37.rész

Ámor nyila szíven szúr



- A... barátod? - dadogtam teljesen megdöbbenve.
Annie? És egy fiú? Fynn?
- Igen.
- Fynn?
- Fynn Coles. Félévkor jött az iskolába. Az szülei orvosok, miattuk költöztek ide Vancouver-ből. Évfolyamtársak vagyunk, az osztályfőnöke kért meg, hogy segítsek neki a beilleszkedésben.
- Hát... látom sikerült - szóltam közbe.
- Csak... megmutattam neki az iskolát, körbevezettem, elkísértem az óráira, együtt ebédeltünk... Ilyesmik. Összebarátkoztunk, aztán... összejöttünk.
- Mikor? - ennyit bírtam kinyögni meglepettségemben.
- Márciusban már hivatalosan is jártunk.
- Márciusban? És most mondod el? - hitetlenkedtem.
Nem válaszolt. Az arca még mindig vöröslött.
- Gondolom apád sem tud róla.
- Nem.
- Nem mondtad el nekem! Sem neki! - vágtam hozzá dühös szemrehányásaimat.
- Nem. El akartam mondani! Csak...
- Csak? Mi csak? Nincs csak!
- Csak várni akartam.
- Mire?
- Hogy minden elrendeződjön. Hogy Fynn beilleszkedjen, hogy befejeződjenek a munkálatok a házukban, hogy legyenek barátai. Meg akartam várni, hogy minden lenyugodjon. Biztos akartam lenni az érzéseinkben, abban, hogy együtt akarunk lenni. Azt akartam, hogy a barátaink elfogadják.
- Nem, Annie. Te azt akartad megvárni, hogy az apád elmenjen.
- Nem! Nem! Egyszerűen így alakult.
Nem hittem neki. Egyre csak kattogott az agyam: nem mondta el! Nem tudtam semmiről. A becsapottság érzése a hatalmába kerített.
- És most már elrendeződtek a dolgok? - kérdeztem feszült hangon.
- Nagyjából - vonta meg a vállát.
- És mégis, mikor akartad ezt közölni velem? - igyekeztem uralkodni csapongó érzelmeimen. Nem sok sikerrel.
- Mostanában.
Dühösen horkantottam. Pontosan tudtam! Ha nem szólja el magát, tovább titkolta volna. Ki tudja még meddig?
Reszkettem, a döbbenet, a harag, a félelem ledöntött a lábamról. Mi folyik itt? A lányom összejön valami Fynnel, és én nem tudok róla. Ki tudja miket műveltek ?Mégis mik történhettek kettejük között?
Annyira ismerős volt, de annyira más is. Felrémlett előttem 17 éves énem... Nem eshet abba hibába, amit én elkövettem! Nem juthat arra a sorsra, amire én jutottam. Nem lehet ilyen élete! Nem teheti tönkre a jövőjét egy fiú miatt, nem mondhat le az egyetemről, a fiatalságról, az IGAZI KAPCSOLATOKRÓL!
- Anya! - Annie hangja messziről érkezett. - Anya! Hiszen te sírsz!
Csak most vettem észre, hogy az arcom könnyekben úszik, és egész testem rázkódik.
- Anya? Ez Fynn és én miattam van?
- Annie, nem csinálhatod ezt! Olyan fiatal vagy! - a hangom egyszerre volt könyörgő és parancsoló.
- Hiszen te is ennyi idős voltál, amikor megismerkedtél apával -tiltakozott értetlenkedve. Fogalma sem volt arról, mit érzek.
- Éppen ezért. Nem juthatsz erre a sorsra.
Annie nem szólt semmit, csupán az arca változott meg.
- Megbántad, hogy így alakultak a dolgok, igaz? - az ő könnyei is peregni kezdtek.
- Tudod Annie, hogy nem így gondoltam. Csak... nem engedhetem, hogy egy fiú miatt félredobj mindent!
- Nem terveztem semmi ilyesmit. Nem fogom otthagyni az iskolát, nem fogok teherbe esni! Én... csak szeretni akarom. Miért kerítesz belőle ekkora ügyet? - most már harag gyúlt a szemében.
- Ismerem a férfiakat, Annie! - világítottam rá.
- Csupán moziba akarunk menni, meg fagyizni a parkba, túrázni, táncolni... Nem akarunk rögtön lefeküdni egymással. Hát nem érted, Anya?
- Nem, nem értem.


Kénytelen voltam megérteni és elfogadni. Egy heti kétségbeesett csatározás után beletörődtem. Elhívtam őket szombati ebédre, hozzánk. Fogalmam sem volt mit készítsek, így maradtam a jól bevált fűszeres csirkénél, friss salátaágyon, krokettel. Desszertként könnyű csokoládétortát készítettem. Az utóbbi időben főzőtudományom sokat fejlődött, tortát is gyakran sütöttem. Kénytelen voltam, mert Janine nagyszerűen főzött, nem egyszer látott vendégül minket, és mikor ezt viszonozni szerettem volna, nem készíthettem egyszerű sült krumplit és nem melegíthettem fel valami mirelit kaját.

Annie a délelőtött Fynnel töltötte, úgy beszéltük meg egyre jönnek hozzánk. Pontban egykor meg is érkeztek. Annie félénken, de ragyogva fogta Fynn kezét. Fynn, minden bizonnyal a fiatal lányok szívének, elsőszámú elrablója lehetett. Kócos, barna haja édesen hullott az arcába, sötét szeme ragyogott. Az arca helyesen kisfiús volt. Jó fizikumú, magas fiú, igazán megnyerő. Egyszerűen ellenállhatatlan. Azonnal megértettem, hogy Annie miért szeretett bele.
És pont ez adott újabb okot az aggodalomra. Mi van, ha pont a helyes arcával csábítja el, és teszi tönkre a lányokat? Mi rejtőzhet az arca mögött?
Ám akkor sem csalódtam amikor kinyitotta a száját.
- Fynn Coles vagyok. Nagyon örülök, hogy végre megismerhetem.
Kezet csókolt, majd szemkápráztató mosollyal ajándékozott meg.
- Szervusz Fynn! - válaszoltam félénken. - Rachel McAchlen vagyok. Én is örülök, hogy találkoztunk. Gyertek beljebb!
- Jaj igen, ezt Önnek hoztam.
Felém nyújtott egy csokor friss kerti virágot, olyat amilyet az egyszerű kis virágboltokban lehet kapni. Egyszerű volt, de gyönyörű, és meglepően kedves gesztus. Nem számítottam rá, így csodálkozva köszöntem meg, majd elvettem tőle és bementem, hogy betegyem egy vázába.
Újra megfogták egymás kezét, majd érezhető megkönnyebbüléssel léptek be a lakásba. Kibújtak kabátjukból, levették cipőiket, majd Annie körbevezette a lakásban Fynnt. Addig én az asztalra tettem a virágot, tökéletesítettem a terítést, majd kikészítettem az innivalókat.
- Gyönyörű lakás, Miss McAhlen! - mondta illedelmesen.
- Köszönöm Fynn. De hívj csak nyugodtan Rachelnek! - mondtam kedvesen.
- Ahogy kívánja.
- Akkor? Szia Fynn! - mosolyogtam rá, majd újra kezet nyújtottam, és barátságosan megszorítottam a kezét.
- Szia Rachel! - derült fel az arca egyértelmű megkönnyebbüléssel.
Töltöttem egy kis pezsgőt mindhármunknak, majd koccintottunk, s megpecsételtük tegeződésünket Fynnel. Asztalhoz ültünk, jó étvággyal láttunk hozzá az ebédhez. Fynn rendkívül udvarias volt, néhány falat után megdicsérte a főztömet, s nem sokkal utána a terítést is. Láthatóan jó benyomást kívánt tenni, és ez sikerült is neki.
- És Fynn... Hogy tetszik Edmonton?
- Igazán megkedveltem, ezalatt a néhány hónap alatt. Bájos kisváros, szerintem. Bár Vancouvert is szerettem, ott nőttem fel és a szívemhez nőtt, természetesen. Nehéz volt elszakadni, de olyan hamar beilleszkedtem, hogy most már nem is nagyon hiányzik.
- Ezt örömmel hallom. És... vannak barátaid?
- Igen, nagyon jófejek az osztálytársaim, és az egész évfolyam nagyon kedvesen fogadott.
- És a szüleid? Annie mondta, hogy a helyi kórházban kaptak állást, ezért is költöztetek.
- Igen. Apám sebész, anyukám pedig onkológus. Remek lehetőség volt ez, ezért belevágtunk.
- És kedvelik a várost? Milyen a munkájuk?
- Persze, ők is megszerették Edmontont, szereztek barátokat, és a kórház is nagyszerű.
- Van testvéred?
- Igen, egy 10 éves húgom van, Mia. Ó, nagyon helyes kislány, igazán közel állunk egymáshoz. Igazi mini balerina! - Fynn hangja más lett, hogy róla beszélt. Olyan... büszke.
- Tényleg? Ez nagyon helyes.
Nevettünk egyet, majd Annie elmesélte, hogyan táncolt Mia az egyik iskolai ünnepségen. Mint megtudtam, Annie már találkozott Miaval, sőt gyakran ment el Fynnel, Miaért, és jó kapcsolatot alakítottak ki.
- És... Hol laktok?
- A külvárosban. Egy kétemeletes kertes házat vettünk, igazán szép. Fel kellett újítani, de jó állapotban volt eredetileg is. Könnyen megközelíthető, a városba is hamar be lehet érni... És végre vehettünk kutyát! Nagyon szerettünk volna kutyát Miaval, de Vancouverben egy társasházban laktunk, nem tarthattunk. Most viszont igen! Egy kölyök juhászkutya keveréket fogadtunk örökbe a helyi menhelyről. Imádnivaló és nagyon jól kezelhető.
- Igen Anya, látnod kellene. Fynn mutatott róla képet, és hát... egy kissé megingatott a macska - pártiságomban.
- Húúú, akkor tényleg aranyos lehet. Mert ami Annie macskamániáját illeti...
Annie nevetve oldalba bökött, de igazat adott.
Az ebédet követően még beszélgettünk egy kicsit a nappaliban, majd Fynn távozni készült. Annie elbúcsúzott tőle, majd, mielőtt útjára bocsátottam volna, feltettem neki a legfontosabb kérdést.
- Fynn, szereted Anniet?
- Igen, nagyon szeretem.
Megpaskoltam a vállát, és ennyit mondtam: - Jó válasz.
Minden aggodalmam ellenére, többé nem kételkedtem, hogy a lányom jó kezekben van.

