Most vagy soha!
- Először is, szeretném megköszönni, hogy eljöttetek! Nagyon boldog és hálás vagyok ezért. Másodszor, hivatalosan is bejelentem, hogy Josh és én egybekelünk.
- Hé, Rachel, hát itt vagy? - vetette rám magát Sam a semmiből.
- Nagyon úgy tűnik - akármennyire örültem, hogy látom, nem tudtam viszonozni lelkesedését. Még mindig nehezteltem rá amiatt, hogy April pártjára állt a bulis vitában.
- Nem is láttalak! Mikor jöttél?
- Huh, nem tudom... Úgy egy órája. April megmutatta a lakást. Káprázatos, nem?
- Csúcsszuper! És... Örülök, hogy eljöttél, kislány - barátságosan a hajamba túrt, mire kuncogva toltam el a kezét.
- Annie megöl ha tönkreteszed a hajamat.
- Nyugi, eszem ágában sincs. Apropó! Hol van Annie? És Rob? Ugye ő is eljött?
- Igen, mindketten eljöttek... Hol vannak? - elkapott az idegesség, hogy nem látom őket. Az előbb még mellettem voltak.
- Ott vannak, hátul -mutatta pár másodperccel később.
Nagyot sóhajtottam megkönnyebbülésemben.
- Csak beadtad a derekad? - váltott témát hirtelen. Reméltem, hogy ezt nem hozza szóba.
April még mindig beszélt. Nem nagyon figyeltem miről, de azt hiszem a lakás vásárlásáról mesélt valamit. Sam megbökött, hogy válaszoljak a kérdésére, én pedig dorgáló pillantással feleltem válaszul. Semmi kedvem nem volt erről beszélni, féltem, hogy elragadnak az érzelmeim. Így is elég ideges voltam az egyre közeledő bemutató rész miatt.
De Sam, az Sam, nem hagyhatta annyiban.
- Mivel mindketten olyan eszméletlenül erőszakosak és akaratosak vagytok, kénytelen voltam beletörődni a kis összeesküvésetekbe. De ne hidd, hogy azóta megbékéltem! Most sem tartom jó ötletnek, de mit tehetnék!? - fakadtam ki.
Sam arca sértett kifejezést öltött, a száját húzta hirtelen feltámadó érzései miatt.
- Ez esetben fogd magad, a drágalátos filmsztárodat és a gyereketeket, és viszontlátásra!
Egy pillanat alatt elöntött a bosszúság, utána a sértettség, végül a bűnbánat maradt velem. Tudtam, hogy Sam, akárcsak April, jót akart nekem. Láttam rajta, hogy csak azért vágta be a morcost, mert nem esett neki jól, hogy negatívan fogadtam a próbálkozását, hogy segítsen nekünk.
Átöleltem Sam vállát, fejemet az övéhez döntöttem.
- Ugyan, Samie, ne csináld! Ne haragudj rám!
- Te haragudtál meg előbb! - válaszolta még mindig durcásan.
Halkan nevettem gyerekes viselkedésén, majd egy cuppanós puszival kértem tőle bocsánatot. Végtére is, nem akartam megbántani. Inkább hálásnak kellene lennem, hogy ilyen fantasztikus barátaim vannak.
Ő visszapuszilt, s nevetséges vitánk ezzel le is zárult.
Valami más azonban csak most kezdődött. A szenvedéseim.
- Rachel! Rachel! - szólongatott April. Majd elnevette magát és azt mondta: - Rachel McAchlent várják a hangosbemondónál!
Többen nevettek ezen, nekem viszont sírni lett volna kedvem. Most jön az a rész, ami már napok óta rettegésben tartott. Sam finomat taszajtott rajtam, én pedig kénytelen-kelletlen kimentem a kíváncsi szemek kereszttüzébe. April magához ölelt, és a fülembe suttogott, olyan halkan, hogy én is alig hallottam.
- Rajta, kislány! Mindent bele! Rajtad a világ szeme.
És tényleg, a világ - vagy legalábbis az én világom - gátlások nélkül bámult, mintha nem látott volna még. Most azt kívántam, bárcsak így lenne.
- Helló mindenkinek! - nyögtem be, totális zavarban. Amikor rájöttem, hogy elég vegyes a társaság, újra szólásra nyitottam a szám. - És jó estét!
Elakadtam. Zavartan pislogtam oldalra, Aprilre, aki bátorítóan mosolygott rám. Visszafordultam a tömeg felé, majd elhadartam amit mondani akartam. Amit mondanom kellett.
- Szóval, én is örülök, hogy itt vagytok! Aprilék nevében is köszönöm! Arról lenne szó, hogy lenne egy bejelentésem. Rólam és Annieről van szó. Azaz, egy harmadik személyről is... - hebegtem.
Elmémet ellepte a káosz. Nem tudom meddig álltam volna ott bambán, ha Annie nem verekszi át magát az embereken, nem fogja meg a kezem, és nem kezd el határozott hangon, büszkén beszélni.
- Igen, szóval... A lényeg, mert nem akarom a drága időtöket húzni, hogy szeretnénk bejelenteni, hogy a családunk egy taggal bővült.
Izgatott mormogás hullámzott végig a tömegen. Terhes? Örökbe fogadott? Annie terhes? Kivel jött össze? Visszaköltözik az anyja? Vagy az apja?
Annie mosolyogva válaszolta meg az elhangzó kérdéseket.
- Anya társat talált, aki egyben az én apám is. Az igazi apám - az arcán a mosoly még szélesebb lett, majd szétvetette a boldog büszkeség.
És valami hasonló boldogság remegett bennem is. Ő az apja. Az apja, akit mindennél jobban szeretek.
- Rob - szóltam bele a tömegbe.
Rob finoman, feltűnés nélkül jött előre, megállt közöttünk, egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal Annie kezét fogta meg. Az arcán az a bizonyos " neellenkezzimádj " mosoly foglalt helyet. És az emberek ezt tették. " Nemellenkeztekimádtak " .
A hatás megdöbbentő volt. Mindenki némán bámulta most már bátor triónkat, senki nem szólt egy szót sem, csak néztek minket, soha el nem fáradó szemmel. Percekig tartott a bénultság, majd valaki halkan felsikkantott, ezzel felrázva társait.
- Robert Pattinson? Robert Pattinson!? Robert Pattinson! Robert Pattinson.
A szóban forgó illetőre sandítottam. Még mindig bátran állta ismerőseim pillantását, sőt a szája sarkában mosoly bujkált. Magamban jót mulattam a helyzeten. Oké, valahol elég mélyen.
- Igen, Robert Pattinson vagyok - kezdett mondókájába. - Szeretem Rachelt, vele tervezem leélni az életemet. És igen, Annie a lányom, a közös gyermekünk, akire nagyon büszke vagyok, és egyszerűen imádom - mosolyodott el gyengéden.
Annie szemében könnyek csillogtak, de a szája felfelé görbült. Rob rákacsintott, mire Annie elnevette magát. Meghatottan néztem őket.
Egyszerű volt, de hatásos. Az emberekben nem maradt kétség Rob odaadása és szeretete felől.
Helyette záporozni kezdtek a kérdések, amire Rob meglepően készségesen válaszolt. Nem fért a fejembe, hogy tudja ilyen remekül kezelni a helyzetet. Én képtelen voltam rá. Sehogy sem tetszett ez a kitárulkozás.
Minden ment, mint a karikacsapás, amíg Chris - a kiadóm - és Florence - Chris gyönyörű, latinos felesége - lánya, Maria fel nem tette a kezét, jelezvén, hogy szólni akar.
- Kérlek, kérlek szépen, túrj bele a hajadba!
Maria szülei rosszallóan pillantottak lányukra, és Chris már nyitotta a száját, hogy bocsánatot kérjen, amikor Rob kiszabadította magát az ölelésünkből és fél lépésnyit előbbre lépett.
Visszatartottam a lélegzetemet.
- Csak neked, csak most! - suttogta bársonyos hangján.
A szokásos mozdulattal a hajába túrt, az egészet pedig egy tökéletesre sikeredett féloldalas mosollyal dobta meg.
2010. június 25., péntek
2010. június 19., szombat
33.rész
Négyet egy csapásra
Annievel másnap délelőtt beugrottunk a Plazaba. Valami csinos kis ruhát akartunk venni, Aprilék bulijára. Annie szerelésével nem volt sok gondunk. Valamelyik magazinban kinézett egy fekete, halványan csillogó csőfarmert, amit meg is vettünk. Találtunk hozzá egy padlizsánlila, hosszú ujjú, garbós felsőt, és választott hozzá egy fekete fülbevalót, gyűrűt és nyakláncot. Olyan édes volt, ahogy habozott. Hogy nem áll jól neki, és hogy a lila nem is divatos... Ha az én szememmel látta volna magát! Szőke haja lágyan hullott a vállára, kék szeme ragyogott sima, selymes arcán. Tökéletes alkata volt, és sugárzott belőle az őszinte, tiszta, természetes báj. A ruha nagyon csinos volt, jól állt neki. Mondtam neki, hogy vegye fel hozzá a fényes, fekete bokacsizmáját, a haját pedig süsse be. Végre tetszett neki valami!
Nekem nehezebb dolgom volt. Egyik ruha sem tetszett mindkettőnknek, így csak két órányi keresgélés után, egy eldugott butikban találtuk meg a megfelelő ruhát. Térdig érő, hosszú ujjú, testre simuló ruha, méregzöld, elnyújtott fekete körökkel. Az anyaga csodás volt, kényelmes és az alkalomhoz illő. Annie azt mondta:
-Úristen! Úgy nézel ki benne, mint egy görög istennő!
Persze, persze ez túlzás, de akkor is aranyos volt tőle.
Vettünk hozzá egy bokacsizmát, egy egyszerű, de csinos fekete gyűrűt, és egy nagy, fekete karika fülbevalót.
Annie azt mondta kivasalja a hajam ( szögegyenesre, természetesen ), a tetejét feltupírozza és egy fekete hajráffal kiegészíti. Szinte végig erről beszélt. Alig várta a bulit.
Robnak vennünk kellett egy nyakkendőt és néhány új zoknit. Ez, plusz még a képkeret ( ami azért kellett, hogy Annie saját készítésű képét beletegyük, amit majd Aprilnek és Joshnak ad eljegyzési ajándékként ), a pezsgő, és a Robtól és tőlem származó fényképalbum elvette az időt. Robnak azt mondtuk ebédre hazaérünk. Na, ebből az lett, hogy három órára beestünk a lakás ajtaján. Rob imádnivaló mosollyal az arcán dorgált meg minket, hogy ennyit késtünk, de nem haragudott. Volt annyira élelmes, hogy megebédelt.
-Lányok ha vásárolni mennek... Még szerencse, hogy sérült vagyok, különben én is mehettem volna veletek! -jegyezte meg szarkasztikusan.
Annie nem volt rest és vissza vágott:
-Ne is reménykedj! Ti férfiak, sosem lehettek olyan kiváltságos helyzetben, hogy velünk, nőkkel, gyertek vásárolni!
Mondanom sem kell, hogy jót nevettünk ezen.
A hajamat igazgattam a tükör előtt, Rob a nappaliban telefonált a szüleinek, már csak Annie hiányzott. Őt azonban felhívta Amy, s még mindig beszéltek. Igen,még mindig, ugyanis a hívás tíz perccel ezelőtt érkezett. Amy és Sue nem örült túlzottan ennek a bulinak, ez ugyanis azt jelentette, hogy Annie nem lesz velük az újévi bulin. Annie viszont nem bánkódott, úgy döntött neki most ez a fontosabb. És sajnos, tudtam miért. Ez a buli nemcsak egyszerű baráti összejövetel volt. Amikor felhívtam Aprilt a meghívó miatt, keményen közölte, hogy itt az ideje, hogy bemutassam Robot a barátaimnak, úgy, mint a társamat.
April két bulit szervezett. Az egyikre a legszűkebb baráti és ismerősi körünket hívta meg, csupa olyanokat, akiket ismertem, akikhez valamilyen szintem közöm volt. Igazából ez csakis miattam és Rob miatt volt. Az igazi buli, az új év második napján lesz. April ide hívta meg a nagy társaságot, Josh baráti körét és rengeteg munkatársát. Ez amolyan előbuli volt, azt mondta " bemelegítés a verseny előtt " . Ő nagyszerű ötletnek találta, hogy nem is tudom hány legyet ütünk egy csapásra. Eljegyzés, új lakás, új év és a mi kapcsolatunk. Hiába próbáltam lebeszélni erről, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Ő már eldöntötte. Sammel megvitatta a dolgot és ő is szuper ötletnek találta, azt ami szerintem az év legnagyobb marhasága volt. Igen, ezt most már bátran kijelenthetem.
Nem mertem rögtön Robbal beszélni erről. Inkább Anniehez fordultam. A " kis áruló " egyet értett a barátnőimmel. Szerinte is eljött az idő.
Honnan is tudhatnák? Ők ezt nem érthetik.
De nem volt más választásom. Ragaszkodtak a döntésükhöz, nekem pedig nem volt kibúvom. Meg kellett beszélnem Robbal az " összeesküvést " . Robnak sem fűlött hozzá jobban a foga, de belátta, hogy nincs más választásunk. Eljött az idő.
Rob átkarolta a derekamat, ajkát a fülemre tapasztotta.
-Ugye tudod, hogy gyönyörű vagy?
-Te meg elfogult! -nevettem.
-Kizárt -mosolygott ő is.
Lehelete csiklandozta a fülemet. Gyorsabban dobogó szívvel fordultam felé, majd ajkaimat az övéihez szorítottam. Ajka maga volt a vágy.
Lassan váltunk el. Fejemet a mellkasának döntöttem.
-De talán még sem kéne így jönnöd -gondolkodott el.
-Miért nem? -értetlenkedtem.
-A végén még valaki lecsap a kezemről.
Felemelkedtem, mosollyal az arcomon néztem a szemébe.
-Nincs férfi a Földön,aki lecsaphatna a kezedről.
De van. Egy valaki. Ian -a rémület szétáradt a testemben, szinte sokkot kaptam.
Rob nem vett belőle észre semmit, csak mosolygott, imádott, szívből jövő mosolyával. Zavartan a hajamba túrtam és kissé idegesen szóltam neki, miközben már el is indultam a háló felé:
-Valami eszembe jutott. Mindjárt jövök.
-Oké, addig felhívom Lizzyéket.
-Persze, nyugodtan -természetellenes mosollyal feleltem Rob őszinte mosolyára.
Besiettem a hálószobámba, s egyből a ruhásszekrény elé vetettem magam. Kitártam a faajtót és keresgélni kezdtem a vállfák között. A szekrény végében találtam meg a keresett kabátot. Egy átlátszó ruhazsákban volt. Kivettem, a ruhazsákot a földre dobtam. Átkutattam a bal zsebét. Semmi! Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Talán útközben kiesett a zsebemből. A jobb zseb után nyúltam... És benne volt. Remegő kézzel vettem ki a kis, vörös üdvözlőkártyát, amin három szó állt, cirka betűkkel: " A legjobb anyának. " . Először összegyűrtem, aztán apró darabokra tépkedtem a tiszta szívemből gyűlölt emléket. Nem! Nem akarom! Soha többet!
Szédelegve álltam fel, kezemben a papírcafatkákkal. Bevágtam a szobában lévő apró szemetesbe, majd felvettem a földről a ruhazsákot és szépen beletettem a kabátot, vállfástul. Bezártam a szekrényt, a ruhazsákot a karomra vettettem. Kifelé menet megláttam magam a fésülködőasztal tükrében. A szemem sarkában elkenődött a fekete szemfesték, az alattomban kicsorduló könnyektől. Letettem a kabátot, leültem és megigazítottam. A szívem zakatolt, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Nem hagyott nyugtot Ian, s a " majdnemcsók " . A bűntudat nem félt újra meglátogatni. S nem hagyta, hogy ne nyissak neki ajtót -bejött ő engedély nélkül is.
-Anya? -Annie lépett be a szobába.
-Sikerült letenni a telefont? -viccelődtem.A hangomban hazug vidámság csendült.
-Ezek szerint. Mehetünk?
-Igen, csak beugrott, hogy el kéne vinni ezt a kabátot a tisztítóba.
-Most?
-Nem, dehogy. Ráér. Csak ne felejtsük el!
-Oké.
Annie felkapta a kabátot, és kiment a szobából. Újra a tükörre pillantottam. Felfordult a gyomrom attól, akit benne láttam.
Rob kelletlenül támaszkodott a mankójára. Annienek és nekem körülbelül fél óránkba tellett rábeszélnünk, hogy hozza. Makacskodott, de hát mit is vártam tőle? A szokásos férfiúi büszkesége.
Annie a jobb oldalán feszített, arca ragyogott a boldogságtól. Mióta megtudta, hogy hármasban megyünk erre a partira, s hogy az emberek megtudják, hogy Rob az apja, ilyen volt. Rob arca komoly volt, úgy tűnt koncentrál valamire. Bár tudnám mi jár a fejében!
-Rachel! -tárta szélesre az ajtót April. Az arcán széles, vidám mosoly terült el.
Kilépett a lépcsőházba, s azonnal a karjaiba vont. Szorosan magához ölelt, majd puszit nyomott az arcomra. Robhoz lépett, s mivel nem akarta megölelni ( aggódott a baleseti sérülései miatt ), csak egy puszit adott neki. Rob kedvesen viszonozta. April tovább suhant, megölelte Anniet és homlokon csókolta.
-Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Isten hozott benneteket szerény hajlékunkban! -mondta ceremónikusan, majd beljebb invitált bennünket.
A lakás fantasztikus volt. Mindig is tetszettek a tetőtéri lakások, s ezzel sem voltam másképp. A falak világosra voltak festve, a padlót hatalmas, puha szőnyegek borították. A nagy ablakokat vékony organza függönyök fedték. A berendezés nem is lehetett volna " Aprilesebb és Joshosabb " . Letisztult formák, egyszerű anyagok. A falakon modern festmények voltak, a sarkokban növények álltak. Az előszobából nyílt a nappali. A nappalitól balra volt a terasz, jobbra pedig egy folyosó nyílt. Balra és jobbra két ajtó, a folyosó végén egy.
-Vegyétek le a kabátjaitokat! -utasított minket még mindig mosolyogva.
Mi szó nélkül engedelmeskedtünk, levettük kabátjainkat és kibújtunk cipőinkből. Segítettem Aprilnek elrakni a cuccainkat, majd bementünk a nappaliba. A szoba tömve volt emberekkel.
-April! -kiáltottuk Robbal egyszerre.
-Nyugi, ennyi az összes.
-Ennyi? -kérdeztem. -April!
-Nyugi -ismételte halálos nyugodtsággal.
A vendégek Joshsal voltak elfoglalva, aki éppen a plazmán mutogatott valamit. Nekünk háttal álltak, nem figyeltek ránk, hál' Istennek!
April bekormányzott minket a nappali egy olyan részébe, amit az előszobából nem lehetett látni. A konyha és az étkező volt az, egybeépítve. A pultnál egy mixer állt, unottan kutyulgatott valamit.
-Pete! Három pezsgőt!
-Melyikből? -kérdezett vissza, még mindig unott arccal.
-A legjobból, természetesen.
-És velem mi lesz? -kérdezte felháborodva Annie.
-Egy kóla? -találgatott Rob.
-Ha-ha.
-Rachel? -kérdezte April.
-Egy kis pezsgő mehet.
Annie az égnek emelte a szemét, de elégedetlensége azon nyomban eltűnt, mihelyst a kezében tartotta a pezsgős poharat. Koccintottunk, s egy hajtásra megittuk a pezsgőt. Mindenki, kivéve Annie. Ő lassan kortyolgatta, minden cseppjét kiélvezte. És neki volt igaza. A pezsgő ritka jó volt.
-Jaj, én hülye most látom, hogy cuccotok van. Gyertek,tegyétek le a dolgozószobámban.
-Igazából ez a tiétek -nyújtottam felé a méretes tasakot. -Egy kis apróság a ház urának és úrnőjének.
-Az ifjú párnak -tette hozzá Rob.
-Óh, kösz szépen. Édesek vagytok, nem kellett volna. Köszönjük!
Még néhány jókívánság, puszi puszi hátán, majd átsurrogtunk a nappaliból nyíló folyosó, bal oldalán lévő, első szobájába.
-Ez az én dolgozószobám.
-A tiéd? -kérdeztem.
-Igen. A szomszéd szobában van Joshé.
Letettük az ajándékokat, majd egy-két percet elidőztünk a komoly, nekem kissé túl komoly munkaszobában. A falak halványlilára voltak festve, a bútorok feketék és masszívak voltak. Sehol egy kép, egy dísztárgy, csak néhány növény csücsült a szekrények tetején.
