Meglepetések
Fejem rögtön Rob felé kaptam.Nagy szemekkel pislogtam rá.Szemhéja megpróbált felemelkedni.Jobb kezem alatt éreztem Rob gyenge ujjait.
-Igen,én vagyok az.Itt vagyok Rob!-suttogtam izgatottan.
Cserepes száját kinyitotta.Nem jött ki hang a torkán.Egy-két percig próbálkozott ezzel,míg végül megköszörülte a torkát.
-Rach...
-Igen,Rob,itt vagyok.Eljöttem hozzád,itt vagyok.Ne félj,minden rendben.
Ujjai lepkeszárny erősséggel megfogták hüvelykujjamat.Segítettem neki.Eközben kinyitotta a szemét.Néhány percig csak pislogott,s igyekezett fókuszálni,majd megtalált engem.A szemembe könnyek gyűltek,a szívem összeszorult.Szabad kezemmel letörtöltem a könnycseppeket.Erősnek kell lennem,nem szabad megtudnia,hogy mennyire rosszul érzem magam.
-Rachel...-nyögte megint.Lehunyta szemeit.Ujjai elengedték az enyémet.
-Ne,Rob!Légy erős!Itt vagyok,hallod?Melletted vagyok...
Bal kezemmel a gomb felé nyúltam és erősen megnyomtam.Ismét Robra néztem.A szeme csukva volt,a szája is.Keze ernyedten feküdt az enyém alatt.
-Rob!Rob!-szólongattam idegesen.Rosszabodott az állapota?Mi történik vele?
A remény ami Rob ébredésekor elöntött,most elfoszlott.Mi van, ha ez volt lelkének utolsó lobbanása?Mi van,ha meghal?Nem,nem halhat meg!Velem kell maradnia.Soha többet nem hagyom el,ha magához tér!Sosem fogok megingani,még egy olyan férfi miatt sem,mint Ian!Igérem,Istenem!Csak könyörgök ne vedd el tőlem!-rimánkodtam,szorító félelemmel a szívemben.
Kopogtak az ajtón.
-Szabad!-kiáltottam,mire két alak tűnt fel az ajtóban.Egy magas,izmos,sötét hajú,szemüveges, középkorú férfi jött be határozott léptekkel,kezében egy mappát tartott.A mellette lépkedő idősebb nővel egyetemben,orvosi ruhát viselt.
-Jó napot!-köszöntöttek együttesen.A nő rám is mosolygott.
-Jó napot!-válaszoltam,mire közelebb jöttek.
-Dr.Franklin Thomas vagyok.Mr.Pattinson első számú kezelőorvosa.
-Én pedig Jackie Hyd.Ápoló.
-Jó napot kívánok!Rachel Mcahlen vagyok.-elengedtem Rob kezét és felálltam.Kezet nyújtottam és ráztam mindkét kórházi alkalmazottal.
-Elmondaná,hogy mi történt?-kérdezte kedvesen az ápoló,amíg Robhoz lépett és elkezdte vizsgálni.Dr.Thomas a gépekhez ment,megnyomott egy gombot.Erre papírlapok jöttek ki a szerkezetből.Azokat kezdte nézegetni,s összehasonlította a mappából kivett lapokkal.
-Mikor bejöttem nem volt magánál.Leültem és megfogtam a kezét.Majd megsimogattam az arcát.-mondtam,s közben nagyon zavarban voltam.Ez annyira személyes dolog,nem könnyű erről vadidegenekkel beszélni.-Beszéltem hozzá,s akkor a monitor mutatta,hogy emelkedett a vérnyomása és gyorsult a szívverése.
-Igen,ezt látom is.Itt,látja?-mutatta felém a lapokat az orvos.
Bólintottam és folytattam:
-Megszólalt.A nevemet mondta.Utána meg kinyitotta a szemét és az ujjait mozgatta.Tovább beszéltem hozzá,de elment...
-Elvesztette az eszméletét?-kérdezte Ms.Hyd,aki eközben már Rob fejénél volt.Az orvos az infúziót és a lélegeztetőt ellenőrizte.
-Nem tudom.De utána már nem mutatott semmilyen...
-Életjelet?
-Hát...igen.
-Ne aggódjon!Ez természetes.-válaszolta gyakorlatiasan Ms.Hyd.
-Úgy tűnik minden rendben.-mosolygott az orvos.
Ekkor azonban az események váratlanul felgyorsultak.Rob kinyitotta a szemét és egyenesen rám nézett.Az ápoló mondott valamit,mire az orvos kirohant a teremből.Rob kinyitotta a száját,amiből csorgott a nyál.A szeme kidülledt,az arca kivörösödött.És a teste remegni kezdett.Görcsök rángatták a testét.Felemelkedett a teste,majd lezuhant.A bordái kiálltak.Megkövülten álltam egy helyben,leblokkoltam.Ugyanakkor mindent hihetetlen intenzitással érzékeltem.Az orvos visszatért, egy kis fecskendővel a kezében.A fecskendő halványsárga színű folyadékkal volt megtöltve.A folyadékot az infúzióba nyomta,de már nem tudtam meg a végeredményt.A szédülésem rosszabodott,úgy éreztem a szívem felrobban.A fejem zúgott,a vér csak úgy áramlott a testemben.Nem tudtam gondolkodni,a fejem kezdett elnehezülni.Sötét köd telepedett a szobára.Egyre csak közeledett felém.Megrémültem,el akartam menekülni,de a lábaimat megbilincselte az ólmos fáradtság.Végül jótékony sötétség vett körül...
2010. február 21., vasárnap
2010. február 14., vasárnap
22.rész
Újra látni
Végigsiettem a kórház folyosólyán,habár remegtek a térdeim.Amint beléptem a kórházba egyből kivertem e fejemből Iant.Most,hogy nem volt mellettem,nem esett nehezemre koncentrálni a feladamtomra.Így utólag visszagondolva már nem tűnt annyira sármosnak.Bár könnyű hősködni ha nincs a közelben ellenség.
Azt mondták Rob a 404-es kórteremben van.Zakatoló szívvel,kopogó léptekkel haladtam a folyosón.Sehol senki.A kórház kietlen és hűvös hely volt.Soha nem voltam oda a kórházakért,de a most fenálló helyzet méginkább erősítette bennem a kórház-ellenes érzést.Hirtelen kinyílt egy ajtó,én halk sikoltással hátra ugrottam.A szobából kijövő fiatal lány furcsa pillantásokkal végig mért,majd szóra nyitotta a száját.De meggondolta magát és inkább elment.Én is folytattam az utamat,most már gyorsabb léptekkel.
399...400...401...402...-Úgy látszik tényleg több száz terem van ebben a kórházban.
403...És itt van.A 404-es kórterem.A térdeim megroggyantak.A falnak dőltem és becsuktam a szemem.Így nem mehetek be!Össze kell szednem magam.Mélyeket lélegeztem és próbáltam kellemes dolgokra gondolni.Rob nevetése,Rob csókja...Minden kellemes dolog Robbal volt kapcsolatos!Ő volt a szerelmem,az uram,a végzetem.Nélküle nem lehetek boldog.
Óvatosan kinyitottam az ajtót,s bizonytalanul bedugtam a fejem.Sivár,egyhangú kórterem volt.A (fehér) falon lévő színes képek sem segítettek a helyzeten.Egy szekrény,egy asztal,két szék,egy kanapé,egy éjjeliszekrény és egy ágy volt benne.Az ágyat könnyű fehér függöny takarta el.Nem láttam Robot.Egyáltalán itt van még?Vagy...
Beléptem,bezártam az ajtót és gyors,esetlen léptekkel az ágyhoz mentem.Ki-be fújtam a levegőt,hallottam szívem eszeveszett dobogását.Kinyújtottam a kezem.Annyira remegett,hogy elsőre el sem tudtam húzni a függönyt.De végül sikerrel jártam.Elhúztam és megláttam...Az imádott férfi az ágyon (háton) feküdt.Könnyek gyűltek a szemembe,a szívem összefacsarodott.A testét vagy gipsz vagy kötés borította.Úgy tűnt egyetlen ép porcikája sincsen.Az orrába csövek voltak kötve,a karján infúzió.Mellette gépek sípoltak és kattogtak.Istenem!Mivel érdemeltem ezt ki?Miért kell így látnom?Nem bírom elviselni a szenvedését.Hiszen szeretem!Ha őt bántják olyan mintha engem bántanának!Ha neki fáj valami,az nekem is fáj!A buborék,ami kipukkant amikor elment,most ismét körülvett.S bár vékony volt,éreztem jelenlétét.Vele voltam.Szerettem.Teljesen elhúztam a függönyt,közben végig őt néztem.Majd (nagy keservesen) elmentem egy székért.Felemeltem az egyik fehér műanyag széket és az ágyához vittem.Letettem és leültem rá.Aztán csak néztem.Nem tudom meddig,de néztem.Ha kell örökké itt maradok mellette.Bár fájdalmat okozott így látnom.Teste esetlenül terült el az ágyon,a könnyű átlátszó takaró alatt.Finoman megigazítottam rajta.Majd a kezéért nyúltam.Pihekönnyű érintéssel megcirógattam.Pillantásom az arcára esett.A világ legszebb arcának is kikiáltott arcot most csúnya véraláfutások és zúzódások borították.És halottsápadt volt.A másik kezemmel végig simítottam arcának ép felét.Az arcot amit annyira szerettem.Könnyek csorogtak végig az arcomon.Miért?Miért őt kellett elütnie annak a taxinak?Miért nem figyelt oda a sofőr?Miért kellett Robnak sietnie?Hiszen nem történt volna semmi ha lekési azt a járatot...
Minden az én hibám.Nem okolhatok mást.Én erőltettem,hogy utazzon vissza Edmontonba.Én erőszakoskodtam.Ha nem tettem volna Los Angelesben maradhatott volna,és akkor nem törént volna ez a baleset.Ha elbírnám viselni,hogy valami nem úgy történik ahogy én akarom,akkor nem rángattam volna úgy Robot,mint egy marionettbábút.Akkor most épségben és egészségben lenne.Inkább ne jött volna vissza!
A könnyek megállíthatatlan záporként hullottak szememből.Nem is próbáltam megállítani a könyáradatot.
-Szeretlek!-suttogtam,pedig tudtam,hogy nem hallja.
Ekkor,mint villámcsapás ért a gépek hangja.Oda néztem,s láttam,hogy Rob szívverése felgyorsult,s a vérnyomása is nőtt.Mi történik?Ezt nem értem.Kezdtem aggódni,s gyorsan a nővérhívó gombot kezdtem keresni tekintetemmel.Megtaláltam,s már nyúltam is volna amikor egy fáradt,gyönge nyögés megzavart.
-Rachel...
Végigsiettem a kórház folyosólyán,habár remegtek a térdeim.Amint beléptem a kórházba egyből kivertem e fejemből Iant.Most,hogy nem volt mellettem,nem esett nehezemre koncentrálni a feladamtomra.Így utólag visszagondolva már nem tűnt annyira sármosnak.Bár könnyű hősködni ha nincs a közelben ellenség.
Azt mondták Rob a 404-es kórteremben van.Zakatoló szívvel,kopogó léptekkel haladtam a folyosón.Sehol senki.A kórház kietlen és hűvös hely volt.Soha nem voltam oda a kórházakért,de a most fenálló helyzet méginkább erősítette bennem a kórház-ellenes érzést.Hirtelen kinyílt egy ajtó,én halk sikoltással hátra ugrottam.A szobából kijövő fiatal lány furcsa pillantásokkal végig mért,majd szóra nyitotta a száját.De meggondolta magát és inkább elment.Én is folytattam az utamat,most már gyorsabb léptekkel.
399...400...401...402...-Úgy látszik tényleg több száz terem van ebben a kórházban.
403...És itt van.A 404-es kórterem.A térdeim megroggyantak.A falnak dőltem és becsuktam a szemem.Így nem mehetek be!Össze kell szednem magam.Mélyeket lélegeztem és próbáltam kellemes dolgokra gondolni.Rob nevetése,Rob csókja...Minden kellemes dolog Robbal volt kapcsolatos!Ő volt a szerelmem,az uram,a végzetem.Nélküle nem lehetek boldog.
Óvatosan kinyitottam az ajtót,s bizonytalanul bedugtam a fejem.Sivár,egyhangú kórterem volt.A (fehér) falon lévő színes képek sem segítettek a helyzeten.Egy szekrény,egy asztal,két szék,egy kanapé,egy éjjeliszekrény és egy ágy volt benne.Az ágyat könnyű fehér függöny takarta el.Nem láttam Robot.Egyáltalán itt van még?Vagy...