36.rész

Képről képre



- Mit gondolsz? Tetszik?
- Még kérdezed? Tökéletes! - Annie arcán világraszóló mosoly terült el.
Még egyszer végignéztem a faburkolatú falakon, a sötét fapadlón, az éles fényt adó modern lámpákon, a terem közepén elhelyezett fekete bőrkanapékon. A falakon még csak néhány festményt helyeztek el, de mindegyik remekmű volt.A képek alatt egy kis táblán elolvashattuk az alapvető információkat.
- Igen, egyetértek. Kezdetnek megfelelő.
- Abszolút! Imádom! - lelkesedett Annie.
- Menjünk, jelentkezzünk be.
Annie mosolyogva pattant mellém, lelkesen karolt belém, és vadul húzott az apró iroda felé, ami mellett elhaladtunk, amikor bejöttünk ebbe az újonnan kialakított galériába. Odakint épp a virágokat ápolták a dolgozók, ők mondták, hogy még nincs kész a recepció, szóval menjünk be, nézzünk szét, utána pedig csak kopogjunk be az irodába.
Az utasításokat követve kopogtattam az ajtón, mire egy középkorú, szakállas, szemüveges férfi nyitott ajtót mosolyogva.
- Jó napot kívánok! Richard Lambert vagyok. Miben segíthetek?
- Jó napot kívánok! Rachel McAchlen vagyok, ő pedig a lányom, Annie. Kezet rázott velem, aztán Annievel is. - Örvendek.
- Mi is. Képkiállítás ügyében jöttünk.
- Fáradjanak be.
Beljebb mentünk, majd Annie bezárta maga mögött az ajtót. Mr.Lambert invitálására helyet foglaltunk a fekete bőrszékeken, majd tapintatosan körbefürkésztem. Az iroda stílusa megegyezett a galéria stílusával - sötét, de hangulatos. Képek voltak mindenütt: a falakon, a falnak támasztva, leplekkel fedve, dobozokból kilógva - mindenütt. Mr.Lambert kedvesen pislogott ránk régimódi szemüvege mögül, jóllakott nagyapa módjára simogatva a szakállát. Azonnal megkedveltem.
- Szóval képkiállítás... Kinek a képei?
- Az enyéim - szólt Annie, meglepő magabiztossággal.
- Milyen képek?
- Tájképek, csendéletek, portrék.
- Mivel készítette? És mire?
- Szénnel, pasztellel, krétával és aquarellel aquarell papírra, és olajfestékkel vászonra.
Mr.Lambert hümmögött, a falakat fixírozta.
- Miért szeretné kiállítani a képeit?
- Szeretném, ha mások is látnák a képeimet, szeretném megosztani az emberekkel a művészetemet. Azt akarom, hogy lássák, amit én. A zöldellő fákat, amiket a szobám ablakából látok, a csorba bögrét, amit úgy szeretek...
Mr.Lambert elmosolyodott, s ez a mosoly elárulta, hogy máris a szívébe zárta Anniet és a képeit. Egyszerűen éreztem, hogy így van.
- Hány képről van szó?
-Húszról.
- Mindet beszeretné mutatni a nagyérdeműnek?
- Ön beszeretné?
Mr.Lambert nevetett, majd az asztalra csapott nagy hévvel, és felkiáltott. - Szinte biztosra veszem.
Annie felkacagott, majd én is csatlakoztam hozzá.
- Hozza el a képeit kisasszony, holnap délelőtt tízre. Megbeszéljük a részleteket, és ha minden jól megy, kiállítjuk a képeit.
- Ennyi? - kérdezte Annie hitetlenkedve, de mosolyogva.
- Galériám célja a tehetséges edmontoniak és környékbeliek felkarolása. Szeretném, ha a tehetséges művészek lehetőséget kapnának, hogy bemutassák a képeiket. Annyi különleges festő van, és olyan kevésnek sikerül befutnia. Szeretnék esélyt adni. Művészetet akarok adni az embereknek! Mindenre nyitott vagyok, érdekelnek a képei, hölgyem.
- Értem. Ez nagyszerű! Csodálatos! Köszönöm Mr.Lambert!
- Én köszönöm.
Felálltunk, kezet ráztunk Mr.Lamberttel, majd nevetve elhagytuk az épületet. A kinti napsütés lágyan cirógatta az arcomat, a szél összeborzolta a hajamat. Anniere pillantottam, akinek dagadt a melle a büszkeségtől.
- Kifogják állítani a rajzaimat! Mr.Lambert galériájában! Nem hihetetlen?
-Nem, Kicsim. Annyira tehetséges vagy, és ahogy Mr.Lamberttel beszéltél! Nagyon büszke vagyok rád.
Annie hevesen átölelt, arcát a nyakamba fúrta. Éreztem, ahogy az öröm könnyei potyognak a szeméből, amitől nekem is sírhatnékom támadt.
- Tényleg büszke vagyok rád. Sikerült!
- Igen. Tudom, hogy még sok munkára van szükség,hogy a galéria olyan legyen, amilyenben szívesen látom a műveimet, de én látom benne a lehetőséget. Fynnek igaza volt.
- Kinek? - kérdeztem kissé csodálkozva. Semmilyen Fynnt nem ismertem.
- Ööö... - Annie arca pipacspirossá vált.
- Annie?
Annie nem szólt egy szót sem. Lefékeztem és elkaptam Annie karját.
- Mi folyik itt, Annie? Ki az a Fynn? És mi köze van neki ehhez az egészhez? - rosszat sejtettem.
Annie megrázta a fejét, nem volt hajlandó válaszolni egyre kétségbeesettebb kérdéseimre. Még akkor is tartott szótlansága, amikor hazaértünk. Aztán egyszer csak már nem bírta tovább és kibökte.
- Fynn segített galériát keresni. Biztosra vette, hogy ez a hely lesz az igazi. Ő a ... barátom.

35.rész

Szív küldi szívnek



- Akkor este? A hetesre?
- Persze. Együtt megyünk, vagy ott találkozunk?
- Ott találkozunk! Lucyvel már korábban bemegyünk, van egy kis elintéznivalónk.
- Oké. Akkor a mozi előtt... 3/4-kor?
- Aha, úgy jó lesz.
- Hívd Anniet is! - szólt közbe Lucy. A szeme csillogott Annie nevének említésekor.
- Nem tudom mit tervezett estére, de szólok neki.
- Jó lenne ha jönne, olyan édes lány.
- Igen, nagyon szeretjük - tette hozzá Janine, aki szintén ellágyult, ha Annieről volt szó.
Elmosolyodtam a kedvességük hallatán.
- Értem. És biztos, hogy elfogultnak tűnök, de tényleg imádnivaló csajszi. Én is odáig vagyok érte.
- Ez természetes - mosolygott Janine. - Ha olyan lányom lenne, mint Annie, akkor halálra szeretgetném és totálisan elkényeztetném.
- Tőled nem is várnánk mást - gúnyolódott Lucy. Majd felém fordulva, már sokkal kedvesebben hozzá tette: - De Rachel nem esik ebbe a hibába. Sokkal jobban neveli a gyerekét, mint ahogy te tennéd.
Hát igen, a végén újra csattant az ostor. Ezt nem hagyhatta ki.
Megcsörrent a telefonom. Naivan felgyorsult a szívverésem, a gondolataim máris máshol jártak. Ok nélkül. A kijelzőn April neve állt, a várva várt Rob helyett.
- Megbocsátotok? - kérdeztem.
- Menj csak - biccentett a fejével Janine, Lucy pedig egyetértően bólintott.
Pár lépést tettem a konyha felé, közben megnyomtam a megfelelő gombot a telefonon.
- Helló April, mizújs?
- Rachel, tudunk beszélni? - kérdezte izgatottan.
- Aha, mondd csak!
- Tudod, mondtam, hogy Joshsal ma megyünk megbeszélni az esküvő időpontját az esküvőszervezővel.
- Persze. És, sikerült?
- Igen.
- Na, mondd már! Ki vele, mikor lesz? - alig vártam, hogy megtudjam az esküvő pontos dátumát. Eddig csak annyit tudtam, hogy mindketten nyári esküvőt szeretnének.
- Hát... - borzolta az idegeimet. - Oké. Augusztus 15-én.
- Úristen, ez nagyszerű! - kiáltottam boldogan. - Gratulálok!
- Jaj, köszönöm! Úgy örülök! És olyan izgatott vagyok.
- Megértelek - mosolyogtam. April, bár az eljegyzés után várni akart az esküvővel, most mégis alig várta, hogy eljöjjön a várva várt lagzi. Hiába, ez hatalmas dolog a nők életében.
- Ezért hívtalak. Meg azért, hogy nem ebédelünk ma együtt?
- Oh, persze, hogyne. Felhívom Samet is.
- Megtennéd? Köszi. Akkor... 1-kor a Hallway-ben?
A Hallway egy klassz kis étterem volt a belvárosban.Mostanában nyílt, és nagyon megtetszett nekünk, gyakran jártunk oda.
- Nekem jó.
- Akkor 1-kor, a Hallway-ben.
- Rendben. Szia!
- Szia!
Visszafordultam a lányok felé, hogy szóljak, még egy telefont el kell intéznem. Zavartan fordultam a konyha felé, amikor megláttam, hogy Lucy nyelve éppen Janine szájában kalandozik. Tudom, hogy meg kellett volna már szoknom ezt, de egyszerűen nem ment. Még mindig zavarba jöttem, ha fogták egymás kezét, vagy elcsattant egy - egy csók.

Janinenal és Lucyvel remek barátnők lettünk az elmúlt négy hónapban. Április második hetében jártunk, Rob pontosan egy hónapja utazott New Yorkba, hogy letudja filmes - zenés - modellkedős karrierjét.
Még januárban kötöttünk barátságot, amikor szavamat megtartva, körbevezettem őket a városban. Sosem fogom elfelejteni, ahogy bal oldalamon Lucyvel, jobbomon Janinenal vihogva mentünk egyik helyről a másikra. Azalatt a délután alatt rájöttem, hogy mennyi közös van bennünk. Hamar egy hullámhosszon voltunk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Rengetegszer átjöttek hozzánk. Végignéztünk fél tucat romantikus vígjátékot. Forralt bort ittunk az erkélyen, nevetséges gyerekkori sztorikat mesélve. Csendéleteket festettünk Annievel, a 70-es évek zenéjét hallgatva. De az első napsugarak feltűnésével nagyokat sétáltunk az ébredező parkban, voltunk biliárdozni, horrorokat sikítoztunk végig a moziban, és nemegyszer torkoskodtunk a Chocolate Hearts-ben.