Átmentünk a másik helyiségbe. Kíváncsian néztem körbe, ez miben más. Hát, elég sok mindenben. A falak sötétkékek, a szürke bútorok máshogy vannak elhelyezve, mint Aprilében, sőt ebben egy heverő is volt. Ez volt, ami leginkább megragadta a figyelmem.
-Heverő? -ezt roppant furcsának találtam.
-Josh hülyesége -vonta meg a vállát.
Annie felkuncogott, s Rob is mosolygott ezen.
Átmentünk a szemben lévő szobába. Az volt a hálószoba. Látszott, hogy a szoba két friss szerelmesé, mert az egész olyan... szexi és szerelmes volt. Tüzes, és ezt szó szerint kell érteni. A falak vörösre voltak festve, és az egész szoba ebben a színben pompázott. Vörös ágytakaró, mécsestartók, gyertyák, vázák ( benne vörös rózsák ), függöny, díszek. A falakon a képek... Minden erről szólt. Igazán meleg, fülledt és erotikus volt. Az emberben felébred a vágy, főleg amikor meglátja az ággyal szemben lévő, méretes tükröt. Robra pillantottam, akinek hasonló dolgok járhattak a fejében, abból ítélve, ahogy rám nézett és megnyalta a száját. Meglepett a dolgozószobák érettsége és hűvössége után ez a fiatalos, érzelmes külső.
April elpirult fürkésző szemeink láttán.
-Tudom, tudom.
Annie szintén kissé zavartnak tűnt.
Kiléptünk a folyosóra. Már indultam volna a másik szobába, amikor April megállított:
-Be van zárva. A szoba teljesen üres. Azaz nem üres, mert jelenleg tárolásra használjuk. De még nem rendeztük be. Ez lenne...
Elmosolyodtam. -A gyerekszoba?
Bólintott. Magamhoz öleltem, s a fülébe suttogtam, hirtelen meghatottságomban:
-Annyira boldog vagyok, hogy látom, minden összejött neked.
-Köszönöm!
Homlokon pusziltam, majd elváltunk. Rob és Annie pár lépésre tőlünk a folyosó falán lévő képeket és díszeket nézte.
-Ezek gyönyörűek! -mondta elismerően Annie. A gyöngyből készített díszekre mutatott.
-Kösz.
-Tényleg, ez a lakás eszméletlen... Csodálatos -mondtam, s Rob egyetértően bólintott.
-Rachelnek igaza van. Nagyon szép.
-És a fürdőszoba? -kérdezte hirtelen Annie.
Valóban, a fürdőszobában még nem jártunk. April intett a fejével,hogy a folyosó végén lévő ajtó mögött rejtőzik a fürdő. Bementünk, s nem csalódtunk. A szoba türkizben játszott, valóságos víz alatti mese birodalom tárult mohó szemeink elé. Halak, medúzák, polipok és más vízi élőlények köszöntek vissza ránk.
-Oké, ennyi bőven elég volt a szépérzékemnek -nevettem fel.
Nagyot nevettünk ezen. A nevetés azonban még hangosabb lett, amikor Rob hozzá tette:
-Egész évre.
A nevetésre bejött Josh is. Kissé felkúszott a szemöldöke Rob láttán, de jól leplezte csapongó érzelmeit. Azokat az érzelmeket, amik akaratlanul is elöntik az embert, ha egy sztárral, vagy hasonlóval találkozik.
Elsőként hozzám lépett.
-Rachel, csodásan nézel ki. Szia,édesem! -megölelt, egy puszit is adott.
-Te is Mr.Eszméletlenjóalakásom!
Kuncogott egyet,majd egy gyors puszit adott Annie felé nyújtott arcára.
-Kislány, hová szépülsz még?
-Az ember sosem lehet elég szép.
Felnevettünk. Aztán már nem volt kit csókolgatnia és dicsérgetnie, szembe kellett néznie Robbal. Tudtam mit érez, és nem irigyeltem.
-Josh Page vagyok. Örülök,hogy megismerhetlek -nyújtotta felé a jobbját.
-Örvendek. Robert Pattinson vagyok.
Megdermedt a levegő. Senki nem szólt, a levegő feszülten vette körbe mozdulatlan alakunkat. Nem tudtam mire vélni ezt a nyomasztó hallgatást, de nem volt merszem megszakítani. Aztán egyszer csak kitört a nevetés Joshból és Robból is. Olyan volt, mintha egymás gondoltaiban olvasnának, s így jutottak volna az elhatározásra, hogy a némaság után felszabadult nevetésük rázza meg a levegőt. Josh barátságosan ráütött Rob vállára, ő pedig viszonzásképp belebokszolt az oldalába. Aprilre pillantottam, aki szintén nem értette mi folyik itt, de egyértelműen elégedett volt a történésekkel. Annie mellém perdült, lelkesen suttogta a fülembe:
-Ne értetlenkedj annyit, Anya! Ez azt jelenti, mostantól barátok.
Kérdőn pislogtam rá, de pár pillanat múlva megértettem. Annienek igaza volt. Most kötöttek életre szóló barátságot.
Az események felpörögtek, Josh Aprilbe karolva kisétált a fürdőből, Rob mellém lépett és egy édes, pajkos csókot nyomott az ajkaimra. Kábultan viszonoztam. Mi is kimentünk, Annie mosolyogva követte boldog-értetlenkedő párosunkat. Mire feleszméltem a nappali éles fényei vettek körbe, a tömeg magába szippantott. A társaság jókedve határtalan volt, a buli rendesen beindult azalatt, amíg mi a lakás szemügyrevételével voltunk elfoglalva. Váratlanul elhalkult az emberek izgatott, vidám fecsegése és April tisztán csengő hangja töltötte be a teret.
-Hé,emberek egy kis figyelmet kérek! Szeretnék beszédet mondani!
Annievel másnap délelőtt beugrottunk a Plazaba. Valami csinos kis ruhát akartunk venni, Aprilék bulijára. Annie szerelésével nem volt sok gondunk. Valamelyik magazinban kinézett egy fekete, halványan csillogó csőfarmert, amit meg is vettünk. Találtunk hozzá egy padlizsánlila, hosszú ujjú, garbós felsőt, és választott hozzá egy fekete fülbevalót, gyűrűt és nyakláncot. Olyan édes volt, ahogy habozott. Hogy nem áll jól neki, és hogy a lila nem is divatos... Ha az én szememmel látta volna magát! Szőke haja lágyan hullott a vállára, kék szeme ragyogott sima, selymes arcán. Tökéletes alkata volt, és sugárzott belőle az őszinte, tiszta, természetes báj. A ruha nagyon csinos volt, jól állt neki. Mondtam neki, hogy vegye fel hozzá a fényes, fekete bokacsizmáját, a haját pedig süsse be. Végre tetszett neki valami!
Nekem nehezebb dolgom volt. Egyik ruha sem tetszett mindkettőnknek, így csak két órányi keresgélés után, egy eldugott butikban találtuk meg a megfelelő ruhát. Térdig érő, hosszú ujjú, testre simuló ruha, méregzöld, elnyújtott fekete körökkel. Az anyaga csodás volt, kényelmes és az alkalomhoz illő. Annie azt mondta:
-Úristen! Úgy nézel ki benne, mint egy görög istennő!
Persze, persze ez túlzás, de akkor is aranyos volt tőle.
Vettünk hozzá egy bokacsizmát, egy egyszerű, de csinos fekete gyűrűt, és egy nagy, fekete karika fülbevalót.
Annie azt mondta kivasalja a hajam ( szögegyenesre, természetesen ), a tetejét feltupírozza és egy fekete hajráffal kiegészíti. Szinte végig erről beszélt. Alig várta a bulit.
Robnak vennünk kellett egy nyakkendőt és néhány új zoknit. Ez, plusz még a képkeret ( ami azért kellett, hogy Annie saját készítésű képét beletegyük, amit majd Aprilnek és Joshnak ad eljegyzési ajándékként ), a pezsgő, és a Robtól és tőlem származó fényképalbum elvette az időt. Robnak azt mondtuk ebédre hazaérünk. Na, ebből az lett, hogy három órára beestünk a lakás ajtaján. Rob imádnivaló mosollyal az arcán dorgált meg minket, hogy ennyit késtünk, de nem haragudott. Volt annyira élelmes, hogy megebédelt.
-Lányok ha vásárolni mennek... Még szerencse, hogy sérült vagyok, különben én is mehettem volna veletek! -jegyezte meg szarkasztikusan.
Annie nem volt rest és vissza vágott:
-Ne is reménykedj! Ti férfiak, sosem lehettek olyan kiváltságos helyzetben, hogy velünk, nőkkel, gyertek vásárolni!
Mondanom sem kell, hogy jót nevettünk ezen.
A hajamat igazgattam a tükör előtt, Rob a nappaliban telefonált a szüleinek, már csak Annie hiányzott. Őt azonban felhívta Amy, s még mindig beszéltek. Igen,még mindig, ugyanis a hívás tíz perccel ezelőtt érkezett. Amy és Sue nem örült túlzottan ennek a bulinak, ez ugyanis azt jelentette, hogy Annie nem lesz velük az újévi bulin. Annie viszont nem bánkódott, úgy döntött neki most ez a fontosabb. És sajnos, tudtam miért. Ez a buli nemcsak egyszerű baráti összejövetel volt. Amikor felhívtam Aprilt a meghívó miatt, keményen közölte, hogy itt az ideje, hogy bemutassam Robot a barátaimnak, úgy, mint a társamat.
April két bulit szervezett. Az egyikre a legszűkebb baráti és ismerősi körünket hívta meg, csupa olyanokat, akiket ismertem, akikhez valamilyen szintem közöm volt. Igazából ez csakis miattam és Rob miatt volt. Az igazi buli, az új év második napján lesz. April ide hívta meg a nagy társaságot, Josh baráti körét és rengeteg munkatársát. Ez amolyan előbuli volt, azt mondta " bemelegítés a verseny előtt " . Ő nagyszerű ötletnek találta, hogy nem is tudom hány legyet ütünk egy csapásra. Eljegyzés, új lakás, új év és a mi kapcsolatunk. Hiába próbáltam lebeszélni erről, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Ő már eldöntötte. Sammel megvitatta a dolgot és ő is szuper ötletnek találta, azt ami szerintem az év legnagyobb marhasága volt. Igen, ezt most már bátran kijelenthetem.
Nem mertem rögtön Robbal beszélni erről. Inkább Anniehez fordultam. A " kis áruló " egyet értett a barátnőimmel. Szerinte is eljött az idő.
Honnan is tudhatnák? Ők ezt nem érthetik.
De nem volt más választásom. Ragaszkodtak a döntésükhöz, nekem pedig nem volt kibúvom. Meg kellett beszélnem Robbal az " összeesküvést " . Robnak sem fűlött hozzá jobban a foga, de belátta, hogy nincs más választásunk. Eljött az idő.
Rob átkarolta a derekamat, ajkát a fülemre tapasztotta.
-Ugye tudod, hogy gyönyörű vagy?
-Te meg elfogult! -nevettem.
-Kizárt -mosolygott ő is.
Lehelete csiklandozta a fülemet. Gyorsabban dobogó szívvel fordultam felé, majd ajkaimat az övéihez szorítottam. Ajka maga volt a vágy.
Lassan váltunk el. Fejemet a mellkasának döntöttem.
-De talán még sem kéne így jönnöd -gondolkodott el.
-Miért nem? -értetlenkedtem.
-A végén még valaki lecsap a kezemről.
Felemelkedtem, mosollyal az arcomon néztem a szemébe.
-Nincs férfi a Földön,aki lecsaphatna a kezedről.
De van. Egy valaki. Ian -a rémület szétáradt a testemben, szinte sokkot kaptam.
Rob nem vett belőle észre semmit, csak mosolygott, imádott, szívből jövő mosolyával. Zavartan a hajamba túrtam és kissé idegesen szóltam neki, miközben már el is indultam a háló felé:
-Valami eszembe jutott. Mindjárt jövök.
-Oké, addig felhívom Lizzyéket.
-Persze, nyugodtan -természetellenes mosollyal feleltem Rob őszinte mosolyára.
Besiettem a hálószobámba, s egyből a ruhásszekrény elé vetettem magam. Kitártam a faajtót és keresgélni kezdtem a vállfák között. A szekrény végében találtam meg a keresett kabátot. Egy átlátszó ruhazsákban volt. Kivettem, a ruhazsákot a földre dobtam. Átkutattam a bal zsebét. Semmi! Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben. Talán útközben kiesett a zsebemből. A jobb zseb után nyúltam... És benne volt. Remegő kézzel vettem ki a kis, vörös üdvözlőkártyát, amin három szó állt, cirka betűkkel: " A legjobb anyának. " . Először összegyűrtem, aztán apró darabokra tépkedtem a tiszta szívemből gyűlölt emléket. Nem! Nem akarom! Soha többet!
Szédelegve álltam fel, kezemben a papírcafatkákkal. Bevágtam a szobában lévő apró szemetesbe, majd felvettem a földről a ruhazsákot és szépen beletettem a kabátot, vállfástul. Bezártam a szekrényt, a ruhazsákot a karomra vettettem. Kifelé menet megláttam magam a fésülködőasztal tükrében. A szemem sarkában elkenődött a fekete szemfesték, az alattomban kicsorduló könnyektől. Letettem a kabátot, leültem és megigazítottam. A szívem zakatolt, a gondolataim össze-vissza cikáztak. Nem hagyott nyugtot Ian, s a " majdnemcsók " . A bűntudat nem félt újra meglátogatni. S nem hagyta, hogy ne nyissak neki ajtót -bejött ő engedély nélkül is.
-Anya? -Annie lépett be a szobába.
-Sikerült letenni a telefont? -viccelődtem.A hangomban hazug vidámság csendült.
-Ezek szerint. Mehetünk?
-Igen, csak beugrott, hogy el kéne vinni ezt a kabátot a tisztítóba.
-Most?
-Nem, dehogy. Ráér. Csak ne felejtsük el!
-Oké.
Annie felkapta a kabátot, és kiment a szobából. Újra a tükörre pillantottam. Felfordult a gyomrom attól, akit benne láttam.
Rob kelletlenül támaszkodott a mankójára. Annienek és nekem körülbelül fél óránkba tellett rábeszélnünk, hogy hozza. Makacskodott, de hát mit is vártam tőle? A szokásos férfiúi büszkesége.
Annie a jobb oldalán feszített, arca ragyogott a boldogságtól. Mióta megtudta, hogy hármasban megyünk erre a partira, s hogy az emberek megtudják, hogy Rob az apja, ilyen volt. Rob arca komoly volt, úgy tűnt koncentrál valamire. Bár tudnám mi jár a fejében!
-Rachel! -tárta szélesre az ajtót April. Az arcán széles, vidám mosoly terült el.
Kilépett a lépcsőházba, s azonnal a karjaiba vont. Szorosan magához ölelt, majd puszit nyomott az arcomra. Robhoz lépett, s mivel nem akarta megölelni ( aggódott a baleseti sérülései miatt ), csak egy puszit adott neki. Rob kedvesen viszonozta. April tovább suhant, megölelte Anniet és homlokon csókolta.
-Nagyon örülök, hogy eljöttetek. Isten hozott benneteket szerény hajlékunkban! -mondta ceremónikusan, majd beljebb invitált bennünket.
A lakás fantasztikus volt. Mindig is tetszettek a tetőtéri lakások, s ezzel sem voltam másképp. A falak világosra voltak festve, a padlót hatalmas, puha szőnyegek borították. A nagy ablakokat vékony organza függönyök fedték. A berendezés nem is lehetett volna " Aprilesebb és Joshosabb " . Letisztult formák, egyszerű anyagok. A falakon modern festmények voltak, a sarkokban növények álltak. Az előszobából nyílt a nappali. A nappalitól balra volt a terasz, jobbra pedig egy folyosó nyílt. Balra és jobbra két ajtó, a folyosó végén egy.
-Vegyétek le a kabátjaitokat! -utasított minket még mindig mosolyogva.
Mi szó nélkül engedelmeskedtünk, levettük kabátjainkat és kibújtunk cipőinkből. Segítettem Aprilnek elrakni a cuccainkat, majd bementünk a nappaliba. A szoba tömve volt emberekkel.
-April! -kiáltottuk Robbal egyszerre.
-Nyugi, ennyi az összes.
-Ennyi? -kérdeztem. -April!
-Nyugi -ismételte halálos nyugodtsággal.
A vendégek Joshsal voltak elfoglalva, aki éppen a plazmán mutogatott valamit. Nekünk háttal álltak, nem figyeltek ránk, hál' Istennek!
April bekormányzott minket a nappali egy olyan részébe, amit az előszobából nem lehetett látni. A konyha és az étkező volt az, egybeépítve. A pultnál egy mixer állt, unottan kutyulgatott valamit.
-Pete! Három pezsgőt!
-Melyikből? -kérdezett vissza, még mindig unott arccal.
-A legjobból, természetesen.
-És velem mi lesz? -kérdezte felháborodva Annie.
-Egy kóla? -találgatott Rob.
-Ha-ha.
-Rachel? -kérdezte April.
-Egy kis pezsgő mehet.
Annie az égnek emelte a szemét, de elégedetlensége azon nyomban eltűnt, mihelyst a kezében tartotta a pezsgős poharat. Koccintottunk, s egy hajtásra megittuk a pezsgőt. Mindenki, kivéve Annie. Ő lassan kortyolgatta, minden cseppjét kiélvezte. És neki volt igaza. A pezsgő ritka jó volt.
-Jaj, én hülye most látom, hogy cuccotok van. Gyertek,tegyétek le a dolgozószobámban.
-Igazából ez a tiétek -nyújtottam felé a méretes tasakot. -Egy kis apróság a ház urának és úrnőjének.
-Az ifjú párnak -tette hozzá Rob.
-Óh, kösz szépen. Édesek vagytok, nem kellett volna. Köszönjük!
Még néhány jókívánság, puszi puszi hátán, majd átsurrogtunk a nappaliból nyíló folyosó, bal oldalán lévő, első szobájába.
-Ez az én dolgozószobám.
-A tiéd? -kérdeztem.
-Igen. A szomszéd szobában van Joshé.
Letettük az ajándékokat, majd egy-két percet elidőztünk a komoly, nekem kissé túl komoly munkaszobában. A falak halványlilára voltak festve, a bútorok feketék és masszívak voltak. Sehol egy kép, egy dísztárgy, csak néhány növény csücsült a szekrények tetején.
Átmentünk a másik helyiségbe. Kíváncsian néztem körbe, ez miben más. Hát, elég sok mindenben. A falak sötétkékek, a szürke bútorok máshogy vannak elhelyezve, mint Aprilében, sőt ebben egy heverő is volt. Ez volt, ami leginkább megragadta a figyelmem.
-Heverő? -ezt roppant furcsának találtam.
-Josh hülyesége -vonta meg a vállát.
Annie felkuncogott, s Rob is mosolygott ezen.
Átmentünk a szemben lévő szobába. Az volt a hálószoba. Látszott, hogy a szoba két friss szerelmesé, mert az egész olyan... szexi és szerelmes volt. Tüzes, és ezt szó szerint kell érteni. A falak vörösre voltak festve, és az egész szoba ebben a színben pompázott. Vörös ágytakaró, mécsestartók, gyertyák, vázák ( benne vörös rózsák ), függöny, díszek. A falakon a képek... Minden erről szólt. Igazán meleg, fülledt és erotikus volt. Az emberben felébred a vágy, főleg amikor meglátja az ággyal szemben lévő, méretes tükröt. Robra pillantottam, akinek hasonló dolgok járhattak a fejében, abból ítélve, ahogy rám nézett és megnyalta a száját. Meglepett a dolgozószobák érettsége és hűvössége után ez a fiatalos, érzelmes külső.
April elpirult fürkésző szemeink láttán.
-Tudom, tudom.
Annie szintén kissé zavartnak tűnt.
Kiléptünk a folyosóra. Már indultam volna a másik szobába, amikor April megállított:
-Be van zárva. A szoba teljesen üres. Azaz nem üres, mert jelenleg tárolásra használjuk. De még nem rendeztük be. Ez lenne...
Elmosolyodtam. -A gyerekszoba?
Bólintott. Magamhoz öleltem, s a fülébe suttogtam, hirtelen meghatottságomban:
-Annyira boldog vagyok, hogy látom, minden összejött neked.
-Köszönöm!
Homlokon pusziltam, majd elváltunk. Rob és Annie pár lépésre tőlünk a folyosó falán lévő képeket és díszeket nézte.
-Ezek gyönyörűek! -mondta elismerően Annie. A gyöngyből készített díszekre mutatott.
-Kösz.
-Tényleg, ez a lakás eszméletlen... Csodálatos -mondtam, s Rob egyetértően bólintott.
-Rachelnek igaza van. Nagyon szép.
