44.rész

Csábító elutasítás



A napsugarak életre keltek, amint áttörtek a halvány barackszínű organza függönyön, és hegycsúcsra felkapaszkodó emberként eljutottak hozzám. Lágyan, ám perzselve érintették meztelen bőrömet, minden porcikámat átjárta a kellemes borzongás. Abban a pillanatban minden tökéletesnek tűnt, minden egy kerek egészet alkotott, helyre állt a rend a világomban. Élveztem a békességet, a csendet, a nyugalmat, a napfény táncát a szobában. Mindenre rácsodálkozó gyerekként néztem, ahogy a fény betör a szobába, s lassan mindent bársonyos ölelésébe von. Az éjjel és a nappal tökéletes egyensúlya megállásra késztetett, próbáltam megérteni ezt a kompromisszumot.
- Varázslatos, nem gondolod? - Ian hangja leverte nyugalmam asztaláról az ábrándozás vázáját, ezzel visszarántva engem a valóságba. Nem tudtam mit válaszoljak, az álomvilág fényei még bennem égtek, ezzel megnehezítve visszatérésemet.
Ian türelmesen várta a válaszomat, én pedig összeszedtem magam és felmértem a helyzetet. Félig rajta feküdtem, az arcom a lefüggönyözött ablak felé fordult, éreztem mellkasának nyugodt, határozott mozgását, a bőréből áradó hőt. Az arcára pillantottam, ami egyszerre volt kótyagos és éber, láttam szemének figyelő villanását, és a furcsa mosolyt ami a szája sarkában hegyelt.
Képzeletem kék egét sötét felhők árnyékolták be, és kitört a vihar, amikor eszembe jutottak a történtek. Én... beszélni akartam vele. Megvallottuk egymásnak sötét, nehéz érzéseinket, aztán... megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Lefeküdtem vele!
Elhúzódtam tőle, magammal rántottam az egyik ágyon lévő takarót és magam köré csavartam. Az ereimben száguldott az adrenalin, készen álltam, hogy elmeneküljek. Amikor megláttam Ian arcán a kendőzetlen fájdalmat, bűntudatom támadt, visszaültem az ágyra és a kezéért nyúltam. Ian nem fogta meg, minden figyelmét az kötötte le, hogy palástolja érzelmeit. Nekem ez nem ment. Nem tudtam többé csendben szenvedni, elfojtani minden érzelmet és szenvedélyt, nem tudtam a háttérben maradni, némán nézni az események alakulását, elfogadni mindent és beletörődni a dolgokba. Élek. Most először és most utoljára. Jogom van élni!
Ugyanakkor elképzelhetetlenül fájt, hogy megbántottam Iant. Mégis mire gondoltam, amikor menekülőre fogtam? Mikor tanulom már meg végre, hogy nem futhatok el az életem elől? Itt kell maradnom, vele. Ian mindig mellettem állt, sosem futott el. És nem azt érdemli, hogy elhagyjam, hogy cserben hagyjam.
- Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém.
Ian felém fordította az arcát, milliónyi érzés térképét, amin nem tudtam eligazodni. Vártam. Vártam, hogy mondjon valamit, amivel enyhíthetem a bűntudatomat.
Végig sem gondoltam, a szám már ontotta a meggondolatlan szavakat: - Jobb ember akarok lenni! Szörnyen elcsépelten hangzik, de így van. Nem tudok tovább élni, ha nem változom meg! Egy szörnyeteg vagyok! Nem akartalak megbántani! Te vagy a legjobb ember akit ismerek, és... nagyon fontos vagy nekem! Nem akarlak elveszíteni. Nélküled nem élném túl!
- Rachel, hát nem érted? Szeretlek! Még akkor is szeretlek, amikor megbántasz. A szívemet nem érdekli, hogy mást szeretsz, hogy igazából bármikor képes lennél elhagyni, és valószínűleg nem lesz semmi... a kapcsolatunkból. Tudom, hogy az ital tehet az éjjel történtekről, de én hülye idióta azt hittem valami meg fog változni! De tévedtem. Őt szereted. És mindig is Őt fogod. Lehet, hogy azt hiszed kettőnkből lehet valami, de nem. Az eszem tudja, hogy soha, senkit nem tudnál úgy szeretni, mint Őt. Ő a mindened. És neki is te jelentesz mindent. Biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg. Senki nem bántana, egy olyan nőt, mint te.
- Ez, ez nem igaz! – a fojtogató könnyektől alig tudtam eldadogni a szavakat.
- Nálam jobban senki nem szerette volna, hogy működjön a kapcsolatunk. Te vagy a mindenem, bármit megtennék érted! De ez nem elég ahhoz, hogy szeress.
- Én... én... - el fogom veszíteni! El fogom veszíteni az egyetlen embert, aki teljes szívéből szeret. És nem tehetek semmit.
Úgy ahogy voltam, meztelenül, csupán egy takaróba burkolva, könnyes arccal ugrottam hozzá, az ajkaim az övéit keresték, a testem a maga egyszerű, emberi módján próbált megoldást találni. Nem volt más lehetőségem, ki kellett használnom, hogy nehezen veszi a levegőt, ha a közelében vagyok, hogy az ajkai maguktól mozognak az enyéimmel, hogy a szíve majd' kiugrik a mellkasából, ha a testünk összeér. Az ujjai az arcomat simogatták, én a karjaiba olvadtam, a fejemben csak az járt, hogy ezzel magamhoz láncolhatom. Nem engedhetem, hogy elhagyjon! Nem hiheti azt, hogy köztünk nem lehet semmi! Igenis lehet! Megpróbálhatjuk. Csak el kell érnem, hogy adjon egy esélyt! Egyetlen apró esély, és meglátja, hogy meg tudok változni! Nem mehet el! Nem adhatja fel! Azzal mindennek vége lenne, én pedig nem tudom, hogy mihez kezdek nélküle.
Az átélt éjszaka után nem gondoltam volna, hogy Ian meg tud állni. Nem számoltam a ténnyel, hogy ittas állapotban volt. Lefejtette a karjaimat, finoman eltolt magától, és nehezen felsóhajtott.
- Rachel, ez így nem működik. Nem teheted ezt magaddal!
- Te miattam aggódsz? - hihetetlennek tűnt, hogy még most is azzal foglalkozik, hogy nekem jó legyen.
- Hát persze, hogy miattad aggódom, kis buta! – finoman megcirógatta az arcomat - Figyelj, én megértem, hogy össze vagy zavarodva. Tudom, hogy nem vagy tisztában az érzéseiddel, és fogalmad sincs, hogy mihez kezdj. De ez sem késztethet arra, hogy belerohanj egy kapcsolatba.
- Én nem tudom mihez kezdek nélküled – vallottam színt fülig pirulva.
- Nélkülem? Én melletted fogok állni! Azt hitted, ha nem vagy a párom, elküldelek?
Szégyenkezve lehajtottam a fejemet. Ian halkan nevetett. Aztán... hozzám hajtotta a fejét. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajka a fülemnél játszott. Finom csókot adott a fülcimpámra, belelehelt a fülkagylómba, az orrát végighúzta a fülem mögött lévő érzékeny részecskén. Zihálni kezdtem, és amikor a nyelve a fülemnél járt... megremegtem. Az új érzések felborítottak bennem mindent. Nem értettem, hogy Iannek mi a célja ezzel a kis akcióval.
A keze az arcomhoz nyúlt, gyengéden megmasszírozta az almácskáimat, a mutatóujjait végig húzta a szemöldököm, majd egy puszit nyomott az orromra és a hüvelykujjával megdörzsölte az államat. Az arcom bizsergett a kényeztetéstől, a levegő nehezen járt ki–be, nem tudtam tisztán gondolkodni.
- Mit művelsz? - ziháltam.
- Magam sem tudom – a kezét a vállamon hagyta, de az arcát elhúzta az enyémtől - Képtelen vagyok kiigazodni az érzéseimen.
- Mondd el, hogy mit érzel... Mire vágysz?
- Szeretlek. Állandóan rád vágyom, veled szeretnék lenni. De azt látom rajtad, hogy Robot szereted – az arcom fájdalmasan megrándult nevének említésekor - Vele szeretnél lenni, mert ha most csalódtál is benne, tudom, hogy szereted.
- Összetörte a szívemet. És... mást választott. Nem vehetem fel a versenyt Natasha Fielddel! Ő annyira szép és okos... olyan tökéletes! Én nem vagyok az. Nincs miért engem választania. És ha mégis újra kezdenénk... én... többé nem tudnék megbízni benne. Akárhány érzés köt hozzá, véget kell vetnem ennek! Tovább kell lépnem! – vágtam közbe hadarva.
Könnyek csípték a szememet. A mellkasom felbolydult méhkassá változott. Harmincnégy év alatt sem sikerült kiismernem magam, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy ezek az új érzések megleptek, ledöntöttek a lábamról.
Két ember volt csupán, aki a lelkem mélyéig látott. Ők felfedezték ezt az előlem is rejtett világot, bebarangolták a rejtélyes tájakat, megismerték a jellegzetes nevezetességeket, megmártóztak szenvedélyem feneketlen tavában és megmászták élettapasztalatom hegyét.
Az egyik élvezte a világom nyújtotta szépségeket, majd amikor ráunt, más lelkének csodáit kereste fel.
A másik félszegen tört előre, próbált minél jobban a szívembe zárkózni, miközben meghagyta nekem a választás lehetőségét.
Az egyik esélyt sem adott, hogy ellenálljak – azonnal és végérvényesen magába bolondított.
A másik elcsábított, magával ragadott, az egyik részem talán bele is szeretett, ám a másik pontosan tudta, hogy ő csak a második lehet.
- Annyira ismerlek, hogy tudom, fölösleges elkezdenem bizonygatni, hogy milyen csodálatos nő vagy, és hogy milliószor szebbnek és okosabbnak tartalak Natashánál. De azt el kell mondanom, hogy Ő is biztosan szeretett téged. Gondolod, hogy hónapokat áldozott volna rád, ha nem szeret? Szerinted feladta volna a karrierjét egy olyan nőért, akit nem tisztel és becsül?
Nem tudtam válaszolni a kérdéseire. Erről az oldalról nem közelítettem meg a történteket. Mindig csak a fájdalmat éreztem, és azt hajtogattam, hogy megcsalt, átvert és kihasznált. Nem tudtam máshogy felfogni.
Ian megmutatta a másik oldalt. A logikus oldalt, amit minden kívülálló észrevehetett, ha figyelt.
Abban a pillanatban minden megváltozott. Minden értelmet nyert. Vagy legalábbis lehetőséget, hogy értelmet nyerjen.
- Azt akarod ezzel mondani...
Ian arcán halvány mosoly futott át, a szemében lévő fény egyszerre volt megkönnyebbült és elkeseredett. Abból az egy mondatból, ami elhagyta a számat, tudta, hogy megmutatott nekem egy másik lehetőséget, egy kiutat a sötétségből.
- Sok mindent akarok ezzel mondani. Elsősorban azt, hogy te egy fantasztikus nő vagy, minden hibáddal és bizonytalanságoddal együtt! Senki sem tökéletes, Rachel. Mindenki követ el hibákat és bán meg dolgokat. Emberek vagyunk. És ez az emberségnek és az életnek a velejárója. Nem istenek vagyunk. Ha azok lennénk, akkor senki nem szenvedne, csalódna és hibázna. És ha így lenne nem tanulnánk és fejlődnénk, belefagynánk egy tökéletes állapotba, ami egyet jelentene az unalommal. Az unalom rosszabb a tökéletlenségnél, nem gondolod? - finoman megfogta a kezemet, beszéd közben simogatta a kézfejemet, ujjaival a tenyeremet masszírozta - Mindenki szeretne tökéletes lenni, és mindenkinek be kell látnia, hogy nem megy. Senkinek sem megy. Éppen ezért nem szabad erre törekedned, mert csak csalódni fogsz. Elfáradsz és megkeseredsz tőle. Helyette meg kell tanulnod elfogadni önmagadat és az életedet, úgy ahogy van. Egyetlen egy élet jut mindenkinek, és ezt ki kell használni! Felejtsd el, hogy nem vagy elég jó! Nekem elhiheted, hogy az vagy! Szeretlek Rachel, és tudnod kell, hogy én mindig így fogok érezni irántad. Boldoggá tennél, ha engem választanál és velem maradnál. De nem várom el tőled, hogy mellettem dönts, és nem is reménykedem, mert ismerlek. Minden pillantásodban és szavadban ég a vágy, és tudom, hogy Őt szereted. A ti szerelmetek igaz, és egy buta félreértés nem teheti tönkre ezt! Mert hiszem, hogy csak félreértettél valamit. Ilyesmi előfordul, rengeteg párral megtörtént már, nem a világvége. Csak akkor van baj, hogyha ez elszakíthat egymástól titeket. Ennek nem szabad megtörténnie! Rachel, akármit gondolsz, akármiben reménykedsz, te nem lehetsz boldog nélküle! Vele kell lenned! És legbelül ezt te is tudod. Ő a gyermeked apja, és ez a kapocs örökké összeköt majd vele, ez ellen nem tehetsz semmit. Csak úgy lehetsz boldog, hogy elfogadod ezt. Gondolj Anniere! Szüksége van az apjára.
A könnyeim folytak, mind a fájdalomtól, amit az emlékek előhoztak, mind a beismeréstől, hogy a dolgok pontosan úgy vannak, ahogy elmondta. Beszéde a lelkemig hatolt, beismerésre ösztönzött, és helyettem is meghozta a döntést.
Ian magához ölelt, a könnyeim átáztatták a takarót, amibe burkolózott. A keze fel-le járt a hátamon, most azzal a céllal, hogy megvigasztaljon. Nem teljesen a szomorúság könnyei voltak ezek, volt benne minden: meghatottság, megkönnyebbülés, hála és szeretet. Nem kellett semmit mondanom, Ian tudta, hogy sikerült rávilágítania a nyilvánvaló tényekre, amiket a magam csiholta fájdalomtól nem láttam. Most már tisztában voltam vele, hogy hibáztam. Nem kellett volna elrohannom, és nem kellett volna elhamarkodottan ítélkeznem.
Nem létezhet az, hogy Rob megcsalt engem! Nem csalhatott meg! Mindig annyira szeretett és tisztelt, nem okozhatott nekem fájdalmat. Miért is tette volna? Hogy hihettem, hogy minden ami köztünk történt hazugság volt? Hogy hagyhattam, hogy a bizonytalanságom elhitesse velem, hogy nem vagyok elég jó? Igenis jó vagyok. Megérdemlem a boldogságot és a szerelmet. És Rob személyében mindent meg is kaptam, amire ebben a kétségekkel teli, fájdalmas és bűnös világban vágyhattam.