Beléptem,bezártam az ajtót és gyors,esetlen léptekkel az ágyhoz mentem.Ki-be fújtam a levegőt,hallottam szívem eszeveszett dobogását.Kinyújtottam a kezem.Annyira remegett,hogy elsőre el sem tudtam húzni a függönyt.De végül sikerrel jártam.Elhúztam és megláttam...Az imádott férfi az ágyon (háton) feküdt.Könnyek gyűltek a szemembe,a szívem összefacsarodott.A testét vagy gipsz vagy kötés borította.Úgy tűnt egyetlen ép porcikája sincsen.Az orrába csövek voltak kötve,a karján infúzió.Mellette gépek sípoltak és kattogtak.Istenem!Mivel érdemeltem ezt ki?Miért kell így látnom?Nem bírom elviselni a szenvedését.Hiszen szeretem!Ha őt bántják olyan mintha engem bántanának!Ha neki fáj valami,az nekem is fáj!A buborék,ami kipukkant amikor elment,most ismét körülvett.S bár vékony volt,éreztem jelenlétét.Vele voltam.Szerettem.Teljesen elhúztam a függönyt,közben végig őt néztem.Majd (nagy keservesen) elmentem egy székért.Felemeltem az egyik fehér műanyag széket és az ágyához vittem.Letettem és leültem rá.Aztán csak néztem.Nem tudom meddig,de néztem.Ha kell örökké itt maradok mellette.Bár fájdalmat okozott így látnom.Teste esetlenül terült el az ágyon,a könnyű átlátszó takaró alatt.Finoman megigazítottam rajta.Majd a kezéért nyúltam.Pihekönnyű érintéssel megcirógattam.Pillantásom az arcára esett.A világ legszebb arcának is kikiáltott arcot most csúnya véraláfutások és zúzódások borították.És halottsápadt volt.A másik kezemmel végig simítottam arcának ép felét.Az arcot amit annyira szerettem.Könnyek csorogtak végig az arcomon.Miért?Miért őt kellett elütnie annak a taxinak?Miért nem figyelt oda a sofőr?Miért kellett Robnak sietnie?Hiszen nem történt volna semmi ha lekési azt a járatot...
Minden az én hibám.Nem okolhatok mást.Én erőltettem,hogy utazzon vissza Edmontonba.Én erőszakoskodtam.Ha nem tettem volna Los Angelesben maradhatott volna,és akkor nem törént volna ez a baleset.Ha elbírnám viselni,hogy valami nem úgy történik ahogy én akarom,akkor nem rángattam volna úgy Robot,mint egy marionettbábút.Akkor most épségben és egészségben lenne.Inkább ne jött volna vissza!
A könnyek megállíthatatlan záporként hullottak szememből.Nem is próbáltam megállítani a könyáradatot.
-Szeretlek!-suttogtam,pedig tudtam,hogy nem hallja.
Ekkor,mint villámcsapás ért a gépek hangja.Oda néztem,s láttam,hogy Rob szívverése felgyorsult,s a vérnyomása is nőtt.Mi történik?Ezt nem értem.Kezdtem aggódni,s gyorsan a nővérhívó gombot kezdtem keresni tekintetemmel.Megtaláltam,s már nyúltam is volna amikor egy fáradt,gyönge nyögés megzavart.
-Rachel...
21.rész
Váratlan fordulat
-Hölgyem!Kisasszony!
A hang hatására minden egyes szőrszál felállt a testemen,a szívem pedig hevesebben kezdett verni.Egész életemben egyszer halottam,mégis belém vésődött ez a hang.Hátra fordultam és nem csalódtam.A repülőgép utolsó utasa állt velem szemben.Nagy,barna szemeit most is belém fúrta.Úgy éreztem a lelkemig hatol a pillantása.A testem azonnal válaszolt.A szám kiszáradt,éreztem,hogy leizzadok.Mégis mi ez az egész?Ez a férfi (akivel most találkoztam először),olyan hatással van rám...mintha már régóta ismerném.Mintha...Nem az nem lehet.
De igen.A vonzalom kettőnk között annyira egyértelmű volt,szinte csodálom,hogy más nem vette észre...De én Robot szeretem!Én hozzá tartozom!Nem táplálhatok vonzalmat (ráadásul ilyen erőset) más férfi iránt!Ez egyszerűen lehetetlen!Hogy érezhetek ilyet?Ilyen undorító,hűtlen caffka lennék?Mi ütött belém?
-Nem Rachel McAchlenhez van szerencsém?-kérdezte.
Már akkor kiéreztem a hangjából a tájszólást,amikor először megszólalt.Bár Rob is akcentussal beszélt,ennél a férfinél sokkal jobban éreztem.Nagyon feltűnő volt.
-De.Igen.-nyögtem idétlenül.Azonnal elpirultam.
Felém nyújtotta a kezét.
-Ian Teabing vagyok.Nagy rajongója.Az összes könyvét olvastam,igazán szeretem ahogy ír.-mondta mosolyogva.
-Rachel McAhlen.-nyújtottam jobbomat a fölötébb jóképű idegennek.Azaz most már nem is idegen.
-Ne haragudjon,hogy csak így leszólítottam.Biztosan siet.
-Nem,nem sietek.-Mi???Hiszen én Robhoz megyek.Sietek.Rohanok.Rob vár rám.-Vagyis...ami azt illeti...sietek.Egy...barátomat jöttem meglátogatni aki kórházban fekszik.-Barátomat?Miket beszélek?
-Persze.Megértem.Azért ha lesz ideje a következő öt napban,keressen meg.Munkaügyben vagyok itt,és még öt napig itt is maradok.Megadom a telefonszámom,azon elérhet.-már nyúlt is a táskájába.
Gyorsan gondolkodni kezdtem.Valamivel ki kell keverednem ebből a fölöttébb kellemetlen helyzetből.Vagy végem.
-Nem hiszem,hogy lenne időm...
-Kérem.-nézett mélyen a szemembe Ian.Megtalálta amit keresett.Egy fehér kártyát adott a kezembe.Amikor hozzám ért,úgy éreztem ezer meg ezer kis villám cikázik keresztül a testemen.A szívem ismételten gyorsabban kezdett dobogni.Elpirultam.Forróság öntött el.Zavartan elkaptam a pillantásom és elhúztam a kezem.Nem voltam elég gyors.Azalatt a pár másodperc alatt minden megváltozott.Addig a pár másodpercig csak Ian és én léteztünk.És ezt ő is tudta.Nyilvánvaló volt...
-Kérem.-ismételte csábos hangján és én nem tudtam nemet mondani.
-Rendben.-leheltem lemondóan.
-Köszönöm.-válaszolta olyan lazán,mintha semmi nem történt volna közöttünk.
-Nincs mit.-krahácsoltam.Idegesen pislogtam a kijárat felé.Mennem kéne.Mégis mire várok?Mennem kell.
-Ha gondolja elvihetem abba a kórházba amelyikbe menni készült.-ajánlotta mosolyogva.
-Nem,ez nem szükséges.Ön biztos nagyon elfoglalt.-a földet bámultam zavaromban.Teljesen elvesztem.
-Önre bármikor szakítanék időt.
Erre úgy kaptam fel a fejemet,minta a kezemet kérte volna.Hál' Istennek ilyesmiről szó sem volt.Még csak az kéne!
-Hát...ha arra megy.
-Pontosan.-felém nyújtotta a karját,de ezúttal elővigyázatos volt.Véletlenül sem ért hozzám.
Bólintottam és elmotyogtam valami "Köszönöm!" félét.Utána a kijárat felé vettük az irányt.Ian nem szólt semmit,de végig nagyon udvarias és segítőkész volt.Kinyitotta előttem az ajtót,hozta a csomagjaimat...Igazi úriember!
Istenem,miket beszélek?Hisz Rob is úriember!Ő is mindig ilyen volt velem!Akkor miért csinálok úgy,mintha ez férfi annyira különlegesen bánna velem?Ez őrület!
Nem kis meglepetésemre egy gyönyörű Mercedes várt minket a kijáratnál, sofőrrel.Igen.Nem semmi.
-Öööööö...Én...-nyögdécseltem,mint egy idióta.Ian helyében visítva menekülnék.De gyorsan.
-A cég aminek dolgozom rendelte ki.Az itt tartózkodásom alatt korlátlanul használhatom.
-Értem.-mondtam és beszálltam,miután a sofőr kinyitotta nekem az ajtót,közben pedig megkérdezte,hogy hová vigyen.Megmondtam,reménykedve,hogy jó helyen kötök majd ki.Ian betette a csomagtartóba a táskáimat,majd ő is beült.A kocsi belülről is pompásan festett.Biztos nagy nevű cégnél dolgozik és nagyon gazdag.Legalábbis a kocsiból és a márkás öltönyéből ezt veszem ki.Miután beszállt mellém,beszélni kezdett:
-Nagyon örülnék ha időt szakítana rám.Nálam vannak a könyveim,dedikálhatná azokat.Utána pedig mesélhetne az inspirációiról,meg hogy menny idő alatt írta meg...Ilyesmik.Ezek nagyon érdekelnek minden könyvel kapcsolatban,de ritkán kapni ezekre a kérdésekre választ.
-Hát...-ez aztán az értelmes válasz!-Ha lesz időm szívesen mesélek Önnek.Igen,ezek érdekes kérdések és témák,de az írók általában nem szeretnek erről beszélni.Olyan mintha a titkaikat mondanák el vadidegeneknek.
-Ez esetben beszélgethetünk másról is.
-Én nem tartozom ezek közé az írók közé.Nem értem miért nem beszélnek erről egyesek.Természetes,hogy ez érdekli az embereket és hogy tudni szeretnének erről.Az írók pedig az olvasókért vannak,szóval én beavatom az érdeklődőket.
-Ez kedves Öntől.Igazán értékelem.
Bólintottam,majd kibámultam az ablakon.
-Ön idevalósi?-kérdeztem még mindig bambulva.
-Nem,én Londonból származom.
-És hogy került ilyen messze a hazájától?
-Egyetemi éveim alatt meghaltak a szüleim.Testvérem és egyéb hozzátartozóm nem volt.Az egyetem után próbáltam elhelyezkedni Londonban,de nem találtam a helyem.Ekkor ajánlotta fel egy barátom,hogy költözzem hozzá Manhattanbe.Nem volt sok lehetőségem,szóval kimentem szerencsét próbálni.Azóta saját házam van és jól fizető állásom.
-Mit dolgozik?
-Fotós és operatőr vagyok.
-Hű!Ez aztán az érdekes szakma!-mondtam elismerően.-Mindig is érdekelt a fotózás...fiatalabb koromban készítettem is néhány fotósorozatot.Tudja,csak úgy hobbi szinten...
-Ki hitte volna,hogy maga ilyen sokoldalú tehetség?-kérdezte,s az arcán máris megjelent az a lenyűgöző mosoly.Ezzel sikerült zavarba hoznia.Ismét.Lassan megszokom.
-Nem mondanám,hogy tehetséges lennék,de szerettem megörökíteni a szép pillanatokat.
-Miket fotózott?-fejét oldalra döntötte és megtámasztotta a kezével.Teljesen elmerült beszélgetésünkben.
-Vicces pillanatokat,állatokat,a természetet...mindent ami megtetszett.
-Kezdetnek ez csodás.Nem lenne kedve kicsit komolyabban foglalkozni ezzel?
-Hát...Nem hiszem,hogy lenne rá időm...Meg keretem.-tettem hozzá szemlesütve.
-Én szívesen adnék Önnek órákat.Megtaníthatnám erre-arra.Természetesen ingyen.
Mielőtt válaszolhattam volna erre a kényelmetlen kérdésre,az idős úr aki a kocsit vezette megszólalt,hogy megérkeztünk.Lovagomra pillantottam,aki most is engem nézett.Egy pillanatra elmerültem szemének barna folyamában,de aztán észbe kaptam.
-Köszönöm a fuvart.Igazán kedves volt Öntől.
-Ugyan,szóra sem érdemes.
Elhúztam a számat,majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam.A sofőr már kivette a csomagtartóból a táskáimat,most mosolyogva nyújtotta át.
-Köszönöm.-mondtam,mire ő csak legyintett egyet.
Az utazótáskát lettem a járdára,a kézi táskámat a vállamra vettem.Lehajoltam és beszóltam az időközben lehúzott ablakon.
-Még egyszer köszönöm.Ha lesz időm...
-Még látjuk egymást.-mondta minden kétséget kizáróan,majd intett a sofőrnek és a kocsi elhúzott mellőlem.
-Hölgyem!Kisasszony!
A hang hatására minden egyes szőrszál felállt a testemen,a szívem pedig hevesebben kezdett verni.Egész életemben egyszer halottam,mégis belém vésődött ez a hang.Hátra fordultam és nem csalódtam.A repülőgép utolsó utasa állt velem szemben.Nagy,barna szemeit most is belém fúrta.Úgy éreztem a lelkemig hatol a pillantása.A testem azonnal válaszolt.A szám kiszáradt,éreztem,hogy leizzadok.Mégis mi ez az egész?Ez a férfi (akivel most találkoztam először),olyan hatással van rám...mintha már régóta ismerném.Mintha...Nem az nem lehet.
