjegyet. Robnak egy egész lakosztálya van a hotelben, ott megszállhatsz. Két nap kettesben, erre van szükségetek.
- Ez lehetséges? - nem akartam hinni a fülemnek. Ez a „ túl szép, hogy igaz legyen „ kategóriába tartozott.
- Persze. Én vagyok a menedzsere, el tudom intézni. Különben sem kell erről senkinek tudnia. Két nap az egész.
- Nem is tudom...
- Figyelj, velem nem kell udvariaskodnod! Elég laza pasas vagyok, Rob tudna mesélni. Csak kérdezd meg! - ez a hangjából és a beszédstílusából már rég kiderült.
- Mindenképpen megkérdezem - nyögtem zavartan..
- Szóval? Benne vagy?
- Igen – mi mást válaszolhattam volna?
- Komolyan? Ez szuper! Máris intézem. Visszahívlak, okés?
Már ki is nyomta. Levegő után kapkodtam, valahogy felkavart a hír. Két nap egy hotelben, egyes - egyedül Robbal. Igen, ez túl szép volt, hogy igaz legyen. És pont ezért már azt terveztem, hogy milyen ruhákat fogok magammal vinni a kiruccanásra. Nem tudtam gátat szabni az álmodozásnak, képzeletben máris a karjaiban voltam. Négy és fél hónapja nem voltunk igazán együtt. Igaz sokat beszéltünk telefonon, rendszeresen emaileztünk, képeket küldözgettünk egymásnak, ott volt a webkamera is, de ez nem ér fel egyetlen együtt töltött perccel sem. Látnom kell őt, nem elég a nevetését hallanom, látnom kell a fényt a szemeiben. Látnom kell az imádott féloldalas mosolyt az arcán, látnom kell amikor a homlokát ráncolja, amikor zavartan pislog, amikor a hajába túr... Éreznem kell a lélegzetét a fülemnél, amikor szerelmet vall, hallani akarom megnyugtató szuszogását magam mellett az ágyban, minden vágyam a hangjában gyönyörködni. Éreznem kell ujjainak finom simítását a kulcscsontomon, kellenek a biztonságot sugárzó erős karok.
A távkapcsolat csak eleinte viselt meg, később nem okozott gondot az egyedüllét. Biztos voltam abban, hogy szeret, a saját érzéseim is megnyugtattak. Tudtam, hogy visszatér, nem kellett félnem az elszakadástól. Minden beszélgetésben elhangzott a varázsszó, és tudtam, hogy tényleg így érez. Vissza akart térni hozzám, én pedig tárt karokkal vártam.
Most mégis belém hasított az érzés, hogy hiányzik. Hosszú volt a külön töltött idő, és ez a négy hónap kezdte feszegetni a tűrőképességem határait. Pedig még két hónap állt előttünk.
Hatalmasat ugrottam amikor megcsörrent a telefon, majd remegő kézzel a fülemhez tartottam.
- Fred?
- Igen. Kész is. Szombat reggel 8-kor indul a géped. Elintézem, hogy Rob mit sem sejtve egy kávézóban, vagy hasonlóban legyen, ott meglepheted. Aztán két nap együtt. Váltottam egy jegyet, amivel bármikor hazajöhetsz. Majd meglátjuk, hogy hogy jön ki a lépés. Vasárnap este, vagy hétfő reggel.
- Ez nagyszerű! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg – a hangomból áradt a meghatottság.
- Egy jókedvű Robbal. Szerintem el sem tudod képzelni milyen mióta visszatért.
- Miért, milyen?
- Csak a forgatáson látom benne a régi tüzet. Amikor forog a kamera, és ő egy a karakterrel... Akkor igen. A szenvedélye a filmezés. De már ez sem a régi. Azt látom benne, hogy be akarja fejezni, le akarja tudni ezt az egészet, hogy visszatérhessen Edmontonba, hozzátok. Máskor csak árnyéka a régi önmagának, hiányzik belőle valami. Tudom, hogy rád van szüksége!
- Hát... Erre nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve. Az arcomat elöntötte a pír.
- Jót fog tenni nektek egy kis romantika.
- Mégis... mennyit tudsz?
- Sokat, Rachel, sokat. Rob és én nem csak kollégák vagyunk, barátok is.
- Igen, mesélt erről.
- Nekem is mesélt rólad. Még nem találkoztunk, de már kedvellek.
Felnevettem, de a szívemet egy hideg kéz szorította. Nem hittem, hogy Robot is ennyire megviseli a különlét. Amikor beszéltünk, azt hallottam a hangjában, s a szavai is azt mondták, hogy kitart az elhatározása mellett, keményen megcsinálja azt amit elvállalt. Én többször fejeztem ki elégedetlenségemet a távollétével kapcsolatban.
- Rachel? Ott vagy?
- Persze, csak egy kicsit elkalandoztam. Bocsi.
- Semmi gond. Megértem. A feleségemmel egy évig éltünk egymástól távo a munkánk miatt. Iszonyatosan kemény volt, mindkettőnket megviselte. Majdnem rá ment a kapcsolatunk. Most már öt éve vagyunk házasok, imádjuk egymást. A különélés csak erősebbé tett minket. Hidd el, nektek is menni fog!
- Úgy legyen - sóhajtottam nem túl meggyőzően.
- Fel a fejjel! Akkor szombaton!
- Igen, és nagyon köszönöm! Ez nagyon rendes tőled, főleg azután amit novemberben műveltem...
- Felejtsük el! - nevetett fel.
- Köszönöm.
- Szia Rachel!
- Szia!
Felkiáltottam amikor letettem a telefont. Robhoz utazom! Vele fogom tölteni a hétvégét! Kettesben egy szállodában... Négy és fél hónap után. A mocskos írói fantáziám máris beindult. Hiába, javíthatatlan vagyok!
- Anya?
Annie az iskola táskájával a hátán akkor toppant be a lakásba. Odasiettem és a karomba zártam.
- Minden rendben? - kérdezte gyanakodva.
Összeborzoltam a haját, majd elnevettem magam.
- Minden a legnagyobb rendben! Képzeld, Fred Lacey telefonált, hogy a hétvégén forgatási szünet lesz, és utazzam le Robhoz, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Szombaton indulok.
- Mi?! Mi?! Úristen, ez nagyszerű! - kiáltotta.
Szorosan átölelt, ringatózva bukdácsoltunk a konyhába. Annie feltépte a hűtőajtót és kikapta a csokifagyit, a tejszínhabbal együtt.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Annyira örülök, Anya! Ez szuper hír.
- Biztos nem baj? - hirtelen elbizonytalanodtam.
Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz Annivel azalatt a két nap alatt. Hova fog menni? Ki fog rá vigyázni? És mégis mit szól hozzá, hogy nélküle megyek?
- Miért lenne? - értetlenkedett.
- Hát... hogy egyedül hagylak - nyögtem fülig pirulva.
Pontosan úgy reagált, ahogy gondoltam.
- Anya, ne butáskodj! Dehogy baj! Úgyis beszéltük, hogy le kéne utaznom Nagyiékhoz, hát most megteszem. Náluk töltöm a hétvégét, biztos örülni fognak. És te nyugodtan elmehetsz Apához!
- Annyira büszke vagyok rád! - megsimogattam az arcát. A szívemet elöntötte a szeretet, amit iránta éreztem. Tudhattam volna, hogy ilyen remekül fog reagálni, mindig is önzetlen és segítőkész volt, könnyen alkalmazkodott az új helyzetekhez.
- El is várom.
Felnevettünk, boldogan és izgatottan. Mesés hétvége áll előttünk!
Mára már megszoktam a telefon állandó csörgését. Samről mostanában csak telefonon hallottam, a szerelem teljesen elvette az eszét. Azt mondta Jake az igazi, ő az akire mindig is vágyott. Nem kevés találkozót mondott le miatta, szinte minden idejüket együtt töltötték. April az esküvő megszervezésével van elfoglalva foglalatoskodott, ki sem látszott a teendőkből. Sammel és a húgával együtt leszünk a koszorúslányok, a tanúja pedig az egyik Joshsal közös barátjuk lesz. Az elmaradhatatlan templomi szertartás után Edmontól nem messze fognak tartani egy kerti partit. Utána egy európai körutazás jön, az állomások pedig a szerelem városai lesznek: Róma, London, Párizs...
Meg aztán Sophieval is gyakran beszélgettem telefonon, az utóbbi időben elmélyült a barátságunk, gyakran ebédeltünk együtt, vagy mentünk el vásárolgatni, és arról is beszéltünk, hogy nem csak „ alkalmi ” újságíró leszek a lapjánál.
Nem lepődtem meg amikor a telefonom játszani kezdte az ismerős dallamot, azt viszont nem értettem, hogy miért hív valaki Los Angelesből. Egyetlen ember hívására számíthattam Los Angelesből, az pedig az ott élő nővérem volt. A szám viszont nem volt ismerős.
- Halló?
- Rachel McAchlen? - nem ismertem fel a telefonáló hangját.
- Igen, én vagyok az. Kivel beszélek?
- Oh, jó napot Rachel! Fred vagyok, Rob menedzsere.
Csodálkoztam a haverkodó hangnemem, de nem ez volt az amin igazán fennakadtam. Rob menedzsere keres telefonon, az, akivel pár hónappal ezelőtt dühödten üvöltöztem, és elküldtem a jó büdös francba. Erre most csak úgy felhív, és kedveskedve beszélget velem?
- Fred Lacey? Ó! Jó napot.
- Ne érezze magát kellemetlenül, Rachel... Ugye nem baj ha tegeződünk?
- Ööö... Nem, nem probléma. Természetesen! Helló Fred!
- Helló Rachel! És kösz!
Egy pillanatig egyikünk sem szólt, a kínos hallgatás az ujjaim tördelésére késztetett.
- Beszéltem Robbal a kirohanásodról, és teljesen megértem. Semmi baj. Spongyát rá – hadarta egy szuszra.
Hal módjára tátogtam, majd egy belső hang késztetésére ennyit nyögtem ki:
- Oh, tényleg? Klassz. Kösz szépen.
- Akkor ezt megbeszéltük. Azért telefonálok, hogy szóljak, hogy ezen a hétvégén nem lesz forgatás, de erről Rob még nem tud. Arra gondoltam, hogy leugorhatnál New Yorkba egy hétvégére. Együtt tölthetnétek egy kis időt, szerintem mindkettőtökre ráférne egy kis kikapcsolódás, és amúgy is rég voltatok együtt. Hiányzol neki!
- Nekem is hiányzik - motyogtam sután.
- Ezért mondom. Lefoglalom neked a repülőjegyet. Robnak egy egész lakosztálya van a hotelben, ott megszállhatsz. Két nap kettesben, erre van szükségetek.
- Ez lehetséges? - nem akartam hinni a fülemnek. Ez a „ túl szép, hogy igaz legyen „ kategóriába tartozott.
- Persze. Én vagyok a menedzsere, el tudom intézni. Különben sem kell erről senkinek tudnia. Két nap az egész.
- Nem is tudom...
- Figyelj, velem nem kell udvariaskodnod! Elég laza pasas vagyok, Rob tudna mesélni. Csak kérdezd meg! - ez a hangjából és a beszédstílusából már rég kiderült.
- Mindenképpen megkérdezem - nyögtem zavartan..
- Szóval? Benne vagy?
- Igen – mi mást válaszolhattam volna?
- Komolyan? Ez szuper! Máris intézem. Visszahívlak, okés?
Már ki is nyomta. Levegő után kapkodtam, valahogy felkavart a hír. Két nap egy hotelben, egyes - egyedül Robbal. Igen, ez túl szép volt, hogy igaz legyen. És pont ezért már azt terveztem, hogy milyen ruhákat fogok magammal vinni a kiruccanásra. Nem tudtam gátat szabni az álmodozásnak, képzeletben máris a karjaiban voltam. Négy és fél hónapja nem voltunk igazán együtt. Igaz sokat beszéltünk telefonon, rendszeresen emaileztünk, képeket küldözgettünk egymásnak, ott volt a webkamera is, de ez nem ér fel egyetlen együtt töltött perccel sem. Látnom kell őt, nem elég a nevetését hallanom, látnom kell a fényt a szemeiben. Látnom kell az imádott féloldalas mosolyt az arcán, látnom kell amikor a homlokát ráncolja, amikor zavartan pislog, amikor a hajába túr... Éreznem kell a lélegzetét a fülemnél, amikor szerelmet vall, hallani akarom megnyugtató szuszogását magam mellett az ágyban, minden vágyam a hangjában gyönyörködni. Éreznem kell ujjainak finom simítását a kulcscsontomon, kellenek a biztonságot sugárzó erős karok.