-És a fürdőszoba? -kérdezte hirtelen Annie.
Valóban, a fürdőszobában még nem jártunk. April intett a fejével,hogy a folyosó végén lévő ajtó mögött rejtőzik a fürdő. Bementünk, s nem csalódtunk. A szoba türkizben játszott, valóságos víz alatti mese birodalom tárult mohó szemeink elé. Halak, medúzák, polipok és más vízi élőlények köszöntek vissza ránk.
-Oké, ennyi bőven elég volt a szépérzékemnek -nevettem fel.
Nagyot nevettünk ezen. A nevetés azonban még hangosabb lett, amikor Rob hozzá tette:
-Egész évre.
A nevetésre bejött Josh is. Kissé felkúszott a szemöldöke Rob láttán, de jól leplezte csapongó érzelmeit. Azokat az érzelmeket, amik akaratlanul is elöntik az embert, ha egy sztárral, vagy hasonlóval találkozik.
Elsőként hozzám lépett.
-Rachel, csodásan nézel ki. Szia,édesem! -megölelt, egy puszit is adott.
-Te is Mr.Eszméletlenjóalakásom!
Kuncogott egyet,majd egy gyors puszit adott Annie felé nyújtott arcára.
-Kislány, hová szépülsz még?
-Az ember sosem lehet elég szép.
Felnevettünk. Aztán már nem volt kit csókolgatnia és dicsérgetnie, szembe kellett néznie Robbal. Tudtam mit érez, és nem irigyeltem.
-Josh Page vagyok. Örülök,hogy megismerhetlek -nyújtotta felé a jobbját.
-Örvendek. Robert Pattinson vagyok.
Megdermedt a levegő. Senki nem szólt, a levegő feszülten vette körbe mozdulatlan alakunkat. Nem tudtam mire vélni ezt a nyomasztó hallgatást, de nem volt merszem megszakítani. Aztán egyszer csak kitört a nevetés Joshból és Robból is. Olyan volt, mintha egymás gondoltaiban olvasnának, s így jutottak volna az elhatározásra, hogy a némaság után felszabadult nevetésük rázza meg a levegőt. Josh barátságosan ráütött Rob vállára, ő pedig viszonzásképp belebokszolt az oldalába. Aprilre pillantottam, aki szintén nem értette mi folyik itt, de egyértelműen elégedett volt a történésekkel. Annie mellém perdült, lelkesen suttogta a fülembe:
-Ne értetlenkedj annyit, Anya! Ez azt jelenti, mostantól barátok.
Kérdőn pislogtam rá, de pár pillanat múlva megértettem. Annienek igaza volt. Most kötöttek életre szóló barátságot.
Az események felpörögtek, Josh Aprilbe karolva kisétált a fürdőből, Rob mellém lépett és egy édes, pajkos csókot nyomott az ajkaimra. Kábultan viszonoztam. Mi is kimentünk, Annie mosolyogva követte boldog-értetlenkedő párosunkat. Mire feleszméltem a nappali éles fényei vettek körbe, a tömeg magába szippantott. A társaság jókedve határtalan volt, a buli rendesen beindult azalatt, amíg mi a lakás szemügyrevételével voltunk elfoglalva. Váratlanul elhalkult az emberek izgatott, vidám fecsegése és April tisztán csengő hangja töltötte be a teret.
-Hé,emberek egy kis figyelmet kérek! Szeretnék beszédet mondani!
2010. május 9., vasárnap
32.rész
Windsor Road Nw.32 2/2
Csengettek. Megint. És megint.
-Megyek már! -kiáltottam kissé bosszankodva, miközben a bejárati ajtó felé trappoltam.
Útközben felkaptam a kulcsot, s mire oda értem már nyitottam is. Odakintről izgatott fecsegés hallatszott, halk, de annál vidámabb nevetésekkel fűszerezve.
Meglepődni sem tudtam, mert amint kinyitottam az ajtót, az egyik fiatal nő sikítani kezdett.
-Lucy! Lucy! Nyugi, elég már! -csitítgatta fülig pirulva, a mellette álló fiatal, csinos nő. Elkapta a másik hadonászó kezét, majd elkezdte szorongatni, miközben továbbra is csitította. Mindenféle eredmény nélkül.
Levegő után kapkodtam, és hátrálni kezdtem. Mi folyik itt? Kik ezek? És legfőképp: mit akarnak?
Már azon voltam, hogy egyszerűen fogom magam, bemegyek és az orrukra csapom az ajtót, amikor beugrott miért lehetnek itt.
Úristen, mi van ha ezek Rob rajongói? Ha valahogy megtudták, hogy ő itt van és eljöttek, hogy találkozzanak vele?
Végre valahára a sikítórohamot kapó nő abbahagyta az üvöltést, már nem toporgott és csapkodott a kezével a levegőben.
-Istenem, istenem! -mondogatta helyette, s már azon volt, hogy a nyakamba ugorjon, de szerencsémre a társa megfogta a kezét, és visszarántotta. Szigorú pillantást lövellt felé, majd egy újabb rohamot megelőzendő beszélni kezdett:
-Janine Gauiter vagyok. Ő pedig Lucy Caboth. Most költöztünk ide Chicagoból. A szomszédban fogunk lakni. Szerettünk volna beköszöni.
-Istenkém, édes istenkém, el sem hiszem! Maga a híres-neves Rachel McAchlen a szomszédunk! Az egyik kedvenc íróm! Hát nem hihetetlen? Istenem, de klassz!!! -tapsikolt óriási mosoly kíséretében a Lucy nevű nő.
-Tessék? -kérdeztem kissé meglepődve. -Ismernek? Olvastak?
-Persze, persze -kezdte Lucy. -Mondom, mondom, hogy maga az egyik kedvenc íróm! Imádom, ahogy ír, egyszerűen varázslatos! Annyira jó, ahogy leírja a történéseket és...
-Elég Lucy! Hagyd szóhoz jutni őt is... -suttogta Janine. A füle égett.
-Ó, semmi baj ,igazán. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ugye nem baj,ha tegeződünk?
-Nem, dehogy, istenem! Micsoda megtiszteltetés! -ujjongott Lucy, és most semmi nem állíthatta meg abban, hogy átöleljen.
-Lucy! -szóltam kissé elpirulva .Lassan kezdett megfojtani. Janine segítségével leszereltük rólam, így végre fellélegezhettem.
-Én is nagyon örülök -nyújtotta a kezét Janine. Kezet fogtunk és egymásra mosolyogtunk.
-Szóval... -túrtam a hajamba. Úgy látszik kezdek átvenni bizonyos szokásokat Robtól. Ajjaj!
Lenne kedvetek bejönni és meginni egy kávét? -ajánlottam.
-Köszönjük -mondta Janine, majd megfogta Lucy kezét, és követtek a lakásba.
Bezártam az ajtót, aztán utánuk mentem a nappaliba .Annie ott olvasgatott, szóval fel kellett állítanom, hogy bemutatkozzon. Miután ezt gyorsan (bár újabb sikításokkal megspékelve) lezavartuk, Annie elment kávét főzni, s szólni Robnak az új helyzetről. Én leültem a kanapéra újdonsült szomszédaimmal, s kérdezgetni kezdtem őket.
-Szóval Chicago.. .Hogy éreztétek ott magatokat?
-Nagyon jól -mondta Janine. -Chicago mesés város, színes, gazdag és pörgős... De pont ezért lett elegünk belőle. Néhány éve már ott éltünk, és túl sok volt a nyüzsgésből. Nyugalmat akartunk, csendet, biztonságot. És erre a legalkalmasabb hely egy kisváros. Lucynek van egy ingatlanos ismerőse, ő kezdett el megfelelő helyet keresni...
-És hát, ez lett belőle -fejezte be Lucy. -Mondjuk ha tudom, hogy te itt laksz, akkor egyből ide jöttünk volna!
-Oh -ennyit bírtam kinyögni.
Pár pillanatig feszült csend honolt a szobában, majd újabb kérdést tettem fel.
-És Edmonton? Mi a véleményetek róla?
-Amit eddig láttunk belőle, nagyon klassz. Pár hétig még a berendezkedéssel leszünk elfoglalva, de utána bejárjuk a várost! -mondta Janine.
-Körbevezethetnél minket! -kiáltotta Lucy. -Te mégiscsak jobban ismered a várost, és tuti, hogy jó idegenvezető lennél!
-Hát... -dadogtam. -Végülis... Oké.
Lucy felkiáltott örömében. Janine nagyon zavartnak tűnt, a fejét sután lehajtotta.
Annie behozta a kávét, s hozott tejet, tejszínt, tejszínhabot, cukrot, apró kávéhoz való süteményt és csokoládét. Segítettem neki kiönteni a csészékbe a még gőzölgő italt, majd szalvétákat és kanalakat osztottam. Amíg Lucy és Janine az ízesítéssel volt elfoglalva, Anniehez hajoltam és suttogva megkérdeztem:
-Rob?
-Aludt amikor bementem. De hagytam neki egy üzenetet, hogy semmiképp ne jöjjön ki, amíg nem szólunk.
-Oké. Kösz.
Annie leült mellém és vett egyet a kávéscsészékből. Követtem példáját, én is vettem egyet, öntöttem bele egy kis tejet és vettem a csokis sütiből.
Néhány percig némán eszegettünk és kortyolgattuk a kávét, majd újból faggatni kezdtem őket.
-És mivel foglalkoztok?
-Fordítással -szólt Janine. -Nyilván rájöttetek, hogy francia vagyok. Franciaországban születtem, ott is éltem 15 éves koromig. Utána költöztünk Amerikába. Itt meg... Több mint 10 városban laktam, három év alatt. Egyfolytában költözött a családom, az apám állása miatt... Angolul már korábban is tudtam és németül is. Amikor idejöttünk megtanultam spanyolul.
-Azta! -ájuldozott Annie. -Francia, angol, német, spanyol...
-És most tanulok japánul -tette hozzá Janine.
-Wow!
-Ennyire szereted a nyelveket? -kérdeztem.
-Igen, nagyon. És úgy gondolom ennek mindig jelentősége lesz .Mindig lesz szükség fordítókra, szóval mindig lesz állásom. Nagyon praktikus. Persze nem csak ezért... Imádom a különböző kultúrákat, és a nyelv az egésznek a gyökere... Megismerni egy más világot, nagyon felemelő érzés számomra.
-Hát igen, rengeteget foglalkozik ilyesmikkel -fűzte hozzá Lucy fintorogva.
-És te mivel foglalkozol?
-Pincérnő vagyok. Persze, most nincs állásom, de majd szerzek valamit.
-Az egyik barátnőm pincérnő, ha akarod szólok neki, hogy kérdezze meg kell-e valaki abba a bárba -ajánlottam fel.
-Megtennéd? Ez nagyon kedves tőled. Tök jó lenne! -lelkesedett Lucy.
-Természetesen.
Szikrázó mosoly érkezett válaszul.
-Olyan jó, hogy együtt laktok! -fecsegett Annie. -Legjobb barátnők vagytok és együtt laktok! Tök szuper lenne, ha a suli után összeköltöznék a barátaimmal .Mindennap csajbuli lenne.
-Igazából mi nem legjobb barátnők vagyunk... -kezdte Janine.
-Hanem? -értetlenkedett Annie. -Te Gautier vagy, ő meg Caboth. Testvérek nem lehettek. Vagy örökbefogadták valamelyikőtöket? Lucyt? -találgatott.
-Nem -jelentette ki kissé habozva Janine. Lopva Lucyre pillantott, aki aprót bólintott.
-Mi... együtt vagyunk.
Sem Annie, sem én nem értettük, hogy mire gondol. Együtt vannak? Hát persze, hiszen egy lakásban laknak!
-Egy pár vagyunk -tette hozzá Lucy, hogy világos legyen miről van szó.
Annie épp az utolsó kortynál tartott a kávéjában, amikor Lucy ezt közölte velünk. Fuldokolni kezdett, én pedig a döbbenettől megbénítva, fáziskéséssel fordultam felé, és kezdtem el ütögetni a hátát. Egy-két percig még fuldoklott, majd végre levegőhöz jutott .Az arca tűzpiros volt, és nem hiszem, hogy erről csak a köhögés tehetett.
Teljesen meg voltam döbbenve a hír hallatán. És biztosra vettem, hogy ez látszik is rajtam. Mekkora égés! Közlik velünk, hogy leszbikusok vagy tudomisén mik, erre Annie félrenyel én meg tátott szájjal bámulok rájuk. Ennél rosszabbul már nem is reagálhattunk volna a hírre.
-Öööö... -vágtam bele elvörösödve. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni! -Szóval... leszbikusok vagytok?
Puff neki. Most már úgyis mindegy.
Lucy megrázta a fejét, Janine meg bólintott. Nem tudtam mihez kezdjek.
-Lucy biszexuális, csak én vagyok leszbikus -magyarázta Janine.
-Ó! -ennyit tudtunk kinyögni Annievel.
Mégis mit mondjunk erre? Mit tegyünk? Már az is csoda, hogy nem üldöztük el őket azzal, hogy ilyen idétlenül reagáltunk arra, hogy egy párt alkotnak.
-Ez... érdekes. Még sosem...
-Volt leszbi pár a szomszédod? -viccelődött Lucy.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy így fogják fel a dolgot. Nem haragszanak vagy sértődnek meg azért, hogy így állunk hozzájuk. Gondolom, általában így fogadják az emberek a hírt, hogy két nő egy párt alkot. Hirtelen elfogott a részvét, hogy így kell élniük. Nekem semmi problémám nem volt a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal, csupán meglepődtem, hogy ők azok. Nem volt mindennapi, hogy ilyen emberekkel találkozom.
-Nem, az sem volt -mondtam kedvesen. -De én arra gondoltam, hogy senkit nem ismerek aki más lenne -nyomtam meg a más szót.
-Értjük -mondta Janine. Kedvesen rám mosolygott.
-De gratulálok!
-Mihez? -csodálkoztak mindketten.
-Ahhoz, hogy döntöttek. Hogy kiáltatok az érzéseitek mellett, hogy felvállaltátok ezt a nemmindennapi kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz. Vagy legalábbis el tudom képzelni.
-Köszönjük!- Janinet teljesen meghatották a szavaim.
-Én elfogadom ezt, és titeket is támogatlak! Csak... meglepődtem. De kérlek ne haragudjatok rám ezért!
-És rám sem! Nem akartalak megbántani titeket! -suttogta Annie szégyenkezve.
Megfogtam a kezét és halványan rámosolyogtam.
-Ugyan! -legyintett Janine. -Nem haragszunk mi. Igazad van, hogy az emberek többségében negatívan állnak a kapcsolatunkhoz. Már megszoktuk.
-Nagyon sajnálom.
-Nem kell. Ez vele jár. Benne van a szerződésben.
-Tényleg minden elismerésem.
Halkan nevetett.
Lucy, szinte csak magának mormogta:
-Az emberek már csak ilyenek. Kikezdik azt, ami nem normális a véleményük szerint. Nem tudják elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne.
Akaratlanul is Robbal való kapcsolatom jutott az eszembe. Nem fognak elfogadni minket. Nem fogják tudni elviselni, hogy engem választott. Hogy is tehetnék? Nálam csak jobbat találhatna.
Hát tényleg nincs remény?
Csengettek. Megint. És megint.
-Megyek már! -kiáltottam kissé bosszankodva, miközben a bejárati ajtó felé trappoltam.
Útközben felkaptam a kulcsot, s mire oda értem már nyitottam is. Odakintről izgatott fecsegés hallatszott, halk, de annál vidámabb nevetésekkel fűszerezve.
Meglepődni sem tudtam, mert amint kinyitottam az ajtót, az egyik fiatal nő sikítani kezdett.
-Lucy! Lucy! Nyugi, elég már! -csitítgatta fülig pirulva, a mellette álló fiatal, csinos nő. Elkapta a másik hadonászó kezét, majd elkezdte szorongatni, miközben továbbra is csitította. Mindenféle eredmény nélkül.
Levegő után kapkodtam, és hátrálni kezdtem. Mi folyik itt? Kik ezek? És legfőképp: mit akarnak?
Már azon voltam, hogy egyszerűen fogom magam, bemegyek és az orrukra csapom az ajtót, amikor beugrott miért lehetnek itt.
Úristen, mi van ha ezek Rob rajongói? Ha valahogy megtudták, hogy ő itt van és eljöttek, hogy találkozzanak vele?
Végre valahára a sikítórohamot kapó nő abbahagyta az üvöltést, már nem toporgott és csapkodott a kezével a levegőben.
-Istenem, istenem! -mondogatta helyette, s már azon volt, hogy a nyakamba ugorjon, de szerencsémre a társa megfogta a kezét, és visszarántotta. Szigorú pillantást lövellt felé, majd egy újabb rohamot megelőzendő beszélni kezdett:
-Janine Gauiter vagyok. Ő pedig Lucy Caboth. Most költöztünk ide Chicagoból. A szomszédban fogunk lakni. Szerettünk volna beköszöni.
-Istenkém, édes istenkém, el sem hiszem! Maga a híres-neves Rachel McAchlen a szomszédunk! Az egyik kedvenc íróm! Hát nem hihetetlen? Istenem, de klassz!!! -tapsikolt óriási mosoly kíséretében a Lucy nevű nő.
-Tessék? -kérdeztem kissé meglepődve. -Ismernek? Olvastak?
-Persze, persze -kezdte Lucy. -Mondom, mondom, hogy maga az egyik kedvenc íróm! Imádom, ahogy ír, egyszerűen varázslatos! Annyira jó, ahogy leírja a történéseket és...
-Elég Lucy! Hagyd szóhoz jutni őt is... -suttogta Janine. A füle égett.
-Ó, semmi baj ,igazán. Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Ugye nem baj,ha tegeződünk?
-Nem, dehogy, istenem! Micsoda megtiszteltetés! -ujjongott Lucy, és most semmi nem állíthatta meg abban, hogy átöleljen.
-Lucy! -szóltam kissé elpirulva .Lassan kezdett megfojtani. Janine segítségével leszereltük rólam, így végre fellélegezhettem.
-Én is nagyon örülök -nyújtotta a kezét Janine. Kezet fogtunk és egymásra mosolyogtunk.
-Szóval... -túrtam a hajamba. Úgy látszik kezdek átvenni bizonyos szokásokat Robtól. Ajjaj!
Lenne kedvetek bejönni és meginni egy kávét? -ajánlottam.
-Köszönjük -mondta Janine, majd megfogta Lucy kezét, és követtek a lakásba.
Bezártam az ajtót, aztán utánuk mentem a nappaliba .Annie ott olvasgatott, szóval fel kellett állítanom, hogy bemutatkozzon. Miután ezt gyorsan (bár újabb sikításokkal megspékelve) lezavartuk, Annie elment kávét főzni, s szólni Robnak az új helyzetről. Én leültem a kanapéra újdonsült szomszédaimmal, s kérdezgetni kezdtem őket.
-Szóval Chicago.. .Hogy éreztétek ott magatokat?
-Nagyon jól -mondta Janine. -Chicago mesés város, színes, gazdag és pörgős... De pont ezért lett elegünk belőle. Néhány éve már ott éltünk, és túl sok volt a nyüzsgésből. Nyugalmat akartunk, csendet, biztonságot. És erre a legalkalmasabb hely egy kisváros. Lucynek van egy ingatlanos ismerőse, ő kezdett el megfelelő helyet keresni...
-És hát, ez lett belőle -fejezte be Lucy. -Mondjuk ha tudom, hogy te itt laksz, akkor egyből ide jöttünk volna!
-Oh -ennyit bírtam kinyögni.
Pár pillanatig feszült csend honolt a szobában, majd újabb kérdést tettem fel.
-És Edmonton? Mi a véleményetek róla?
-Amit eddig láttunk belőle, nagyon klassz. Pár hétig még a berendezkedéssel leszünk elfoglalva, de utána bejárjuk a várost! -mondta Janine.
-Körbevezethetnél minket! -kiáltotta Lucy. -Te mégiscsak jobban ismered a várost, és tuti, hogy jó idegenvezető lennél!
-Hát... -dadogtam. -Végülis... Oké.
Lucy felkiáltott örömében. Janine nagyon zavartnak tűnt, a fejét sután lehajtotta.
Annie behozta a kávét, s hozott tejet, tejszínt, tejszínhabot, cukrot, apró kávéhoz való süteményt és csokoládét. Segítettem neki kiönteni a csészékbe a még gőzölgő italt, majd szalvétákat és kanalakat osztottam. Amíg Lucy és Janine az ízesítéssel volt elfoglalva, Anniehez hajoltam és suttogva megkérdeztem:
-Rob?
-Aludt amikor bementem. De hagytam neki egy üzenetet, hogy semmiképp ne jöjjön ki, amíg nem szólunk.
