53.rész

Elemi kötelékek



- Már azt hittem soha nem értek haza! - ölelt magához Annie lelkesen.
- Szívem, alig egy órája mentünk el - tiltakozásom a végére nevetésbe torkollott. Átkaroltam Annie vékony, törékeny vállait, arcára puszit nyomtam.
- Többnek tűnt.
Letérdelt elém, arcát a hasamhoz szorította, suttogva szólt a babához.
- Öcsi, nem is tudod mennyire hiányoztál!
- Öcsi? Múltkor még Húgi volt! - vetette közbe Rob összehúzott szemöldökkel. Annie csak megrántotta a vállát, felállt és felvette az egyik csomagot, amit hoztunk. - Ha így folytatod, szegénynek a végén még bajai lesznek a nemi identitásával!
- Rob! - csaptam egyet a karjára. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Miért, te nem így gondolod? Vigyáznunk kell, mit hall meg a kiskrapek.
- Erről van szó... - kezdtem volna vitatkozni, de Rob nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, egy édes csókkal hallgattatott el.
Ujjai a hasamra kúsztak, s a jól megszokott mozdulatokkal kezdték cirógatni azt. Karjaimat a nyaka köré fontam, kezeim önálló életre kelve eltűntek a hajában. Nem tudtam megunni a közelségét. Mélyet lélegeztem férfias illatából, élveztem a bőréből áradó meleget, és azt, hogy ennyire közel van hozzám. Minden kavargó érzelem, ami a baba említése kapcsán felszabadult bennem, egyszeriben csöndessé vált, a háttérbe húzódott. Csupán az elégedettség kellemes érzése vont langyos ölelésébe.

Lassan a második hónapba léptünk, apránként felszaladt rám némi plusz súly, bár még mindig nem szúrt szemet a terhességem. Rob családján és Annie-n kívül nem tudott róla senki. Először magunkban szerettük volna elrendezni a dolgokat, tisztáznunk kellett hogyan tovább, rám pedig a gondolattal megbarátkozás feladata is várt.
Nem tudom, mihez kezdtem volna Rob nélkül. Az ő segítségével sikerült feldolgoznom, hogy teherbe estem, a kezdeti pánik többé nem jelentkezett. Az, hogy ő mellettem állt, mindenben támogatott és elfogadta a babát, lehetővé tette, hogy lélekben teljességgel felkészüljek a terhességre, a szülésre, s a későbbiekben a gyermeknevelésre. Így sem ment túl gyorsan és könnyedén, hiszen nem számítottam rá, eleinte nem is akartam őt. Lassacskán azonban - látva Rob és Annie örömét és izgatottságát - nekem is sikerült ráhangolódnom.
Egyik pillanatról a másikra történt meg az áttörés. April esküvője előtt még azon idegeskedtem, hogy nem szúrják-e ki és próbáltam a lehető legjobban elrejteni a hasamat, mi több, megfeledkezni arról, hogy valami ott megváltozott. Aztán, amikor Rob elvitt egy kis kocsikázásra az épphogy megérkezett autójával, azon kaptam magam, hogy a hasamat bámulom, a kezem megmozdul, és máris a bennem növekvő életet keresi. Az volt az első pillanatunk. Éreztem a babát. Ahhoz hasonlóan, ahogy Annie-t is, annak idején. Nem a terhesség tudata érte el nálam, hogy érezzem a kötődést, hanem maga a baba. Onnantól kezdve nem tudtam elszakadni tőle. Megszerettem és minden idegszálammal akartam őt. Nem maradt bennem kétség, félelem, gyötrődés, harag - tudtam, hogy így kell lennie. Majdnem tizennyolc évvel ezelőtt Annie is tudta, hogy jönnie kell. Azelőtt, hogy én ráébredtem volna, kell nekem, várom őt.
Hallgatni kezdtem az ösztöneimre és szabad utat engedtem a reménynek. Annak a reménynek, hogy a baba apja Rob, és nem Ian. Robbal megegyeztünk abban, hogy megvárjuk, hogy megszülessen, és az első adandó alkalommal elvégeztetjük a DNS-tesztet. Arról egyikünk sem mert beszélni, mi lesz, ha Iantől estem teherbe. Szerencsére ez még a jövő zenéje volt, ráértünk ezzel foglalkozni. Amíg nem kellett, nem akartunk idegeskedni miatta. Ehelyett mindketten az adott pillanat kihasználására voksoltunk.
Élveztük, hogy végre újra együtt a családunk, hogy nem csak rövid telefonhívásokból és e-mailekből tudjuk, mi van a másikkal. Nonstop egymáson csüngtünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, közös programokat szerveztünk. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Bepótoltuk, amit csak lehetett.
Annie-ben sem kellet csalódnunk; mikor megtudta, hogy kistestvére lesz, sikítva, örömkönnyektől maszatos arccal a nyakunkba ugrott és faggatni kezdett minket. Tudni akarta, mikor lettünk biztosak benne, mit szóltunk hozzá, fiút vagy lányt szeretnénk-e inkább. Válaszolgattunk a kérdéseire, pedig még mi magunk is csak ismerkedtünk az új helyzettel. Furcsa volt így, hogy eltitkoltuk a negatív oldalát mások elől; meglepett a hírt követő örömáradat és lelkesedés. Azonban tudtam, hogy ez a legjobb, amit tehetünk, ezért igyekeztem nem túl sokat foglalkozni vele.
Rob egyre biztosabb lett magában, nem kellett sok időnek eltelnie, hogy megszokja az új felállást, amiért csak csodálni tudtam. Az első néhány alkalommal még bizonytalanul, félve simogatta meg a hasamat, a hangja elgyengült, ha a babáról beszéltünk, egyszer-egyszer könnyek fényét láttam megcsillanni a szemében, később ennek már halvány nyoma sem maradt. A tekintete egy eddig ismeretlen gyengédséget árasztott magából, elhalmozott a figyelmességével és kedvességével. Vigyázott rám, nem engedte, hogy cipekedjek vagy megerőltessem magam. Gondoskodott arról, hogy egészséges, mama-baba barát ételeket és rengeteg folyadékot fogyasszak, és hogy kellőképpen kipihenjem magam. Nem hagyott sokáig egyedül, s csak egy szavamba került, hogy azonnal mellettem teremjen. Az én szememben mindez túlzás volt, de nem mertem neki megmondani, hiszen tisztában voltam vele, mennyit jelent neki ez a szerep. Be akarta pótolni azt, amit Annie-nél elmulasztott, ki akart próbálni és tapasztalni mindent, tanulni vágyott. Odaadása nem ismert határokat.

- Annie, ráérsz most? Beszélnünk kéne - szólt Rob, miután elengedtük egymást.
Annie a konyhában pakolászott, elrendezgette az újonnan beszerzett élelmiszereket.
- Igen, persze - kiáltott ki.
Robbal kézen fogva a nappaliba sétáltunk, majd letelepedtünk a kanapéra. Nem tudtam, milyen megbeszélnivalója akadt Annie-vel, így kíváncsian kérdezgetni kezdtem.
- Miről lesz szó? Végre eljött a meglepetésed leleplezésének ideje?
- Ügyes - súgta elismerően Rob és újra megcsókolt.
A harmónia, ha nem is mindig, azért elég gyakran felütötte nálunk a fejét mostanában. Úgy tűnt, a szerelmünk még sosem lángolt ilyen erővel, amin el-elámultam, a kórházban fényre derült információ tudatában. Nem hittem volna, hogy nem okoz törést a kapcsolatunkon, hogy még ezt is túléli. Rob szavai csengtek a fülemben: ,,Együtt mindent átvészelünk.” . Nem kellett a belé vetett vak hitre hagyatkoznom, láttam, hogy szavai a gyakorlatban is tökéletesen működnek.
- Itt is vagyok. Mi a téma? - Annie hanyagul levetette magát az egyik fotelre.
- Édesanyádnak több, mint egy hónapja egy meglepetést emlegettem, és most elérkezettnek látom az időt, hogy eláruljam mi is az.
- Jelentős meglepetés lehet, ha ilyen sokáig titokban tartottad - jegyezte meg Annie. A szemei felragyogtak a kíváncsiságtól.
- Régebb óta rejtegetem, mint gondolnád - somolygott Rob.
Felsóhajtottam. - Akkor épp itt az ideje, hogy beavass minket. Ki vele!
Rob mosolyogva bólintott, a zsebébe nyúlt és kivett két apró dobozkát. Ékszeresdobozoknak látszottak, hirtelen nem is értettem, mi a célja mindezzel. Egy ékszernek kerítene ekkora feneket? Ha igen, kezdhetek félni, hogy milyen csillagászati árakba kerülő költeménnyel lepett meg.
Annie-vel tanácstalanul egymásra néztünk, majd felpattintottuk a dobozok tetejét. A döbbenet forró hullámban öntötte el a testem, amint megláttam, mit szánt nekünk ekkora gonddal és igyekezettel.
Egy aranykulcs vigyorgott rám szemtelenül a fekete bársonybetétről.
- Rob!
- Apa!
Egyszerre nyögtünk fel Annie-vel. Nagy nehezen elszakítottam a pillantásom a kulcstól, Robra néztem, aki sugárzó arccal bámult vissza. Izgatottan leste a reakciónkat, és úgy tűnt elégedett az eredménnyel.
- Úgy látom, nem erre számítottatok. Sikerült a meglepetés? - kérdezte teljes mértékben fölöslegesen. Sütött rólunk az elképedés.
- Apa, ezt nem hiszem el! Hogy jutott eszedbe? - Annie Robra vetette magát, kacagva nyomott egy cuppanóst az arcára. - A baba, mi? Mindent a lurkónak köszönhetünk, nem igaz?
Rob kuncogott, beletúrt Annie hajába, majd magyarázni kezdte:
- Nem éppen, ő csak megerősített benne, hogy jól döntöttem. Év elején kezdtem el házakat keresni Edmontonban és a környéken. Azt hiszem akkor mentem először, amikor te, Rachel - nézett rám -, körbevezetted Janine-t és Lucyt a városban. Nem kellett sokáig nézelődnöm; egy-két héttel később megtaláltam az igazit és megvettem.
- Nem is tudtál rendesen járni! Hogy intézkedhettél ennyit? - bukott ki belőlem.
- Kapcsolatok - mondta egyszerűen, egy kacsintás kíséretében. - Meglepetésnek szántam, ajándéknak. Nem szerettem volna, ha tudtok róla.
- És miért csak most mondod?
- Annie! - szóltam rá rosszallón, de Rob nem vette zokon, csak nevetett.
- Szükség volt némi időre, hogy felújítsák és berendezzék. Mindent felügyeltem. Nem kizárólag a munka tehet róla, hogy annyira elfoglalt voltam New Yorkban - vallotta be. - Az átalakítás, a festés, a bútorok, a kert... Rengeteg időt és energiát felemésztett, de megérte. Alig várom, hogy lássátok!
- Gondolom nem csak időt és energiát igényelt - szúrtam közbe -, hanem pénzt is. Remélem nem vitted túlzásba a költekezést!
- Én meg azt remélem, hogy tetszeni fog nektek! - tért ki az egyenes válaszadás útjából Rob.
Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog válaszolni. Bele sem mertem gondolni, mennyit költhetett. Ha valami minket érintett, nem maradt egykönnyen a normális keretek között, hajlamos volt túlzásokba esni.
- Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog nekünk - simítottam kezem a karjára. Eszem ágában nem volt vitatkozni vele. Mindent úgy csinált, ahogy a legjobbnak látta és én bíztam benne. - Ha olyan kitűnő ízlésed van a házakkal kapcsolatban, mint a nőkkel, nem fogunk csalódni.
Falrengető nevetésünket Annie mobiljának csörgése szakította meg.
- Bocsi, egy pillanat - ugrott a táskájához, majd annak szinte a teljes tartalmát szerteszéjjel dobálva végre megtalálta és felvette a vadul zenélő és rezgő készüléket.
- Szia, ki vagy? - a hangjából áradt az előbbieknek köszönhető izgalom.
Azt már nem tudtuk meg, ki tartózkodik a vonal másik végén, mert Annie bevonult a szobájába és halkan betette maga után az ajtót.
- Szerinted ki az? Fynn? - Rob felállt a kanapéról, tétován Annie szobája felé lépett.
- Valószínűleg - válaszoltam és követtem a példáját. Hozzábújtam, arcomat a nyakába fúrtam. - Zavar?
- Így, hogy még nem ismerem, eléggé - húzott közelebb magához. - Ideje lenne vele is találkoznom. Majdnem egy hónapja itthon vagyunk...
- Beszéld meg Annie-vel! Biztosan örülne neki, hogy nyitsz felé.
- Ki felé? - hallottuk meg hirtelen Annie hangját. Visszatért a telefonálásból, az ajtóban állva méregetett minket. - Mit szervezkedtek?
Rob kibontakozott az ölelésemből, Annie-hez lépett, miközben a haját igazgatta. Látszott rajta, hogy vonakodik. Egyrészt nyilván szerette volna megismerni a lánya barátját, másrészt ódzkodott a találkozástól. Nemcsak Fynn reakciójától félt, hanem a sajátjától is. Nem tudta, hogy sülne el.
- Annie, ugye Fynnel beszéltél az előbb? - kérdezte kínban égve.
- Igen, vele. Talán baj? - meglepődve láttam, hogy Annie mintha rögtön támadásba lendült volna.
- Nem, dehogy! - rázta meg a fejét Rob, hozzám hasonlóan csodálkozva. - Sőt, kifejezetten jókor jött a hívása! Beszélgettünk anyukáddal, és mindketten azt a véleményt osztjuk, hogy meg kéne már ismerkednem vele. Rosszul érzem magam, hogy nem ismerem azt az embert, aki annyira fontos a számodra. Az ő szemében még nem vált kínossá, hogy nem tudja, ki vagyok? Lehet, hogy azt hiszi, nincs is apád!
A levegő egy pillanatra megrekedt hármónk között. Zavar feszítette a lelkünket. Annie tért leghamarabb magához, gyorsan ellenkezni kezdett.
- Ó, dehogy, Fynn pontosan tudja, hogy ki vagy te! Rengeteget meséltem neki rólad, és bár alig várja, hogy megismerjen, soha nem szólna ezért egy szót sem! Tudja, hogy elfoglalt ember vagy, eszébe nem jutna sürgetni. Úgy van vele, hogy majd találkoztok, amikor találkoztok. Türelmesen vár - hangjából a végére eltűnt a zavar, arcának pirossága is csillapodott.
- Nem kell többet várnia, igaz Robert? - fordultam felé csípőre tett kézzel, hogy meggyorsítsam egy kicsit a beszélgetést.
- Igaz - ujjai ismételten a hajában táncoltak. - Ha nektek is megfelel, Annie, akkor most bemutathatnád nekem. Utána meg elmehetnénk az új házunkhoz.
- Rendben, Fynn úgyis azért telefonált, mert a környéken akadt dolga és szeretett volna találkozni velem. Felhívom és megmondom neki, hogy jöjjön ide.
- Tökéletes - kommentáltam mosolyogva.
Annie és Rob bólintottak, majd Annie már ment is telefonálni, Rob pedig nagyot sóhajtva lerogyott a kanapéra.
- Még mindig alig hiszem el, hogy létezik az, akivel találkozni készülök.
- Kedvelni fogod - biztosítottam mellé ülve. - Rendes, aranyos srác, és olyan jól megvannak Annie-vel! Gondolj erre, ha elbizonytalanodnál!
- Tudom, hogy igazad van Rachel, nem is ettől tartok.
- Hanem? Mi a gond? - megérintve az arcát magam felé fordítottam.
- Az, hogy ő vajon elfogad-e. Mi lesz, ha nem bír majd? - kérdésének nem hittem, ám a tekintete őszinte kétséget tükrözött.
- Ugyan, Rob, nem gondolhatod ezt komolyan! - nevetgéltem. - Fynn egy csodás apát fog látni, aki odáig van a lányáért és kíváncsi mindenkire, akinek köze van hozzá. Nyitott leszel vele, kedves, barátságos és minden remekül fog menni, ne félj! - bátorításom végén egy csókot leheltem az arcára. - Bízom benned.
- Tudom - csókolt szájon. Megszédültem az ízétől. - Én is benned. És hiszek neked. Úgy alakul majd minden, ahogy megjósoltad.
A kaputelefon berregése rántott vissza minket a valóságba. Annie kirohant a szobájából, felkapta a kagylót, belekiáltott egy ,,Gyere fel!” -t, végül a nappaliban termett.
- Most jön föl.
- Oké - válaszolta Rob higgadtan, mire újult erővel kezdtem rajongani a színészi képességeiért.
Mindketten felálltunk, eligazgattuk a hajunkat és a ruhánkat, és vártuk, hogy Fynn felérjen. Egy pillanattal azután, hogy elkészültünk, kopogtak az ajtón. Annie az ujjait tördelve ment kinyitni, de az idegességnek már semmi jelét nem mutatta, amikor Fynn kezét fogva a nappaliba sétált. A szívem boldogan dübörgött a mellkasomban édes párosuk láttán. Átjárt a büszkeség.
- Apa, szeretném neked bemutatni Fynn Colest, a barátomat - kezdte Annie, mihelyt közelebb értek. - Fynn, ő itt az édesapám.
Fynn kissé zavarban lévő arcáról Robra pillantottam, aki csodálatosan kezelte az érzelmeit; érdeklődőnek és közvetlennek tűnt. Fynn-nek nem lehetett oka a félelemre, hisz Rob egyáltalán nem szigorkodott vagy keménykedett vele. Egyszerűen kezet nyújtott neki és bemutatkozott.
- Szia Fynn, Robert Pattinson vagyok! Örülök, hogy végre megismerhetlek, Annie már sokat mesélt rólad.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr.Pattinson.
- Szólíts csak Robertnek! - nevetett rá, majd finoman hátba veregette. - Lenne kedved sétálni egyet velem?
- Hát persze, Robert! - Fynn arca szinte elolvadt megkönnyebbülésében, ahogy egy felém küldött köszönés és mosoly után követte Robot az előszobába.
- Istenem, most miről fognak beszélni? - nyögdécselt Annie. Az ő oldalát is legalább annyira furdalta a kíváncsiság, mint az enyémet. A különbség az volt kettőnk között, hogy én próbáltam nem mutatni.
- Férfi dolgok, amikről lehet, hogy jobb is, ha nem tudunk - rántottam meg a vállam, mire mindketten felnevettünk.