Samet tárcsáztam, majd a konyhába sétáltam, és neki dőltem a pultnak. A 10.csengés után már kiakartam nyomni, amikor felvette. Zihálva szólt a kagylóba.
- Rachel?
- Igen, én vagyok. Szia Sam!
- Mi van? - ennél szebb stílusban, ha akart volna, sem tudott volna üdvözölni.
- Én is szeretlek! - válaszoltam gúnyosan.
- Oké... Szia Rachel McAchlen, hogy ityeg a fityeg?
- Remekül, kösz a kérdést! Mi van veled?
- Huh... Semmi - még mindig kapkodta a levegőt.
- És a semmi miatt fogsz mindjárt megfulladni? Ez érdekes...
- Csak... mással voltam elfoglalva.
Lépéseket hallottam, majd ajtócsapódást. Nem volt nehéz rájönni, mi folyik Samnél.
- Ki az?
- Honnan veszed, hogy pasi van a dologban?
Nem válaszoltam. Körülbelül három másodperc múlva csattanást hallottam, és Sam felkiáltott.
- Oh, a francba! Jaj, de hülye vagyok!
- Igen. Ez van. Most már elárulod ki az?
- Na jó - sóhajtott beletörődve. - Jake Dancy. Eszméletlen a pasi!!! A bárban ismertem meg, valósággal felszedett! Nem mintha annyira ellenkeztem volna... A cigiszünetben...
Félbeszakítottam lelkes áradozását.
- Sam, te nem is cigizel.
- De jár nekem az az öt perc. Ne szakíts félbe! Szóval a szünetben a sikátorban csókolóztunk, aztán a műszak végén feljött... Nem hittem volna, hogy ilyen jó lesz! Rég volt dolgom ilyen szenvedélyes férfival. Akkorra...
- Sam, állj! Nem kérek részleteket.
- Oké. De akkor is fantasztikus volt! Egész nap együtt voltunk, aztán éjszaka is... ühm, nálam volt. És most is itt van. Átjöttem a fürdőbe beszélni.
- Értem. Akkor nem is érsz rá egy csajos ebédre, ugye?
- Hát... Nem szívesen hagynám itt.
- Rendben. De valamit ígérj meg: vigyázz magadra!
- Persze, persze, ne aggódj! Nem lesz semmi baj.
- Samie! Ismerem én a te szexisten pasijaidat, és igenis van okom aggódni. Nem tetszik ez nekem.
- Nem is neked kell, hogy tetszen! Bár lefogadom, ha látnád Jaket, totál begerjednél.
- Tuti. Azért csak légy óvatos, oké? Majd beszélünk. Szia!
- Oké. Szia!
Csöppet sem nyugodtam meg a telefonbeszélgetésünket követően, sőt. Tényleg ismertem ezeket a férfiakat. Sam eddigi pasijai leginkább szexmániások, alkoholisták, megrögzött munkakerülők voltak, és egyéb megbízhatatlan alakok. Nem tudott kifogni egy kedves, tisztességes férfit. Imádta a rosszfiúkat amivel nem volt gond addig, amíg nem loptak tőle, nem próbáltak meg erőszakoskodni, és nem csattant el egy pofon. Nemegyszer durvultak el a dolgok Samnél, és féltem, hogy ez az új " fogás " is hasonló fazon lesz.
Visszamentem a nappaliba, majd nagyot sóhajtva lehuppantam az egyik fotelbe.
- Minden rendben? - kérdezte Lucy kissé aggódva.
- Sam bepasizott.
- Ajjaj - szólt egyszerre Lucy és Janine. Ismerték Samet is, és tudták, hogy ez mit jelent.
- Ez az. Valami szexi pasi a bárból...
Csöngettek. Lemondóan sóhajtottam, hogy ma már nem tudok nyugodtan beszélni a lányokkal. Elnézést kérve álltam fel újra, és a bejárathoz siettem.
- Jó napot kívánok, Miss McAhlen! Daniel Scruth vagyok a Szerelmes Szívektől. Legyen mindennap Valantin-nap!
- Helló Danny! Jó újra látni!
- Csomagot hoztam Mr.Pattinsontól.
- Ki gondolta volna? - tréfáltam, bár nem találtam túl humorosnak, hogy egy hónap után is ilyen buzgómócsing.
Rob ízlésével nem volt semmi problémám, eddig. Nem fért a fejembe, hogy volt képes felbérelni ezt a céget ( a Szerelmes Szívek-et ) arra, hogy ajándékokat kézbesítsenek tőle, nekem. Rob ugyanis azt találta ki, hogy minden héten küld valamilyen apró ajándékot, egy levéllel. Eddig négy ajándékot küldött, mindegyikben egy rövid üzenettel. Utána mindig felhívtam, és hosszan beszélgettünk. Először az elutazása napján kaptam egy csokor virágot. Egy héttel később egy képeslap érkezett New York-ról. Harmadjára egy CD csomagot küldött. A " Brit falka " CD-it, azaz Rob, Bobby Long és Marcus Foster szóló CD-it és egy közös lemezt. A levél még az ajándéknál is emlékezetesebb volt.
" Egy szupermarketben vásároltam ( kedvenc testőreimmel ) , amikor a pénztár mellett ezt találtam, a leárazott termékek között. Az egész csomag 5 dollárba került. Istenem, csak Bobby és Marcus meg ne tudja! El ne mondd senkinek, hogy honnan van és mennyibe került!!! "
Múltkor egy " New York - Nagy Alma " csomagot küldött. Almás csoki, almás cukorka, almás rágó, almás aprósüti és almalé New York-os külsőben.
Fogalmam sem volt, most mi lesz a csomagban.
- Tessék, Miss McAhlen - nyújtotta felém a megszokott csomagot. Rózsaszín selyempapír, fényes piros szívekkel és rózsákkal. Piros szalaggal volt hozzákötve az egyszerű, fehér boríték, New York-i címzéssel.
- Köszönöm - vettem át. - Most sem? - kérdeztem rá a fizetségre.
- Nem, nem. Minden el van intézve.
- Értem. Viszlát!
- Legyen mindennap Valentin-nap!
Nem válaszoltam a szörnyen elcsépelt nyálcsorgatásra. Bezártam az ajtót, és visszamentem a nappaliba. Janine elmosolyodott amikor meglátta a csomagot, én pedig elpirultam, mert tudtam, mit jelent a csomag. Lucy kézen fogta Janinet, majd felálltak, és felém vették az irányt.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Mindent megbeszéltünk, amit akartunk. Este találkozunk a moziban.
- Persze. Sziasztok!
Mosolyogva kisétáltak a szobából, én pedig a kanapéra vetettem magam, és feltéptem a csomagot. Kitört belőlem a nevetés, amikor megláttam az " I love New York! " kitűzőt.
Felbontottam a levelet, mohó szemeim valósággal magukba szippantották az ismerős betűket.
" Rachel! Tudom,hogy nem vagy oda New York-ért, de azt is tudom, miért nem. Nem szeretném, ha miattam nem szeretnéd a várost, ami pedig az egyik legcsodálatosabb a világon. Persze, Edmonton után. Szeresd New York-ot! Én szeretem.
Robert
UI.: Megígérem, hogy egyszer elhozlak ide! "
Megint nevettem, hiszen annyira bolond volt! A szívem máris szárnyalt.
Őrült módjára kaptam a telefonom után, majd megnyomtam az 1-es gombot, és vártam, hogy Rob felvegye. A második csörgésre az imádott hang a fülemben csengett.
- Mi tartott ilyen sokáig?
Felnevettem, ő pedig velem kuncogott.
- Annyira jó hallani a hangod!
- Nem is tudod mennyire boldog vagyok, Rach!
- Én is az vagyok.
- Jól vagy? Minden rendben? Mi újság otthon?
Az otthon szóra a szívemet kellemes melegség öntötte el.
- Persze, minden oké. Annie suliban van, épp most mentek el Janineék. Este moziba megyünk, valami horrort fogunk megnézni.
- Ti meg a horror! - nevetett kedvesen.
- Hát, van benne valami. De tudod, ezért van a popcornos doboz! - utaltam arra, hogy azzal szoktuk eltakarni a szemünket.
- Tényleg? Na, ma is tanultam valamit.
- Holtáig tanul az ember.
- Úristen, akkor nagyon sok minden vár még rám. Hogy fogok ennyi mindent észben tartani?
Megint nevettem.
- Valami miatt azonban aggódom. Samnek új pasija van.
- És? - a hangja teljesen nyugodt volt. Láttam magam előtt, ahogy kérdőn felvonja a szemöldökét.
- És? Sam. Egy új pasival. Ennyi nem elég?
- Fölöslegesen aggodalmaskodsz, Rachel! Sam tud magára vigyázni. Felnőtt nő, megoldja.
- Látszik, hogy nem ismered túl régóta! Sam egymagában is elég probléma, nem még egy hímnemű egyeddel!
Rob nevetett, amitől a szívem még magasabbra repült. Olyan volt számomra a nevetése, mintha angyalok hangját hallanám.
- Nem lesz semmi baj.
- Talán - nem voltam túlságosan meggyőzve.
- És April? Megvan már az esküvő időpontja?
- Igen, nemrég beszéltünk. Augusztus 15.
- Ez nagyszerű! Mondd meg neki, hogy gratulálok!
- Átadom. De... részt veszel az esküvőn?
- Ki nem hagynám!
- Meddig kell várnom rád? - még én is észrevettem milyen panaszos a hangom.
- Sajnálom, Rachel -mondta bűntudatosan.
- Nem úgy értettem. Csak nagyon hiányzol!
- Te is nekem. Minden pillanatban érzem a hiányod. Folyamatos nyomás van a szívemben, mintha a hiányérzet testet öltött volna, és most ott tanyázna.
- Legszívesebben itt hagynám ezt az egészet, és rohannék hozzád - kontráztam.
- Hát tedd meg! Várok rád!
Nevettem, noha nem tetszett a megjegyzése. Micsoda ötlet! És a legrosszabb az volt, hogy pontosan ezt szerettem volna tenni. De tudtam, hogy nem lehet. Az egy dolog, hogy nekem itt van Annie, és a munkám, ami jelenleg egy hétvégéig sem tud nélkülözni, de Rob tényleg folyamatosan dolgozik. Fotózások, forgatások, interjúk, üzleti ebédek... Nem voltunk olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak ezt a kimenőt. A célunk az volt, hogy Rob minél hamarabb befejezze a munkát, hogy új életet kezdhessünk. Ez pedig csak úgy ment, hogy a lehető legtöbb időt a munkájával töltötte.
- Te is tudod... - kezdtem el, de félbeszakított.
- Igen. Tudom. Csupán pillanatnyi elmezavar volt.
- Sajnálom. Neked biztos sokkal nehezebb.
- Igen, neked ott van Annie.
- Igen, Annie... Az egész vasárnapot festéssel töltötte. Most már van úgy 15 - 20 képe, amit ki lehetne állítani. A hétvégén elmegyünk néhány galériába.
- Ez csodálatos hír! Mondd meg neki, hogy gratulálok és majd felhívom!
- Oké. Mikor beszélünk újra?
Éreztem a búcsú szelét. A torkomat láthatatlan kéz szorította.
- Amilyen hamar csak tudok, telefonálok.
- Rendben... Légy jó!
- Az leszek. Vigyázz magadra!
- Szeretlek!
- Szeretlek! - ezzel véget ért a beszélgetésünk.
A könnyeim folyni kezdtek, amint nem hallottam a hangját.