43.rész

Pusztító vágyak



- Ian?
- Rachel? Minden rendben? - aggodalmaskodott. Megrémítette a hangom, és a minden bizonnyal sápadt arcom.
- Igen, ne aggódj! Én... Csak beszélni szeretnék veled.
- Persze. Persze! Gyere, üljünk le! – felém nyújtotta a kezét, de nem fogadtam el, egyszerűen az asztalt körbe vevő székekhez sétáltam és lehuppantam a legközelebbire.
Ian követett, leült velem szemben. Mély, barna szemei szokás szerint engem fürkésztek. Szőke hajam nedvesen tapadt az arcomba, nem volt kedvem hajszárítással húzni az időt. Elhatároztam, hogy őszintén beszélek vele. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte.
- Ian! Kérlek, mondd el őszintén, hogy mit akarsz tőlem! Hogy mit gondolsz rólam és... hogy mégis miért fogadtál be.
Gyanakvó pillantás érkezett válaszul. Nem mondott semmit, csak bizalmatlanul–bizonytalanul engem bámult. Néhány perc múlva mégis szólásra nyitotta a száját, én pedig kíváncsian előrébb dőltem.
- Biztos vagy ebben? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Mély levegőt vettem: - Ez a lehető legjobb ötlet. Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!
Ian megadóan megrántotta a vállát. De mielőtt beszélni kezdett volna, felállt és mindkettőnknek teletöltötte a poharát vörösborral. Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogy egy húzásra megitta a hosszú, kecses pohár tartalmát. Követtem a példáját, és én is leküldtem a ragyogó színű nedűt, ami a halvány napfényben szinte életre kelt. Ian elmosolyodott, újra felállt és magához vette a borosüveget. Ismét töltött, és mintegy feszültséglevezetőként megint ittunk. Az italfogyasztás mértéke alapján nem csak én voltam ideges.

Lassan, de biztosan éreztem, hogy a bor kezd a fejembe szállni. Nem szoktam inni, ha mégis megtettem egy-két pohárnál mindig megálltam, nem akartam elveszteni a kontrollt.
A bor hatására minden megváltozott, könnyűnek, gondtalannak éreztem magam, a mellkasomat két napja uraló fájdalom tompulni kezdett. Az előttem álló minden bizonnyal kemény beszélgetés ellenére szerencsésnek éreztem magam, hiszen végre megtaláltam a megoldást a felejtésre. Ennek örömére kértem még egy pohárral, és elégedetten néztem Ian mindinkább csillogó szemeit.
Valahol mélyen bennem egy hangocska azt hajtogatta, most már elég, ideje leállni. Az átélt fájdalmak után végre jól éreztem magam, nem akartam pont most visszaszállni a földre. Elnyomtam magamban a helytelenítő érzéseket, s helyette kinyitottuk a második palackot.

- Amikor a reptéren találkoztunk... - kezdett bele nyugodt hangon - nem ismertelek fel rögtön, de... elbűvöltél. Varázslatos voltál, annyira nem értettelek, de vonzottál. Meg akartalak ismerni, meg akartalak fejteni... Tudom, hogy rámenős voltam, de muszáj volt, máshogyan nem tudtalak volna magam mellett tartani. Olyan zaklatott és zavart voltál, még most sem értem mi ütött beléd... de tetszett! Más voltál, mint akikkel eddig dolgom volt, különlegesebb, értékesebb... Nem találkoztam még hozzád hasonlóval sem.
A szívem őrülten zakatolt, s mikor Ian megállt a mesélésben, már azt hittem meghallotta cseppet sem természetes szívritmusomat. De nem erről volt szó. Mély levegőt vett, az asztal felett felém csúsztatta a kezét. Egy pillanatnyi habozás után megfogtam, halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Ő azonban nem viszonozta azt. Nagyot sóhajtva folytatta az elbeszélést. Azt hiszem sokban könnyebbé tette ezt a vallomást mindkettőnknek az a tény, hogy már egyikünk sem volt teljesen józannak mondható. Iannek könnyebb volt kimondani a szavakat, nekem meg könnyebb volt meghallanom őket.
- Nem hiszem, hogy szükséges mondanom, de azért megteszem: nagyon boldog voltam amikor felhívtál, hogy találkozzunk. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, de így is boldog voltam. Legalább arra a néhány órára azt hittem van esélyem.
- Ian... - a bűntudat fellángolt bennem, minden vágyam a tűz csillapítása, Ian boldoggá tétele volt.
- Ne mondj semmit! - csattant a hangja. - Kérlek! – tette hozzá némileg kedvesebben.
Kényelmetlen hallgatásba merültem.
- Hibáztam. Nem tudom, hogy valaha megbocsátasz-e nekem. Tényleg sajnálom, rosszul tettem, hogy... nyomultam. Nem kellett volna, most már tudom. De azt hittem, hogy te is akarod! Megbolondított a pillantásod, az illatodtól elvesztettem a fejem, és bármit megtettem volna egyetlen csókodért! És ezzel most is így vagyok - nevetett fel elvörösödve. - Rachel, amikor elmentél, összeomlottam. Úgy éreztem, hogy elvesztettelek, hogy soha többé nem látlak, ez a gondolat pedig hihetetlenül kínzott. Be kellett ismernem, hogy beléd szerettem.
Igen. Szeret engem.
Rá kellett jönnöm, hogy egy részem azt remélte, nem szeret. Minden annyival egyszerűbb lett volna! Milliónyi kérdést vetett fel ez az érzelem, s azok is, amik bennem lappangtak.
- Szeretlek Rachel! Ez a legerősebb érzelem amit valaha éreztem... Senkit nem szerettem még ennyire, és valami azt súgja nem is fogok. Te vagy a mindenem! Csak veled szeretnék lenni, ezzel pedig... összetöröm a szívemet. Nem várok tőled semmit, nem kérek viszonzást! Ne félj, nem kell semmit sem tenned! Nem vagy az adósom, nem tartozol nekem semmivel. Segíteni szeretnék neked, bár nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Nem értem mi folyik körülötted... benned. Kész rejtély vagy! De miért ne lennél az? Alig ismerlek. És ez a varázslatos az egészben! Annak ellenére szeretlek, hogy szinte semmit nem tudok rólad - újabb nevetés, ez már kicsit jobb kedvű. - Szeretnék tisztán látni, Rachel, ennyi az egész!
Ennyi elég volt ahhoz, hogy elindítson bennem valamit. Vadul megszorítottam a kezét és beszélni kezdtem.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem! Cserébe én is őszinte leszek. Te vagy a legrendesebb ember, akivel valaha találkoztam! Mérhetetlenül hálás vagyok neked... Mindenért! De... nem én vagyok a megfelelő ember a számodra. Te nálam sokkal jobbat érdemelsz! Nem voltam őszinte veled. Kihasználtalak, ne szépítsük a dolgokat! Amikor először találkoztunk... azért voltam Los Angeles-ben, mert Annie apja... akit... szeretek... kórházba került. Elütötte egy taxi, engem pedig... - nagyot sóhajtottam, nem tudva mit tegyek. Végül úgy döntöttem, most már úgyis mindegy. - A menedzsere hívott fel. Mindent magam mögött hagytam és rohantam hozzá. A kórházban hozzá mentem, amikor elfuvaroztál. Nem egyszerű barát volt, hanem a szerelmem, a társam. Lehetetlenül nagy hatással voltál rám, azalatt a pár perc alatt amíg beszélgettünk... elragadtattál. Nem akartam veled többet találkozni, mert túlságosan erős volt a vonzerőd. Egy őrülten bátor és magabiztos pillanatomban kerestelek meg, aztán már nem volt visszaút. Elmentem, és te újra megingattál. Amikor meg akartál csókolni... kényszerítenem kellett magamat, hogy ne engedjem, hogy elmeneküljek előled. Eltéptem a kártyádat, igyekeztem mindent... elfelejteni. Természetesen nem ment, de miután nem találkoztunk többet... a varázsod elhalványult. És tudtam, hogy az egyetlen, az igazi Ő. Szerettem, csak vele akartam lenni, Ő volt minden vágyam. Túl léptem rajtad, ez az igazság.
Nem mertem a szemébe nézni, a szégyen pírja elöntötte az arcomat. Mégis miért mondtam el neki mindezt? Hatalmas hibát követtem el.
- Ennyi? - Ian türelmetlenül mordult fel.
- Nem – még vörösebb lett az arcom, éreztem, hogy menthetetlenül ég.
- Akkor? Miért nem mondod tovább? - morzsolgatta az ujjaimat. Szinte el is felejtettem, hogy fogjuk egymás kezét.
- Hát jó... Minden tökéletes volt, boldog voltam... Boldogabb, mint az egész addigi életemben! Aztán vissza kellett mennie dolgozni. Úgy döntöttünk, hogy feladja a karrierjét, hogy utána Annivel és velem élhessen, békében és nyugalomban.
- Rachel... Ki az az Ő? Kiről van szó? Egy színészről? Vagy énekesről? Ki az?
- Igen, színész és énekes. Meg modell.
- De mégis kicsoda?
Beharaptam az ajkam. Képtelen voltam kimondani a nevét. Valahogy... könnyebb volt így. Milyen szánalmas! Mégis miért nem tudom kinyögni a nevét?!
- Rachel... - lehelte. Közelebb hajolt, éreztem édes, meleg lélegzetét az orromban. - Kérlek Rachel, mondd el! Mondjunk el egymásnak mindent! Kérlek! - kérlelt édesen.
Könnyes szemekkel felemeltem a fejem, elvesztem a barna lávában, ami a szemében fortyogott. Túl barna és túl gyönyörű volt, szinte már valótlanul elbűvölő. Annyira kétségbe ejtett, annyira elvarázsolt! Mi ez az őrület? Őrá vágyom, de most akár Ian karjaiban is elvesznék.
- Robert Pattinson.
Ian szeme egy pillanat alatt megváltozott, az arcán ezernyi kérdés viharzott át, megrémültem heves zihálásától. Már–már azt hittem kitör belőle a vadállat, hogy megvadul és itt elszabadul a pokol. Fogalmam sem volt mi történik és mi fog kisülni ebből.
Percek teltek el. Vagy órák? Nem tudnám megmondani. Ian szó nélkül ült, a keze élettelenül terült el a kezemben, a légzése nehéz volt, az arca lassan kifejezéstelenné dermedt. Összerezzentem amikor megszólalt.
- Robert Pattinson?
- Igen, ő – hebegtem.
- Hát vele nem vehetem fel a versenyt...
Felpattantam, villámgyorsan megkerültem az asztalt, és Ianre borultam. Ő kitolta a székét, az ölébe vett, lovaglóülésben helyezkedtem el rajta, az arcom csupán néhány centire volt az övétől. Nehezen lélegeztünk, a szívünk kalapált, a vágy ott lógott a levegőben. Mint a bárd, ami a döntés fejét készül lecsapni.
- Megcsalt. Vége.
Ian egyetlen másodpercig habozott, láttam rajta, nem tudja mi lenne a helyes. Aztán... az ajka eddig nem ismert szenvedéllyel tapadt az enyéimre.
Minden olyan könnyű volt, annyira természetes! A bor segített minden gondolatot kitörölni a fejemből. Milyen egyszerű is volt felejteni, és csak érezni, érezni az örökkévalóságig ezt a lüktető szenvedélyt, amit még így becsípve is fokozottan éreztem. Nem engedtem, hogy a józan ész közbeszóljon, csak a kellemes érzésekre koncentráltam, amik elementáris erővel söpörtek végig az egész testemen.
Az ölem önkéntelenül is az övéhez dörzsölődött, nem bírtam megfékezni az egyre erősödő vágyat, ami lassan, de biztosan a hatalmába kerített. A keze a az oldalamon járt fel–le, apró remegéseket és nehéz sóhajokat váltva ki belőlem. Engem is meglepett ez a vad, ősi ösztön, ami polip módjára karolt belém és húzott magához. Nem engedett szabadulni, sem engem, sem Iant, aki már a hátamat karcolgatta. A lehelete az arcomat csiklandozta, az ajkai elhagyták az enyéimet, tovább vándoroltak. Végig cirógatta az államat, az arcomat, a szemeimet, a homlokomat – mindenütt ott voltak, borzasztóan kellemes érzést csiholva. A kezeim a mellkasán jártak, az oldalára csúsztak, simogattam, karmolgattam, dörzsölgettem, amennyire csak tudtam, mert közben elvesztettem az eszem a nyögéseitől és sóhajaitól. Nem létezett más, csak a sürgető vágy, a szerelem ami belőle áradt és beborított minket. Mindennek vége volt, s valami egészen új kezdődött el. Ian a karjaiba kapott, átölelt, a lábaim a derekára kulcsolódtak, szorosan, őrjítően. A hálószobába sietett velem, majd letett az ágyra és vetkőzni kezdett. Lekapta magáról a khaki színű inget amit viselt, feltárult előttem széles válla és erős felsőteste. Kibújt a farmerjából, levette a zokniját, miközben én a köntösömhöz nyúltam, de Ian rám szólt.
- Kérlek, engedd, hogy én csináljam!
A hangja lágy volt és gyengéd, elmosódott, ez az egy mondat azonban visszahozott a valóságba. Ez volt az utolsó pillanat amikor még visszafordulhattam. Még meggondolhatom magam, még befejezhetjük! Nem muszáj megtennem, ha most megállunk, még nem lesz semmi baj. Azonban ha lefekszem vele, valami végérvényesen megváltozik. Ezek a mozdulatok még nem döntőek, még van választásom.
Egy szavamba kerül és vége. De folytathatjuk is.
Ez a dolog erősebb volt mindennél, elvesztettem a kontrollt. A vad szenvedély és a fájdalom, amit a bizonytalanság visszahozott döntött helyettem.
- Gyere! - suttogtam válaszul.
Ian látta rajtam, hogy kételyeim támadtak, kissé ijedten vizslatta az arcomat, miközben leült mellém. A keze az enyémet kereste.
- Biztos vagy benne? Ezt szeretnéd? Nem akarok semmit erőltetni. Nem kell megtennünk! Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen.
- Ha azt akarod, csókolj meg!
Még hogy kutyából nem lesz szalonna? Ian hatására kifordultam önmagamból, de mindez nem számított. Abban a pillanatban nem.
Ian utánam nyúlt, én pedig készségesen húzódtam közelebb hozzá. Az előbbieknél lassabb mozdulatokkal lehámozta rólam a köpenyt, mohó szemei szinte felfaltak. Normális esetben elpirultam volna éhes tekintetétől, de most nem. Most érte nyúltam, csókra nyújtottam a számat, mire a régi vadsággal csókolt meg. A nyelve a számban kalandozott, majd az ajkaimat kényeztették. Engem sem kellett biztatni, a kezeim felfedezőútra indultak, lesiklottak a mellkasán, megcsipkedték a mellbimbóit, finoman meghúzogatták a hasa alján lévő sötét, göndör szőrszálakat. Ian felmordult, amikor az ágyékához értem, az ajkamba harapott és hanyatt döntött. A kezei a lábamat ápolták, gyors, de élvezetes mozdulatokkal. Mintha egy törött szárnyú kismadarat akarna megérinteni, szétnyitotta a lábamat, és felé hajolt. A szívem gyorsvonathoz méltó sebességgel vert, s amikor az ajka legérzékenyebb pontomat érintette, azt hittem felrobban.
Valami szürreális boldogsággal töltött el a tudat: a szívem él. Vagy legalábbis a darabjai, amik megmaradtak. Igen, még mindig érzek, és még mindig tudom élvezni a szenvedélyt. És most csak erre vágyom.
Az ajka őrületes örömöt szerzett, az ölem lángra kapott, és a nevét nyögve elélveztem. Nehezen szedtem a levegőt, a szemem káprázott az előbb átélt csodától, de megmozdultam. Felhúztam magamhoz Iant, s miközben a haját túrtam egy forró csókkal ajándékoztam meg. Éreztem nedvem ízét a szájában, sőt, most már a sajátomban is. Lenyúltam, egy ügyes mozdulattal lehúztam róla az alsónadrágot, a kezeimmel a férfiasságát izgattam. Ian nyilván azt hitte viszonozni akarom azt, amit ő tett velem, de nem erről volt szó. Vágytam rá. Ian azonban nem hagyta, megint lefektetett, a kezeimet a fejem fölött összekulcsolta, majd lehajolt és a melleimet nyalogatta. Nem bírtam visszafogni magam, amikor a fogai közé vette a mellbimbómat hatalmas nyögés szaladt ki a torkomon, és szabályosan rávetettem magam. Végig csókoltam az arcát, a haját simogattam, átdörzsöltem a mellkasát, kezemmel egyre növekvő vágyát cirógattam. Büszkén néztem ahogy egyre jobban meredezik, s hogy a nevemet kiáltozza. Ian is átváltozott: a mindig udvarias és visszafogott úriemberből egy szerelemre éhes férfi lett, de nem bántam. Pontosan erre volt szükségem. Már kis híján elélvezett, amikor elszorítottam, s egy határozott mozdulattal magamba csúsztattam és ütemesen mozogni kezdtem. Ian morgott, ezzel még jobban felizgatva engem. Fel–le mozogtam rajta, élveztem, hogy kitölt, s ez a fajta teljesség megnyugtat. A hajamba túrt, újra megcsókolt, én pedig élveztem, hogy izzadt testünk összesimul. Annyira gyönyörű volt, őrjítő és vonzó, teljesen új és mégis ismerős. Nem kellett sok egyikünknek sem, én egy jól eltalált lökéstől sikítva mentem el, ő pedig az altestemet rángató izmoktól lelt boldogságra. Égetett a szenvedély, a magasba repített, én pedig őrült módjára vágytam arra, hogy ez a mennyei hullámvasút lefelé vegye az irányt, és újjászületve bukkanjak fel az élvezet tengeréből.
El sem tudtam képzelni, hogy meddig tartott az együttlétünk. Csak azt tudtam, hogy megadta nekem a boldogságot, amire olyan elkeseredetten vágytam.
Ian megsimogatta az arcom, könnyed csókot lehelt a homlokomra, majd kicsúszott belőlem. Fáradtan dőltem le az ágyra, ő pedig hozzám simult, és beterített minket egy vékony takaróval. Az ajka a fülemnél játszott, halkan dúdolt egy nekem ismeretlen dallamot.
- Ian, mi ez? - akartam kérdezni, de a kielégülés okozta fáradtság nem engedte.
Aznap nem tudtam meg a választ, mert elaludtam az engem ölelő bársonyos karokban.