52.rész

A felejtés ára



Ki sem kellett nyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam, valami megváltozott. Éreztem a levegőben, amit belélegeztem, a takarón, ami a a bőrömet súrolta, a szívemben, ami más ritmusban dobogott, mint eddig. Történt valami, csak azt nem tudtam, hogy mi. Az utolsó emlék, ami az agyamba kúszott az, hogy Rob integetve lépked a mikrofonhoz, hogy bejelentse visszavonulását. Onnantól... képszakadás. Semmi.
A szemhéjam nehezen mozgott, csak lassan tudtam kinyitni a szemem. Nem lepődtem meg azon, hogy nem a napsugaras szállodai hálószobában ébredtem, ahol már egy jó hónapja köszöntött a reggel.
- Rachel? Hallasz engem? - Rob hangja reszketett, alig értettem mit mond.
- Igen, hallak – feleltem. - Itt vagyok. Hol is? - tettem hozzá, mosolyt erőltetve az arcomra. Valami nem stimmelt, ami már önmagában is zavaró, de ha az embernek fogalma sincs arról, hogy mi a gond, még inkább az.
Rob nem mosolygott. Az arca sápadt volt, gyűrött, a borosta kezdett kiütközni rajta. A szeme alatt karikák sötétlettek. Fáradtnak, meggyötörtnek, szinte kétségbeesettnek tűnt. Az ágyam melletti széken ült, meggörnyedve, a pillantásomat kerülte.
Megpróbáltam felemelkedni, hogy körülnézhessek, de Rob finoman visszatolt a párnámra.
- Kórházban vagy – mondta tömören.
- Miért? - hördültem fel. - Mi történt?
- Nem emlékszel semmire? - a szemöldöke felkúszott, más jelét azonban nem mutatta a meglepődésnek. A hangja már nem reszketett, helyette egyszerűen üres volt.
- Csak arra, hogy látlak a tévében. A bejelentésedkor. Én... nem tudom. Nem emlékszem, mi történt utána.
- Semmi baj – bólintott. - Az orvos felkészített erre. Talán jobb is, hogy az a rész kiesett.
- Melyik rész? Mi a csoda történt velem? - kérdeztem feldúltan. Nem tetszett, hogy semmit nem mond el tisztán, érthetően. El kell mondania, mielőtt inamba száll a bátorságom és nem fogok kérdezősködni, mert megijedek attól, amit megtudhatok.
- Rosszul lettél. Elájultál, Lizzy-ék hoztak be a kórházba. Hat órán keresztül nem tértél magadhoz.
Betakartak a nyári melegben, a testem mégis borsózott. Tudni akartam, most mégis visszaadtam volna ezt az információt. Hiába nem emlékeztem semmire, kellemetlen volt belegondolni a történtekbe.
- Más tud róla? - kérdeztem nyomatékosan. Tudta, hogy az edmontoniakra gondolok. Annie-re. - Beszéltél velük?
- Nem, úgy gondoltam, bőven elég, hogy mi aggódunk miattad - válaszolta közömbös hangon. - Fölösleges lett volna őket is felizgatni, ekkora távolságban úgysem tehettek volna érted semmit. Nem hiányzott a pánik. Ugye nem gond? - kérdezte végül. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné a válasz. Más foglalkoztatta. Valami, amibe eddig nem avatott be.
- Nem, jól tetted, hogy nem szóltál nekik. Köszönöm! - mosolyogtam rá hálásan. - Végig itt voltál? - a keze után nyúltam, de nem vette észre.
- Igen, persze! Hogy kérdezhetsz ilyet? Félholtra aggódtam magam. Annyira megijesztettél! Soha többet ne csinálj ilyet, Rach, soha! Hallod? - hadarta rémisztőn. - Nem élném túl, ha bajod esne. Szükségem van rád! Ahogy Annie-nek is. Kellesz nekünk.
- Rob, minden rendben! Kutya bajom, jól érzem magam – mondtam nyugtatón. - Gyere ide! - kértem.
Némán bólintott, közelebb húzódott és megfogta a kezem. Gyengéden simogatni kezdte, de a tekintetét még mindig nem emelte rám. Azt értettem, hogy megrémült és féltett engem, azt viszont nem, miért viselkedik most így. Ennyire megviselték volna a történtek, vagy van még valami? Mi állhat a háttérben?
- Rob, ugye elmondtál mindent? Nem történt más, igazam van? - tettem fel az engem foglalkoztató kérdéseket óvatosan.
- Nem, ami azt illeti, van még valami – motyogta az orra alatt.
- Micsoda, Rob? Mondd el! Mondd el nekem, kérlek! - masszíroztam a kezét. A pillantásom az övét kereste.
Próbáltam leplezni a türelmetlenségemet, miközben vártam. Nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondoltam. Rob nem szólt, elgondolkodva nézett mindenfelé, kivéve rám. Megijesztett a viselkedése. Olyan idegen, távoli... Mintha csak a teste lenne itt, miközben a lelke máshol portyázik.
- Terhes vagy - a tekintetét az enyémbe fúrta, így kétség sem maradt afelől, hogy amit mond, igaz, és véresen komoly.
Belőlem mégis kicsúszott a tiltakozás. - Nem! Az nem lehet! Kizárt. Nem lehetek terhes.
- Úgy látszik, semmi sem lehetetlen. A vizsgálatok kiderítették, hogy várandós vagy. Egy hónapos a baba.
Az egy hónap egyetlen másodperc alatt pergett le a fejemben. Láttam mindent; minden csókot, minden érintést, minden élvezetet, ami egyszeriben bűnössé vált. Találgathattam volna, hogy első szeretkezéseink közül melyiken foganhatott meg a bennem növekvő gyermek élete, de nem volt szükség rá. Biztos voltam benne, hogy a békülésünket követő elsöprő éjszaka következményével szembesültünk most. Hacsak...
Az agyamon átszáguldó hurrikán leejtette azt a márciusi napot, amikor Rob elutazott. Nem vettem be a fogamzásgátló tablettát. Aztán... másnap sem. Arra gondoltam, hogy ha már így alakult, szünetet tartok, s majd csak azelőtt fogom újra szedni a gyógyszert, hogy Rob visszatérne. Álmomban sem jutott volna eszembe, hogy hamarabb viszontlátom, sőt, lefekszem vele. Nem is egyedül vele...
Először nem jutott el a tudatomig, hogy Rob nem a baba miatt viselkedik furcsán. Azért uralta minden mozdulatát a félelem, a kétségbeesés és a zavar, mert ő már tudta, nem biztos, hogy a gyermekem az övé. Hiszen egy hónapja nem csak vele szeretkeztem, hanem Iannel is. A gyógyszer már rég nem védett, óvszert pedig nem használtunk... Ő is lehet az apja.
Elborzadva néztem Robra, aki csak bámult engem elkeseredve; nem tudott megszólalni. A levegő megfagyott körülöttünk, minket is ledermesztve. Csak meredtünk egymásra, a pánik előtti pillanatok rémisztő csendjével.
- Nem, ez nem történhet meg! - kiáltottam, kezemet a hasamra szorítva. - Nem növekedhet bennem élet! Nem lehetek terhes!
A könnyek gejzírként robbantak ki a szemeimből, nem állhatta útját semmi sem. Egyre csak azt bizonygattam, hogy nem várhatok gyermeket. Nem lehetséges! Nem történhet ez velünk! Amikor már minden olyan tökéletes lehetett volna, amikor már csak néhány lépcsőfok választott el minket a végtelen boldogságtól... nem tehet mindent tönkre egy még meg sem született ember!
Rá kellett azonban jönnöm, hogy nem okolhatom a babát. Nem az ő hibája. Ő... csak rosszkor jött. Akkor, amikor nem vártuk, nem számítottunk rá. Ennek ellenére nem haragudhatok rá, ő ártatlan! Én voltam felelőtlen és meggondolatlan. Én okoztam az egész bonyodalmat. Mint mindig.
Ez hát a felejtés ára? Vagy a baba vagy a boldogságunk, Robbal? Választanom kell? Hogy is kérhetném őt, hogy vállalja a kockázatot, hogy nem az ő gyerekét hordom ki és hozom világra, hanem Ianét? Mégis hogy érintené? Mit szólnának hozzá mások? A családunk?
Nincs jogom hozzá. Nem tehetem ezt vele. Egyedül kell megbirkóznom a gyermekkel járó feladatokkal, épp mint tizenhét éve. Hát nem tanultam a hibámból, újra elkövettem! Ezek szerint nem fizettem meg eléggé az óvatlanság árát?
- Rachel - hívott elő a tépelődésből Rob. - Meg kell beszélnünk!
Tudtam, mit akar mondani. Akármennyire is szeret engem, nem tarthat ki mellettem, hiszen semmi garancia nincs rá, hogy ő az apja. Nem kockáztathatja meg, hogy más gyerekét szereti meg, s neveli fel. Nem kötelessége. Annyi mindent tett már értem, ezt igazán nem várhatom el tőle.
Nem is vártam. Tudtam, hogy így helyes. Bőven elég, ha én megszenvedem a következményeket, nem kell őt is magammal rántanom. Ha szeretem, belátom, hogy ő sem engedhet mindig, nem bocsáthat meg minden egyes ballépésemkor.
Mégis ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha Rob az apa? Ha ez a csöppség azért jött, hogy minket még boldogabbá tegyen, hogy a családunk bővüljön...
- Rachel, tudom jól, hogy nem biztos, hogy az enyém - kezdett bele gyenge hangon. - Elképzelhető, hogy az Iannel töltött éjszakán fogant. Én ezzel együtt akarom őt.
Nem hittem a fülemnek. Nem akartam elhinni, hogy igaz lehet, amit hallani véltem. Fél szememmel keresni kezdtem az őrangyalom.
- Ő a miénk is lehet. A második gyerekünk... És én... akarom őt. Megadom az esélyt annak, hogy ő az én gyerekem legyen. Az apja akarok lenni. Fel akarom nevelni, gyermekemként akarom szeretni... Nem engedhetem el! Ugyanannyi esély van rá, hogy én vagyok az apja, mint hogy Ian! Sőt, azt hiszem több is, mert én egyszer már teherbe ejtettelek!
- Rob, ez nem így működik - leheltem. - Nem kérhetem ezt tőled!
- Nem kell kérned! Én magamtól mondom ezt, senki sem kényszerít. A saját döntésem. Egyszerűen... így érzem helyesnek és... erre vágyom. Szeretnék a kicsi apja lenni.
- Rob! - fulladoztam a könnyektől. - Rob, miért? Miért teszed ezt? Összetörsz a jóságoddal. Nem érdemlem meg. Egymagamban kéne újra végigcsinálnom, hiszen magamnak okoztam a bajt. Az én felelősségem.
- Ne mondj ilyeneket! - kért szenvedő hangon. Felállt a székéről, hozzám hajolt, karjaiba zárva szólt: - Hidd el, hogy így lesz a legjobb! Nem magamért teszem, s nem is érted! Magunkért! A családunkért. Így kell lennie. Most itt vagyok, melletted állok, támogatlak, amiben csak kell! Számíthatsz rám! - kezei közé vette az arcomat, szemembe nézve suttogott. - Nem követem el azt a tizenhét évvel ezelőtti hibát még egyszer! Soha többé nem hagylak magadra. Nem vagy egyedül, én itt vagyok neked! Szeretlek!
Ajkait az enyémekhez nyomta, csókja egyszerre volt tolakodóan erőszakos és figyelmesen gyengéd. Bizonyítani akarta előbbi szavait. Céljának tűzte ki, hogy eléri, hogy higgyek neki, s bízzam benne. Éreztem, hogy kellek neki. Hogy semmiért nem veszítene el. Áradt belőle az irántam érzett szerelme.
- Kérlek, Rachel! - mormolta elválva az ajkaimtól. - Tudom, hogy képes lennél rá nélkülem is, de én nem akarom, hogy egyedül vállald mindezt! Azt szeretném, ha neked is szükséged lenne rám! Te nem vágysz arra, hogy együtt legyünk?
- Ó, Rob! - húzódtam el tőle. Az oldalamra fordultam, elvonatkozva az érintésétől. - Minden vágyam az, hogy végre együtt legyünk, teljes családként, de ez hirtelen lehetetlenné vált. Túl nagy áldozat ez a te részedről. Igazságtalanság lenne kérnem tőled, hogy maradj mellettem. Ennyire még én sem lehetek önző.
- Ez a legkevésbé sem önzőség. Egyszerűen csak azt kell tudnod, hogy mi a legjobb neked és a gyerekeidnek! Annie-nek és a babának.
Tényleg csak ennyi lenne? Egyetlen megfontolás? Végiggondolom, hogy mivel járnánk a legjobban és megmondom neki?
- Csak kérned kell! - szólt meglepően határozott hangon. - Én tudom, mit akarok. Benneteket.
- Gyerekestül, problémástul, zűrösen? - előtört belőlem a gúny. - Minden férfi vágyálma!
- Nem tudom, hogy más férfiak hogy vannak ezzel - nevetett halkan -, de nekem ez minden álmom. Ti vagytok az életem. Te, és a gyerekeid. A problémákkal és zűrökkel együtt. Még jó hogy! Unalmas lenne nélkülük. Tökéletes, én pedig semmit sem utálok annál jobban - a hangja tükrözte a tökéletesség iránt érzett undorát.
Nehezen szedtem a levegőt, miközben felé fordultam. A szeme itta az arcom látványát, kereste rajta mondanivalóm tartalmát.
- Megveted a tökéletest? - tettem fel a lehetetlen kérdést.
- Igen, Rachel. A tökéletesség hazugság. Nem létezik.
- Te tökéletes vagy! - vetettem ellene.
- Számtalanszor rámutattál már, hogy nem vagyok az - kuncogott kedvesen. - Ez az egyik oka - ha mondhatom ezt -, hogy szeretlek. Melletted normális embernek érzem magam, nem egy tökéletesnek beállított csodabogárnak. Ami köztünk van, annyira őszinte és mély, e földről való, hogy szemernyi kétség sincs bennem azt illetően, hogy jó úton járok-e. A szívem azt súgja, nem is súgja, ordítja, hogy ezt az életet kell élnem! Veled. Veletek.
A kezét lassan, óvatosan a hasam felé nyújtotta, úgy, hogy ha akarom, meg tudjam akadályozni a mozdulatban. Eszembe se jutott, hogy így tegyek. Ménesnyi ló dobogott a szívem helyén, vártam, hogy érezzem bőrét a bőrömön. Valami mélyen megmozdult bennem.
Finoman megérintette az alhasam. Semmi külső jele nem volt még a terhességnek, ezért Rob gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte, hátha kitapogatja az apróságot, amiből majd, nyolc hónap múlva a gyermekem lesz. A gyermekünk.
Döntöttem. Biztosan tudtam, mit akarok. Ez volt az, amire mindig is vágytam.
- Rob, biztos vagy benne?
Könnyektől homályos szemekkel nézett fel rám. Sosem láttam még ennyire sebezhetőnek, ennyire elérzékenyültnek. Új oldalát mutatta meg nekem, én pedig egy szempillantás alatt beleszerettem a képbe, amint elragadtatottan a hasamat cirógatja.
- Te mit szeretnél? Maradjak? Akarsz engem?
Bólintottam, mire a könnycseppek kibuggyantak a szememből.
- Akarlak!
- Itt vagyok - hajolt hozzám egy csókra, miközben még mindig a hasamon pihent a keze. - Nem is kérdés, hogy veletek maradok. Együtt mindent átvészelünk.