De igen.A vonzalom kettőnk között annyira egyértelmű volt,szinte csodálom,hogy más nem vette észre...De én Robot szeretem!Én hozzá tartozom!Nem táplálhatok vonzalmat (ráadásul ilyen erőset) más férfi iránt!Ez egyszerűen lehetetlen!Hogy érezhetek ilyet?Ilyen undorító,hűtlen caffka lennék?Mi ütött belém?
-Nem Rachel McAchlenhez van szerencsém?-kérdezte.
Már akkor kiéreztem a hangjából a tájszólást,amikor először megszólalt.Bár Rob is akcentussal beszélt,ennél a férfinél sokkal jobban éreztem.Nagyon feltűnő volt.
-De.Igen.-nyögtem idétlenül.Azonnal elpirultam.
Felém nyújtotta a kezét.
-Ian Teabing vagyok.Nagy rajongója.Az összes könyvét olvastam,igazán szeretem ahogy ír.-mondta mosolyogva.
-Rachel McAhlen.-nyújtottam jobbomat a fölötébb jóképű idegennek.Azaz most már nem is idegen.
-Ne haragudjon,hogy csak így leszólítottam.Biztosan siet.
-Nem,nem sietek.-Mi???Hiszen én Robhoz megyek.Sietek.Rohanok.Rob vár rám.-Vagyis...ami azt illeti...sietek.Egy...barátomat jöttem meglátogatni aki kórházban fekszik.-Barátomat?Miket beszélek?
-Persze.Megértem.Azért ha lesz ideje a következő öt napban,keressen meg.Munkaügyben vagyok itt,és még öt napig itt is maradok.Megadom a telefonszámom,azon elérhet.-már nyúlt is a táskájába.
Gyorsan gondolkodni kezdtem.Valamivel ki kell keverednem ebből a fölöttébb kellemetlen helyzetből.Vagy végem.
-Nem hiszem,hogy lenne időm...
-Kérem.-nézett mélyen a szemembe Ian.Megtalálta amit keresett.Egy fehér kártyát adott a kezembe.Amikor hozzám ért,úgy éreztem ezer meg ezer kis villám cikázik keresztül a testemen.A szívem ismételten gyorsabban kezdett dobogni.Elpirultam.Forróság öntött el.Zavartan elkaptam a pillantásom és elhúztam a kezem.Nem voltam elég gyors.Azalatt a pár másodperc alatt minden megváltozott.Addig a pár másodpercig csak Ian és én léteztünk.És ezt ő is tudta.Nyilvánvaló volt...
-Kérem.-ismételte csábos hangján és én nem tudtam nemet mondani.
-Rendben.-leheltem lemondóan.
-Köszönöm.-válaszolta olyan lazán,mintha semmi nem történt volna közöttünk.
-Nincs mit.-krahácsoltam.Idegesen pislogtam a kijárat felé.Mennem kéne.Mégis mire várok?Mennem kell.
-Ha gondolja elvihetem abba a kórházba amelyikbe menni készült.-ajánlotta mosolyogva.
-Nem,ez nem szükséges.Ön biztos nagyon elfoglalt.-a földet bámultam zavaromban.Teljesen elvesztem.
-Önre bármikor szakítanék időt.
Erre úgy kaptam fel a fejemet,minta a kezemet kérte volna.Hál' Istennek ilyesmiről szó sem volt.Még csak az kéne!
-Hát...ha arra megy.
-Pontosan.-felém nyújtotta a karját,de ezúttal elővigyázatos volt.Véletlenül sem ért hozzám.
Bólintottam és elmotyogtam valami "Köszönöm!" félét.Utána a kijárat felé vettük az irányt.Ian nem szólt semmit,de végig nagyon udvarias és segítőkész volt.Kinyitotta előttem az ajtót,hozta a csomagjaimat...Igazi úriember!
Istenem,miket beszélek?Hisz Rob is úriember!Ő is mindig ilyen volt velem!Akkor miért csinálok úgy,mintha ez férfi annyira különlegesen bánna velem?Ez őrület!
Nem kis meglepetésemre egy gyönyörű Mercedes várt minket a kijáratnál, sofőrrel.Igen.Nem semmi.
-Öööööö...Én...-nyögdécseltem,mint egy idióta.Ian helyében visítva menekülnék.De gyorsan.
-A cég aminek dolgozom rendelte ki.Az itt tartózkodásom alatt korlátlanul használhatom.
-Értem.-mondtam és beszálltam,miután a sofőr kinyitotta nekem az ajtót,közben pedig megkérdezte,hogy hová vigyen.Megmondtam,reménykedve,hogy jó helyen kötök majd ki.Ian betette a csomagtartóba a táskáimat,majd ő is beült.A kocsi belülről is pompásan festett.Biztos nagy nevű cégnél dolgozik és nagyon gazdag.Legalábbis a kocsiból és a márkás öltönyéből ezt veszem ki.Miután beszállt mellém,beszélni kezdett:
-Nagyon örülnék ha időt szakítana rám.Nálam vannak a könyveim,dedikálhatná azokat.Utána pedig mesélhetne az inspirációiról,meg hogy menny idő alatt írta meg...Ilyesmik.Ezek nagyon érdekelnek minden könyvel kapcsolatban,de ritkán kapni ezekre a kérdésekre választ.
-Hát...-ez aztán az értelmes válasz!-Ha lesz időm szívesen mesélek Önnek.Igen,ezek érdekes kérdések és témák,de az írók általában nem szeretnek erről beszélni.Olyan mintha a titkaikat mondanák el vadidegeneknek.
-Ez esetben beszélgethetünk másról is.
-Én nem tartozom ezek közé az írók közé.Nem értem miért nem beszélnek erről egyesek.Természetes,hogy ez érdekli az embereket és hogy tudni szeretnének erről.Az írók pedig az olvasókért vannak,szóval én beavatom az érdeklődőket.
-Ez kedves Öntől.Igazán értékelem.
Bólintottam,majd kibámultam az ablakon.
-Ön idevalósi?-kérdeztem még mindig bambulva.
-Nem,én Londonból származom.
-És hogy került ilyen messze a hazájától?
-Egyetemi éveim alatt meghaltak a szüleim.Testvérem és egyéb hozzátartozóm nem volt.Az egyetem után próbáltam elhelyezkedni Londonban,de nem találtam a helyem.Ekkor ajánlotta fel egy barátom,hogy költözzem hozzá Manhattanbe.Nem volt sok lehetőségem,szóval kimentem szerencsét próbálni.Azóta saját házam van és jól fizető állásom.
-Mit dolgozik?
-Fotós és operatőr vagyok.
-Hű!Ez aztán az érdekes szakma!-mondtam elismerően.-Mindig is érdekelt a fotózás...fiatalabb koromban készítettem is néhány fotósorozatot.Tudja,csak úgy hobbi szinten...
-Ki hitte volna,hogy maga ilyen sokoldalú tehetség?-kérdezte,s az arcán máris megjelent az a lenyűgöző mosoly.Ezzel sikerült zavarba hoznia.Ismét.Lassan megszokom.
-Nem mondanám,hogy tehetséges lennék,de szerettem megörökíteni a szép pillanatokat.
-Miket fotózott?-fejét oldalra döntötte és megtámasztotta a kezével.Teljesen elmerült beszélgetésünkben.
-Vicces pillanatokat,állatokat,a természetet...mindent ami megtetszett.
-Kezdetnek ez csodás.Nem lenne kedve kicsit komolyabban foglalkozni ezzel?
-Hát...Nem hiszem,hogy lenne rá időm...Meg keretem.-tettem hozzá szemlesütve.
-Én szívesen adnék Önnek órákat.Megtaníthatnám erre-arra.Természetesen ingyen.
Mielőtt válaszolhattam volna erre a kényelmetlen kérdésre,az idős úr aki a kocsit vezette megszólalt,hogy megérkeztünk.Lovagomra pillantottam,aki most is engem nézett.Egy pillanatra elmerültem szemének barna folyamában,de aztán észbe kaptam.
-Köszönöm a fuvart.Igazán kedves volt Öntől.
-Ugyan,szóra sem érdemes.
Elhúztam a számat,majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam.A sofőr már kivette a csomagtartóból a táskáimat,most mosolyogva nyújtotta át.
-Köszönöm.-mondtam,mire ő csak legyintett egyet.
Az utazótáskát lettem a járdára,a kézi táskámat a vállamra vettem.Lehajoltam és beszóltam az időközben lehúzott ablakon.
-Még egyszer köszönöm.Ha lesz időm...
-Még látjuk egymást.-mondta minden kétséget kizáróan,majd intett a sofőrnek és a kocsi elhúzott mellőlem.
20.rész
1500 km
-A reptérre,de azonnal!-kiáltottam amint bepattantam a hátsó ülésre.Az utazótáskámat a földre dobtam,a kézi táskámat pedig letettem az ülésre.Tompán érzékeltem,ahogy a kocsi megindul.Nem foglalkoztam vele.Elővettem a mobilom és Aprilt tárcsáztam.
-Szia Rachel!Mizu?-szólt élénken a telefonba.
A könnyeimmel küszködve gyorsan mesélni kezdtem:
-Szia!Tennél nekem egy szívességet?Sürgősen Los Angelesbe kellett utaznom Rob miatt.Nem tudom meddig leszek távol.Tudnál vigyázni Anniere?Ma este át kéne menned hozzá,meg holnap suli után,és így tovább.Néha rá is kéne telefonálnod.Majd én hívlak és beszélünk.Van nála pénz,azzal ne törődj,de ha kell akkor tudod hol tartjuk.
-Nyugi Rachel,ebből nem értek semmit!Vigyázzak Anniere?
-Igen!Kérlek!
-Oké,a többit tudni fogom.De mi van veled?Annyira ideges a hangod.Mi történt?
-Robot elütötte egy taxi.-sírtam fel.-Kórházban fekszik élet-halál között.
-Istenem!-nyögte April.-Azaz semmi baj!Ne idegeskedj!Minden rendben lesz.
-Jaj,Ap,nem tudom.Nem tudom.
-Nyugi Rachel,ne félj!NINCS OKOD FÉLNI!-taglalta lassan,nyugodtan.Ebben profi volt.-Annie miatt ne izgulj,jól elleszünk kettecskén.De ha akarod szólok Samnek is.
-Igen,az jó lenne.-szipogtam még mindig elkeseredve.
-Hol vagy most?
-Taxiban a reptér fele.De mindjárt ott vagyunk.Leteszem,oké?Szia és köszönök mindent!
-Értem.Oké,Rachel,szia.Semmiség az egész.Csók!
Utolsó mondatát szinte nem is hallottam.Kinyomtam a telefonom és zsebre vágtam.A pénztárcámat kezdtem keresgélni.Remegő kezekkel nyújtottam a sofőr felé a bankjegyeket.Pontosan annyit amennyit a taxióra mutatott.
-De hölgyem!Hiszen még oda sem értünk!
-Itt jó lesz,köszönöm.-mondtam és elraktam a tárcámat.A vállamra vettem a kézi táskámat és kézbe vettem az utazó táskámat.Kinyitottam az ajtót,noha a kocsi még meg sem állt.Kipattantam és rohanni kezdtem.Nem foglalkoztam a taxis méltatlankodó kiabálásával.Pár perc múlva (mialatt rémképek ezrei viharzottak keresztül gondolataimon) beértem a reptérre.A legközelebb eső kasszához rohantam.Hála Istennek itt álltak a legkevesebben!A legelöl álló fiatal fiú megvette a jegyét és szerencsémre sietősen távozott.Ám a második vevővel már nem volt ilyen szerencsém.Egy idős hölgy volt,aki előttem állt,s korához méltó tempóban intézkedett.Majd megőrültem amíg kiválasztotta a megfelelő járatot.
-Kapkodja már magát!-förmedtem rá.
Erre eltátotta a száját,s nagy szemeket meresztett rám.Szinte már megbántam,hogy így ráripakodtam,de ekkor beszélni kezdett:
-Mégis hogy képzelte ezt kisasszony?Ejnye!Illik így beszélni egy idős hölggyel?Tisztelettel kéne bánnia az idős emberekkel...
-Jaj,fogja már be!
Hápogni kezdett,de utána meggondolta magát.Megvette a jegyét és megvető pillantásokkal eltipegett.El sem tudom mondani mennyire nem érdekelt!
-Az első Los Angelesbe induló repülőre kérnék egy jegyet!-hadartam a pénztárnál ülő csinos fiatal nőnek.
Bólintott és a monitort kezdte vizslatni.
-Igen,itt is van.-csicseregte.-Micsoda mázlista!-nevetett fel vidáman.-Már csak két hely van erre a járatra!Hová adjam,a gép hátuljába,vagy előre az ablak mellé?
-Teljesen mindegy.
-Rendben.-már megint ez a csicsergő hang!Az idegeimre megy!