42.rész

Veszedelmes viszonyok



Mégis mit tegyek? Mihez kezdjek ezzel a helyzettel?
Ő összetörte a szívem, és ezzel megfosztott minden szerető érzéstől. Hogyan is szerethetném Iant? Segített nekem, és tudtam, hogy számíthatok rá. Mindig jól bánt velem, megbecsült és tisztelt. Még most is rám vágyott, amikor koszos voltam és büdös, amikor álmomban sikítoztam, amikor mást sem csináltam, mint bőgtem és a fájdalomban fetrengtem. Melyik másik férfi táplálna irántam ilyen tiszta érzelmeket? Ki az aki a történtek után is tudna szeretni? Senki. Csak ő.
Hogyan utasíthatnám vissza, amikor tudom, hogy ő az egyetlen aki elfogad, és olyannak szeret amilyen vagyok? Mi van akkor, ha ő az egyetlen, akivel tovább élhetek?
Az eszem azt súgta könnyítsem meg mindkettőnk dolgát, szeressem, vagy legalábbis próbáljam meg. Megérdemli. És én is megérdemlek egy esélyt a túlélésre. Miért is kéne eldobnom az életemet, Ő miatta? Miért kéne hagynom, hogy Miatta elveszítsem Iant? A fájdalom miatt, amit Ő okozott nem élhetek tovább? Nem szerethetek? Nem lehetek boldog? Mégis mi lesz így az életemmel?
Elveszítem Iant, ha nem szeretem? Vajon meddig vár rám? És meddig engedhetem, hogy várjon rám? Meddig használhatom ki az érzéseit?
Ian szeret engem.
Én is kedvelem, és nem felejtettem el azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttünk. De annyi minden megváltozott, ez alatt a kilenc hónap alatt. Minden más, minden változott. Én is megváltoztam.
Ian tudna szeretni. Mindent megadna nekem.
Kivel mással lehetnék együtt? Mire vagy kire vágyhatnék még? Ki szeretne és kit szerethetnék?
Mi lesz velem, Annievel, az életünkkel? Mindennek vége egyetlen ember tette miatt?
A szívem, vagy az, ami a helyén maradt – szívszilánkok, azt mondták... Hogy törődjek bele. Az életem már sosem lesz olyan, amilyen volt. Semmi nem hozza vissza Őt, és Nélküle semmi vagyok. Az életem nem ér semmit Nélküle, és ez ellen nem küzdhetek. Nincs mit tenni. Ian rosszkor volt rossz helyen. Ha máskor ismerkedünk meg... Lett volna jövőnk. Szerethettem volna. Így viszont... Nem. A szívem már másé, és tudom, hogy senkit nem tudnék úgy szeretni, mint Őt.

Mielőtt elengedtem Iant, egy apró puszit leheltem az ajkára. Szó nélkül engedett nekem, amikor elhúzódtam tőle.
Az ágyon ültünk, közel egymáshoz, s mégis, mintha egy óceán választott volna el tőle. Nem érthette a lelkemben dúló háborút, nem enyhítette a fájdalmamat. Most már nem csak az kínzott, hogy Ő megcsalt és elhagyott engem, hanem az is, hogy az érzéseim hozzá kötöttek, s emiatt a kötelék miatt megbántottam Iant. Egy részem azt üvöltötte, hogy feleslegesen tettem ki megpróbáltatásnak, a másik, kissé büszkén jegyezte meg, hogy legalább esélyt adtam neki.
A csókunkat kísérő kellemetlen érzéseim ellenére, nem voltam biztos abban, hogy eldőlt a dolog. Igaz, úgy éreztem, hogy a vágyaim nem úgy működnek, ahogy működniük kéne, nem érzelmi vágyak, csupán a test kielégítésére való késztetés, de ettől még vonzódtam hozzá. Amikor először találkoztunk... Nem hunyhattam szemet az akkori bizonytalanságom felett, afelett, ami miatt kis híján megcsaltam Őt. Emlékszem mennyire vonzott, hogy milyen jól éreztem magam a társaságában, s hogy kényszerítenem kellett magamat, hogy hagyjam ott. Ezek a gondolatok csak azt mutatták, hogy bőven van mit megemésztenem.

Milyen abszurd szerelmi háromszög ez? Vagy inkább négyszög?
Ian engem szeret, én pedig Őrá vágyom, aki Natashát választotta, aki viszonozza gyengéd érzelmeit.
Egyértelmű ki a nyerő páros. Hát ez jutott nekem? Veszteség? Fájdalom? Ez az amit kapok és amit adok? Miért nem nyerhetek? Miért nem szerethetnek, s miért nem szerethetek viszont? Csak erre vágyom. Szeretetre. Elfogadásra. Megbecsülésre.

Lassan végigdőltem az ágyon, s Ian csatlakozott hozzám. Megfogta a kezem, nekem pedig nem volt szívem megtagadni tőle a kézfogást, bár nem vágytam az érintésére. Az ujjaink összefonódtak, régi érzéseket és emlékeket vágtak az arcomba. Amikor Ő fogta a kezem... Amikor Ő feküdt mellettem az ágyban...
Valamilyen perverz módon éreztem a lehelletét a fülemben, forró nyelvét amint végig szalad a nyakamon, a kulcscsontomon... Éreztem hűvös, friss illatát, a mellkasát a mellemnek ütközni, éreztem amint a testünk egymáshoz simul, egyre növekvő vágyát az altestemhez nyomódni.
Olyan volt, minta mellettem lenne.
- Rachel?
Ian hangja pofon vágott, visszarántott a valóságba, elszakítva az édes, régi érzésektől. A boldogságtól.
- Ian? - köszörültem meg a torkom zavartan.
- Nem kellene enned valamit? Nem vagy szomjas? Vagy... Nem akarsz megfürödni? - rövid szünetet tartott. - Lazíts egy kicsit! Nem esne jól egy pohár bor, esetleg? - ajánlgatta kedvesen, még mindig a kezemet simogatva.
Az evés szóra hatalmasat kordult a gyomrom. Amíg nem mondta, nem éreztem a kínzó szomjúságot sem, fel sem tűnt, hogy a torkom egy sivataghoz hasonlít. És a fürdés... rám fért volna, maradjunk ennyiben.
- De, igen, köszönöm!
- Akkor... töltök neked egy kis vörösbort, aztán vegyél egy fürdőt! És készítek valamit enni.
- Ez... nagyon jól hangzik. Köszönöm, Ian!
Ian felemelkedett az ágyról, a kezét nyújtotta felém. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra és elfogadtam. Átsétáltunk a hálón, és átmentünk a szemben lévő helyiségbe. Vörös csempe és fehér, aranyozott berendezés fogadott. A fürdőben nem csak zuhanyfülke, hanem kád is volt, plusz még egy mosdókagyló, felette szekrényes tükör, egy szekrény, egy szemetes, egy szennyestartó, és egy kis asztal, rajta pipereholmikkal, fésűkkel, hajszárítóval, borotválkozó szettel. A lámpák erős fényében minden ragyogott.
- Mit szeretnél, fürdeni vagy zuhanyozni?
Először a kádra pillantottam, majd a zuhanyzóra. A kérdést a fáradtságom döntötte el.
- Inkább fürdeni szeretnék.
Ian bólintott, majd a kádhoz ment és megeresztette a meleg vizet. Némán figyeltem amint átsétál a szekrényhez, kivesz belőle egy ropogós, fehér törülközőt, majd előkerült egy fehér papucs és egy fehér köntös is, olyanok, mint amiket a szállodákban kapni. Elfogott a rossz érzés. Ian... kedves volt és figyelmes, mint mindig, de vendégként kezelt, nem pedig... úgy, mint akivel csókolózott. Láttam a szekrényben megbúvó színes, nyilvánvalóan használt holmikat, amik tökéletesen megfeleltek volna nekem, ő mégis ezeket a személytelen darabokat hozta, és nem segített, hanem kiszolgált, mintha egy alkalmazott lenne, nem pedig...
Letette az asztalkára az előkészített holmit, aztán az egész asztalt közelebb húzta a kádhoz. A tükör mögötti szekrénykéből tusfürdőt, sampont, hajbalzsamot vett elő, fogkrémet és fogkefét keresett nekem. Rám nem jellemző nyugodtsággal figyeltem, amint mindent előkészített nekem. Eper és vanília illata keveredett a levegőben, amikor a tusfürdőt a kád gőzölgő vizébe öntötte.
- Hidratálót és dezodort az asztalon találsz. A ruhádat nyugodtan tedd a szennyestartóba, szólok a szobaszervíznek, hogy mossák ki. Ha bármire szükséged van, csak szólj! Egy perc és hozom a bort.
Úgy döntöttem nem foglalkozom a szobaszervíz szóval. Helyette mosolyt erőltettem az arcomra.
- Köszönöm, ez csodálatos Ian!
- Szóra sem érdemes. Mit kérsz enni? - Miért lett ilyen hivatalos a hangja? Nem tetszett a benne megbúvó komolyság... Hová tűnt a bársonyos könnyedség?
- Öhm... Bármi jó, rád bízom – feleltem elvörösödve, a hajamat piszkálva.
- Ahogy akarod.
Hátat fordított és kiment, bezárta maga mögött az ajtót. Sóhajtva dőltem neki, próbáltam uralkodni az érzelmeimen, amik a lábamról ledönteni készültek. Nem kellett sokat várnom, Ian kopogva jelezte visszatértét. Rendbeszedtem a vonásaimat és kinyitottam az ajtót. Ezüst tálcán kínálta felém a vörösbort, amit egy karcsú kristálypohárba öntött. Erőltetett vigyorral vettem el az egyiket, a másikért pedig ő nyúlt. Koccintottunk, ittunk néhány kortyot, majd még egyszer megkért, hogy lazítsak, aztán kiment és én újra bezárkóztam.
Fellélegeztem a szabadságtól, amit az egyedüllét nyújtott, ugyanakkor meg is rémültem. Nem hiába. A kegyetlenkedő gondolatok azonnal megjelentek.
Amikor Ian mellettem volt... mintha tompábbak lettek volna a dolgok. A fájdalom másként működött, és ez a fajta változás mindent könnyebbé tett. Jobban éreztem magam amikor velem volt, megnyugtatott és biztonságot sugárzott.

Ian...

Ő...

És én, a magam keserűségével és fájdalmával.