A távkapcsolat csak eleinte viselt meg, később nem okozott gondot az egyedüllét. Biztos voltam abban, hogy szeret, a saját érzéseim is megnyugtattak. Tudtam, hogy visszatér, nem kellett félnem az elszakadástól. Minden beszélgetésben elhangzott a varázsszó, és tudtam, hogy tényleg így érez. Vissza akart térni hozzám, én pedig tárt karokkal vártam.
Most mégis belém hasított az érzés, hogy hiányzik. Hosszú volt a külön töltött idő, és ez a négy hónap kezdte feszegetni a tűrőképességem határait. Pedig még két hónap állt előttünk.
Hatalmasat ugrottam amikor megcsörrent a telefon, majd remegő kézzel a fülemhez tartottam.
- Fred?
- Igen. Kész is. Szombat reggel 8-kor indul a géped. Elintézem, hogy Rob mit sem sejtve egy kávézóban, vagy hasonlóban legyen, ott meglepheted. Aztán két nap együtt. Váltottam egy jegyet, amivel bármikor hazajöhetsz. Majd meglátjuk, hogy hogy jön ki a lépés. Vasárnap este, vagy hétfő reggel.
- Ez nagyszerű! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg – a hangomból áradt a meghatottság.
- Egy jókedvű Robbal. Szerintem el sem tudod képzelni milyen mióta visszatért.
- Miért, milyen?
- Csak a forgatáson látom benne a régi tüzet. Amikor forog a kamera, és ő egy a karakterrel... Akkor igen. A szenvedélye a filmezés. De már ez sem a régi. Azt látom benne, hogy be akarja fejezni, le akarja tudni ezt az egészet, hogy visszatérhessen Edmontonba, hozzátok. Máskor csak árnyéka a régi önmagának, hiányzik belőle valami. Tudom, hogy rád van szüksége!
- Hát... Erre nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve. Az arcomat elöntötte a pír.
- Jót fog tenni nektek egy kis romantika.
- Mégis... mennyit tudsz?
- Sokat, Rachel, sokat. Rob és én nem csak kollégák vagyunk, barátok is.
- Igen, mesélt erről.
- Nekem is mesélt rólad. Még nem találkoztunk, de már kedvellek.
Felnevettem, de a szívemet egy hideg kéz szorította. Nem hittem, hogy Robot is ennyire megviseli a különlét. Amikor beszéltünk, azt hallottam a hangjában, s a szavai is azt mondták, hogy kitart az elhatározása mellett, keményen megcsinálja azt amit elvállalt. Én többször fejeztem ki elégedetlenségemet a távollétével kapcsolatban.
- Rachel? Ott vagy?
- Persze, csak egy kicsit elkalandoztam. Bocsi.
- Semmi gond. Megértem. A feleségemmel egy évig éltünk egymástól távo a munkánk miatt. Iszonyatosan kemény volt, mindkettőnket megviselte. Majdnem rá ment a kapcsolatunk. Most már öt éve vagyunk házasok, imádjuk egymást. A különélés csak erősebbé tett minket. Hidd el, nektek is menni fog!
- Úgy legyen - sóhajtottam nem túl meggyőzően.
- Fel a fejjel! Akkor szombaton!
- Igen, és nagyon köszönöm! Ez nagyon rendes tőled, főleg azután amit novemberben műveltem...
- Felejtsük el! - nevetett fel.
- Köszönöm.
- Szia Rachel!
- Szia!
Felkiáltottam amikor letettem a telefont. Robhoz utazom! Vele fogom tölteni a hétvégét! Kettesben egy szállodában... Négy és fél hónap után. A mocskos írói fantáziám máris beindult. Hiába, javíthatatlan vagyok!
- Anya?
Annie az iskola táskájával a hátán akkor toppant be a lakásba. Odasiettem és a karomba zártam.
- Minden rendben? - kérdezte gyanakodva.
Összeborzoltam a haját, majd elnevettem magam.
- Minden a legnagyobb rendben! Képzeld, Fred Lacey telefonált, hogy a hétvégén forgatási szünet lesz, és utazzam le Robhoz, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Szombaton indulok.
- Mi?! Mi?! Úristen, ez nagyszerű! - kiáltotta.
Szorosan átölelt, ringatózva bukdácsoltunk a konyhába. Annie feltépte a hűtőajtót és kikapta a csokifagyit, a tejszínhabbal együtt.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Annyira örülök, Anya! Ez szuper hír.
- Biztos nem baj? - hirtelen elbizonytalanodtam.
Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz Annivel azalatt a két nap alatt. Hova fog menni? Ki fog rá vigyázni? És mégis mit szól hozzá, hogy nélküle megyek?
- Miért lenne? - értetlenkedett.
- Hát... hogy egyedül hagylak - nyögtem fülig pirulva.
Pontosan úgy reagált, ahogy gondoltam.
- Anya, ne butáskodj! Dehogy baj! Úgyis beszéltük, hogy le kéne utaznom Nagyiékhoz, hát most megteszem. Náluk töltöm a hétvégét, biztos örülni fognak. És te nyugodtan elmehetsz Apához!
- Annyira büszke vagyok rád! - megsimogattam az arcát. A szívemet elöntötte a szeretet, amit iránta éreztem. Tudhattam volna, hogy ilyen remekül fog reagálni, mindig is önzetlen és segítőkész volt, könnyen alkalmazkodott az új helyzetekhez.
- El is várom.
Felnevettünk, boldogan és izgatottan. Mesés hétvége áll előttünk!
2010. július 30., péntek
38.rész
( Táv )Kapcsolatok
- Szia! - leheltem a telefonba.
- Szia! El sem tudod képzelni, milyen hosszú volt ez a pár nap - sóhajtott fel Robert.
- De, sajnos el tudom.
- Hogy fogjuk ezt kibírni?
Felnevettem, majd keserű hangon szólaltam meg: - Fogalmam sincs.
- Nekem sincs. Úgy értem, még csak hat hete jöttem el, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
- Bárcsak, akkor telne ilyen lassan amikor velem vagy! - kívántam tiszta szívemből.
- Bezzeg akkor repül az idő!
Nevettünk, de amint a nevetésünk elhalt, minden megváltozott.
- Rachel, nagyon nehéz lesz. Csak April esküvője előtt fogok hazamenni.
A térdeim felmondták a szolgálatot. Reszketve ültem le a földre, eljegesedett kezeimmel az asztal szélét markolásztam.
- Igen? Most már biztos? - hebegtem.
- Igen. Az esküvő 15-én lesz, én 13-án fogok hazamenni.
- Haza? - a szó kellemes melegséggel töltött el, mint mindig, amikor Rob Edmonton-t az otthonának tekintette.
- Ott az otthonom, ahol a szívem.
- Szeretlek! - suttogtam kétségbeesetten.
- Szerinted én nem? - a hangja keserű volt. - Elegem van ebből! Mindennap azt kívánom, bárcsak vége lenne már a munkámnak!
- Hogy haladsz?
- Lassan. A fotózásokat a héten letudom, aztán jön az a rövidfilm - sorozat, amit még a baleset előtt kezdtem el.
- És mikor kezdődik az utolsó filmed forgatása?
- Milyen furcsa ezt hallani... - merengett el Rob.
- Tudom, nekem is furcsa. Mindenkinek az lesz. Rob... biztos vagy ebben?
- Hogy ez lesz az utolsó filmem?
- Igen. Hogy be akarod fejezni a munkát.
- 100%-osan biztos vagyok benne.
- Tényleg?
Miért nem hittem neki? Miért gondoltam úgy, hogy nem akarja befejezni?
- Hát persze, Rach. Csupán furcsa, hogy mindennek vége ezzel a filmmel. Tizennyolc éve futottam be, azóta mást sem csinálok, csak dolgozok, dolgozok és dolgozok. De most vége! Most más jön.
- Micsoda?
- Az igazi élet.
- De Rob... Mi lesz ha meggondolod magad?
- Sosem fogom meggondolni magam. Nekem csak te kellesz és Annie! Csak ti!
Nevettem, majd tréfálkozva megkérdeztem: - Hány nőnek mondtad ezt?
- A karrierfeladós és Annies rész kihagyásával is, csak Kristen Stewartnak.
- Örök rejtély a rajongóknak, mi? Nekem elmondod egyszer, hogy mi is volt köztetek?
- Egyszer – hárított, amivel alaposan felkeltette az érdeklődésemet.
Annie megkopogtatta a vállamat. Biccentettem, hogy egy pillanat és adom a kagylót.
- Rob, figyelj... Annie szeretne veled beszélni.
- Persze... - motyogta Rob zavartan. - Én is szeretnék vele. De...
- Nagyon fontos Rob! Adom, oké? Majd még beszélünk. És figyelj... csak nyugi.
- Tessék? Nem értek ebből semmit.
Annie kezébe nyomtam a kagylót, majd zavartan eloldalogtam. Őszintén szólva, inamba szállt a bátorságom, nem mertem felvázolni a helyzetet Robnak. Fynn kiállta a próbákat, teljességgel meggyőződtem, hogy rendes srác, így nem volt okom tartani Annievel való kapcsolatától. Mégis, Robnak nem tudtam volna elmondani. Annievel megegyeztünk, hogy amilyen hamar lehet, beszél Robbal, s ha szükség van rá, én is beszélek vele ezügyben.
- Szia, Apa! … Igen, minden rendben. ... Jaj, ne is törődj vele! … Igen, tényleg fontos. Szóval, arról van szó, hogy megismertem egy fiút... Jaj, nem! Nem. ... Nem! ... Dehogy! ... Fynnek hívják, évfolyamtársam. Nemrég költöztek ide Vancouverből, a szülei orvosok... Nem, még nem. De tervbe van véve. ... Persze. Ők már igen. ... Tetszett neki, megkedvelte... Persze. ... Jaj, Apa, persze! ... Most? Hiszen még nem … Oké. … Rendben. … Ahogy akarod. … Jól van. … Szia! Szeretlek. ...Tudom.
- Veled akar beszélni - adta vissza a telefont Annie. A fejét rázta és a szemét forgatta, de összességében elégedettnek tűnt.
- Rachel! Te tudtál erről? - Rob hangja zaklatottan csattant a telefonban.
- Csak nemrég tudtam meg. Véletlenül derült ki, Annie elszólta magát.
- És belementél ebbe?
- Engem is rettentően felkavart, de elhívtam ebédre, hogy megismerjem, és... Remek fiú. Helyes, kedves, udvarias... Sokat beszélgettünk. Mesélt a családjáról, a tanulmányairól... Megismerkedtem vele és hidd el, igazán jó gyerek!
- Neked ennyi elég? - elképzeltem amint hitetlenkedve rázza a fejét.
- Minden rendben volt vele – próbáltam meggyőzően beszélni. - A szülei orvosok, a húga balettozik. Rendes házuk van, kutyájuk, jól tanul, tervei vannak... És szereti Anniet.
Annie felém kapta a fejét, az arcán ezernyi kérdés. Hoppá, ezt talán nem kellett volna!
- Igen? - jól hallottam? Rob kezd megenyhülni?
- Igen, és Annie is szereti.
- Rachel... Nem … Nem tudom. Nem tudok mit tenni! Mégis mihez kezdjek? - hát, nem úgy néz ki, hogy beletörődött volna.
- Rob... Tudom, mit érzel. Tudom,mire gondolsz - nyugtatgattam. Hallottam a hangján, hogy a bejelentés rettenetesen felkavarta.
- Magunkra gondolok. Az jövőjét féltem.
- Akárcsak én. De ennek el kellett jönnie.Tudtuk,hogy el fog jönni.
- De most?
- Igen. És ha már eljött, akkor azt szeretném, hogy a fiú Fynn legyen.
Elfordultam Annie fürkésző tekintetétől, s halkan beszéltem a telefonba.
- Tökéletes első szerelemnek.
Robert végre - valahára felnevetett. - Nem úgy, mint a miénk.
- A miénk mindig is más volt, összetettebb, bonyolultabb - magyaráztam.
- Életre szóló.
- Reméltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – mosolyodtam el.
- Tehát az övéké...
- Szeretik egymást, jól kijönnek, és Fynn remek fiú. Rob, amikor megtudtam kiborultam. Egy hétnek kellett eltelnie, hogy lépni tudjak.
Rob felszisszent amikor azt mondtam; egy hét.
- De léptem. És tudom, hogy Fynn jó választás, engednünk kell, hogy járjanak egymással. Már 17 éves, eljött az idő, örülnünk kéne, hogy eddig nem fiúzott.
- Rachel, tudom, hogy neked úgy tűnik, ez időben jött. De én máshogy látom. Én csak most ismertem meg, nekem olyan, mintha most született volna. Az én szememben még gyerek... annyira fiatal! Tudom, hogy te jobban ismered nálam, és bízom benned, hogyha azt mondod, hogy engedhetjük.
- Annie felelőségteljes és tud magára vigyázni. Bízom benne.
- Erről beszélek.
- Csak? - éreztem, hogy valamit még mondani akar.