-Oké. Kösz.
Annie leült mellém és vett egyet a kávéscsészékből. Követtem példáját, én is vettem egyet, öntöttem bele egy kis tejet és vettem a csokis sütiből.
Néhány percig némán eszegettünk és kortyolgattuk a kávét, majd újból faggatni kezdtem őket.
-És mivel foglalkoztok?
-Fordítással -szólt Janine. -Nyilván rájöttetek, hogy francia vagyok. Franciaországban születtem, ott is éltem 15 éves koromig. Utána költöztünk Amerikába. Itt meg... Több mint 10 városban laktam, három év alatt. Egyfolytában költözött a családom, az apám állása miatt... Angolul már korábban is tudtam és németül is. Amikor idejöttünk megtanultam spanyolul.
-Azta! -ájuldozott Annie. -Francia, angol, német, spanyol...
-És most tanulok japánul -tette hozzá Janine.
-Wow!
-Ennyire szereted a nyelveket? -kérdeztem.
-Igen, nagyon. És úgy gondolom ennek mindig jelentősége lesz .Mindig lesz szükség fordítókra, szóval mindig lesz állásom. Nagyon praktikus. Persze nem csak ezért... Imádom a különböző kultúrákat, és a nyelv az egésznek a gyökere... Megismerni egy más világot, nagyon felemelő érzés számomra.
-Hát igen, rengeteget foglalkozik ilyesmikkel -fűzte hozzá Lucy fintorogva.
-És te mivel foglalkozol?
-Pincérnő vagyok. Persze, most nincs állásom, de majd szerzek valamit.
-Az egyik barátnőm pincérnő, ha akarod szólok neki, hogy kérdezze meg kell-e valaki abba a bárba -ajánlottam fel.
-Megtennéd? Ez nagyon kedves tőled. Tök jó lenne! -lelkesedett Lucy.
-Természetesen.
Szikrázó mosoly érkezett válaszul.
-Olyan jó, hogy együtt laktok! -fecsegett Annie. -Legjobb barátnők vagytok és együtt laktok! Tök szuper lenne, ha a suli után összeköltöznék a barátaimmal .Mindennap csajbuli lenne.
-Igazából mi nem legjobb barátnők vagyunk... -kezdte Janine.
-Hanem? -értetlenkedett Annie. -Te Gautier vagy, ő meg Caboth. Testvérek nem lehettek. Vagy örökbefogadták valamelyikőtöket? Lucyt? -találgatott.
-Nem -jelentette ki kissé habozva Janine. Lopva Lucyre pillantott, aki aprót bólintott.
-Mi... együtt vagyunk.
Sem Annie, sem én nem értettük, hogy mire gondol. Együtt vannak? Hát persze, hiszen egy lakásban laknak!
-Egy pár vagyunk -tette hozzá Lucy, hogy világos legyen miről van szó.
Annie épp az utolsó kortynál tartott a kávéjában, amikor Lucy ezt közölte velünk. Fuldokolni kezdett, én pedig a döbbenettől megbénítva, fáziskéséssel fordultam felé, és kezdtem el ütögetni a hátát. Egy-két percig még fuldoklott, majd végre levegőhöz jutott .Az arca tűzpiros volt, és nem hiszem, hogy erről csak a köhögés tehetett.
Teljesen meg voltam döbbenve a hír hallatán. És biztosra vettem, hogy ez látszik is rajtam. Mekkora égés! Közlik velünk, hogy leszbikusok vagy tudomisén mik, erre Annie félrenyel én meg tátott szájjal bámulok rájuk. Ennél rosszabbul már nem is reagálhattunk volna a hírre.
-Öööö... -vágtam bele elvörösödve. Valahogy mégiscsak el kell kezdeni! -Szóval... leszbikusok vagytok?
Puff neki. Most már úgyis mindegy.
Lucy megrázta a fejét, Janine meg bólintott. Nem tudtam mihez kezdjek.
-Lucy biszexuális, csak én vagyok leszbikus -magyarázta Janine.
-Ó! -ennyit tudtunk kinyögni Annievel.
Mégis mit mondjunk erre? Mit tegyünk? Már az is csoda, hogy nem üldöztük el őket azzal, hogy ilyen idétlenül reagáltunk arra, hogy egy párt alkotnak.
-Ez... érdekes. Még sosem...
-Volt leszbi pár a szomszédod? -viccelődött Lucy.
Magamban hálát adtam az égnek, hogy így fogják fel a dolgot. Nem haragszanak vagy sértődnek meg azért, hogy így állunk hozzájuk. Gondolom, általában így fogadják az emberek a hírt, hogy két nő egy párt alkot. Hirtelen elfogott a részvét, hogy így kell élniük. Nekem semmi problémám nem volt a leszbikusokkal, melegekkel és biszexuálisokkal, csupán meglepődtem, hogy ők azok. Nem volt mindennapi, hogy ilyen emberekkel találkozom.
-Nem, az sem volt -mondtam kedvesen. -De én arra gondoltam, hogy senkit nem ismerek aki más lenne -nyomtam meg a más szót.
-Értjük -mondta Janine. Kedvesen rám mosolygott.
-De gratulálok!
-Mihez? -csodálkoztak mindketten.
-Ahhoz, hogy döntöttek. Hogy kiáltatok az érzéseitek mellett, hogy felvállaltátok ezt a nemmindennapi kapcsolatot. Tudom, hogy nagyon nehéz. Vagy legalábbis el tudom képzelni.
-Köszönjük!- Janinet teljesen meghatották a szavaim.
-Én elfogadom ezt, és titeket is támogatlak! Csak... meglepődtem. De kérlek ne haragudjatok rám ezért!
-És rám sem! Nem akartalak megbántani titeket! -suttogta Annie szégyenkezve.
Megfogtam a kezét és halványan rámosolyogtam.
-Ugyan! -legyintett Janine. -Nem haragszunk mi. Igazad van, hogy az emberek többségében negatívan állnak a kapcsolatunkhoz. Már megszoktuk.
-Nagyon sajnálom.
-Nem kell. Ez vele jár. Benne van a szerződésben.
-Tényleg minden elismerésem.
Halkan nevetett.
Lucy, szinte csak magának mormogta:
-Az emberek már csak ilyenek. Kikezdik azt, ami nem normális a véleményük szerint. Nem tudják elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy annak lennie kéne.
Akaratlanul is Robbal való kapcsolatom jutott az eszembe. Nem fognak elfogadni minket. Nem fogják tudni elviselni, hogy engem választott. Hogy is tehetnék? Nálam csak jobbat találhatna.
Hát tényleg nincs remény?
2010. május 2., vasárnap
31.rész
Mindenütt jó, de a legjobb otthon!
Az Edmontonba tartó utat végig aludtam. Kimerülten dőltem Robhoz, ő pedig készségesen álomba ringatott engem.
Csodálatos álmom volt. Újra 17 éves voltam, és újra abban a pubban voltam. Vele. Nosztalgiázásunk felkavarta a tudatalattimat, ezért bombázott az agyam ezekkel az emlékképekkel. De nem bántam, sőt boldogan mentem eléjük.
"-Hogy hívnak?
-Rachel.
-Én Rob vagyok."
Nem csodálkoztam, hogy Edmontonban ébredtem fel: egész éjszaka fent voltunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan jól éreztük magunkat, mint már rég. Szinte fájt visszatérni Edmontonba. Rossz volt otthagyni az együtt töltött kellemes napok színhelyét, Calgaryt, ezt a minden bizonnyal fantasztikus várost. És mégis alig vártam, hogy a jól megszokott környezetben folytassuk az együttlétet.
Ezúttal nem lepődtem meg, amikor a nagy néger felkapott és megiramodott velem. Biztonságban éreztem magam, nem féltem a hotel előtt várakozó tömegtől. És megnyugtatott a gondolat, hogy Rob is ilyen erős kezek védelmében van. Fiatal fiúk és lányok fényképezőinek vakúi villantak a szemünkbe, a tömeg lelkesen sikongatott. Még mindig furcsa volt a népszerűség ami Robot (és neki köszönhetően engem is) körülvett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a hotel bejáratát kordonokkal vették körbe. Bár tudnám, hogy ezek az emberek honnan tudták meg, hogy itt vagyunk! Ezen rágódtam amíg el nem aludtam. De nem találtam kérdésemre választ.
Amikor még mindig álmosan kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam Rob kíváncsi pillantása volt.
-Mi az?-kérdeztem kissé gyanakodva.
De ő nem válaszolt, csak felém hajolt, ajkait lágyan, de mohón az enyémekre tapasztotta. A szívem azonnal reagált: a megszokottnál jóval gyorsabban kezdett dobogni. Az izgalom és a vágy hevesen lobbant fel, minden érzékszervemet beindítva. Szenvedélyesen csókoltam vissza, de valami helyére kattant az agyamban és eltoltam magamtól.
Egy kocsiban vagyunk! A város közepén! Nem eshetünk egymásnak itt és most! Bár kétségkívül ezt szerettem volna. Hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
-Ne aggódj, senki nem lát bennünket!
-Tessék?-csodálkozva meredtem rá. Vajon honnan tudta, hogy ezen töröm a fejem?
-Ismerlek Rachel -már megint!
-Úgy látszik ragadt rád valami Edwardból -utaltam a kivételes szépségű, hősszerelmes vámpír különleges képességére.
-Elképzelhető -édes, ragyogó mosoly.
-Akkor sem kéne... -tiltakoztam.
Ő viszont nem zavartatta magát. Újra csókolni kezdett, a kezével az arcomat, a nyakamat és a kulcscsontomat simogatta. Végig döntött a kényelmes ülésen és önzetlenül kényeztetni kezdett...
Úgy fél órával később ziláltan kapkodtam ki a táskáinkat a csomagtartóból. Kissé szégyenkezve mentem fel Anniehez. De hiába, Robnak nem lehet ellenállni...
Amint felértem Annie faggatni kezdett. Ha rajta múlt volna, minden egyes másodpercről tudomást szerzett volna. Rob hamar visszavonulót fújt. Elment fürdeni, majd bevetette magát az ágyba.
Én meg ott maradtam a nappaliban Annie kérdéseivel. Meséltem neki, annyit amennyit csak lehetett. Többet nem, inkább kevesebbet! Mégsem mondhatom el neki például, hogy mit csináltunk a kocsiban!? Oké, szinte végig azt csináltuk...
Aztán ő is mesélt. Elmondta, hogy hogyan telt el a karácsonyi buli a barátnőivel. Megmutatta a lenyűgöző ecsetkészletet és festékpalettát amit Amytől kapott, és az édes cicás láncot, ami Sue ajándéka volt. Annie elhatározta, hogy még a téli szünetben kipróbálja a festékeket és az ecseteket. Nevetve jegyeztem meg, hogy Rob bizonyára összebeszélt Amyvel. Ugyanis Annie Robtól egy elképesztő festőállványt kapott, pont olyat amilyet szeretett volna.
Annie imádott festeni, rajzolni, firkálgatni. Ez volt az életében az egyik legfontosabb dolog. És,hogy milyeneket festett! Istenadta tehetség volt! Csak tudnám kitől örökölte... Rob nem volt nagy rajzművész, én pedig... Hát, mondjunk annyit, hogy nem a rajz volt a kedvenc tantárgyam a suliban. Sosem szerettem és nem is voltam tehetséges. Értelmetlennek tartottam pepecselgetéssel húzni az időt. De Annie tehetséges volt és rajongott érte. Imádtam a rajzait, s órákig eltudtam nézni, ahogy alkot. Volt néhány kivételes képe, de eddig még nem jutott el olyan szintre. Most azonban elhatározta, hogy festeni fog, és ha elkészül akkor elviszi a képeit egy galériába. Boldogan biztosítottam, hogy segítek neki megfelelő helyett keresni. Erre somolyogva megjegyezte, hogy már ki is nézett néhányat itt, Edmontonban.
Volt még néhány dolog amit Annie különösen szeretett, ezek közé tartozik a macska. Már régóta rágta a fülemet, hogy vegyek neki egy kiscicát, de mindig hárítottam. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne. De ha elköltözünk... Ha Robbal összeköltözünk...
Megborzongatott a gondolat. Rob és én összeköltözünk! Egy közös lakásban, együtt. Együtt,i gazán együtt, úgy mint egy igazi család. Ez volt minden vágyam, s reménykedtem, hogy ez minél hamarabb megvalósul. Lelki szemeim előtt már láttam is: egy romantikus kertesház, valahol a város szélén. A kertben rózsák burjánoznak, a kis tóban tündérrózsák kábítanak, a takaros házikó melegen hívogat. A tornácon nagy fotelek vannak elhelyezve, ahonnan rálehet látni a vadregényes kertre. Belülről,a tágas nappaliból nem hiányozhat a kandalló, a konyhában a nagy asztalnál az egész család elfér... És a hálószobánkban ott az a legendás ágy...
Elmosolyodtam a gondolatra. Az az ágy az egész életünket megváltoztatta, hiszen ott fogant Annie. Vajon a közös lakásunk ágyában is foganna egy gyermek? Nem tudtam eldönteni én szeretnék-e még gyereket. Ha igen, akkor azt csakis Robtól. De nem tudom, hogy vágyok-e újra az anyaságra. Nyilvánvalóan az egyik legcsodálatosabb dolog a Földön a terhesség, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nekem szükségem van rá.
-Mit csinálsz?
Óriásit ugrottam ijedtemben, mikor meghallottam a hátam mögött Rob hangját. A szívem eszeveszett száguldásba kezdett, és ömlött rólam a veríték.
-Jézusom,Rob! Normális vagy? -kiáltottam.
-Megijesztettelek? -mellettem termett és karjaival védelmezőn átölelt.
-Áh,ugyan,dehogy! Hisz ki ijedne meg attól, hogy a háta mögött valaki megszólal éjnek évadján?
-Sajnálom -suttogta a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a fülemet, a nyakamat, a kulcscsontomat.
Értett hozzá, hogy kiengeszteljen, ezt el kell ismerni.
-Azt hittem már alszol -mondtam kissé nehézkesen, mert az ajkai még mindig rajtam táncoltak.
-Nem tudtam elaludni.
-Miért? Az utóbbi néhány napban nem aludtál sokat.
-Tényleg nem. Sokkal jobb dolgokat csináltam...
Az ajkai most az enyémeket keresték, s mikor találkoztak mohó csókban forrtak össze. Néhány percnyi csókolózás után zihálva toltam el magamtól.
-És különben is, miért nem használod a tolókocsit? Vagy a mankót? Még Calgaryban is használtad. Ma is azzal hoztak föl!
-Az teljesen felesleges aggodalmaskodás volt. Jól vagyok. Sokkal jobban.
-Biztos? Nem akarom, hogy megterheld magad! -aggodalmaskodtam.
-Nyugi, ilyesmiről szó sincs.
-Akkor miről van szó?
-Arról, hogy valóságos életelixír vagy számomra,Rachel. Meggyógyítasz...
Elmosolyodtam. Most már tutira lázas...
-Ne mérjem meg a lázad?
-Hééé, nincs lázam. Csak a szerelem égeti a testem.
-De akkor sem stimmel veled minden! -állítottam túljátszott komolysággal.
Kezembe vettem az arcát, megsimítottam a homlokát, elgondolkodó arccal a pillantását fürkésztem.
-Meg akar vizsgálni, doktornő? -az arcán huncut mosoly villant fel.
Tudtam mire megy ki a játék. És tudtam, hogy nem fogok engedni neki.
Kegyetlen lassúsággal közelítettem az arca felé. Az arcunk között már csak néhány centi volt a távolság, mikor eltátottam a számat és forró leheletemmel megcsiklandoztam. Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy hevesebben lélegzik. Láttam rajta, hogy önuralmának minden szikrájára szüksége van, hogy ne kapjon utánam, amikor az ajkaimat szexin megnyalva elhúzódom tőle.
Néhány percig mindketten levegő után kapkodtunk, majd kaptam Robtól egy méltatlankodó pillantást. Utána nehézkes, gyenge hangon megszólalt:
-Így alighanem vissza fogok esni.
-Kétlem -mosolyodtam el, majd visszatelepedtem a kanapéra és újra a laptopomra meredtem.
-Mi újság? -kérdezte mellém huppanva.
-Reklám reklám hátán... -sóhajtottam fel.- Karácsonyi üdvözlő lapok, munka ajánlatok...
-Munka? -hördült fel.- Karácsonykor?
-Hé-hahó, író vagyok -lengettem meg az arca előtt a kezem.- Én mindig dolgozom.
-Oké, oké, de karácsonykor akkor sem kéne ilyenekkel zaklatniuk téged. És amúgy senki mást sem.
-Ne vedd a szívedre! Nálunk ez már csak így megy!
De Robnak akkor sem tetszett a dolog. Még két perccel később is csak fújtatott az elfojtott idegességtől. Magamban jót mulattam azon, hogy ennyire felhúzta magát egy ilyen apróságon.
Felsikkantottam amikor megláttam az utolsó levelem tárgyát.
-Mi az? -kapta felém a fejét Rob. A szeméből kérdések ezreit tudtam kiolvasni.
De én csak bámultam boldogan a levelet, a kezemet pedig a szám elé tartottam.
-Mi az Rachel? Mondd már!
Úgy fél percig még mindig kábulatban voltam, majd végre meg tudtam szólalni.
-April és Josh 31-én lakásavató bulit tart...
-És ezért kaptam majdnem szívrohamot?
-Nem! -kiáltottam boldogan.- Hanem azért, mert ez egy eljegyzési parti is!!!
-Oh! -mondta meglepetten.- Most már hivatalos?
-Igen! Ezért csinálnak egy ilyen összejövetelt, tudod az új lakás, az eljegyzésük... És amúgy is, az az év utolsó napja!
-Igen, ez klassz. És praktikus. Mindent megtartanak egyszerre.
-Fenomenális buli lesz és minket is meghívtak! -lelkesedtem továbbra is.
-Igen. Jó szórakozást!
-Mi???
-Gondolom nekem nem szól a meghívás. És amúgy is, egy olyan buli ahol sok kívülálló van... Nem mehetek, Rachel. Sajnálom!
-Nem! A meghívó az egész családnak szól! Nem csak nekem, hanem neked és Annienek is! Mindannyiónknak! És... -vettem nagy levegőt.- Nem sok embert hívtak meg. April direkt úgy szervezte, hogy te is el tudj jönni! Nézd csak! -ezzel az orra alá toltam a laptopot, amin még mindig ott virított a díszes levélke.
Egy percig csak nézegette az emailt, miközben az ajkát szívogatta elgondolkodva. Aztán a hajába túrt és felsóhajtott.
-Oké. Tényleg úgy van, ahogy mondtad. És azt hiszem nem lesz belőle nagy baj, ha elmegyek.
Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.- Köszönöm szépen! Ez nagyon sokat jelent nekem. És biztos vagyok benne, hogy April is örülni fog!
Az Edmontonba tartó utat végig aludtam. Kimerülten dőltem Robhoz, ő pedig készségesen álomba ringatott engem.
Csodálatos álmom volt. Újra 17 éves voltam, és újra abban a pubban voltam. Vele. Nosztalgiázásunk felkavarta a tudatalattimat, ezért bombázott az agyam ezekkel az emlékképekkel. De nem bántam, sőt boldogan mentem eléjük.
"-Hogy hívnak?
-Rachel.
-Én Rob vagyok."
Nem csodálkoztam, hogy Edmontonban ébredtem fel: egész éjszaka fent voltunk. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan jól éreztük magunkat, mint már rég. Szinte fájt visszatérni Edmontonba. Rossz volt otthagyni az együtt töltött kellemes napok színhelyét, Calgaryt, ezt a minden bizonnyal fantasztikus várost. És mégis alig vártam, hogy a jól megszokott környezetben folytassuk az együttlétet.
Ezúttal nem lepődtem meg, amikor a nagy néger felkapott és megiramodott velem. Biztonságban éreztem magam, nem féltem a hotel előtt várakozó tömegtől. És megnyugtatott a gondolat, hogy Rob is ilyen erős kezek védelmében van. Fiatal fiúk és lányok fényképezőinek vakúi villantak a szemünkbe, a tömeg lelkesen sikongatott. Még mindig furcsa volt a népszerűség ami Robot (és neki köszönhetően engem is) körülvett. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy a hotel bejáratát kordonokkal vették körbe. Bár tudnám, hogy ezek az emberek honnan tudták meg, hogy itt vagyunk! Ezen rágódtam amíg el nem aludtam. De nem találtam kérdésemre választ.
Amikor még mindig álmosan kinyitottam a szemem, az első dolog amit megláttam Rob kíváncsi pillantása volt.
-Mi az?-kérdeztem kissé gyanakodva.