Döntenem kellett, és tudtam, ez a döntés megváltoztatja az életemet. Semmi nem lesz olyan, amilyen volt, és örülnöm kell ennek! Ki szeretne hazugságban élni? Ki vágyna viszonzatlan szerelemre?
Ő elhozta nekem a végtelen boldogságot, az izgalmat, a szenvedélyt, olyan vágyat ébresztett bennem, amit korábban el sem tudtam képzelni. Boldoggá tette Anniet, és harmóniát hozott a családunkba. De megcsalt engem. Ez pedig olyan mély, fájdalmas sebet ejtett bennem, ami nem fog begyógyulni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lesz aki enyhíti a kínjaimat. Lesz. És talán Ian lesz az. De addig szenvedni fogok, és a seb kezelése után sem leszek tökéletesen jól. Az életemben semmi sem lesz tökéletes. És a legborzasztóbb, hogy Annie csalódását is végig kell néznem, úgy, hogy tudom, nem segíthetek rajta. Meg fogja viselni, ezt biztosra vettem. Ha másért nem, azért a fájdalomért, amit nekem okozott...
De ott vannak még a hazugságai, a hiú remények, amiket Ő keltett bennünk... Hónapok az életünkből, amik egy pillanat alatt értelmüket vesztették. Mennyi fölösleges érzelem, kín, megpróbáltatás, küzdelem, remény és vágyakozás! Hónapok amik semmit sem érnek.
Nem tudnék Neki megbocsátani. Túl sok fájdalmat okozott ahhoz, hogy csak úgy tovább tudjak lépni. Vigasztalt, hogy tudtam, nem fog bocsánatot kérni. Nem vártam, hogy térden állva esedezzen a bocsánatomért, hogy virágokat és ajándékokat küldözgessen, hogy szerelmes leveleket írjon nekem, vagy hogy szerenádot adjon. Tudtam, hogy nem bánja a tetteit.
Sem Ő, sem Natasha. Natasha – rá lehetek a legkevésbé dühös. A romantikus filmek és drámák hősnőivel ellentétben nem okoltam Natashát, az Ő hűtlenségéért. Natasha egyszerűen egy vonzó nő, aki engedett a csábításnak, ezért pedig nem hibáztathattam. Ráadásul tudtam, hogy rajtam semmit nem segítene ha találnék egy bűnbakot. Nem vágytam erre.

Töprengésem közben unottan járattam körbe tekintetem a fényes fürdőszobán. Riadtan vettem észre, hogy a kádból kis híján kifolyik a víz. Oda rohantam és elzártam a csapot. Még egyet húztam a borból, aztán letettem a kád mellé.
Még mindig Natasha előnyös tulajdonságain gondolkoztam, amikor levettem a ruhámat és bedobtam az üres szennyestartóba. Összekészítettem mindent, majd bemásztam a kádba, és elmerültem a habokban. Édes eper és lágy vanília aromája vett körbe, élveztem a forró simogatást a bőrömön. Leolvadt rólam a majdnem két napos kosz és izzadság. Az izmaim elernyedtek, mélyeket lélegeztem a gőzből. Pár percig a forró vízzel, a meleggel és a párával foglalkoztam, igyekeztem megnyugodni, relaxálni.
Lassacskán lecsillapodtam, elengedtem magam, aztán amikor a víz kissé hűvösebb lett, újra gondolkozni kezdtem.

Tovább kell lépnem. Fel kell dolgoznom a veszteséget, helyre kell rázódnom, és utána a jövőmmel kell foglalkoznom.
Most mást sem szerettem volna, mint a sebeimet nyalogatni, s úgy éreztem a szenvedésen kívül semmire nem vagyok képes. Pedig lépnem kell. Munkám van, és családom, a lányom helyzetét nem nehezíthetem meg, azon kell lennem, hogy minél kevesebb fájdalommal megússza a történteket.
Dolgoznom kell, vissza kell mennem a barátaimhoz, a szüleimhez, vissza Edmontonba, ahová tartozom. Meg kell kímélnem az embereket a történtektől. A lehető leghamarabb vissza kell térnem. De csak akkor térhetek vissza, ha lerendeztem magamban a történteket, ha könnyek nélkül tudok Rá gondolni. Ha eltudom viselni a tényt, hogy nem vagyok elég jó Neki. Hogy mást választott.

Nagyot sóhajtottam, s ebben a sóhajban benne volt minden feszültségem és idegességem, úgy éreztem, mintha ezzel a sóhajjal leadtam volna mázsás terhemet.

Élek. És élni is fogok.

Boldognak kell lennem, mert megérdemlem. És az is leszek. Visszamegyek a lányomhoz, elmondom neki a történteket, és megadom neki a lehetőséget a választásra. Ő mindig az apja volt, és az is marad, továbbra is találkozhat vele, tarthatják a kapcsolatot ha ezt akarja. De ha úgy dönt, hogy hátat fordít Neki, mellette fogok állni. Azt teszi amit akar, én mindenben támogatni fogom. Megértem ha vágyik az apjára, de azt is elfogadom ha azt mondja elég volt. Én csak azt szeretném, hogy boldog legyen. A kedvéért bármire hajlandó vagyok.
Bíztam benne, hogy ezek után boldogság vár rám. A rengeteg szenvedés után jónak kell jönnie, nem? Mindkettőnkre ráférne az öröm, a boldogság, a szabadság...
Mégis mit követtem el, hogy ezt érdemeltem? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?
Tipikus kérdés. Miért pont én?
Vajon hányan teszik fel maguknak ezt a kérdést, nap mint nap? És kapnak rá választ?

Három dolog azonban nem volt kérdéses. Ezekben biztos voltam:

1. Szeretem Őt, de azzal, hogy megcsalt véget ért a kapcsolatunk.
2. Tovább kell lépnem. Vissza kell mennem Edmontonba és folytatnom kell az életemet.
3. Ian – így vagy úgy –, mellettem lesz.


Július középénél tartottunk. April esküvőjére mindenképpen haza kellett mennem, hiszen én vagyok az egyik koszorúslány, s ő az egyik legjobb barátnőm. Maradt egy hónapom. Ennyi idő alatt kell összeszednem magam. Lehetetlen feladatnak tűnt.

- Rachel? Jól vagy? - kiáltott be Ian, ezzel megszakítva merengésemet.
- Persze, minden oké! Egy pillanat és megyek! – válaszoltam valamilyen furcsa árnyalattal a hangomban. Erő? Magabiztosság?
- Csak nyugodtan – válaszolta, de a hangjából áradt a türelmetlen feszültség.

Ian – túl nagy falatnak tűnt dönteni felőle. Kedveltem és vonzódtam hozzá, tudtam, hogy bízhatok benne és számíthatok rá, hogy szeret engem, s hogy Anniet is szeretni tudná. Nem ő az Igazi, de az adott helyzetben ő lehetne a legjobb választás, ha ezt akarnám.
És ha ő nem lenne... én sem lennék. Nélküle egy padon fetrengenék a fájdalomtól, koszosan és éhesen, minden irányból veszélyekkel körülvéve.
De hogyan mehetnék bele egy újabb kapcsolatba, amikor még a régin sem tettem túl magam? Ha Őt szeretem, nem lehetek Iannel... Egy kapcsolathoz a hála nem elég. Nem lenne tisztességes, csak fájdalmat okoznék neki is, magamnak is.
Fel nem foghattam miért ragaszkodik hozzám annyira. Elhagytam, megbántottam, most pedig kihasználom. Mégis mi értelme még mindig így rajongania és vágyódnia? Akárhogy gondolkoztam ezen, nem jutottam előrébb. Egy őszinte, tisztességes nőt érdemelne, aki megbecsüli és tiszta szívvel szereti. Nem engem. Én nem vagyok elég jó. Még önmagamnak sem.

41.rész

Álom és valóság



- Rachel!
- Ian!
Reszketve omlottam a karjaiba, ő pedig boldogan ölelt magához. A fejemet a mellkasának döntöttem, és aznap először kitört belőlem a zokogás. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, egész testem rázkódott a kíntól, amit még mindig égetőn éreztem mindenemben. Vigasztalón szorított magához, meleg tenyere fel-alá járt a hátamon. Meleg lehellete a hajamban kalandozott, nyugodt, halk mormolása éphogy eljutott a tudatomig. Minden tekintetben elfáradtam. Fizikailag, szellemileg, és leginkább érzelmileg. Ő is érezte, hogy alig állok a lábamon, először csak átkarolt, hogy rá tudjak nehezedni, majd a karjaiba kapott és besétált a lakásba. Tiltakozásra nyitottam a számat, de ő ellenkezést nem tűrve megrázta a fejét.
- Ne is próbálkozz!
Kimerülten hunytam le a szemeimet. Ha nem ilyen körülmények között lettem volna itt, alig vártam volna, hogy lássam a lakást. Ian annyira kifinomult volt, a ház megválasztásából is áradt a jóízlés, így biztosra vettem, hogy a lakás is csodaszép.
És most... Nem tudtam a külsőségekkel foglalkozni, más sem érdekel, csak, hogy lehajthassam a fejem, és aludhassak egy jót.
Éreztem, hogy Ian megáll, és finoman lefektet. Puha párnák a fejem alatt. Óvatosan elrendezgetett a pihe-puha ágyon, majd lehúzta rólam a cipőt, kigombolta a farmerem, lazított az ingemen. Betakart egy takaróval, majd lépteket hallottam, és tudtam, nincs mellettem.
- Ian -a hangom halk volt, távoli, de ő meghallotta.
- Rachel?
- Ne menj el! - suttogtam halálosan kimerülve.
Nem válaszolt, egész egyszerűen mellém feküdt, éreztem, hogy a karjai biztonságot sugárzón átölelnek. Tudtam, hogy erre van szükségem. Pihenésre, egy biztonságot nyújtó, szerető embernél.
Ki hitte volna kilenc hónappal ezelőtt, hogy egyszer még találkozunk, és ez a találkozás fog megmenteni? Én biztosan nem.
Ő az én megmentőm. Akkor is segített, és most is számíthattam rá. Miért? Mert ő ilyen. Önzetlen.


Meleg szellő simogatja az arcomat, érzem a tenger, a homok, a só és a napsütés semmihez sem fogható illatát az orromban. A meleg napsugarak az arcomat cirógatják, lábujjaimmal a homokot sepregetem.
És már látom is. Pár lépésre tőlem ott, a végtelenbe nyúló azúrkék óceán, alattam arany színű homok, felettem a tiszta, kék eget egy felhő sem csúfítja el, a napsugarak éles kontúrt vonnak az érintetlen tájon.
Csend honol, mindent körbevesz a békesség és a nyugalom, csak a tenger lágy hullámzását lehet hallani. Pár lépés, és a kellemesen hűvös hullámok a lábamat nyaldossák. Hangosan felnevetek, az egész valahonnan a lelkem mélyéből fakad. Őszinte, szabad, a szél messzire viszi. Beljebb lépkedek, a víz már a combomig ér, átnedvesedik a fehér ingruha, amit viselek. Körbe-körbe forgok gyerek módjára, élvezem a szabadságot. Csak én vagyok itt, a tengerrel kettesben. Csak mi.
Elbűvöl a friss és zamatos levegő, a vízzel egybeolvadó ég, a melengető napsütés, a tenger hűvös ölelése. Mintha a legtitkosabb álmon teljesült volna. De nem, valami hiányzik. Egy társ.
Mintha a gondolat kívánság lenne, hirtelen megpillantok egy alakot a vízben. Tőlem kicsit messzebb élvezi a napsütést, a meleget és a hűsítő vizet. Akárcsak én. A fehér ing vizesen tapad felsőtestére, a könnyű nadrág amit visel csak még szexisebbé teszi. Sápadt, fehér bőrén megütközik az éles fény, valósággal ragyog. A haja vizesen meredezik mindenfelé, egy-két tincs kócosan hullik a homlokába, mások a tarkójára tapadnak.
Közeledik felém, és néhány másodperc múlva meglátom ki a vonzó fürdőző.
Robert. Hát persze, hogy Robert az! Robert, az én Robertem, ki más lenne az?
Felemeli a bal kezét, lelkesen int felém, arcán megjelenik az imádott féloldalas mosoly, a kedvenc mosolyom. Elönt a boldogság, majd kitör belőlem a nevetés. Két kézzel integetek neki, mire hangosan kacagni kezd. Meggyorsítja a lépteit, és én is szedni kezdem a lábam, alig várom, hogy találkozzunk! Látom, hogy csillog a szeme, olyan vidáman, mint még soha. Vajon az én szememben mit lát?
Már csak két lépés...
És elfut mellettem.
Pár pillanatig nem bírok mozdulni, a döbbenet eluralkodik a lábaimon. Megfordulok arra várva, hogy Rob gúnyos mosollyal az arcán nevet fel, aztán egymást átölelve bukdácsolunk ki a partra, hogy ott élvezzük tovább az együttlétet.
De nem így történik. Még mindig fut, a hullámok sietve térnek ki az útjából, ő pedig rendületlenül szalad, ki, a partra.
- Robert! - kiáltom kétségbeeséssel és csodálkozással a hangomban.
- Robert! - hangzik szinkronban a hívás, de a hang, ami mondja kristálytiszta, magabiztos és határozott. Elnyomja az én gyenge kiáltásomat.
A napsugarak egy pillanatra elvakítanak, így nem látom, hogy ki szólította Robertet. Nem értem mi folyik itt, hiszen az előbb még nem volt itt senki rajtunk kívül!
Amint újra tisztán látok felfedezem Robertet a ragyogó parton, épp átöleli a lenge nyári ruhát viselő Natashát. Natasha hosszú, barna haja fényesen lobog a szélben. Rob a karjaiba kapja, nevetve forognak a levegőben, majd amint földet érnek tökéletes ajkuk tökéletes csókban forr össze.
Levegő után kapkodok, a szívem meghasadni készül.
- Robert! - ez már sokkal inkább sikoltás, mint kiáltás.
Rám sem hederít, Natashával van elfoglalva, aki mosolyog, nevet, csilingelő hangja mindent betölt. Rob nedves teste Natasháéhoz tapad, egymás ajkát falják, a pillanatnyi szünetekben nevetnek.
Váratlanul azonban szétrebbennek, látom, hogy ketten közelednek feléjük. Az egyik egy fiatal, gyönyörű lány, a másik egy sötét hajú Adonisz. Kézen fogva sétálnak a Rob–Natasha páros felé, árad belőlük a jókedv. A lány átöleli Natashát, puszit nyomnak egymás arcára. A fiú Robhoz lép, aki barátságosan megveregeti a vállát, majd csatlakoznak a két szépséges, fiatal nőhöz.
Mindannyian fiatalok, gyönyörűek és legfőképpen boldogok.
Felém fordulnak, felismerem a lányt és a fiút. Annie és Fynn.
Felsikoltok! A látvány elborzaszt, menekülni akarok! Megfordulok, a lábaim önként segítenek, olyan gyorsan mozognak, amennyire csak tudnak. Nehezen haladok, a hullámok egyre erősebbek és nagyobbak, minden mozdulat megtétele nehézséget okoz. Fáradok. Érzem a testemben az egyre erősödő fáradtságot, és elkeseredem, mert tudom, hogy nem haladok. Nem tudok elég gyorsan menekülni. A napsugarak egyenesen a szemembe tűznek, a szél egy adag homokot vág az arcomba, fogalmam sincs, hogy hogyan. A homok eltömíti az orromat, nem kapok levegőt! A hullámok beborítanak, elesem, a tenger felkap, jobbra-balra dobál, esetlenül küzdök ellene. Nem kapok levegőt, a víz kimossa az orromból a homokot, de ez nem segít rajtam, sőt ront a helyzeten. Kinyitom a szemem, a sós víz kegyetlenül csíp . Nem látom a felszínt, sötétség vesz körül. A tenger a tüdőmbe mar, a testem vonaglik, levegőért kiáltok.
Sötétség... Nincs levegő...
Ernyedt testem sziklába ütközik, a kemény kő szétzúz, mindenem ég a fájdalomtól, a tüdőm hasogat, a lábamat görcs húzza, a fejem szétesni készül.
Még egyszer, utoljára próbálok menekülni, szembeszegülök a hullámokkal, hiába. A víz visszanyom, a halálba taszít...