- Csak fiatal és tapasztalatlan. Mit tud ő a szerelemről? Nem akarom, hogy ez a fiú azt tegye vele, amit én tettem veled. Életem legszörnyűbb hibáját követtem el, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. És Fynnek sem bocsátanám meg ha bántaná a lányomat, bárhogyan teszi. Mert nem muszáj teherbe ejtenie és elhagynia ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki. Szakíthat vele, vagy megcsalhatja, és Annie annyira... naiv, az emberekről csak a jót feltételezi. Önzetlen, gyengéd és törékeny, nem akarom, hogy védtelen legyen.... Megvan a maga elképzelése a szerelemről, ebben biztos vagyok. És túl nagy a kockázat. Mi van ha ettől a kapcsolattól elmegy a kedve a szerelemtől? Vagy ha miatta rosszul fog tanulni, elhanyagolja a barátait, vagy megbánt téged? Nem bírom elviselni a gondolatát sem, hogy emiatt elhidegültök egymástól. Ő a mi lányunk, és vigyáznunk kell rá. Ő az én kicsi lányom, és nem vagyok mellette, pedig ez lenne a dolgom. Látnom kellene Fynnt, le kellene ellenőriznem, el kellene vele beszélgetnem, hogy tudjam biztonságos. Hogy elég jó Annienek. Mert ő a legjobbat érdemli, és nem akarom, hogy holmi vancouveri szépfiú elcsavarja a fejét. Nem akarom, hogy ez csak a te dolgod legyen. Ő az én lányom is, és apaként az lenne a feladatom, hogy elkergetem a szórakozni vágyó fiúkat. Mellette akarok lenni.
A meghatottság könnyei a szememet szúrták. Rob nem kis meglepetést okozott nekem, nem hittem volna, hogy ilyen erős apai érzései vannak. Pedig tudnom kellett volna! Az, ahogyan Annievel beszélt... Minden szavában, pillantásában és mozdulatában megvolt az apai szeretet, féltés és óvás, és annyiszor beszélgettünk róla, s arról, hogy a szülei vagyunk. Ő az első perctől fogva igyekezett a legjobb apa lenni, és egyre jobban ment neki. Imádták egymást Annievel, s ez egyszerre töltött el bűntudattal és felhőtlen örömmel.
- Velünk vagy. Mellette vagy, és ezt ő is tudja. Robert! Jó apa vagy! Hallod?
- Nem, nem vagyok az. Nem eléggé.
- De igen. Jó apa vagy, ezt mindenki tudja. És jó apaként bíznod kell bennem. Fynn a lehető legjobb, és Annienek rá van szüksége. Engedd, hogy szeresse!
- Az áldásomat kéred?
- A lányod kéri.
- Mondd meg neki, hogy szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen.
Ezzel az áldását adta.
- Köszönöm!
- Szia! - leheltem a telefonba.
- Szia! El sem tudod képzelni, milyen hosszú volt ez a pár nap - sóhajtott fel Robert.
- De, sajnos el tudom.
- Hogy fogjuk ezt kibírni?
Felnevettem, majd keserű hangon szólaltam meg: - Fogalmam sincs.
- Nekem sincs. Úgy értem, még csak hat hete jöttem el, és olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
- Bárcsak, akkor telne ilyen lassan amikor velem vagy! - kívántam tiszta szívemből.
- Bezzeg akkor repül az idő!
Nevettünk, de amint a nevetésünk elhalt, minden megváltozott.
- Rachel, nagyon nehéz lesz. Csak April esküvője előtt fogok hazamenni.
A térdeim felmondták a szolgálatot. Reszketve ültem le a földre, eljegesedett kezeimmel az asztal szélét markolásztam.
- Igen? Most már biztos? - hebegtem.
- Igen. Az esküvő 15-én lesz, én 13-án fogok hazamenni.
- Haza? - a szó kellemes melegséggel töltött el, mint mindig, amikor Rob Edmonton-t az otthonának tekintette.
- Ott az otthonom, ahol a szívem.
- Szeretlek! - suttogtam kétségbeesetten.
- Szerinted én nem? - a hangja keserű volt. - Elegem van ebből! Mindennap azt kívánom, bárcsak vége lenne már a munkámnak!
- Hogy haladsz?
- Lassan. A fotózásokat a héten letudom, aztán jön az a rövidfilm - sorozat, amit még a baleset előtt kezdtem el.
- És mikor kezdődik az utolsó filmed forgatása?
- Milyen furcsa ezt hallani... - merengett el Rob.
- Tudom, nekem is furcsa. Mindenkinek az lesz. Rob... biztos vagy ebben?
- Hogy ez lesz az utolsó filmem?
- Igen. Hogy be akarod fejezni a munkát.
- 100%-osan biztos vagyok benne.
- Tényleg?
Miért nem hittem neki? Miért gondoltam úgy, hogy nem akarja befejezni?
- Hát persze, Rach. Csupán furcsa, hogy mindennek vége ezzel a filmmel. Tizennyolc éve futottam be, azóta mást sem csinálok, csak dolgozok, dolgozok és dolgozok. De most vége! Most más jön.
- Micsoda?
- Az igazi élet.
- De Rob... Mi lesz ha meggondolod magad?
- Sosem fogom meggondolni magam. Nekem csak te kellesz és Annie! Csak ti!
Nevettem, majd tréfálkozva megkérdeztem: - Hány nőnek mondtad ezt?
- A karrierfeladós és Annies rész kihagyásával is, csak Kristen Stewartnak.
- Örök rejtély a rajongóknak, mi? Nekem elmondod egyszer, hogy mi is volt köztetek?
- Egyszer – hárított, amivel alaposan felkeltette az érdeklődésemet.
Annie megkopogtatta a vállamat. Biccentettem, hogy egy pillanat és adom a kagylót.
- Rob, figyelj... Annie szeretne veled beszélni.
- Persze... - motyogta Rob zavartan. - Én is szeretnék vele. De...
- Nagyon fontos Rob! Adom, oké? Majd még beszélünk. És figyelj... csak nyugi.
- Tessék? Nem értek ebből semmit.
Annie kezébe nyomtam a kagylót, majd zavartan eloldalogtam. Őszintén szólva, inamba szállt a bátorságom, nem mertem felvázolni a helyzetet Robnak. Fynn kiállta a próbákat, teljességgel meggyőződtem, hogy rendes srác, így nem volt okom tartani Annievel való kapcsolatától. Mégis, Robnak nem tudtam volna elmondani. Annievel megegyeztünk, hogy amilyen hamar lehet, beszél Robbal, s ha szükség van rá, én is beszélek vele ezügyben.
- Szia, Apa! … Igen, minden rendben. ... Jaj, ne is törődj vele! … Igen, tényleg fontos. Szóval, arról van szó, hogy megismertem egy fiút... Jaj, nem! Nem. ... Nem! ... Dehogy! ... Fynnek hívják, évfolyamtársam. Nemrég költöztek ide Vancouverből, a szülei orvosok... Nem, még nem. De tervbe van véve. ... Persze. Ők már igen. ... Tetszett neki, megkedvelte... Persze. ... Jaj, Apa, persze! ... Most? Hiszen még nem … Oké. … Rendben. … Ahogy akarod. … Jól van. … Szia! Szeretlek. ...Tudom.
- Veled akar beszélni - adta vissza a telefont Annie. A fejét rázta és a szemét forgatta, de összességében elégedettnek tűnt.
- Rachel! Te tudtál erről? - Rob hangja zaklatottan csattant a telefonban.
- Csak nemrég tudtam meg. Véletlenül derült ki, Annie elszólta magát.
- És belementél ebbe?
- Engem is rettentően felkavart, de elhívtam ebédre, hogy megismerjem, és... Remek fiú. Helyes, kedves, udvarias... Sokat beszélgettünk. Mesélt a családjáról, a tanulmányairól... Megismerkedtem vele és hidd el, igazán jó gyerek!
- Neked ennyi elég? - elképzeltem amint hitetlenkedve rázza a fejét.
- Minden rendben volt vele – próbáltam meggyőzően beszélni. - A szülei orvosok, a húga balettozik. Rendes házuk van, kutyájuk, jól tanul, tervei vannak... És szereti Anniet.
Annie felém kapta a fejét, az arcán ezernyi kérdés. Hoppá, ezt talán nem kellett volna!
- Igen? - jól hallottam? Rob kezd megenyhülni?
- Igen, és Annie is szereti.
- Rachel... Nem … Nem tudom. Nem tudok mit tenni! Mégis mihez kezdjek? - hát, nem úgy néz ki, hogy beletörődött volna.
- Rob... Tudom, mit érzel. Tudom,mire gondolsz - nyugtatgattam. Hallottam a hangján, hogy a bejelentés rettenetesen felkavarta.
- Magunkra gondolok. Az jövőjét féltem.
- Akárcsak én. De ennek el kellett jönnie.Tudtuk,hogy el fog jönni.
- De most?
- Igen. És ha már eljött, akkor azt szeretném, hogy a fiú Fynn legyen.
Elfordultam Annie fürkésző tekintetétől, s halkan beszéltem a telefonba.
- Tökéletes első szerelemnek.
Robert végre - valahára felnevetett. - Nem úgy, mint a miénk.
- A miénk mindig is más volt, összetettebb, bonyolultabb - magyaráztam.
- Életre szóló.
- Reméltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani – mosolyodtam el.
- Tehát az övéké...
- Szeretik egymást, jól kijönnek, és Fynn remek fiú. Rob, amikor megtudtam kiborultam. Egy hétnek kellett eltelnie, hogy lépni tudjak.
Rob felszisszent amikor azt mondtam; egy hét.
- De léptem. És tudom, hogy Fynn jó választás, engednünk kell, hogy járjanak egymással. Már 17 éves, eljött az idő, örülnünk kéne, hogy eddig nem fiúzott.
- Rachel, tudom, hogy neked úgy tűnik, ez időben jött. De én máshogy látom. Én csak most ismertem meg, nekem olyan, mintha most született volna. Az én szememben még gyerek... annyira fiatal! Tudom, hogy te jobban ismered nálam, és bízom benned, hogyha azt mondod, hogy engedhetjük.
- Annie felelőségteljes és tud magára vigyázni. Bízom benne.
- Erről beszélek.
- Csak? - éreztem, hogy valamit még mondani akar.
- Csak fiatal és tapasztalatlan. Mit tud ő a szerelemről? Nem akarom, hogy ez a fiú azt tegye vele, amit én tettem veled. Életem legszörnyűbb hibáját követtem el, és ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. És Fynnek sem bocsátanám meg ha bántaná a lányomat, bárhogyan teszi. Mert nem muszáj teherbe ejtenie és elhagynia ahhoz, hogy fájdalmat okozzon neki. Szakíthat vele, vagy megcsalhatja, és Annie annyira... naiv, az emberekről csak a jót feltételezi. Önzetlen, gyengéd és törékeny, nem akarom, hogy védtelen legyen.... Megvan a maga elképzelése a szerelemről, ebben biztos vagyok. És túl nagy a kockázat. Mi van ha ettől a kapcsolattól elmegy a kedve a szerelemtől? Vagy ha miatta rosszul fog tanulni, elhanyagolja a barátait, vagy megbánt téged? Nem bírom elviselni a gondolatát sem, hogy emiatt elhidegültök egymástól. Ő a mi lányunk, és vigyáznunk kell rá. Ő az én kicsi lányom, és nem vagyok mellette, pedig ez lenne a dolgom. Látnom kellene Fynnt, le kellene ellenőriznem, el kellene vele beszélgetnem, hogy tudjam biztonságos. Hogy elég jó Annienek. Mert ő a legjobbat érdemli, és nem akarom, hogy holmi vancouveri szépfiú elcsavarja a fejét. Nem akarom, hogy ez csak a te dolgod legyen. Ő az én lányom is, és apaként az lenne a feladatom, hogy elkergetem a szórakozni vágyó fiúkat. Mellette akarok lenni.
A meghatottság könnyei a szememet szúrták. Rob nem kis meglepetést okozott nekem, nem hittem volna, hogy ilyen erős apai érzései vannak. Pedig tudnom kellett volna! Az, ahogyan Annievel beszélt... Minden szavában, pillantásában és mozdulatában megvolt az apai szeretet, féltés és óvás, és annyiszor beszélgettünk róla, s arról, hogy a szülei vagyunk. Ő az első perctől fogva igyekezett a legjobb apa lenni, és egyre jobban ment neki. Imádták egymást Annievel, s ez egyszerre töltött el bűntudattal és felhőtlen örömmel.
- Velünk vagy. Mellette vagy, és ezt ő is tudja. Robert! Jó apa vagy! Hallod?
- Nem, nem vagyok az. Nem eléggé.
- De igen. Jó apa vagy, ezt mindenki tudja. És jó apaként bíznod kell bennem. Fynn a lehető legjobb, és Annienek rá van szüksége. Engedd, hogy szeresse!