51.rész

Elmosódnak a határok



A gyomrom egyetlen aprócska, görcsös ponttá szűkült a testemben, ami egész nap képtelen volt akár egy falatnyi ételt is magába venni. Az izgalom egyértelműen megmutatkozott rajtam; a kezem remegett, a szívem majd' kiugrott a mellkasomból, nehezen kaptam csak levegőt. Tudtam, hogy helyesen cselekszünk, hogy mindennek úgy kell lennie, ahogy elterveztük, az idegességet mégsem tudtam kivédeni. Rob a legyőzhetetlenek mosolyával nézett rám, újra és újra megszorította a kezemet, próbált erőt csepegtetni belém; nem sok sikerrel. Az életünk gyökeres változások előtt állt, ezt pedig nem volt könnyű elfogadni. Annyi minden történt az elmúlt hónapokban, hogy beleszédültem, ha visszagondoltam az eltelt időre. Az eseménytelenül tovasuhanó évek után, hirtelen minden erre az időszakra sűrűsödött. Fogalmam sem volt róla, hogy miért történtek így a dolgok, de hálás voltam. A boldogság mámorító pillanataiban nem számított többé az átélt szenvedés. Amikor ez az érzés a bensőmet csiklandozta, a jelen egyetlen folyamatos, végtelen pillanattá nyúlt, mint a ragacsos karamella; s biztosra vettem, minden a helyén.