34.rész

Most vagy soha!



- Először is, szeretném megköszönni, hogy eljöttetek! Nagyon boldog és hálás vagyok ezért. Másodszor, hivatalosan is bejelentem, hogy Josh és én egybekelünk.
- Hé, Rachel, hát itt vagy? - vetette rám magát Sam a semmiből.
- Nagyon úgy tűnik - akármennyire örültem, hogy látom, nem tudtam viszonozni lelkesedését. Még mindig nehezteltem rá amiatt, hogy April pártjára állt a bulis vitában.
- Nem is láttalak! Mikor jöttél?
- Huh, nem tudom... Úgy egy órája. April megmutatta a lakást. Káprázatos, nem?
- Csúcsszuper! És... Örülök, hogy eljöttél, kislány - barátságosan a hajamba túrt, mire kuncogva toltam el a kezét.
- Annie megöl ha tönkreteszed a hajamat.
- Nyugi, eszem ágában sincs. Apropó! Hol van Annie? És Rob? Ugye ő is eljött?
- Igen, mindketten eljöttek... Hol vannak? - elkapott az idegesség, hogy nem látom őket. Az előbb még mellettem voltak.
- Ott vannak, hátul -mutatta pár másodperccel később.
Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben.
- Csak beadtad a derekad? - váltott témát hirtelen. Reméltem, hogy ezt nem hozza szóba.
April még mindig beszélt. Nem nagyon figyeltem miről, de azt hiszem a lakás vásárlásáról mesélt valamit. Sam megbökött, hogy válaszoljak a kérdésére, én pedig dorgáló pillantással feleltem válaszul. Semmi kedvem nem volt erről beszélni, féltem, hogy elragadnak az érzelmeim. Így is elég ideges voltam az egyre közeledő bemutató rész miatt.
De Sam, az Sam, nem hagyhatta annyiban.
- Mivel mindketten olyan eszméletlenül erőszakosak és akaratosak vagytok, kénytelen voltam beletörődni a kis összeesküvésetekbe. De ne hidd, hogy azóta megbékéltem! Most sem tartom jó ötletnek, de mit tehetnék!? - fakadtam ki.
Sam arca sértett kifejezést öltött, a száját húzta hirtelen feltámadó érzései miatt.
- Ez esetben fogd magad, a drágalátos filmsztárodat és a gyereketeket, és viszontlátásra!
Egy pillanat alatt elöntött a bosszúság, utána a sértettség, végül a bűnbánat maradt velem. Tudtam, hogy Sam, akárcsak April, jót akart nekem. Láttam rajta, hogy csak azért vágta be a morcost, mert nem esett neki jól, hogy negatívan fogadtam a próbálkozását, hogy segítsen nekünk.
Átöleltem Sam vállát, fejemet az övéhez döntöttem.
- Ugyan, Samie, ne csináld! Ne haragudj rám!
- Te haragudtál meg előbb! - válaszolta még mindig durcásan.
Halkan nevettem gyerekes viselkedésén, majd egy cuppanós puszival kértem tőle bocsánatot. Végtére is, nem akartam megbántani. Inkább hálásnak kellene lennem, hogy ilyen fantasztikus barátaim vannak.
Ő visszapuszilt, s nevetséges vitánk ezzel le is zárult.
Valami más azonban csak most kezdődött. A szenvedéseim.
- Rachel! Rachel! - szólongatott April. Majd elnevette magát és azt mondta: - Rachel McAchlent várják a hangosbemondónál!
Többen nevettek ezen, nekem viszont sírni lett volna kedvem. Most jön az a rész, ami már napok óta rettegésben tartott. Sam finomat taszajtott rajtam, én pedig kénytelen-kelletlen kimentem a kíváncsi szemek kereszttüzébe. April magához ölelt, és a fülembe suttogott, olyan halkan, hogy én is alig hallottam.
- Rajta, kislány! Mindent bele! Rajtad a világ szeme.
És tényleg, a világ - vagy legalábbis az én világom - gátlások nélkül bámult, mintha nem látott volna még. Most azt kívántam, bárcsak így lenne.
- Helló mindenkinek! - nyögtem be, totális zavarban. Amikor rájöttem, hogy elég vegyes a társaság, újra szólásra nyitottam a szám. - És jó estét!
Elakadtam. Zavartan pislogtam oldalra, Aprilre, aki bátorítóan mosolygott rám. Visszafordultam a tömeg felé, majd elhadartam amit mondani akartam. Amit mondanom kellett.
- Szóval, én is örülök, hogy itt vagytok! Aprilék nevében is köszönöm! Arról lenne szó, hogy lenne egy bejelentésem. Rólam és Annieről van szó. Azaz, egy harmadik személyről is... - hebegtem.
Elmémet ellepte a káosz. Nem tudom meddig álltam volna ott bambán, ha Annie nem verekszi át magát az embereken, nem fogja meg a kezem, és nem kezd el határozott hangon, büszkén beszélni.
- Igen, szóval... A lényeg, mert nem akarom a drága időtöket húzni, hogy szeretnénk bejelenteni, hogy a családunk egy taggal bővült.
Izgatott mormogás hullámzott végig a tömegen. Terhes? Örökbe fogadott? Annie terhes? Kivel jött össze? Visszaköltözik az anyja? Vagy az apja?
Annie mosolyogva válaszolta meg az elhangzó kérdéseket.
- Anya társat talált, aki egyben az én apám is. Az igazi apám - az arcán a mosoly még szélesebb lett, majd szétvetette a boldog büszkeség.
És valami hasonló boldogság remegett bennem is. Ő az apja. Az apja, akit mindennél jobban szeretek.
- Rob - szóltam bele a tömegbe.
Rob finoman, feltűnés nélkül jött előre, megállt közöttünk, egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal Annie kezét fogta meg. Az arcán az a bizonyos " neellenkezzimádj " mosoly foglalt helyet. És az emberek ezt tették. " Nemellenkeztekimádtak " .
A hatás megdöbbentő volt. Mindenki némán bámulta most már bátor triónkat, senki nem szólt egy szót sem, csak néztek minket, soha el nem fáradó szemmel. Percekig tartott a bénultság, majd valaki halkan felsikkantott, ezzel felrázva társait.
- Robert Pattinson? Robert Pattinson!? Robert Pattinson! Robert Pattinson.
A szóban forgó illetőre sandítottam. Még mindig bátran állta ismerőseim pillantását, sőt a szája sarkában mosoly bujkált. Magamban jót mulattam a helyzeten. Oké, valahol elég mélyen.
- Igen, Robert Pattinson vagyok - kezdett mondókájába. - Szeretem Rachelt, vele tervezem leélni az életemet. És igen, Annie a lányom, a közös gyermekünk, akire nagyon büszke vagyok, és egyszerűen imádom - mosolyodott el gyengéden.
Annie szemében könnyek csillogtak, de a szája felfelé görbült. Rob rákacsintott, mire Annie elnevette magát. Meghatottan néztem őket.
Egyszerű volt, de hatásos. Az emberekben nem maradt kétség Rob odaadása és szeretete felől.
Helyette záporozni kezdtek a kérdések, amire Rob meglepően készségesen válaszolt. Nem fért a fejembe, hogy tudja ilyen remekül kezelni a helyzetet. Én képtelen voltam rá. Sehogy sem tetszett ez a kitárulkozás.
Minden ment, mint a karikacsapás, amíg Chris - a kiadóm - és Florence - Chris gyönyörű, latinos felesége - lánya, Maria fel nem tette a kezét, jelezvén, hogy szólni akar.
- Kérlek, kérlek szépen, túrj bele a hajadba!
Maria szülei rosszallóan pillantottak lányukra, és Chris már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, amikor Rob kiszabadította magát az ölelésünkből és fél lépésnyit előbbre lépett.
Visszatartottam a lélegzetemet.
- Csak neked, csak most! - suttogta bársonyos hangján.
A szokásos mozdulattal a hajába túrt, az egészet pedig egy tökéletesre sikeredett féloldalas mosollyal dobta meg.