- Az áldásomat kéred?
- A lányod kéri.
- Mondd meg neki, hogy szeretem, és azt akarom, hogy boldog legyen.
Ezzel az áldását adta.
- Köszönöm!
2010. július 25., vasárnap
37.rész
Ámor nyila szíven szúr
- A... barátod? - dadogtam teljesen megdöbbenve.
Annie? És egy fiú? Fynn?
- Igen.
- Fynn?
- Fynn Coles. Félévkor jött az iskolába. Az szülei orvosok, miattuk költöztek ide Vancouver-ből. Évfolyamtársak vagyunk, az osztályfőnöke kért meg, hogy segítsek neki a beilleszkedésben.
- Hát... látom sikerült - szóltam közbe.
- Csak... megmutattam neki az iskolát, körbevezettem, elkísértem az óráira, együtt ebédeltünk... Ilyesmik. Összebarátkoztunk, aztán... összejöttünk.
- Mikor? - ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben.
- Márciusban már hivatalosan is jártunk.
- Márciusban? És most mondod el? - hitetlenkedtem.
Nem válaszolt. Az arca még mindig vöröslött.
- Gondolom apád sem tud róla.
- Nem.
- Nem mondtad el nekem! Sem neki! - vágtam hozzá dühös szemrehányásaimat.
- Nem. El akartam mondani! Csak...
- Csak? Mi csak? Nincs csak!
- Csak várni akartam.
- Mire?
- Hogy minden elrendeződjön. Hogy Fynn beilleszkedjen, hogy befejeződjenek a munkálatok a házukban, hogy legyenek barátai. Meg akartam várni, hogy minden lenyugodjon. Biztos akartam lenni az érzéseinkben, abban, hogy együtt akarunk lenni. Azt akartam, hogy a barátaink elfogadják.
- Nem, Annie. Te azt akartad megvárni, hogy az apád elmenjen.
- Nem! Nem! Egyszerűen így alakult.
Nem hittem neki. Egyre csak kattogott az agyam: nem mondta el! Nem tudtam semmiről. A becsapottság érzése a hatalmába kerített.
- És most már elrendeződtek a dolgok? - kérdeztem feszült hangon.
- Nagyjából - vonta meg a vállát.
- És mégis, mikor akartad ezt közölni velem? - igyekeztem uralkodni csapongó érzelmeimen. Nem sok sikerrel.
- Mostanában.
Dühösen horkantottam. Pontosan tudtam! Ha nem szólja el magát, tovább titkolta volna. Ki tudja még meddig?
Reszkettem, a döbbenet, a harag, a félelem ledöntött a lábamról. Mi folyik itt? A lányom összejön valami Fynnel, és én nem tudok róla. Ki tudja miket műveltek ?Mégis mik történhettek kettejük között?
Annyira ismerős volt, de annyira más is. Felrémlett előttem 17 éves énem... Nem eshet abba hibába, amit én elkövettem! Nem juthat arra a sorsra, amire én jutottam. Nem lehet ilyen élete! Nem teheti tönkre a jövőjét egy fiú miatt, nem mondhat le az egyetemről, a fiatalságról, az IGAZI KAPCSOLATOKRÓL!
- Anya! - Annie hangja messziről érkezett. - Anya! Hiszen te sírsz!
Csak most vettem észre, hogy az arcom könnyekben úszik, és egész testem rázkódik.
- Anya? Ez Fynn és én miattam van?
- Annie, nem csinálhatod ezt! Olyan fiatal vagy! - a hangom egyszerre volt könyörgő és parancsoló.
- Hiszen te is ennyi idős voltál, amikor megismerkedtél apával -tiltakozott értetlenkedve. Fogalma sem volt arról, mit érzek.
- Éppen ezért. Nem juthatsz erre a sorsra.
Annie nem szólt semmit, csupán az arca változott meg.
- Megbántad, hogy így alakultak a dolgok, igaz? - az ő könnyei is peregni kezdtek.
- Tudod Annie, hogy nem így gondoltam. Csak... nem engedhetem, hogy egy fiú miatt félredobj mindent!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. Nem fogom otthagyni az iskolát, nem fogok teherbe esni! Én... csak szeretni akarom. Miért kerítesz belőle ekkora ügyet? - most már harag gyúlt a szemében.
- Ismerem a férfiakat, Annie! - világítottam rá.
- Csupán moziba akarunk menni, meg fagyizni a parkba, túrázni, táncolni... Nem akarunk rögtön lefeküdni egymással. Hát nem érted, Anya?
- Nem, nem értem.
Kénytelen voltam megérteni és elfogadni. Egy heti kétségbeesett csatározás után beletörődtem. Elhívtam őket szombati ebédre, hozzánk. Fogalmam sem volt mit készítsek, így maradtam a jól bevált fűszeres csirkénél, friss salátaágyon, krokettel. Desszertként könnyű csokoládétortát készítettem. Az utóbbi időben főzőtudományom sokat fejlődött, tortát is gyakran sütöttem. Kénytelen voltam, mert Janine nagyszerűen főzött, nem egyszer látott vendégül minket, és mikor ezt viszonozni szerettem volna, nem készíthettem egyszerű sült krumplit és nem melegíthettem fel valami mirelit kaját.
Annie a délelőtött Fynnel töltötte, úgy beszéltük meg egyre jönnek hozzánk. Pontban egykor meg is érkeztek. Annie félénken, de ragyogva fogta Fynn kezét. Fynn, minden bizonnyal a fiatal lányok szívének, elsőszámú elrablója lehetett. Kócos, barna haja édesen hullott az arcába, sötét szeme ragyogott. Az arca helyesen kisfiús volt. Jó fizikumú, magas fiú, igazán megnyerő. Egyszerűen ellenállhatatlan. Azonnal megértettem, hogy Annie miért szeretett bele.
És pont ez adott újabb okot az aggodalomra. Mi van, ha pont a helyes arcával csábítja el, és teszi tönkre a lányokat? Mi rejtőzhet az arca mögött?
Ám akkor sem csalódtam amikor kinyitotta a száját.
- Fynn Coles vagyok. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem.
Kezet csókolt, majd szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
- Szervusz Fynn! - válaszoltam félénken. - Rachel McAchlen vagyok. Én is örülök, hogy találkoztunk. Gyertek beljebb!
- Jaj igen, ezt Önnek hoztam.
Felém nyújtott egy csokor friss kerti virágot, olyat amilyet az egyszerű kis virágboltokban lehet kapni. Egyszerű volt, de gyönyörű, és meglepően kedves gesztus. Nem számítottam rá, így csodálkozva köszöntem meg, majd elvettem tőle és bementem, hogy betegyem egy vázába.
Újra megfogták egymás kezét, majd érezhető megkönnyebbüléssel léptek be a lakásba. Kibújtak kabátjukból, levették cipőiket, majd Annie körbevezette a lakásban Fynnt. Addig én az asztalra tettem a virágot, tökéletesítettem a terítést, majd kikészítettem az innivalókat.
- Gyönyörű lakás, Miss McAhlen! - mondta illedelmesen.
- Köszönöm Fynn. De hívj csak nyugodtan Rachelnek! - mondtam kedvesen.
- Ahogy kívánja.
- Akkor? Szia Fynn! - mosolyogtam rá, majd újra kezet nyújtottam, és barátságosan megszorítottam a kezét.
- Szia Rachel! - derült fel az arca egyértelmű megkönnyebbüléssel.
Töltöttem egy kis pezsgőt mindhármunknak, majd koccintottunk, s megpecsételtük tegeződésünket Fynnel. Asztalhoz ültünk, jó étvággyal láttunk hozzá az ebédhez. Fynn rendkívül udvarias volt, néhány falat után megdicsérte a főztömet, s nem sokkal utána a terítést is. Láthatóan jó benyomást kívánt tenni, és ez sikerült is neki.
- És Fynn... Hogy tetszik Edmonton?
- Igazán megkedveltem, ezalatt a néhány hónap alatt. Bájos kisváros, szerintem. Bár Vancouvert is szerettem, ott nőttem fel és a szívemhez nőtt, természetesen. Nehéz volt elszakadni, de olyan hamar beilleszkedtem, hogy most már nem is nagyon hiányzik.
- Ezt örömmel hallom. És... vannak barátaid?
- Igen, nagyon jófejek az osztálytársaim, és az egész évfolyam nagyon kedvesen fogadott.
- És a szüleid? Annie mondta, hogy a helyi kórházban kaptak állást, ezért is költöztetek.
- Igen. Apám sebész, anyukám pedig onkológus. Remek lehetőség volt ez, ezért belevágtunk.
- És kedvelik a várost? Milyen a munkájuk?
- Persze, ők is megszerették Edmontont, szereztek barátokat, és a kórház is nagyszerű.
- Van testvéred?
- Igen, egy 10 éves húgom van, Mia. Ó, nagyon helyes kislány, igazán közel állunk egymáshoz. Igazi mini balerina! - Fynn hangja más lett, hogy róla beszélt. Olyan... büszke.
- Tényleg? Ez nagyon helyes.
Nevettünk egyet, majd Annie elmesélte, hogyan táncolt Mia az egyik iskolai ünnepségen. Mint megtudtam, Annie már találkozott Miaval, sőt gyakran ment el Fynnel, Miaért, és jó kapcsolatot alakítottak ki.
- És... Hol laktok?
- A külvárosban. Egy kétemeletes kertes házat vettünk, igazán szép. Fel kellett újítani, de jó állapotban volt eredetileg is. Könnyen megközelíthető, a városba is hamar be lehet érni... És végre vehettünk kutyát! Nagyon szerettünk volna kutyát Miaval, de Vancouverben egy társasházban laktunk, nem tarthattunk. Most viszont igen! Egy kölyök juhászkutya keveréket fogadtunk örökbe a helyi menhelyről. Imádnivaló és nagyon jól kezelhető.
- Igen Anya, látnod kellene. Fynn mutatott róla képet, és hát... egy kissé megingatott a macska - pártiságomban.
- Húúú, akkor tényleg aranyos lehet. Mert ami Annie macskamániáját illeti...
Annie nevetve oldalba bökött, de igazat adott.
Az ebédet követően még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd Fynn távozni készült. Annie elbúcsúzott tőle, majd, mielőtt útjára bocsátottam volna, feltettem neki a legfontosabb kérdést.
- Fynn, szereted Anniet?
- Igen, nagyon szeretem.
Megpaskoltam a vállát, és ennyit mondtam: - Jó válasz.
Minden aggodalmam ellenére, többé nem kételkedtem, hogy a lányom jó kezekben van.
- A... barátod? - dadogtam teljesen megdöbbenve.
Annie? És egy fiú? Fynn?
- Igen.
- Fynn?
- Fynn Coles. Félévkor jött az iskolába. Az szülei orvosok, miattuk költöztek ide Vancouver-ből. Évfolyamtársak vagyunk, az osztályfőnöke kért meg, hogy segítsek neki a beilleszkedésben.
- Hát... látom sikerült - szóltam közbe.
- Csak... megmutattam neki az iskolát, körbevezettem, elkísértem az óráira, együtt ebédeltünk... Ilyesmik. Összebarátkoztunk, aztán... összejöttünk.
- Mikor? - ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben.
- Márciusban már hivatalosan is jártunk.
- Márciusban? És most mondod el? - hitetlenkedtem.
Nem válaszolt. Az arca még mindig vöröslött.
- Gondolom apád sem tud róla.
- Nem.
- Nem mondtad el nekem! Sem neki! - vágtam hozzá dühös szemrehányásaimat.
- Nem. El akartam mondani! Csak...
- Csak? Mi csak? Nincs csak!
- Csak várni akartam.
- Mire?
- Hogy minden elrendeződjön. Hogy Fynn beilleszkedjen, hogy befejeződjenek a munkálatok a házukban, hogy legyenek barátai. Meg akartam várni, hogy minden lenyugodjon. Biztos akartam lenni az érzéseinkben, abban, hogy együtt akarunk lenni. Azt akartam, hogy a barátaink elfogadják.
- Nem, Annie. Te azt akartad megvárni, hogy az apád elmenjen.
- Nem! Nem! Egyszerűen így alakult.
Nem hittem neki. Egyre csak kattogott az agyam: nem mondta el! Nem tudtam semmiről. A becsapottság érzése a hatalmába kerített.
- És most már elrendeződtek a dolgok? - kérdeztem feszült hangon.
- Nagyjából - vonta meg a vállát.
- És mégis, mikor akartad ezt közölni velem? - igyekeztem uralkodni csapongó érzelmeimen. Nem sok sikerrel.
- Mostanában.
Dühösen horkantottam. Pontosan tudtam! Ha nem szólja el magát, tovább titkolta volna. Ki tudja még meddig?