A sajtótájékoztató helyszínét az egyik nagy irodaház biztosította, így a Rob szeretteivel való megismerkedésem helye adott volt. Rob kényelembe helyezett az egyik nappalihoz hasonlító irodában, nekem így nem volt más dolgom, mint várni.
Az összes többi tétlen várakozáshoz hasonlóan - amiben valaha részem volt -, ez is idegörlőnek bizonyult. A bizonytalanság gúnyolódva táncolta körbe türelmetlenül fészkelődő alakomat az egyik kanapén. Nem sokáig bírtam egyhelyben; felpattantam, lesimítottam ujjatlan, fehér, zsabós ingemet, kezemmel kisimogattam a gyenge ráncokat bézs szoknyámon. Tükröt kerestem, amit meg is találtam az egyik szekrény belsejében. Nem számítottam rá, de el kellett ismernem, jól jött. Végignéztem magamon, a szandálomtól kezdve, kivasalt, gyöngycsattal hátratűzött hajamig. Egyszerű, nyári sminket viseltem, ékszernek csupán a csathoz passzintva gyöngy gyűrűt és fülbevalót tettem fel. ,,Elragadóan nézel ki!” visszhangoztak fejemben Rob szavai. Próbáltam hinni neki. Tényleg igyekeztem.
Miután egy nem létező tincset hátrasöpörtem az arcomból, visszamentem és nagyot sóhajtva megálltam a kanapé előtt.
Aztán... váratlanul lépteket hallottam a folyosóról, fojtott csevegést, majd nyílt az ajtó, s belépett Claire és Richard, kéz a kézben. Nem tudtam milyenek, s hogy mégis milyen reakcióra számíthatok tőlük, Robert nem igazán beszélt róluk. Élt köztünk egy néma megállapodás, miszerint a család tabu téma. Nem akartunk szembesülni a családjaink jelentette nehézséggel, amíg nem muszáj. Eljött a pillanat, amikor én bizony kénytelen voltam ez elé a kihívás elé állni, s döbbenten vettem tudomásul, hogy alig tudok róluk valamit. Idegenek voltak nekem, ahogy én is nekik. Egy-egy, talán így igazságosabb is, bár ez akkor egy csöppet sem érdekelt.
Claire egy röpke másodpercig kérdőn nézett rám, de a pillanat tovaszállt, s szemének mindent értő megvillanásából rájöttem, hogy összerakta fejében a képet; pontosan tudja, miért vagyok itt. Vele ellentétben Richard fura szemekkel méregetett, és láthatóan zavarban volt egy idegen jelenléte miatt.
Utánuk szép sorjában megérkeztek a többiek is. Victoria és Elisabeth sugdolózva léptek beljebb, amint megláttak ragyogó mosoly terült szét az arcukon, ezzel még szebbé varázsolva őket. A megélt évek tapasztalata nyomot hagyott az arcukon, én mégis megláttam bennük a csintalan gyermeket, a fruskát, a szenvedélyes nőt. Csodálatosak voltak, érettek, gyönyörűek, ugyanakkor fiatalosan könnyedek. Furcsa érzés kerített hatalmába; olyan volt, mintha ismerném őket.
Őket követték a férjeik, majd Sam és Marcus a feleségeikkel, Bobby a menyasszonyával, végül Rob és Tom, már most a nevetéstől vöröslő fejjel.
Mindannyian kíváncsiskodva fürkésztek, az idegességem mégis enyhült. Áradt belőlük a kedvesség, a jóindulat, a pozitív energia. Egy csapásra olyan emberek közé kerültem, akik tökéletesen rendben voltak magukkal, olyan életet éltek, amilyet szerettek volna, ezért elégedettek, boldogok, megállapodottak. Levett a lábamról a tudat, hogy új család van születőben; az én új, nagy, boldog családom. Mindenkiben megláttam, amit akartam; Claire anya, akárcsak én. Victoria és Elisabeth olyanok, mint a nővérem, Alexa. Sam felesége, Kate, Marcus neje, Melissa, Bobby menyasszonya Susanna, a barátnőim is lehetnének. A fiúk pedig, akár Chris. Barátok, ismerősök, rokonlelkek, sorstársak. Olyan emberek, mint Rob és én, csak nyugalomra és szeretetre vágynak, megértésre és elfogadásra. Nem sokban különböztünk, s ebből a gondolatból kiindulva, megnyugodva konstatáltam; jóban leszünk.
Rob sugárzó arccal lépett mellém, kezem az övébe fogta, oldalunk összesimult. Összetartozunk – ismételgettem magamban, mintegy nyugtatóként.
- Annyira boldog vagyok, hogy mind eljöttetek! - kezdte nevetve Rob.
Most vettem csak észre, hogy mennyire kisimult az arca, a tekintete milyen tiszta. Még lazábbnak, könnyedebbnek tűnt. Nem volt nehéz kitalálnom, miért. Akik előttem toporogtak, Rob mondandójára figyelve, a hozzá legközelebb álló személyek. Azok az emberek, akikre akkor is számíthatott, amikor Anniere és rám még nem. Otthon érezte magát, biztonságban. Teljes szívével szerette őket, s mire észbe kaptam, én is hasonlóan éreztem. Nekem is fontosak, hiszen nemsokára egy család leszünk! Lassan ők is az enyéim lesznek, akik minden szeretetet és áldozatot megérdemelnek.
- Ahogy a meghíváskor is mondtam, fontos dolgokról szeretnék beszélni. Komoly mondanivalóm van, és megkérnék mindenkit, hogy hallgasson végig! Anya, neked talán le kéne ülnöd – tette hozzá, mire a többiek felnevettek. - Nem viccnek szántam. – Intette le őket Rob.
Claire szó nélkül engedelmeskedett, leült egy székhez, ami az ajtóhoz közeli falnál terpeszkedett. Richard követte őt.
- Köszi Anya! - mosolygott Rob, gyengéd szeretettel az anyjára nézve. - Akár kezdhetném is, nem gondoljátok? - túrt zavartan a hajába. Némi elégedettség fogott el ezt látva. Legalább nem maradtam egyedül az izgalommal.
- Jó lenne, bátyó – cukkolta Victoria Elisabethre kacsintva.
- Igen, igen – hebegte Rob. - Szóval... azért hívtalak ide mindannyiótokat, mert szeretném, ha nem a sajtótól, hanem tőlem tudnátok meg, hogy visszavonulok – a férfiak egy emberként hördültek fel. A társaság női tagjai nem látszottak meglepettnek, amin magamban jót nevettem. - Nincs több film, több zene, több fotósorozat. Végeztem a szórakoztatóiparral, ennyi volt.
- Rob, komolyan beszélsz? - kérdezte Tom elkerekedett szemekkel. - Te, a munka embere, azt mondod, hogy visszavonulsz?
- Igen, Tom, így van – bólintott Rob. Számításaim ellenére, nem volt sem a mozdulatban, sem a hangjában bocsánatkérés. - Nem friss döntés ez, higgyétek el, hosszú ideje érlelődik bennem! A mai napra teljesen, tökéletesen eltökélt lettem, ami a további életemet illeti.
- Tévednék, vagy köze van ehhez a melletted álló bombázónak is? - tette fel a következő kérdést Bobby, mire a párja meglehetősen csúnyán nézett rá. Engesztelésül egy csókot nyomott az arcára. Susanna nem tűnt meggyőzöttnek. A pillantásunk találkozott, cinkosan rámkacsintott, amitől még jobban elvörösödtem.
- Jó meglátás, Bobby – kacagott fel Rob, a többiek vele együtt nevettek. - Ő Rachel McAchlen, a párom.
Victoria és Elisabeth egyszerre sikkantott fel örömében, összepacsiztak, majd elsőként ők jöttek oda hozzám, hogy üdvözöljenek. A kis terem megtelt a nevetések, örömkönnyek, kérdések és játékos hitetlenkedések összevissza zajával. Elszakadtam Robtól, a családja – a családunk – tagjai ölelésükbe vontak, puszik csattantak az arcokon, valaki beletúrt a hajamba, mindenki egyszerre beszélt. El sem akartam hinni, mekkora öröm szabadult ki. Mindannyian szárnyaltak. A mi boldogságunk egyszeribben az övéké lett. Az, hogy Rob végre társat talált; hogy ez a személy, egy rendes, normális nő, nem pedig valami elkényeztetett sztárocska, aki ki tudja, mibe vinné Robot; mindenkit elégedettséggel töltött el. Megdöbbentett, hogy egy szó nélkül maguk közé fogadtak, érdeklődve, szeretettel néztek rám, vidáman kérdezgettek bennünket. A nehezén azonban még nem voltunk túl.
A fejem kavargott, az érzések és gondolatok szivárványszínű kavalkádja messzire repített, innentől kezdve, féltem, nem sok minden fog eljutni a tudatomig. Tompán hallottam, hogy Rob valami másik fejleményt emleget, majd felcsendült Annie nevének szimfóniája. Lányunk említése valamennyire kijózaníthatott, mert láttam már. Láttam az arcokra írt őszinte meghökkenést, az ezernyi kérdést, az elfojtott érzelmeket.
- Tessék? - nyögte Claire. - Annie? A lányotok?
- Robert, mit jelentsen ez? - Richard hangja valahonnan a szoba távoli részéből érkezett.
- Annie a lányunk – hallottam meg tulajdon hangomat. Én magam is ledermedtem, olyan idegennek tűnt. - Robé és az enyém. Tizenhét éves, az edmontoni lakásunkban él.
Pár pillanatig csak a némaság kongatta a falakat, majd az előbbi nyüzsgés újra beindult. Hogy lehetséges mindez? Miért titkoltuk eddig? Hol van most ő? Miért nem mondtuk el korábban? Honnan ismerjük mi egymást, Robbal?
Erre számítottam. Kérdésekre. Faggatózásra. Döbbenetre. Arra azonban a legkevésbé sem, hogy nem haraggal fordulnak felénk, hanem kíváncsisággal, megértéssel.
Lassacskán mind lenyugodtak, mi pedig elkezdtük megválaszolni a kérdéseiket. Elmeséltük a történetünket, beszéltünk nekik Annieről, Edmontonról, mindenről, amiről úgy éreztük, tudniuk kell. Ők pedig figyelmesen hallgattak minket. Láttam a szemükben megcsillanó könnyeket, az elfojtott mosolyokat, az esetleges értetlenkedést. Mindent láttam, az őszinteség teljes volt, a szemem itta a látványt. Minden ízében szokatlan pillanat, ami éppen ezért csodálatos. Azt hittem, taszítani fog ez a kitárulkozás, hiszen sosem szerettem; ez az egyik ok, amiért rettegtem ettől a találkozótól. Most mégis jólesett végre szabadon beszélni kettőnkről, a szerelmünkről, annak gyümölcséről.
Robnak egy idő után mennie kellett, egy utolsó csók után itt hagyott bennünket. A székeket a TV elé húztuk, elhelyezkedtünk, vártuk, hogy kezdődjön Rob műsora, közben válaszolgattam további kérdéseikre.
- Kifogyhatatlan a kérdéstár, remélem nem bánod – vigyorgott rám Lizzy. Ragaszkodott hozzá, hogy így hívjam.
- Egyáltalán nem! - tiltakoztam kedvesen. - Jár nektek. Annyi év után... - sóhajtottam fel zavartan.
- Tizenhét év... nem lehetett könnyű – tűnödött el Victoria.
- Egy szavam sem lehet – sütöttem le a tekintetem. - Az a tizenhét év ugyanúgy az én saram, mint az övé. Ugyanannyira hibás vagyok, mint Rob, ha nem jobban – elhallgattam egy pillanatra, próbáltam lehűteni feltámadó bűntudatomat. - Borzasztóan sajnálom, hogy így alakult! Remélem meg tudtok bocsátani nekem. Egyszer. Majd valamikor...
- Ugyan, Rachel, nincs miért megbocsátanunk! - nyugtatgatott Victoria. Megérintette az arcomat, a szemébe néztem, láttam, komolyan gondolja, amit mondott. - Egyikünk sem haragszik rád. Ezért nem kell aggódnod.
- Ahogy mondja, Rachel – szólalt meg Lizzy mosolyogva. - Ez egy új kapcsolat, itt mindenki tiszta lappal indul. A múltban elkövetett hibákért nem vonunk felelősségre senkit. Senki nem ítél el téged azért, amit tettél. Nem tudjuk, milyen volt akkor neked. Lehet, hogy mi is így cselekedtünk volna. Ez nehéz kérdés.
- Nem is szeretünk erről beszélni Robbal.
- Nem tudjátok, hogy kéne kezelni, igaz? - tapintott a lényegre Claire. Bólintottam, mire szeretetteljesen elmosolyodott. - Megértjük, kincsem, ez természetes. Ne érezd rosszul magad miatta!
- Nem is tudom, mit mondhatnék... - szóltam meghatottan. - Olyan kedvesek vagytok mind, nem lehetek elég hálás!
Mielőtt felelhettek volna, elkezdődött Rob sajtótájékoztatója. Mindenki a képernyőre szegezte a tekintetét, velem az élen. Onnantól kezdve, hogy fellépett, barátságosan mosolygott, integetett, minden felerősödött és... eltompult. A szívem eszeveszett dobogása, a légzésem, ami egyszeriben zilálássá vált, az izzadás, ami hirtelen cseppekben csapódott ki a bőrömön, a kezem remegése megsokszorozódott, a külvilág ennek ellentmondva távolodott, halványodott, lassan eltűnőben volt. Tudtam, éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, mégsem tudtam szólni senkinek, hogy segítsen. A szemem káprázott, szédültem, a fejem hasogató dobszóval akart az őrületbe kergetni. Egyet akartam; legyen vége a szenvedésnek! Múljon el a rosszullét, ne kívánja senki sem, hogy saját kezemmel tépjem ki magamból a fájdalmat! A gyomrom rángatózott, öklendezve előreborultam, de mivel nem ettem egész nap semmit, nem tudtam kiadni magamból azt, ami valószínűleg az egész rosszullétet okozta. El sem tudtam képzelni, mi kárhoztathat ilyen kínokra. Hallottam a hangokat; ijedt, aggódó kiáltásokat, amik, mire elértek hozzám, csupán suttogásnak hatottak. Éreztem egy hűsítő kezet végigsuhanni az arcomon, mielőtt a földre zuhantam volna, s fejemet a padlóba ütve, elvesztettem volna az utolsó kapcsot, ami a külvilághoz kötött.

50.rész

Új kilátások



Este a Szabadság-szobornál fotóznak, utána kései interjú, vacsorával egybekötve. Ne várj meg! Szeretlek.

Nem ez volt az első eset, hogy ilyen üzenet érkezett Robtól. A New Yorkban töltött majd' egy hónap alatt rájöttem, hogy Robnak sokkal keményebben kell dolgoznia, mint azt valaha képzeltem. Reggeltől estig ki sem látszott a különböző feladatokból – fotózások, interjúk, megbeszélések, üzleti ebédek és vacsorák, partik, internetes kérdezz-felelek a rajongókkal Rob hivatalos honlapján... A folyamatos forgatásról nem is beszélve. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető legjobb fényben tűnjön föl, hogy az emberek szeressék és becsüljék, hogy megérdemelje a munkáiért kapott fizetést, de hogy ennyi mindenben kelljen egyszerre helyt állnia, még én sem gondoltam.

A Natashával és Freddel történtek sem könnyítették meg mindennapjait. Mindkettejüktől bocsánatkérő levelet kaptam, amiben megmagyarázták mit miért tettek, leírták, sejtelmük sem volt mennyire véresen komoly, ami Rob és köztem van, s csak jót akartak. Nem hitték volna, hogy ez lesz a dolgok végkimenetele, borzasztóan sajnálták, hogy így alakult és a bocsánatomat kérték. Natasha egy virágokkal díszített ajándékkosarat is küldött, borral és bonbonnal, az édesebb békülés érdekében. Azt kérte, találkozzunk, hogy személyesen is elmondhassa, belátja mekkorát hibázott. Mindkettejüknek válaszlevelet írtam, amiben elfogadtam bocsánatkérésüket, s kértem, felejtsük el a múltat. A találkozást azonban egyértelműen elutasítottam.
Rob úgy gondolkodott, mint én. Megbocsátott nekik, tisztázta a helyzetet, de nem kívánta velük a jövőben tartani a kapcsolatot. Eljátszották a bizalmát, hátbatámadták, ezen nem tudta túltenni magát. A felszínen minden olyan volt, mint régen, de Rob szívében megváltoztak az érzések irányukban.
Natashával továbbra is forgatta a filmet; beszélgettek, nevetgéltek, csókolóztak, ha kellett, de ez mind csak a kameráknak szólt. A szünetekben elmaradtak a közös étkezések, megbeszélések és viccelődések. A stábtagok látták a változást, de a háttérben álló okokról fogalmuk sem volt. Szerencsére senki nem faggatózott.
Fred visszavonult Rob ügyeinek intézéséből, barátságuk véget ért, s ezzel minden elrendeződött.

Én szinte az egész napot a szállodában töltöttem – írással és az otthoni ügyek intézésével. Amikor egy hónappal ezelőtt Rob arra kért, maradjak, nem nagyon kellett győzködnie. Oly sokáig kellett nélkülöznöm a társaságát, hogy nem bírtam megbarátkozni a távozás gondolatával. Mindkettőnk bánatára, sajnos így sem tudtunk sok időt kettesben tölteni, Rob rendkívüli elfoglaltsága miatt. Majdnem mindennap este esett be mellém az ágyba, s csak néhány óránk volt rá, hogy megbeszéljük a nap eseményeit és szeressük egymást. Ez is több volt a semminél, így nem panaszkodtunk.