Velőtrázó sikoltás rázta meg a levegőt.
Az én sikolyom.
Két erős kéz kiragadott az álomból, életem legszörnyűbb és legelkeserítőbb álmából, ami annyira valóságos volt! Ha nem halok meg, vajon felébredtem volna? Valami azt súgta, nem.
- Rachel! Rachel, jól vagy? - Ian hangja színtiszta aggódás.
- Igen – a hangom, mint egy leeső falevélé.
- Rosszat álmodtál?
- Igen.
- Akarsz róla beszélni? Nekem elmondhatod!
- Csak... A víz. A tenger volt az.
Ian furcsállóan nézett rám, de nem kérdezett. Érezte, hogy nem szívesen beszélnék róla. Helyette hozzám bújt és átölelt, az ajkai a nyakamat cirógatták, ujjai a az oldalamat és a hasamat felváltva simogatták. A hátamon éreztem a testéből áradó meleget, a hajamban pedig egyenletes lélegzetvételeit. Nem esett jól a közelsége, az övé nem. Mást szerettem volna magam mellett tudni. Arrébb csusszantam az ágyon, nem törődve Ian halk sóhajával.
Az álomtól a szívem továbbra is zakatolt, a testem verítékben úszott, kezem-lábam remegett. De tudtam, hogy álom volt. Csak egy álom. Ébren vagyok. A gondolataim azonban még mindig a tengerparton jártak. Igen, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, de akár a valóság is lehetne. Ki tudja? Ha most még nem is, néhány év múlva elképzelhetőnek tartottam, hogy bekövetkezzen. És lehet, hogy nincs is szükség évekre...
Újra rám tört a sírás, és eszem ágában sem volt visszatartani. Különben sem tudtam volna, így egyszerűen csak hagytam, hadd jöjjön ki belőlem, aminek ki kell jönnie.
Lassan telt az idő, szinte éreztem a másodpercek múlását a testemben, olyan volt, mintha minden egyes másodperccel egyre inkább elsüllyednék a fájdalomban.
Ez a fájdalom mocsara.
Most ébredtem fel igazán. A sírás kitisztította a fejemet, és újra beindította a keserű gondolatokat. Nem tudtam mit tenni ellene. Az álomból visszatértem a valóságba, újra felidéztem magamban megcsalásom képeit, újra éreztem a tőrt, ami végig hasogatott. Feltépte a bőröm... Először a létfontosságú szerveket sebezte meg, aztán a szívem helyén húzogatta. Fájdalom... Lüktet bennem a fájdalom.


- Rachel? Rachel?
Talán húszszor is elhangzott a nevem mire fel tudtam fogni, hogy mi történik. Azon az ágyon feküdtem, amire érkezésemkor Ian lefektetett, de most Ian nem állt, s nem is feküdt, hanem egy, az ággyal szemben lévő fotelben ült, felém hajolt, az ajka szavakat formált.
Mintha lepellel lett volna beborítva, nem láttam tisztán, a hangja nem jutott el hozzám. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a kép, az ujjaim a fülemnél matattak. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem a szememmel és a fülemmel van a baj, és Iant sem fedi burok. A tudatomat borítja háló. Mi... Mi történik? Mi ez a furcsa zsibbadtság? Álom ez, vagy valóság?
- Ian? - kérdeztem vissza bizonytalanul.
- Igen. Én vagyok az, Rachel, Ian. Semmi baj, oké? Minden rendben - a hangja megnyugtató. Csak azt nem tudtam, hogy engem nyugtat, vagy saját magát.
- Mi... mi történt? - tudni akartam, hogy mi történt, bármiről is legyen szó.
- Rosszat álmodtál.
- Igen... emlékszem.
- Utána sírtál, és... csak feküdtél a karjaimban. Olyan volt, mintha... nem tudom, mintha transzba estél volna. Nem válaszoltál, nem mozogtál, csak meredtél előre. Nem tudtam mi történt, vagy hogy mit segíthetnék. Megijedtem - mindezt úgy mondta, mintha szégyellnie kellene a félelmét.
- Sajnálom. Én... Nem emlékszem. Nem tudom mi történt.
- Biztos, hogy jól vagy?
- Igen. Azaz, nem. Én... - dadogtam.
Fogalmam sem volt, hogy mit érzek, vagy mit gondolok. Valamennyire magamhoz tértem, de még nem voltam teljesen tiszta. A fejem hasogatott, halkan csengett a fülem. Nem találtam magyarázatot a zsibbadásra, ami még mindig körülvett.
- Rachel... Mi történt? Mi a baj? Ha nem mondod el nem tudok segíteni - Ian meglepően kétségbeesettnek tűnt. Mintha szél fújta volna el a nyugodtságát.
- Ezen sehogy sem tudsz segíteni - válaszoltam halkan, miközben az ujjaimat szorosan béklyóba fontam.
- Miért nem?
- Mit tudsz kezdeni egy összetört szívvel?
Ian tanácstalanul pislogott rám. Hátradőlt, a karját összefonta a mellkasán, a pillantását az enyémbe fúrta. Zavartan kaptam el a tekintetem.
- Ian...
- Rachel?
Hallgatás. Nem tudtam mit mondhatnék. Mégis mit vár tőlem? Mit akar tudni?
- Ian... - kezdtem bele habozva. - Nem tudom mit mondhatnék. Hálás vagyok, hogy megmentettél.
- Megmentettelek? - szakított félbe csodálkozva. - Azzal, hogy befogadtalak?
- Azzal, hogy számíthattam rád. Hogy nem utasítottál el, hogy kocsit küldtél értem, hogy oda készítetted azt a csomagot, hogy a gondomat viselted... Megtetted azt, amire sokan nem lettek volna képesek. Egy szavamba került. És tetted mindezt úgy, hogy hónapok óta nem beszéltünk, nem találkoztunk. Azok után, hogy megbántottalak. Miért? És mégis hogyan fogom ezt viszonozni? Mert ennyi kedvességet nem hagyhatok viszonzás nélkül...
- Rachel! Én mindig itt leszek neked. Bármikor, bárhol, bármiben segítek. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak a repülőtéren... Eldőlt. És nem kell viszonzáson törnöd a fejed, mert már azzal viszonzod, hogy velem vagy. Nekem nem kell semmi más, csak te. A te boldogságod, az én boldogságom. Nekem csak erre van szükségem.
Lassan, óvatosan felállt és az ágyhoz lépett. Leült mellém, kezét az enyémre téve kezdett megbabonázni a pillantásával. Barna szemei ismét elvarázsoltak. Felidéztem magamban az első találkozásunkat, azt, hogy miként hatott rám.... Az emlék és az élmény együttes hatására megborzongtam, s kapkodni kezdtem a levegőt.
- Rachel, amit akkor mondtam... - utalt kilenc hónappal ezelőtti találkozásunkra. - Még mindig áll. Én itt vagyok neked!
Elhallgatott, én pedig az elhangzottakat emésztettem.

Nem tudom meddig ültünk ott szótlanul. Nem beszéltünk, csak ültünk, néztünk magunk elé, mindkettőnket lefoglaltak a a gondolataink. Próbáltam rájönni mi áll Ian jótettének hátterében. Azt mondta nem vár viszonzást, de mi van ha mégis? És tényleg, mi mással kárpótolhatnám, mint magammal? Tudtam, hogy ezt szeretné. A szemében láttam a vágy csillanását, amikor rám nézett, hiába palástolta kedveséggel vonzalmát. Az elejtett megjegyzéseknél többet mutatott az, ahogyan rám nézett, ahogyan átölelt. Mást jelentettek neki ezek a pillanatok, mint nekem. Én csak egy kis törődésre vágytam, arra, hogy valaki figyeljen rám, szeressen. És a szeretet alatt nem a szerelmet értettem.

- Rachel? Mi a baj?
Felpillantottam Ianre, aki már fel is pattant a helyéről, ujjai az arcomat simították, ijedten mutatta a nedvességet.
- Már megint – halkan, kissé keserűen felnevettem. - Ez már valami szokás nálam. Sírok, úgy , hogy észre sem veszem.
- Miért sírsz, Rachel?
Nem tudtam válaszolni. Inkább megfogtam az arcomon pihenő kezét. Beszívtam az ismerős illatot, élveztem a keze nyújtotta meleget, próbáltam kiüríteni a fejemet, hogy legalább egy pillanatig élvezhessem a nyugalmat.
Nem foglalkoztam a tengernyi kérdéssel ami megválaszolásra várt, nem érdekeltek a kínzó gondolatok, egyszerűen... A testünkkel foglalkoztam. A testemmel, ami gyengédségre vágyott, kárpótlásra, amiért Ő nem kényeztette.
Csak egy pillanatot kértem, mielőtt gondolkodnom kell, s a gondolataim mindent megváltoztatnak! Egy pillanatot a döntés előtt.
Becsuktam a szemem, hogy jobban tudjak koncentrálni. Éreztem, hogy a bőre az enyémhez simul, hallgattam egyenletes lélegzését, s hallottam saját zihálásomat is. Nyugtalan, nehéz lélegzetvételek, fel–le emelkedő mellkasom egyenetlen mozgása.
Egyre közelebbről éreztem Ian levegővételeit, míg a homloka az enyémhez ért. Valami visított bennem, éreztem, hogy kis híján leesek az ágyról, hirtelen jött izgalmamban. Elég, elég! - a kiáltások egyre hangosabbak lettek. Az, hogy Ian ennyire közel volt hozzám tiltakozást váltott ki belőlem, hiszen én az Övé voltam, senki másé. Hűségesnek kellett lennem. Muszáj volt.
Kis híján kitört belőlem a hisztérikus nevetés amikor rájöttem, hogy Neki nem kellek többé, a kapcsolatunknak végérvényesen vége, többé nincs hűség és bizalom, a vágy, ami Hozzá vonz... Más. Kín csupán.
Nem engedtem az ellenkező érzéseknek. Kényszerítettem magam, hogy megpróbáljam. Meg akartam tudni, hogy a testem hogyan reagál Ian érintésére, kíváncsi voltam az érzéseimre, és Ian reakciójára is. Valahogy... Elő akartam hívni a régi vonzalmat, azt, ami csaknem hűtlenségre késztetett. Azt, amit már rég elfeledettnek hittem.
Az ujjaim Ian arcára tévedtek, végig simítottak a széles arccsonton, felfutottak a homlokon, végül barna hajában kötöttek ki. A bőre selymes volt, meleg, a haja valósággal elolvadt az ujjaim közt.
Minden erőmmel azon voltam, hogy leküzdjem a helytelenítő érzéseket. Hiszen mit számít, hogy mit teszek? Nekem már úgyis mindegy, s legalább Ian egy kicsit jobban érzi magát a tettemtől. Legalábbis ebben reménykedtem.
Az orrom következett. Hozzá érintettem az övéhez, aztán az ajkaihoz nyomtam, majd megbökdöstem az állát. Végig mélyeket lélegeztem a bőréből áradó illatból. Friss, mentolos illat, minden bizonnyal az arcszeszének aromáját éreztem. De... Ott volt még egy másik esszencia, valami mélyebb és tartalmasabb, az ő illata, a bőrének természetes illata.
Iannel együtt tisztában voltunk mi jön. Egy darabig mégis vártunk, az ujjaim a haját túrták, az arcom közel az övéhez, az ő kezei pedig lassan átkaroltak. A testünk összesimult, tökéletes egységet alkotva. Vagy majdnem tökéletest.
Várni akartam, de cselekedni is. Tétlenkedtem, nem tudtam eldönteni mi a helyes. Van egyáltalán jó választás?
Elfogyott a türelmem, az ajkaim követelőzve tapadtak az övéihez. Lassan nyílt el az ajka, utat engedve erőszakos nyelvemnek. Kíméletlenül törtem előre, ajkaim falták az övéit, az ujjaim végigfutottak a hátán, elvesztettem az eszem. Az érzéseim megbéklyóztak, s most, hogy egyszerűen lesepertem őket az asztalról, szabad voltam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmi más, csak a testem követelőző vágya. Az érintése, ami egyszerre volt lágy és szenvedélyes, a csókja, ami édes volt, s meleg. Hallgattam heves lélegzetvételeinket, azt, ahogy az ajkaink összeértek, hogy körmeimmel a hátát karcolgattam.
Sírtam. A könnyek keserűen folytak végig az arcomon, s be kellett ismernem, ez nem az én műfajom. Akármennyire is akartam, hogy szeressem Iant, nekem ez nem ment. Nem szerethetem, mert a szívem egyszerre csak egy emberé lehet. És ez az ember Ő. És mindig is Ő lesz az.