Reszkettem, a döbbenet, a harag, a félelem ledöntött a lábamról. Mi folyik itt? A lányom összejön valami Fynnel, és én nem tudok róla. Ki tudja miket műveltek ?Mégis mik történhettek kettejük között?
Annyira ismerős volt, de annyira más is. Felrémlett előttem 17 éves énem... Nem eshet abba hibába, amit én elkövettem! Nem juthat arra a sorsra, amire én jutottam. Nem lehet ilyen élete! Nem teheti tönkre a jövőjét egy fiú miatt, nem mondhat le az egyetemről, a fiatalságról, az IGAZI KAPCSOLATOKRÓL!
- Anya! - Annie hangja messziről érkezett. - Anya! Hiszen te sírsz!
Csak most vettem észre, hogy az arcom könnyekben úszik, és egész testem rázkódik.
- Anya? Ez Fynn és én miattam van?
- Annie, nem csinálhatod ezt! Olyan fiatal vagy! - a hangom egyszerre volt könyörgő és parancsoló.
- Hiszen te is ennyi idős voltál, amikor megismerkedtél apával -tiltakozott értetlenkedve. Fogalma sem volt arról, mit érzek.
- Éppen ezért. Nem juthatsz erre a sorsra.
Annie nem szólt semmit, csupán az arca változott meg.
- Megbántad, hogy így alakultak a dolgok, igaz? - az ő könnyei is peregni kezdtek.
- Tudod Annie, hogy nem így gondoltam. Csak... nem engedhetem, hogy egy fiú miatt félredobj mindent!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. Nem fogom otthagyni az iskolát, nem fogok teherbe esni! Én... csak szeretni akarom. Miért kerítesz belőle ekkora ügyet? - most már harag gyúlt a szemében.
- Ismerem a férfiakat, Annie! - világítottam rá.
- Csupán moziba akarunk menni, meg fagyizni a parkba, túrázni, táncolni... Nem akarunk rögtön lefeküdni egymással. Hát nem érted, Anya?
- Nem, nem értem.
Kénytelen voltam megérteni és elfogadni. Egy heti kétségbeesett csatározás után beletörődtem. Elhívtam őket szombati ebédre, hozzánk. Fogalmam sem volt mit készítsek, így maradtam a jól bevált fűszeres csirkénél, friss salátaágyon, krokettel. Desszertként könnyű csokoládétortát készítettem. Az utóbbi időben főzőtudományom sokat fejlődött, tortát is gyakran sütöttem. Kénytelen voltam, mert Janine nagyszerűen főzött, nem egyszer látott vendégül minket, és mikor ezt viszonozni szerettem volna, nem készíthettem egyszerű sült krumplit és nem melegíthettem fel valami mirelit kaját.
Annie a délelőtött Fynnel töltötte, úgy beszéltük meg egyre jönnek hozzánk. Pontban egykor meg is érkeztek. Annie félénken, de ragyogva fogta Fynn kezét. Fynn, minden bizonnyal a fiatal lányok szívének, elsőszámú elrablója lehetett. Kócos, barna haja édesen hullott az arcába, sötét szeme ragyogott. Az arca helyesen kisfiús volt. Jó fizikumú, magas fiú, igazán megnyerő. Egyszerűen ellenállhatatlan. Azonnal megértettem, hogy Annie miért szeretett bele.
És pont ez adott újabb okot az aggodalomra. Mi van, ha pont a helyes arcával csábítja el, és teszi tönkre a lányokat? Mi rejtőzhet az arca mögött?
Ám akkor sem csalódtam amikor kinyitotta a száját.
- Fynn Coles vagyok. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem.
Kezet csókolt, majd szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
- Szervusz Fynn! - válaszoltam félénken. - Rachel McAchlen vagyok. Én is örülök, hogy találkoztunk. Gyertek beljebb!
- Jaj igen, ezt Önnek hoztam.
Felém nyújtott egy csokor friss kerti virágot, olyat amilyet az egyszerű kis virágboltokban lehet kapni. Egyszerű volt, de gyönyörű, és meglepően kedves gesztus. Nem számítottam rá, így csodálkozva köszöntem meg, majd elvettem tőle és bementem, hogy betegyem egy vázába.
Újra megfogták egymás kezét, majd érezhető megkönnyebbüléssel léptek be a lakásba. Kibújtak kabátjukból, levették cipőiket, majd Annie körbevezette a lakásban Fynnt. Addig én az asztalra tettem a virágot, tökéletesítettem a terítést, majd kikészítettem az innivalókat.
- Gyönyörű lakás, Miss McAhlen! - mondta illedelmesen.
- Köszönöm Fynn. De hívj csak nyugodtan Rachelnek! - mondtam kedvesen.
- Ahogy kívánja.
- Akkor? Szia Fynn! - mosolyogtam rá, majd újra kezet nyújtottam, és barátságosan megszorítottam a kezét.
- Szia Rachel! - derült fel az arca egyértelmű megkönnyebbüléssel.
Töltöttem egy kis pezsgőt mindhármunknak, majd koccintottunk, s megpecsételtük tegeződésünket Fynnel. Asztalhoz ültünk, jó étvággyal láttunk hozzá az ebédhez. Fynn rendkívül udvarias volt, néhány falat után megdicsérte a főztömet, s nem sokkal utána a terítést is. Láthatóan jó benyomást kívánt tenni, és ez sikerült is neki.
- És Fynn... Hogy tetszik Edmonton?
- Igazán megkedveltem, ezalatt a néhány hónap alatt. Bájos kisváros, szerintem. Bár Vancouvert is szerettem, ott nőttem fel és a szívemhez nőtt, természetesen. Nehéz volt elszakadni, de olyan hamar beilleszkedtem, hogy most már nem is nagyon hiányzik.
- Ezt örömmel hallom. És... vannak barátaid?
- Igen, nagyon jófejek az osztálytársaim, és az egész évfolyam nagyon kedvesen fogadott.
- És a szüleid? Annie mondta, hogy a helyi kórházban kaptak állást, ezért is költöztetek.
- Igen. Apám sebész, anyukám pedig onkológus. Remek lehetőség volt ez, ezért belevágtunk.
- És kedvelik a várost? Milyen a munkájuk?
- Persze, ők is megszerették Edmontont, szereztek barátokat, és a kórház is nagyszerű.
- Van testvéred?
- Igen, egy 10 éves húgom van, Mia. Ó, nagyon helyes kislány, igazán közel állunk egymáshoz. Igazi mini balerina! - Fynn hangja más lett, hogy róla beszélt. Olyan... büszke.
- Tényleg? Ez nagyon helyes.
Nevettünk egyet, majd Annie elmesélte, hogyan táncolt Mia az egyik iskolai ünnepségen. Mint megtudtam, Annie már találkozott Miaval, sőt gyakran ment el Fynnel, Miaért, és jó kapcsolatot alakítottak ki.
- És... Hol laktok?
- A külvárosban. Egy kétemeletes kertes házat vettünk, igazán szép. Fel kellett újítani, de jó állapotban volt eredetileg is. Könnyen megközelíthető, a városba is hamar be lehet érni... És végre vehettünk kutyát! Nagyon szerettünk volna kutyát Miaval, de Vancouverben egy társasházban laktunk, nem tarthattunk. Most viszont igen! Egy kölyök juhászkutya keveréket fogadtunk örökbe a helyi menhelyről. Imádnivaló és nagyon jól kezelhető.
- Igen Anya, látnod kellene. Fynn mutatott róla képet, és hát... egy kissé megingatott a macska - pártiságomban.
- Húúú, akkor tényleg aranyos lehet. Mert ami Annie macskamániáját illeti...
Annie nevetve oldalba bökött, de igazat adott.
Az ebédet követően még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd Fynn távozni készült. Annie elbúcsúzott tőle, majd, mielőtt útjára bocsátottam volna, feltettem neki a legfontosabb kérdést.
- Fynn, szereted Anniet?
- Igen, nagyon szeretem.
Megpaskoltam a vállát, és ennyit mondtam: - Jó válasz.
Minden aggodalmam ellenére, többé nem kételkedtem, hogy a lányom jó kezekben van.
2010. július 14., szerda
36.rész
Képről képre
- Mit gondolsz? Tetszik?
- Még kérdezed? Tökéletes! - Annie arcán világraszóló mosoly terült el.
Még egyszer végignéztem a faburkolatú falakon, a sötét fapadlón, az éles fényt adó modern lámpákon, a terem közepén elhelyezett fekete bőrkanapékon. A falakon még csak néhány festményt helyeztek el, de mindegyik remekmű volt.A képek alatt egy kis táblán elolvashattuk az alapvető információkat.
- Igen, egyetértek. Kezdetnek megfelelő.
- Abszolút! Imádom! - lelkesedett Annie.
- Menjünk, jelentkezzünk be.
Annie mosolyogva pattant mellém, lelkesen karolt belém, és vadul húzott az apró iroda felé, ami mellett elhaladtunk, amikor bejöttünk ebbe az újonnan kialakított galériába. Odakint épp a virágokat ápolták a dolgozók, ők mondták, hogy még nincs kész a recepció, szóval menjünk be, nézzünk szét, utána pedig csak kopogjunk be az irodába.
Az utasításokat követve kopogtattam az ajtón, mire egy középkorú, szakállas, szemüveges férfi nyitott ajtót mosolyogva.
- Jó napot kívánok! Richard Lambert vagyok. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Rachel McAchlen vagyok, ő pedig a lányom, Annie. Kezet rázott velem, aztán Annievel is. - Örvendek.
- Mi is. Képkiállítás ügyében jöttünk.
- Fáradjanak be.
Beljebb mentünk, majd Annie bezárta maga mögött az ajtót. Mr.Lambert invitálására helyet foglaltunk a fekete bőrszékeken, majd tapintatosan körbefürkésztem. Az iroda stílusa megegyezett a galéria stílusával - sötét, de hangulatos. Képek voltak mindenütt: a falakon, a falnak támasztva, leplekkel fedve, dobozokból kilógva - mindenütt. Mr.Lambert kedvesen pislogott ránk régimódi szemüvege mögül, jóllakott nagyapa módjára simogatva a szakállát. Azonnal megkedveltem.
- Szóval képkiállítás... Kinek a képei?
- Az enyéim - szólt Annie, meglepő magabiztossággal.
- Milyen képek?
- Tájképek, csendéletek, portrék.
- Mivel készítette? És mire?
- Szénnel, pasztellel, krétával és aquarellel aquarell papírra, és olajfestékkel vászonra.
Mr.Lambert hümmögött, a falakat fixírozta.
- Miért szeretné kiállítani a képeit?
- Szeretném, ha mások is látnák a képeimet, szeretném megosztani az emberekkel a művészetemet. Azt akarom, hogy lássák, amit én. A zöldellő fákat, amiket a szobám ablakából látok, a csorba bögrét, amit úgy szeretek...
Mr.Lambert elmosolyodott, s ez a mosoly elárulta, hogy máris a szívébe zárta Anniet és a képeit. Egyszerűen éreztem, hogy így van.
- Hány képről van szó?
-Húszról.
- Mindet beszeretné mutatni a nagyérdeműnek?
- Ön beszeretné?
Mr.Lambert nevetett, majd az asztalra csapott nagy hévvel, és felkiáltott. - Szinte biztosra veszem.
Annie felkacagott, majd én is csatlakoztam hozzá.
- Hozza el a képeit kisasszony, holnap délelőtt tízre. Megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, kiállítjuk a képeit.
- Ennyi? - kérdezte Annie hitetlenkedve, de mosolyogva.
- Galériám célja a tehetséges edmontoniak és környékbeliek felkarolása. Szeretném, ha a tehetséges művészek lehetőséget kapnának, hogy bemutassák a képeiket. Annyi különleges festő van, és olyan kevésnek sikerül befutnia. Szeretnék esélyt adni. Művészetet akarok adni az embereknek! Mindenre nyitott vagyok, érdekelnek a képei, hölgyem.
- Értem. Ez nagyszerű! Csodálatos! Köszönöm Mr.Lambert!
- Én köszönöm.
Felálltunk, kezet ráztunk Mr.Lamberttel, majd nevetve elhagytuk az épületet. A kinti napsütés lágyan cirógatta az arcomat, a szél összeborzolta a hajamat. Anniere pillantottam, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
- Kifogják állítani a rajzaimat! Mr.Lambert galériájában! Nem hihetetlen?
-Nem, Kicsim. Annyira tehetséges vagy, és ahogy Mr.Lamberttel beszéltél! Nagyon büszke vagyok rád.
Annie hevesen átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy az öröm könnyei potyognak a szeméből, amitől nekem is sírhatnékom támadt.
- Tényleg büszke vagyok rád. Sikerült!
- Igen. Tudom, hogy még sok munkára van szükség,hogy a galéria olyan legyen, amilyenben szívesen látom a műveimet, de én látom benne a lehetőséget. Fynnek igaza volt.