Otthon mit sem sejtettek a minket ért történésekről, nekünk pedig nem állt szándékunkban felvilágosítani őket. Úgy döntöttünk, titokban tartjuk, hogy azt hittem, Rob megcsalt, s emiatt Ian karjaiba menekültem. Fölösleges lett volna beavatni bárkit is. Mindketten elegendőnek tartottuk, hogy mi hárman szenvedtünk miatta.

Annie örömmel vette tudomásul, hogy az apjával töltök még néhány hetet, amiért nem lehettem elég hálás neki. Nem kérdezősködött, nem akadékoskodott, egyszerűen jó szórakozást kívánt és azt mondta, szeretettel vár haza bennünket. A hátralévő időt a nagyszüleivel tervezte tölteni.

April esküvőjéig pontosan tíz nap maradt, ami azt jelentette, Robnak kétszer olyan kitartóan kell dolgoznia, hogy minden elrendeződjön addig, és nyugodt szívvel térhessünk haza. Nem tudtam, hogy a házának eladása, autójának leszállítása, s a sajtókonferencia összehívása, melyen bejelenti, hogy visszavonul a munkából, hogyan áll, de bíztam benne, hogy Rob kezében tartja az események alakulását.
Ami a koszorúslányságomat illeti, volt egy számomra igen kínos beszélgetésem Aprillel, amikor is közöltem vele, az esküvőjéig nem térek haza Edmontonba. Ez azt jelenti, hogy nem tudok neki az előkészületekben segíteni, nem vagyok mellette, hogy támogassam, nem együtt élvezzük ki menyasszonyságának utolsó napjait. Csak nehezen tudtam legyűrni emiatt érzett lelkiismeret-furdalásomat, hiszen April annyi mindent tett értem, köteles lettem volna mellette állni. Ő azonban nem hazudtolta meg önmagát; kedvesen és türelmesen biztosított, hogy nélkülem is remekül boldogulnak, a szervezés a legjobb kezekben van, tehát teljesen fölösleges aggódnom és mentegetőznöm, amiért nem vagyok ott. April egy cseppet sem haragudott, sőt, megkért rá, hogy ne foglalkozzak az esküvővel, inkább élvezzem ki a Robbal kettesben tölthető pillanatokat. Ennél más aligha bizonyította volna jobban, mennyire fontos neki a boldogságom és mennyire szeret engem. Igyekeztem eleget tenni a kérésének, s jókislányként élveztem a nem várt ,,nyaralást”.

Ha volt is bennem ellenállás New York irányában, egy pillanat alatt tovaszállt. New Yorkot nem tudtam nem szeretni. A fények, a hangok, a nyüzsgés, a pezsgő mozgás - élővé varázsolta az egyetlen betontömbnek tűnő várost. Reggel ezzel a fantasztikus látvánnyal keltem, este pedig azzal feküdtem és boldog voltam, hogy itt lehetek. New York nyomot hagyott nem csak az életemben, az itt történt fontos jelenetek miatt, hanem hangulatával és stílusával a szívemben is. Ennek ellenére számoltam a napokat, hogy mikor térhetek végre vissza oda, ahova tartozom. Ahogy a férfiak közül Rob volt az egyetlen, igazi a szívemben, úgy a városok közül Edmonton volt az a hely, ahol igazán otthon éreztem magam. Semelyik másik helység nem ért fel vele.


- Hát itt vagy? - simultam Rob kitárt karjai közé.
Még csak reggel hét óra volt, amikor felébredtem. Azt hittem, Rob már el is ment a munkába, de a konyhába érve megpillantottam fáradt, álmos mosolyát, amint épp reggelit készített kettőnknek.
- Igen, itt vagyok – suttogta, rajtam pedig végigfutott a jóleső borzongás. - Éjszaka nem ébredtél fel, mikor megérkeztem...
- Ezért hagytál aludni – fejeztem be a mondatát.
- Igen. Annyira édesen szuszogtál, nem volt szívem megszakítani az álmodat. Különben is, nagyon késő volt már. Elhúzódott az interjú.
- Gondoltam, amikor még éjfélkor sem jöttél. Nem bírtam tovább várni, elaludtam a könyv felett.
- Jól tetted. Addig sem kellett volna várnod – csókolt homlokon.
- Tudod, hogy rád bármeddig várnék! - motyogtam csókot lehelve a szájára. - Csak nem ittam kávét...
Mindketten felnevettünk. Rob a hajamba túrt, majd az ölébe kapott. Szorosan bújtam hozzá, miközben vadul csókoltuk egymás ajkát. A pultra ültetett, beférkőzött a lábaim közé, így tökéletesen éreztem, miként feszül rajta az alsónadrág. Belenyögött a csókunkba, mikor ujjaim a pólója alá férkőztek.
- Ejnye, Rach, hiszen még nem is reggeliztünk! - kuncogott a nyakamba.
- Igazad van, kell az energia! - csókoltam még egyszer szájon, majd kiszabadítottam magam az öleléséből és teríteni kezdtem.
Rob döbbenten nézett rám, de nem ellenkezett. Folytatta a szendvicsek gyártását, amit azelőtt kezdett el, hogy megzavartam volna. Miután rendbe tettem az asztalt és előkészítettem mindent az evéshez, kávét főztem. Hol én bámultam őt, hol ő pihentette rajtam a tekintetét, ami isteni nyugalommal töltött el. Minden idillinek tűnt – ahogy egymás mellett reggeliztünk, etettük a másikat, csókolóztunk, ahogyan a tegnapról mesélt. Nem is lehetett volna a pillanat teljesebb, tökéletesebb. Megéltem minden lélegzetvételét.
Pár perce már csendben ültünk az üres tányérok és bögrék, használt szalvéták fölött, csak fogtuk egymás kezét és élveztük a minket körbeölelő békét, nyugalmat. Azon gondolkoztam, vajon mit csinálhat most Annie. Hiányzott nekem, alig vártam, hogy újra láthassam, s karjaimba zárhassam. Tudtam, jó kezekben van, mégis aggódtam miatta.
- Rach, komoly dolgokról szeretnék beszélni veled – törte meg a csendet Rob izgatott hangja.
- Tessék? - kérdeztem kissé még lomhán. - Miféle komoly dolgokról?
Ez a reggel nem a komoly megbeszélnivalóké volt. Legalábbis én nem így éreztem. Szívesebben olvasgattam volna a karjaiban, de egy közös zuhanyzás is jólesett volna. Annak mindenesetre örültem, hogy nem sietett még el dolgozni.
- A jövőnkről – jelentette ki, mire a torkomban gombóc képződött.
Bólintottam, jelezve, hogy figyelek, hallgatom mit mond. Nem tudtam megszólalni a feszélyező idegességtől, ami a hatalmába kerített. Elképzelésem sem volt róla, mit ért a jövőnk alatt. Minden egyértelműnek tűnt. Olyannak, amiről nem kell beszélni, csak hagyni kell megtörténni.
- Sokat gondolkoztam az utóbbi napokban – kezdett bele némileg lecsillapodva. - Úgy érzem, fordulóponthoz érkezett a kapcsolatunk. Sőt, az egész életünk! Elég ideje ismerjük és szeretjük egymást ahhoz, hogy komolyabban kezeljük a dolgainkat. Biztos vagyok benne, hogy téged akarlak! Veled akarok élni a hátralévő életemben. Vissza akarok térni Edmontonba, Anniehez és a barátainkhoz – lágy mosollyal az arcomon, megszorítottam a kezét. Egyetértettem minden szavával és meghatott a belőlük áradó gyengéd törődés. - Döntöttem és még soha nem voltam ennyire biztos benne, hogy a döntésem helyes. Holnap megtartom a sajtótájékozatatót. Bejelentem, hogy visszavonulok a munkától, a szerelmemmel és a lányunkkal fogok élni, elvonulva a hírnévtől és figyelemtől.
Elakadt a lélegzetem. Nem számítottam rá, hogy minket is bejelent. Óriási döntés volt ez, ami megváltoztatja az egész életünket. Holnaptól minden más lesz. Elkerülhetetlen a változás.
- Rob, biztos vagy ebben? - kérdeztem elhalón, bár sejtettem milyen kimenetelű lesz a válasza. - Ez nagy változást jelent ránk nézve. Igazából mindenkire nézve.
- Még nem fejeztem be, Rach! - cirógatta meg az arcomat. - A java még csak most jön.
Ismét bólintottam, de az izgalom ahelyett, hogy csökkent volna, most már félelemmel párosult a szívemben. Bíztam benne, tudtam, hogy a legjobbat akarja nekünk, mégis elöntött az aggodalom. Ki tudja miket forgat még a fejében?
- Közlöm a világgal, de előtte a családommal és barátaimmal kell tudatnunk. Joguk van elsőkézből, hamarabb megtudni. Így a legtisztességesebb, senkit nem fog váratlan meglepetésként érni és legalább megismernek téged is.
Reszkető kezekkel kaptam Rob nyaka után. Ő kedvesen átkarolt és belecsókolt a hajamba. Nem kellett szólnom ahhoz, hogy tudja, mennyire megijesztett. Nem álltam készen a találkozásra. Túlságosan nagyot akart hirtelen előrelépni.
- Hidd el Rach, így lesz a legjobb! Holnap délután, a sajtótájékozató előtt találkozol a szeretteimmel. Mind itt lesznek. A szüleim, a nővéreim a családjukkal, Marcus a feleségével, Bobby a mennyasszonyával, Sam a családjával és persze a jó öreg Tom is. Bemutatlak nekik és elmondom a döntésemet. Egyedül eképp érhetjük el, hogy megértsenek és támogassanak bennünket. Sajnos Annie nem lesz itt, vele csak külön ismerkedhetnek meg – tette hozzá kissé bánatosan.
- Rob! - kiáltottam. - Mégis, hogy képzelted ezt? Ide rángatod a családod, s épphogy csak szólsz nekem róla? - A hangom remegett, így a belecsempészett hamis felháborodást nem lehetett hatásosnak nevezni.
- Tudom, hogy félsz, Rachel, de nem kell tartanod tőlük! Amikor idehívtam őket, megmondtam nekik, hogy fontos dolgokról lesz szó. Lélekben felkészülnek. Nem lesz semmi baj. Szépen bemutatlak nekik és kész. Nem olyan nagy lépés, mint amilyennek tűnik.
- Ez nem igaz! - tiltakoztam. - Ez hatalmas lépés! Mi van, ha nem fognak kedvelni? Ha azt gondolják, elrabollak tőlük?
- Számukra egyedül az fontos, hogy én boldog legyek. Ha látják, hogy te azzá teszel, s én csak ezt az életet akarom, támogatni fognak bennünket! Biztosra veszem, hogy tetszeni fogsz nekik. Megismernek és megszeretnek. Nem is lehet másképp. Higgy nekem, ők nagyon jó emberek!
- Efelől semmi kétségem.
- Akkor? Magadban nem bízol? - találgatott.
- Én... - hebegtem zavartan. - Nem tudom. Csak... olyan hirtelen jött.
Felkuncogott, bár én nem találtam semmi mulatságosat a helyzetben.
- Lassan egy éve várok arra, hogy hivatalos legyen a kapcsolatunk. Azt akarom, hogy mindenki tudja, téged szeretlek, csak te kellesz nekem, veled akarom leélni az életem! Büszke vagyok rád. Meg akarlak mutatni a világnak. Nem kell többet titkolóznunk, rejtőzködnünk. Végre felvállalhatjuk azt, ami köztünk van – magyarázta határozott hangon. - Ideje tovább lépnünk. Ijesztőnek tűnik, de menni fog. Bízok magunkban. Képesek vagyunk ezt meglépni.
Gyenge sóhajtás kúszott elő az ajkaimból. Fejemet Rob vállára hajtottam és megkérdeztem, hogyan tovább. Beigazolódott a sejtésem; ő már mindent előre eltervezett.
- Holnap bemutatlak nekik, elmagyarázom, hogy mi is az, ami köztünk van. Beszélünk nekik Annieről. – kis szünetet tartott, ellenőrizte, hogy viselem az elhangzottakat. Nem reagáltam, amivel elégedett lehetett, mert folytatta. - Megtartom a sajtótájékoztatót. Négy nap múlva pedig hazamegyünk, Edmontonba. A költöztetők már intézik a csomagolást, az autómat utánunk hozzák. Az ügynökeim felszámolnak utánam mindent. A Los Angeles-i lakásomat napokon belül eladják.
- Ennyi? - Hisztérikusan felnevettem, magam sem tudtam, miért.
- Van még egy meglepetésem otthonra – válaszolta finoman. A szokásosnál is jobban viselte érzékenységemet.
- Igen? És nem árulsz el belőle semmit? - kérdezősködtem.
- Természetesen nem. Titok. Edmontonban mindent megtudsz. A dolog Annie-t is érinti, így csak akkor mondom el, ha ő is velünk lesz, de ne aggódj, mindent meg tudsz időben! - villantotta fel ragyogó félmosolyát.
- Nehéz napoknak nézünk elébe – suttogtam magam elé meredve.
Megilletődtem az ellőttünk álló feladatok, megpróbáltatások miatt. Sok mindent kellett még átvészelnünk és féltem. Féltem, mert mihez kezdek ha nem fogad be a családja, a barátai? Mi lesz, ha mást akarnak Rob mellett látni? Mi lesz, ha visszavonulásáért engem hibáztatnak? És mégis mi lesz Annievel? Mit fognak hozzá szólni?
Több, mint fél évvel ezelőtt nem volt bennem kétség, azt illetően, hogy Robot befogadják-e az ismerőseim. Izgultam akkor is, hogyne izgultam volna? Mégsem éreztem azt a fenyegetést, hogy nem fogják szeretni. Őt nem lehetett nem szeretni és senki nem kívánhatott jobb embert mellém.
Vajon velem is így lesz? Vagy inkább szokjam a gondolatot, hogy nem? Mihez kezdek abban az esetben?
- Rachel! - szakított ki Rob a gondolataim közül. - Ne töprengj az előttünk állón! Élvezzük ki inkább a délelőtött – semmi programom nincs, hacsak te nem szervezel valamit. Gyere és felejtsd el amit mondtam! - felém nyújtotta a kezét és magával húzott.
- Valóban meg vagy győződve arról, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretnénk? - kérdeztem kétkedőn, miközben kézen fogva a fürdőbe vezetett.
- Az életemet is feltenném rá – biztosított, majd megnyitotta a hatalmas kád csapjait.
A zubogó víz hangja, nyakamra hintett csókjaival együttesen minden gondolatot kivertek a fejemből. Rob tudta, hogyan koncentráljunk a jelenre.