40.rész

Hasadás



A gyomrom ezúttal is liftezett a repülőn, de most nem az aggodalomtól, hanem az izgatott várakozástól. Mióta Fred Lacey telefonált nem lehetett bírni velem. Annyira boldog voltam! Álmodni sem mertem, hogy ilyen lehetőség kínálkozik, erre tessék! Már csak néhány óra és látom Robertet. Aztán két nap...
Persze nehéz volt megállni, hogy ne áruljam el neki a meglepetést amikor tegnap este felhívott. Össze-vissza fecsegtem April ruhapróbájáról és arról, hogy Lucyvel és Janinenal moziba megyünk a jövőhéten. Semmit sem sejtett, én pedig büszke voltam magamra, hogy meg tudtam állni, hogy ne szóljak neki az utazásomról. Alig vártam, hogy lássam az arcát!
Vajon mit fog szólni? Meglepődik? Nem hisz a szemének? Bosszankodik? Lehet, hogy nem is örül majd nekem? Mi van, ha azt hiszi, hogy féltékenységből utaztam hozzá? Hogy ellenőrizzem, vagy ilyesmi?
Nem. Rob tudja, hogy tökéletesen megbízom benne. Az életemet is rábíznám. Örülni fog neki. Hiszen végre láthat!!! Végre együtt lehetünk!
Az odautat álmodozással töltöttem, tervezgettem, találgattam. Lehet, hogy megmutatja New Yorkot. Még sosem jártam a Nagy Almában, de az elmondottak alapján biztos vagyok benne, hogy tetszene. A pezsgés, a nyüzsgés városa, fények, emberek mindenütt... A legendás Central Park, a Szabadság szobor... Régi vágyam, hogy meglátogassam őket. És itt az alkalom, Robbal végig járhatjuk ezeket a helyeket. Kissé bosszankodva intettem le magamat: két napunk van össz-vissz, nem pazarolhatjuk ezt az időt városnézésre. Hiszen ha vége ennek a hercehurcának visszatérhetünk. Máskor is lehet nézelődni és vásárolgatni, most annyi a dolgunk, hogy minél jobban kihasználjuk a rendelkezésünkre álló időt.


Őrült módjára rohantam a taxi állomásra, de így is tíz percbe telt fogni egy taxit. Előzőleg megbeszéltem Freddel, hogy hova kell mennem. A G.G. -re esett a választása, Rob mit sem sejtve ott fog várni rám. Eredetileg először le kellett volna adnom a táskáimat Rob szállodájának recepciójánál, de nem bírtam rászánni magam a kerülőútra. Így sokkal hamarabb vele leszek, mit számít az a néhány táska!
Nem kellett sokat autókáznom, hogy ott legyek. Megbeszéltem a taxissal, hogy a csomagjaimmal együtt várjon meg a kávézó előtt. Hevesen dobogó szívvel, a boldogságtól pirosló arccal vágtattam be a kávézóba, pillantásommal Robot kerestem. Nem találtam az ajtóval szemben lévő pultnál, beljebb sétáltam. Az idegességtől az ajkamat harapdáltam, az ujjaimat tördeltem. Mi van ha elment? Vagy ha el sem jött? És ha nem ez a megadott hely? Hogy fogom megtalálni?
Váratlanul megpillantottam a keszekusza hajtömeget, kirajzolódtak a széles vállak. Megkönnyebbültem, majd azon nyomban meg is dermedtem. Nem volt egyedül. A világ legszebb nőjének is kikiáltott Natasha Fielddel ücsörgött, a kávézó szélén lévő pultnál. Natasha halvány mosollyal az arcán ölelte át Robot, aki vigyorogva karolta át. A hátát dörzsölgette, cuppanós puszit nyomott a homlokára. Pár pillanatig így ültek, majd Natasha lassan elhúzódott Robtól, búcsúzóul megpaskolgatta az arcát.

Idillikus pillant.
Amivel mindennek vége.

Sosem éreztem még ilyet. Megállt az idő, a levegő dermedten vett körbe, nem mozdultam, nem pislogtam, nem vettem levegőt.
A szívem milliónyi darabban hevert életem romjain.

Tévedtem. Még soha, egyetlen egyszer sem törték össze a szívemet. Nem tört össze a szívem, amikor 17 évvel ezelőtt egyedül ébredtem abban a Los Angeles-i hotelnek a hálójában. Nem tört össze, amikor Rob közölte, hogy nem tud velünk lenni a karrierje miatt. Még akkor sem tört össze, amikor Rob balesetet szenvedett. Ezek mind felületes sérülések voltak, karcolások, horzsolások csupán. Égetően fájtak, de hamar begyógyultak, nem maradt heg utánuk.
Most tört össze a szívem. Éreztem, hogy felrobban, szétesik, darabjai messze-messze szállnak.
Életem szépségből és boldogságból felépített álomvára egy pillanat alatt megsemmisült.
Nem létezett más, csak a fájdalom.

Csak álltam és álltam, bámultam a tökéletes összhangot, egyetértést. A harmóniát, ami nekem örökre elveszett.
- Rachel! - hangzott a kiáltás.
Nem tudtam felfogni, hogy ez mit jelent. A fájdalom, a csalódottság, a szomorúság, az elkeseredettség és kilátástalanság minden mást kizárt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy hazudott. Minden értelmét vesztette. Az egész eddigi életem, különösen az együtt töltött hónapok értelmüket vesztették. Semmit nem ért az égető szerelem amit iránta éreztem, az elfogadás és bizalom, az, hogy a kezébe adtam a szívemet. Rábíztam, mondtam, hogy viselje gondját, és, hogy ez csakis az övé. Az életemet adtam a kezébe. És ő egy pillanat alatt összeroppantotta lelkem lényegét, letaszított a biztonságot nyújtó sziklaperemről, le, a feneketlen mélységbe, ahonnan nincs visszaút.
- Rachel! Úristen, el sem hiszem! Itt vagy!
Rob a világ legboldogabb mosolyával az arcán megindult felém, karját ölelésre tárta.
Felébredtem. Egyetlen szó nélkül hátat fordítottam neki, kirohantam az épületből. Úgy futottam, mintha az életemért futnék. És így is volt. Még egy pillanat azon a helyen, és meghalok.
Beugrottam a taxiba, elüvöltöttem magam, hogy induljon, majd hátra néztem. Hiba volt.
Rob a forgalommal nem foglalkozva rohant utánunk, teli torokból kiáltotta a nevemet. Felfordult a gyomrom. Remegő kezekkel kaptam a táskám után, kihúztam a cipzárt, majd ráhánytam a ruháimra. Hánytam, hánytam, de már nem volt minek kijönnie belőlem. A ruháimat és a táskámat beborította az undorító, gőzölgő hányadék, amitől szédülni kezdtem. Öklendezve terültem el az ülésen, a fejem majd szét robbant, zúgott a fülem, izzadtam, egész testemben remegtem. Hallottam a taxis kiáltásait, de nem tudtam válaszolni az aggódó kérdésekre. Halványan érzékeltem, hogy az autó elkanyarodik, majd megáll.
- Hölgyem, Uramisten, jól van? Mi történt? Mi a baj?
- Semmi...
Az iszonyatos rosszullét ellenére felültem, megkapaszkodtam az ülésben, és beszélni kezdtem, hogy megnyugtassam az aggódó férfit.
- Biztos valami rosszat ettem. Minden rendben. Kérem, vigyen a repülőtérre.
- Hiszen hányt! Majdnem elájult. Nem hagyhatom, hogy elmenjen anélkül, hogy egy orvos megnézné! Hívom a mentőket!
- Nem! Kérem, ne! Semmi baj, most már jól vagyok. Egy kis gyomorrontás az egész. Vigyen a repülőtérre!
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Hölgyem. Kérem, hadd hívjak segítséget!
- Vigyen a repülőtérre! Most! - mondtam ellenkezést nem tűrően. Menekülni akartam, mindegy hová, csak el innen!
- De...
- Hívom a rendőrséget, ha nem visz azonnal a repülőtérre! - fenyegetőztem erőtlenül. A hangom nem volt túl meggyőző, de a szememben olyan tűz égett, ami bárkit elrettentett volna bármitől.
A sofőr hitetlenkedve bámult rám, majd szó nélkül beült az első ülésre és indított. A sebességhatárokat bőven átlépve haladt, perceken belül a repülőtéren voltunk. A pénztárcámban csak annyi pénzt hagytam, hogy haza tudjak menni, a többit az első ülésre dobtam. Felkaptam a táskáimat, kiszálltam a kocsiból, és még mindig remegő lábakkal elbotorkáltam a legközelebbi padig. Lerogytam rá, aztán csak ültem ott. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek. Azt sem tudtam, hogy kell-e egyáltalán csinálnom valamit. Mi értelme?
Mi értelme az egésznek?
Semmi. Semmi. Semmi.
Mindennek vége.
Megcsalt, átvert, megalázott, csak játszott velem. Kihasználta a hiszékenységemet, a naivságomat, azt az eltökélt szerelmet, amit iránta éreztem. Azt, amit nem viszonzott. Nem szeret. Lehet, hogy sosem szeretett.
Fölösleges ezen rágódni, hiszen láttam, amit láttam. Minden egyértelmű. Őt szereti, őt választotta, ővele van.
Ó, édes Istenem, hogy lehettem ilyen vak és ilyen ostoba? Minden egyértelmű. Négy és fél hónapon keresztül nem találkoztunk. Négy hónap alatt nem tudott hazajönni, egyszer sem. És azt sem mondta, hogy én utazzam hozzá. Telefonon keresztül könnyű hazudni, e-mailekben határok nélkül lehet kamuzni, arc nélkül mondhatja, hogy szeret.
Hiszen színész, az Isten szerelmére! Színész! Játékból él, hazugságból épül fel a világa.
És neki köszönhetően az én életem is egy hazugságból szőtt vágyálom volt. Csak én képzeltem, hogy minden olyan szép és jó? Hogy szeret, hogy velem akar élni, hogy én vagyok az, akiért született... Hogy csak én érek valamit az életében.
Hány nőnek mondhatta ezt? Hány szívet tört ripityára? És vajon még hányat fog? Natasha is így fog járni?
Natasha. Ó, hogy sohasem gyanakodtam! Hát, persze! A munkatársa, egy lehengerlően szép nő, okos és értelmes, csupa bűbáj és kedvesség, sikeres, népszerű és gazdag! Minden meg van benne, amire Rob vágyhat. És minek csupán áhítoznia rá, amikor meg is szerezheti? Két csodálatos ember, természetes, hogy megkívánják egymást. Tökéletesen összeillenek. Minden passzol.
Én vagyok a kakukktojás. Én vagyok az, aki kilóg a sorból, aki nem illik a képbe. Nem is tehet senki más róla, csak én. Miért nem vagyok szebb, okosabb, híresebb, gazdagabb? Miért nem olyan szexi a kisugárzásom, mint Natasháé? Miért nem vagyok elég jó?
Kétségek gyötörtek, nem győztem marcangolni magamat. Ez volt a sorsom.
Ha már elvesztettem mindent...
Elvesztettem a szerelmemet, az álmomat, a vágyaimat, a jövőmet, a lehetőséget, hogy olyan életem legyen, amilyenre mindig is vágytam, elvesztettem a reményemet, az önbecsülésemet. Mindent.
Mihez kezdjek most? Mi lesz velem? Az életemmel? Annievel?
Ő is elvesztette az apját, ezek után nincs remény egy boldog család létrehozására. Nincs többé apja, de anyja sem.
Valami meghalt bennem.
És ez a valami kiírtotta belőlem az életben maradás utáni késztetést is.
Nem akarok élni. Nem akarok tovább szenvedni.
Végig feküdtem a padon, érzelmektől rázkódó testem esetlenül terült el. Átöleltem magam, próbáltam megfeledkezni a mellkasomban tátongó ürességről. Lehetetlen volt. Képtelenség.
Megcsalásom képei egyre csak villogtak a szemem előtt, emlékeztetve a megaláztatásra.
Hogyan is tudnám elfelejteni? Ezek a képek életem végéig elkísérnek, sosem fogom elfelejteni őket. Érzem a sejtjeimben, az egész testemet átjárja, a kín mindent ural. És a kín egyet jelent Robbal, Natashával, elárulásommal.
És egy részem majd megfullad a vágyakozástól, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Fel akarok ébredni! Azt akarom, hogy az edmontoni lakásom hálószobájában legyek, Robbal az oldalamon. Azt akarom, hogy átöleljen és azt mondja, ez csak egy álom volt, egy rossz álom, már vége van.
De tudtam, hogy ez a valóság, a kegyetlen igazság. Megtörtént, és ez ellen nem tehetek semmit.
Ó, bárcsak nem lenne igaz! Bárcsak egy tévedés lenne az egész! Nem lenne nálam boldogabb ember, ha kiderülne az egész csak egy buta félreértés, és van rá magyarázat!
De hogyan is lehetne az? Láttam, hogy mi csillogott a szemében. Szeretet. Láttam, hogy átölelte, láttam, hogy homlokon csókolta, láttam, hogy mosolyogtak.
Miért is ölelgetné? Igaz, hogy a kolléganője, de attól még nem kell ölelgetnie! Talán benne van a szerződésben, vagy mi?!
Nincs erre magyarázat!!! Megbocsáthatatlan amit tett, nem mentegethetem! Bár ezt szeretném. Azt akarom, hogy engem szeressen, hogy velem legyen, hogy én legyek a társa! Most is őrá vágyom, amikor attól a fájdalomtól reszketek, amit ő okozott.
Mindennek ő az oka. Megváltoztatta az életemet, átformált, más ember lettem neki köszönhetően. Ő adta nekem Anniet, a legszebb virágot életem élményeinek kertjében, s most ő is pusztulásra van ítélve. Mi lesz vele? Mit fog szólni a történtekhez? Ő olyan érzékeny, a lelke gyengéd, nem ismeri az emberek igazi énjét, ő egy szép, boldog világban él. Még csak 17 éves, miért kéne felébrednie ebből az álomból? És miért pont én legyek az aki felrázza? Hogyan kényszeríthet erre az apja?
Csak Annie fájdalma erősebb az enyémnél, az ő szenvedése az, ami képes megölni. Talán ez lesz a sorsom... És lehet, hogy meg is érdemlem.