- Kinek? - kérdeztem kissé csodálkozva. Semmilyen Fynnt nem ismertem.
- Ööö... - Annie arca pipacspirossá vált.
- Annie?
Annie nem szólt egy szót sem. Lefékeztem és elkaptam Annie karját.
- Mi folyik itt, Annie? Ki az a Fynn? És mi köze van neki ehhez az egészhez? - rosszat sejtettem.
Annie megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni egyre kétségbeesettebb kérdéseimre. Még akkor is tartott szótlansága, amikor hazaértünk. Aztán egyszer csak már nem bírta tovább és kibökte.
- Fynn segített galériát keresni. Biztosra vette, hogy ez a hely lesz az igazi. Ő a ... barátom.
- Mit gondolsz? Tetszik?
- Még kérdezed? Tökéletes! - Annie arcán világraszóló mosoly terült el.
Még egyszer végignéztem a faburkolatú falakon, a sötét fapadlón, az éles fényt adó modern lámpákon, a terem közepén elhelyezett fekete bőrkanapékon. A falakon még csak néhány festményt helyeztek el, de mindegyik remekmű volt.A képek alatt egy kis táblán elolvashattuk az alapvető információkat.
- Igen, egyetértek. Kezdetnek megfelelő.
- Abszolút! Imádom! - lelkesedett Annie.
- Menjünk, jelentkezzünk be.
Annie mosolyogva pattant mellém, lelkesen karolt belém, és vadul húzott az apró iroda felé, ami mellett elhaladtunk, amikor bejöttünk ebbe az újonnan kialakított galériába. Odakint épp a virágokat ápolták a dolgozók, ők mondták, hogy még nincs kész a recepció, szóval menjünk be, nézzünk szét, utána pedig csak kopogjunk be az irodába.
Az utasításokat követve kopogtattam az ajtón, mire egy középkorú, szakállas, szemüveges férfi nyitott ajtót mosolyogva.
- Jó napot kívánok! Richard Lambert vagyok. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Rachel McAchlen vagyok, ő pedig a lányom, Annie. Kezet rázott velem, aztán Annievel is. - Örvendek.
- Mi is. Képkiállítás ügyében jöttünk.
- Fáradjanak be.
Beljebb mentünk, majd Annie bezárta maga mögött az ajtót. Mr.Lambert invitálására helyet foglaltunk a fekete bőrszékeken, majd tapintatosan körbefürkésztem. Az iroda stílusa megegyezett a galéria stílusával - sötét, de hangulatos. Képek voltak mindenütt: a falakon, a falnak támasztva, leplekkel fedve, dobozokból kilógva - mindenütt. Mr.Lambert kedvesen pislogott ránk régimódi szemüvege mögül, jóllakott nagyapa módjára simogatva a szakállát. Azonnal megkedveltem.
- Szóval képkiállítás... Kinek a képei?
- Az enyéim - szólt Annie, meglepő magabiztossággal.
- Milyen képek?
- Tájképek, csendéletek, portrék.
- Mivel készítette? És mire?
- Szénnel, pasztellel, krétával és aquarellel aquarell papírra, és olajfestékkel vászonra.
Mr.Lambert hümmögött, a falakat fixírozta.
- Miért szeretné kiállítani a képeit?
- Szeretném, ha mások is látnák a képeimet, szeretném megosztani az emberekkel a művészetemet. Azt akarom, hogy lássák, amit én. A zöldellő fákat, amiket a szobám ablakából látok, a csorba bögrét, amit úgy szeretek...
Mr.Lambert elmosolyodott, s ez a mosoly elárulta, hogy máris a szívébe zárta Anniet és a képeit. Egyszerűen éreztem, hogy így van.
- Hány képről van szó?
-Húszról.
- Mindet beszeretné mutatni a nagyérdeműnek?
- Ön beszeretné?
Mr.Lambert nevetett, majd az asztalra csapott nagy hévvel, és felkiáltott. - Szinte biztosra veszem.
Annie felkacagott, majd én is csatlakoztam hozzá.
- Hozza el a képeit kisasszony, holnap délelőtt tízre. Megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, kiállítjuk a képeit.
- Ennyi? - kérdezte Annie hitetlenkedve, de mosolyogva.
- Galériám célja a tehetséges edmontoniak és környékbeliek felkarolása. Szeretném, ha a tehetséges művészek lehetőséget kapnának, hogy bemutassák a képeiket. Annyi különleges festő van, és olyan kevésnek sikerül befutnia. Szeretnék esélyt adni. Művészetet akarok adni az embereknek! Mindenre nyitott vagyok, érdekelnek a képei, hölgyem.
- Értem. Ez nagyszerű! Csodálatos! Köszönöm Mr.Lambert!
- Én köszönöm.
Felálltunk, kezet ráztunk Mr.Lamberttel, majd nevetve elhagytuk az épületet. A kinti napsütés lágyan cirógatta az arcomat, a szél összeborzolta a hajamat. Anniere pillantottam, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
- Kifogják állítani a rajzaimat! Mr.Lambert galériájában! Nem hihetetlen?
-Nem, Kicsim. Annyira tehetséges vagy, és ahogy Mr.Lamberttel beszéltél! Nagyon büszke vagyok rád.
Annie hevesen átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy az öröm könnyei potyognak a szeméből, amitől nekem is sírhatnékom támadt.
- Tényleg büszke vagyok rád. Sikerült!
- Igen. Tudom, hogy még sok munkára van szükség,hogy a galéria olyan legyen, amilyenben szívesen látom a műveimet, de én látom benne a lehetőséget. Fynnek igaza volt.
- Kinek? - kérdeztem kissé csodálkozva. Semmilyen Fynnt nem ismertem.
- Ööö... - Annie arca pipacspirossá vált.
- Annie?
Annie nem szólt egy szót sem. Lefékeztem és elkaptam Annie karját.
- Mi folyik itt, Annie? Ki az a Fynn? És mi köze van neki ehhez az egészhez? - rosszat sejtettem.
Annie megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni egyre kétségbeesettebb kérdéseimre. Még akkor is tartott szótlansága, amikor hazaértünk. Aztán egyszer csak már nem bírta tovább és kibökte.
- Fynn segített galériát keresni. Biztosra vette, hogy ez a hely lesz az igazi. Ő a ... barátom.
2010. július 2., péntek
35.rész
Szív küldi szívnek
- Akkor este? A hetesre?
- Persze. Együtt megyünk, vagy ott találkozunk?
- Ott találkozunk! Lucyvel már korábban bemegyünk, van egy kis elintéznivalónk.
- Oké. Akkor a mozi előtt... 3/4-kor?
- Aha, úgy jó lesz.
- Hívd Anniet is! - szólt közbe Lucy. A szeme csillogott Annie nevének említésekor.
- Nem tudom mit tervezett estére, de szólok neki.
- Jó lenne ha jönne, olyan édes lány.
- Igen, nagyon szeretjük - tette hozzá Janine, aki szintén ellágyult, ha Annieről volt szó.
Elmosolyodtam a kedvességük hallatán.
- Értem. És biztos, hogy elfogultnak tűnök, de tényleg imádnivaló csajszi. Én is odáig vagyok érte.
- Ez természetes - mosolygott Janine. - Ha olyan lányom lenne, mint Annie, akkor halálra szeretgetném és totálisan elkényeztetném.
- Tőled nem is várnánk mást - gúnyolódott Lucy. Majd felém fordulva, már sokkal kedvesebben hozzá tette: - De Rachel nem esik ebbe a hibába. Sokkal jobban neveli a gyerekét, mint ahogy te tennéd.
Hát igen, a végén újra csattant az ostor. Ezt nem hagyhatta ki.
Megcsörrent a telefonom. Naivan felgyorsult a szívverésem, a gondolataim máris máshol jártak. Ok nélkül. A kijelzőn April neve állt, a várva várt Rob helyett.
- Megbocsátotok? - kérdeztem.
- Menj csak - biccentett a fejével Janine, Lucy pedig egyetértően bólintott.
Pár lépést tettem a konyha felé, közben megnyomtam a megfelelő gombot a telefonon.
- Helló April, mizújs?
- Rachel, tudunk beszélni? - kérdezte izgatottan.
- Aha, mondd csak!
- Tudod, mondtam, hogy Joshsal ma megyünk megbeszélni az esküvő időpontját az esküvőszervezővel.
- Persze. És, sikerült?
- Igen.
- Na, mondd már! Ki vele, mikor lesz? - alig vártam, hogy megtudjam az esküvő pontos dátumát. Eddig csak annyit tudtam, hogy mindketten nyári esküvőt szeretnének.
- Hát... - borzolta az idegeimet. - Oké. Augusztus 15-én.
- Úristen, ez nagyszerű! - kiáltottam boldogan. - Gratulálok!
- Jaj, köszönöm! Úgy örülök! És olyan izgatott vagyok.
- Megértelek - mosolyogtam. April, bár az eljegyzés után várni akart az esküvővel, most mégis alig várta, hogy eljöjjön a várva várt lagzi. Hiába, ez hatalmas dolog a nők életében.
- Ezért hívtalak. Meg azért, hogy nem ebédelünk ma együtt?
- Oh, persze, hogyne. Felhívom Samet is.
- Megtennéd? Köszi. Akkor... 1-kor a Hallway-ben?
A Hallway egy klassz kis étterem volt a belvárosban.Mostanában nyílt, és nagyon megtetszett nekünk, gyakran jártunk oda.
- Nekem jó.
- Akkor 1-kor, a Hallway-ben.
- Rendben. Szia!
- Szia!
Visszafordultam a lányok felé, hogy szóljak, még egy telefont el kell intéznem. Zavartan fordultam a konyha felé, amikor megláttam, hogy Lucy nyelve éppen Janine szájában kalandozik. Tudom, hogy meg kellett volna már szoknom ezt, de egyszerűen nem ment. Még mindig zavarba jöttem, ha fogták egymás kezét, vagy elcsattant egy - egy csók.
Janinenal és Lucyvel remek barátnők lettünk az elmúlt négy hónapban. Április második hetében jártunk, Rob pontosan egy hónapja utazott New Yorkba, hogy letudja filmes - zenés - modellkedős karrierjét.
Még januárban kötöttünk barátságot, amikor szavamat megtartva, körbevezettem őket a városban. Sosem fogom elfelejteni, ahogy bal oldalamon Lucyvel, jobbomon Janinenal vihogva mentünk egyik helyről a másikra. Azalatt a délután alatt rájöttem, hogy mennyi közös van bennünk. Hamar egy hullámhosszon voltunk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Rengetegszer átjöttek hozzánk. Végignéztünk fél tucat romantikus vígjátékot. Forralt bort ittunk az erkélyen, nevetséges gyerekkori sztorikat mesélve. Csendéleteket festettünk Annievel, a 70-es évek zenéjét hallgatva. De az első napsugarak feltűnésével nagyokat sétáltunk az ébredező parkban, voltunk biliárdozni, horrorokat sikítoztunk végig a moziban, és nemegyszer torkoskodtunk a Chocolate Hearts-ben.
Samet tárcsáztam, majd a konyhába sétáltam, és neki dőltem a pultnak. A 10.csengés után már kiakartam nyomni, amikor felvette. Zihálva szólt a kagylóba.
- Rachel?
- Igen, én vagyok. Szia Sam!
- Mi van? - ennél szebb stílusban, ha akart volna, sem tudott volna üdvözölni.
- Én is szeretlek! - válaszoltam gúnyosan.
- Oké... Szia Rachel McAchlen, hogy ityeg a fityeg?
- Remekül, kösz a kérdést! Mi van veled?
- Huh... Semmi - még mindig kapkodta a levegőt.
- És a semmi miatt fogsz mindjárt megfulladni? Ez érdekes...
- Csak... mással voltam elfoglalva.
Lépéseket hallottam, majd ajtócsapódást. Nem volt nehéz rájönni, mi folyik Samnél.
- Ki az?
- Honnan veszed, hogy pasi van a dologban?
Nem válaszoltam. Körülbelül három másodperc múlva csattanást hallottam, és Sam felkiáltott.
- Oh, a francba! Jaj, de hülye vagyok!
- Igen. Ez van. Most már elárulod ki az?
- Na jó - sóhajtott beletörődve. - Jake Dancy. Eszméletlen a pasi!!! A bárban ismertem meg, valósággal felszedett! Nem mintha annyira ellenkeztem volna... A cigiszünetben...
Félbeszakítottam lelkes áradozását.
- Sam, te nem is cigizel.
- De jár nekem az az öt perc. Ne szakíts félbe! Szóval a szünetben a sikátorban csókolóztunk, aztán a műszak végén feljött... Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz! Rég volt dolgom ilyen szenvedélyes férfival. Akkorra...
- Sam, állj! Nem kérek részleteket.
