23.rész

Meglepetések



Fejem rögtön Rob felé kaptam.Nagy szemekkel pislogtam rá.Szemhéja megpróbált felemelkedni.Jobb kezem alatt éreztem Rob gyenge ujjait.
-Igen,én vagyok az.Itt vagyok Rob!-suttogtam izgatottan.
Cserepes száját kinyitotta.Nem jött ki hang a torkán.Egy-két percig próbálkozott ezzel,míg végül megköszörülte a torkát.
-Rach...
-Igen,Rob,itt vagyok.Eljöttem hozzád,itt vagyok.Ne félj,minden rendben.
Ujjai lepkeszárny erősséggel megfogták hüvelykujjamat.Segítettem neki.Eközben kinyitotta a szemét.Néhány percig csak pislogott,s igyekezett fókuszálni,majd megtalált engem.A szemembe könnyek gyűltek,a szívem összeszorult.Szabad kezemmel letörtöltem a könnycseppeket.Erősnek kell lennem,nem szabad megtudnia,hogy mennyire rosszul érzem magam.
-Rachel...-nyögte megint.Lehunyta szemeit.Ujjai elengedték az enyémet.
-Ne,Rob!Légy erős!Itt vagyok,hallod?Melletted vagyok...
Bal kezemmel a gomb felé nyúltam és erősen megnyomtam.Ismét Robra néztem.A szeme csukva volt,a szája is.Keze ernyedten feküdt az enyém alatt.
-Rob!Rob!-szólongattam idegesen.Rosszabodott az állapota?Mi történik vele?
A remény ami Rob ébredésekor elöntött,most elfoszlott.Mi van, ha ez volt lelkének utolsó lobbanása?Mi van,ha meghal?Nem,nem halhat meg!Velem kell maradnia.Soha többet nem hagyom el,ha magához tér!Sosem fogok megingani,még egy olyan férfi miatt sem,mint Ian!Igérem,Istenem!Csak könyörgök ne vedd el tőlem!-rimánkodtam,szorító félelemmel a szívemben.
Kopogtak az ajtón.
-Szabad!-kiáltottam,mire két alak tűnt fel az ajtóban.Egy magas,izmos,sötét hajú,szemüveges, középkorú férfi jött be határozott léptekkel,kezében egy mappát tartott.A mellette lépkedő idősebb nővel egyetemben,orvosi ruhát viselt.
-Jó napot!-köszöntöttek együttesen.A nő rám is mosolygott.
-Jó napot!-válaszoltam,mire közelebb jöttek.
-Dr.Franklin Thomas vagyok.Mr.Pattinson első számú kezelőorvosa.
-Én pedig Jackie Hyd.Ápoló.
-Jó napot kívánok!Rachel Mcahlen vagyok.-elengedtem Rob kezét és felálltam.Kezet nyújtottam és ráztam mindkét kórházi alkalmazottal.
-Elmondaná,hogy mi történt?-kérdezte kedvesen az ápoló,amíg Robhoz lépett és elkezdte vizsgálni.Dr.Thomas a gépekhez ment,megnyomott egy gombot.Erre papírlapok jöttek ki a szerkezetből.Azokat kezdte nézegetni,s összehasonlította a mappából kivett lapokkal.
-Mikor bejöttem nem volt magánál.Leültem és megfogtam a kezét.Majd megsimogattam az arcát.-mondtam,s közben nagyon zavarban voltam.Ez annyira személyes dolog,nem könnyű erről vadidegenekkel beszélni.-Beszéltem hozzá,s akkor a monitor mutatta,hogy emelkedett a vérnyomása és gyorsult a szívverése.
-Igen,ezt látom is.Itt,látja?-mutatta felém a lapokat az orvos.
Bólintottam és folytattam:
-Megszólalt.A nevemet mondta.Utána meg kinyitotta a szemét és az ujjait mozgatta.Tovább beszéltem hozzá,de elment...
-Elvesztette az eszméletét?-kérdezte Ms.Hyd,aki eközben már Rob fejénél volt.Az orvos az infúziót és a lélegeztetőt ellenőrizte.
-Nem tudom.De utána már nem mutatott semmilyen...
-Életjelet?
-Hát...igen.
-Ne aggódjon!Ez természetes.-válaszolta gyakorlatiasan Ms.Hyd.
-Úgy tűnik minden rendben.-mosolygott az orvos.
Ekkor azonban az események váratlanul felgyorsultak.Rob kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett.Az ápoló mondott valamit,mire az orvos kirohant a teremből.Rob kinyitotta a száját,amiből csorgott a nyál.A szeme kidülledt,az arca kivörösödött.És a teste remegni kezdett.Görcsök rángatták a testét.Felemelkedett a teste,majd lezuhant.A bordái kiálltak.Megkövülten álltam egy helyben,leblokkoltam.Ugyanakkor mindent hihetetlen intenzitással érzékeltem.Az orvos visszatért, egy kis fecskendővel a kezében.A fecskendő halványsárga színű folyadékkal volt megtöltve.A folyadékot az infúzióba nyomta,de már nem tudtam meg a végeredményt.A szédülésem rosszabodott,úgy éreztem a szívem felrobban.A fejem zúgott,a vér csak úgy áramlott a testemben.Nem tudtam gondolkodni,a fejem kezdett elnehezülni.Sötét köd telepedett a szobára.Egyre csak közeledett felém.Megrémültem,el akartam menekülni,de a lábaimat megbilincselte az ólmos fáradtság.Végül jótékony sötétség vett körül...