Egy kezet éreztem a karomon, riadtan nyitottam ki a szememet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, felültem. Egy tiszta kék szempár bámult rám, az arc ami fürkészett napbarnított, selymes, szőkésbarna tincsek keresztezték.
- Jól érzi magát, hölgyem?
- I-Igen – a hangom reszketett, ahogy feleltem.
- Biztos, hogy minden rendben? - a kék szempár valósággal szuggerált.
- Igen.
- Segíthetek valamiben?
- Én... - gondolkozni kezdtem, mégis mitévő legyek. Itt vagyok egy repülőtér közelében, egy padon ülök, körülettem koszos, bűzölgő táskák. Az életem romokban hever. Mégis mit válaszoljak a feltett kérdésre?
- Esetleg hívjak egy taxit?
A taxikból mára elegem volt, az egyszer biztos. És amúgy is, haza kellett mennem. Haza. Anniehez.
Tudtam, hogy így nem mehetek haza, mégis mit szólna Annie? Mit mondanék neki?
A családom mit sem sejtett, nem tudnak segíteni.
Aprilt nem rángathatom ebbe az ügybe, így is annyi mindent tett már értünk. Értem.
Sam... Nem, neki ott van Jake, nem tehetem ezt vele. Nem vonszolhatom el mellőle, nem kérhetem, hogy húzzon ki a bajból, amit én okoztam.
Egyikük sem tudott semmit, ez a probléma. Ó, miért is nem mondtam el nekik? Ha tudják lehet, hogy figyelmeztettek volna, nem jó ötlet az utazás.
Janine és Lucy. Nem a végén még belerángatnák Anniet, vagy a szüleimet. És mégis, hogyan segíthetnének?
Sophie, Andrew, Christopher, ők mégiscsak a főnökeim, munkatársaim, nem tudhatnak erről. Elég magamban éreznem a szánalmat, még csak az hiányzik hogy mások is sajnálni kezdjenek!
Mégis kitől kérjek segítséget? Egyedül nem birkózom meg ezzel a problémával, de nem tudtam, ki lenne képes segíteni nekem. Kit keverhetek bele ebbe az ügybe? Ki az aki kiállna mellettem, támogatna, segítene, vigasztalna, de nem érintené kellemetlenül a helyzet, nem élne vissza a gyengeségemmel, nem emlegetné később, nem kérne ellenszolgáltatást? Ki az aki mellett biztonságban érezném magam, aki tudna gondoskodni rólam? Akinek elég nagy a szíve, hogy megszánjon, aki kedvesen bánna velem, van rá ideje, lehetősége, és nem sajnálja rám szánni? Aki ismer, aki szeret, akiben megbízom, akinél megszállhatnék?
Másodjára is nekifutottam, végignéztem barátaim, ismerőseim, szomszédaim névsorát, kerestem a megfelelő embert, de egyszerűen nem találtam senkit.
Mégis hogy lehetséges ez? Nem volt olyan nehéz megválaszolni a kérdést: egyszerűen senkit nem akartam belekeverni.
Villámként hasított belém a felismerés. Egy ember mégis van. Ő minden tekintetben megfelel, és már csak őrá vágyom.
Ian.
- Ööö... Tudna telefonálni?
- Persze. Szám, név?
- Név. Ian Teabing.
- Egy pillanat.
Elhajolt tőlem, majd felegyenesedett, tett néhány lépést hátrafelé és előkapta a telefonját. Ujjai sebesen nyomogatták a mobil gombjait, néhány másodperc elteltével pedig beszélni kezdett. Nem hallottam mit mond, értetlenkedve bámultam rá.
Két perc elteltével felmutatott hüvelykujjával mutatta, hogy sikerült elérnie Iant. A padhoz sietett és a kezembe nyomta a telefont.
- Beszélhet vele. Sikerült elérnünk a mobilján.
- Köszönöm.
Elfogott az izgalom, hiszen ezen áll vagy bukik minden.
- Ian? - szóltam halkan a telefonba.
- Rachel? Te vagy az? Rachel McAchlen?
- Igen, én vagyok az, szia!
- El sem hiszem. Mikor... ?
- Kilenc hónapja.
- Huh, hát nem hittem volna... Nem is reméltem, hogy valaha újra beszélni fogunk. Annyira sajnálom amit tettem, kérlek ne haragudj! Eszem ágában sem volt lerohanni téged, csak... Elvetted az eszem. Nem tudom mi ütött belém, nagyon sajnálom - hadarta.
- Én... nem haragszom. Ian, én a segítségedet kérem.
- Hát persze Rachel, hisz tudod. Bármikor számíthatsz rám. Miről van szó?
- Be tudnál fogadni?
- Tessék? Ezt meg hogy érted?
- Nem vagyok túl jól, és nincs hova mennem. Nincs más akit kérhetnék - kész érzelmi zsarolás. Nem tudom, hogy tehetem ezt vele. De... egyszerűen nincs más választásom.
- Mi történt? Jól vagy? És Annie?
- Nem vagyok túl jól. De Annivel minden rendben. Ian, mondd, tudsz nekem segíteni?
- Nem is kérdés. Hol vagy?
- Hát... New Yorkban.
- Hihetetlen mekkora mázlink van, Rachel – nevetett fel halkan.
- Hogy érted ezt?
- Karácsonyra vettem magamnak egy lakást, itt New Yorkban. Mindig is vonzott a város, és karácsony előtt adódott egy szuper lehetőség, de ez most mindegy. A lényeg az, hogy itt vagyok New Yorkban. Küldök érted egy kocsit.
- Biztos vagy benne? - bizonytalankodtam. Hirtelen minden kétségem kétszeresére nőtt.
- Rachel, én mindig, mindenben a rendelkezésedre állok. Segítséget kértél, én pedig megteszek minden tőlem telhetőt.
- El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok neked!
- Erre semmi szükség. Hol vagy most?
- A reptéren. A JFK-n.
- Máris szólok a sofőrömnek. Csak maradj ott ahol vagy, nemsokára megérkezik a kocsi. Idehoz, hozzám, itt megszállhatsz. És természetesen addig maradsz, ameddig csak akarsz. Mindenben segítek, amiben csak akarod.
- Ian... Köszönöm.
- Rachel... Tudod, hogy érzek irántad.
Nem válaszoltam semmit. Nem álltam készen erre.
Kinyomtam a telefont, és átnyújtottam a fiatalembernek, aki a segítségemre segített.
- Köszönöm, megmentett engem. Nagyon köszönöm!
- Minden rendben?
- Igen, beszéltem egy... ismerősömmel. Értem küld egy kocsit, nála fogok megszállni. Minden rendben, köszönöm!
A táskámért nyúltam, a pénztárcámat akartam elővenni, mire a férfi nevetésben tört ki.
- Ugyan, kérem! Örülök, hogy segíthettem.
- Én örülök, hogy segített!
- Akkor... Én megyek vissza dolgozni, rendben? Most már minden rendben lesz, ugye?
- Persze, menjen nyugodtan. Megleszek.
- Ha bármilyen segítségre szüksége van, csak menjen a reptérre!
- Köszönöm.
A férfi barátságosan rám mosolygott, majd egy könnyed intéssel búcsúzva elsétált.
Valamilyen kétségbeesetten megkönnyebbült sóhajtással dőltem hátra. Ian! Miért is nem rá gondoltam először? Tudhattam volna, hogy segít nekem. Nincs még egy ilyen ember a Földön! Azok után amit vele tettem, képes önzetlenül segíteni nekem. És miért? Mert kedvel. Fel nem foghattam mit kedvel bennem, és miért teszi meg ezt értem. Megtehette volna, hogy elutasít, de nem tette. Sőt, még ő kért bocsánatot! Milyen nemeslelkű ember, a legtisztább lelkű, akivel valaha találkoztam.
De még az ő kedvessége sem tudott megvigasztalni. A felszínes megkönnyebbülés alatt ott tombolt a szomorúság, a fájdalom. El fog múlni ez az égető fájdalom? Vagy örökre ezt a tépő-marcangoló érzést fogom érezni a mellkasomban? Elmúlhat a fájdalom? Meggyógyulhat az összetört szív?
A bennem élő aprócska remény ellenére tudtam, hogy nem. Sosem leszek olyan, mint régen. A változás túl erős, ezek után nem térhet vissza az életem a normális kerékvágásba. Ahhoz túl sok sérelem ért, a fájdalom túlságosan szétzilált.
És lehet, hogy nem is akartam, hogy minden olyan legyen, amilyen Ő előtte volt. Mi lenne abban a jó? 17 évig vártam rá, aztán 10 hónapot szenteltem neki az életemből, mindezt azért, hogy ne legyen életem utána. Élet utána... Elképzelhetetlen. Ő a levegő, a tűz, a víz, az energia ami átjár, a láng ami a szememben ég, Ő érte dobog a szívem, ő tombol a gondolataimban, mert Ő minden.
Hogy élhetek úgy, hogy semmim nincs? Miért éljek? És mégis, értem ki él?


Lassan lement a nap, fáradtan állapítottam meg, hogy túl vagyok életem legrosszabb napján. Mert ennél rosszabb már nem lehet, nem igaz? Én legalábbis nem tudtam ennél szörnyűbb, rémesebb napot elképzelni.
Bár, erre a fordulatra sem számítottam, szóval ki tudja? Lehet, hogy a java még csak most jön.
Egy autó reflektorai villantak a szemembe, dudálást hallottam, majd lefékezett mellettem egy elegáns, fekete Mercedes, kipattant belőle az édes, kis öreg bácsi, az, aki múltkor is Ian kocsiját vezette. Felismertem, és az a felismerés egy kis nyugalmat hozott háborgó szívemnek. Igen, minden rendben lesz. Jó helyen leszek, vigyázni fognak rám. Nekem csak annyi a dolgom, hogy szenvedjek. A öregúr is felismert, az arcán valamilyen szerető mosoly terült el, a hangja csupa érzelem volt amikor köszöntött.
- Miss McAchlen!
Hálás pillantással csusszantam be a kocsiba, aminek ajtaja nyitva várt. A bácsika bepakolta a táskáimat, majd bezárta az ajtómat, és ő is beszállt. Szó nélkül indított, és némasága az egész út alatt kitartott. Nem is volt miről beszélnünk. A hátsóülésen párna és takaró várt, egy kis kosárban szendvics, nassolnivaló és ásványvíz kuksolt. Ian mindenre gondolt. És csak most fedeztem fel a kis jegyzettömböt és tollat, mellette mobiltelefont. Már csak egy nesszeszer hiányzik! Kis híján kitört belőlem a nevetés, amikor a kezembe akadt egy cipzáros, piros nesszeszer. Kinyitottam, és tátva maradt a szám. Fésű, szájvíz, fogselyem, mentolos cukorka, dezodor, mini parfüm, ajakbalzsam és kézkrém volt benne a zsebkendők mellett. Hogy ismerhet ennyire?
Az út elég hosszú volt ahhoz, hogy rendbeszedjem magam, és kissé felfrissüljek. És persze ahhoz is, hogy az érzelmeim elragadjanak. Újult erővel tört rám a nyugtalanság, figyelmesség és gondoskodás ide vagy oda.
A gondolataim ide-oda csapódtak, nem bírtak egy helyen megállapodni. Rob. Ian. Annie. És legfőképpen a saját fájdalmam. Az önzőségem ellen minden porcikám tiltakozott, de mit tehettem? Nem tudtam megfeledkezni róla.
Az autó lassított, majd lefékezett. Kinéztem az ablakon, és elállt a lélegzetem. Egy körülbelül 50 emelet magas, üveggel borított épület előtt parkoltunk le, egy varázslatosan elegáns és impozáns lakóház előtt. Divattervezők ruháiba öltözött gyönyörű nők sétáltak ki-be, oldalukon jóképű férfiakkal, néhány csintalan gyereket is láttam. Fiatal hordárok rohangáltak , csomagokat cipeltek, néhányan uszkárokat, spánieleket, vizslákat sétáltattak. Hová csöppentem? Egy tipikusan magas színvonalú, New York-i élet kellős közepébe.
- Megérkeztünk.
Nem tudtam mit válaszolni. A bizonytalanság a hatalmába kerített, alig bírtam magammal, legszívesebben feltéptem volna az ajtót és elmenekültem volna. De hova? Hiszen ott voltam ahová menekülni készültem.
- Ha gondolja felkísérhetem, vagy megkérhetek valakit, hogy felkísérje. Vagy feltelefonáljunk Mr.Teabing-nek?
- Nem - válaszom bizonytalan volt, és az egészre rátett egy lapáttal, hogy nem mozdultam.
Néhány másodpercig tanácstalanul nézett rám a sofőr, majd hangos dudálást hallottunk.
- A bejárat előtt állunk. Nem akarom siettetni, de ki kellene szállnia. Mr.Teabing lakása a 726-os.
- Értem.
Még mindig mozdulatlanul ültem. A félelem megbénított. Mintha egy eddig ismeretlen, húsevő növény indái gabalyodtak volna a lábamra, és kötöttek volna a Mercedes bársonyos, fekete üléseihez.
Újabb dudálások.
- Kérem, hölgyem! Ki kell szállnia! Beparkolok a garázsba, utána felviszem a csomagjait. Mr.Teabing már várja önt.
Mr.Teabing.
Minden erőmet összeszedve kipattantam a kocsiból, majd befutottam az épületbe. Idegen kiáltásokat hallottam, néhány kéz utánam kapott, nem tudták mire vélni a sietségem. És én sem tudtam. Mi ütött belém? Mielőtt bezáródott volna a liftajtó beugrottam, nem törődve az emberek zsémbelődésével. Megnyomtam a 700-as gombot, mire többen méltatlankodva morgolódtak, láttam, hogy néhányan a szájukat húzzák, vagy a szemüket forgatják. Nem érdekelt. A lift nem volt elég gyors. Gyorsabban, gyorsabban! A lábammal doboltam, s amikor megálltunk kisűvítettem a liftből. Rohantam, zaklatottan kerestem a 726-os lakást. Mi ütött belém? Csak erre tudtam gondolni.
Egyszercsak megláttam egy nyitott ajtót, és az ajtóban ott állt Ian. Az arcán valamilyen érthetetlen kifejezés ült, boldogság, szomorúság, csalódás, meglepettség, hála keveréke. Az ismerős barna szempár elfelejtett melegséggel töltötte meg a bensőm.

Élek.

Díjak

Kedves olvasók és ide látogatók!

Nem is emlékszem már, hogy mikor kaptam meg az első díjamat, csak abban vagyok biztos, hogy régen volt. Sajnos úgy álltam hozzá, hogy majd feltöltöm, majd valamikor, ha lesz rá időm, kedvem, stb. Mostanra azonban nyolcra nőtt a díjaim száma, és észbe kaptam, hogy fel kéne tennem az oldalamra a díjakat, a nyilvánosság előtt meg kéne köszönnöm és tovább kellene adnom!
Szóval, nagyon sajnálom, hogy eddig húztam a dolgokat! Ne higgyétek, hogy nekem nem fontosak ezek a kitüntetések, mert igenis azok! Boldoggá tesz, hogy értékelitek a munkámat, és nagyon hálás vagyok, hogy gondoltatok rám, és fáradoztatok miattam!

Óriási köszönet jár az alábbi személyeknek:
Lilla: http://fromthelovefanfic.blogspot.com/
és http://theonlyroadfanfic.blogspot.com/
Lana: http://vagyakszarnyan-fejezetek.blogspot.com/

Köszönöm lányok, nagyon rendesek vagytok!


Két kedvenc " írásos " blogom van:
Mimi/Tűzliliom: http://www.barsony.blogspot.com/
Bunny: http://www.theimmortalheart.blogspot.com/
Ezeknek a fantasztikus íróknak szeretném tovább adni a díjakat! Mimi, Bunny, nagyon szeretem a történeteiteket, rendszeres olvasótok és nagy rajongótok vagyok! Gratulálok a műveitekhez és további sok sikert kívánok!
( Az alkotókat értesítettem a díjakról.)


A Robert Pattinson fanfictionért járó díjat nem tudom továbbadni, ugyanis a kedvenc írásaimnak nem Robert a témája!!!