De ő nem válaszolt, csak felém hajolt, ajkait lágyan, de mohón az enyémekre tapasztotta. A szívem azonnal reagált: a megszokottnál jóval gyorsabban kezdett dobogni. Az izgalom és a vágy hevesen lobbant fel, minden érzékszervemet beindítva. Szenvedélyesen csókoltam vissza, de valami helyére kattant az agyamban és eltoltam magamtól.
Egy kocsiban vagyunk! A város közepén! Nem eshetünk egymásnak itt és most! Bár kétségkívül ezt szerettem volna. Hagyni, hogy az ösztöneim vezéreljenek.
-Ne aggódj, senki nem lát bennünket!
-Tessék?-csodálkozva meredtem rá. Vajon honnan tudta, hogy ezen töröm a fejem?
-Ismerlek Rachel -már megint!
-Úgy látszik ragadt rád valami Edwardból -utaltam a kivételes szépségű, hősszerelmes vámpír különleges képességére.
-Elképzelhető -édes, ragyogó mosoly.
-Akkor sem kéne... -tiltakoztam.
Ő viszont nem zavartatta magát. Újra csókolni kezdett, a kezével az arcomat, a nyakamat és a kulcscsontomat simogatta. Végig döntött a kényelmes ülésen és önzetlenül kényeztetni kezdett...
Úgy fél órával később ziláltan kapkodtam ki a táskáinkat a csomagtartóból. Kissé szégyenkezve mentem fel Anniehez. De hiába, Robnak nem lehet ellenállni...
Amint felértem Annie faggatni kezdett. Ha rajta múlt volna, minden egyes másodpercről tudomást szerzett volna. Rob hamar visszavonulót fújt. Elment fürdeni, majd bevetette magát az ágyba.
Én meg ott maradtam a nappaliban Annie kérdéseivel. Meséltem neki, annyit amennyit csak lehetett. Többet nem, inkább kevesebbet! Mégsem mondhatom el neki például, hogy mit csináltunk a kocsiban!? Oké, szinte végig azt csináltuk...
Aztán ő is mesélt. Elmondta, hogy hogyan telt el a karácsonyi buli a barátnőivel. Megmutatta a lenyűgöző ecsetkészletet és festékpalettát amit Amytől kapott, és az édes cicás láncot, ami Sue ajándéka volt. Annie elhatározta, hogy még a téli szünetben kipróbálja a festékeket és az ecseteket. Nevetve jegyeztem meg, hogy Rob bizonyára összebeszélt Amyvel. Ugyanis Annie Robtól egy elképesztő festőállványt kapott, pont olyat amilyet szeretett volna.
Annie imádott festeni, rajzolni, firkálgatni. Ez volt az életében az egyik legfontosabb dolog. És,hogy milyeneket festett! Istenadta tehetség volt! Csak tudnám kitől örökölte... Rob nem volt nagy rajzművész, én pedig... Hát, mondjunk annyit, hogy nem a rajz volt a kedvenc tantárgyam a suliban. Sosem szerettem és nem is voltam tehetséges. Értelmetlennek tartottam pepecselgetéssel húzni az időt. De Annie tehetséges volt és rajongott érte. Imádtam a rajzait, s órákig eltudtam nézni, ahogy alkot. Volt néhány kivételes képe, de eddig még nem jutott el olyan szintre. Most azonban elhatározta, hogy festeni fog, és ha elkészül akkor elviszi a képeit egy galériába. Boldogan biztosítottam, hogy segítek neki megfelelő helyett keresni. Erre somolyogva megjegyezte, hogy már ki is nézett néhányat itt, Edmontonban.
Volt még néhány dolog amit Annie különösen szeretett, ezek közé tartozik a macska. Már régóta rágta a fülemet, hogy vegyek neki egy kiscicát, de mindig hárítottam. Nem hittem, hogy jó ötlet lenne. De ha elköltözünk... Ha Robbal összeköltözünk...
Megborzongatott a gondolat. Rob és én összeköltözünk! Egy közös lakásban, együtt. Együtt,i gazán együtt, úgy mint egy igazi család. Ez volt minden vágyam, s reménykedtem, hogy ez minél hamarabb megvalósul. Lelki szemeim előtt már láttam is: egy romantikus kertesház, valahol a város szélén. A kertben rózsák burjánoznak, a kis tóban tündérrózsák kábítanak, a takaros házikó melegen hívogat. A tornácon nagy fotelek vannak elhelyezve, ahonnan rálehet látni a vadregényes kertre. Belülről,a tágas nappaliból nem hiányozhat a kandalló, a konyhában a nagy asztalnál az egész család elfér... És a hálószobánkban ott az a legendás ágy...
Elmosolyodtam a gondolatra. Az az ágy az egész életünket megváltoztatta, hiszen ott fogant Annie. Vajon a közös lakásunk ágyában is foganna egy gyermek? Nem tudtam eldönteni én szeretnék-e még gyereket. Ha igen, akkor azt csakis Robtól. De nem tudom, hogy vágyok-e újra az anyaságra. Nyilvánvalóan az egyik legcsodálatosabb dolog a Földön a terhesség, de ettől függetlenül nem biztos, hogy nekem szükségem van rá.
-Mit csinálsz?
Óriásit ugrottam ijedtemben, mikor meghallottam a hátam mögött Rob hangját. A szívem eszeveszett száguldásba kezdett, és ömlött rólam a veríték.
-Jézusom,Rob! Normális vagy? -kiáltottam.
-Megijesztettelek? -mellettem termett és karjaival védelmezőn átölelt.
-Áh,ugyan,dehogy! Hisz ki ijedne meg attól, hogy a háta mögött valaki megszólal éjnek évadján?
-Sajnálom -suttogta a fülembe, majd elkezdte csókolgatni a fülemet, a nyakamat, a kulcscsontomat.
Értett hozzá, hogy kiengeszteljen, ezt el kell ismerni.
-Azt hittem már alszol -mondtam kissé nehézkesen, mert az ajkai még mindig rajtam táncoltak.
-Nem tudtam elaludni.
-Miért? Az utóbbi néhány napban nem aludtál sokat.
-Tényleg nem. Sokkal jobb dolgokat csináltam...
Az ajkai most az enyémeket keresték, s mikor találkoztak mohó csókban forrtak össze. Néhány percnyi csókolózás után zihálva toltam el magamtól.
-És különben is, miért nem használod a tolókocsit? Vagy a mankót? Még Calgaryban is használtad. Ma is azzal hoztak föl!
-Az teljesen felesleges aggodalmaskodás volt. Jól vagyok. Sokkal jobban.
-Biztos? Nem akarom, hogy megterheld magad! -aggodalmaskodtam.
-Nyugi, ilyesmiről szó sincs.
-Akkor miről van szó?
-Arról, hogy valóságos életelixír vagy számomra,Rachel. Meggyógyítasz...
Elmosolyodtam. Most már tutira lázas...
-Ne mérjem meg a lázad?
-Hééé, nincs lázam. Csak a szerelem égeti a testem.
-De akkor sem stimmel veled minden! -állítottam túljátszott komolysággal.
Kezembe vettem az arcát, megsimítottam a homlokát, elgondolkodó arccal a pillantását fürkésztem.
-Meg akar vizsgálni, doktornő? -az arcán huncut mosoly villant fel.
Tudtam mire megy ki a játék. És tudtam, hogy nem fogok engedni neki.
Kegyetlen lassúsággal közelítettem az arca felé. Az arcunk között már csak néhány centi volt a távolság, mikor eltátottam a számat és forró leheletemmel megcsiklandoztam. Magamban elégedetten állapítottam meg, hogy hevesebben lélegzik. Láttam rajta, hogy önuralmának minden szikrájára szüksége van, hogy ne kapjon utánam, amikor az ajkaimat szexin megnyalva elhúzódom tőle.
Néhány percig mindketten levegő után kapkodtunk, majd kaptam Robtól egy méltatlankodó pillantást. Utána nehézkes, gyenge hangon megszólalt:
-Így alighanem vissza fogok esni.
-Kétlem -mosolyodtam el, majd visszatelepedtem a kanapéra és újra a laptopomra meredtem.
-Mi újság? -kérdezte mellém huppanva.
-Reklám reklám hátán... -sóhajtottam fel.- Karácsonyi üdvözlő lapok, munka ajánlatok...
-Munka? -hördült fel.- Karácsonykor?
-Hé-hahó, író vagyok -lengettem meg az arca előtt a kezem.- Én mindig dolgozom.
-Oké, oké, de karácsonykor akkor sem kéne ilyenekkel zaklatniuk téged. És amúgy senki mást sem.
-Ne vedd a szívedre! Nálunk ez már csak így megy!
De Robnak akkor sem tetszett a dolog. Még két perccel később is csak fújtatott az elfojtott idegességtől. Magamban jót mulattam azon, hogy ennyire felhúzta magát egy ilyen apróságon.
Felsikkantottam amikor megláttam az utolsó levelem tárgyát.
-Mi az? -kapta felém a fejét Rob. A szeméből kérdések ezreit tudtam kiolvasni.
De én csak bámultam boldogan a levelet, a kezemet pedig a szám elé tartottam.
-Mi az Rachel? Mondd már!
Úgy fél percig még mindig kábulatban voltam, majd végre meg tudtam szólalni.
-April és Josh 31-én lakásavató bulit tart...
-És ezért kaptam majdnem szívrohamot?
-Nem! -kiáltottam boldogan.- Hanem azért, mert ez egy eljegyzési parti is!!!
-Oh! -mondta meglepetten.- Most már hivatalos?
-Igen! Ezért csinálnak egy ilyen összejövetelt, tudod az új lakás, az eljegyzésük... És amúgy is, az az év utolsó napja!
-Igen, ez klassz. És praktikus. Mindent megtartanak egyszerre.
-Fenomenális buli lesz és minket is meghívtak! -lelkesedtem továbbra is.
-Igen. Jó szórakozást!
-Mi???
-Gondolom nekem nem szól a meghívás. És amúgy is, egy olyan buli ahol sok kívülálló van... Nem mehetek, Rachel. Sajnálom!
-Nem! A meghívó az egész családnak szól! Nem csak nekem, hanem neked és Annienek is! Mindannyiónknak! És... -vettem nagy levegőt.- Nem sok embert hívtak meg. April direkt úgy szervezte, hogy te is el tudj jönni! Nézd csak! -ezzel az orra alá toltam a laptopot, amin még mindig ott virított a díszes levélke.
Egy percig csak nézegette az emailt, miközben az ajkát szívogatta elgondolkodva. Aztán a hajába túrt és felsóhajtott.
-Oké. Tényleg úgy van, ahogy mondtad. És azt hiszem nem lesz belőle nagy baj, ha elmegyek.
Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe suttogtam.- Köszönöm szépen! Ez nagyon sokat jelent nekem. És biztos vagyok benne, hogy April is örülni fog!
2010. április 11., vasárnap
30.rész
Emlékek
Miután közösen megmártóztunk a hatalmas kádban,és elfogyasztottuk a tetemes mennyiségű reggelit,elterültünk az ágyon.A bal oldalamon feküdtem,Rob pedig velem szemben helyezkedett el.Fogtuk egymás kezét,finoman fonódtak össze ujjaink.Rengeteget beszéltünk eddig:kérdeztük egymást olyan alapvető dolgoktól,mint kedvenc ruhadarab,vagy éppen olyan dolog amit sosem próbálnánk ki.Később olyan dolgok is szóba kerültek,amik már bensőségesebbek voltak,de egyre sem esett nehezemre válaszolni.Azt akartam,hogy megismerjen,és azt akartam,hogy én is ismerjen őt.Már nem volt köztünk fal,könnyedén tudtunk beszélgetni.Néha-néha felkacagtunk,olykor gúnyosan beszóltunk egymásnak.
De volt egy kérdés ami nem hagyott nyugodni.Ez a kérdés foglakoztatott,nem is tudom hány éve.Talán 17 éve?Tudni akartam rá a választ.
-Rob,mit gondoltál rólam,amikor először megláttál?
Az arcán rejtélyes mosoly jelent meg.A pillantása pedig még a szokottnál is lágyabb lett.
Végig söpört rajtam a szerelem semmihez sem hasonlítható érzése.
-Az volt az utolsó szabad hétvégém az Újhold forgatása előtt.Leutaztam Los Angelesbe,hogy néhány haverommal töltsem a megmaradt szabadidőmet.Természetesen semmi sem úgy alakult,ahogy elterveztem.Senki nem ért rá aznap,így egyedül maradtam.Ott ücsörögtem a lehangoló szállodai szobámban,vártam valamire.De nem történt semmi.Eldöntöttem,hogy nem fogok ott gubbasztani egész este.Mivel akkoriban még nem volt ennyire elviselhetetlen a népszerűség,egyszerűen bepattantam egy taxiba és megmondtam a sofőrnek,vigyen az első pubba ahol buli van.Néhány percnyi autókázás után már ott is voltam.Nem voltak sokan,a buli még nem indult be,pedig már kilenc óra volt.Vagy még csak kilenc óra volt?-elgondolkodva mosolyodott el.
Bár nem a kérdésemre válaszolt,nem volt szívem félbeszakítani.Olyan...lelkesen beszélt,ráadásul olyan elmondhatatlanul gyönyörű volt,hogy önző módon csak csodáltam őt.A hangja kezdett elsodorni.
-Rendeltem egy korsó sört és a falnak támaszkodva vártam,hogy történjen valami.Egy kezdő együttes játszott,nem volt benne semmi extra.Nem is a saját számaikat játszották.-gondolkodott el.
Néhány percnyi elmélkedés után folytatta:
-Az a néhány ember aki ott volt,táncolt.Megdöbbentő boldogsággal,nevetve,önfeledten táncoltak.Egy-két ember a pultnál iszogatott.Teljesen mindennapi volt,semmi különleges.És tudod,éppen ez volt benne a felemelő.Egy darabig azon gondolkodtam,hogy mit is keresek itt.Nekem nem itt lenne a helyem.De akkor hol a fenében a helyem?És akkor kicsapódott az ajtó,jeges szél borzolta össze a hajamat.Egy csapat lelkes fiatal robbant be a bárba.Na,ezek majd beindítják a bulit,gondoltam...
És akkor megláttalak.Ott álltál abban a zajos társaságban,tökéletesen átlagosan és mindennapian,mégis elképzelhetetlenül feltűnően és fantasztikusan.Beleolvadtál a tömegbe,mégis szinte ordított,hogy te nem abba világba tartozol.Tudtam,hogy neked nem ott a helyed.És akkor rám néztél.Abban a pillanatban megváltozott az életem...Rachel,az volt a mi pillanatunk.Rám emelted csodálatosan őszinte és tiszta tekinteted,és magadhoz láncoltál.Mintha nem is az én testem lenne, elindultam feléd.Nem is akartam semmi mást,csak közel lenni hozzád.Olyan közel amilyen közel csak lehet.Vagy még közelebb...A sörömet az első szembejövő kezébe nyomtam,többé nem érdekelt.Nem érdekelt semmi,csak te.Tudod,lehet hogy nem is voltam magamnál.És a szívem majd' kiugrott a helyéről,amikor te is elindultál felém.Kételkedtem benne,hogy helyesen cselekszem.Mégis ki vagyok én,hogy csak úgy neked rontok?Nem akartalak letámadni,de biztos voltam benne,hogy ha hagyom,hogy kicsússz a kezeim közül,akkor azt életem végéig bánni fogom.Nem halaszthattam el a lehetőséget!-miközben mesélt a szeme lelkesen csillogott,a hangja is tanúskodott izgalmáról.
-Nem tudtam miért indultál el felém,bár kétségkívül nagyon örültem neki.Felcsillant a remény,hogy végre találok valakit.És bármit megtettem volna,hogy az a valaki te legyél,Rachel.
-Elindultam feléd,és a világ megszűnt létezni,amikor összetalálkoztunk.Úgy emlékszem rá,mintha csak tegnap történt volna.-nevettem fel.-A mellkasodnak ütköztem,te pedig átkaroltál,hogy orra ne bukjak.És végig a szemembe néztél.Tudod,akkor jöttem rá,hogy mennyire különleges vagy...Oké,sejtettem én azt már akkor is,mikor először megláttalak,de hogy te végig a szemembe néztél...Nem úgy volt,ahogy lenni szokott.Nem vigyorogtál kajánul,nem bámultad meg a mellemet...Már akkor tudtam,hogy te más vagy,mint a többiek.És...
Nem fejeztem be.Egyszerűen nem tudtam kimondani.Mégis mit gondolna rólam,hogyha beállítanék ezzel a szöveggel?Mint egy előre betanult szerep,vagy mint egy részlet amit kiragadtam a könyvemből.Annyira irracionális és nevetséges!És mégis igaz.
-És?-kérdezte gyengéden.
Felnéztem rá,a pillantásunk összefonódott úgy,mint 17 éve.Kiböktem az igazságot:
-Első látásra beléd szerettem.-a hangom elcsuklott,éreztem amint a pír elönti az arcom.De ő csak mosolygott,édes,isteni mosollyal,és olyan szerelmesen nézett rám,hogy pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban.
-Én is első látásra beléd szerettem.
Elállt a lélegzetem.Szólni akartam,de beszélni kezdett mielőtt észbe kaptam volna.
-Amikor hozzám értél,minden addigi érintés megváltozott.Az addig kedves,gyengéd érintés most durva,kegyetlen karmolásnak tűnt.Mindent feldöntöttél és megváltoztattál.Alapjaiban rengetted meg a világomat.Sosem hittem volna,hogy ilyen létezik,és nem csak a filmekben és könyvekben.Hanem a valóságban is.Pedig létezik.És én olyan fiatalon,tapasztalatlanon megkaptam az igaz szerelmet.Ezért már akkor is hálás voltam és hálás leszek mindörökre!
Elmosolyodtam.Amit mondott...olyan elképzelhetetlen és hihetetlen volt.De minden sejtemben éreztem és tudtam,hogy igaz.Soha semmiben nem voltam ennyire biztos,mint most ebben.Tudtam,hogy szeret és én is szeretem őt.És ez mindennél többet ér.
-És csak álltunk ott,a karjaimban tartottalak és elvesztem a pillantásodban.Velem sosem volt senki ennyire őszinte,gyengéd és kedves.Isteni ajándék volt,hogy találkoztunk.Biztos vagyok benne,hogy a Sors,a Végzet vagy tudomisén mi akarta,de ennek így kellett lennie.Így volt megírva.
-És mi nem is szólhattunk bele?-kérdeztem az ujjaival játszadozva.
-Nem hinném...De tudod,ha lett is volna lehetőségem beleszólni,én biztos nem tettem volna.Minden úgy jó,ahogy van.
-Igazad van.Én sem változtattam volna a sorsunkon.Vagy...vagy mégis.Ha újraírhatnám a történetünket,akkor nem hagynám,hogy elmenj!Úgy alakítanám a dolgokat,hogy velem maradj és Annievel.
Néhány másodpercig hallgatott.
-Igen,Rachel,igazad van.Ha a dolgok úgy alakultak volna,akkor most is minden jobb lenne.
Hallottam a hangján,hogy elkomorodott.Az érzelmek sötét felhője elborította a szemét,az ajkát szigorúan beszívta.
Felemeltem a kezem,és megsimítottam az arcát.Amikor rám nézett,kedvesen rámosolyogtam.
-Nem így értettem.
-Tudom.
Lehajolt és finoman megcsókolt.A csókja mindent elárult.
-Tudod mit,ha lehetett volna akkor sem alakítottam volna át a történetünket.Tényleg úgy jó,ahogy van.
-Ennyi izgalommal,kalanddal,érzelemmel?
-Pontosan.Én semmit sem hagynék ki vagy tennék bele.
Néhány percig némán feküdtünk egymás mellett.Az ujjaink összefonódtak.
-Hát...legyen.
Láttam,hogy beszélgetésünk ezen fordulata elszomorította.De én ezt nem hagyhattam!Nem lehet szomorú miattam.Semmi miatt nem,de főleg nem az én hülyeségeim miatt nem lehet!
Úgy intéztem a beszélgetésünket,hogy inkább a kellemes (mi az hogy!) emlékek kerüljenek előtérbe.
-Sosem voltam odáig olyan boldog.Az,hogy a karodban tartottál...-kezdtem lágy hangon.
-Te tudod,hogy mennyi ideig álltunk ott némán,egymást bámulva?-sikerült.Eltereltem a figyelmét az önmarcangolásról.
-Fogalmam sincs.Akkor sem tudtam,és most sem tudom.
-Én sem.Csak álltunk,álltunk és álltunk.
Felnevettem,őszintén,szívből jövően.
-Igen.Utána pedig valahogy a táncparkettre sodort minket a tömeg.Táncolni kezdtünk,táncoltunk,de biztosra veszem,hogy nem a zenére,nem úgy mint a többi ember.
-Az tuti.Csak lassúztunk.