33.rész

Négyet egy csapásra



Annievel másnap délelőtt beugrottunk a Plazaba. Valami csinos kis ruhát akartunk venni, Aprilék bulijára. Annie szerelésével nem volt sok gondunk. Valamelyik magazinban kinézett egy fekete, halványan csillogó csőfarmert, amit meg is vettünk. Találtunk hozzá egy padlizsánlila, hosszú ujjú, garbós felsőt, és választott hozzá egy fekete fülbevalót, gyűrűt és nyakláncot. Olyan édes volt, ahogy habozott. Hogy nem áll jól neki, és hogy a lila nem is divatos... Ha az én szememmel látta volna magát! Szőke haja lágyan hullott a vállára, kék szeme ragyogott sima, selymes arcán. Tökéletes alkata volt, és sugárzott belőle az őszinte, tiszta, természetes báj. A ruha nagyon csinos volt, jól állt neki. Mondtam neki, hogy vegye fel hozzá a fényes, fekete bokacsizmáját, a haját pedig süsse be. Végre tetszett neki valami!
Nekem nehezebb dolgom volt. Egyik ruha sem tetszett mindkettőnknek, így csak két órányi keresgélés után, egy eldugott butikban találtuk meg a megfelelő ruhát. Térdig érő, hosszú ujjú, testre simuló ruha, méregzöld, elnyújtott fekete körökkel. Az anyaga csodás volt, kényelmes és az alkalomhoz illő. Annie azt mondta:
-Úristen! Úgy nézel ki benne, mint egy görög istennő!
Persze, persze ez túlzás, de akkor is aranyos volt tőle.
Vettünk hozzá egy bokacsizmát, egy egyszerű, de csinos fekete gyűrűt, és egy nagy, fekete karika fülbevalót.
Annie azt mondta kivasalja a hajam ( szögegyenesre, természetesen ), a tetejét feltupírozza és egy fekete hajráffal kiegészíti. Szinte végig erről beszélt. Alig várta a bulit.
Robnak vennünk kellett egy nyakkendőt és néhány új zoknit. Ez, plusz még a képkeret ( ami azért kellett, hogy Annie saját készítésű képét beletegyük, amit majd Aprilnek és Joshnak ad eljegyzési ajándékként ), a pezsgő, és a Robtól és tőlem származó fényképalbum elvette az időt. Robnak azt mondtuk ebédre hazaérünk. Na, ebből az lett, hogy három órára beestünk a lakás ajtaján. Rob imádnivaló mosollyal az arcán dorgált meg minket, hogy ennyit késtünk, de nem haragudott. Volt annyira élelmes, hogy megebédelt.
-Lányok ha vásárolni mennek... Még szerencse, hogy sérült vagyok, különben én is mehettem volna veletek! -jegyezte meg szarkasztikusan.
Annie nem volt rest és vissza vágott:
-Ne is reménykedj! Ti férfiak, sosem lehettek olyan kiváltságos helyzetben, hogy velünk, nőkkel, gyertek vásárolni!
Mondanom sem kell, hogy jót nevettünk ezen.



A hajamat igazgattam a tükör előtt, Rob a nappaliban telefonált a szüleinek, már csak Annie hiányzott. Őt azonban felhívta Amy, s még mindig beszéltek. Igen,még mindig, ugyanis a hívás tíz perccel ezelőtt érkezett. Amy és Sue nem örült túlzottan ennek a bulinak, ez ugyanis azt jelentette, hogy Annie nem lesz velük az újévi bulin. Annie viszont nem bánkódott, úgy döntött neki most ez a fontosabb. És sajnos, tudtam miért. Ez a buli nemcsak egyszerű baráti összejövetel volt. Amikor felhívtam Aprilt a meghívó miatt, keményen közölte, hogy itt az ideje, hogy bemutassam Robot a barátaimnak, úgy, mint a társamat.
April két bulit szervezett. Az egyikre a legszűkebb baráti és ismerősi körünket hívta meg, csupa olyanokat, akiket ismertem, akikhez valamilyen szintem közöm volt. Igazából ez csakis miattam és Rob miatt volt. Az igazi buli, az új év második napján lesz. April ide hívta meg a nagy társaságot, Josh baráti körét és rengeteg munkatársát. Ez amolyan előbuli volt, azt mondta " bemelegítés a verseny előtt " . Ő nagyszerű ötletnek találta, hogy nem is tudom hány legyet ütünk egy csapásra. Eljegyzés, új lakás, új év és a mi kapcsolatunk. Hiába próbáltam lebeszélni erről, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Ő már eldöntötte. Sammel megvitatta a dolgot és ő is szuper ötletnek találta, azt ami szerintem az év legnagyobb marhasága volt. Igen, ezt most már bátran kijelenthetem.
Nem mertem rögtön Robbal beszélni erről. Inkább Anniehez fordultam. A " kis áruló " egyet értett a barátnőimmel. Szerinte is eljött az idő.
Honnan is tudhatnák? Ők ezt nem érthetik.
De nem volt más választásom. Ragaszkodtak a döntésükhöz, nekem pedig nem volt kibúvom. Meg kellett beszélnem Robbal az " összeesküvést " . Robnak sem fűlött hozzá jobban a foga, de belátta, hogy nincs más választásunk. Eljött az idő.
Rob átkarolta a derekamat, ajkát a fülemre tapasztotta.
-Ugye tudod, hogy gyönyörű vagy?
-Te meg elfogult! -nevettem.
-Kizárt -mosolygott ő is.
Lehelete csiklandozta a fülemet. Gyorsabban dobogó szívvel fordultam felé, majd ajkaimat az övéihez szorítottam. Ajka maga volt a vágy.
Lassan váltunk el. Fejemet a mellkasának döntöttem.
-De talán még sem kéne így jönnöd -gondolkodott el.
-Miért nem? -értetlenkedtem.
-A végén még valaki lecsap a kezemről.
Felemelkedtem, mosollyal az arcomon néztem a szemébe.
-Nincs férfi a Földön,aki lecsaphatna a kezedről.
De van. Egy valaki. Ian -a rémület szétáradt a testemben, szinte sokkot kaptam.
Rob nem vett belőle észre semmit, csak mosolygott, imádott, szívből jövő mosolyával. Zavartan a hajamba túrtam és kissé idegesen szóltam neki, miközben már el is indultam a háló felé:
-Valami eszembe jutott. Mindjárt jövök.
-Oké, addig felhívom Lizzyéket.
-Persze, nyugodtan -természetellenes mosollyal feleltem Rob őszinte mosolyára.
Besiettem a hálószobámba, s egyből a ruhásszekrény elé vetettem magam. Kitártam a faajtót és keresgélni kezdtem a vállfák között. A szekrény végében találtam meg a keresett kabátot. Egy átlátszó ruhazsákban volt. Kivettem, a ruhazsákot a földre dobtam. Átkutattam a bal zsebét. Semmi! Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Talán útközben kiesett a zsebemből. A jobb zseb után nyúltam... És benne volt. Remegő kézzel vettem ki a kis, vörös üdvözlőkártyát, amin három szó állt, cirka betűkkel: " A legjobb anyának. " . Először összegyűrtem, aztán apró darabokra tépkedtem a tiszta szívemből gyűlölt emléket. Nem! Nem akarom! Soha többet!
Szédelegve álltam fel, kezemben a papírcafatkákkal. Bevágtam a szobában lévő apró szemetesbe, majd felvettem a földről a ruhazsákot és szépen beletettem a kabátot, vállfástul. Bezártam a szekrényt, a ruhazsákot a karomra vettettem. Kifelé menet megláttam magam a fésülködőasztal tükrében. A szemem sarkában elkenődött a fekete szemfesték, az alattomban kicsorduló könnyektől. Letettem a kabátot, leültem és megigazítottam. A szívem zakatolt, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Nem hagyott nyugtot Ian, s a " majdnemcsók " . A bűntudat nem félt újra meglátogatni. S nem hagyta, hogy ne nyissak neki ajtót -bejött ő engedély nélkül is.
-Anya? -Annie lépett be a szobába.
-Sikerült letenni a telefont? -viccelődtem.A hangomban hazug vidámság csendült.
-Ezek szerint. Mehetünk?
-Igen, csak beugrott, hogy el kéne vinni ezt a kabátot a tisztítóba.
-Most?
-Nem, dehogy. Ráér. Csak ne felejtsük el!
-Oké.
Annie felkapta a kabátot, és kiment a szobából. Újra a tükörre pillantottam. Felfordult a gyomrom attól, akit benne láttam.