Ezek után adott egy prospektust a jegy mellé.Kifizettem a jegyet,majd miután a nő nagyjából elmondta,hogy merre kell mennem elrohantam.Nem érdekelt az udvariasság,csak az,hogy minél előbb a gépen üljek és menjek Robhoz.A nyilak és táblák segítségével eljutottam az ellenőrző pultig.Jegyemet beszálló kártyára váltották és ellenőriztek.A táskámat leadtam,majd rohantam a gépig.Már csak öt perc volt az indulásig,sietnem kellett!Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a gépig,kártyámat a légiutaskísérő kezébe nyomtam és elmotyogtam valami köszönésfélét.
-Jó napot!-köszöntött megnyerő mosollyal egy húszas évei végén járó nő.
Biccentettem.Babrált valamit a kártyámmal,de nem foglalkoztam vele.Ideges pillantásokat lövelltem a gép felé.
-Azt is magával akarja vinni?-kérdezte a táskámra mutatva.
-Persze!-mondtam kissé meglepődve.Mégis mit gondolt?Elhozom a táskámat,aztán a reptéren hagyom?
-Leellenőrizték?
-Nem,tele van bombákkal.Mégis mit gondol?-csattantam fel.Megőrülök az ilyen hülye emberektől!
Furcsa pillantásokat vetett felém.
-Most viccel?
-Nem,én vagyok Osama Bin Laden.-mondtam erőltetett,hülye vigyorral az arcomon.
-Megnézhetném?-kérdezte,s fejével a táskám felé bökött.
-Ha akarja!-átadtam neki a táskámat.Ha ezzel megnyugtathatom...
-Rendben.Köszönöm.-válaszolta,de zavart pillantásokat vetett felém,amikor elvettem a táskámat.
Bólintottam.Na most kéne bemennem!De...nem tudom.Eddig csak néhányszor (kb.hatszor) utaztam repülőn,nem vagyok jártas benne.Merre kell mennem?És hol a helyem?
Félénken megkérdeztem:
-Megtudná mutatni,hogy hová kell leülnöm?
-Persze,majd megmutatom.De várjuk meg ezt a fiatalembert is!-szólt kedvesen mosolyogva,fejével egy a lépcsőn felsiető férfi felé intve.A férfi a kártyáját a nő kezébe nyomta,majd erős brit akcentussal köszöntött minket.A nő egy csábos mosollyal és egy elbűvölő "Jó napot!"-tal fogadta,én csak egy biccentést tudtam végrehajtani.
-Csak ennyi csomagja van uram?-kérdezte a fiatal nő,de a férfi ügyet sem vetett rá.Meleg,barna szemeivel engem fürkészett.A pillantása egyszerre égetett és hűttöt le.Lesütöttem a tekintetem,éreztem amint a nyakamtól a homlokomig elönt a pír.Harmadjára ismételte el a kérdését a légiutaskísérő mire a férfi méltóztatott figyelni rá.
Ezek után az események gyorsan történtek.A férfi gyönyörű szemei után már csak arra emlékszem,hogy a helyemen ülök,s hallom,amint bemondják,hogy kapcsoljuk be az öveinket.Kábultan eleget tettem az utasításnak,majd hátradőltem és lehunytam a szemem.Liftezni kezdett a gyomrom amikor éreztem,hogy a gép felemelkedik.Próbáltam lenyugodni,hogy rosszullétem elmúljon,de nem ment.A szívem majd' kiugrott a helyéről,a bőröm nyirkos volt.
-Jól érzi magát?-egy fiatal,szőke hajú,világoskék szemű nő hajolt felém.Az arca nagyon különleges volt,de szép.Elsőre nem mondtam volna szépnek,de miután jobban megnéztem felfedeztem különleges vonásaiban a szépséget.Annyira fiatal volt!Huszonegy ha volt...
Bambán néztem rá,nem értettem,hogy miért kérdezi.És azt sem értettem,hogy ő miért áll,amikor még mindenki a helyén volt.
-Vanessa vagyok.Légiutaskísérő.
Ezzel megválaszolta kimondatlan kérdésem.Nem válaszoltam,féltem hogy ha kinyitom a számat elhányom magam.Csak megráztam a fejem.
-Nyugodjon meg!Nincs semmi baj!Természetes,hogy rosszul van.Nem gyakran utazik repülővel,igaz?-kérdezte kedves,lágy hangon.
Kezét a homlokomra tette,majd a hajamat kezdte simogatni.
-Nyugodjon meg.Nem lesz semmi baj.Csak lélegezzen mélyeket!Mindjárt elmúlik.
S lassan tényleg így történt.Elmúlt az émelygés,a szívverésem is lassulni kezdett.Nagyokat lélegeztem,próbáltam lehiggadni.
-Látja,hogy mindjárt jobb!Csak így tovább!-elemelte a kezét,s lassan eltávolodott.-Csak szóljon ha rosszabbul van.Kér egy kis vizet?
Hálásan ránéztem és bólintottam.Ezzel elment.Már jobban éreztem magam,de nem nyugodtam meg.Egyre csak kattogott az agyam,egyik gondolat rémisztőbb volt,mint a másik.Mi lesz ha későn érek oda?Mi lesz ha Rob meghal vagy rosszabbodik az állapota?Annie mit fog csinálni addig amíg távol vagyok?Vajon Fred mit gondol rólam?Lesznek paparazzik?Ahogy ezekre gondoltam éreztem,hogy kiszárad a szám és remegni kezd a kezem.Rémes helyzetben voltam és a jövő is aggasztott.Annyira aggódtam Robért!Nem élem túl ha bármi baja esik!Annyira szeretem,egyszerűen nem történhet meg,hogy baja esik!Vanessa visszatért,egy pohár vizet tartott a kezében.Lehajtotta a tálcámat és a pohártartóba tette a poharat.
-Szóljon ha bármire szüksége van.
A pohárért nyúltam,noha féltem,hogy kilöttyintem a benne lévő hideg vizet.Egy húzásra megittam,majd a táskámban kezdtem keresgélni.Elővettem egy zsebkendőt és megtöröltem a számat és az arcomat.Majd hátradőltem és lehunytam a szemeim.Kimerített az izgalom,de nem bírtam elaludni.Rosszabbnál rosszabb gondolatok gyötörtek,kétségbe voltam esve.Létezik az,hogy elveszik tőlem azt a férfit akit a legjobban szeretek?
A legrosszabb nyilván az volt,hogy attól rettegtem túl későn érkezek meg.Szinte láttam magam előtt az imádott férfit,s ez ha lehet még rontott is a helyzeten.Annyira vágytam rá!Szerettem volna érezni az érintését,hallani a hangját,látni a mosolyát.Mikor fog legközelebb mosolyogni?Fog egyáltalán valaha is?Nem élném túl,ha nem.Gondolataim egyre csak körülötte forogtak.Visszaidéztem,hogy milyen volt először élőben látni.Életem egyik legjobb pillanata volt.Ahogy megláttam a pub falának támaszkodva,ahogy átható tekintetével engem néz...Aztán a mostani "első" találkánkra gondoltam.Amikor megláttam,tudtam,hogy elvesztem.Egyetlen pillantás elég volt,hogy elvesszek...Ő a végzetem.Már akkor éreztem,hogy az övé leszek amikor először csókolt meg...Az övé vagyok,s bárhogy alakul az övé leszek.Szeretem,ahogy csak egy nő szerethet egy férfit!
Életem leghosszabb és leggyötrelmesebb 1500 km-e volt ez.Azt hittem sosem lesz vége,s így fogok meghalni kétségek közt vergődve,az izgalomtól félholtan,de akkor bemondták,hogy készülődünk a leszálláshoz.Nagyot sóhajtottam.Megérkeztünk.Ez itt Los Angeles.Egyáltalán nem olyan,mint 17 éve.Akkor reményekkel és vágyakkal telve,boldogan léptem ki az ajtón.Most a lehető legrosszabb állapotban hagytam el a repülőgépet.Ép rohantam volna a kijárat felé,amikor ismeretlen ismerős hangját hallottam meg a hátam mögött.
-A reptérre,de azonnal!-kiáltottam amint bepattantam a hátsó ülésre.Az utazótáskámat a földre dobtam,a kézi táskámat pedig letettem az ülésre.Tompán érzékeltem,ahogy a kocsi megindul.Nem foglalkoztam vele.Elővettem a mobilom és Aprilt tárcsáztam.
-Szia Rachel!Mizu?-szólt élénken a telefonba.
A könnyeimmel küszködve gyorsan mesélni kezdtem:
-Szia!Tennél nekem egy szívességet?Sürgősen Los Angelesbe kellett utaznom Rob miatt.Nem tudom meddig leszek távol.Tudnál vigyázni Anniere?Ma este át kéne menned hozzá,meg holnap suli után,és így tovább.Néha rá is kéne telefonálnod.Majd én hívlak és beszélünk.Van nála pénz,azzal ne törődj,de ha kell akkor tudod hol tartjuk.
-Nyugi Rachel,ebből nem értek semmit!Vigyázzak Anniere?
-Igen!Kérlek!
-Oké,a többit tudni fogom.De mi van veled?Annyira ideges a hangod.Mi történt?
-Robot elütötte egy taxi.-sírtam fel.-Kórházban fekszik élet-halál között.
-Istenem!-nyögte April.-Azaz semmi baj!Ne idegeskedj!Minden rendben lesz.
-Jaj,Ap,nem tudom.Nem tudom.
-Nyugi Rachel,ne félj!NINCS OKOD FÉLNI!-taglalta lassan,nyugodtan.Ebben profi volt.-Annie miatt ne izgulj,jól elleszünk kettecskén.De ha akarod szólok Samnek is.
-Igen,az jó lenne.-szipogtam még mindig elkeseredve.
-Hol vagy most?
-Taxiban a reptér fele.De mindjárt ott vagyunk.Leteszem,oké?Szia és köszönök mindent!
-Értem.Oké,Rachel,szia.Semmiség az egész.Csók!
Utolsó mondatát szinte nem is hallottam.Kinyomtam a telefonom és zsebre vágtam.A pénztárcámat kezdtem keresgélni.Remegő kezekkel nyújtottam a sofőr felé a bankjegyeket.Pontosan annyit amennyit a taxióra mutatott.
-De hölgyem!Hiszen még oda sem értünk!
-Itt jó lesz,köszönöm.-mondtam és elraktam a tárcámat.A vállamra vettem a kézi táskámat és kézbe vettem az utazó táskámat.Kinyitottam az ajtót,noha a kocsi még meg sem állt.Kipattantam és rohanni kezdtem.Nem foglalkoztam a taxis méltatlankodó kiabálásával.Pár perc múlva (mialatt rémképek ezrei viharzottak keresztül gondolataimon) beértem a reptérre.A legközelebb eső kasszához rohantam.Hála Istennek itt álltak a legkevesebben!A legelöl álló fiatal fiú megvette a jegyét és szerencsémre sietősen távozott.Ám a második vevővel már nem volt ilyen szerencsém.Egy idős hölgy volt,aki előttem állt,s korához méltó tempóban intézkedett.Majd megőrültem amíg kiválasztotta a megfelelő járatot.
-Kapkodja már magát!-förmedtem rá.
Erre eltátotta a száját,s nagy szemeket meresztett rám.Szinte már megbántam,hogy így ráripakodtam,de ekkor beszélni kezdett:
-Mégis hogy képzelte ezt kisasszony?Ejnye!Illik így beszélni egy idős hölggyel?Tisztelettel kéne bánnia az idős emberekkel...
-Jaj,fogja már be!
Hápogni kezdett,de utána meggondolta magát.Megvette a jegyét és megvető pillantásokkal eltipegett.El sem tudom mondani mennyire nem érdekelt!
-Az első Los Angelesbe induló repülőre kérnék egy jegyet!-hadartam a pénztárnál ülő csinos fiatal nőnek.
Bólintott és a monitort kezdte vizslatni.
-Igen,itt is van.-csicseregte.-Micsoda mázlista!-nevetett fel vidáman.-Már csak két hely van erre a járatra!Hová adjam,a gép hátuljába,vagy előre az ablak mellé?
-Teljesen mindegy.
-Rendben.-már megint ez a csicsergő hang!Az idegeimre megy!
Ezek után adott egy prospektust a jegy mellé.Kifizettem a jegyet,majd miután a nő nagyjából elmondta,hogy merre kell mennem elrohantam.Nem érdekelt az udvariasság,csak az,hogy minél előbb a gépen üljek és menjek Robhoz.A nyilak és táblák segítségével eljutottam az ellenőrző pultig.Jegyemet beszálló kártyára váltották és ellenőriztek.A táskámat leadtam,majd rohantam a gépig.Már csak öt perc volt az indulásig,sietnem kellett!Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam a gépig,kártyámat a légiutaskísérő kezébe nyomtam és elmotyogtam valami köszönésfélét.
-Jó napot!-köszöntött megnyerő mosollyal egy húszas évei végén járó nő.
Biccentettem.Babrált valamit a kártyámmal,de nem foglalkoztam vele.Ideges pillantásokat lövelltem a gép felé.