- Oké. De akkor is fantasztikus volt! Egész nap együtt voltunk, aztán éjszaka is... ühm, nálam volt. És most is itt van. Átjöttem a fürdőbe beszélni.
- Értem. Akkor nem is érsz rá egy csajos ebédre, ugye?
- Hát... Nem szívesen hagynám itt.
- Rendben. De valamit ígérj meg: vigyázz magadra!
- Persze, persze, ne aggódj! Nem lesz semmi baj.
- Samie! Ismerem én a te szexisten pasijaidat, és igenis van okom aggódni. Nem tetszik ez nekem.
- Nem is neked kell, hogy tetszen! Bár lefogadom, ha látnád Jaket, totál begerjednél.
- Tuti. Azért csak légy óvatos, oké? Majd beszélünk. Szia!
- Oké. Szia!
Csöppet sem nyugodtam meg a telefonbeszélgetésünket követően, sőt. Tényleg ismertem ezeket a férfiakat. Sam eddigi pasijai leginkább szexmániások, alkoholisták, megrögzött munkakerülők voltak, és egyéb megbízhatatlan alakok. Nem tudott kifogni egy kedves, tisztességes férfit. Imádta a rosszfiúkat amivel nem volt gond addig, amíg nem loptak tőle, nem próbáltak meg erőszakoskodni, és nem csattant el egy pofon. Nemegyszer durvultak el a dolgok Samnél, és féltem, hogy ez az új " fogás " is hasonló fazon lesz.
Visszamentem a nappaliba, majd nagyot sóhajtva lehuppantam az egyik fotelbe.
- Minden rendben? - kérdezte Lucy kissé aggódva.
- Sam bepasizott.
- Ajjaj - szólt egyszerre Lucy és Janine. Ismerték Samet is, és tudták, hogy ez mit jelent.
- Ez az. Valami szexi pasi a bárból...
Csöngettek. Lemondóan sóhajtottam, hogy ma már nem tudok nyugodtan beszélni a lányokkal. Elnézést kérve álltam fel újra, és a bejárathoz siettem.
- Jó napot kívánok, Miss McAhlen! Daniel Scruth vagyok a Szerelmes Szívektől. Legyen mindennap Valantin-nap!
- Helló Danny! Jó újra látni!
- Csomagot hoztam Mr.Pattinsontól.
- Ki gondolta volna? - tréfáltam, bár nem találtam túl humorosnak, hogy egy hónap után is ilyen buzgómócsing.
Rob ízlésével nem volt semmi problémám, eddig. Nem fért a fejembe, hogy volt képes felbérelni ezt a céget ( a Szerelmes Szívek-et ) arra, hogy ajándékokat kézbesítsenek tőle, nekem. Rob ugyanis azt találta ki, hogy minden héten küld valamilyen apró ajándékot, egy levéllel. Eddig négy ajándékot küldött, mindegyikben egy rövid üzenettel. Utána mindig felhívtam, és hosszan beszélgettünk. Először az elutazása napján kaptam egy csokor virágot. Egy héttel később egy képeslap érkezett New York-ról. Harmadjára egy CD csomagot küldött. A " Brit falka " CD-it, azaz Rob, Bobby Long és Marcus Foster szóló CD-it és egy közös lemezt. A levél még az ajándéknál is emlékezetesebb volt.
" Egy szupermarketben vásároltam ( kedvenc testőreimmel ) , amikor a pénztár mellett ezt találtam, a leárazott termékek között. Az egész csomag 5 dollárba került. Istenem, csak Bobby és Marcus meg ne tudja! El ne mondd senkinek, hogy honnan van és mennyibe került!!! "
Múltkor egy " New York - Nagy Alma " csomagot küldött. Almás csoki, almás cukorka, almás rágó, almás aprósüti és almalé New York-os külsőben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz a csomagban.
- Tessék, Miss McAhlen - nyújtotta felém a megszokott csomagot. Rózsaszín selyempapír, fényes piros szívekkel és rózsákkal. Piros szalaggal volt hozzákötve az egyszerű, fehér boríték, New York-i címzéssel.
- Köszönöm - vettem át. - Most sem? - kérdeztem rá a fizetségre.
- Nem, nem. Minden el van intézve.
- Értem. Viszlát!
- Legyen mindennap Valentin-nap!
Nem válaszoltam a szörnyen elcsépelt nyálcsorgatásra. Bezártam az ajtót, és visszamentem a nappaliba. Janine elmosolyodott amikor meglátta a csomagot, én pedig elpirultam, mert tudtam, mit jelent a csomag. Lucy kézen fogta Janinet, majd felálltak, és felém vették az irányt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Mindent megbeszéltünk, amit akartunk. Este találkozunk a moziban.
- Persze. Sziasztok!
Mosolyogva kisétáltak a szobából, én pedig a kanapéra vetettem magam, és feltéptem a csomagot. Kitört belőlem a nevetés, amikor megláttam az " I love New York! " kitűzőt.
Felbontottam a levelet, mohó szemeim valósággal magukba szippantották az ismerős betűket.
" Rachel! Tudom,hogy nem vagy oda New York-ért, de azt is tudom, miért nem. Nem szeretném, ha miattam nem szeretnéd a várost, ami pedig az egyik legcsodálatosabb a világon. Persze, Edmonton után. Szeresd New York-ot! Én szeretem.
Robert
UI.: Megígérem, hogy egyszer elhozlak ide! "
Megint nevettem, hiszen annyira bolond volt! A szívem máris szárnyalt.
Őrült módjára kaptam a telefonom után, majd megnyomtam az 1-es gombot, és vártam, hogy Rob felvegye. A második csörgésre az imádott hang a fülemben csengett.
- Mi tartott ilyen sokáig?
Felnevettem, ő pedig velem kuncogott.
- Annyira jó hallani a hangod!
- Nem is tudod mennyire boldog vagyok, Rach!
- Én is az vagyok.
- Jól vagy? Minden rendben? Mi újság otthon?
Az otthon szóra a szívemet kellemes melegség öntötte el.
- Persze, minden oké. Annie suliban van, épp most mentek el Janineék. Este moziba megyünk, valami horrort fogunk megnézni.
- Ti meg a horror! - nevetett kedvesen.
- Hát, van benne valami. De tudod, ezért van a popcornos doboz! - utaltam arra, hogy azzal szoktuk eltakarni a szemünket.
- Tényleg? Na, ma is tanultam valamit.
- Holtáig tanul az ember.
- Úristen, akkor nagyon sok minden vár még rám. Hogy fogok ennyi mindent észben tartani?
Megint nevettem.
- Valami miatt azonban aggódom. Samnek új pasija van.
- És? - a hangja teljesen nyugodt volt. Láttam magam előtt, ahogy kérdőn felvonja a szemöldökét.
- És? Sam. Egy új pasival. Ennyi nem elég?
- Fölöslegesen aggodalmaskodsz, Rachel! Sam tud magára vigyázni. Felnőtt nő, megoldja.
- Látszik, hogy nem ismered túl régóta! Sam egymagában is elég probléma, nem még egy hímnemű egyeddel!
Rob nevetett, amitől a szívem még magasabbra repült. Olyan volt számomra a nevetése, mintha angyalok hangját hallanám.
- Nem lesz semmi baj.
- Talán - nem voltam túlságosan meggyőzve.
- És April? Megvan már az esküvő időpontja?
- Igen, nemrég beszéltünk. Augusztus 15.
- Ez nagyszerű! Mondd meg neki, hogy gratulálok!
- Átadom. De... részt veszel az esküvőn?
- Ki nem hagynám!
- Meddig kell várnom rád? - még én is észrevettem milyen panaszos a hangom.
- Sajnálom, Rachel -mondta bűntudatosan.
- Nem úgy értettem. Csak nagyon hiányzol!
- Te is nekem. Minden pillanatban érzem a hiányod. Folyamatos nyomás van a szívemben, mintha a hiányérzet testet öltött volna, és most ott tanyázna.
- Legszívesebben itt hagynám ezt az egészet, és rohannék hozzád - kontráztam.
- Hát tedd meg! Várok rád!
Nevettem, noha nem tetszett a megjegyzése. Micsoda ötlet! És a legrosszabb az volt, hogy pontosan ezt szerettem volna tenni. De tudtam, hogy nem lehet. Az egy dolog, hogy nekem itt van Annie, és a munkám, ami jelenleg egy hétvégéig sem tud nélkülözni, de Rob tényleg folyamatosan dolgozik. Fotózások, forgatások, interjúk, üzleti ebédek... Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak ezt a kimenőt. A célunk az volt, hogy Rob minél hamarabb befejezze a munkát, hogy új életet kezdhessünk. Ez pedig csak úgy ment, hogy a lehető legtöbb időt a munkájával töltötte.
- Te is tudod... - kezdtem el, de félbeszakított.
- Igen. Tudom. Csupán pillanatnyi elmezavar volt.
- Sajnálom. Neked biztos sokkal nehezebb.
- Igen, neked ott van Annie.
- Igen, Annie... Az egész vasárnapot festéssel töltötte. Most már van úgy 15 - 20 képe, amit ki lehetne állítani. A hétvégén elmegyünk néhány galériába.
- Ez csodálatos hír! Mondd meg neki, hogy gratulálok és majd felhívom!
- Oké. Mikor beszélünk újra?
Éreztem a búcsú szelét. A torkomat láthatatlan kéz szorította.
- Amilyen hamar csak tudok, telefonálok.
- Rendben... Légy jó!
- Az leszek. Vigyázz magadra!
- Szeretlek!
- Szeretlek! - ezzel véget ért a beszélgetésünk.
A könnyeim folyni kezdtek, amint nem hallottam a hangját.
- Akkor este? A hetesre?
- Persze. Együtt megyünk, vagy ott találkozunk?
- Ott találkozunk! Lucyvel már korábban bemegyünk, van egy kis elintéznivalónk.
- Oké. Akkor a mozi előtt... 3/4-kor?
- Aha, úgy jó lesz.
- Hívd Anniet is! - szólt közbe Lucy. A szeme csillogott Annie nevének említésekor.
- Nem tudom mit tervezett estére, de szólok neki.
- Jó lenne ha jönne, olyan édes lány.
- Igen, nagyon szeretjük - tette hozzá Janine, aki szintén ellágyult, ha Annieről volt szó.
Elmosolyodtam a kedvességük hallatán.
- Értem. És biztos, hogy elfogultnak tűnök, de tényleg imádnivaló csajszi. Én is odáig vagyok érte.
- Ez természetes - mosolygott Janine. - Ha olyan lányom lenne, mint Annie, akkor halálra szeretgetném és totálisan elkényeztetném.
- Tőled nem is várnánk mást - gúnyolódott Lucy. Majd felém fordulva, már sokkal kedvesebben hozzá tette: - De Rachel nem esik ebbe a hibába. Sokkal jobban neveli a gyerekét, mint ahogy te tennéd.
Hát igen, a végén újra csattant az ostor. Ezt nem hagyhatta ki.
Megcsörrent a telefonom. Naivan felgyorsult a szívverésem, a gondolataim máris máshol jártak. Ok nélkül. A kijelzőn April neve állt, a várva várt Rob helyett.
- Megbocsátotok? - kérdeztem.
- Menj csak - biccentett a fejével Janine, Lucy pedig egyetértően bólintott.
Pár lépést tettem a konyha felé, közben megnyomtam a megfelelő gombot a telefonon.
- Helló April, mizújs?
- Rachel, tudunk beszélni? - kérdezte izgatottan.
- Aha, mondd csak!
- Tudod, mondtam, hogy Joshsal ma megyünk megbeszélni az esküvő időpontját az esküvőszervezővel.
- Persze. És, sikerült?
- Igen.
- Na, mondd már! Ki vele, mikor lesz? - alig vártam, hogy megtudjam az esküvő pontos dátumát. Eddig csak annyit tudtam, hogy mindketten nyári esküvőt szeretnének.
- Hát... - borzolta az idegeimet. - Oké. Augusztus 15-én.
- Úristen, ez nagyszerű! - kiáltottam boldogan. - Gratulálok!
- Jaj, köszönöm! Úgy örülök! És olyan izgatott vagyok.
- Megértelek - mosolyogtam. April, bár az eljegyzés után várni akart az esküvővel, most mégis alig várta, hogy eljöjjön a várva várt lagzi. Hiába, ez hatalmas dolog a nők életében.
- Ezért hívtalak. Meg azért, hogy nem ebédelünk ma együtt?
- Oh, persze, hogyne. Felhívom Samet is.
- Megtennéd? Köszi. Akkor... 1-kor a Hallway-ben?
A Hallway egy klassz kis étterem volt a belvárosban.Mostanában nyílt, és nagyon megtetszett nekünk, gyakran jártunk oda.
- Nekem jó.
- Akkor 1-kor, a Hallway-ben.
- Rendben. Szia!
- Szia!