Együtt nevettünk a különösen szeretetteljes emléken.Rob lehajolt az ajka súrolta a homlokomat.Beleborzongtam leheletfinom érintésébe.
-Aztán egyszer csak megkérdeztem:"Hogy hívnak?"
-"Rachel."
-"Én Robert vagyok."
Hallgatás.Mély,tiszta,elgondolkodó.Egyáltalán nem kínos,vagy zavaró,inkább az a fajta megnyugtató teljesség.
-Nyilván tisztában voltál vele,hogy kivagyok.Teljesen felesleges volt megmondanom,igaz?-felvillantotta imádott félmosolyát.
-Ha hiszed,ha nem,nem ismertelek fel.-csúszott ki a számon az igazság.
-Nem tudtad kivagyok?-hördült fel.
-Nem.Csak akkor jöttem rá amikor a szállodában voltunk.És ott is csak azért,mert hallottam,hogy így neveznek.
Elgondolkodott.
El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében.
Kezdett megrémíteni a hallgatása,nem tudtam mire vélni.Csak nem haragudott meg?
-Baj van?-kérdeztem aggódva.
-Nem,semmi.-simította meg az arcomat.-Csak azt hittem,hogy tudod,hogy Robert Pattinson vagyok.
-Nem tudtam...De...ez zavar téged?
-Nem.Azt hiszem,ettől csak még jobban szeretlek.-végre elmosolyodott,és a jól ismert mosoly láttán elöntött a megkönnyebbülés.
-Egész este ennyit beszéltünk.-folytatta a visszaemlékezést.A szívem hálásan tért vissza normális tempójához.-De nem is kellett.Aztán nem tudom,hogy de egyszer csak elindultunk a szállodába.Emlékszem,hogy végig szorosan mellettem jöttél és egy pillanatra sem engedted el a kezem.De nem is akartam!Belehaltam volna,ha csak egy centivel is messzebb kerülök tőled!És minden pillanatban attól rettegtem,hogy otthagysz.Hogy hirtelen gúnyosan elmosolyodsz,és azt mondod:"Álmodj csak,hapsikám!" és már ott sem vagy.
-Erre aztán várhattál volna.-dünnyögtem.
-Túl szép volt,hogy igaz legyen,érted?Nem akartam elhinni,hogy ilyen szerencsém van.
-Én is így éreztem.
-De most már nem?-jól halottam,hogy aggodalom csendült a hangjában?
-Egyre inkább nem.-reméltem ez a válasz megfelel neki.
Egy mosollyal konstantálta a dolgot,majd újra beszélni kezdett.
-Hál' Istennek nem volt messze a szálloda,és nem sokan voltak az utcán,gond nélkül eljutottunk odáig.Aztán gyorsan elintéztük a formaságokat,és már fent is voltunk.
-Beléptünk,és akkor finoman magadhoz vontál.
-Nagyon hezitáltam,nem voltam benne biztos,hogy megtehetem.-vallotta be.
-De megtehetted.És én örülök,hogy megtetted.
-A csókkal is így vagy?
-Természetesen.
-És azzal ami utána történt?
Felnyúltam a hajához és összeborzoltam.Felé villantottam egy csibészes mosolyt.
-Attól a csóktól kezdve nem volt megállás.-folytattam.-Minden érintés,csók és sóhaj tökéletes volt.
-Ennek örülök.-édes,vidám mosoly villant az arcán.
-Hát,azt az ágyat bármikor szívesen látnám a hálószobámban.Hatalmas mahagóni franciaágy,selyem baldachinnal és hatalmas szatén párnákkal...-sóhajtottam.
-Kész nászutas-lakosztály,nem?-nevetett fel.
-Pont ez az!Ha ott akkora ágy volt,akkor mekkora van a nászutas-lakosztályban?Az volt a legnagyobb ágy,amit valaha láttam.
-Nyugi,nekem is.-simogatta meg a hajamat.-Megígérem,hogy ha összeköltözünk,veszek neked egy olyan ágyat!
-Pont ugyanolyat?-tereltem a témát.
Az ágy most már csöppet sem érdekelt,csak az,hogy az összeköltözést kezdte emlegetni.A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra.
-Pontosan.-nyugtatgatott mosolyogva.
-Talán azért az tetszett a legjobban,mert az egész lakosztályból csak azt láttam.
-Az előszobát és a fürdőszobát is láttad!-kopintotta meg az orromat.
Felnevettem,aznap már sokadszor.
-Igazad van.De a legtöbb időt az ágyban töltöttem.Veled.
-Még jó hogy!Nem is engedtem volna,hogy másképp történjen!
-Az volt a legjobb éjszaka,egész életemben.
-Nekem is.Bár a múltkori "elsőéjszakánk" is átlagon felüli volt.
-És a többi is.Mondd,miért olyan jó veled a szex?
Felkacagott,olyan boldogan,hogy a szívem repesett a boldogságtól.
-Arra nem gondoltál,hogy miattad jó?
-Nem.De van benne valami.A szexhez két ember kell.
-Így van.Lefogadom,hogy ötös voltál biológiából.
-Gyakorlatból,természetesen.
Miután közösen megmártóztunk a hatalmas kádban,és elfogyasztottuk a tetemes mennyiségű reggelit,elterültünk az ágyon.A bal oldalamon feküdtem,Rob pedig velem szemben helyezkedett el.Fogtuk egymás kezét,finoman fonódtak össze ujjaink.Rengeteget beszéltünk eddig:kérdeztük egymást olyan alapvető dolgoktól,mint kedvenc ruhadarab,vagy éppen olyan dolog amit sosem próbálnánk ki.Később olyan dolgok is szóba kerültek,amik már bensőségesebbek voltak,de egyre sem esett nehezemre válaszolni.Azt akartam,hogy megismerjen,és azt akartam,hogy én is ismerjen őt.Már nem volt köztünk fal,könnyedén tudtunk beszélgetni.Néha-néha felkacagtunk,olykor gúnyosan beszóltunk egymásnak.
De volt egy kérdés ami nem hagyott nyugodni.Ez a kérdés foglakoztatott,nem is tudom hány éve.Talán 17 éve?Tudni akartam rá a választ.
-Rob,mit gondoltál rólam,amikor először megláttál?
Az arcán rejtélyes mosoly jelent meg.A pillantása pedig még a szokottnál is lágyabb lett.
Végig söpört rajtam a szerelem semmihez sem hasonlítható érzése.
-Az volt az utolsó szabad hétvégém az Újhold forgatása előtt.Leutaztam Los Angelesbe,hogy néhány haverommal töltsem a megmaradt szabadidőmet.Természetesen semmi sem úgy alakult,ahogy elterveztem.Senki nem ért rá aznap,így egyedül maradtam.Ott ücsörögtem a lehangoló szállodai szobámban,vártam valamire.De nem történt semmi.Eldöntöttem,hogy nem fogok ott gubbasztani egész este.Mivel akkoriban még nem volt ennyire elviselhetetlen a népszerűség,egyszerűen bepattantam egy taxiba és megmondtam a sofőrnek,vigyen az első pubba ahol buli van.Néhány percnyi autókázás után már ott is voltam.Nem voltak sokan,a buli még nem indult be,pedig már kilenc óra volt.Vagy még csak kilenc óra volt?-elgondolkodva mosolyodott el.
Bár nem a kérdésemre válaszolt,nem volt szívem félbeszakítani.Olyan...lelkesen beszélt,ráadásul olyan elmondhatatlanul gyönyörű volt,hogy önző módon csak csodáltam őt.A hangja kezdett elsodorni.
-Rendeltem egy korsó sört és a falnak támaszkodva vártam,hogy történjen valami.Egy kezdő együttes játszott,nem volt benne semmi extra.Nem is a saját számaikat játszották.-gondolkodott el.
Néhány percnyi elmélkedés után folytatta:
-Az a néhány ember aki ott volt,táncolt.Megdöbbentő boldogsággal,nevetve,önfeledten táncoltak.Egy-két ember a pultnál iszogatott.Teljesen mindennapi volt,semmi különleges.És tudod,éppen ez volt benne a felemelő.Egy darabig azon gondolkodtam,hogy mit is keresek itt.Nekem nem itt lenne a helyem.De akkor hol a fenében a helyem?És akkor kicsapódott az ajtó,jeges szél borzolta össze a hajamat.Egy csapat lelkes fiatal robbant be a bárba.Na,ezek majd beindítják a bulit,gondoltam...
És akkor megláttalak.Ott álltál abban a zajos társaságban,tökéletesen átlagosan és mindennapian,mégis elképzelhetetlenül feltűnően és fantasztikusan.Beleolvadtál a tömegbe,mégis szinte ordított,hogy te nem abba világba tartozol.Tudtam,hogy neked nem ott a helyed.És akkor rám néztél.Abban a pillanatban megváltozott az életem...Rachel,az volt a mi pillanatunk.Rám emelted csodálatosan őszinte és tiszta tekinteted,és magadhoz láncoltál.Mintha nem is az én testem lenne, elindultam feléd.Nem is akartam semmi mást,csak közel lenni hozzád.Olyan közel amilyen közel csak lehet.Vagy még közelebb...A sörömet az első szembejövő kezébe nyomtam,többé nem érdekelt.Nem érdekelt semmi,csak te.Tudod,lehet hogy nem is voltam magamnál.És a szívem majd' kiugrott a helyéről,amikor te is elindultál felém.Kételkedtem benne,hogy helyesen cselekszem.Mégis ki vagyok én,hogy csak úgy neked rontok?Nem akartalak letámadni,de biztos voltam benne,hogy ha hagyom,hogy kicsússz a kezeim közül,akkor azt életem végéig bánni fogom.Nem halaszthattam el a lehetőséget!-miközben mesélt a szeme lelkesen csillogott,a hangja is tanúskodott izgalmáról.
-Nem tudtam miért indultál el felém,bár kétségkívül nagyon örültem neki.Felcsillant a remény,hogy végre találok valakit.És bármit megtettem volna,hogy az a valaki te legyél,Rachel.
-Elindultam feléd,és a világ megszűnt létezni,amikor összetalálkoztunk.Úgy emlékszem rá,mintha csak tegnap történt volna.-nevettem fel.-A mellkasodnak ütköztem,te pedig átkaroltál,hogy orra ne bukjak.És végig a szemembe néztél.Tudod,akkor jöttem rá,hogy mennyire különleges vagy...Oké,sejtettem én azt már akkor is,mikor először megláttalak,de hogy te végig a szemembe néztél...Nem úgy volt,ahogy lenni szokott.Nem vigyorogtál kajánul,nem bámultad meg a mellemet...Már akkor tudtam,hogy te más vagy,mint a többiek.És...
Nem fejeztem be.Egyszerűen nem tudtam kimondani.Mégis mit gondolna rólam,hogyha beállítanék ezzel a szöveggel?Mint egy előre betanult szerep,vagy mint egy részlet amit kiragadtam a könyvemből.Annyira irracionális és nevetséges!És mégis igaz.
-És?-kérdezte gyengéden.
Felnéztem rá,a pillantásunk összefonódott úgy,mint 17 éve.Kiböktem az igazságot:
-Első látásra beléd szerettem.-a hangom elcsuklott,éreztem amint a pír elönti az arcom.De ő csak mosolygott,édes,isteni mosollyal,és olyan szerelmesen nézett rám,hogy pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban.
-Én is első látásra beléd szerettem.
Elállt a lélegzetem.Szólni akartam,de beszélni kezdett mielőtt észbe kaptam volna.
-Amikor hozzám értél,minden addigi érintés megváltozott.Az addig kedves,gyengéd érintés most durva,kegyetlen karmolásnak tűnt.Mindent feldöntöttél és megváltoztattál.Alapjaiban rengetted meg a világomat.Sosem hittem volna,hogy ilyen létezik,és nem csak a filmekben és könyvekben.Hanem a valóságban is.Pedig létezik.És én olyan fiatalon,tapasztalatlanon megkaptam az igaz szerelmet.Ezért már akkor is hálás voltam és hálás leszek mindörökre!
Elmosolyodtam.Amit mondott...olyan elképzelhetetlen és hihetetlen volt.De minden sejtemben éreztem és tudtam,hogy igaz.Soha semmiben nem voltam ennyire biztos,mint most ebben.Tudtam,hogy szeret és én is szeretem őt.És ez mindennél többet ér.
-És csak álltunk ott,a karjaimban tartottalak és elvesztem a pillantásodban.Velem sosem volt senki ennyire őszinte,gyengéd és kedves.Isteni ajándék volt,hogy találkoztunk.Biztos vagyok benne,hogy a Sors,a Végzet vagy tudomisén mi akarta,de ennek így kellett lennie.Így volt megírva.
-És mi nem is szólhattunk bele?-kérdeztem az ujjaival játszadozva.
-Nem hinném...De tudod,ha lett is volna lehetőségem beleszólni,én biztos nem tettem volna.Minden úgy jó,ahogy van.
-Igazad van.Én sem változtattam volna a sorsunkon.Vagy...vagy mégis.Ha újraírhatnám a történetünket,akkor nem hagynám,hogy elmenj!Úgy alakítanám a dolgokat,hogy velem maradj és Annievel.
Néhány másodpercig hallgatott.
-Igen,Rachel,igazad van.Ha a dolgok úgy alakultak volna,akkor most is minden jobb lenne.
Hallottam a hangján,hogy elkomorodott.Az érzelmek sötét felhője elborította a szemét,az ajkát szigorúan beszívta.
Felemeltem a kezem,és megsimítottam az arcát.Amikor rám nézett,kedvesen rámosolyogtam.
-Nem így értettem.
-Tudom.
Lehajolt és finoman megcsókolt.A csókja mindent elárult.
-Tudod mit,ha lehetett volna akkor sem alakítottam volna át a történetünket.Tényleg úgy jó,ahogy van.
-Ennyi izgalommal,kalanddal,érzelemmel?
-Pontosan.Én semmit sem hagynék ki vagy tennék bele.
Néhány percig némán feküdtünk egymás mellett.Az ujjaink összefonódtak.
-Hát...legyen.
Láttam,hogy beszélgetésünk ezen fordulata elszomorította.De én ezt nem hagyhattam!Nem lehet szomorú miattam.Semmi miatt nem,de főleg nem az én hülyeségeim miatt nem lehet!
Úgy intéztem a beszélgetésünket,hogy inkább a kellemes (mi az hogy!) emlékek kerüljenek előtérbe.
-Sosem voltam odáig olyan boldog.Az,hogy a karodban tartottál...-kezdtem lágy hangon.
-Te tudod,hogy mennyi ideig álltunk ott némán,egymást bámulva?-sikerült.Eltereltem a figyelmét az önmarcangolásról.
-Fogalmam sincs.Akkor sem tudtam,és most sem tudom.
-Én sem.Csak álltunk,álltunk és álltunk.
Felnevettem,őszintén,szívből jövően.
-Igen.Utána pedig valahogy a táncparkettre sodort minket a tömeg.Táncolni kezdtünk,táncoltunk,de biztosra veszem,hogy nem a zenére,nem úgy mint a többi ember.
-Az tuti.Csak lassúztunk.
Együtt nevettünk a különösen szeretetteljes emléken.Rob lehajolt az ajka súrolta a homlokomat.Beleborzongtam leheletfinom érintésébe.
-Aztán egyszer csak megkérdeztem:"Hogy hívnak?"
-"Rachel."
-"Én Robert vagyok."
Hallgatás.Mély,tiszta,elgondolkodó.Egyáltalán nem kínos,vagy zavaró,inkább az a fajta megnyugtató teljesség.
-Nyilván tisztában voltál vele,hogy kivagyok.Teljesen felesleges volt megmondanom,igaz?-felvillantotta imádott félmosolyát.
-Ha hiszed,ha nem,nem ismertelek fel.-csúszott ki a számon az igazság.
-Nem tudtad kivagyok?-hördült fel.
-Nem.Csak akkor jöttem rá amikor a szállodában voltunk.És ott is csak azért,mert hallottam,hogy így neveznek.
Elgondolkodott.
El sem tudtam képzelni mi járhat a fejében.
Kezdett megrémíteni a hallgatása,nem tudtam mire vélni.Csak nem haragudott meg?
-Baj van?-kérdeztem aggódva.
-Nem,semmi.-simította meg az arcomat.-Csak azt hittem,hogy tudod,hogy Robert Pattinson vagyok.
-Nem tudtam...De...ez zavar téged?
-Nem.Azt hiszem,ettől csak még jobban szeretlek.-végre elmosolyodott,és a jól ismert mosoly láttán elöntött a megkönnyebbülés.
-Egész este ennyit beszéltünk.-folytatta a visszaemlékezést.A szívem hálásan tért vissza normális tempójához.-De nem is kellett.Aztán nem tudom,hogy de egyszer csak elindultunk a szállodába.Emlékszem,hogy végig szorosan mellettem jöttél és egy pillanatra sem engedted el a kezem.De nem is akartam!Belehaltam volna,ha csak egy centivel is messzebb kerülök tőled!És minden pillanatban attól rettegtem,hogy otthagysz.Hogy hirtelen gúnyosan elmosolyodsz,és azt mondod:"Álmodj csak,hapsikám!" és már ott sem vagy.
-Erre aztán várhattál volna.-dünnyögtem.
-Túl szép volt,hogy igaz legyen,érted?Nem akartam elhinni,hogy ilyen szerencsém van.
-Én is így éreztem.
-De most már nem?-jól halottam,hogy aggodalom csendült a hangjában?
-Egyre inkább nem.-reméltem ez a válasz megfelel neki.
Egy mosollyal konstantálta a dolgot,majd újra beszélni kezdett.
-Hál' Istennek nem volt messze a szálloda,és nem sokan voltak az utcán,gond nélkül eljutottunk odáig.Aztán gyorsan elintéztük a formaságokat,és már fent is voltunk.
-Beléptünk,és akkor finoman magadhoz vontál.
-Nagyon hezitáltam,nem voltam benne biztos,hogy megtehetem.-vallotta be.
-De megtehetted.És én örülök,hogy megtetted.
-A csókkal is így vagy?
-Természetesen.
-És azzal ami utána történt?
Felnyúltam a hajához és összeborzoltam.Felé villantottam egy csibészes mosolyt.
-Attól a csóktól kezdve nem volt megállás.-folytattam.-Minden érintés,csók és sóhaj tökéletes volt.
-Ennek örülök.-édes,vidám mosoly villant az arcán.
-Hát,azt az ágyat bármikor szívesen látnám a hálószobámban.Hatalmas mahagóni franciaágy,selyem baldachinnal és hatalmas szatén párnákkal...-sóhajtottam.
-Kész nászutas-lakosztály,nem?-nevetett fel.
-Pont ez az!Ha ott akkora ágy volt,akkor mekkora van a nászutas-lakosztályban?Az volt a legnagyobb ágy,amit valaha láttam.
-Nyugi,nekem is.-simogatta meg a hajamat.-Megígérem,hogy ha összeköltözünk,veszek neked egy olyan ágyat!
-Pont ugyanolyat?-tereltem a témát.
Az ágy most már csöppet sem érdekelt,csak az,hogy az összeköltözést kezdte emlegetni.A szívem hevesebben kezdett verni a gondolatra.
-Pontosan.-nyugtatgatott mosolyogva.
-Talán azért az tetszett a legjobban,mert az egész lakosztályból csak azt láttam.
-Az előszobát és a fürdőszobát is láttad!-kopintotta meg az orromat.
Felnevettem,aznap már sokadszor.
-Igazad van.De a legtöbb időt az ágyban töltöttem.Veled.
-Még jó hogy!Nem is engedtem volna,hogy másképp történjen!
-Az volt a legjobb éjszaka,egész életemben.
-Nekem is.Bár a múltkori "elsőéjszakánk" is átlagon felüli volt.
-És a többi is.Mondd,miért olyan jó veled a szex?
Felkacagott,olyan boldogan,hogy a szívem repesett a boldogságtól.
-Arra nem gondoltál,hogy miattad jó?
-Nem.De van benne valami.A szexhez két ember kell.
-Így van.Lefogadom,hogy ötös voltál biológiából.
-Gyakorlatból,természetesen.
2010. április 4., vasárnap
29.rész
Érzelmek
-Létezik,hogy Meseország hercegnője beleszeret a pór nép fiába?-kérdezte lágyan.
Már nyitottam a számat,hogy tiltakozni kezdjek,mikor mutatóujját az ajkaimra helyezte.
-Ne mondj semmit!Először is:Nem vagyok herceg.Nem vagyok felsőrendű.Egy teljesen átlagos,mindennapi fickó vagyok.A második,ami a legfontosabb:Nem vagy a pór nép lánya.Semmivel sem vagy alábbvalóbb nálam.Sőt!Hogy tudsz ilyen butaságot kérdezni?Ugyan,Rachel,te sem gondolhatod ezt komolyan!Egy szinten vagyunk.Párok vagyunk,partnerek,társak!Semmivel sem vagyok jobb nálad!Mikor jössz rá végre,hogy nekem csak te kellesz?Hogy nem Angelina Jolie kell vagy bárki más!Csak te!