-Azt is magával akarja vinni?-kérdezte a táskámra mutatva.
-Persze!-mondtam kissé meglepődve.Mégis mit gondolt?Elhozom a táskámat,aztán a reptéren hagyom?
-Leellenőrizték?
-Nem,tele van bombákkal.Mégis mit gondol?-csattantam fel.Megőrülök az ilyen hülye emberektől!
Furcsa pillantásokat vetett felém.
-Most viccel?
-Nem,én vagyok Osama Bin Laden.-mondtam erőltetett,hülye vigyorral az arcomon.
-Megnézhetném?-kérdezte,s fejével a táskám felé bökött.
-Ha akarja!-átadtam neki a táskámat.Ha ezzel megnyugtathatom...
-Rendben.Köszönöm.-válaszolta,de zavart pillantásokat vetett felém,amikor elvettem a táskámat.
Bólintottam.Na most kéne bemennem!De...nem tudom.Eddig csak néhányszor (kb.hatszor) utaztam repülőn,nem vagyok jártas benne.Merre kell mennem?És hol a helyem?
Félénken megkérdeztem:
-Megtudná mutatni,hogy hová kell leülnöm?
-Persze,majd megmutatom.De várjuk meg ezt a fiatalembert is!-szólt kedvesen mosolyogva,fejével egy a lépcsőn felsiető férfi felé intve.A férfi a kártyáját a nő kezébe nyomta,majd erős brit akcentussal köszöntött minket.A nő egy csábos mosollyal és egy elbűvölő "Jó napot!"-tal fogadta,én csak egy biccentést tudtam végrehajtani.
-Csak ennyi csomagja van uram?-kérdezte a fiatal nő,de a férfi ügyet sem vetett rá.Meleg,barna szemeivel engem fürkészett.A pillantása egyszerre égetett és hűttöt le.Lesütöttem a tekintetem,éreztem amint a nyakamtól a homlokomig elönt a pír.Harmadjára ismételte el a kérdését a légiutaskísérő mire a férfi méltóztatott figyelni rá.
Ezek után az események gyorsan történtek.A férfi gyönyörű szemei után már csak arra emlékszem,hogy a helyemen ülök,s hallom,amint bemondják,hogy kapcsoljuk be az öveinket.Kábultan eleget tettem az utasításnak,majd hátradőltem és lehunytam a szemem.Liftezni kezdett a gyomrom amikor éreztem,hogy a gép felemelkedik.Próbáltam lenyugodni,hogy rosszullétem elmúljon,de nem ment.A szívem majd' kiugrott a helyéről,a bőröm nyirkos volt.
-Jól érzi magát?-egy fiatal,szőke hajú,világoskék szemű nő hajolt felém.Az arca nagyon különleges volt,de szép.Elsőre nem mondtam volna szépnek,de miután jobban megnéztem felfedeztem különleges vonásaiban a szépséget.Annyira fiatal volt!Huszonegy ha volt...
Bambán néztem rá,nem értettem,hogy miért kérdezi.És azt sem értettem,hogy ő miért áll,amikor még mindenki a helyén volt.
-Vanessa vagyok.Légiutaskísérő.
Ezzel megválaszolta kimondatlan kérdésem.Nem válaszoltam,féltem hogy ha kinyitom a számat elhányom magam.Csak megráztam a fejem.
-Nyugodjon meg!Nincs semmi baj!Természetes,hogy rosszul van.Nem gyakran utazik repülővel,igaz?-kérdezte kedves,lágy hangon.
Kezét a homlokomra tette,majd a hajamat kezdte simogatni.
-Nyugodjon meg.Nem lesz semmi baj.Csak lélegezzen mélyeket!Mindjárt elmúlik.
S lassan tényleg így történt.Elmúlt az émelygés,a szívverésem is lassulni kezdett.Nagyokat lélegeztem,próbáltam lehiggadni.
-Látja,hogy mindjárt jobb!Csak így tovább!-elemelte a kezét,s lassan eltávolodott.-Csak szóljon ha rosszabbul van.Kér egy kis vizet?
Hálásan ránéztem és bólintottam.Ezzel elment.Már jobban éreztem magam,de nem nyugodtam meg.Egyre csak kattogott az agyam,egyik gondolat rémisztőbb volt,mint a másik.Mi lesz ha későn érek oda?Mi lesz ha Rob meghal vagy rosszabbodik az állapota?Annie mit fog csinálni addig amíg távol vagyok?Vajon Fred mit gondol rólam?Lesznek paparazzik?Ahogy ezekre gondoltam éreztem,hogy kiszárad a szám és remegni kezd a kezem.Rémes helyzetben voltam és a jövő is aggasztott.Annyira aggódtam Robért!Nem élem túl ha bármi baja esik!Annyira szeretem,egyszerűen nem történhet meg,hogy baja esik!Vanessa visszatért,egy pohár vizet tartott a kezében.Lehajtotta a tálcámat és a pohártartóba tette a poharat.
-Szóljon ha bármire szüksége van.
A pohárért nyúltam,noha féltem,hogy kilöttyintem a benne lévő hideg vizet.Egy húzásra megittam,majd a táskámban kezdtem keresgélni.Elővettem egy zsebkendőt és megtöröltem a számat és az arcomat.Majd hátradőltem és lehunytam a szemeim.Kimerített az izgalom,de nem bírtam elaludni.Rosszabbnál rosszabb gondolatok gyötörtek,kétségbe voltam esve.Létezik az,hogy elveszik tőlem azt a férfit akit a legjobban szeretek?
A legrosszabb nyilván az volt,hogy attól rettegtem túl későn érkezek meg.Szinte láttam magam előtt az imádott férfit,s ez ha lehet még rontott is a helyzeten.Annyira vágytam rá!Szerettem volna érezni az érintését,hallani a hangját,látni a mosolyát.Mikor fog legközelebb mosolyogni?Fog egyáltalán valaha is?Nem élném túl,ha nem.Gondolataim egyre csak körülötte forogtak.Visszaidéztem,hogy milyen volt először élőben látni.Életem egyik legjobb pillanata volt.Ahogy megláttam a pub falának támaszkodva,ahogy átható tekintetével engem néz...Aztán a mostani "első" találkánkra gondoltam.Amikor megláttam,tudtam,hogy elvesztem.Egyetlen pillantás elég volt,hogy elvesszek...Ő a végzetem.Már akkor éreztem,hogy az övé leszek amikor először csókolt meg...Az övé vagyok,s bárhogy alakul az övé leszek.Szeretem,ahogy csak egy nő szerethet egy férfit!
Életem leghosszabb és leggyötrelmesebb 1500 km-e volt ez.Azt hittem sosem lesz vége,s így fogok meghalni kétségek közt vergődve,az izgalomtól félholtan,de akkor bemondták,hogy készülődünk a leszálláshoz.Nagyot sóhajtottam.Megérkeztünk.Ez itt Los Angeles.Egyáltalán nem olyan,mint 17 éve.Akkor reményekkel és vágyakkal telve,boldogan léptem ki az ajtón.Most a lehető legrosszabb állapotban hagytam el a repülőgépet.Ép rohantam volna a kijárat felé,amikor ismeretlen ismerős hangját hallottam meg a hátam mögött.
18.rész
A Center és a World sarkán
Minden rendben haladt.Rob telefonált és azt mondta a sajtótájékoztató jól sikerült,s bár még mindig keringenek pletykák róla és a "titokzatos edmontoni hölgyről,aki megdobogtatta a szívét",némileg sikerült tisztázni a helyzetet.Vidám volt a hangja,kiegyensúlyozottnak tűnt.Elmondta,hogy már két fotósorozatot csináltak róla és három interjún volt,de jól érzi magát,és ha minden jól alakul a hétvégére visszajöhet.Még egy üzleti vacsora,egy filmbemutató,két interjú,egy ruhapróba és egy rövidfilm-sorozat előkészületei várnak rá.Ismét elkezdte a szokásos edzését és egy los angelesi haverjával is találkozott.Nagyon optimistának tűnt a jövőt illetően,de én nem voltam ennyire bizakodó.Pláne,hogy az Interneten is elterjedtek a képek és a híresztelések,sőt még négy magazin cikkezett rólunk.Az ilyenek soha nem adják fel,s ki tudja mi sülhet ki még ebből?Robnak is elmondtam aggodalmaimat,de ő biztatott,hogy menni fog a dolog,nem lesz gond.Az én torkomban azonban megmaradt a gombóc,ami ezt a teret illeti.
Más tereken azonban jól alakultak az ügyeim.Sophie és Andrew is megvoltak elégedve a munkámmal,sőt újabb felkérésekkel halmoztak el.Három filmet kellett megnéznem,s kritikát írnom róluk egy Internetes felkérés kapcsán.Nem voltam kritikus,de a netes portál szerkesztője ragaszkodott hozzám és nagyon jó fizetséget ajánlott.
Annie kicsit lenyugodott a napok folyamán,úgy tűnt egyre jobban érzi magát a bőrében.Csütörtökön beszélt is Robbal,s miután letette beszélgettem vele.Éreztem,hogy szüksége van Robra,ragaszkodik hozzá.Valahogy olyan más lett.Jót tett neki ez a kis "kaland",biztos a javára válik majd.
Alig vártam a szombatot,hogy újra lássam Robot.Késő délelőtt indult a gépe,szóval délutánra vártuk.Korán keltem és mielőtt Annie felébredt volna lufikkal,szalagokkal és egy nagy "Happy Birthday Annie!" felirattal díszítettem a lakást.Elkészítettem neki a kedvenc reggelijét,a málnás-csokoládés palacsintát és egy kis tejszínhabos forró csokival az ágyba vittem neki.
-Jó reggelt,Kincsem!
-Anya!-motyogta álmos tekintettel.
A tálcát (amire egy szál vörös rózsát is tettem) letettem az éjjeliszekrényére is leültem az ágya szélére.
-Nagyon boldog születésnapot kívánok!-suttogtam és megsimogattam a kezét.
-Óh,Anya!-mondta és a nyakamba borult.-Köszönöm szépen!Annyira klassz vagy!
Továbbra is ölelt és egy nagy puszit nyomott az arcomra.Éreztem,hogy elérzékenyülök,ezért inkább beszélni kezdtem.
-A kedvencedet hoztam reggelire.Utána délelőttre kibéreltem a bowling pályát neked és a barátaidnak.
-El sem hiszem!Ez...Ez fantasztikus!Köszi Anya!-kiáltotta boldogan.Csak úgy ragyogott a szeme.
-Várj,még nincs vége!Utána te és a barátaid megebédeltek abban az olaszos étteremben,ami úgy tetszett neked.Tudod,ami nemrég nyílt meg...
-Ó,ne már!A Bella Signora-ban?Az annyira csúcs hely!Jaj,köszi szépen!Nagy vagy Anya!
Olyan jó volt ilyen boldognak látni!Bármit hajlandó lettem volna megtenni,hogy mindig ilyennek lássam!Varázslatos volt,és én hihetetlenül örültem,hogy a lányom!
-Ugyan,Annie nincs mit.-legyintettem mosolyogva.
-Dehogynem!Nem is kellett volna semmit sem venned vagy tenned,de tettél!És nagyon nagy örömet okoztál.
-Örülök neki.Most pedig reggeli,ne várasd meg a többieket.
-Hánykor találkozunk?És kik jönnek?
-10:30-kor.Jön Amy,Nola,Sue,Carl,Taylor és Adam.
-Ó,de király!
-A fiúkban a csajok segítettek.Azt mondták velük vagy a legjobban.
-Aha,pontosan.Azokat hívtad akiket a legjobban szeretek.
-Akkor jó,most meg egyél!
-Igenis!-vágta magát katonás pózba,majd a reggeliért nyújt,s hasonló lelkesedéssel enni kezdett.
Annie szárnyalt a boldogságtól amikor úgy három óra tájban hazajött.Töviről hegyire elmesélte,hogy mi történt,aminek nagyon örültem.Jókat derültünk Sue bénázásain meg azon,hogy Carl hogy próbálta megfűzni a pincérnőt.Annie jókedve rám is átragadt,s ez az öröm Rob érkezésének felkészülésében is megmaradt.Annievel először megnéztünk egy filmet (a kedvenc karamellás popcornját eszegetve),majd őrült zenéket hallgatva elkezdtünk főzni.Ekkor megint megcsörrent a telefon.
-Ez nem igaz!-kiáltottam bosszankodva.Kezdett elegem lenni az állandó telefonhívásokból!
-Ugyan,hagyd!Majd én!-szólt Annie készségesen és vidám táncléptekkel elindult a vezetékes telefon felé.
-Hálluuuuuu?-szólt bele tréfálkozva.
Pár másodperc múlva félre tette a telefont és nekem kiáltott.Azt mondta valami Fred keres.Összeszorult a torkom.Csak egy Fredet ismerek.Rob egyik menedzserét.Istenem,vajon miért keres?
-Gyere Annie.-szóltam fojtott hangon.Ő sietve visszajött és elvette tőlem a fakanalat.