Rob kelletlenül támaszkodott a mankójára. Annienek és nekem körülbelül fél óránkba tellett rábeszélnünk, hogy hozza. Makacskodott, de hát mit is vártam tőle? A szokásos férfiúi büszkesége.
Annie a jobb oldalán feszített, arca ragyogott a boldogságtól. Mióta megtudta, hogy hármasban megyünk erre a partira, s hogy az emberek megtudják, hogy Rob az apja, ilyen volt. Rob arca komoly volt, úgy tűnt koncentrál valamire. Bár tudnám mi jár a fejében!
-Rachel! -tárta szélesre az ajtót April. Az arcán széles, vidám mosoly terült el.
Kilépett a lépcsőházba, s azonnal a karjaiba vont. Szorosan magához ölelt, majd puszit nyomott az arcomra. Robhoz lépett, s mivel nem akarta megölelni ( aggódott a baleseti sérülései miatt ), csak egy puszit adott neki. Rob kedvesen viszonozta. April tovább suhant, megölelte Anniet és homlokon csókolta.
-Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Isten hozott benneteket szerény hajlékunkban! -mondta ceremónikusan, majd beljebb invitált bennünket.
A lakás fantasztikus volt. Mindig is tetszettek a tetőtéri lakások, s ezzel sem voltam másképp. A falak világosra voltak festve, a padlót hatalmas, puha szőnyegek borították. A nagy ablakokat vékony organza függönyök fedték. A berendezés nem is lehetett volna " Aprilesebb és Joshosabb " . Letisztult formák, egyszerű anyagok. A falakon modern festmények voltak, a sarkokban növények álltak. Az előszobából nyílt a nappali. A nappalitól balra volt a terasz, jobbra pedig egy folyosó nyílt. Balra és jobbra két ajtó, a folyosó végén egy.
-Vegyétek le a kabátjaitokat! -utasított minket még mindig mosolyogva.
Mi szó nélkül engedelmeskedtünk, levettük kabátjainkat és kibújtunk cipőinkből. Segítettem Aprilnek elrakni a cuccainkat, majd bementünk a nappaliba. A szoba tömve volt emberekkel.
-April! -kiáltottuk Robbal egyszerre.
-Nyugi, ennyi az összes.
-Ennyi? -kérdeztem. -April!
-Nyugi -ismételte halálos nyugodtsággal.
A vendégek Joshsal voltak elfoglalva, aki éppen a plazmán mutogatott valamit. Nekünk háttal álltak, nem figyeltek ránk, hál' Istennek!
April bekormányzott minket a nappali egy olyan részébe, amit az előszobából nem lehetett látni. A konyha és az étkező volt az, egybeépítve. A pultnál egy mixer állt, unottan kutyulgatott valamit.
-Pete! Három pezsgőt!
-Melyikből? -kérdezett vissza, még mindig unott arccal.
-A legjobból, természetesen.
-És velem mi lesz? -kérdezte felháborodva Annie.
-Egy kóla? -találgatott Rob.
-Ha-ha.
-Rachel? -kérdezte April.
-Egy kis pezsgő mehet.
Annie az égnek emelte a szemét, de elégedetlensége azon nyomban eltűnt, mihelyst a kezében tartotta a pezsgős poharat. Koccintottunk, s egy hajtásra megittuk a pezsgőt. Mindenki, kivéve Annie. Ő lassan kortyolgatta, minden cseppjét kiélvezte. És neki volt igaza. A pezsgő ritka jó volt.
-Jaj, én hülye most látom, hogy cuccotok van. Gyertek,tegyétek le a dolgozószobámban.
-Igazából ez a tiétek -nyújtottam felé a méretes tasakot. -Egy kis apróság a ház urának és úrnőjének.
-Az ifjú párnak -tette hozzá Rob.
-Óh, kösz szépen. Édesek vagytok, nem kellett volna. Köszönjük!
Még néhány jókívánság, puszi puszi hátán, majd átsurrogtunk a nappaliból nyíló folyosó, bal oldalán lévő, első szobájába.
-Ez az én dolgozószobám.
-A tiéd? -kérdeztem.
-Igen. A szomszéd szobában van Joshé.
Letettük az ajándékokat, majd egy-két percet elidőztünk a komoly, nekem kissé túl komoly munkaszobában. A falak halványlilára voltak festve, a bútorok feketék és masszívak voltak. Sehol egy kép, egy dísztárgy, csak néhány növény csücsült a szekrények tetején.
Átmentünk a másik helyiségbe. Kíváncsian néztem körbe, ez miben más. Hát, elég sok mindenben. A falak sötétkékek, a szürke bútorok máshogy vannak elhelyezve, mint Aprilében, sőt ebben egy heverő is volt. Ez volt, ami leginkább megragadta a figyelmem.
-Heverő? -ezt roppant furcsának találtam.
-Josh hülyesége -vonta meg a vállát.
Annie felkuncogott, s Rob is mosolygott ezen.
Átmentünk a szemben lévő szobába. Az volt a hálószoba. Látszott, hogy a szoba két friss szerelmesé, mert az egész olyan... szexi és szerelmes volt. Tüzes, és ezt szó szerint kell érteni. A falak vörösre voltak festve, és az egész szoba ebben a színben pompázott. Vörös ágytakaró, mécsestartók, gyertyák, vázák ( benne vörös rózsák ), függöny, díszek. A falakon a képek... Minden erről szólt. Igazán meleg, fülledt és erotikus volt. Az emberben felébred a vágy, főleg amikor meglátja az ággyal szemben lévő, méretes tükröt. Robra pillantottam, akinek hasonló dolgok járhattak a fejében, abból ítélve, ahogy rám nézett és megnyalta a száját. Meglepett a dolgozószobák érettsége és hűvössége után ez a fiatalos, érzelmes külső.
April elpirult fürkésző szemeink láttán.
-Tudom, tudom.
Annie szintén kissé zavartnak tűnt.
Kiléptünk a folyosóra. Már indultam volna a másik szobába, amikor April megállított:
-Be van zárva. A szoba teljesen üres. Azaz nem üres, mert jelenleg tárolásra használjuk. De még nem rendeztük be. Ez lenne...
Elmosolyodtam. -A gyerekszoba?
Bólintott. Magamhoz öleltem, s a fülébe suttogtam, hirtelen meghatottságomban:
-Annyira boldog vagyok, hogy látom, minden összejött neked.
-Köszönöm!
Homlokon pusziltam, majd elváltunk. Rob és Annie pár lépésre tőlünk a folyosó falán lévő képeket és díszeket nézte.
-Ezek gyönyörűek! -mondta elismerően Annie. A gyöngyből készített díszekre mutatott.
-Kösz.
-Tényleg, ez a lakás eszméletlen... Csodálatos -mondtam, s Rob egyetértően bólintott.
-Rachelnek igaza van. Nagyon szép.
-És a fürdőszoba? -kérdezte hirtelen Annie.
Valóban, a fürdőszobában még nem jártunk. April intett a fejével,hogy a folyosó végén lévő ajtó mögött rejtőzik a fürdő. Bementünk, s nem csalódtunk. A szoba türkizben játszott, valóságos víz alatti mese birodalom tárult mohó szemeink elé. Halak, medúzák, polipok és más vízi élőlények köszöntek vissza ránk.
-Oké, ennyi bőven elég volt a szépérzékemnek -nevettem fel.
Nagyot nevettünk ezen. A nevetés azonban még hangosabb lett, amikor Rob hozzá tette:
-Egész évre.
A nevetésre bejött Josh is. Kissé felkúszott a szemöldöke Rob láttán, de jól leplezte csapongó érzelmeit. Azokat az érzelmeket, amik akaratlanul is elöntik az embert, ha egy sztárral, vagy hasonlóval találkozik.
Elsőként hozzám lépett.
-Rachel, csodásan nézel ki. Szia,édesem! -megölelt, egy puszit is adott.
-Te is Mr.Eszméletlenjóalakásom!
Kuncogott egyet,majd egy gyors puszit adott Annie felé nyújtott arcára.
-Kislány, hová szépülsz még?
-Az ember sosem lehet elég szép.
Felnevettünk. Aztán már nem volt kit csókolgatnia és dicsérgetnie, szembe kellett néznie Robbal. Tudtam mit érez, és nem irigyeltem.
-Josh Page vagyok. Örülök,hogy megismerhetlek -nyújtotta felé a jobbját.
-Örvendek. Robert Pattinson vagyok.
Megdermedt a levegő. Senki nem szólt, a levegő feszülten vette körbe mozdulatlan alakunkat. Nem tudtam mire vélni ezt a nyomasztó hallgatást, de nem volt merszem megszakítani. Aztán egyszer csak kitört a nevetés Joshból és Robból is. Olyan volt, mintha egymás gondoltaiban olvasnának, s így jutottak volna az elhatározásra, hogy a némaság után felszabadult nevetésük rázza meg a levegőt. Josh barátságosan ráütött Rob vállára, ő pedig viszonzásképp belebokszolt az oldalába. Aprilre pillantottam, aki szintén nem értette mi folyik itt, de egyértelműen elégedett volt a történésekkel. Annie mellém perdült, lelkesen suttogta a fülembe:
-Ne értetlenkedj annyit, Anya! Ez azt jelenti, mostantól barátok.
Kérdőn pislogtam rá, de pár pillanat múlva megértettem. Annienek igaza volt. Most kötöttek életre szóló barátságot.
Az események felpörögtek, Josh Aprilbe karolva kisétált a fürdőből, Rob mellém lépett és egy édes, pajkos csókot nyomott az ajkaimra. Kábultan viszonoztam. Mi is kimentünk, Annie mosolyogva követte boldog-értetlenkedő párosunkat. Mire feleszméltem a nappali éles fényei vettek körbe, a tömeg magába szippantott. A társaság jókedve határtalan volt, a buli rendesen beindult azalatt, amíg mi a lakás szemügyrevételével voltunk elfoglalva. Váratlanul elhalkult az emberek izgatott, vidám fecsegése és April tisztán csengő hangja töltötte be a teret.
-Hé,emberek egy kis figyelmet kérek! Szeretnék beszédet mondani!