A szeme égette az enyémet.A fülem zúgott,a szívem zakatolt.Olyan volt ezt hallani,mint amikor megmondták,hogy Annie egészségesen jött a világra.Vagy mikor megtudtam,hogy felvettek arra az egyetemre,amelyikre minden vágyam volt bekerülni.De nem,mégsem.Ez valahogy mindenen túltett.
-Igen?-kérdeztem ujjával az ajkamon.
-Igen.-egyszerű,mindent megmagyarázó kijelentés volt.
Elvette az ujját a számról,de a pillantásomat nem eresztette.Még közelebb bújt hozzám,a testünk összeért.Az arcunkat néhány centi választotta csak el.
-És te mit érzel?-olyan volt a hangja mintha nehezére esne kiejtenie a szavakat.
-Én...-sóhajtottam.-Annyira szeretlek,amennyire csak egy nő szerethet egy férfit.Vagy még annál is jobban.
Elmosolyodott,majd halkan nevetni kezdett.Én is vele kuncogtam.
-Akkor jó.
Homlokát az enyémnek döntötte.Az orrunk hegye összeért.Nem bírtan tovább néhány másodpercnél,a számat az övének nyomtam,miközben mélyeket lélegeztem fenséges illatából.Karjaim önkéntelenül a nyaka köré fonódtak,és szorítottam magamhoz,mindenről megfeledkezve.Ő is közelebb húzott magához,láttam rajta,hogy az érzelmei kezdenek eluralkodni rajta.Lágyan simogatott.
Hirtelen eszembe jutott valami.Kissé elhúzódtam tőle,mire ő értetlenkedve nézett rám.
-Mi a baj?-a hangjából csak úgy áradt az aggodalom.
-Csak arra gondoltam,hogy mennyire féltesz.Teljesen felesleges.Nem vagyok én olyan védtelen leányzó!Megállok a saját lábamon.
Elvigyorodott:-Biztos vagy benne?
-Hé,nem engem ütött el egy taxi!-kaptam fel egy párnát és ütöttem meg vele.
-Oké,ott a pont.
Most rajtam volt a sor a vigyorgásban.
-Nem vagyok porcelánból.És az esőtől sem olvadok el.
-Tudom.Csak...nem szeretnék durva vagy vad lenni veled.Te többet érdemelsz egy sima,átlagos szexnél.
-Ebben igazad van.
Ajkát édes félmosolyra húzta.
-De attól még nyugodtan lehetsz velem vad az ágyban.Szeretem a mocskos szexet.
Elnevette magát,de azért közelebb húzott magához,nyelvével pedig behatolt a számba.Vad csókcsatába kezdtünk,az ujjaim a hajába túrtak,ő a derekamnál körözött az ujjaival.Végigdöntött a kanapén,a ruhát pedig valósággal tépte rólam.Jót mosolyogtam azon,hogy ennyire begerjedt.De én sem tudtam visszafogni magam:a szükségesnél többször nyúltam férfiasságához,és egyre inkább használtam a nyelvemet csókolózás közben.
Nem tudom,hogy hányszor szeretkeztünk azon a napon.Egész szállodai szobánkat kihasználtuk a nemes cél érdekében.A fotel,a dohányzóasztal,a zuhanykabin,a fürdőkád,a hatalmas franciaágy mellett lévő pihe-puha szőnyeg...A legvégére hagytuk az ágyat,ahol aztán egymás karjaiban aludtunk el az éjszaka közepén.
Másnap reggel Rob hajamban matató ujjaira és lágy dúdolására ébredtem.Ott feküdt mellettem,bal keze teljesen elveszett a hajamban.Tekergette,összegubancolta,kisimította,csavargatta a tincseket.Egyet-egyet megvizsgálgatott,megszagoltatott.Elmosolyodtam:úgy szórakozott a hajammal,mintha valami jó kis játék lenne.Nem kellett sok idő,hogy rájöjjek mit dúdol.A dalunkat énekelgette szívszorítóan szépen.
-Jó reggelt!-köszöntött lágy,dallamos hangon.A szívemet átjárta a boldogság.
-Jó reggelt!
Lehajolt,egy édes csókot nyomott ajkaimra.De hiányzott ez!Minek is aludtam?
-Jól aludtál?
-Remekül.És te?
-Mesésen.
-Mióta vagy ébren?
-Már egy ideje.
-És mit csináltál?
-Rendeltem reggelit.Ott van az asztalon.-bökött fejével a nappaliban lévő dohányzóasztalra.-Van minden ami kell.Tojás,szalonna,zöldségek,pirítós,palacsinta,joghurt,gyümölcsök,keksz,tea,kávé,tej.
Elmosolyodtam.-Ez jól hangzik.
-Meg aztán,néztem ahogy alszol.Tudod,valami elképzelhetetlenül szép vagy olyankor.
Elpirultam.Mindig tudta,hogy mit mondjon,hogy zavarba jöjjek.
-És akkor is nagyon szép vagy amikor elpirulsz.
Hát igen,most már olyan a fejem,mint egy paradicsom.Gratulálok Rob!Büszke lehetsz magadra.
-Aztán nem tudtál ellenállni a kísértésnek,és széttúrtad a hajamat?-kérdeztem kissé gúnyosan.
-Így is mondhatjuk.Mondjuk annyit helyesbítenék,hogy a hajad már anélkül is egy szénaboglya volt.
-Aham!És te megpróbáltál kezdeni vele valamit?-találgattam.
-Igen,de elég hamar rájöttem,hogy reménytelen az ügy.
-Ha tudni akarod,a te hajad sem éppen úgy néz ki,mintha most jöttél volna egy menő fodrászszalonból.
-Épp ez a lényeg!A rajongók imádják az össze-vissza álló,torzonborz hajamat.
-El sem tudom képzelni,mit szeretnek ezen a madárfészken,amit te hajnak nevezel!
-Hé,ezt kikérem magamnak!A hajam a védjegyem.
-Ha te mondod.Tudod mit:inkább rád hagyom.
-Jobb is,hajban nem ismerek tréfát.
Elnevettem magam,és nagy örömömre ő is velem nevetett.Jól elraktároztam magamnak a nevetését.Annyira jó volt hallani,és mindig emlékezni akartam rá.
-Most nagyon jókedvűnek tűnsz.-jegyeztem meg mintegy mellékesen.
-Meg hiszem azt!Nagyon jó kedvem van.
-Tudhatom az okát?
Bólintott.-Itt van velem a földkerekség legcsodálatosabb nője,akivel egy felejthetetlen éjszakát töltöttem el,és még megszámolhatatlan boldog perc vár ránk.Azt hiszem ez elég ok az örömre.
-Igen,szerintem is.Én is nagyon boldog vagyok,hogy itt lehetek veled.
Megsimogattam az arcát,mire ő a kezembe temetkezett.Mélyen beszívta a csuklóm illatát.
-Olyan jó,hogy vagy nekem.-mondtam miközben az arcát tanulmányoztam.Kissé féltem attól,hogy túl sok neki ennyi érzelem.Nem úgy tűnt,hogy zavarja,úgyhogy folytattam:
-És az is annyira jó,hogy Annienek végre van apja.Jó,hogy van mellette valaki.Mindig is éreztem,hogy szüksége van egy férfira a háznál.
-Igen,így van.Nem tudom milyen volt előttem,de most kifejezetten boldognak tűnik.
-Hidd el nekem,nagyon sokat változott!És ezt neked köszönhetem!
-Létezik,hogy Meseország hercegnője beleszeret a pór nép fiába?-kérdezte lágyan.
Már nyitottam a számat,hogy tiltakozni kezdjek,mikor mutatóujját az ajkaimra helyezte.
-Ne mondj semmit!Először is:Nem vagyok herceg.Nem vagyok felsőrendű.Egy teljesen átlagos,mindennapi fickó vagyok.A második,ami a legfontosabb:Nem vagy a pór nép lánya.Semmivel sem vagy alábbvalóbb nálam.Sőt!Hogy tudsz ilyen butaságot kérdezni?Ugyan,Rachel,te sem gondolhatod ezt komolyan!Egy szinten vagyunk.Párok vagyunk,partnerek,társak!Semmivel sem vagyok jobb nálad!Mikor jössz rá végre,hogy nekem csak te kellesz?Hogy nem Angelina Jolie kell vagy bárki más!Csak te!
A szeme égette az enyémet.A fülem zúgott,a szívem zakatolt.Olyan volt ezt hallani,mint amikor megmondták,hogy Annie egészségesen jött a világra.Vagy mikor megtudtam,hogy felvettek arra az egyetemre,amelyikre minden vágyam volt bekerülni.De nem,mégsem.Ez valahogy mindenen túltett.
-Igen?-kérdeztem ujjával az ajkamon.
-Igen.-egyszerű,mindent megmagyarázó kijelentés volt.
Elvette az ujját a számról,de a pillantásomat nem eresztette.Még közelebb bújt hozzám,a testünk összeért.Az arcunkat néhány centi választotta csak el.
-És te mit érzel?-olyan volt a hangja mintha nehezére esne kiejtenie a szavakat.
-Én...-sóhajtottam.-Annyira szeretlek,amennyire csak egy nő szerethet egy férfit.Vagy még annál is jobban.
Elmosolyodott,majd halkan nevetni kezdett.Én is vele kuncogtam.
-Akkor jó.
Homlokát az enyémnek döntötte.Az orrunk hegye összeért.Nem bírtan tovább néhány másodpercnél,a számat az övének nyomtam,miközben mélyeket lélegeztem fenséges illatából.Karjaim önkéntelenül a nyaka köré fonódtak,és szorítottam magamhoz,mindenről megfeledkezve.Ő is közelebb húzott magához,láttam rajta,hogy az érzelmei kezdenek eluralkodni rajta.Lágyan simogatott.
Hirtelen eszembe jutott valami.Kissé elhúzódtam tőle,mire ő értetlenkedve nézett rám.
-Mi a baj?-a hangjából csak úgy áradt az aggodalom.
-Csak arra gondoltam,hogy mennyire féltesz.Teljesen felesleges.Nem vagyok én olyan védtelen leányzó!Megállok a saját lábamon.
Elvigyorodott:-Biztos vagy benne?
-Hé,nem engem ütött el egy taxi!-kaptam fel egy párnát és ütöttem meg vele.
-Oké,ott a pont.
Most rajtam volt a sor a vigyorgásban.
-Nem vagyok porcelánból.És az esőtől sem olvadok el.
-Tudom.Csak...nem szeretnék durva vagy vad lenni veled.Te többet érdemelsz egy sima,átlagos szexnél.
-Ebben igazad van.
Ajkát édes félmosolyra húzta.
-De attól még nyugodtan lehetsz velem vad az ágyban.Szeretem a mocskos szexet.
Elnevette magát,de azért közelebb húzott magához,nyelvével pedig behatolt a számba.Vad csókcsatába kezdtünk,az ujjaim a hajába túrtak,ő a derekamnál körözött az ujjaival.Végigdöntött a kanapén,a ruhát pedig valósággal tépte rólam.Jót mosolyogtam azon,hogy ennyire begerjedt.De én sem tudtam visszafogni magam:a szükségesnél többször nyúltam férfiasságához,és egyre inkább használtam a nyelvemet csókolózás közben.
Nem tudom,hogy hányszor szeretkeztünk azon a napon.Egész szállodai szobánkat kihasználtuk a nemes cél érdekében.A fotel,a dohányzóasztal,a zuhanykabin,a fürdőkád,a hatalmas franciaágy mellett lévő pihe-puha szőnyeg...A legvégére hagytuk az ágyat,ahol aztán egymás karjaiban aludtunk el az éjszaka közepén.
Másnap reggel Rob hajamban matató ujjaira és lágy dúdolására ébredtem.Ott feküdt mellettem,bal keze teljesen elveszett a hajamban.Tekergette,összegubancolta,kisimította,csavargatta a tincseket.Egyet-egyet megvizsgálgatott,megszagoltatott.Elmosolyodtam:úgy szórakozott a hajammal,mintha valami jó kis játék lenne.Nem kellett sok idő,hogy rájöjjek mit dúdol.A dalunkat énekelgette szívszorítóan szépen.
-Jó reggelt!-köszöntött lágy,dallamos hangon.A szívemet átjárta a boldogság.
-Jó reggelt!
Lehajolt,egy édes csókot nyomott ajkaimra.De hiányzott ez!Minek is aludtam?
-Jól aludtál?
-Remekül.És te?
-Mesésen.
-Mióta vagy ébren?
-Már egy ideje.
-És mit csináltál?
-Rendeltem reggelit.Ott van az asztalon.-bökött fejével a nappaliban lévő dohányzóasztalra.-Van minden ami kell.Tojás,szalonna,zöldségek,pirítós,palacsinta,joghurt,gyümölcsök,keksz,tea,kávé,tej.
Elmosolyodtam.-Ez jól hangzik.
-Meg aztán,néztem ahogy alszol.Tudod,valami elképzelhetetlenül szép vagy olyankor.
Elpirultam.Mindig tudta,hogy mit mondjon,hogy zavarba jöjjek.
-És akkor is nagyon szép vagy amikor elpirulsz.
Hát igen,most már olyan a fejem,mint egy paradicsom.Gratulálok Rob!Büszke lehetsz magadra.
-Aztán nem tudtál ellenállni a kísértésnek,és széttúrtad a hajamat?-kérdeztem kissé gúnyosan.
-Így is mondhatjuk.Mondjuk annyit helyesbítenék,hogy a hajad már anélkül is egy szénaboglya volt.
-Aham!És te megpróbáltál kezdeni vele valamit?-találgattam.
-Igen,de elég hamar rájöttem,hogy reménytelen az ügy.
-Ha tudni akarod,a te hajad sem éppen úgy néz ki,mintha most jöttél volna egy menő fodrászszalonból.
-Épp ez a lényeg!A rajongók imádják az össze-vissza álló,torzonborz hajamat.
-El sem tudom képzelni,mit szeretnek ezen a madárfészken,amit te hajnak nevezel!
-Hé,ezt kikérem magamnak!A hajam a védjegyem.
-Ha te mondod.Tudod mit:inkább rád hagyom.
-Jobb is,hajban nem ismerek tréfát.
Elnevettem magam,és nagy örömömre ő is velem nevetett.Jól elraktároztam magamnak a nevetését.Annyira jó volt hallani,és mindig emlékezni akartam rá.
-Most nagyon jókedvűnek tűnsz.-jegyeztem meg mintegy mellékesen.
-Meg hiszem azt!Nagyon jó kedvem van.
-Tudhatom az okát?
Bólintott.-Itt van velem a földkerekség legcsodálatosabb nője,akivel egy felejthetetlen éjszakát töltöttem el,és még megszámolhatatlan boldog perc vár ránk.Azt hiszem ez elég ok az örömre.
-Igen,szerintem is.Én is nagyon boldog vagyok,hogy itt lehetek veled.
Megsimogattam az arcát,mire ő a kezembe temetkezett.Mélyen beszívta a csuklóm illatát.
-Olyan jó,hogy vagy nekem.-mondtam miközben az arcát tanulmányoztam.Kissé féltem attól,hogy túl sok neki ennyi érzelem.Nem úgy tűnt,hogy zavarja,úgyhogy folytattam:
-És az is annyira jó,hogy Annienek végre van apja.Jó,hogy van mellette valaki.Mindig is éreztem,hogy szüksége van egy férfira a háznál.
-Igen,így van.Nem tudom milyen volt előttem,de most kifejezetten boldognak tűnik.
-Hidd el nekem,nagyon sokat változott!És ezt neked köszönhetem!
2010. március 28., vasárnap
28.rész
Édes kettesben
-Jó reggelt!-csicseregtem vidáman.
-Jó reggelt.-motyogta értetlenkedő arccal Annie.
Rob átkarolta a derekamat és Anniere villantotta 1000W-os mosolyát.Annie gyanakvó pillantásokat vetett ránk.
-Mi folyik itt?Miről maradtam le?
-Semmiről.-vágtuk rá egyszerre Robbal.Túl gyorsan.
-Most komolyan.Mi van?-Annienek csöppet sem tetszett,hogy kihagytuk valamiből.De nem mondhattuk el,hogy az éjszaka nem sokat aludtunk...
-Csupán kellemes...-kezdte mesélni Rob,de még időben sikerült leállítanom.Rob fájdalmasan felnyögött miután megböktem a könyökömmel.Most nem érdekelt,hogy"hátrányos helyzetű".
-Oké.Azt hiszem jobb ha erről nem tudok.-mondta Annie lemondóan.Elmosolyodott,de ez olyan mindent értő mosoly volt.Nyilván rájött,hogy valami történt közöttünk.
-És mi a program mára?-kérdezte Rob.Még mindig magához ölelt.
-Hé,karácsony van!Milyen program kell még?
-Ma átjönnek a barátnőim.-segítette ki Annie készségesen.
-Igen,holnap meg azután pedig ő megy vendégségbe.
-Aha.Ez a szokás köztünk.
-Szóval ma ki leszünk toloncolva.-mondta Rob somolyogva.
-Igen,így is mondhatjuk.
-Akkor..romantikus kiruccanás?
Robot nem lehetett lebeszélni arról,hogy elmenjünk valahova kettesben.Egy másik városba.Egy hotelbe.Kitalálta,hogy ugorjunk át Calgaryba,vegyünk ki egy szállodai szobát és kapcsolódjunk ki.Nem tartottam túl jó ötletnek az állapotát tekintve,de végül belementem.Rob rögtön szervezni kezdte az utazást,én pedig Annievel foglalatoskodtam.Anniet feldobta a hír,több szempontból is.Egyrészt felszabadul a lakás,jó kis csajbulit dobhat össze.Másrészt végre mi is kettesben lehetünk.Nem teljesen értettem meg Anniet,nem tudtam,hogy mit is akar igazából.De valami azt súgta,azt szeretné,hogy Rob és én együtt legyünk.Hogy oly hosszú idő után egy családot alkossunk.
Kora délután keltünk útra.A los angelesi kórház alkalmazottai (azok akik a múltkor is segítettek) vitték le Robot a kocsihoz.Még a pakolásban is segédkeztek.Fogalmam sincs,hogy hogy tudta elintézni,hogy ezek az emberek ide jöjjenek.És mégis,hogy értek ide ilyen gyorsan?Lehetetlen ennyi idő alatt megjárni ekkora utat.Valami turpisságra gyanakodtam,bár a részletekig nem jutottam el.
Egy hatalmas,sötétített üvegű kocsi várt minket.A férfiak segítettek bepakolni,miután Robot elhelyezték a kocsiban.Alapos hálálkodás után én is csatlakoztam Robhoz,beszálltam majd indultunk.A sofőr szédületes tempóban vezetett.Jóval rövidebb idő alatt értünk Calgaryba,mint gondoltam volna.
Az út alatt végig Robhoz simultam.Ő gyengéden simogatta a karomat.Annyira jó volt,ilyen közel lenni hozzá!Teljesen elvarázsolt a jelenléte.Kíváncsi voltam,vajon ő hogyan érez.Nem is gondolkodtam,rögtön rákérdeztem.
-Rád hatással van a jelenlétem?-persze,ez után sikerült elpirulnom.Még hadján ha kettesben vagyunk,de rajtunk kívül más is volt az autóban.Erre a gondolatra még vörösebb lettem.
-Tessék?-kérdezte Rob csodálkozva.Nyilván nem számított ilyen bugyuta kérdésre.
-Rád hatá...-kezdtem volna,de félbeszakított.Ha már egyszer kicsúszott a számon...Úgyis mindegy.
-Hallottam.Csak éppen meglepődtem.Hogy kérdezhetsz ilyet?-még mindig olyan fura fejet vágott.
A vezetőre pillantottam.Láthatóan jót mulatott a köztünk zajló jeleneten.
-Csak...Tudod,mindig attól félek,hogy nem.Hogy csak én érzek így irántad...-már a fülem is égett rettentő zavaromban.Mégis mit művelek?
-Ó,Rachel...-sóhajtotta.
Lesütöttem a tekintetem.
-Ha tudnád,hogy mit érzek irántad...
Finoman megsimította az arcomat.Megfogta az államat.Aztán csak bámultuk egymást.Minden gondolat kiment a fejemből.Ha valaki megkérdezte volna mondjuk,hogy hol lakom nem tudtam volna válaszolni.Belém hasított a gondolat,amit igaz,már tudtam egy ideje,de sosem volt lehetőségem igazán elgondolkodni rajta.Szerelmes vagyok.Míg magamban ezt kezdtem elemezgetni,Rob kissé elhúzódott tőlem,és hátra hajtotta a fejét.Lazított a testtartásán.Nyilván nem volt túl kényelmes annyira kicsavarodni.