-Kevergesd a mártást!-adtam ki az utasítást és már ott sem voltam.
A szívem hevesen dobogott,a szám kiszáradt.Vajon rájött,hogy én vagyok az "edmontoni nő"?Vagy leakar koptatni Rob háta mögött?Mi történhetett?Nagyon izgultam,aggódva szóltam bele a készülékbe:
-Halló?Itt Rachel Mcachlen beszél.Miben segíthetek?
-Jó napot kívánok!A nevem Fred Lacey.Robert Pattinson egyik menedzsere vagyok.
-Jó napot!Igen,tudom.Mi történt?
-Tudta,hogy Robert ma szándékozott Edmontonba utazni?
Nem kerteltem.Kiböktem az igazságot,nem számolva a következményekkel:
-Igen.Hozzám készült.
-A gépe késett.
Mázsás súly esett le a vállaimról.Egy pillanat alatt leizzadtam,s most megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Csak ennyi történt?Óh,hála Istennek!
-Nem,nem ennyi történt.-érkezett a válasz kimérten.Éreztem,hogy a férfi minden szavát gondosan megválogatja.-A gépe késett,ezért még elugrott egy a reptértől nem messze lévő kávézóba.Mikor visszatért látta,hogy a gép már indulásra készen áll,ezért futni kezdett.De nem érte el a repülőt...
Balesetet szenvedett.Elütötte egy taxi.
Minden rendben haladt.Rob telefonált és azt mondta a sajtótájékoztató jól sikerült,s bár még mindig keringenek pletykák róla és a "titokzatos edmontoni hölgyről,aki megdobogtatta a szívét",némileg sikerült tisztázni a helyzetet.Vidám volt a hangja,kiegyensúlyozottnak tűnt.Elmondta,hogy már két fotósorozatot csináltak róla és három interjún volt,de jól érzi magát,és ha minden jól alakul a hétvégére visszajöhet.Még egy üzleti vacsora,egy filmbemutató,két interjú,egy ruhapróba és egy rövidfilm-sorozat előkészületei várnak rá.Ismét elkezdte a szokásos edzését és egy los angelesi haverjával is találkozott.Nagyon optimistának tűnt a jövőt illetően,de én nem voltam ennyire bizakodó.Pláne,hogy az Interneten is elterjedtek a képek és a híresztelések,sőt még négy magazin cikkezett rólunk.Az ilyenek soha nem adják fel,s ki tudja mi sülhet ki még ebből?Robnak is elmondtam aggodalmaimat,de ő biztatott,hogy menni fog a dolog,nem lesz gond.Az én torkomban azonban megmaradt a gombóc,ami ezt a teret illeti.
Más tereken azonban jól alakultak az ügyeim.Sophie és Andrew is megvoltak elégedve a munkámmal,sőt újabb felkérésekkel halmoztak el.Három filmet kellett megnéznem,s kritikát írnom róluk egy Internetes felkérés kapcsán.Nem voltam kritikus,de a netes portál szerkesztője ragaszkodott hozzám és nagyon jó fizetséget ajánlott.
Annie kicsit lenyugodott a napok folyamán,úgy tűnt egyre jobban érzi magát a bőrében.Csütörtökön beszélt is Robbal,s miután letette beszélgettem vele.Éreztem,hogy szüksége van Robra,ragaszkodik hozzá.Valahogy olyan más lett.Jót tett neki ez a kis "kaland",biztos a javára válik majd.
Alig vártam a szombatot,hogy újra lássam Robot.Késő délelőtt indult a gépe,szóval délutánra vártuk.Korán keltem és mielőtt Annie felébredt volna lufikkal,szalagokkal és egy nagy "Happy Birthday Annie!" felirattal díszítettem a lakást.Elkészítettem neki a kedvenc reggelijét,a málnás-csokoládés palacsintát és egy kis tejszínhabos forró csokival az ágyba vittem neki.
-Jó reggelt,Kincsem!
-Anya!-motyogta álmos tekintettel.
A tálcát (amire egy szál vörös rózsát is tettem) letettem az éjjeliszekrényére is leültem az ágya szélére.
-Nagyon boldog születésnapot kívánok!-suttogtam és megsimogattam a kezét.
-Óh,Anya!-mondta és a nyakamba borult.-Köszönöm szépen!Annyira klassz vagy!
Továbbra is ölelt és egy nagy puszit nyomott az arcomra.Éreztem,hogy elérzékenyülök,ezért inkább beszélni kezdtem.
-A kedvencedet hoztam reggelire.Utána délelőttre kibéreltem a bowling pályát neked és a barátaidnak.
-El sem hiszem!Ez...Ez fantasztikus!Köszi Anya!-kiáltotta boldogan.Csak úgy ragyogott a szeme.
-Várj,még nincs vége!Utána te és a barátaid megebédeltek abban az olaszos étteremben,ami úgy tetszett neked.Tudod,ami nemrég nyílt meg...
-Ó,ne már!A Bella Signora-ban?Az annyira csúcs hely!Jaj,köszi szépen!Nagy vagy Anya!
Olyan jó volt ilyen boldognak látni!Bármit hajlandó lettem volna megtenni,hogy mindig ilyennek lássam!Varázslatos volt,és én hihetetlenül örültem,hogy a lányom!
-Ugyan,Annie nincs mit.-legyintettem mosolyogva.
-Dehogynem!Nem is kellett volna semmit sem venned vagy tenned,de tettél!És nagyon nagy örömet okoztál.
-Örülök neki.Most pedig reggeli,ne várasd meg a többieket.
-Hánykor találkozunk?És kik jönnek?
-10:30-kor.Jön Amy,Nola,Sue,Carl,Taylor és Adam.
-Ó,de király!
-A fiúkban a csajok segítettek.Azt mondták velük vagy a legjobban.
-Aha,pontosan.Azokat hívtad akiket a legjobban szeretek.
-Akkor jó,most meg egyél!
-Igenis!-vágta magát katonás pózba,majd a reggeliért nyújt,s hasonló lelkesedéssel enni kezdett.
Annie szárnyalt a boldogságtól amikor úgy három óra tájban hazajött.Töviről hegyire elmesélte,hogy mi történt,aminek nagyon örültem.Jókat derültünk Sue bénázásain meg azon,hogy Carl hogy próbálta megfűzni a pincérnőt.Annie jókedve rám is átragadt,s ez az öröm Rob érkezésének felkészülésében is megmaradt.Annievel először megnéztünk egy filmet (a kedvenc karamellás popcornját eszegetve),majd őrült zenéket hallgatva elkezdtünk főzni.Ekkor megint megcsörrent a telefon.
-Ez nem igaz!-kiáltottam bosszankodva.Kezdett elegem lenni az állandó telefonhívásokból!
-Ugyan,hagyd!Majd én!-szólt Annie készségesen és vidám táncléptekkel elindult a vezetékes telefon felé.
-Hálluuuuuu?-szólt bele tréfálkozva.
Pár másodperc múlva félre tette a telefont és nekem kiáltott.Azt mondta valami Fred keres.Összeszorult a torkom.Csak egy Fredet ismerek.Rob egyik menedzserét.Istenem,vajon miért keres?
-Gyere Annie.-szóltam fojtott hangon.Ő sietve visszajött és elvette tőlem a fakanalat.
-Kevergesd a mártást!-adtam ki az utasítást és már ott sem voltam.
A szívem hevesen dobogott,a szám kiszáradt.Vajon rájött,hogy én vagyok az "edmontoni nő"?Vagy leakar koptatni Rob háta mögött?Mi történhetett?Nagyon izgultam,aggódva szóltam bele a készülékbe:
-Halló?Itt Rachel Mcachlen beszél.Miben segíthetek?
-Jó napot kívánok!A nevem Fred Lacey.Robert Pattinson egyik menedzsere vagyok.
-Jó napot!Igen,tudom.Mi történt?
-Tudta,hogy Robert ma szándékozott Edmontonba utazni?
Nem kerteltem.Kiböktem az igazságot,nem számolva a következményekkel:
-Igen.Hozzám készült.
-A gépe késett.
Mázsás súly esett le a vállaimról.Egy pillanat alatt leizzadtam,s most megkönnyebbülten felsóhajtottam.
-Csak ennyi történt?Óh,hála Istennek!
-Nem,nem ennyi történt.-érkezett a válasz kimérten.Éreztem,hogy a férfi minden szavát gondosan megválogatja.-A gépe késett,ezért még elugrott egy a reptértől nem messze lévő kávézóba.Mikor visszatért látta,hogy a gép már indulásra készen áll,ezért futni kezdett.De nem érte el a repülőt...
Balesetet szenvedett.Elütötte egy taxi.
19.rész
Hidegzuhany
A hír úgy ért,mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.Nem emlékszem,hogy mikor éreztem ezt az érzést utoljára.A kétségbeesés,az aggodalom és a félelem keserű ízű bombáját.A szívem kihagyott egy ütemnyit,ha lehet még jobban leizzadtam,a kezem és a lábam is remegni kezdett.A torkomban erősebb lett a gombóc,a fülem zúgott és émelyegtem.A megdöbbenéstől kapkodva szedtem a levegőt.
Fred ebből nem érzékelt semmit,monoton hangon tovább beszélt.
-A sofőr későn vette észre és elgázolta.A helyszínen rengetegen tartózkodtak,hamar jött a segítség.A taxis megpróbált elmenekülni,de elkapták a kiérkező rendőrök.A szemétláda!-bosszankodott velem nem törődve.
-Robbal mi van?Azt mondja már maga szadista szemétláda!!!-üvöltöttem bele a kagylóba magamból kikelve.Remegtem és a szívem majd kiugrott a testemből.Belehalok ha meghalt!Nem halhatott meg!Istenem,könyörgök mondd,hogy nem halt meg!Lerogytam a földre,a kezeim most görcsösen kapaszkodtak a kis asztalba,amin a telefont tartottuk.Éreztem amint hatalmába kerít a pánik.Fenyegető könnycseppek gördültek végig az arcomon.
-Nyugodjon meg,hölgyem!Nincs semmi baj!És különben is,ne velem veszekedjen!-egy kis élet ébredezett a hangjában.
-MI VAN ROBBAL???-taglaltam dühösen a férfinak,aki csöpett sem volt tekintettel rám.
-Szinte azonnal bevitték egy kórházba.A St.Ann kórház magán részlegében kezelik.Az intenzív osztályon fekszik.De ne aggódjon!-hadarta mielőtt újra leüvölthettem volna.-A legjobb orvosok és nővérek kezelik.
-Mi...mi történt vele?-szinte nem is érzékeltem,hogy Annie leguggol mellém és ijedten,kérdőn néz rám.
-Eltört a jobb karja,megrepedt két bordája és a medencecsontja.A válla és a bokája kiugrott.A bal oldala zúzódott.És közepes agyrázkódása van.-fejezte be a nem túl szívderítő sort.
-Istenem!
-Ne essen pánikba hölgyem!Az orvosok szerint nincsen maradandó agykárosodása,se másmilyen sérülése.Ha minden jól megy fel fog épülni.
-Ha minden jól megy?-kérdeztem hitetlenkedve.Nem akartam hinni a fülemnek.-HA MINDEN JÓL MEGY?-sikítottam a telefonba.-Mégis,hogy mondhat ilyet?El sem tudja képzelni milyen érzés ez!Ezt mondja nekem,aki a világon a legjobban szereti?MÉGIS MIT KÉPZEL???
Ő azonban nem törődött velem.
-A szüleit és a testvéreit már értesítettük.Az övéken kívül a maga elérhetőségeit találtuk meg,ezért hívtam fel.
-Igen,értem.Köszönöm!
-Ez a dolgom!-a hangja szinte vidámnak tűnt.
-Köszönöm.Melyik kórházat mondta?A St.Ann-t?Van a közelben szálloda?
-Igen,az.Ide akar utazni?
-Természetesen.
-Értem.Hát...nem messze a kórháztól ott a...Rose&Rose.Akarja,hogy foglaljak magának szállást?
-Igen,nagy segítség lenne.Nagyon köszönöm!És beszólna a kórházba hogy megyek?-a hangom még mindig zaklatottan csenget,de már nyugodtabb volt.
-Persze!Ezért ne aggódjon!Szerettel várjuk!-megint ez a derűs hangnem.Undorító!Mintha egy csésze teára hívna meg...
-Köszönöm.Nemsokára találkozunk.Viszlát!
Lecsaptam a telefont,választ nem várva.A szobámba rohantam,közben a tajtékzó Anniet tájékoztattam.
-Robot a reptéren elütötte egy taxis.Az Intenzíven fekszik,tele sérülésekkel.
-Nem!-kiáltotta Annie.Az arca halottsápadt volt.A szeme kidülledt.-Istenem!Jaj,mi lesz?Oda mész?Hol van?Hogy mész?Anya!-rivallt rám,amikor nem válaszoltam zaklatott kérdéseire.