49.rész

Beteljesedés



Ismerős helyzet volt.
Rob ujjai szorosan fonódtak az enyéimre, oldalunk összesimult, gyorsan szedtük a lábunkat. Minél hamarabb beérünk a szobánkba, annál jobb. Mióta kiléptünk Ian lakásából, nem szóltunk egymáshoz. Nem mintha nem lett volna mit mondanunk - bőven akadt megbeszélnivalónk, még mindig. De... túl sok lett volna. Nem vágytunk szavakra. A mostani a tettek ideje volt.
Becsapódott mögöttünk az ajtó. Istenem, mennyire vártam már ezt a hangot! Úgy láttam Rob is.
Vadul egymás ajkának estünk, haraptuk, szenvedélyesen ízleltük a másik csókra éhes száját. Hány hónapja álmodoztam erről? Inkább bele sem gondoltam.
Mialatt nyelveink a megszokott, jól ismert táncukat járták, ő gyengéden simogatta a hajamat, én pedig átöleltem. Olyan jó volt végre a karjaiban lenni, ölelni és csókolni őt! És a tudat, hogy csak az enyém, a világ legboldogabb emberévé tett.
Ideje volt már, hogy szerelmünk beteljesedjen, boldogságunk elérje csúcspontját. Rengeteget szenvedtünk mindketten, borzalmak hosszú, végtelennek tűnő sorozata csapott le ránk, de küzdöttünk egymásért, a szerelmünkért, a közös jövőért. Megérdemeltük ezt a falatnyi mennyországot, ami most a lábaink előtt hevert.
Nem bírtam tovább. A pillanatnyi szünetben, amíg levegő után kapkodtunk, kibújtattam a pólóból, amit viselt. Úgy terveztem, hogy a lehető leghamarabb megszabadítom minden ruhájától, de... a szépsége közbeszólt. Az ujjaim a hasára csúsztak, cirógatni kezdték a hullámos szőrszálakat. Felfuttattam ujjaim a mellkasán, majd a nyakát átkarolva húztam ismét magamhoz egy édes csókra, amiből aztán egy minden eddiginél elsöprőbb lett.
Úgy éreztem, késlekedünk, úgy tűnt mintha órák óta csak állnánk itt, az ajtóban. Rob még mindig csak csókolt, a keze bebarangolta az arcomat, bele-beletúrt időközben hosszabbra nőtt hajamba.
- Rob, kérlek... - suttogtam elgyengülve. – Nem bírok tovább várni.
- Pedig kénytelen leszel – lehelte csukott szemmel.
Elégedetlenkedve morogtam. A szívemben tomboló szerelem szétterjedt, most már nem értem be annyival, hogy a lelkünk egy volt. Arra vágytam, hogy a testünk is eggyé váljon. Érezni akartam, hogy az enyém, hogy bennem van, hogy nincs külön ő és én, csak mi, csak mi ketten, egyesülve. El akartam szakadni a valóságtól, ki akartam szabadulni a testemből. A vágy szabadságát áhítottam.
- Azt szeretném, ha... - nyitotta ki a szemeit. - Ha minél tovább tartana. Szeretni akarlak...
- Tessék? - a fejem kába volt, nehezemre esett gondolkodni.
- Csak... engedd, hogy szeresselek!
Nem tudtam válaszolni. Bólintottam, bár nem értettem egyet vele. Most akartam őt! Ki voltam éhezve az érintésére, a csókjára. Egyszerűen akartam. Mindent, ami ő volt. Mindent, ami vele állt kapcsolatban.
Az arcomhoz nyúlt, ujjai bársony érintésétől libabőrös lettem. A hajamba túrt, ajkai lassan közelítettek az arcomhoz. Centiről centire haladt, finom csókjai sosem estek még ilyen jól. Miután végzett az arcommal, a pólómhoz nyúlt. Egy könnyed mozdulattal levette rólam, majd ugyanilyen természetességgel kikapcsolta a melltartómat. Pillantása akaratlanul is elidőzött idomaimon. Nem tudom, mi játszódhatott le benne, de meggyorsította a vetkőztetésemet. Amint kiléptem a papucsomból, kibújtatott a sortomból, és ujjai már a bugyim szélénél táncoltak. Végigsimított rajta, aztán... bent is volt.
A szívem hevesebben kezdett dobogni. A légzésemet jóindulattal sem lehetett normálisnak mondani.
Már attól, hogy a keze a bugyimban volt, majd elájultam. Lassan, higgadtan közelített nőiességem legérzékenyebb pontjához, majd elégedetten elmosolyodott, amikor az első nyögés kibuggyant belőlem. Ujjainak játéka után senki sem várhatott el tőlem több önfegyelmet, lenyúltam, letoltam magamról a bugyit, és sebesen kiléptem belőle. Miközben finoman rákulcsoltam az egyik kezemet az övére, s közelebb húztam magamhoz, ajkaimat a nyakára tapasztottam. Mindketten ziháltunk, én kezének őrjítő kényeztetésétől, ő a nyakára hintett csókjaimtól.
Egyikünk sem akarta, hogy ennek itt és most vége legyen, ezért Rob felkapott a karjaiba, és a hálóba sietett velem. Nem néztünk se jobbra, se balra, csak arra koncentráltunk, hogy az ágyba jussunk. Az ajkait falva a haját téptem, keze fel-alá járt a testemen. Egyszercsak eltolt magától, a kezeimet összefonta a fejem felett, és csókolni kezdett. A nyakamnál kezdte, s lefelé haladt. A melleimhez érve nyelvét is bevetette, kíméletlenül űzött előre a vágy ösvényén. Fájdalmasan keményre szopogatta a mellbimbóimat, első sikolyom hallatán a hasam alsó, hihetetlenül érzékeny részére tért át. Szeretkezéseink alkalmával megtanulta, hogy milyen könnyen kényeztethető ez a terület, elég volt végighúznia az ajkát, hogy remegjek. Most is így történt. Nehezen szedtem a levegőt, s mikor nyelvével az alhasamat érintette, lenyúltam hozzá, és undorító, önző módon lejjebb toltam. Hallottam ahogy halkan felnevet, s ez némileg megnyugtatta felbolydult lelkemet.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, de már vége lehetett volna! Rob még mindig őrjítően lassú volt. Apró csókokat lehelt szemérmemre, s hiába ringatózott már a csípőm a vágytól, nem tért a lényegre.
- Rob, kérlek!
Rob felpillantott rám a lábaim közül, amitől úgy éreztem magam, mintha egy mocskos pornófilmben lennék, mégsem jöttem zavarba. Miért is jöttem volna? Nem kellett szégyenkeznem amiatt, hogy vágyom rá, hogy akarom őt, sem amiatt, hogy ez az érzés kölcsönös. Természetes volt, magától értetődő, ösztönös. Minden sejtünkbe ezt kódolták, csak kellett valaki, aki kiváltja, előhozza belőlünk. Nekem ő volt ez a különleges személy.
Egyszerűen megadtam magam a szenvedély előtt, amikor megkérdezte, szeretném-e, ha továbbmenne. Csupán egy sóhajtásra futotta tőlem.
- Ezt igennek veszem – a végét már alig értettem, ugyanis egész arcát belém temette.
Nem bírtam, vagy inkább nem akartam visszafogni magam, a csípőm fel-le mozgott, szégyentelenül hangos nyögések és sóhajtások szakadtak ki belőlem. Le mertem volna fogadni, hogy minden nőből ezt váltotta volna ki. Rob saját vágyairól teljesen megfeledkezve, ujjaival, nyelvével és ajkaival összedolgozva hajtott a csúcs felé. Szorgosságának hamar meglett az eredménye, a lepedőbe markolva, fejemet hátravetve, szemeimet lehunyva hangosan sikítva élveztem el.
Rob azonban nem hagyta abba. Ujjai végigjárták a testemet, a combomat simogatta, miközben apró csókjai a melleimet érték. Én a kielégüléstől elpilledve hevertem, ő meg csak cirógatott, csókolgatott, leheletétől remegett minden porcikám.
Hiába tett meg mindent, nekem ez sem volt elég. Én is ízlelni szerettem volna, aztán... végre az övé akartam lenni teljesen.
Felhúztam magamhoz, minden szenvedélyemet egy csókba sűrítettem. A mellkasát karcolgattam, ő pedig vad morgásával biztatott egyre nagyobb hevességre. Letéptem róla a maradék ruhát, s a hajába túrva bújtam szorosan hozzá. Ölem az övének dörzsölődött, egyre nagyobb és nagyobb vágyat csiholva benne. Megvadított a közelsége, a légzése, férfias hangjai... Egy határozott mozdulattal hátradöntöttem, és már a csípőjén is ültem. Medencéjén körözve már nem volt sem türelmes, sem késlekedő, zihálva húzott magához egy csókra, majd hagyta, hadd tegyek úgy, ahogy szeretnék. Felsőtestére lehelt csókjaim után, lejjebb csúsztam, meredező férfiasságát vettem kezelésbe. Még csak a kezemmel dolgoztam rajta, de Rob már hörgött, karjai esetlenül hevertek remegő teste mellett. Saját szenvedéseimből kiindulva nem várattam sokáig. Gyors nyelvcsapásokkal néhány perc alatt kicsaltam testének zamatos nedveit. Kielégülése után ismét hozzábújtam, az arcát csókolgattam, amit meglepő módon simára borotvált. Ujjaimat újra meg újra belefúrtam selymes hajába.
Néhány percig pihegve feküdtünk egymás mellett, csak csókolóztunk és simogattuk a másikat. Ujjaink összefonódtak, homlokunk összekoccant, elvesztünk a másik pillantásában. Rob szeme homályos volt a vágytól, de még így is láttam a benne csillogó szerelmet. A szerelmet, ami értem égett.
Annyira szépséges volt... újra beleszerettem. Megint. Sokadszorra. Nem untam meg, ahogy a szívem beledobban a közelségébe, a látványába. Boldoggá tett, hogy még ennyi idő után is lenyűgöz minden mozdulatával, pillantásával, lélegzetvételével. Ő volt az igazi, teljesen biztos voltam benne. Senki más nem lehet annyira tökéletes a számomra, mint ő.
Pár perc elteltével ismét beindultam, az ajkába haraptam és magamra húztam. A vágy mindkettőnket uralt, űzött a beteljesedés, a mindent megsemmisítő tökéletes boldogság felé, szenvedéllyel korbácsolva testünket.
Férfiassága teljes nagyságában pompázott, mire akaratlanul is megnyaltam a számat. Kettőnk közé nyúltam, s egy kis cirógatással segítettem rá. Rob belenyögött a csókunkba, keze becsúszott a fenekem alá, és végre megtörtént aminek meg kellett történnie. Egy finoman határozott mozdulattal hatolt belém. Belőlem egy kisebb sikoly, belőle egy férfias nyögés tört elő. Alig kaptam levegőt a régi érzéstől. Újra egyek voltunk. Nagyon-nagyon hosszú idő után.
Nem bírtam magammal, a fenekébe markolva mozgásra késztettem, miközben egy tüzes csókot leheltem az ajkára. Nem kellett sokáig biztatni, mozgásba lendült, továbbra is óvatosan, kényeztetően. Hiába próbáltam engedelmes lenni, és hagyni, hogy mindent úgy csináljon ahogy akarja, nyakamra hintett nedves csókjai elvették az eszem. Nem volt elég amit belőle kaptam, többet akartam. Még mindig többet. Egy ügyes mozdulattal átgurultunk, s most már én voltam fölötte. Ujjaim a hasát simogatták, miközben fel-le, s körkörösen mozogtam. Pillanatok alatt kimelegedtünk. Illatos veríték borította a testünket, a hajunk összekócolódott. Mégis gyönyörű volt. Gyönyörű, mint mindig.
- Annyira gyönyörű vagy! - suttogta mélyen a szemembe nézve.
- Te beszélsz? - kuncogtam fel. - Olyan jó végre veled lenni! – tettem hozzá mosolyogva.
Egy percre sem hagytam abba a mozgást. Folyamatosan hullámoztunk, a testünk nedvesen simult össze, kapkodva vettük a levegőt. Szerelmeskedésünk hangjai betöltötték a szobát.
Rob egyik kezét a melleimre vezetve cirógatni kezdte azt, míg a másikkal közénk nyúlt, s összekapcsolódásunk pontját tapogatta ki. Ekkor a mennyország szakadt rám. Hangos sikítás robbant ki a mellkasomból, remegve omlottam Rob testére, miközben ő minden eddiginél mélyebben merült el bennem, s egy szinte már állatias hörgés kíséretében csatlakozott hozzám mennyei szárnyalásomban. Az agyam elborult, kilőttek a csúcs rakétájával, hogy valami távoli, ismeretlen bolygón kössek ki, ahol nem vagyok ura mozdulataimnak, gondolataimnak, sőt, még érzéseimnek sem. A szemem káprázott, elvakult a milliónyi tűzijátékszerű fénytől.
Percekig nem hallatszott más, csak megdöbbentően heves lélegzésünk és gyors szívdobogásunk.
Nem tudom, mennyi időnek kellett eltelnie, hogy valamennyire magunkhoz térjünk és felfogjuk a történteket. Biztosra vettem, hogy egyikünk sem élt még át ilyen elemi, ilyen erős, ilyen minden mást eltörlő orgazmust. Az összes sejtem remegett az átélt gyönyörtől, a fejem kusza volt a legkülönbözőbb gondolatoktól, mégis minden megnyugtatóan üressé vált. Üresen teljessé.
- Ezt akarom mindennap! – szakított ki a gondolataim közül Rob rekedtes hangja. - Mostantól minden nap érezni akarlak. Úgy, mint az előbb.
- Neked is annyira jó volt, mint nekem? - kijelentés és kérdés között valahol félúton járt a hangom.
- Viccelsz? - nevetett fel édesen. – Az nem kifejezés! Soha nem volt még részem hasonlóban. Ez... elképesztő volt!
- Igen, az – merültem el szemének kékes-szürkés tengerében - Jobb volt, mint eddig bármi, bármikor. És ha belegondolok, hogy ez milyen nagy szó, hiszen veled mindig jó volt, sőt, nem is csak jó! Tökéletes! - tettem hozzá elgondolkodva. Rob elégedett vigyora levakarhatatlan volt.
- Talán azért, mert most már végre elhiszed, hogy te vagy számomra az egyetlen, az igazi! Hogy nem kell senki más, csak te. Mert te vagy a mindenem. Rád van szükségem. Csak rád! Szeretlek!
- Nincs több kétség – súgtam vallomásától meghatottan.
- Nincs több kétség – ismételte, majd újra maga alá gyűrt és csókolni kezdett, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