Ezután nem sokat beszéltünk,inkább a mellettünk elsuhanó tájat fixíroztuk.A téli táj lenyűgöző volt.Az időközben hulló hó teljesen levett a lábamról.Teljesen jogosan.A hóesés,és általában maga a hópehely szerény véleményem szerint egy csoda.A millió,és millió szemecske amint aláhull az élettelen tájra...Mindegyik más és más,annyira kiszámíthatatlanok,és mégis olyan egyszerűek.Hisz ez is eső,csak éppen jeges formában.A máskor valószínűleg sivár táj életre kelt.A hó varázslatos álomvilággá varázsolta a környéket.És én elégedetten figyeltem,amint ez a változás végbement.Abban a pillanatban úgy éreztem örökké el tudnék így lenni.Így,hogy érzem magam mellett a férfit,akit szeretek,így hogy teljesen biztonságban vagyok,és nézem a kint tomboló zord időjárást.A szél erőre kapott,csak úgy sodorta a gyenge pelyheket.Megborzongtam,amint belegondoltam milyen hideg lehet odakint.
Teljesen elbambultam.Hirtelen arra eszméltem föl,hogy egy impozáns épület előtt megállt az autó.A motor még mindig járt.
-Megérkeztünk.-szólalt meg Rob.
-Erre én magam is rájöttem.-vetettem oda gúnyosan.
Sokkal jobban érdekelt,hogy mégis melyik hotelnél vagyunk.
-Ez a Violette.-világosított fel Rob.Rám villantotta imádott félmosolyát.
-Ühüm.És?Bemegyünk vagy a limuzinban töltjük az éjszakát?
-Természetesen bemegyünk.Már jeleztük,hogy megszeretnénk szállni,csak be kell jelentkeznünk.
-És?Mire várunk?
Ekkor megcsörrent Rob telefonja.Bosszús pillantást lövelltem felé,mire bűntudatosan elmosolyodott.
-Erre.
Kikapta a zsebéből a telefonját,felvette és halkan beszélni kezdett.De azért elég hangosan,hogy én is halljam.
-Igen?...Értem...Természetes.Oké,majd hívlak.Szia.-és már le is tette,de előtte látványosan kikapcsolta a modern készüléket.Nem mertem belegondolni,hogy mennyibe kerülhetett.
-Mehetünk.
Már pont léptem volna ki,amikor Rob megragadta a karom és visszarántott.
-Hová-hová olyan sietősen?
-De azt mondtad...-megcsóválta a fejét,nem foglalkozott a mentegetőzésemmel.
-Nem vetted észre a kocsit ami követett?
-Nem.Milyen kocsi?
-Testőrök.
Értetlenkedve bámultam rá,mikor feltépték a kocsi ajtaját,és két erős kéz megragadta Robot.Megdöbbenni sem volt időm,mert az én ajtóm is kinyílt és egy sötét bőrű,kopasz izomkolosszus kirántott a járműből.
-Csak finoman.-utasította őket Rob.
A néger beszaladt velem a hotelbe,végig magához szorított és igyekezett takarni a kíváncsi tekintetektől.Most vettem csak észre,hogy a hotel előtt jónéhány ember várakozik.A fiatal nőktől az idősebb férfiakig minden korosztályból voltak emberek,akik mintha várnának valamire.De mégis mire?
A felismerés villámként hasított belém.Ránk vártak.Robra vártak.
Már bent voltunk a szálloda előterében amikor szerencsésen földet értem.Rob már a recepciónál várt rám,két mankóra támaszkodva.Teljesen össze voltam zavarodva.Hangosan szedve a levegőt fordultam hátra.Az ajtót eltakarta a két testőr akik behoztak minket.Kintről óriási hangzavar áradt befele.Robhoz siettem,aki rám mosolygott,de nem engedett két lépésnél közelebb magához.Meglepődtem ezen,nem tudtam mire vélni a dolgot.Közel hajolt a pult mögött ülő nőhöz.Halkan és gyorsan beszélt,csak annyit tudtam kivenni az egészből,hogy álnéven jelentkezett be és a legnagyobb biztonságot és titoktartást kérte.Miután végeztünk a két testőr elkísért minket a liftig.Reméltem,hogy ott végre kettesben lehetünk,de nem így történt.A két fickó beszállt,végig takarva minket.
-Mégis...-kezdtem volna mikor beszálltunk a liftbe és Rob megnyomta a legfelső emelet gombját,de nem hagyott időt a kérdezgetésre.
-Később elmondom.
-Remélem tisztában vagy vele,hogy magyarázattal tartozol.-vetettem oda,miután kitettem az ajtóra a "Ne zavarjanak!" táblát és bekulcsoltam az ajtót.Rob eközben az ablakokhoz lépett és behúzta a sötétítő függönyöket.
-Persze,hogy tudom.És teljesen igazad van.
-Akkor,gyerünk!
Rob kézen fogott és maga után húzott.Leültünk a nappaliban az egyik gyönyörű,krémszínű,selyemhuzatos kanapéra.
-Amikor kitaláltam,hogy jöjjünk ide néhány napra,akkor tudtam,hogy biztonsági embereket kell majd fogadnunk,a biztonságunk érdekében.A biztonságod érdekében.
-Az enyémben?De hát miért kéne félteni az én biztonságomat?Én nem vagyok sztár!
-Azzal,hogy velem vagy te is híres lettél.Az embereket most már te is érdekled!És ez nagy veszéllyel jár!Nem akarom,hogy bármi is történjen veled miattam!Nem élném túl.
-Ugyan!-legyintettem.-Mégis mi történhetne?
-Velem vagy,Rachel.Hozzám tartozol.Az emberek kiszámíthatatlan lények:ki tudja mit művelnének puszta kíváncsiságból vagy...féltékenységből?Ezt egyszerűen nem engedhetem.Ezért volt ez a felhajtás.
-Miattam?Te aggódtál értem?
-Mindig aggódom miattad.Nem akarom,hogy bajod essen!
-Oh,Rob!-a szemembe könnyek szöktek.
Magához húzott,lágyan simogatni kezdte a karomat és a hátamat.A mellkasára borultam,csendben sírdogáltam.
-Mikor fogod fel végre,hogy te vagy a legfontosabb az életemben?Annyira szeretlek,Rachel!
-De miért?Miért akarsz velem lenni?Miért vagyok ennyire fontos neked?
-Még senkivel nem találkoztam aki így szeretett volna.Aki Engem szeretett volna.És a nem a pénzemet,a hírnevemet,a népszerűségemet.De ez csak az egyik ok.Ott van még az,hogy senkivel nem találkoztam még aki ilyen különleges lett volna.Ilyen határozott,magabiztos és szenvedélyes,ugyanakkor félénk,kedves,gyengéd és romantikus.Mindenről tudok veled beszélni,bármit,úgy érzem bármit elmondhatok neked.Bízom benned,pedig a bizalom egy olyan dolog,amit nagyon ritkán tapasztalok meg.Tudom,hogy őszinte vagy hozzám és hűséges.És tudom,hogy én is az tudnék lenni hozzád.Sosem bántanálak meg,sosem okoznék fájdalmat neked.Szándékosan biztos nem.Aztán ott a humorod,a tehetséged,a céltudatod...örökre veled tudnék maradni.Téged sosem unnálak meg.Hogy is tehetném?Hogy unhatnám meg a szemed vidám csillanását,a szívedből jövő mosolyt ami mindig elkápráztat?Nem tudnék élni csábító csókod,őrjítő illatod és a bőröd selymessége nélkül!Veled akarok maradni örökre!
Beleszédültem hirtelen jött vallomásába.A szívem már az első mondat után vad kalapálásba kezdett,percek óta alig kaptam levegőt.Nem akartam hinni a fülemnek.Így érez irántam?Ennyire szeret?Létezik ez?
-Létezik,hogy Meseország hercege beleszeret a pór nép lányába?
-Jó reggelt!-csicseregtem vidáman.
-Jó reggelt.-motyogta értetlenkedő arccal Annie.
Rob átkarolta a derekamat és Anniere villantotta 1000W-os mosolyát.Annie gyanakvó pillantásokat vetett ránk.
-Mi folyik itt?Miről maradtam le?
-Semmiről.-vágtuk rá egyszerre Robbal.Túl gyorsan.
-Most komolyan.Mi van?-Annienek csöppet sem tetszett,hogy kihagytuk valamiből.De nem mondhattuk el,hogy az éjszaka nem sokat aludtunk...
-Csupán kellemes...-kezdte mesélni Rob,de még időben sikerült leállítanom.Rob fájdalmasan felnyögött miután megböktem a könyökömmel.Most nem érdekelt,hogy"hátrányos helyzetű".
-Oké.Azt hiszem jobb ha erről nem tudok.-mondta Annie lemondóan.Elmosolyodott,de ez olyan mindent értő mosoly volt.Nyilván rájött,hogy valami történt közöttünk.
-És mi a program mára?-kérdezte Rob.Még mindig magához ölelt.
-Hé,karácsony van!Milyen program kell még?
-Ma átjönnek a barátnőim.-segítette ki Annie készségesen.
-Igen,holnap meg azután pedig ő megy vendégségbe.
-Aha.Ez a szokás köztünk.
-Szóval ma ki leszünk toloncolva.-mondta Rob somolyogva.
-Igen,így is mondhatjuk.
-Akkor..romantikus kiruccanás?
Robot nem lehetett lebeszélni arról,hogy elmenjünk valahova kettesben.Egy másik városba.Egy hotelbe.Kitalálta,hogy ugorjunk át Calgaryba,vegyünk ki egy szállodai szobát és kapcsolódjunk ki.Nem tartottam túl jó ötletnek az állapotát tekintve,de végül belementem.Rob rögtön szervezni kezdte az utazást,én pedig Annievel foglalatoskodtam.Anniet feldobta a hír,több szempontból is.Egyrészt felszabadul a lakás,jó kis csajbulit dobhat össze.Másrészt végre mi is kettesben lehetünk.Nem teljesen értettem meg Anniet,nem tudtam,hogy mit is akar igazából.De valami azt súgta,azt szeretné,hogy Rob és én együtt legyünk.Hogy oly hosszú idő után egy családot alkossunk.
Kora délután keltünk útra.A los angelesi kórház alkalmazottai (azok akik a múltkor is segítettek) vitték le Robot a kocsihoz.Még a pakolásban is segédkeztek.Fogalmam sincs,hogy hogy tudta elintézni,hogy ezek az emberek ide jöjjenek.És mégis,hogy értek ide ilyen gyorsan?Lehetetlen ennyi idő alatt megjárni ekkora utat.Valami turpisságra gyanakodtam,bár a részletekig nem jutottam el.
Egy hatalmas,sötétített üvegű kocsi várt minket.A férfiak segítettek bepakolni,miután Robot elhelyezték a kocsiban.Alapos hálálkodás után én is csatlakoztam Robhoz,beszálltam majd indultunk.A sofőr szédületes tempóban vezetett.Jóval rövidebb idő alatt értünk Calgaryba,mint gondoltam volna.
Az út alatt végig Robhoz simultam.Ő gyengéden simogatta a karomat.Annyira jó volt,ilyen közel lenni hozzá!Teljesen elvarázsolt a jelenléte.Kíváncsi voltam,vajon ő hogyan érez.Nem is gondolkodtam,rögtön rákérdeztem.
-Rád hatással van a jelenlétem?-persze,ez után sikerült elpirulnom.Még hadján ha kettesben vagyunk,de rajtunk kívül más is volt az autóban.Erre a gondolatra még vörösebb lettem.
-Tessék?-kérdezte Rob csodálkozva.Nyilván nem számított ilyen bugyuta kérdésre.
-Rád hatá...-kezdtem volna,de félbeszakított.Ha már egyszer kicsúszott a számon...Úgyis mindegy.
-Hallottam.Csak éppen meglepődtem.Hogy kérdezhetsz ilyet?-még mindig olyan fura fejet vágott.
A vezetőre pillantottam.Láthatóan jót mulatott a köztünk zajló jeleneten.
-Csak...Tudod,mindig attól félek,hogy nem.Hogy csak én érzek így irántad...-már a fülem is égett rettentő zavaromban.Mégis mit művelek?
-Ó,Rachel...-sóhajtotta.
Lesütöttem a tekintetem.
-Ha tudnád,hogy mit érzek irántad...
Finoman megsimította az arcomat.Megfogta az államat.Aztán csak bámultuk egymást.Minden gondolat kiment a fejemből.Ha valaki megkérdezte volna mondjuk,hogy hol lakom nem tudtam volna válaszolni.Belém hasított a gondolat,amit igaz,már tudtam egy ideje,de sosem volt lehetőségem igazán elgondolkodni rajta.Szerelmes vagyok.Míg magamban ezt kezdtem elemezgetni,Rob kissé elhúzódott tőlem,és hátra hajtotta a fejét.Lazított a testtartásán.Nyilván nem volt túl kényelmes annyira kicsavarodni.
Ezután nem sokat beszéltünk,inkább a mellettünk elsuhanó tájat fixíroztuk.A téli táj lenyűgöző volt.Az időközben hulló hó teljesen levett a lábamról.Teljesen jogosan.A hóesés,és általában maga a hópehely szerény véleményem szerint egy csoda.A millió,és millió szemecske amint aláhull az élettelen tájra...Mindegyik más és más,annyira kiszámíthatatlanok,és mégis olyan egyszerűek.Hisz ez is eső,csak éppen jeges formában.A máskor valószínűleg sivár táj életre kelt.A hó varázslatos álomvilággá varázsolta a környéket.És én elégedetten figyeltem,amint ez a változás végbement.Abban a pillanatban úgy éreztem örökké el tudnék így lenni.Így,hogy érzem magam mellett a férfit,akit szeretek,így hogy teljesen biztonságban vagyok,és nézem a kint tomboló zord időjárást.A szél erőre kapott,csak úgy sodorta a gyenge pelyheket.Megborzongtam,amint belegondoltam milyen hideg lehet odakint.
Teljesen elbambultam.Hirtelen arra eszméltem föl,hogy egy impozáns épület előtt megállt az autó.A motor még mindig járt.
-Megérkeztünk.-szólalt meg Rob.
-Erre én magam is rájöttem.-vetettem oda gúnyosan.
Sokkal jobban érdekelt,hogy mégis melyik hotelnél vagyunk.
-Ez a Violette.-világosított fel Rob.Rám villantotta imádott félmosolyát.
-Ühüm.És?Bemegyünk vagy a limuzinban töltjük az éjszakát?
-Természetesen bemegyünk.Már jeleztük,hogy megszeretnénk szállni,csak be kell jelentkeznünk.
-És?Mire várunk?
Ekkor megcsörrent Rob telefonja.Bosszús pillantást lövelltem felé,mire bűntudatosan elmosolyodott.
-Erre.
Kikapta a zsebéből a telefonját,felvette és halkan beszélni kezdett.De azért elég hangosan,hogy én is halljam.
-Igen?...Értem...Természetes.Oké,majd hívlak.Szia.-és már le is tette,de előtte látványosan kikapcsolta a modern készüléket.Nem mertem belegondolni,hogy mennyibe kerülhetett.
-Mehetünk.
Már pont léptem volna ki,amikor Rob megragadta a karom és visszarántott.
-Hová-hová olyan sietősen?
-De azt mondtad...-megcsóválta a fejét,nem foglalkozott a mentegetőzésemmel.
-Nem vetted észre a kocsit ami követett?
-Nem.Milyen kocsi?
-Testőrök.
Értetlenkedve bámultam rá,mikor feltépték a kocsi ajtaját,és két erős kéz megragadta Robot.Megdöbbenni sem volt időm,mert az én ajtóm is kinyílt és egy sötét bőrű,kopasz izomkolosszus kirántott a járműből.
-Csak finoman.-utasította őket Rob.
A néger beszaladt velem a hotelbe,végig magához szorított és igyekezett takarni a kíváncsi tekintetektől.Most vettem csak észre,hogy a hotel előtt jónéhány ember várakozik.A fiatal nőktől az idősebb férfiakig minden korosztályból voltak emberek,akik mintha várnának valamire.De mégis mire?
A felismerés villámként hasított belém.Ránk vártak.Robra vártak.
Már bent voltunk a szálloda előterében amikor szerencsésen földet értem.Rob már a recepciónál várt rám,két mankóra támaszkodva.Teljesen össze voltam zavarodva.Hangosan szedve a levegőt fordultam hátra.Az ajtót eltakarta a két testőr akik behoztak minket.Kintről óriási hangzavar áradt befele.Robhoz siettem,aki rám mosolygott,de nem engedett két lépésnél közelebb magához.Meglepődtem ezen,nem tudtam mire vélni a dolgot.Közel hajolt a pult mögött ülő nőhöz.Halkan és gyorsan beszélt,csak annyit tudtam kivenni az egészből,hogy álnéven jelentkezett be és a legnagyobb biztonságot és titoktartást kérte.Miután végeztünk a két testőr elkísért minket a liftig.Reméltem,hogy ott végre kettesben lehetünk,de nem így történt.A két fickó beszállt,végig takarva minket.
-Mégis...-kezdtem volna mikor beszálltunk a liftbe és Rob megnyomta a legfelső emelet gombját,de nem hagyott időt a kérdezgetésre.
-Később elmondom.
-Remélem tisztában vagy vele,hogy magyarázattal tartozol.-vetettem oda,miután kitettem az ajtóra a "Ne zavarjanak!" táblát és bekulcsoltam az ajtót.Rob eközben az ablakokhoz lépett és behúzta a sötétítő függönyöket.
-Persze,hogy tudom.És teljesen igazad van.
-Akkor,gyerünk!
Rob kézen fogott és maga után húzott.Leültünk a nappaliban az egyik gyönyörű,krémszínű,selyemhuzatos kanapéra.
-Amikor kitaláltam,hogy jöjjünk ide néhány napra,akkor tudtam,hogy biztonsági embereket kell majd fogadnunk,a biztonságunk érdekében.A biztonságod érdekében.
-Az enyémben?De hát miért kéne félteni az én biztonságomat?Én nem vagyok sztár!
-Azzal,hogy velem vagy te is híres lettél.Az embereket most már te is érdekled!És ez nagy veszéllyel jár!Nem akarom,hogy bármi is történjen veled miattam!Nem élném túl.
-Ugyan!-legyintettem.-Mégis mi történhetne?
-Velem vagy,Rachel.Hozzám tartozol.Az emberek kiszámíthatatlan lények:ki tudja mit művelnének puszta kíváncsiságból vagy...féltékenységből?Ezt egyszerűen nem engedhetem.Ezért volt ez a felhajtás.
-Miattam?Te aggódtál értem?
-Mindig aggódom miattad.Nem akarom,hogy bajod essen!
-Oh,Rob!-a szemembe könnyek szöktek.
Magához húzott,lágyan simogatni kezdte a karomat és a hátamat.A mellkasára borultam,csendben sírdogáltam.
-Mikor fogod fel végre,hogy te vagy a legfontosabb az életemben?Annyira szeretlek,Rachel!
-De miért?Miért akarsz velem lenni?Miért vagyok ennyire fontos neked?
-Még senkivel nem találkoztam aki így szeretett volna.Aki Engem szeretett volna.És a nem a pénzemet,a hírnevemet,a népszerűségemet.De ez csak az egyik ok.Ott van még az,hogy senkivel nem találkoztam még aki ilyen különleges lett volna.Ilyen határozott,magabiztos és szenvedélyes,ugyanakkor félénk,kedves,gyengéd és romantikus.Mindenről tudok veled beszélni,bármit,úgy érzem bármit elmondhatok neked.Bízom benned,pedig a bizalom egy olyan dolog,amit nagyon ritkán tapasztalok meg.Tudom,hogy őszinte vagy hozzám és hűséges.És tudom,hogy én is az tudnék lenni hozzád.Sosem bántanálak meg,sosem okoznék fájdalmat neked.Szándékosan biztos nem.Aztán ott a humorod,a tehetséged,a céltudatod...örökre veled tudnék maradni.Téged sosem unnálak meg.Hogy is tehetném?Hogy unhatnám meg a szemed vidám csillanását,a szívedből jövő mosolyt ami mindig elkápráztat?Nem tudnék élni csábító csókod,őrjítő illatod és a bőröd selymessége nélkül!Veled akarok maradni örökre!
Beleszédültem hirtelen jött vallomásába.A szívem már az első mondat után vad kalapálásba kezdett,percek óta alig kaptam levegőt.Nem akartam hinni a fülemnek.Így érez irántam?Ennyire szeret?Létezik ez?
-Létezik,hogy Meseország hercege beleszeret a pór nép lányába?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)