-A St.Ann magán részlegében látták el.A menedzsere hívott.Foglal nekem helyet egy szállodában és betelefonál a kórházba,hogy fogadni tudjanak.Az első géppel megyek.Hívnál taxit?
-Azonnal.-és már ment is.
Az első ruhákat az utazótáskámba dobtam,nem válogattam.Utána rohantam a fürdőbe és mindent ami csak eszembe jutott bepakoltam.Annie közben visszaért.Kb. tíz percem volt a taxi indulásáig.Annie segített cipőt,táskát és kabátot csomagolni.Feltöltöttem a pénztárcámat és még néhány fontos dolgot elraktam a táskába.Annie roppant ideges volt,a szeme könnyektől csillogott.
Még hátra volt egy zavaros és gyors búcsúzás.
-Nagyon szeretlek Kicsim!Annyira sajnálom,de el kell mennem!Nem hagyhatom ott,egyedül!
-Persze,tudom.Annyira aggódom!Minden rendben lesz?
-Természetesen!Ne aggódj!Minden rendben lesz.Hívlak amint tudlak!És beszélek Aprillel,hogy nézzem rád!Hagyok pénzt és valami vacsit is tudsz csinálni,ugye?
-Aha.Nem lesz gond.Nem is kell szólnod Aprilnek.
-De,ehhez ragaszkodom.Vigyázz magadra!És te is hívj!Kérlek menj suliba és mindent csinálj ahogy kell!Szeretlek!Jaj,annyira sajnálom!Pont most.
-Semmi baj.Megértem.Menned kell.Vigyázok magamra.Majd beszélünk.-átölelt,szorosan hozzám simult.-Bárcsak veled mehetnék!
-Tudom,Szívem,de ez így is nehéz lesz.Jobb neked így!-válaszoltam keserű sóhajtására.
-Igen.Menj,már dudál a taxis.
-Légy jó!Szeretlek,hívlak,oké?-kiáltottam feltépve az ajtót,majd lerohantam a lépcsőn.
A hír úgy ért,mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba.Nem emlékszem,hogy mikor éreztem ezt az érzést utoljára.A kétségbeesés,az aggodalom és a félelem keserű ízű bombáját.A szívem kihagyott egy ütemnyit,ha lehet még jobban leizzadtam,a kezem és a lábam is remegni kezdett.A torkomban erősebb lett a gombóc,a fülem zúgott és émelyegtem.A megdöbbenéstől kapkodva szedtem a levegőt.
Fred ebből nem érzékelt semmit,monoton hangon tovább beszélt.
-A sofőr későn vette észre és elgázolta.A helyszínen rengetegen tartózkodtak,hamar jött a segítség.A taxis megpróbált elmenekülni,de elkapták a kiérkező rendőrök.A szemétláda!-bosszankodott velem nem törődve.
-Robbal mi van?Azt mondja már maga szadista szemétláda!!!-üvöltöttem bele a kagylóba magamból kikelve.Remegtem és a szívem majd kiugrott a testemből.Belehalok ha meghalt!Nem halhatott meg!Istenem,könyörgök mondd,hogy nem halt meg!Lerogytam a földre,a kezeim most görcsösen kapaszkodtak a kis asztalba,amin a telefont tartottuk.Éreztem amint hatalmába kerít a pánik.Fenyegető könnycseppek gördültek végig az arcomon.
-Nyugodjon meg,hölgyem!Nincs semmi baj!És különben is,ne velem veszekedjen!-egy kis élet ébredezett a hangjában.
-MI VAN ROBBAL???-taglaltam dühösen a férfinak,aki csöpett sem volt tekintettel rám.
-Szinte azonnal bevitték egy kórházba.A St.Ann kórház magán részlegében kezelik.Az intenzív osztályon fekszik.De ne aggódjon!-hadarta mielőtt újra leüvölthettem volna.-A legjobb orvosok és nővérek kezelik.
-Mi...mi történt vele?-szinte nem is érzékeltem,hogy Annie leguggol mellém és ijedten,kérdőn néz rám.
-Eltört a jobb karja,megrepedt két bordája és a medencecsontja.A válla és a bokája kiugrott.A bal oldala zúzódott.És közepes agyrázkódása van.-fejezte be a nem túl szívderítő sort.
-Istenem!
-Ne essen pánikba hölgyem!Az orvosok szerint nincsen maradandó agykárosodása,se másmilyen sérülése.Ha minden jól megy fel fog épülni.
-Ha minden jól megy?-kérdeztem hitetlenkedve.Nem akartam hinni a fülemnek.-HA MINDEN JÓL MEGY?-sikítottam a telefonba.-Mégis,hogy mondhat ilyet?El sem tudja képzelni milyen érzés ez!Ezt mondja nekem,aki a világon a legjobban szereti?MÉGIS MIT KÉPZEL???
Ő azonban nem törődött velem.
-A szüleit és a testvéreit már értesítettük.Az övéken kívül a maga elérhetőségeit találtuk meg,ezért hívtam fel.
-Igen,értem.Köszönöm!
-Ez a dolgom!-a hangja szinte vidámnak tűnt.
-Köszönöm.Melyik kórházat mondta?A St.Ann-t?Van a közelben szálloda?
-Igen,az.Ide akar utazni?
-Természetesen.
-Értem.Hát...nem messze a kórháztól ott a...Rose&Rose.Akarja,hogy foglaljak magának szállást?
-Igen,nagy segítség lenne.Nagyon köszönöm!És beszólna a kórházba hogy megyek?-a hangom még mindig zaklatottan csenget,de már nyugodtabb volt.
-Persze!Ezért ne aggódjon!Szerettel várjuk!-megint ez a derűs hangnem.Undorító!Mintha egy csésze teára hívna meg...
-Köszönöm.Nemsokára találkozunk.Viszlát!
Lecsaptam a telefont,választ nem várva.A szobámba rohantam,közben a tajtékzó Anniet tájékoztattam.
-Robot a reptéren elütötte egy taxis.Az Intenzíven fekszik,tele sérülésekkel.
-Nem!-kiáltotta Annie.Az arca halottsápadt volt.A szeme kidülledt.-Istenem!Jaj,mi lesz?Oda mész?Hol van?Hogy mész?Anya!-rivallt rám,amikor nem válaszoltam zaklatott kérdéseire.
-A St.Ann magán részlegében látták el.A menedzsere hívott.Foglal nekem helyet egy szállodában és betelefonál a kórházba,hogy fogadni tudjanak.Az első géppel megyek.Hívnál taxit?
-Azonnal.-és már ment is.
Az első ruhákat az utazótáskámba dobtam,nem válogattam.Utána rohantam a fürdőbe és mindent ami csak eszembe jutott bepakoltam.Annie közben visszaért.Kb. tíz percem volt a taxi indulásáig.Annie segített cipőt,táskát és kabátot csomagolni.Feltöltöttem a pénztárcámat és még néhány fontos dolgot elraktam a táskába.Annie roppant ideges volt,a szeme könnyektől csillogott.
Még hátra volt egy zavaros és gyors búcsúzás.
-Nagyon szeretlek Kicsim!Annyira sajnálom,de el kell mennem!Nem hagyhatom ott,egyedül!
-Persze,tudom.Annyira aggódom!Minden rendben lesz?
-Természetesen!Ne aggódj!Minden rendben lesz.Hívlak amint tudlak!És beszélek Aprillel,hogy nézzem rád!Hagyok pénzt és valami vacsit is tudsz csinálni,ugye?
-Aha.Nem lesz gond.Nem is kell szólnod Aprilnek.
-De,ehhez ragaszkodom.Vigyázz magadra!És te is hívj!Kérlek menj suliba és mindent csinálj ahogy kell!Szeretlek!Jaj,annyira sajnálom!Pont most.
-Semmi baj.Megértem.Menned kell.Vigyázok magamra.Majd beszélünk.-átölelt,szorosan hozzám simult.-Bárcsak veled mehetnék!
-Tudom,Szívem,de ez így is nehéz lesz.Jobb neked így!-válaszoltam keserű sóhajtására.
-Igen.Menj,már dudál a taxis.
-Légy jó!Szeretlek,hívlak,oké?-kiáltottam feltépve az ajtót,majd lerohantam a lépcsőn.
17.rész
Telefonhívások
-Rach!
-Rob!Hála Istennek!Minden rendben?Jól vagy?Hogy utaztál?Beszéltél a menedzsereddel?Hol vagy most?-azt hittem kiugrom a bőrömből,hogy végre hallhatom a hangját.Hirtelen nagyon mohó lettem.
-Nyugi,Rachel.Egyszerre csak egyet!-annyira édes volt a hangja,hogy majd' elolvadtam tőle.
-Oh,bocsi.-motyogtam zavartan.-Szóval...Jól vagy?
-Köszönöm,jól.Kellemesen utaztam,épségben megérkeztem,már vacsoráztam,lefürödtem,most az ágyban fekszem.De valamit ott hagytam.
-Mi?Valamit itt felejtettél?-kezdtem rögtön aggódni.
-Igen.Téged!
-Oh,ne butáskodj!-mondtam,s azonnal elpirultam.
-De tényleg!Nagyon hiányzol!
-Te is nekem.
Pár pillanatnyi csend következett.Próbáltam kitalálni vajon mire gondol.Végül megköszörültem a tokom és újra faggatni kezdtem.
-Mi újság a StarSugarral?
-Egyelőre semmi.Beszéltem Freddel.Azt mondta holnap reggel az irodában megbeszélhetjük a dolgot.
-És?Megtudjátok oldani?
-Szerinte nem lesz gond.Ne aggódj!
-És mikor tudsz visszajönni?-most ment el és én már most arról faggatom,hogy mikor jön haza.Nem vagyok normális!Vagyis...csak szerelmes vagyok.
-Úgy beszéltük meg,hogy három hétig maradok.Utána meglátjuk.
-Három hétig?-hápogtam.-És mi lesz Annie születésnapjával?
-Hát...nem tudom.
-Mi az hogy nem tudod?Rob,nem teheted meg vele,hogy nem vagy vele a szülinapján!Annie nem bírná ki!-csattantam fel.
-Hidd el Rachel,tudom!De mit tehetnék?
-Nem érdekel hogyan,de oldd meg!
-Azon vagyok,Rach!Megteszek mindent ami tőlem telik!
-Ezzel nem nyugtattál meg.
-Ne haragudj!A szerződés kötelez,nem tudok mit csinálni!Majd igyekszem...Beszéltél vele?
-Igen,beszéltünk.
-Hajaj...És?Kibékültetek?Mi volt?
-Mindent megbeszéltünk.Egy kis időre van szüksége,de helyre fog jönni.Hirtelen érte ez a dolog,és még nagyon intenzív.De nem lesz gond.
-Elmondtad,hogy hol vagyok?
-Persze,mindent tud.
-Mindent?-nyomta meg a szót jelentőségteljesen.
-Na jó,a szerződésről nem meséltem neki.
-Erre gondoltam.Jobb ha egyelőre nem tud arról.
-Én is így gondoltam.
-Beszélhetnék vele?
-Éppen zuhanyozik.
-Mondd meg neki,hogy üdvözlöm!
-Oké!Holnap feltétlenül hívj!
-Úgy lesz!Szeretlek!
-Én is!Jó éjt!
-Jó éjt!
Elmondhatatlan üresség kerített hatalmába miután letettem a telefont.Rob nem volt mellettem.Hiányzott.Pár percig még fogtam a kagylót,majd letettem.Miután Annie végzett elmeséltem neki a hívást,a szülinapos rész kihagyásával.Erről is jobbnak láttam hallgatni.Annie dühöngött egy sort,hogy nem tudott beszélni vele.Teljesen megértem.Láttam rajta,hogy hiányzik neki Rob.Csöppet sem örült neki,hogy ilyen hamar elment.Három hét!Hogy fogok annyi időt kibírni nélküle?