Visszafordultam a lányok felé, hogy szóljak, még egy telefont el kell intéznem. Zavartan fordultam a konyha felé, amikor megláttam, hogy Lucy nyelve éppen Janine szájában kalandozik. Tudom, hogy meg kellett volna már szoknom ezt, de egyszerűen nem ment. Még mindig zavarba jöttem, ha fogták egymás kezét, vagy elcsattant egy - egy csók.
Janinenal és Lucyvel remek barátnők lettünk az elmúlt négy hónapban. Április második hetében jártunk, Rob pontosan egy hónapja utazott New Yorkba, hogy letudja filmes - zenés - modellkedős karrierjét.
Még januárban kötöttünk barátságot, amikor szavamat megtartva, körbevezettem őket a városban. Sosem fogom elfelejteni, ahogy bal oldalamon Lucyvel, jobbomon Janinenal vihogva mentünk egyik helyről a másikra. Azalatt a délután alatt rájöttem, hogy mennyi közös van bennünk. Hamar egy hullámhosszon voltunk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Rengetegszer átjöttek hozzánk. Végignéztünk fél tucat romantikus vígjátékot. Forralt bort ittunk az erkélyen, nevetséges gyerekkori sztorikat mesélve. Csendéleteket festettünk Annievel, a 70-es évek zenéjét hallgatva. De az első napsugarak feltűnésével nagyokat sétáltunk az ébredező parkban, voltunk biliárdozni, horrorokat sikítoztunk végig a moziban, és nemegyszer torkoskodtunk a Chocolate Hearts-ben.
Samet tárcsáztam, majd a konyhába sétáltam, és neki dőltem a pultnak. A 10.csengés után már kiakartam nyomni, amikor felvette. Zihálva szólt a kagylóba.
- Rachel?
- Igen, én vagyok. Szia Sam!
- Mi van? - ennél szebb stílusban, ha akart volna, sem tudott volna üdvözölni.
- Én is szeretlek! - válaszoltam gúnyosan.
- Oké... Szia Rachel McAchlen, hogy ityeg a fityeg?
- Remekül, kösz a kérdést! Mi van veled?
- Huh... Semmi - még mindig kapkodta a levegőt.
- És a semmi miatt fogsz mindjárt megfulladni? Ez érdekes...
- Csak... mással voltam elfoglalva.
Lépéseket hallottam, majd ajtócsapódást. Nem volt nehéz rájönni, mi folyik Samnél.
- Ki az?
- Honnan veszed, hogy pasi van a dologban?
Nem válaszoltam. Körülbelül három másodperc múlva csattanást hallottam, és Sam felkiáltott.
- Oh, a francba! Jaj, de hülye vagyok!
- Igen. Ez van. Most már elárulod ki az?
- Na jó - sóhajtott beletörődve. - Jake Dancy. Eszméletlen a pasi!!! A bárban ismertem meg, valósággal felszedett! Nem mintha annyira ellenkeztem volna... A cigiszünetben...
Félbeszakítottam lelkes áradozását.
- Sam, te nem is cigizel.
- De jár nekem az az öt perc. Ne szakíts félbe! Szóval a szünetben a sikátorban csókolóztunk, aztán a műszak végén feljött... Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz! Rég volt dolgom ilyen szenvedélyes férfival. Akkorra...
- Sam, állj! Nem kérek részleteket.
- Oké. De akkor is fantasztikus volt! Egész nap együtt voltunk, aztán éjszaka is... ühm, nálam volt. És most is itt van. Átjöttem a fürdőbe beszélni.
- Értem. Akkor nem is érsz rá egy csajos ebédre, ugye?
- Hát... Nem szívesen hagynám itt.
- Rendben. De valamit ígérj meg: vigyázz magadra!
- Persze, persze, ne aggódj! Nem lesz semmi baj.
- Samie! Ismerem én a te szexisten pasijaidat, és igenis van okom aggódni. Nem tetszik ez nekem.
- Nem is neked kell, hogy tetszen! Bár lefogadom, ha látnád Jaket, totál begerjednél.
- Tuti. Azért csak légy óvatos, oké? Majd beszélünk. Szia!
- Oké. Szia!
Csöppet sem nyugodtam meg a telefonbeszélgetésünket követően, sőt. Tényleg ismertem ezeket a férfiakat. Sam eddigi pasijai leginkább szexmániások, alkoholisták, megrögzött munkakerülők voltak, és egyéb megbízhatatlan alakok. Nem tudott kifogni egy kedves, tisztességes férfit. Imádta a rosszfiúkat amivel nem volt gond addig, amíg nem loptak tőle, nem próbáltak meg erőszakoskodni, és nem csattant el egy pofon. Nemegyszer durvultak el a dolgok Samnél, és féltem, hogy ez az új " fogás " is hasonló fazon lesz.
Visszamentem a nappaliba, majd nagyot sóhajtva lehuppantam az egyik fotelbe.
- Minden rendben? - kérdezte Lucy kissé aggódva.
- Sam bepasizott.
- Ajjaj - szólt egyszerre Lucy és Janine. Ismerték Samet is, és tudták, hogy ez mit jelent.
- Ez az. Valami szexi pasi a bárból...
Csöngettek. Lemondóan sóhajtottam, hogy ma már nem tudok nyugodtan beszélni a lányokkal. Elnézést kérve álltam fel újra, és a bejárathoz siettem.
- Jó napot kívánok, Miss McAhlen! Daniel Scruth vagyok a Szerelmes Szívektől. Legyen mindennap Valantin-nap!
- Helló Danny! Jó újra látni!
- Csomagot hoztam Mr.Pattinsontól.
- Ki gondolta volna? - tréfáltam, bár nem találtam túl humorosnak, hogy egy hónap után is ilyen buzgómócsing.
Rob ízlésével nem volt semmi problémám, eddig. Nem fért a fejembe, hogy volt képes felbérelni ezt a céget ( a Szerelmes Szívek-et ) arra, hogy ajándékokat kézbesítsenek tőle, nekem. Rob ugyanis azt találta ki, hogy minden héten küld valamilyen apró ajándékot, egy levéllel. Eddig négy ajándékot küldött, mindegyikben egy rövid üzenettel. Utána mindig felhívtam, és hosszan beszélgettünk. Először az elutazása napján kaptam egy csokor virágot. Egy héttel később egy képeslap érkezett New York-ról. Harmadjára egy CD csomagot küldött. A " Brit falka " CD-it, azaz Rob, Bobby Long és Marcus Foster szóló CD-it és egy közös lemezt. A levél még az ajándéknál is emlékezetesebb volt.
" Egy szupermarketben vásároltam ( kedvenc testőreimmel ) , amikor a pénztár mellett ezt találtam, a leárazott termékek között. Az egész csomag 5 dollárba került. Istenem, csak Bobby és Marcus meg ne tudja! El ne mondd senkinek, hogy honnan van és mennyibe került!!! "
Múltkor egy " New York - Nagy Alma " csomagot küldött. Almás csoki, almás cukorka, almás rágó, almás aprósüti és almalé New York-os külsőben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz a csomagban.
- Tessék, Miss McAhlen - nyújtotta felém a megszokott csomagot. Rózsaszín selyempapír, fényes piros szívekkel és rózsákkal. Piros szalaggal volt hozzákötve az egyszerű, fehér boríték, New York-i címzéssel.
- Köszönöm - vettem át. - Most sem? - kérdeztem rá a fizetségre.
- Nem, nem. Minden el van intézve.
- Értem. Viszlát!
- Legyen mindennap Valentin-nap!
Nem válaszoltam a szörnyen elcsépelt nyálcsorgatásra. Bezártam az ajtót, és visszamentem a nappaliba. Janine elmosolyodott amikor meglátta a csomagot, én pedig elpirultam, mert tudtam, mit jelent a csomag. Lucy kézen fogta Janinet, majd felálltak, és felém vették az irányt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Mindent megbeszéltünk, amit akartunk. Este találkozunk a moziban.
- Persze. Sziasztok!
Mosolyogva kisétáltak a szobából, én pedig a kanapéra vetettem magam, és feltéptem a csomagot. Kitört belőlem a nevetés, amikor megláttam az " I love New York! " kitűzőt.
Felbontottam a levelet, mohó szemeim valósággal magukba szippantották az ismerős betűket.
" Rachel! Tudom,hogy nem vagy oda New York-ért, de azt is tudom, miért nem. Nem szeretném, ha miattam nem szeretnéd a várost, ami pedig az egyik legcsodálatosabb a világon. Persze, Edmonton után. Szeresd New York-ot! Én szeretem.
Robert
UI.: Megígérem, hogy egyszer elhozlak ide! "
Megint nevettem, hiszen annyira bolond volt! A szívem máris szárnyalt.
Őrült módjára kaptam a telefonom után, majd megnyomtam az 1-es gombot, és vártam, hogy Rob felvegye. A második csörgésre az imádott hang a fülemben csengett.
- Mi tartott ilyen sokáig?
Felnevettem, ő pedig velem kuncogott.
- Annyira jó hallani a hangod!
- Nem is tudod mennyire boldog vagyok, Rach!
- Én is az vagyok.
- Jól vagy? Minden rendben? Mi újság otthon?
Az otthon szóra a szívemet kellemes melegség öntötte el.
- Persze, minden oké. Annie suliban van, épp most mentek el Janineék. Este moziba megyünk, valami horrort fogunk megnézni.
- Ti meg a horror! - nevetett kedvesen.
- Hát, van benne valami. De tudod, ezért van a popcornos doboz! - utaltam arra, hogy azzal szoktuk eltakarni a szemünket.
- Tényleg? Na, ma is tanultam valamit.
- Holtáig tanul az ember.
- Úristen, akkor nagyon sok minden vár még rám. Hogy fogok ennyi mindent észben tartani?
Megint nevettem.
- Valami miatt azonban aggódom. Samnek új pasija van.
- És? - a hangja teljesen nyugodt volt. Láttam magam előtt, ahogy kérdőn felvonja a szemöldökét.
- És? Sam. Egy új pasival. Ennyi nem elég?
- Fölöslegesen aggodalmaskodsz, Rachel! Sam tud magára vigyázni. Felnőtt nő, megoldja.
- Látszik, hogy nem ismered túl régóta! Sam egymagában is elég probléma, nem még egy hímnemű egyeddel!
Rob nevetett, amitől a szívem még magasabbra repült. Olyan volt számomra a nevetése, mintha angyalok hangját hallanám.
- Nem lesz semmi baj.
- Talán - nem voltam túlságosan meggyőzve.
- És April? Megvan már az esküvő időpontja?
- Igen, nemrég beszéltünk. Augusztus 15.
- Ez nagyszerű! Mondd meg neki, hogy gratulálok!
- Átadom. De... részt veszel az esküvőn?
- Ki nem hagynám!
- Meddig kell várnom rád? - még én is észrevettem milyen panaszos a hangom.
- Sajnálom, Rachel -mondta bűntudatosan.
- Nem úgy értettem. Csak nagyon hiányzol!
- Te is nekem. Minden pillanatban érzem a hiányod. Folyamatos nyomás van a szívemben, mintha a hiányérzet testet öltött volna, és most ott tanyázna.
- Legszívesebben itt hagynám ezt az egészet, és rohannék hozzád - kontráztam.
- Hát tedd meg! Várok rád!
Nevettem, noha nem tetszett a megjegyzése. Micsoda ötlet! És a legrosszabb az volt, hogy pontosan ezt szerettem volna tenni. De tudtam, hogy nem lehet. Az egy dolog, hogy nekem itt van Annie, és a munkám, ami jelenleg egy hétvégéig sem tud nélkülözni, de Rob tényleg folyamatosan dolgozik. Fotózások, forgatások, interjúk, üzleti ebédek... Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak ezt a kimenőt. A célunk az volt, hogy Rob minél hamarabb befejezze a munkát, hogy új életet kezdhessünk. Ez pedig csak úgy ment, hogy a lehető legtöbb időt a munkájával töltötte.
- Te is tudod... - kezdtem el, de félbeszakított.
- Igen. Tudom. Csupán pillanatnyi elmezavar volt.
- Sajnálom. Neked biztos sokkal nehezebb.
- Igen, neked ott van Annie.
- Igen, Annie... Az egész vasárnapot festéssel töltötte. Most már van úgy 15 - 20 képe, amit ki lehetne állítani. A hétvégén elmegyünk néhány galériába.
- Ez csodálatos hír! Mondd meg neki, hogy gratulálok és majd felhívom!
- Oké. Mikor beszélünk újra?
Éreztem a búcsú szelét. A torkomat láthatatlan kéz szorította.
- Amilyen hamar csak tudok, telefonálok.
- Rendben... Légy jó!
- Az leszek. Vigyázz magadra!
- Szeretlek!
- Szeretlek! - ezzel véget ért a beszélgetésünk.
A könnyeim folyni kezdtek, amint nem hallottam a hangját.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)