32.rész

Windsor Road Nw.32 2/2



Csengettek. Megint. És megint.
-Megyek már! -kiáltottam kissé bosszankodva, miközben a bejárati ajtó felé trappoltam.
Útközben felkaptam a kulcsot, s mire oda értem már nyitottam is. Odakintről izgatott fecsegés hallatszott, halk, de annál vidámabb nevetésekkel fűszerezve.
Meglepődni sem tudtam, mert amint kinyitottam az ajtót, az egyik fiatal nő sikítani kezdett.
-Lucy! Lucy! Nyugi, elég már! -csitítgatta fülig pirulva, a mellette álló fiatal, csinos nő. Elkapta a másik hadonászó kezét, majd elkezdte szorongatni, miközben továbbra is csitította. Mindenféle eredmény nélkül.
Levegő után kapkodtam, és hátrálni kezdtem. Mi folyik itt? Kik ezek? És legfőképp: mit akarnak?
Már azon voltam, hogy egyszerűen fogom magam, bemegyek és az orrukra csapom az ajtót, amikor beugrott miért lehetnek itt.
Úristen, mi van ha ezek Rob rajongói? Ha valahogy megtudták, hogy ő itt van és eljöttek, hogy találkozzanak vele?
Végre valahára a sikítórohamot kapó nő abbahagyta az üvöltést, már nem toporgott és csapkodott a kezével a levegőben.
-Istenem, istenem! -mondogatta helyette, s már azon volt, hogy a nyakamba ugorjon, de szerencsémre a társa megfogta a kezét, és visszarántotta. Szigorú pillantást lövellt felé, majd egy újabb rohamot megelőzendő beszélni kezdett:
-Janine Gauiter vagyok. Ő pedig Lucy Caboth. Most költöztünk ide Chicagoból. A szomszédban fogunk lakni. Szerettünk volna beköszöni.
-Istenkém, édes istenkém, el sem hiszem! Maga a híres-neves Rachel McAchlen a szomszédunk! Az egyik kedvenc íróm! Hát nem hihetetlen? Istenem, de klassz!!! -tapsikolt óriási mosoly kíséretében a Lucy nevű nő.
-Tessék? -kérdeztem kissé meglepődve. -Ismernek? Olvastak?
-Persze, persze -kezdte Lucy. -Mondom, mondom, hogy maga az egyik kedvenc íróm! Imádom, ahogy ír, egyszerűen varázslatos! Annyira jó, ahogy leírja a történéseket és...
-Elég Lucy! Hagyd szóhoz jutni őt is... -suttogta Janine. A füle égett.
-Ó, semmi baj ,igazán. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ugye nem baj,ha tegeződünk?
-Nem, dehogy, istenem! Micsoda megtiszteltetés! -ujjongott Lucy, és most semmi nem állíthatta meg abban, hogy átöleljen.
-Lucy! -szóltam kissé elpirulva .Lassan kezdett megfojtani. Janine segítségével leszereltük rólam, így végre fellélegezhettem.
-Én is nagyon örülök -nyújtotta a kezét Janine. Kezet fogtunk és egymásra mosolyogtunk.
-Szóval... -túrtam a hajamba. Úgy látszik kezdek átvenni bizonyos szokásokat Robtól. Ajjaj!
Lenne kedvetek bejönni és meginni egy kávét? -ajánlottam.
-Köszönjük -mondta Janine, majd megfogta Lucy kezét, és követtek a lakásba.
Bezártam az ajtót, aztán utánuk mentem a nappaliba .Annie ott olvasgatott, szóval fel kellett állítanom, hogy bemutatkozzon. Miután ezt gyorsan (bár újabb sikításokkal megspékelve) lezavartuk, Annie elment kávét főzni, s szólni Robnak az új helyzetről. Én leültem a kanapéra újdonsült szomszédaimmal, s kérdezgetni kezdtem őket.
-Szóval Chicago.. .Hogy éreztétek ott magatokat?
-Nagyon jól -mondta Janine. -Chicago mesés város, színes, gazdag és pörgős... De pont ezért lett elegünk belőle. Néhány éve már ott éltünk, és túl sok volt a nyüzsgésből. Nyugalmat akartunk, csendet, biztonságot. És erre a legalkalmasabb hely egy kisváros. Lucynek van egy ingatlanos ismerőse, ő kezdett el megfelelő helyet keresni...
-És hát, ez lett belőle -fejezte be Lucy. -Mondjuk ha tudom, hogy te itt laksz, akkor egyből ide jöttünk volna!
-Oh -ennyit bírtam kinyögni.
Pár pillanatig feszült csend honolt a szobában, majd újabb kérdést tettem fel.
-És Edmonton? Mi a véleményetek róla?
-Amit eddig láttunk belőle, nagyon klassz. Pár hétig még a berendezkedéssel leszünk elfoglalva, de utána bejárjuk a várost! -mondta Janine.
-Körbevezethetnél minket! -kiáltotta Lucy. -Te mégiscsak jobban ismered a várost, és tuti, hogy jó idegenvezető lennél!
-Hát... -dadogtam. -Végülis... Oké.
Lucy felkiáltott örömében. Janine nagyon zavartnak tűnt, a fejét sután lehajtotta.
Annie behozta a kávét, s hozott tejet, tejszínt, tejszínhabot, cukrot, apró kávéhoz való süteményt és csokoládét. Segítettem neki kiönteni a csészékbe a még gőzölgő italt, majd szalvétákat és kanalakat osztottam. Amíg Lucy és Janine az ízesítéssel volt elfoglalva, Anniehez hajoltam és suttogva megkérdeztem:
-Rob?
-Aludt amikor bementem. De hagytam neki egy üzenetet, hogy semmiképp ne jöjjön ki, amíg nem szólunk.
-Oké. Kösz.
Annie leült mellém és vett egyet a kávéscsészékből. Követtem példáját, én is vettem egyet, öntöttem bele egy kis tejet és vettem a csokis sütiből.
Néhány percig némán eszegettünk és kortyolgattuk a kávét, majd újból faggatni kezdtem őket.
-És mivel foglalkoztok?
-Fordítással -szólt Janine. -Nyilván rájöttetek, hogy francia vagyok. Franciaországban születtem, ott is éltem 15 éves koromig. Utána költöztünk Amerikába. Itt meg... Több mint 10 városban laktam, három év alatt. Egyfolytában költözött a családom, az apám állása miatt... Angolul már korábban is tudtam és németül is. Amikor idejöttünk megtanultam spanyolul.
-Azta! -ájuldozott Annie. -Francia, angol, német, spanyol...
-És most tanulok japánul -tette hozzá Janine.
-Wow!
-Ennyire szereted a nyelveket? -kérdeztem.
-Igen, nagyon. És úgy gondolom ennek mindig jelentősége lesz .Mindig lesz szükség fordítókra, szóval mindig lesz állásom. Nagyon praktikus. Persze nem csak ezért... Imádom a különböző kultúrákat, és a nyelv az egésznek a gyökere... Megismerni egy más világot, nagyon felemelő érzés számomra.
-Hát igen, rengeteget foglalkozik ilyesmikkel -fűzte hozzá Lucy fintorogva.
-És te mivel foglalkozol?
-Pincérnő vagyok. Persze, most nincs állásom, de majd szerzek valamit.
-Az egyik barátnőm pincérnő, ha akarod szólok neki, hogy kérdezze meg kell-e valaki abba a bárba -ajánlottam fel.
-Megtennéd? Ez nagyon kedves tőled. Tök jó lenne! -lelkesedett Lucy.
-Természetesen.
Szikrázó mosoly érkezett válaszul.
-Olyan jó, hogy együtt laktok! -fecsegett Annie. -Legjobb barátnők vagytok és együtt laktok! Tök szuper lenne, ha a suli után összeköltöznék a barátaimmal .Mindennap csajbuli lenne.
-Igazából mi nem legjobb barátnők vagyunk... -kezdte Janine.
-Hanem? -értetlenkedett Annie. -Te Gautier vagy, ő meg Caboth. Testvérek nem lehettek. Vagy örökbefogadták valamelyikőtöket? Lucyt? -találgatott.
-Nem -jelentette ki kissé habozva Janine. Lopva Lucyre pillantott, aki aprót bólintott.
-Mi... együtt vagyunk.
Sem Annie, sem én nem értettük, hogy mire gondol. Együtt vannak? Hát persze, hiszen egy lakásban laknak!
-Egy pár vagyunk -tette hozzá Lucy, hogy világos legyen miről van szó.
Annie épp az utolsó kortynál tartott a kávéjában, amikor Lucy ezt közölte velünk. Fuldokolni kezdett, én pedig a döbbenettől megbénítva, fáziskéséssel fordultam felé, és kezdtem el ütögetni a hátát. Egy-két percig még fuldoklott, majd végre levegőhöz jutott .Az arca tűzpiros volt, és nem hiszem, hogy erről csak a köhögés tehetett.
Teljesen meg voltam döbbenve a hír hallatán. És biztosra vettem, hogy ez látszik is rajtam. Mekkora égés! Közlik velünk, hogy leszbikusok vagy tudomisén mik, erre Annie félrenyel én meg tátott szájjal bámulok rájuk. Ennél rosszabbul már nem is reagálhattunk volna a hírre.
-Öööö... -vágtam bele elvörösödve. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni! -Szóval... leszbikusok vagytok?
Puff neki. Most már úgyis mindegy.
Lucy megrázta a fejét, Janine meg bólintott. Nem tudtam mihez kezdjek.
-Lucy biszexuális, csak én vagyok leszbikus -magyarázta Janine.
-Ó! -ennyit tudtunk kinyögni Annievel.
Mégis mit mondjunk erre? Mit tegyünk? Már az is csoda, hogy nem üldöztük el őket azzal, hogy ilyen idétlenül reagáltunk arra, hogy egy párt alkotnak.
-Ez... érdekes. Még sosem...
-Volt leszbi pár a szomszédod? -viccelődött Lucy.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy így fogják fel a dolgot. Nem haragszanak vagy sértődnek meg azért, hogy így állunk hozzájuk. Gondolom, általában így fogadják az emberek a hírt, hogy két nő egy párt alkot. Hirtelen elfogott a részvét, hogy így kell élniük. Nekem semmi problémám nem volt a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal, csupán meglepődtem, hogy ők azok. Nem volt mindennapi, hogy ilyen emberekkel találkozom.
-Nem, az sem volt -mondtam kedvesen. -De én arra gondoltam, hogy senkit nem ismerek aki más lenne -nyomtam meg a más szót.
-Értjük -mondta Janine. Kedvesen rám mosolygott.
-De gratulálok!
-Mihez? -csodálkoztak mindketten.
-Ahhoz, hogy döntöttek. Hogy kiáltatok az érzéseitek mellett, hogy felvállaltátok ezt a nemmindennapi kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz. Vagy legalábbis el tudom képzelni.
-Köszönjük!- Janinet teljesen meghatották a szavaim.
-Én elfogadom ezt, és titeket is támogatlak! Csak... meglepődtem. De kérlek ne haragudjatok rám ezért!
-És rám sem! Nem akartalak megbántani titeket! -suttogta Annie szégyenkezve.
Megfogtam a kezét és halványan rámosolyogtam.
-Ugyan! -legyintett Janine. -Nem haragszunk mi. Igazad van, hogy az emberek többségében negatívan állnak a kapcsolatunkhoz. Már megszoktuk.
-Nagyon sajnálom.
-Nem kell. Ez vele jár. Benne van a szerződésben.
-Tényleg minden elismerésem.
Halkan nevetett.
Lucy, szinte csak magának mormogta:
-Az emberek már csak ilyenek. Kikezdik azt, ami nem normális a véleményük szerint. Nem tudják elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne.
Akaratlanul is Robbal való kapcsolatom jutott az eszembe. Nem fognak elfogadni minket. Nem fogják tudni elviselni, hogy engem választott. Hogy is tehetnék? Nálam csak jobbat találhatna.
Hát tényleg nincs remény?

31.rész

Mindenütt jó, de a legjobb otthon!



Az Edmontonba tartó utat végig aludtam. Kimerülten dőltem Robhoz, ő pedig készségesen álomba ringatott engem.

Csodálatos álmom volt. Újra 17 éves voltam, és újra abban a pubban voltam. Vele. Nosztalgiázásunk felkavarta a tudatalattimat, ezért bombázott az agyam ezekkel az emlékképekkel. De nem bántam, sőt boldogan mentem eléjük.

"-Hogy hívnak?
-Rachel.
-Én Rob vagyok."


Nem csodálkoztam, hogy Edmontonban ébredtem fel: egész éjszaka fent voltunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan jól éreztük magunkat, mint már rég. Szinte fájt visszatérni Edmontonba. Rossz volt otthagyni az együtt töltött kellemes napok színhelyét, Calgaryt, ezt a minden bizonnyal fantasztikus várost. És mégis alig vártam, hogy a jól megszokott környezetben folytassuk az együttlétet.
Ezúttal nem lepődtem meg, amikor a nagy néger felkapott és megiramodott velem. Biztonságban éreztem magam, nem féltem a hotel előtt várakozó tömegtől. És megnyugtatott a gondolat, hogy Rob is ilyen erős kezek védelmében van. Fiatal fiúk és lányok fényképezőinek vakúi villantak a szemünkbe, a tömeg lelkesen sikongatott. Még mindig furcsa volt a népszerűség ami Robot (és neki köszönhetően engem is) körülvett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a hotel bejáratát kordonokkal vették körbe. Bár tudnám, hogy ezek az emberek honnan tudták meg, hogy itt vagyunk! Ezen rágódtam amíg el nem aludtam. De nem találtam kérdésemre választ.
Amikor még mindig álmosan kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam Rob kíváncsi pillantása volt.
-Mi az?-kérdeztem kissé gyanakodva.
De ő nem válaszolt, csak felém hajolt, ajkait lágyan, de mohón az enyémekre tapasztotta. A szívem azonnal reagált: a megszokottnál jóval gyorsabban kezdett dobogni. Az izgalom és a vágy hevesen lobbant fel, minden érzékszervemet beindítva. Szenvedélyesen csókoltam vissza, de valami helyére kattant az agyamban és eltoltam magamtól.
Egy kocsiban vagyunk! A város közepén! Nem eshetünk egymásnak itt és most! Bár kétségkívül ezt szerettem volna. Hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
-Ne aggódj, senki nem lát bennünket!
-Tessék?-csodálkozva meredtem rá. Vajon honnan tudta, hogy ezen töröm a fejem?
-Ismerlek Rachel -már megint!
-Úgy látszik ragadt rád valami Edwardból -utaltam a kivételes szépségű, hősszerelmes vámpír különleges képességére.
-Elképzelhető -édes, ragyogó mosoly.
-Akkor sem kéne... -tiltakoztam.
Ő viszont nem zavartatta magát. Újra csókolni kezdett, a kezével az arcomat, a nyakamat és a kulcscsontomat simogatta. Végig döntött a kényelmes ülésen és önzetlenül kényeztetni kezdett...