48.rész

Rob kontra Ian



Azt hittem, Ian viccelt, amikor azt mondta, szeretne találkozni Robbal. Kiderült, hogy szó sincs erről, igenis meg akarja ismerni. Mindent megtettem volna, hogy megússzam ezt a kellemetlen helyzetet, de amikor Rob közölte velem, hogy ő is szeretné látni Iant, nem volt más választásom, kénytelen voltam belemenni.
Felöltöztem, majd Rob segített nekem bepakolni. A táskáim az előszobában hevertek, Rob a nappaliban várt arra, hogy behívjam Iant, én pedig Ian ajtaja előtt toporogtam kínzó idegességgel a gyomromban. Ennél kínosabb, zavarbaejtőbb dolgot el sem tudtam képzelni. Néhány percnyi tétovázás után mégis bekopogtam. Ian azonnal ajtót nyitott, halvány mosollyal az arcán nézett rám.
- Minden rendben?
- Igen, azt hiszem – hebegtem a hajamba túrva. – Még mindig szeretnél találkozni vele?
- Természetesen! Persze csak akkor, ha ő is benne van.
- Akkor semmi akadálya a találkozásotoknak.
Ian vidáman rám mosolygott és finoman megcsipkedte sápadt arcomat.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj!
- Persze – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel a hangomban. – Mi baj lehetne?
Elindultam a nappali felé, Ian szorosan mögöttem jött. Kedvem lett volna ájulást tettetni, vagy valami hasonló turpissághoz folyamodni, hogy elkerüljem az elkerülhetetlent. De beláttam, hogy nem tehetem meg ezt velük. Ha találkozni akarnak, akkor találkozzanak, ezt igazán nem tagadhatom meg tőlük.
Amikor a nappaliba értünk Rob felpattant a helyéről és felénk sietett. Már majdnem megfogta a kezemet, amikor rájött, hogy ezt mégsem illene megtennie Ian előtt. Helyette szorosan mellém állt, és magabiztosan nyújtotta a kezét Ian felé. Az arca nyugodt volt, békés, a szemében is hasonlóan csendes érzelmek bújtak meg. Nem tudtam eldönteni, ez mennyiben köszönhető a színészi képességeinek.
- Robert Pattinson vagyok, örülök, hogy megismerhetem!
- Ian Teabing, örvendek!
Kezet fogtak, aztán... kissé sokáig és erősen rázták egymás kezét. Mindketten nyugodtnak, de határozottnak tűntek. Úgy láttam nem fognak egymásnak esni. Egy kis erőfitogtatás még belefért.
- Ön már a második híresség ebben a nappaliban – Ian hangjából áradt a provokáció. Hiába rejtegette, könnyű volt felismerni.
Nem tudtam eldönteni, hogy mégis miért mondta ezt. A Rob arcán megjelenő negédes mosoly nem sok jót ígért.
- És mi a helyzet a hálószobával?
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mondhatta ezt? Mintha kést döfött volna a szívembe. Mindenre számítottam, az ehhez hasonló ízléstelen beszólásokat leszámítva.
A szememben megjelenő könnycseppek láttán Ian nem volt rest visszavágni, mintha a további sértegetésektől helyreállna a lelki békém.
- Azzal nem büszkélkedhetem. Biztosra veszem, hogy az Ön ágyában többen megfordultak.
Rob tekintete megtelt dühvel, s az Ian pillantásából szikrázó villámok sem nyugtattak meg. Nem értettem, miért csinálják ezt, hogy nem veszik észre, hogy ezzel fájdalmat okoznak nekem.
- Hagyjátok abba! Elég legyen! - szóltam halk, de határozott hangon.
A levegő megtelt feszültséggel. Olyan volt mint a tűzijáték: elementáris erővel robbant fel, pillanatok alatt szétterjedt. Csak egy dolog nem stimmelt; nem ért véget. Az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből. Nem tudtam, hogyan tovább.
- Nem én kezdtem – húzta össze a szemét Ian.
Nevetségesen viselkedett, akár egy gyerek. Csalódnom kellett, mert Rob sem volt különb. Nem értettem, hogy alakulhattak így az események. Minek akartak találkozni, ha nem tudnak érett, felnőtt férfiakhoz illőn viselkedni?
- Akkor mégis kicsoda? - emelte fel a hangját Rob. Előrébb lépett, féltem, tovább fajulnak a dolgok. - Ki itatta és fektette le kinek a barátnőjét?
- Rob, kérlek! - a hangom megtelt fájdalommal.
Minden szava késszúrásként hasított belém, a bűntudat és a csalódás egyesült erővel kínzott. Miért kellett ezt tennie? Jobban érezte magát ezektől a kegyetlen szavaktól? Hogy bánhatott így velem? És mégis mit gondol, hogy érinti ez Iant? Nem hittem volna, hogy Rob idáig fog süllyedni. Nem ismertem rá. Ez nem is ő volt.
- Nem látja, hogy fájdalmat okoz neki? - Ian hitetlenkedve pislogott Robra. Úgy látszott, végre lehullt szeméről a düh vörös fátyla és felmérte a helyzet komolyságát. Hirtelen magához tért, s rögtön közbeavatkozott.
Szavai szíven ütötték Robot, őszinte megbánással a szemében fordult hozzám, kezét békítőn nyújtotta felém. Nem kértem belőle. A sértettség és a megbántottság uralta az érzéseimet, semmi kedvem nem volt úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A történtek ellenére sem. Én nem Rob voltam.
- Ugyan, Rach! - súgta gyengéden. - Kérlek, ne haragudj!
- Nem erről van szó! Ez nem ilyen egyszerű – tiltakoztam. – Én... nem értem, hogy miért teszitek ezt!? Minek kellett egyáltalán találkoznotok? Elegem van ebből az egészből! - fakadtam ki.
Rob előre láthatta, hogy menekülni fogok, ugyanis a kezem után kapott, s szorosan az ölelésébe vont, nem foglalkozott sem a morgolódásommal, sem Ian döbbent arcával.
Rob tudta, mit kell tennie. Miután ajkát végighúzta a homlokomon, s kezével megsimogatta a karom, eszem ágában sem volt menekülni. Istenem, mennyire ismert! Talán jobban, mint én magamat.
Belesimultam az ölelésébe, elvesztem a szerelme nyújtotta békességben. Olyan érzés volt, mint a hazatérés egy hosszú, távoli nyaralás után. Minden a helyére került, egy pillanat alatt.
Biztos voltam benne, hogy jobban ismer, mint én magamat. Tudta, mire van szükségem, mire vágyom, mi kell nekem. És mindent megtett, hogy ezeket meg is adja.
Lágy, kellemes csókot lehelt az ajkamra, s a világ megszűnt körülöttem. Csak ő létezett, csak én, csak mi. Kettőnk végtelenül forró szerelme, ami mindent felülmúlt, mindent megadott, mindenért kárpótolt. Ez éltetett mindkettőnket.
Amikor nagy nehezen elváltunk egymástól, Ian arca csak megkönnyebbülést tükrözött. Rob, s a karjaiban én, nem értettük, hogy mire fel ez a nagy boldogság. Nem győztünk csodálkozni, egyikünk sem ilyen reakcióra számított. Leolvasta arcunkról a kérdést.
- Csak... újra bebizonyosodott előttem, hogy mennyire összetartoztok. Tudjátok, mikor mire van szüksége a másiknak, mikor hogyan kell reagálni. És ezek nem előre kiszámított reakciók, hanem őszinte, természetes válaszok. Egyszerűen érzitek a másik lelkét.
- Köszönjük! - válaszoltuk egyszerre Robbal, arcunkat elöntötte a szerelmesek zavart pírja.
Nem számítottam rá, hogy végül Rob iránt érzett szerelmem fogja lecsillapítani a kedélyeket, az rázza helyre a férfiakat, akik értem viaskodtak. Furcsán éreztem magam, amikor belegondoltam, hogy mennyire felbolygattam az érzelmeket. Régebben el sem tudtam volna képzelni ehhez fogható szituációt. Ha valaki felfestette volna előttem a jövőt, hangosan nevetve bolondnak neveztem volna. Hiszen senki nem hitte volna ezt elképzelhetőnek a helyemben...
- Köszönöm, hogy segített Rachelnek! Mindketten hálával tartozunk – merengésemből Rob tisztán csengő, már-már baráti hangja rázott fel.
Ian meglepetten nézett Robra. A hajába túrt, próbálta elrejteni vöröslő arcát. Nem erre számított, és ami azt illeti én sem. Rob szavaiból őszinte, meleg hála áradt, és ezzel akaratlanul is levett a lábamról.
- Igazán nincs mit – válaszolt Ian érzelmektől rekedt hangon. – Bárki megtette volna.
- Ezt erősen kétlem – mosolyodott el végre Rob.
- Egyetértek – szóltam közbe.
Mindketten rám néztek, pillantásukból áradt a néma, ugyanakkor forró szenvedély. Kényelmetlenül éreztem magam, ismét, hiszen mindkettejüknek oda adtam magam, mégis csak az egyiküké voltam.
Nem csak én éreztem ennek a szerelmi háromszögnek a negatív hatásait. Rob ajkát a hajamhoz érintette, éreztem friss lehelletét. Ian sóhajtva húzódott arrébb, értette a célzást. Hiába vettek erőt magukon, fogták vissza tomboló érzelmeiket, s helyezték előtérbe értem tett cselekedeteik miatt érzet hálájukat, az ellentétek falként magasodtak közöttük. Egyértelműen soha nem válthatnak barátokká, nem mintha valaha is erre számítottam vagy vágytam volna. Még ehhez hasonlót is felesleges lett volna kívánnom.
- Tényleg hálásak vagyunk, Ian! Köszönöm a segítséget! Örülök, hogy megismertelek! - próbáltam menteni a menthetőt.
Ian gyengéden pillantott rám, aztán úgy döntött, nem érdekli, hogy Rob a szobában van, kinyújtotta felém a karjait, én pedig eleget tettem néma kívánságának és belesimultam az ölelésébe. Még láttam, hogy Rob elkapja a pillantását, és szó nélkül kisétál a szobából.
- Jobb így? - kérdeztem tőle az ölelésünk után. – Jobb, hogy tudod ki Ő?
- Határozottan.
- Mindketten ragaszkodtatok ehhez a találkozáshoz, csak azt nem értem miért – sóhajtottam fel.
- Én... csak tudni akartam, hogy ki iránt ég a szemedben a tűz... És hogy mégis ki fog rád vigyázni.
- Miért teszed ezt magaddal? - szakadt ki belőlem a kérdés. – Nem hiszem el, hogy most jobban érzed magad!
- Akkor ne hidd el, Rachel - vonta meg a vállát higgadtan.
- Csak fáj, hogy azt látom, kínzod magad! Nem kéne ezt tenned! Minél gyorsabban túl kellene lenned rajtam!
- Te is tudod, hogy ez nem fog egyhamar megtörténni! - mutatott rá még mindig hidegvérrel.
- Sajnálom.
Lehajtott fejjel álltam előtte. Nem hiányzott nekem ez az ,,szembesítés”, a bűntudatom csak még erősebben lángolt tőle. Úgy éreztem, bekebelez és felemészt, hogy utána csak por maradjon belőlem, semmi több.
Nem is hallottam, hogy felém lépett, csak az ujjai simítását éreztem az államon. Felemelte, így kénytelen voltam a szemébe nézni. Nem tehetett róla, hogy az irántam érzett szerelme a szemében égett, mégis őt okoltam a felesleges fájdalomért.
Miért kínoz? Mintha nem szenvednék így is eléggé a tudattól, hogy nemsokára kilépek az ajtón, soha többé nem látom, hagyom, hogy szenvedjen, hogy azt higgye nem elég jó nekem, hogy nem szeretem. Igenis szerettem. Nem is tehettem másképp.
De Robot nem csak szerettem, érte éltem. Ő volt minden ami ért valamit, a lobogó szenvedély, a perzselő vágy, a megnyugtató vigasz, a békés hömpölygés az élet folyamában. Nélküle nem lehettem az, aki vagyok, teljes, tökéletes egész. Ez csak vele valósulhatott meg. Ő kellett ahhoz, hogy megismerjem és megszeressem magam, és ezzel a teljes énnel élhessek egy olyan életet, amire vágyom. Csak akkor lehetek boldog, ha mellette ébredek fel és vele fekszem le, ha vele lélegzem, ha az ő fülébe suttogok, és ha az ő nevetését hallom visszahangozni a mi birodalmunkban.
- Már mondtam, hogy nem kell sajnálnod, Rachel! Miért is kéne sajnálnod, hogy megtaláltad a boldogságodat?
- Nem azt sajnálom, hogy megtaláltam a boldogságomat, hanem azt, hogy az én boldogságom egyet jelent a te boldogtalanságoddal!
Ian mosolya olyan volt, mint a tavaszi napsütés; simogató, lágy és végtelenül őszinte.
- Ezért szeretlek Rachel, ugye tudod? Mindig is nagyra értékeltem az önzetlenségedet és megértésedet!
Kis híján kibukott belőlem a nevetés. Én, önzetlen? Ez biztosan valami rossz vicc.
- Ne nevess! - Ian előtt nem maradt rejtve a mosolyom. - Tudom, hogy mire gondolsz, és nincs igazad! Komolyan gondoltam, amit mondtam.
- Köszönöm Ian! - sóhajtottam fel ismét. - Mindent köszönök!
- Én köszönöm Rachel!
Még egyszer a karjába zárt, homlokon csókolt, majd kikísért az előszobába.
- Indulhatunk? - kérdezte Rob kedvesen.
Az Ian iránti érzelmei egyszeriben kihűltek. Talán azért, mert tudta, hogy vele tartok, nem pedig Iannel. Ha úgy vesszük, ő győzött. És elég nagy volt a tét.
- Igen – mosolyogtam rá.
Alig vártam, hogy elhagyjuk ezt a lakást, s vele együtt az elmúlt napok minden emésztő érzelmét. Ha kilépek az ajtón, megszabadulok a fájdalomtól. Véglegesen. Lezárom életem egyik meghatározó szakaszát, hogy egy újba kezdjek. Egy új életbe – Robbal.
Rob készen állt, kezében a táskáinkkal várta a parancsot; indulás! Még egyszer, utoljára Ianre pillantottam, tekintetemmel végtelen hálámat és örök szeretetemet üzentem.
Rob és Ian biccentettek egymásnak, szó nélkül egyeztek meg abban, hogy megtartják a két lépés távolságot. Megkönnyebbülés és boldogság öntötte el a szívemet, hogy mégsem akarnak egymásnak esni. Vége köztük a toporgó feszültségnek, a hevesebb érzelmekről nem is beszélve.
- Ég veled! - suttogtam Iannek búcsúzóul, majd Robbal szorosan egymás kezét fogva, kiléptünk az ajtón.