Később felhívtam anyámat.Délután nem tudtam elérni,most viszont otthon volt.Röpke fél óra alatt sikerült meggyőznöm,hogy nem én vagyok az a nő.Rendkívűl szomorú és csalódott volt.Ő mindig is szerette volna ha Rob és én összejövünk.Amikor megtudta,hogy terhes vagyok,akkor is azt akarta,hogy lépjek kapcsolatba vele.Nem bánta,hogy lefeküdtem vele és nem bánta,hogy teherbe estem.Ő úgy fogta fel,hogy egy szupersztárral háltam,és egy olyan embertől várok gyereket akit szeretek.Micsoda bizarr felfogás!Hahó,egy egyéjszakás kalandban vesztettem el a szüzességem és teherbe estem!!!Azzal tudnám csak magyarázni,hogy szabad elvű,laza családban nőtt fel.Fiatalon (alig húsz évesen)szülte meg az első gyermekét,és csak a születésem után két évvel ment feleségül az apámhoz.Én is (ahogy Alexa is) igazi szerelemgyerek voltam.Meg kellett küzdeniük a házasságért és a közös jövőért.Hét év kellett,hogy apám szigorú,erkölcsös és konzervatív családja elfogadja az anyámat,Lindsayt és minket.A jég némileg megtört azóta,de kissé még feszült a viszony anyám és apám családja között.Anya kedvelte Robot (kamasz koromban,amikor rajongtam érte,ő is szerette) és ha már teherbe estem,azt kívánta,hogy legyünk együtt.Számára most felcsillant a remény,hogy titkos vágya teljesül.Csalódott,hogy nem.A szerencsém az volt,hogy a képek nem voltak túl jó minőségűek,és a többség oldalról készült.Bizonyára az újságíró csak úgy észrevett minket és a telefonjával vagy az amatőr fényképezőjével lekapott minket.Anya elmesélte,hogy apa milyen indulatba jött amikor meglátta a képeket anyám újságjában.Hát igen!Apa alapjáraton sem bírta Robot (ezt kamaszkoromban nem egyszer tudtomra adta),de a kis kalandunk után gyűlölte.Nehezen fogadta el,hogy már nem vagyok kislány.És mivel "ebben Rob is közreműködött" úgy gondolta oka van,hogy utálja.Bár Anniet nagyon szerette,úgy érzem,hogy még mindig pikkel rám az egyéjszakás kalandom után.Elképzeltem,hogy milyen lenne Robot elvinni a szüleimhez:
-Hé Apa!Ő Rob,tudod,aki gimis koromban elvette a szüzességem.
-Az akinek olyan idióta haja van,ízléstelenül öltözködik és nem tud normálisan angolul beszélni?
-Az,az.Rob,ő az apám.Már 17 éve egyenletesen gyűlöl,szerinte pocsék színész vagy és ha rajta múlna soha nem találkozhatnál sem velem,sem Annievel.De nyugi,hisz rám is fúj!
Hú,ez lenne a kellemes találkozás!Nem is tudom,hogy hogy kéne őket összehozni...Nem hinném,hogy apám jobban kedveli az évek múltával.Azaz itt rá a bizonyíték!
Aznap még egyszer beszéltem Sammel és Aprillel.Nem tudtam mindent tisztázni velük,így megbeszéltük,hogy holnap délután találkozunk a Chocolate Hearts-ben,ami egy édes kis kávézó volt a belvárosban.Szerintünk ott kapható a világ legfinomabb csokis sütije és a kávé is isteni!Gyakran járogattunk el oda,mert nyugodt hely volt,jókat lehetett beszélgetni.
Újra egyeztettem a szerkesztőségi talákozót Sophieval,és akkor szembesültem vele,hogy háromra beszéltük meg.A barátnőimmel a fél négyet fikszáltuk le.Ez így nem fog menni,mert az irodában minimum egy órára van szükségem,plusz a Chocolate Hearts nem is ott van ahol a The Women szerkesztősége.Ismételten telefonáltam és későbbre tettem a randit a csajokkal.Úgy tűnt minden klaffol és menni fog.De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet felhívott telefonon Andrew is,és arra kért hogy látogassam meg külvárosi irodájában holnap egykor.Remek!Az emailemre nem válaszol és csak így ugráltat!Neki is kifejeztem nemtetszésem,de mit tehettem volna?A főnököm volt (ha nem is a szokásos értelemben),engedelmeskednem kellett.Megegyeztünk,ami azt jelentette,hogy taxiznom kell majd.Ezzel semmi probléma nem lenne ha megfelelő fizetést kapnék.De Andrew egyik nagy hibája volt (noha csíptem,mert jó humorú,intelligens ember volt),hogy "a vásárlói magatartás helyes irányba való terelése miatt" nem adott magas fizetséget.De szerettem ezt a munkát,és fontosnak tartottam,hogy felhívjam az emberek figyelmét "Edmonton Problémáira".Ami egyben a világ problémáit is jelentette...
Aznap késő este,amikor végre ágyba kerültem megint elgondolkodtam.Annyi mindenen mentem keresztül és rengeteg probléma lépett fel.Voltak dolgok amiknek örültem,de olyanok is akadtak,amiknek nem.Az élet már csak ilyen nem igaz?És amint erre gondoltam megcsörrent a telefon...
-Rach!
-Rob!Hála Istennek!Minden rendben?Jól vagy?Hogy utaztál?Beszéltél a menedzsereddel?Hol vagy most?-azt hittem kiugrom a bőrömből,hogy végre hallhatom a hangját.Hirtelen nagyon mohó lettem.
-Nyugi,Rachel.Egyszerre csak egyet!-annyira édes volt a hangja,hogy majd' elolvadtam tőle.
-Oh,bocsi.-motyogtam zavartan.-Szóval...Jól vagy?
-Köszönöm,jól.Kellemesen utaztam,épségben megérkeztem,már vacsoráztam,lefürödtem,most az ágyban fekszem.De valamit ott hagytam.
-Mi?Valamit itt felejtettél?-kezdtem rögtön aggódni.
-Igen.Téged!
-Oh,ne butáskodj!-mondtam,s azonnal elpirultam.
-De tényleg!Nagyon hiányzol!
-Te is nekem.
Pár pillanatnyi csend következett.Próbáltam kitalálni vajon mire gondol.Végül megköszörültem a tokom és újra faggatni kezdtem.
-Mi újság a StarSugarral?
-Egyelőre semmi.Beszéltem Freddel.Azt mondta holnap reggel az irodában megbeszélhetjük a dolgot.
-És?Megtudjátok oldani?
-Szerinte nem lesz gond.Ne aggódj!
-És mikor tudsz visszajönni?-most ment el és én már most arról faggatom,hogy mikor jön haza.Nem vagyok normális!Vagyis...csak szerelmes vagyok.
-Úgy beszéltük meg,hogy három hétig maradok.Utána meglátjuk.
-Három hétig?-hápogtam.-És mi lesz Annie születésnapjával?
-Hát...nem tudom.
-Mi az hogy nem tudod?Rob,nem teheted meg vele,hogy nem vagy vele a szülinapján!Annie nem bírná ki!-csattantam fel.
-Hidd el Rachel,tudom!De mit tehetnék?
-Nem érdekel hogyan,de oldd meg!
-Azon vagyok,Rach!Megteszek mindent ami tőlem telik!
-Ezzel nem nyugtattál meg.
-Ne haragudj!A szerződés kötelez,nem tudok mit csinálni!Majd igyekszem...Beszéltél vele?
-Igen,beszéltünk.
-Hajaj...És?Kibékültetek?Mi volt?
-Mindent megbeszéltünk.Egy kis időre van szüksége,de helyre fog jönni.Hirtelen érte ez a dolog,és még nagyon intenzív.De nem lesz gond.
-Elmondtad,hogy hol vagyok?
-Persze,mindent tud.
-Mindent?-nyomta meg a szót jelentőségteljesen.
-Na jó,a szerződésről nem meséltem neki.
-Erre gondoltam.Jobb ha egyelőre nem tud arról.
-Én is így gondoltam.
-Beszélhetnék vele?
-Éppen zuhanyozik.
-Mondd meg neki,hogy üdvözlöm!
-Oké!Holnap feltétlenül hívj!
-Úgy lesz!Szeretlek!
-Én is!Jó éjt!
-Jó éjt!
Elmondhatatlan üresség kerített hatalmába miután letettem a telefont.Rob nem volt mellettem.Hiányzott.Pár percig még fogtam a kagylót,majd letettem.Miután Annie végzett elmeséltem neki a hívást,a szülinapos rész kihagyásával.Erről is jobbnak láttam hallgatni.Annie dühöngött egy sort,hogy nem tudott beszélni vele.Teljesen megértem.Láttam rajta,hogy hiányzik neki Rob.Csöppet sem örült neki,hogy ilyen hamar elment.Három hét!Hogy fogok annyi időt kibírni nélküle?
Később felhívtam anyámat.Délután nem tudtam elérni,most viszont otthon volt.Röpke fél óra alatt sikerült meggyőznöm,hogy nem én vagyok az a nő.Rendkívűl szomorú és csalódott volt.Ő mindig is szerette volna ha Rob és én összejövünk.Amikor megtudta,hogy terhes vagyok,akkor is azt akarta,hogy lépjek kapcsolatba vele.Nem bánta,hogy lefeküdtem vele és nem bánta,hogy teherbe estem.Ő úgy fogta fel,hogy egy szupersztárral háltam,és egy olyan embertől várok gyereket akit szeretek.Micsoda bizarr felfogás!Hahó,egy egyéjszakás kalandban vesztettem el a szüzességem és teherbe estem!!!Azzal tudnám csak magyarázni,hogy szabad elvű,laza családban nőtt fel.Fiatalon (alig húsz évesen)szülte meg az első gyermekét,és csak a születésem után két évvel ment feleségül az apámhoz.Én is (ahogy Alexa is) igazi szerelemgyerek voltam.Meg kellett küzdeniük a házasságért és a közös jövőért.Hét év kellett,hogy apám szigorú,erkölcsös és konzervatív családja elfogadja az anyámat,Lindsayt és minket.A jég némileg megtört azóta,de kissé még feszült a viszony anyám és apám családja között.Anya kedvelte Robot (kamasz koromban,amikor rajongtam érte,ő is szerette) és ha már teherbe estem,azt kívánta,hogy legyünk együtt.Számára most felcsillant a remény,hogy titkos vágya teljesül.Csalódott,hogy nem.A szerencsém az volt,hogy a képek nem voltak túl jó minőségűek,és a többség oldalról készült.Bizonyára az újságíró csak úgy észrevett minket és a telefonjával vagy az amatőr fényképezőjével lekapott minket.Anya elmesélte,hogy apa milyen indulatba jött amikor meglátta a képeket anyám újságjában.Hát igen!Apa alapjáraton sem bírta Robot (ezt kamaszkoromban nem egyszer tudtomra adta),de a kis kalandunk után gyűlölte.Nehezen fogadta el,hogy már nem vagyok kislány.És mivel "ebben Rob is közreműködött" úgy gondolta oka van,hogy utálja.Bár Anniet nagyon szerette,úgy érzem,hogy még mindig pikkel rám az egyéjszakás kalandom után.Elképzeltem,hogy milyen lenne Robot elvinni a szüleimhez:
-Hé Apa!Ő Rob,tudod,aki gimis koromban elvette a szüzességem.
-Az akinek olyan idióta haja van,ízléstelenül öltözködik és nem tud normálisan angolul beszélni?
-Az,az.Rob,ő az apám.Már 17 éve egyenletesen gyűlöl,szerinte pocsék színész vagy és ha rajta múlna soha nem találkozhatnál sem velem,sem Annievel.De nyugi,hisz rám is fúj!
Hú,ez lenne a kellemes találkozás!Nem is tudom,hogy hogy kéne őket összehozni...Nem hinném,hogy apám jobban kedveli az évek múltával.Azaz itt rá a bizonyíték!
Aznap még egyszer beszéltem Sammel és Aprillel.Nem tudtam mindent tisztázni velük,így megbeszéltük,hogy holnap délután találkozunk a Chocolate Hearts-ben,ami egy édes kis kávézó volt a belvárosban.Szerintünk ott kapható a világ legfinomabb csokis sütije és a kávé is isteni!Gyakran járogattunk el oda,mert nyugodt hely volt,jókat lehetett beszélgetni.
Újra egyeztettem a szerkesztőségi talákozót Sophieval,és akkor szembesültem vele,hogy háromra beszéltük meg.A barátnőimmel a fél négyet fikszáltuk le.Ez így nem fog menni,mert az irodában minimum egy órára van szükségem,plusz a Chocolate Hearts nem is ott van ahol a The Women szerkesztősége.Ismételten telefonáltam és későbbre tettem a randit a csajokkal.Úgy tűnt minden klaffol és menni fog.De hogy ne legyen olyan egyszerű az élet felhívott telefonon Andrew is,és arra kért hogy látogassam meg külvárosi irodájában holnap egykor.Remek!Az emailemre nem válaszol és csak így ugráltat!Neki is kifejeztem nemtetszésem,de mit tehettem volna?A főnököm volt (ha nem is a szokásos értelemben),engedelmeskednem kellett.Megegyeztünk,ami azt jelentette,hogy taxiznom kell majd.Ezzel semmi probléma nem lenne ha megfelelő fizetést kapnék.De Andrew egyik nagy hibája volt (noha csíptem,mert jó humorú,intelligens ember volt),hogy "a vásárlói magatartás helyes irányba való terelése miatt" nem adott magas fizetséget.De szerettem ezt a munkát,és fontosnak tartottam,hogy felhívjam az emberek figyelmét "Edmonton Problémáira".Ami egyben a világ problémáit is jelentette...
Aznap késő este,amikor végre ágyba kerültem megint elgondolkodtam.Annyi mindenen mentem keresztül és rengeteg probléma lépett fel.Voltak dolgok amiknek örültem,de olyanok is akadtak,amiknek nem.Az élet már csak ilyen nem igaz?És amint erre gondoltam megcsörrent a telefon...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)