Úgy fél órával később ziláltan kapkodtam ki a táskáinkat a csomagtartóból. Kissé szégyenkezve mentem fel Anniehez. De hiába, Robnak nem lehet ellenállni...
Amint felértem Annie faggatni kezdett. Ha rajta múlt volna, minden egyes másodpercről tudomást szerzett volna. Rob hamar visszavonulót fújt. Elment fürdeni, majd bevetette magát az ágyba.
Én meg ott maradtam a nappaliban Annie kérdéseivel. Meséltem neki, annyit amennyit csak lehetett. Többet nem, inkább kevesebbet! Mégsem mondhatom el neki például, hogy mit csináltunk a kocsiban!? Oké, szinte végig azt csináltuk...
Aztán ő is mesélt. Elmondta, hogy hogyan telt el a karácsonyi buli a barátnőivel. Megmutatta a lenyűgöző ecsetkészletet és festékpalettát amit Amytől kapott, és az édes cicás láncot, ami Sue ajándéka volt. Annie elhatározta, hogy még a téli szünetben kipróbálja a festékeket és az ecseteket. Nevetve jegyeztem meg, hogy Rob bizonyára összebeszélt Amyvel. Ugyanis Annie Robtól egy elképesztő festőállványt kapott, pont olyat amilyet szeretett volna.
Annie imádott festeni, rajzolni, firkálgatni. Ez volt az életében az egyik legfontosabb dolog. És,hogy milyeneket festett! Istenadta tehetség volt! Csak tudnám kitől örökölte... Rob nem volt nagy rajzművész, én pedig... Hát, mondjunk annyit, hogy nem a rajz volt a kedvenc tantárgyam a suliban. Sosem szerettem és nem is voltam tehetséges. Értelmetlennek tartottam pepecselgetéssel húzni az időt. De Annie tehetséges volt és rajongott érte. Imádtam a rajzait, s órákig eltudtam nézni, ahogy alkot. Volt néhány kivételes képe, de eddig még nem jutott el olyan szintre. Most azonban elhatározta, hogy festeni fog, és ha elkészül akkor elviszi a képeit egy galériába. Boldogan biztosítottam, hogy segítek neki megfelelő helyett keresni. Erre somolyogva megjegyezte, hogy már ki is nézett néhányat itt, Edmontonban.
Volt még néhány dolog amit Annie különösen szeretett, ezek közé tartozik a macska. Már régóta rágta a fülemet, hogy vegyek neki egy kiscicát, de mindig hárítottam. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne. De ha elköltözünk... Ha Robbal összeköltözünk...
Megborzongatott a gondolat. Rob és én összeköltözünk! Egy közös lakásban, együtt. Együtt,i gazán együtt, úgy mint egy igazi család. Ez volt minden vágyam, s reménykedtem, hogy ez minél hamarabb megvalósul. Lelki szemeim előtt már láttam is: egy romantikus kertesház, valahol a város szélén. A kertben rózsák burjánoznak, a kis tóban tündérrózsák kábítanak, a takaros házikó melegen hívogat. A tornácon nagy fotelek vannak elhelyezve, ahonnan rálehet látni a vadregényes kertre. Belülről,a tágas nappaliból nem hiányozhat a kandalló, a konyhában a nagy asztalnál az egész család elfér... És a hálószobánkban ott az a legendás ágy...
Elmosolyodtam a gondolatra. Az az ágy az egész életünket megváltoztatta, hiszen ott fogant Annie. Vajon a közös lakásunk ágyában is foganna egy gyermek? Nem tudtam eldönteni én szeretnék-e még gyereket. Ha igen, akkor azt csakis Robtól. De nem tudom, hogy vágyok-e újra az anyaságra. Nyilvánvalóan az egyik legcsodálatosabb dolog a Földön a terhesség, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nekem szükségem van rá.


-Mit csinálsz?
Óriásit ugrottam ijedtemben, mikor meghallottam a hátam mögött Rob hangját. A szívem eszeveszett száguldásba kezdett, és ömlött rólam a veríték.
-Jézusom,Rob! Normális vagy? -kiáltottam.
-Megijesztettelek? -mellettem termett és karjaival védelmezőn átölelt.
-Áh,ugyan,dehogy! Hisz ki ijedne meg attól, hogy a háta mögött valaki megszólal éjnek évadján?
-Sajnálom -suttogta a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a fülemet, a nyakamat, a kulcscsontomat.
Értett hozzá, hogy kiengeszteljen, ezt el kell ismerni.
-Azt hittem már alszol -mondtam kissé nehézkesen, mert az ajkai még mindig rajtam táncoltak.
-Nem tudtam elaludni.
-Miért? Az utóbbi néhány napban nem aludtál sokat.
-Tényleg nem. Sokkal jobb dolgokat csináltam...
Az ajkai most az enyémeket keresték, s mikor találkoztak mohó csókban forrtak össze. Néhány percnyi csókolózás után zihálva toltam el magamtól.
-És különben is, miért nem használod a tolókocsit? Vagy a mankót? Még Calgaryban is használtad. Ma is azzal hoztak föl!
-Az teljesen felesleges aggodalmaskodás volt. Jól vagyok. Sokkal jobban.
-Biztos? Nem akarom, hogy megterheld magad! -aggodalmaskodtam.
-Nyugi, ilyesmiről szó sincs.
-Akkor miről van szó?
-Arról, hogy valóságos életelixír vagy számomra,Rachel. Meggyógyítasz...
Elmosolyodtam. Most már tutira lázas...
-Ne mérjem meg a lázad?
-Hééé, nincs lázam. Csak a szerelem égeti a testem.
-De akkor sem stimmel veled minden! -állítottam túljátszott komolysággal.
Kezembe vettem az arcát, megsimítottam a homlokát, elgondolkodó arccal a pillantását fürkésztem.
-Meg akar vizsgálni, doktornő? -az arcán huncut mosoly villant fel.
Tudtam mire megy ki a játék. És tudtam, hogy nem fogok engedni neki.
Kegyetlen lassúsággal közelítettem az arca felé. Az arcunk között már csak néhány centi volt a távolság, mikor eltátottam a számat és forró leheletemmel megcsiklandoztam. Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy hevesebben lélegzik. Láttam rajta, hogy önuralmának minden szikrájára szüksége van, hogy ne kapjon utánam, amikor az ajkaimat szexin megnyalva elhúzódom tőle.
Néhány percig mindketten levegő után kapkodtunk, majd kaptam Robtól egy méltatlankodó pillantást. Utána nehézkes, gyenge hangon megszólalt:
-Így alighanem vissza fogok esni.
-Kétlem -mosolyodtam el, majd visszatelepedtem a kanapéra és újra a laptopomra meredtem.
-Mi újság? -kérdezte mellém huppanva.
-Reklám reklám hátán... -sóhajtottam fel.- Karácsonyi üdvözlő lapok, munka ajánlatok...
-Munka? -hördült fel.- Karácsonykor?
-Hé-hahó, író vagyok -lengettem meg az arca előtt a kezem.- Én mindig dolgozom.
-Oké, oké, de karácsonykor akkor sem kéne ilyenekkel zaklatniuk téged. És amúgy senki mást sem.
-Ne vedd a szívedre! Nálunk ez már csak így megy!
De Robnak akkor sem tetszett a dolog. Még két perccel később is csak fújtatott az elfojtott idegességtől. Magamban jót mulattam azon, hogy ennyire felhúzta magát egy ilyen apróságon.
Felsikkantottam amikor megláttam az utolsó levelem tárgyát.
-Mi az? -kapta felém a fejét Rob. A szeméből kérdések ezreit tudtam kiolvasni.
De én csak bámultam boldogan a levelet, a kezemet pedig a szám elé tartottam.
-Mi az Rachel? Mondd már!
Úgy fél percig még mindig kábulatban voltam, majd végre meg tudtam szólalni.
-April és Josh 31-én lakásavató bulit tart...
-És ezért kaptam majdnem szívrohamot?
-Nem! -kiáltottam boldogan.- Hanem azért, mert ez egy eljegyzési parti is!!!
-Oh! -mondta meglepetten.- Most már hivatalos?
-Igen! Ezért csinálnak egy ilyen összejövetelt, tudod az új lakás, az eljegyzésük... És amúgy is, az az év utolsó napja!
-Igen, ez klassz. És praktikus. Mindent megtartanak egyszerre.
-Fenomenális buli lesz és minket is meghívtak! -lelkesedtem továbbra is.
-Igen. Jó szórakozást!
-Mi???
-Gondolom nekem nem szól a meghívás. És amúgy is, egy olyan buli ahol sok kívülálló van... Nem mehetek, Rachel. Sajnálom!
-Nem! A meghívó az egész családnak szól! Nem csak nekem, hanem neked és Annienek is! Mindannyiónknak! És... -vettem nagy levegőt.- Nem sok embert hívtak meg. April direkt úgy szervezte, hogy te is el tudj jönni! Nézd csak! -ezzel az orra alá toltam a laptopot, amin még mindig ott virított a díszes levélke.
Egy percig csak nézegette az emailt, miközben az ajkát szívogatta elgondolkodva. Aztán a hajába túrt és felsóhajtott.
-Oké. Tényleg úgy van, ahogy mondtad. És azt hiszem nem lesz belőle nagy baj, ha elmegyek.
Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.- Köszönöm szépen! Ez nagyon sokat jelent nekem. És biztos vagyok benne, hogy April is örülni fog!