47.rész

A szerelem mindent legyőz ( 2.rész )



Milliószor rosszabb volt kimondani, mint képzeltem. A szégyen bekebelezett, az arcom égett, remegett a kezem - hiába fogta még mindig. A tudat, hogy az önző vágyaim miatt neki is át kellett élni azt a fájdalmat amit nekem, hihetetlenül kínzott.
Nem is attól éreztem magam rosszul, hogy mit fog szólni, hanem, hogy hogyan okozhattam neki ekkora fájdalmat. Miért kellett neki is megtapasztalnia a megcsalatás fájdalmát?
Eddig nem bántam, hogy lefeküdtem Iannel, de a kitárulkozást követő síri csendben minden megváltozott. Nem győztem ostorozni magam a tettemért, ha lett volna rá lehetőségem, meg nem történtté tettem volna.
Nem érdekelt, hogy szakíthat velem, hogy talán örökre egyedül maradok a tudattal, hogy a saját ostobaságom miatt veszettem el az igaz szerelmet. Csak azt akartam, hogy ne szenvedjen!
Mindenre számítottam, csak arra nem, amit tett. Megszorította a kezemet, megértően, szeretően. Nyugodt pillantását bűntudatos tekintetemhez kapcsolta.
- Gondoltam.
Dermedten ültem, csak meredtem rá. Nem tudtam elhinni, hogy mit mondott. Mégis mit jelentsen ez?
- Még soha nem láttalak ilyennek – folytatta higgadt hangon. – Sosem voltál ennyire zavarban.
- Ez nem csak zavar volt – suttogtam megsemmisülve.
- Persze, hogy nem. Bűntudat. Fájdalom. Megbánás.
- Annyira sajnálom! - szakadt ki belőlem a keserű kiáltás. - Annyira fáj, hogy megbántottalak! Nem akartam rosszat neked, hiszen szeretlek! Bárcsak meg nem történtté tehetném! Kérlek, ne haragudj rám! Bocsáss meg!
Zokogva omlottam a mellkasára. Túlságosan erősen fájt a bűntudat, hogy gondolkodni tudjak. Egyre csak sírtam, alig kaptam levegőt, a szívem újra és újra meghasadt. A Robnak okozott fájdalom hatására újraéltem azokat a szörnyű pillanatokat.
Furcsa gondolat lappangott a fejemben, olyan volt, mintha elfeledkeztem volna valamiről. Pár perc elteltével bevillant: arra vártam, hogy Rob eltaszítson magától! De nem tette meg. Kisírt szemekkel néztem fel rá.
- Jobban vagy? - kérdezte halkan.
- Nem. Nem! Miért nem vagy dühös? Miért nem haragszol rám? Miért nem undorodsz tőlem? - fakadtam ki. Felpattantam a helyemről, vad vágtába kezdtem a kanapé előtt.
- Nem vagyok dühös. Miért is lennék? Egyáltalán nem haragszom rád.
- Ianre haragszol? - találgattam még mindig szenvedélyesen járkálva.
- Nem, nem haragszom Ianre – rázta meg a fejét. - Nem ismerem őt, de bizonyára megvan a magához való esze.
- Ezt meg hogy érted?
- Adódott egy alkalom, és ő nem volt rest, kihasználta a lehetőséget.
Dühösen felhorkantam.
- Félre ne értsd, ez nem rosszindulatból mondom! Teljesen meg tudom érteni.
Ismételten nem értettem, hogy miről beszél. Láthatta rajtam az értetlenséget, mert magához húzott, és az ölébe ültetett. Az arca csak pár centire volt az enyémtől, a keze békésen simogatta a karomat. Megremegtem az érintésétől.
- Alighanem Ian beléd szeretett...
- Igen – leheltem, megbabonázva a közelségétől. – Szeret engem. De én a tiéd vagyok! Ha akarsz engem – tettem hozzá elhalón.
- Ez még kérdés? - ajkát finoman végighúzta az államon, majd gyengéden az enyémhez érintette. A lélegzetem is elállt ténykedésétől.
- De miért? - kérdeztem nehézkesen. Még mindig kábult voltam. Annyira közel volt hozzám...
- Szeretlek, Rachel! Annyira szeretlek, hogy nem érdekel, hogy megcsaltál. Nem akarom, hogy érdekeljen. Megtetted és kész, nem számít! Szeretlek és veled akarok lenni! Nem akarlak elveszíteni, ilyen egyszerű az egész. Megértem, hogy mit miért tettél, és, ha nehéz is, de elfogadom. Nem haragszom rád! Nem is tudnék... Nem számít, hogy mi történt, Rach.
- Még mindig nem értem... - hitetlenkedtem.
Ilyen nem létezik! Nem lehet hozzám ennyire jó... Nem érdemlem meg, azok után amit tettem.
- Jobban szeretlek, minthogy csak azért elveszítselek, mert a büszkeségemet bántottad. Jobban szeretlek, mint a büszkeségemet. Túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy emiatt elhagyjalak.... Nem tudnám megtenni... Nem tudok nélküled élni! Csak te vagy nekem! Mikor érted már meg?
- Megértettem. Csak nem tudtam elfogadni... elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen.
- Pedig igaz. Szeretlek, és veled akarom leélni az életemet! Nem számít, hogy mi történt.
- Azt teszed, amit Edward – mutattam rá.
Féloldalas mosolya láttán gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Eddig nem értettem, hogy hogyan léphetett túl olyan könnyedén azon, hogy Bella csókolózott Jacobbal... De most már értem. Velünk nem az történt, mint velük, de az érzések hasonlók. És megértem, hogy Edward elfogadta ezt, és továbbra is szerette Bellát.
- Köszönöm! - könnyes arcomat az övéhez illesztettem.
- Én köszönöm!
- Mégis mit? - kuncogtam a hajába.
- Mindent. Azt, hogy vagy nekem.
- Inkább én tartozom neked köszönettel. Ugye tudod, hogy én nem tudtam volna megbocsátani neked? - az egyik felem torkaszakadtából üvöltött: hogy mered kockáztatni a boldogságod?! Nem érdekeltek az ellenkező érzések, azt akartam, hogy tudja.
- Tévedsz – a hangja továbbra is nyugodt volt. – Megbocsátottál volna.
Tudom, hogy így van. El kellett volna telnie egy kis időnek, de megbocsátottál volna. Azért, amiért én is. A szerelmünk legyőzi ezt az akadályt.
Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen igaza volt. A szerelmünk túl fontos és értékes volt ahhoz, hogy egy botlás miatt elveszítsük. A kettőnk között lévő kötelék bármit képes lett volna legyőzni.
- Igazad van...
- Tudom – csókolt bele a nyakamba.
Tökéletes pillanat volt. Nem tettünk mást, mint ölelkeztünk, élveztük a másik testéből áradó meleget, a halk, nyugodt lélegzetvételeket, és azt, hogy a szívünk egymásért dobog.
- Valamit még el kell mondanom! - szólalt meg váratlanul. – Van egy másik ok is, amiért megbocsátok.
A szívem hatalmasat dobbant. Csak nem... ?
- Ezzel törleszteni szeretném, azt a külön töltött tizenhét évet.
- Tessék?
- Jól hallottad. Sosem tettem túl magam azon, hogy otthagytalak. Óriási hiba volt, és nagyon-nagyon bánom, hogy így alakultak a dolgok! Úgy érzem nem tudnám elégszer azt mondani, hogy sajnálom! És... remélem, hogy ezzel tudok valamit adni neked cserébe azért, hogy te megbocsátottál nekem!
- Rob... ez már régen volt! - nyöszörögtem elégedetlenül. – Nem hiszem el, hogy még mindig emészted magad miatta! Egyáltalán nem haragszom rád, és neked sem kéne marcangolnod magad! Kérlek, ne mondd ezt többé! Nem akarom, hogy emiatt tépelődj! Felejtsük el!
- Ezt akár én is mondhatnám...
A hajába túrtam, arcát az enyémhez húztam, hogy egy szenvedélyes, őrült csókkal mutassam meg neki mennyire szeretem. Éreztem, hogy remeg a vágytól, egyre nehezebben szedi a levegőt, és ez némi elégedettséggel töltött el. Jó volt tudni, hogy rá is akkora hatással van a jelenlétem, mint az övé rám.
Amikor az ajkunk nagy nehezen elvált, felsóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt minden feszültsége, izgalma és aggodalma; éreztem. S most, hogy végre letudtuk a nehezét, vidáman mosolyodott el.
- Remélem most már elhiszed, hogy mi egymásnak lettünk teremtve!
- Ha te mondod... - vigyorogtam rá.
Játékos csók érkezett válaszul.
- Hát, oldalborda... örülök, hogy vagy nekem!