És mivel egyszerre tettem fel a díjakat, úgy gondoltam, hogy írnék néhány sort magamról, és a történetemről. Remélem, hogy így megfelel, és nem lesz belőle probléma!

Tizenöt éves, nyilas jegyben született magyar lány vagyok. A szüleimmel egy társasházban lakunk, testvérem nincs. Büszke tulajdonosa vagyok egy másfél éves aranyhörcsögnek, aki a Mimóza névre hallgat. Művészeti iskolába jártam, nyolc évig táncot tanultam. Egyértelműen nem volt jó döntés ez az iskola, ugyanis nincs érzékem a tánchoz, és nem is szeretem. Most leszek tizedikes a városunk egyik legjobb gimnáziumában, ahol biológia szakon tanulok. A későbbiekben szeretnék vagy a biológiával, vagy az írással foglalkozni.
Mindig is szerettem írni, azt hiszem hetedikes voltam amikor elkezdtem írni az első komolyabb művemet. Nyolcadikos voltam, amikor földrajz tanulás közben bevillant egy történet, ez lett a Sorsdöntő éjszaka. A dolog laza írogatásnak indult, de beleszerettem a sztoriba és a szereplőkbe, így az a döntésem született, hogy megírom az egész történetet.
2008. december huszonkettedikén láttam először az Alkonyat-ot, ami megváltoztatta az életemet. Rajongok a könyvekért, a filmekért, a zenéjéért, a szereplőiért, és általánosságban mindenért ami az Alkonyat-tal kapcsolatos. Szeretem Jacob-ot, de határozottan Team Edward vagyok, nekem Ő az igazi.
Szabadidőmben szeretek olvasni, írni, zenét hallgatni. Kedvenc könyveim az Alkonyat sorozat darabjai, de szeretem a Burkot is. Gyerekkorom nagy kedvencei közé tartozott Nógrádi Gábor, az összes könyve megvan, és mindet olvastam. A tinikorszakomban szerettem a könnyed, csajos könyveket, tetszettek például Thomas Brezina és Jacquelina Wilson könyvei. Komolyabb fejjel inkább a régi francia művel érdekelnek, mint a Parfüm - egy gyilkos története, a Szépfiú, vagy a Vörös és fekete. Mozifüggő vagyok, ha tehetném minden nap moziba mennék. Mind a filmek, mind a zenék terén mindenevő vagyok. De az abszolút favorit zenekarom a Muse!
Négy éve lovagolok, három évig Pony Club tag is voltam.

Azt hiszem ennyi elég volt belőlem, most jöjjön öt " kulisszatitok " a Sorsdöntő éjszaka-ról!
1.Beletettem olyan apróságokat, amiket én is szeretek, vagy nem szeretek. Rachel kedvenc nassolnivalója a csokis mazsola, amit én is imádok. Viszont ki nem állhatom a karemellás popcornt.
2. Sosem ültem repülőn, de még repülőtéren sem voltam meg, így nem tudtam, hogyan is kéne leírnom a repülőtéri jelenetet. Ez az oka ha valami nem stimmel.
3. Edmonton kiválasztását nagy kutatómunka előzte meg. Az utcaneveket Google Map-en kerestem meg és választottam ki.
4. Ian azért lett Ian, mert a Burok egyik főszereplőjének is ez a neve, és ez a karakter nagy hatással volt rám. A Teabing nevet a legjobb barátnőm javasolta, az egyik Dan Brown könyv alapján, ez ugyanis " nagyon brit név " .
5. Írás közben szinte mindig zenét hallgatok, mégis néha gondot okozott zenét választani bizonyos részekhez.


Remélem sikerült mindent rendben megcsinálnom.
Köszönöm még egyszer a díjakat, a segítséget és támogatást!
Köszönet illet még titeket, kedves, szeretett olvasóim! Nélkületek az egész semmit nem érne.
Mimi, Bunny, remélem, hogy örültök a díjaknak!

Köszönettel: Helena

39.rész

Füles



Mára már megszoktam a telefon állandó csörgését. Samről mostanában csak telefonon hallottam, a szerelem teljesen elvette az eszét. Azt mondta Jake az igazi, ő az akire mindig is vágyott. Nem kevés találkozót mondott le miatta, szinte minden idejüket együtt töltötték. April az esküvő megszervezésével van elfoglalva foglalatoskodott, ki sem látszott a teendőkből. Sammel és a húgával együtt leszünk a koszorúslányok, a tanúja pedig az egyik Joshsal közös barátjuk lesz. Az elmaradhatatlan templomi szertartás után Edmontól nem messze fognak tartani egy kerti partit. Utána egy európai körutazás jön, az állomások pedig a szerelem városai lesznek: Róma, London, Párizs...
Meg aztán Sophieval is gyakran beszélgettem telefonon, az utóbbi időben elmélyült a barátságunk, gyakran ebédeltünk együtt, vagy mentünk el vásárolgatni, és arról is beszéltünk, hogy nem csak „ alkalmi ” újságíró leszek a lapjánál.
Nem lepődtem meg amikor a telefonom játszani kezdte az ismerős dallamot, azt viszont nem értettem, hogy miért hív valaki Los Angelesből. Egyetlen ember hívására számíthattam Los Angelesből, az pedig az ott élő nővérem volt. A szám viszont nem volt ismerős.
- Halló?
- Rachel McAchlen? - nem ismertem fel a telefonáló hangját.
- Igen, én vagyok az. Kivel beszélek?
- Oh, jó napot Rachel! Fred vagyok, Rob menedzsere.
Csodálkoztam a haverkodó hangnemem, de nem ez volt az amin igazán fennakadtam. Rob menedzsere keres telefonon, az, akivel pár hónappal ezelőtt dühödten üvöltöztem, és elküldtem a jó büdös francba. Erre most csak úgy felhív, és kedveskedve beszélget velem?
- Fred Lacey? Ó! Jó napot.
- Ne érezze magát kellemetlenül, Rachel... Ugye nem baj ha tegeződünk?
- Ööö... Nem, nem probléma. Természetesen! Helló Fred!
- Helló Rachel! És kösz!
Egy pillanatig egyikünk sem szólt, a kínos hallgatás az ujjaim tördelésére késztetett.
- Beszéltem Robbal a kirohanásodról, és teljesen megértem. Semmi baj. Spongyát rá – hadarta egy szuszra.
Hal módjára tátogtam, majd egy belső hang késztetésére ennyit nyögtem ki:
- Oh, tényleg? Klassz. Kösz szépen.
- Akkor ezt megbeszéltük. Azért telefonálok, hogy szóljak, hogy ezen a hétvégén nem lesz forgatás, de erről Rob még nem tud. Arra gondoltam, hogy leugorhatnál New Yorkba egy hétvégére. Együtt tölthetnétek egy kis időt, szerintem mindkettőtökre ráférne egy kis kikapcsolódás, és amúgy is rég voltatok együtt. Hiányzol neki!
- Nekem is hiányzik - motyogtam sután.
- Ezért mondom. Lefoglalom neked a repülőjegyet. Robnak egy egész lakosztálya van a hotelben, ott megszállhatsz. Két nap kettesben, erre van szükségetek.
- Ez lehetséges? - nem akartam hinni a fülemnek. Ez a „ túl szép, hogy igaz legyen „ kategóriába tartozott.
- Persze. Én vagyok a menedzsere, el tudom intézni. Különben sem kell erről senkinek tudnia. Két nap az egész.
- Nem is tudom...
- Figyelj, velem nem kell udvariaskodnod! Elég laza pasas vagyok, Rob tudna mesélni. Csak kérdezd meg! - ez a hangjából és a beszédstílusából már rég kiderült.
- Mindenképpen megkérdezem - nyögtem zavartan..
- Szóval? Benne vagy?
- Igen – mi mást válaszolhattam volna?
- Komolyan? Ez szuper! Máris intézem. Visszahívlak, okés?
Már ki is nyomta. Levegő után kapkodtam, valahogy felkavart a hír. Két nap egy hotelben, egyes - egyedül Robbal. Igen, ez túl szép volt, hogy igaz legyen. És pont ezért már azt terveztem, hogy milyen ruhákat fogok magammal vinni a kiruccanásra. Nem tudtam gátat szabni az álmodozásnak, képzeletben máris a karjaiban voltam. Négy és fél hónapja nem voltunk igazán együtt. Igaz sokat beszéltünk telefonon, rendszeresen emaileztünk, képeket küldözgettünk egymásnak, ott volt a webkamera is, de ez nem ér fel egyetlen együtt töltött perccel sem. Látnom kell őt, nem elég a nevetését hallanom, látnom kell a fényt a szemeiben. Látnom kell az imádott féloldalas mosolyt az arcán, látnom kell amikor a homlokát ráncolja, amikor zavartan pislog, amikor a hajába túr... Éreznem kell a lélegzetét a fülemnél, amikor szerelmet vall, hallani akarom megnyugtató szuszogását magam mellett az ágyban, minden vágyam a hangjában gyönyörködni. Éreznem kell ujjainak finom simítását a kulcscsontomon, kellenek a biztonságot sugárzó erős karok.
A távkapcsolat csak eleinte viselt meg, később nem okozott gondot az egyedüllét. Biztos voltam abban, hogy szeret, a saját érzéseim is megnyugtattak. Tudtam, hogy visszatér, nem kellett félnem az elszakadástól. Minden beszélgetésben elhangzott a varázsszó, és tudtam, hogy tényleg így érez. Vissza akart térni hozzám, én pedig tárt karokkal vártam.
Most mégis belém hasított az érzés, hogy hiányzik. Hosszú volt a külön töltött idő, és ez a négy hónap kezdte feszegetni a tűrőképességem határait. Pedig még két hónap állt előttünk.
Hatalmasat ugrottam amikor megcsörrent a telefon, majd remegő kézzel a fülemhez tartottam.
- Fred?
- Igen. Kész is. Szombat reggel 8-kor indul a géped. Elintézem, hogy Rob mit sem sejtve egy kávézóban, vagy hasonlóban legyen, ott meglepheted. Aztán két nap együtt. Váltottam egy jegyet, amivel bármikor hazajöhetsz. Majd meglátjuk, hogy hogy jön ki a lépés. Vasárnap este, vagy hétfő reggel.
- Ez nagyszerű! Nem is tudom, hogy köszönhetném meg – a hangomból áradt a meghatottság.
- Egy jókedvű Robbal. Szerintem el sem tudod képzelni milyen mióta visszatért.
- Miért, milyen?
- Csak a forgatáson látom benne a régi tüzet. Amikor forog a kamera, és ő egy a karakterrel... Akkor igen. A szenvedélye a filmezés. De már ez sem a régi. Azt látom benne, hogy be akarja fejezni, le akarja tudni ezt az egészet, hogy visszatérhessen Edmontonba, hozzátok. Máskor csak árnyéka a régi önmagának, hiányzik belőle valami. Tudom, hogy rád van szüksége!
- Hát... Erre nem gondoltam – vallottam be szégyenkezve. Az arcomat elöntötte a pír.
- Jót fog tenni nektek egy kis romantika.
- Mégis... mennyit tudsz?
- Sokat, Rachel, sokat. Rob és én nem csak kollégák vagyunk, barátok is.
- Igen, mesélt erről.
- Nekem is mesélt rólad. Még nem találkoztunk, de már kedvellek.
Felnevettem, de a szívemet egy hideg kéz szorította. Nem hittem, hogy Robot is ennyire megviseli a különlét. Amikor beszéltünk, azt hallottam a hangjában, s a szavai is azt mondták, hogy kitart az elhatározása mellett, keményen megcsinálja azt amit elvállalt. Én többször fejeztem ki elégedetlenségemet a távollétével kapcsolatban.
- Rachel? Ott vagy?
- Persze, csak egy kicsit elkalandoztam. Bocsi.
- Semmi gond. Megértem. A feleségemmel egy évig éltünk egymástól távo a munkánk miatt. Iszonyatosan kemény volt, mindkettőnket megviselte. Majdnem rá ment a kapcsolatunk. Most már öt éve vagyunk házasok, imádjuk egymást. A különélés csak erősebbé tett minket. Hidd el, nektek is menni fog!
- Úgy legyen - sóhajtottam nem túl meggyőzően.
- Fel a fejjel! Akkor szombaton!
- Igen, és nagyon köszönöm! Ez nagyon rendes tőled, főleg azután amit novemberben műveltem...
- Felejtsük el! - nevetett fel.
- Köszönöm.
- Szia Rachel!
- Szia!
Felkiáltottam amikor letettem a telefont. Robhoz utazom! Vele fogom tölteni a hétvégét! Kettesben egy szállodában... Négy és fél hónap után. A mocskos írói fantáziám máris beindult. Hiába, javíthatatlan vagyok!
- Anya?
Annie az iskola táskájával a hátán akkor toppant be a lakásba. Odasiettem és a karomba zártam.
- Minden rendben? - kérdezte gyanakodva.
Összeborzoltam a haját, majd elnevettem magam.
- Minden a legnagyobb rendben! Képzeld, Fred Lacey telefonált, hogy a hétvégén forgatási szünet lesz, és utazzam le Robhoz, hogy egy kicsit kettesben legyünk. Szombaton indulok.
- Mi?! Mi?! Úristen, ez nagyszerű! - kiáltotta.
Szorosan átölelt, ringatózva bukdácsoltunk a konyhába. Annie feltépte a hűtőajtót és kikapta a csokifagyit, a tejszínhabbal együtt.
- Ezt meg kell ünnepelnünk! Annyira örülök, Anya! Ez szuper hír.
- Biztos nem baj? - hirtelen elbizonytalanodtam.
Nem is gondoltam arra, hogy mi lesz Annivel azalatt a két nap alatt. Hova fog menni? Ki fog rá vigyázni? És mégis mit szól hozzá, hogy nélküle megyek?
- Miért lenne? - értetlenkedett.
- Hát... hogy egyedül hagylak - nyögtem fülig pirulva.
Pontosan úgy reagált, ahogy gondoltam.
- Anya, ne butáskodj! Dehogy baj! Úgyis beszéltük, hogy le kéne utaznom Nagyiékhoz, hát most megteszem. Náluk töltöm a hétvégét, biztos örülni fognak. És te nyugodtan elmehetsz Apához!
- Annyira büszke vagyok rád! - megsimogattam az arcát. A szívemet elöntötte a szeretet, amit iránta éreztem. Tudhattam volna, hogy ilyen remekül fog reagálni, mindig is önzetlen és segítőkész volt, könnyen alkalmazkodott az új helyzetekhez.
- El is várom.
Felnevettünk, boldogan és izgatottan. Mesés hétvége áll előttünk!